26.rész - Farther away

/TaeHyung pov/

Pár óra alvás után felkeltem hajnalban és úgy döntöttem, hogy elmegyek egy éjjel-nappali boltba, mely nyitva volt, és veszek valami reggelinek valót. Figyelmesen jártam a polcokat, hogy valami igazán finomat készíthessek. Hazaérve el is készítettem hétre az ételt, aztán felnéztem az emelet felé. Egy moccanás sem hallatszódott le. Felcsoszogtam halkan YoonGi szobájáig, ahol SeoNa nagy levegőket véve szunnyadt még mindig. Közelebb léptem az ágyhoz. Halántékán megjelent néhány izzadságcsepp, haja kócosan takarta arca felét, szuszogása hangos volt és talán kicsit idegesítő is egy idő után, de valahogy még ezek láttán is tetszett nekem. Leguggoltam mellé, alig voltam fél méterre tőle, mégis türtőztetnem kellett magam, nehogy megcsókoljam, vagy megsimogassam arcát. Mivel ha megtettem volna, akkor nem sikerült volna a terv.

 - SeoNa? - fogtam meg vállát és ráztam meg kicsit, hogy felébredjen. - Csináltam reggelit, gyere le enni, aztán indulunk, ha úgy akarod - kinyitotta lassan szemeit, majd nyújtózott egyet, és amikor eljutott álmoskás fejéig az információ, bólintott egyet, és felült az ágyban.

 - Mennyit aludtál? - fogta meg államat, annál fogva forgatta fejem, és nézte meg arcom. - Karikás a szemed. Csak mondd azt, hogy nem direkt keltél fel hamarabb.

 - Fent voltam már, nyugodj meg, ezért úgy gondoltam, elmegyek vásárolni. Egyébként odakint már nem is látszik, hogy esett volna tegnap. Hét ágra süt a nap - megvonta vállát, majd a mosdóba eltűnt, hogy megmossa arcát gyorsan, ezután pedig sebesebben ért le az étkezőbe, mint én. - Éhes vagy talán? - bólintott hevesen, majd leült az asztalhoz, ami tele volt számunkra étellel. - Jó étvágyat! - egy laza konytba kötötte haját, hogy ne lógjon bele az arcába, míg eszik.

 - Ezt mind te csináltad vagy ügyesen kezeled a telefont? - nézett rám, amint leültem. Összeráncoltam szemöldököm válaszul, aztán inkább rám sem pillantott evés közben. Pálcikájával csak úgy lapátolta az előtte sorakozó tányérok tartalmát. Mosolyogva néztem a falánk lányt. Majd amint befejezte, felálltam és a hűtőből elővettem, amit neki szántam még. A szívószálat beleszúrva a kis műanyag flakonba adtam át neki.

 - Ez még belefér?

 - Banános tej? Köszönöm - azonnal elkezdte inni, akárcsak egy kislány. Aztán otthagyta az üres palackot, és az összes tányért is.

 - SeoNa! - megtorpant a lépcső alján. - Gyere csak vissza - megfordult, és fülét-farkát behúzva visszalépkedett az asztalhoz. - Ugye nem gondolod, hogy ezt egyedül fogom eltakarítani? Szépen segítesz. Van még időnk úgyis - felálltam az asztaltól, és a kezébe nyomtam a tányérok felét, a maradékot én vittem el a mosogatóig. Mosógatógép hiányában kézzel kellett elmosogatni mindent, így engedtem meleg vizet, melybe tettem egy kis mosogatószert. Én sikáltam el az edényeket, míg SeoNa elöblítette, illetve eltörölte azokat. - Lelkesebben nem megy, SeoNa? - vigyorodtam el, mire a hideg, öblítő vizet rám fröccskölte. Viszont visszafogtam magam, hogy ne adjam vissza, mert tudtam volna, mi lesz a vége. Én is lefröccsköltem volna, majd addig folytatódott volna, amíg meg nem állunk mindketten, és nem érzek késztetést arra, hogy megcsókoljam. Ezért inkább csak folytattam a dolgomat. - Menj fel. Ezt már befejezem én. Öltözz át és mosakodj meg - küldtem el magam mellől. Talán tekintetemmel győztem meg, vagy nem akart tovább segíteni, de elindult felfelé, majd eltűnt a szoba ajtaja mögött. Leeresztettem kezemet a vízbe, azzal sóhajtottam egyet. Soha sem volt semmi még ennyire nehéz, mint ez.

Amikor befejeztem az edények eltakarítását, helyrerakását a lány éppen akkor ért le az emeletről indulatban, szóval bezártuk a házat, beültünk az autóba, majd az általa megadott címre vittem. Az út alatt kifelé tekintet végig, így meg sem akartam szólítani. Jobb lesz ez így.

Egy magas épület jelölte a címet, amit osztálytársam megadott.

 - Feljössz te is? - fordult felém, mielőtt még kiszállt volna. Nem akartam nemet mondani, mivel egyúttal látni is akartam őt dolgozni, ezért én is kiszálltam a járműből, majd beriasztottam autómat, aztán együtt felmentünk a studiószobába, ahonnan közvetítette adását. Odáig pedig minden egyes ember köszönt neki egy hatalmas mosollyal az arcukon. Szeretik őt rengetegen. Rám persze furcsállva néztek ezzel szemben.

Leült helyére, addig én is elfoglaltam egy szimpatikus széket a helyiségben. Fejére helyezte fejhallgatóját, aztán megnyomott egy gombot, amitől felgyulladt az 'Adásban' neon. A mikrofonhoz hajolt, majd elmosolyodott.

 - Hello, hello, itt van Nana ideje a BBS-en. Eltelt már egy kis idő mióta először dj-skedtem élőben, de gondolom, akik ott voltak, azok még mindig emlékeznek rám. Köszönöm azt az estét, nagyon jól esett, ahogy láttam, hogyan szórakoztok az én zenémre, szóval szerintem számíthattok további élő megjelenésekre. Nem akarom tovább elrejteni, hogy ki vagyok valójában. Mert a sors úgyis azt fogja tenni, amit akar - felém fordította tekintetét. - Akárhogyan ellenkezel is. Szóval következzen az első kért dal. Hallgatlak - ezután egy óráig a hívásokat fogadta, melyek különböző zenei stílusú emberektől érkeztek. Viszont volt egy telefonáló, aki aggasztott. - Szia, adásban vagy.

 - Nem szégyenled magad, SeoNa? - ismeretlen hang. - Láttad magad a hírekben? Szétszakítasz egy párt, akik éppen házasodnának? Büszke vagy magadra? - lassan ismét rám nézett.

 - Mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok - szabadkozott a hívónak.

 - Ezt magyarázd majd el a riportereknek, akik miatt tele van az egyetem - letette a lány a telefont, SeoNa pedig alig bírt megszólalni.

 - Kedves hallgatók! Sajnálom, de meg kell szakítani az adást mára. Szerdán jelentkezem - kikapcsolta az adást, majd levette fejhallgatóját. - Ez mind a te hibád, tudod?

 - Visszaviszlek az egyetemre, gyere - indultam el az ajtó felé.

 - Nem - jelentette ki. - Te most egyedül mész vissza oda, én pedig sétálok. Nem kell egy ilyen után, még egy ok a riportereknek, hogy elhiggyék a dolgot köztünk - hátradőlt székében.

 - Én nem akarlak elhagyni, de ha elküldesz nincs más választásom - felpillantott rám, majd az ablak felé fordította fejét. Ez egy egyértelmű válasz volt számomra. Kiléptem a helyiségből bármilyen elköszönés nélkül, aztán kocsiba ülve valóban otthagytam SeoNát. Az egyetemig meg sem álltam, ahol tényleg riporterek állomásoztak. El is foglalták az intézmény első bejáratánál lévő parkolókat, így megkerülve az épületet, hátul parkoltam le autómmal. Szobámba betérve ott találtam YoonGit, aki éppen telefonját bújta.

 - Mi történt, hogy hirtelen ennyi helyen ott vagytok a hírekben? - megvontam vállam, mivel még jómagam sem tudtam a választ.

 - Egy életre elveszítettem SeoNát - dőltem ágyamra háttal.

 - Sorsnak hívják azt, amikor bármilyen erősen is igyekszik az ember, hogy távol maradjon valakitől, mégis újra közel kerülnek egymáshoz. A sors fog nektek segíteni, ha valóban úgy kell lennie - tette le telfonját maga mellé. - Egyszer azt is mondta anyukám, hogy mindig fájnia kell előbb, hogy boldog lehess, mert különben fordítva fog történni. Először leszel boldog, és aztán az véget ér a fájdalommal. Most csak próbáld meg elrendezni az ügyeket, és elintézni, hogy Nana ne legyen a hírekbe. Hitesd el mindenkivel, hogy ő csupán a barátod. Ha szeretnéd, hogy segítsek, szólj - elhatároztam. Jobb lesz ez így. Főleg neki.

Sikerült elhitetni a riporterekkel, hogy mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok. Ezek után a képeket, melyen mi ketten szerepeltünk felcserélték a HaNeullel közös képek, a SeoNát szidalmazó szövegeket pedig felváltotta a mi közelgő esküvőnkről szóló cikkek. Ez azzal is járt, hogy még az egyetemen is el kellett kerülnöm őt, nehogy megint egy diák képet csináljon, ami miatt elölről kezdődne az egész. Így be is teljesült a terv, egy kis rásegítéssel, ami okozatként szolgált így. Viszont a riporterek egy része még mindig kételkedett, hogy mi az igazság.

/SeoNa pov/

A következő hét elejétől kezdve viszont TaeHyung úgy tűnt, mint aki nagyon siet mindenhova. Mikor kicsengettek, azonnal szedte a holmiját. Gondoltam, hogy el akarja kerülni, hogy ez az eset újra megtörténjen, de olyan érzésem volt, mintha más ok is lenne a háttérben.

Körülbelül négy hét telhetett el, amikor zongoraóráról jöttem ki éppen, és valakinek nagy erővel nekiütköztem a figyelmetlenségem miatt. El is estem, a gyakorlókottáim pedig szanaszét hevertek a kövön. Ekkor pedig egy kéz került a látószögembe, mely felém nyúlt, talán segítséget akart adni. Felnéztem a kéz tulajdonosára, mosolyogva nézett vissza rám TaeHyung.

 - Most elő tudsz kerülni a semmiből? - felhúzva szemöldökömet lehajtottam a fejem és elkezdtem összeszedni a széthullott dolgaimat, majd felálltam a fiú segítsége nélkül a lapokkal a kezemben. - Amikor nem kérem, hogy kerülj elő, akkor előjössz? Fordítva vagy bekötve? - egy szemforgatás keretében ki akartam őt kerülni, de megfogta felkaromat. Sóhajtottam egyet, hogy visszafogjam az első gondolatomat, ami az elgyengülésemet jelezte volna. - Szeretnéd esetleg még egyszer kiverni a kezemből a papírokat? - szúró tekintetet vetettem rá. A szemeiből szinte kiolvastam egy kérdést. - A szerelem csupán egy érzés - megfogtam a karomon nyugvó kézfejét. - Mint minden érzés, ez is majd elmúlik egyszer - hámoztam le ujjait karomról, aztán összeszorítva ajkaimat indultam el eredeti irányomba. - Miért ilyenkor tud csak előpattanni valahonnan? - mérgelődtem magamban.

 - Megvan rá az okom, SeoNa - lépett mellém TaeHyung, amitől összerezzentem.

 - Emlékszel, mikor a rádiónál azt mondtad, hogy nem akarsz elhagyni? Most akkor miért teszed éppen azt? Miért kerülsz?

 - Nem mindegy az? - válaszára csak elnevettem magam kicsit fájdalmasan.

 - Akkor nem értem, hogy mit csinálunk mi még itt együtt. Egyébként mondd, emlékszel még a Jeju szabályokra? A harmadik életbe lépett számomra mostantól. És hogyha még egyszer követsz, vagy utánam jössz, akkor lehet, hogy meg is ütlek - nyeltem egy nagyot, majd kikerülve elsétáltam mellette. Kicsit dühöngve, kicsit fájó szívvel léptem egyre messzebb tőle. Vissza sem néztem, hogy ott van-e még, hogy ott ácsorog-e magában, hogy elment-e már onnan, hogy követ-e egyáltalán tisztes távolból, hogy lehajtott fejjel tűri, ahogy távolodok, hogy felemelt tekintettel néz-e engem és a köztünk növekvő távolságot.

A szobámba is úgy tértem vissza, mintha mindenem fájna, pedig meg sem ütöttek, mintha belülről emésztene valami. Leültem az ágyamra, a helyiségben magam voltam, mivel JiYeon megint JungKooknál táborozott. Hátradőltem, TaeHyung rajzára pillantottam. Nénikém, tudom most már, hogy ki az, aki megdobogtatja a szívem úgy, ahogy kell. Csupán ő lök el magától. El kellene utasítanom, hogy HaNeul tanúja legyek. Nem tudnám végig nézni, amíg egybekelnek.

 - Tudod, TaeHyung, igazán megmondhatnád, mikor akarsz nekem fájdalmat okozni - lehunytam szememet, még sírni sem tudtam volna abban az állapotban a fáradságtól.

Másnap az egyik órán teljesen elbambultam, észre sem vettem, hogy kicsöngettek, csak mikor YoonGi lökdösött meg. Elmosolyodott, amikor hirtelen pislogtam sokat, majd megfogta kezemet és táskámat, aztán kihúzott az egyetem udvarára. Egy padra leültetett, és hátradőlt.

 - Nem azért mondtam le rólad, hogy ezek után te hagyd elfutni - felemelte mutatóujját, amikor látta, hogy szólásra nyitom számat. - Azt akartam mondani, hogy TaeHyung azt üzeni, hogy HaNeul el akar veletek, lányokkal, menni vásárolni az esküvőre. Szóval ma délután jön értetek autóval, hogy elmenjetek egy bizonyos boltba.

 - És mi va-

 - Nincs mellébeszélés, nincs kifogás. Menned kell, főleg, mert te vagy a tanú - érvelt tovább, mire bólintottam. Viszont, amikor vissza akart menni órára, én nem mozdultam. - Tudom, hogy nehéz látni őket együtt, de hidd el, hogy téged szere-

 - Menjünk inkább órára - pattantam fel és úgy tettünk, ahogy mondtam.

Ki tudja, hogy miért, de a maradék tanórák összessége olyan sebességgel szállt el, mintha egy perc lett volna csupán. Pedig több óráról beszélünk.

Mintahogy YoonGi is mondta, délután négy környékén megérkezett ötszemélyes luxusautójával az egyetem elé HaNeul. JiYeon, EunJung és én pedig beszálltunk a járműbe. Szinte kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy egy ilyen drága kocsiban ültem.

El is hajtottunk az intézménytől és közelítettünk Gangnam negyede felé. A házak típusa is megváltozott, majdnem mindből felhőkarcoló vált. Az irritálóan gazdag negyed.

 - Szeretném, ha nagyon csinosak lennétek, szóval ezért muszáj lesz itt vásárolnunk - pár méterrel később pedig le is parkolt egy igen drága helyen, már a kirakatából ítélve. Mosolyogva kiszállt a kocsiból, míg én félve, hogy mégis mennyit akar ránk költeni.

Beléptünk az üzletbe, kellemes, de számomra egy idő után mégis idegesítő zene szólt, mellettünk szépen sorakoztak a ruhák. Színekre és méretre szétválogatva. HaNeul ismerte már a helyet és az üzletvezetőt is, így egyből megértették egymást. Az esküvőjük megbeszélt előírása kimondta, hogy minden vendégnek fel kell vennie valami pirosat, ezért ez alapját keresett nekünk különböző ruhákat.

 - Először a két koszorúslányom jöjjön ide - jelzett HaNeul JiYeonnak és EunJungnak, akik oda is mentek hozzá. Eközben a mellettem lévő ruhadarabok árait néztem. Egy fekete estéji három havi fizetésembe került, amit az itt vásárlók kilencven százaléka csak egyszer vett volna fel, aztán állt volna a szekrényében. A lányok eléggé élvezték a helyzetet, én már kevésbé.


/SeoHyun pov/

Köhögésroham jött rám hajnalban, amitől csak pár órát tudtam aludni. Másnap nővérem átjött, hogy valami italt készítsen rá, viszont mindeközben furán pillantgatott rám.
 - HongJoo, mondd, mit titkolsz - leült velem szembe az asztalhoz, miközben odaadta a csodaszerének titulált undorító italt.
 - A lányodról van szó, SeoHyun - szorította össze ajkait. - Szilveszter éjszakáján, amíg ti a tűzijátékot állítottátok be, addig beszélgettem SeoNával. Tudja, hogy mit örökölt, valahonnan tud mindent. Viszont, ami most fontosabb, hogy beleszeretett egy fiúba és szerintem TaeHyung az, az utána következő események alapján. Ezért félek, hogy azért kezdesz rosszul lenni, amit te örököltél anyánktól - lehajtottam a fejem és megittam az utolsó kortyig a löttyöt. - Emlékszel még, ugye?
 - Hogy ne emlékeznék?! - mordultam fel. - Nem nézhetem, ahogy a lányom boldogan él.
 - SeoHyun...
 - HongJoo, amint találkoztak, tudtam, hogy én korán meg fogok halni. Az átkom erről szól, nem? Ha a lányom találkozik azzal a bizonyos fiúval, és szerelmesek lesznek, akkor én ideje korán meghalok - szipogtam egyet. - Ha pedig megakadályozom, hogy összejöjjenek, akkor ő egyedül halna meg. Melyik anya tenné inkább ezt? Szerinted miért kértelek meg arra a varázslatra? Mert szerintem ideje volt már, hogy találkozzanak ők ketten.
 - Addig még van időd, amíg nem mondják egymásnak, hogy szeretlek, teljes szívükből - megsimogatta kézfejemet. - El kellene mondanod SeoNának, hogy mi fog történni.
 - Akkor döntésre kényszeríteném az anyja és a szerelme között. Ezt nem fogom tenni. Az én gyászomon egy idő után majd túllép, de azt a fiút még látni fogja több évig minimum az egyetemen. Én döntök helyette is - nővérem szemeibe néztem, amik megteltek könnyel. - HongJoo, ne merj nekem itt sírni. Megkérhetlek valamire? - bólintott letörölve könnyeit arcáról. - Lennél SeoNa második, úgymond pótanyja, helyettem? Az apjával nem fog mindent megbeszélni, ezért legyél ott neki te, kérlek - elmosolyodva bólintott egyet beleegyezésül. - Most pedig ki kellene deríteni, honnan tudta meg SeoNa az örökségét.
 - Úgy hallottam, hogy HongBin mostanában visszaté-
 - Csak HongBint ne. Nem kell, hogy egy gyilkos társaságában legyen a lányom.
 - Annak már vagy öt éve, ő mégis csak-
 - Tudod te, hogy kit ölt meg? - összeszorította ajkát és elhallgatott.

25.rész - Memories

/SeoNa pov/

Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, lehajtott fejjel neki dőltem a felületnek belülről. Egyre jobban éreztem, hogy TaeHyung és én messzebb kerülünk egymástól.

Mintha csak egy csónakban ülnék, a víz hullámai pedig egyre csak távolítanának el a nagy hajótól, melyen TaeHyung tartózkodik. Közben a hajó felé tekintek és látom, hogy annak fedélzetén a fiú HaNeult öleli. Inkább elfordítom fejemet a végtelen tenger felé, reménykedve abban, hogy jön egy másik hajó.

A napok felgyorsultak, talán minél előbb túl akartak esni az esküvőn, vagy csupán nekem akartak még előbb fájdalmat okozni.

HaNeul pénteken egész végig TaeHyung mellett volt az iskolában, mikor nem zajlott éppen óra. Felkavart az is, hogy láttam őket egyszer csókolózni, visszahozta a Trouble utáni videók emlékét. Mikor véget ért a tanítás TaeHyung oldalán még mindig ott volt a lány, én pedig úgy döntöttem sétálok egy kicsit.

Elindultam össz-visz a telefonommal, viszont egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok éppen. Viszont a lábaim csak vittek tovább, mintha ők tudnák, hova is akarok igazán menni. A városkámban kötöttem ki, azon belül a temető kapujában, ahol nagyszüleim voltak eltemetve. Beléptem a nyikorgó vaskapun, majd megkerestem a sírt, amin az ő neveik álltak. Az anyai nagymamám volt az a személy, akinek előbb elmondtam, hogyha az általános iskolában valaki tetszett, és csak aztán édesanyámnak, az anyai ági nagypapámmal pedig imádtam játszani, mikor szüleim nem voltak otthon. Mikor eltörtem valamit a házban, ő nem az volt, aki leszidott, sarokba állított, hanem vagy segített összerakni az adott dolgot, vagy alkalomadtán segített elrejteni az összetört darabokat.

Leguggoltam a fejfánál, majd ekkor érezni kezdtem, hogy mennyit is gyalogoltam. Lerogytam a földre, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon azonnal.

 - Nagyi...van ez a fiú...van mennyaszzonya, de légyszíves mondd meg, miért kell őt szeretnem? Látszik, hogy annyira elvan HaNeullel, mi a frászért nem tudok tovább lépni, amikor látom, hogy kettőnknek nincs jövője? Nem akarom őt többet látni az életembe... - feltekintettem az égre, mikor fejem búbján megéreztem egy hideg cseppet. Ekkor körülöttem mindenhol feltűntek a kis pöttyök, az eső ezzel a lendülttel rá is zendített, szakadni kezdett. Felkeltem lassan, ahogy tudtam, majd elindultam hazafelé, miután elköszöntem a nagyszüleim fejfájától. Hajam pár perc múlva csurom vizes volt, és a ruháimnak sem kellett sokkal több, hogy ne úgy tűnjek, mint aki akkor lépett ki a zuhany alól. A lábaim nem bírtak tovább vinni, ezért megkapaszkodtam a vasrudakból készített kerítésen. A zsebemből kivettem a telefonom, gondolkodás nélkül megnyomtam egy névjegyet, ekkor TaeHyung szólt bele a készülékbe. - El tudnál értem jönni? A házunk közeli temetőnél vagyok. Légyszíves... - síri csend honolt a vonal másik végén, csupán az eső zengését hallottam magam körül. Letettem a telefont, visszasüllyesztettem zsebembe. Fáztam, ezért karjaimat összekulcsoltam magam előtt, és lehajtottam fejem. Ott ácsorogtam körülbelül tíz percig, mikor elém gördült az ismerős autó. A reflektorja megvilágította az egész teret, melyet a borulat fedett körülöttem. Kiszállt belőle osztálytársam és őt is elkezdték áztatni az eső cseppjei. Levette kabátját és hátamra terítette azt, majd gyorsan beültetett a kocsiba. - Bocsánat, hogy elrángattalak, csak otthon hagytam a pénzem, nem tudtam volna taxit hívni - szavatkoztam, mikor beült a kormány mögé.

 - Nem kell bocsánatot kérned - kitekintettem az ablakon, ezek után nem is szóltam hozzá, csak figyeltem a víz lassú folyását az ablakon. Viszont meglepődtem, mikor YoonGiék háza előtt állt meg. Először ő pattant ki, majd kinyitotta nekem az ajtót, úgy kísért el az ajtóig, hogy kezét fejem felé tartotta, hogy minél kevesebb eső érjen. Bár nekem már mindegy volt, hogy még mennyi eső ér. Egy kulcsot húzott ki zsebéből, ami beleillett a zárba, így beljebb tudtunk lépni. Levette hátamról kabátját és felakasztotta a többihez. Cipőmet levettem magamtól is, majd a fürdőszoba felé indult meg, közben megfogta kezemet is, hogy vele menjek. Leültetett a kád szélére, míg ő előkeresett egy hajszárítót. Végig kommentálta, hogy mit akar, ezért tudtam előre. Mindezt csendesen figyeltem. Mikor megtalálta a keresett eszközt, neki esett hajamnak. Aztán, mikor elég száraznak vélte tincseimet, felállított maga elé és megfésült.

 - Miért csinálod ezt? - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. - Menyasszonyod van...

 - Te hívtál előbb - letette a fésűt a mosdókagyló szélére.

 - Senki sem kért, hogy szárítsd meg a hajam és fésülj meg - ekkor egy hatalmasat csattant egy villám odakint, ami lecsaphatta a biztosítékot, azonnal elsötétült minden körülöttünk, persze nem volt teljes feketeség, így láttam saját magamat is, amint TaeHyunghoz bújok ijedtemben. Ekkor átkarolt és állát fejemre tette.

 - Miért engem hívtál YoonGi helyett? Mindig azzal jössz, hogy menyasszonyom van, mégis engem hívsz, ha baj van? Miért? - elváltam tőle és hátra léptem egyet, felnéztem rá. Egy messzi utcai lámpa éppen megvilágította arcát az ablakon keresztül, így szemét is láttam.

 - Te miért jöttél, ha meg tudtad volna kérni YoonGit is? Vagy hagyhattál volna, hogy felnőttként megoldjam magamtól is a hazautat. Maradhattál volna HaNeullel is, ahelyett hogy idejössz... - sóhajtott egyet.

 - Igen, maradhattam volna, de akkor nem bírtam a lelkiismeretemmel - közelebb lépett, megfogta arcomat gyengéden, majd adott egy puszit homlokomra. Ekkor hirtelen visszatért a fény a házba, és minden lámpa visszakapcsolódott. TaeHyung elmosolyodott, majd leengedte kezét. - Megyek csinálok valami ételt abból, amit találok. Addig menj YoonGi szobájába és vegyél kölcsön néhány ruhát. Nem akarom, hogy megfázz, mert ebbe maradsz. Szólj, ha kell segítség - egy félmosoly keretében elhagyta a szobát, egy ideig szoborként álltam ugyanott, majd észhez kaptam és elindultam a szőkeség szobájába.

 - Hülye szív, miért nem nyugszol meg egy kicsit? - paskoltam meg mellkasomat, szívem felett. Becsuktam magam mögött az ajtót, a szekrény felé akartam elindulni, de az egyik polcon megláttam egy fotót. YoonGit és engem ábrázolt, még kicsik voltunk rajta, körülbelül előtte lettünk barátok. Aztán mellette meg ott volt az a bizonyos kép, amit akkor készítettünk, mikor először befestettük hajainkat szőkére. Elmosolyodtam. - Mennyivel másabb volt akkor... - végigsimítottam a képkeretet, aztán a valódi célom felé, a szekrény elé álltam. Egy egyszerű fehér pólóra váltottam az enyémet, mely nagyobb volt, mint az alap méretem, és egy sötét kék melegítő nadrággal párosítottam, mely legalább gumis derekának köszönhetően nem csúszott le rólam. A saját öltözékemet a radiátorra tettem a fürdőszobában, majd lekocogtam a konyhába, ahol éppen TaeHyung főzöcskézett. - Mit csinálsz? - álltam mellé, miközben a lábasba néztem.

 - Mivel úgy néz ki, hogyha nincs itthon senki, akkor nem igen van szükség tartalékokra, ezért vizet melegítek a ramenhez. Ez az egyetlen, amit találtam - magyarázta, miközben beletette a tésztát a vízbe.

 - Ah, értem - leültem az ebédlőasztalhoz, aztán egy kicsivel később már hozta is az ételt. Leült velem szembe, és elkezdtünk szürcsölni. - Holnap korán kellene kelni, mert dolgom van a városban. El tudsz vinni vagy találjak ki mást?

 - Mi az a fontos dolog? - emelte fel fejét.

 - Miért érdekel?

 - Szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem aludhatnék addig, amíg akarok. Elnézést, talán baj? Vagy ennyire titkos, hogy rádiózni mész? - elkerekedtek szemeim. - Ne nézz így. Mióta a Trouble-ön, mint Nana mutatkoztál be, én összekötöttem a dolgokat. Szerdánként és szombatonként mindig ugyanabban az időpontban tűntél el. Amikor pedig a Jeju-n voltunk, akkor Nana pont nem volt adásban, nem furcsa? Igen, elviszlek, amúgy meg, nehogy a végén neki állj stoppolni, és elvisz valami elmebeteg - folytatta ételét.

 - Azt hiszed, hogy nem bírnám megvédeni magam, ha megtámadnak? Ja, és ne emlegesd fel a Jeju-t, úgy volt, hogy minden ott marad - felálltam hatásosan, majd tányéromat a mosogatóba tettem. Mikor pedig megfordultam, TaeHyung a lehető legközelebb állt hozzám. Nem mozdulva előlem feloldotta telefonját és felém mutatta hátterét, ami teljesen kivehető volt, hogy én szerepelek rajta.

 - Éppen a hotelszobánk erkélyén álltál itt, a Jeju-n. Hogy tudnám elfelejteni, hogyha mindennap látom? A másik dolog pedig. Tudom, hogy megtudnád magad védeni bárkitől, de én akarlak megvédeni mostantól. Én akarok érted aggódni, hogyha engeded - a szeme és telefonja képernyője között cikázott tekintetem. - Gondolom, most egy kifogáson jár az eszed. Vagy fel akarod hozni az ottani szabályokat, amiket megbeszéltünk, vagy azt mondanád, hogy menyasszonyom van és nem lehet. Vajon miért akarsz mindig kifogást keresni? Nem bírsz rájönni ennyi idő után, hogy akármit csinálsz, akár eltávolodnál, akár nem veszel rólam tudomást, azzal csak ártasz mindkettőnknek, főleg magadnak. YoonGi nekem mondogatja, hogy döntsek végre a dolgokban, de te mikor fogsz végre megállapodni az érzéseiddel? A Jeju-n azt mondtam, hogy menni fog neked, hogy nélkülem is boldog legyél, de kezded bebizonyítani, rosszul gondoltam. Ezért akarom, hogy végre döntsünk. Vagy mind a ketten lépjünk egyet közelebb egymáshoz, vagy akkor forduljunk meg és sétáljunk el egymástól úgy, hogy többet vissza sem térünk. Nem kell most azonnal döntened, de tartsd észben a kérdésemet, és amint megvan a válasz, szólj - zsebébe rejtette telefonját, majd hátrébb lépett. - Most, hogy visszajött az áram, akarsz nézni valami filmet? - egyik pillanatról a másikra váltott témát és hangnemet is. - És ha nem szeretnéd, hogy megtörténjen az, ami majdnem megtörtént a Jeju-n is, akkor váltsd le a pólód, mert...eléggé hivalkodó - elmosolyodott végig nézve rajtam, a fehér pólón áttetsző fekete melltartómra célozva ezzel.

 - Kék-zöld foltosan akarsz kimenni ebből a házból? - húztam fel fél szemöldököm. - Ha nem, akkor ülj le a kanapéra szerintem és indíts el egy filmet - kicsit ijedt tekintettel azt tette, amit az előbb mondtam. Ekkor kicsit visszatért belém az a SeoNa, aki azelőtt voltam, mielőtt még megismertem volna TaeHyungot. Ezzel párhuzamosan egy kis energia is visszajött testembe. Leültem jómagam is a kanapéra, törökülésben, míg TaeHyung keresett valami filmet, viszont mielőtt elindította volna egy tálnyi popcornnal tért vissza a konyhából. Odakintről eközben még mindig behallatszott, hogy az eső cseppek tömkelege, hogyan kopog az ablakon és a tetőn. TaeHyung helyet foglalt, közénk tette a tálat, majd elindította a 'Train to Busan'-t. - Nem fogok megijedni, ha az a célod.

 - Minden filmre mondtál volna valamit hasonlót, ez tűnt a legnormálisabbnak az összes közül. Inkább nézd - vett egy maréknyi popcornt magához. Aztán elkezdődött a film, amit figyelmesen néztem az első felugró zombiig, amikor is konkrétan nem attól ijedtem meg, hanem osztálytársamtól, ahogy ugrott egyet a kanapén. Felé fordítottam a fejem, ekkor próbálta kicsit összeszedni magát, úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, ezt viszont számomra túl aranyosan tette, ezért véletlenül elmosolyodtam. Épphogy egy pillanatra nem figyeltem magamra. - Láttam - jelentette ki, miközben a film eseményei tovább folytak. Az elkövetkezendő jumpscare-eknél már visszafogta magát, de mégis egy kis rándulást felfedeztem rajta a szemem sarkából.

A film felénél körülbelül, mikor pár darab popcornért nyúltam odapillantás nélkül, összeértek kezeink TaeHyunggal. Ránéztem a tálra, majd elhúztam a kezemet néhány popcornnal az ujjaim között. - Ne rontsd el a film alatti hangulatot - visszatértem a film nézéséhez. A végénél pedig még többet akartam. A régi SeoNa szellemisége tért vissza valóban. Nagyon szerettem mindig is a horrorfilmeket, és ugyanúgy mikor YoonGival néztem egyet, ő ijedt meg, nem pedig én. Viszont azt el kellett ismerni, hogy a régi SeoNa is megkedvelte TaeHyungot. Kikapcsolta a televíziót, majd elvitte az üres tálat a konyhába, aztán visszatelepedett mellém.

 - Nem is kérdeztem, hogy mégis hogyan kerültél ide esőben? Biztos valaki ide hozott, nem? Aztán nem vitt vissza a kollégiumhoz?

 - Sétáltam - jelentettem ki egyszerűen. - Fáradt vagyok és egy jó film jó befejezése ennek a napnak, szóval én megyek is aludni - felpattantam a kanapéról, viszont abban a pillanatban osztálytársam is felkelt a bútorról, és karjaiba vett. Egyik karja térdhajlatomnál, a másik hátamnál fogott. - Mégis mit csinálsz?

 - Ha egészen odáig egyedül sétáltál, biztosan elfáradtak a lábaid. Felviszlek a szobába. Karold át a nyakam, nehogy leejtselek - úgy tettem, ahogy mondta.

 - Azt merd meg - morogtam magamban, miközben elindult felfelé a lépcsőkön. Bevitt YoonGi szobájába, megállt az ágy mellett és ahelyett, hogy óvatosan tett volna le, inkább ledobott a fekvőhelyre hirtelen, ami azzal járt, hogy magammal húztam a nyakánál fogva. Viszont amint felfogtam, hogy mennyire közel van hozzám, elengedtem, de ő nem mozdult felőlem.

 - Mikor odakint vihar van, miért kerülünk mi közel egymáshoz? - nézett szemembe.

 - Mert a sors úgy rendezi az utunkat, hogy mindig visszatérjünk egymáshoz, csupán ezt nem akarjuk elfogadni. Legalább is az én sorsom úgy akarja, hogy csak téged lássalak, de ezt már tudod. Viszont valamiért mégis mindig fájdalmat okoz az, ha közelebb lépsz. Egyrészt azért is, mert tudom, hogy közben még mindig van valaki más a háttérben számodra, akivel muszáj összeházasodnod a szüleid miatt. Másrészt, szerinted ez nem fájna ugyanúgy HaNeulnek is, ha megtudná, hogy megcsalod? De egyszer, mikor négyen találkoztunk a kávézóban, azt mondta nekem a mosdóban, hogy vissza akar vágni YoonGinak, amiért otthagyta - TaeHyung elmosolyodott.

 - Tudok róla. Ez a YoonGi... - elnevette magát, miközben felegyenesedett.

 - Mi az, amit elhallgatsz, TaeHyung? - ültem fel.

 - Aludj, mert holnap nem bírsz majd felkelni időben - kisietett a szobából, nehogy válaszolnia kelljen.

 - TaeHyung!

 - Aludj jól, szépség! - csukta be az ajtót gyorsan. Sóhajtottam, majd az ajtóról az egyik képkeretre fordítottam a tekintetem.

 - Mit nézel, YoonGi? Mit terveztek, ti ketten? Tudnom kellene róla, vagy jobb lenne, ha nem? Mindenesetre, jó éjszakát. Remélem, nem bánok meg semmit - bebújtam a takaró alá és nem is kellett sok, hogy elaludjak.

/TaeHyung pov/

Lementem a nappaliba és elnyúltam a kanapén. Elővettem telefonomat, majd amint felvette a hívott fél beleszóltam a készülékbe.

 - Szia, HaNeul. Zavarlak?

 - Mit szeretnél, TaeHyung? Csak mondd - álmoskás hanggal szólalt meg.

 - Jól halad a terv, csak tájékoztatni akartalak - felnéztem az emelet felé. - Nem sejtenek semmit.

 - Meg akartam kérdezni, hogy a szüleid nem lesznek mérgesek? Vagy tudnak róla, hogy mit csinálsz a háttérben?

 - Szerintem a végén már nem azt fogják nézni, hogy mennyi pénz származik nekik abból, amit tesznek, végül is ez az egyik célom ezzel, hogy megmutassam a szüleimnek, hogy nem mindig a pénz számít. Ha valóban figyelembe veszik az én érzéseimet is, nem lesznek mérgesek. Inkább aggódj azért, hogy ne legyél elutasítva - kuncogtam el magam.

 - Úgy hallom, jó kedved van.

 - Egy házban tartózkodom vele, és pár perce körülbelül egy centire voltam tőle. Láttam ma mosolyogni, foghattam őt a karjaimban, foghattam ma a kezét, hallhattam ma a hangját...

 - De tudod, hogy melyik rész jön most, ugye? - elhallgattam, majd sóhajtva helyeseltem. - Akkor én most leteszem, jó éjszakát, TaeHyung - megszakadt a vonal, ezért elvettem fülemtől a telefont, mellkasomra tettem. Ezt meg kell tenni, hogy elérjük a célt.

24.rész - Secret

/SeoNa pov/

 - Vicces, hogy az emberek mennyire megváltoznak egy másik miatt - elindultam az épület felé, aztán szobánkig meg sem álltam. Közben JiYeon faggatott a szünetemről, a szilveszteremről. Minden kérdésre csupán annyit válaszoltam: - Semmi különös nem történt - majd megvontam vállam. Viszont ő nagyban mesélte, hogy JungKookkal töltötte napjainak felét. Elmosolyodtam mindig, mikor rám pillantott, figyelek-e még, de mégis teljesen máshol jártam. Talán TaeHyung tekintetében vesztem el valahol.

A délutánt és az estét az ágyamon, a teret figyelve töltöttem. Aztán asztalomon rezzent egyet telefonom. Lustán a készülékért nyúltam, aztán felpattantam ülésbe a meglepettségtől, mikor elolvastam a padtársamtól érkezett üzenetet. A hirtelen mozdulatomtól szobatársam megijedt saját ágyán. Azt tettem, amit az üzenetben írt, felöltöztem, majd kimentem az egyetem elé. Ott ácsorgott az egyik udvaron belül lévő utcai lámpa alatt. Amint kiléptem a fedél alól, felnéztem, havazott. Elmosolyodtam, majd odasétáltam TaeHyunghoz.

 - Mit szeretnél? - léptem mellé, alakjára nézve pedig felfedeztem, remeg a hidegtől. Ezért kivettem zsebéből kezét, elkezdtem dörzsölni azokat két tenyerem közt. - Nem találkozhatunk volna bent, a melegben? Ide fagysz nekem. Menjünk be, jó? Odabent beszélünk - fogtam meg kezét és indultam volna meg, de legyökerezett lába. Visszarántott magához és átölelt. Meglepődtem, ugyanakkor melegség áradt szét bennem.

 - Direkt hívtalak ki, hogy megnézzem, mennyire fázok majd, ha már itt vagy - felnéztem rá, miközben kezeivel átkarolt, majd én is ugyanezt tettem és mellkasára tettem fejem. Ott tölthettem volna az egész estét, úgy ott állva, vele. Viszont a fogaskerekek elindultak bennem, eszembe jutott HaNeul, hogy éppen egy vőlegényt ölelek, hogy éppen egy vőlegényt nem bírok kiverni a fejemből. Elengedtem, zsebembe tettem kezeimet, majd szó nélkül elsétáltam tőle. A hópelyhek ellepték hajamat, mintha gondolatok sokaságát szimbolizálná. A kimeneteleket forgattam, játszottam le és újra fejemben, viszont egy dolgot tudtam. Nem szabad most visszafordulnom. És úgy gondoltam, hogyha szobámba megyek vissza, utánam jön, kérdőre von, hogy miért hagytam ott. Ezért a nagy csarnokba mentem, annak lelátójára leültem. Nem volt teljesen sötét, mivel a néhány ablakon beszűrődött egy kevés az utcai lámpák és a Hold fényéből. Ugyanazon a széken foglaltam helyet, ahol az eligazításon, még szeptemberben. Azt hittem, csupán várok egy kicsit, míg TaeHyung visszvándorol saját szobájába, mégis ekkor egy alakot láttam meg besétálni a csarnokba. Ő volt az. - Azt hiszed, hogy nem ismerlek még eléggé? - kiabált felém. Felkeltem helyemről, a lelátó első sora előtti korlátjához battyogtam, megfogtam derékig érő fémet. - Miért hagytál ott? - jött ő is közelebb hozzám.

 - Mert menyasszonyod van és ismerem is. Nem helyes ez így - eltűnt a szemem elől, majd ezek után mögöttem bukkant fel.

 - Teszek rá, hogy helyes-e vagy sem. Te is nagyon jól tudod, hogyan érzel, hogy én hogyan érzek. YoonGi is azt szeretné, hogy mi ketten boldogok legyünk - lépett közelebb hozzám. - Te nem szeretnél boldog lenni? - annyira közel volt hozzám, hogy derekam nekifeszült a korlátnak. Ekkor magassarkús lépteket hallottam messziről közeledni. Az első sor székei mögé húztam TaeHyungot. Egy zseblámpa csóvája jelent meg a plafonon, a székeken átszűrődve. Biztosan az igazgatónő volt. Aztán a cipő hangja már távolodni hallatszott. - Mit csináltál volna, hogyha lebukunk? - észre sem vettem, hogy így, a székek mögött még közelebb volt hozzám, mint a korlátnál. Szemeibe néztem, melyek még a szokásosnál is jobban csillogtak.
 - Akarsz látni valami érdekeset? Add ide a telefonod - felhúzta szemöldökét a tématerelésemre, de mikor kinyújtottam felé tenyerem, beletette a készüléket. - Egyúttal tesztelni is szeretnék valamit - a telefonra meredtem, koncentráltam, hogy felemeljem az örökölt képességemmel. Az megmozdult és elemelkedett a kezemtől, tenyerem felett lebegett. Viszont ez más volt ezúttal, nem fáradtam el, mint legutóbb a fegyverrel. Szóval, amit hittem, igaz. TaeHyung, aki az egyetlen, akit szerethetek, is kell ahhoz, hogy sikerüljön a telekinézisem bármilyen hatás nélkül. TaeHyung elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor visszaadtam neki telefonját úgy, hogy hozzá sem értem. - Ez hosszú történet - biztos voltam benne, hogy tudni akarja. - Én is nem rég jöttem rá, hogy a családom boszorkánysággal van tele. Minden családtagomnak van egy veleszületett átka. Az enyém egy része ez, a telekinézis. A másik pedig... - kis szünetet tartottam. -, hogy csupán egy emberbe lehetek szerelmes, és addig, míg meg nem találom ezt a személyt, csak a másik nem iránt vonzódhatok, de még az sem lehet szerelem. Ezt a nagybátyámtól tudom, aki nem rég keresett meg, addig azt sem tudtam, hogy az anyukámnak van fiú testvére is. A szüleim nem is mondtak semmit erről az egészről, szóval húsz évig semmiről fogalmam sem volt. És biztos vagyok benne, hogy még most sem tudok mindent - a részletekbe nem merültem bele, amiről nem is muszáj tudnia.

 - Miért mutattad meg ezt nekem? - meglepődtem, hogy hitt nekem.

 - Gondoltam, tudnod kell, mire vállalkozol - elnevette magát, majd felállt, felsegített engem is, aztán együtt visszamentünk szobáinkba. Az elágazáshoz érve pedig megfogta kezem. - TaeHyung, holnap tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna köztünk, te úgy, akinek nagyon fontos a menyasszonya iránti hűség, én meg csak egy padtárs és barát leszek - ekkor egy csókot nyomot ajkaimra, vigyorogva hátrálni kezdett szobájuk felé.

 - Csak holnaptól kezdődik - majd eltűnt az ajtó mögött. Ekkor pedig leesett, hogy mi történt az előbb. Rohanni kezdtem, meg sem álltam JiYeon ágyáig, felráztam őt álmából. Majd mikor végre kinyitotta szemét, kifújtam levegőm.

 - JiYeon! - ráztam fel még jobban szobatársam. - Az előbb csókolt meg TaeHyung és én pedig mosolygok.

 - Nem értem, hogy miért vagy kiakadva - húzta fejére a takarót nyűgősen. - Várj! Mi? - ült fel levéve magáról az anyagot. - Te és TaeHyung mit csináltatok? Mégis mi történt a szünetben, amit nem mondtál el? - a kérésére elmeséltem mindent, amiről nem tudott. A szilvesztert, az előbb történt eseményeket, amikről lemaradt. A szeme egyre csak kerekedett, szemöldöke egyre csak emelkedett. - Még mindig nem értem, mi a problémád - álmosan visszadőlt, aztán én is eltűnődtem. Én sem tudom igazából...

Másnap körülbelül pár órás alvással vánszorogtam szobatársammal fel a második emeletre, ahol első óránkat a furán boldog tanárunk, SeokJin tartotta. Biztosan volt valami a háttérben, viszont senki nem akart rákérdezni. A diákok körülöttem mind talán erre akarták a választ.

 - Tanár úr! - állítottam meg őt a beszédben. - Történt valami jó a szünetben? - megakadt a mondanivaló a torkán. - Ki lehet találni ennek a csillogó tekintetnek a jelentését, tanár úr - elnevette magát kicsit elkalandozva, majd inkább visszatért a tananyaghoz. Mikor kicsöngettek, és a tanár is kiballagott a teremből, az előttem ülő EunJung felpattant helyéről.

 - Szia, TaeHyung - kéjes hangon fordult padtársamhoz, lekönyökölt asztalára. - Ami a Trouble-t illeti... - cirógatta meg a fiú karját.

 - EunJung, nem zavar, hogy menyasszonya van TaeHyungnak? Szerintem miattad nem fogja eldobni őt - mosolyogtam a lányra szarkasztikusan. - Egyáltalán nem ezt mondtam, hogy miattam megtenné, ha esetleg ezzel vágnál vissza, de állíthatnál kicsit a felfogásodon, mert senki nem fog így kedvelni. Ha megvan, szólj és újrabeszéljük - grimaszok keretében kitrappolt a teremből. Rájöttem, hogyha nincs valami külső hatás, ez a lány ugyanolyan marad, mindig meg akarja szerezni, ami megtetszik neki, bármi áron.

 - Érted eldobnám - motyogta maga elé TaeHyung, majd rám sandított szeme sarkából.

 - Felesleges bókolgatnod - állítottam le.

Elkezdődött a második óra a legmogorvább egyetemi tanárral, aki csak létezik az intézményben. Az ő óráján mindig csend volt, már attól megijedtek az egyetemisták, hogyan nézett ki a tanárnő, nem hogy még a hangjától. Erre bökdösni kezdett padtársam. - Mi van? - mordultam rá halkan, persze ezt ordításnak is lehetett venni a síri csöndben.

 - Kim SeoNa, esetleg van valami kérdése? - ha egy tanár a teljes neved megjegyzi és archoz is köti, az sosem jelent jót.

 - Nem, nincs, elnézést - felhúzott szemöldökkel néztem TaeHyungra, miután a tanár visszafordult a tábla felé. Mikor kicsöngettek, és mindenki elindult a másik előadóba, megfogtam TaeHyungot kapucnijánál fogva. - Még egy ilyen és megütlek.

 - Unatkoztam, barátom - elmosolyodott, majd tovább sétált.

 - Mi ütött TaeHyungba? Furán mosolyog - lépett mellém YoonGi.
 - Rosszat tett neki a friss levegő. Különben is a te szobatársad, neked nem kellene jobban tudnod? - megforgatta szemeit, miközben elnevette magát, alig bírt levegőt venni, olyan szinten.
 - Drága Nana, nem belém szerelmes - a szőkeség is otthagyott a folyosó közepén. Nagyokat pislogtam, miközben követtem az útjukat. Mind a kettő megbuggyant.

A január, mint egy futózápor, olyan gyorsan repült el. Alig vettem észre, hogy január van, a füzetembe máris februárt kellett írnom a dátumnál. Aggódni is kezdtem egy részről, mivel a március már a nyakamban lihegett, egyúttal TaeHyung és HaNeul esküvője. Az év első hónapja teljesen átlagosan telt el akkor is. Szokásosan mentem rádiózni heti kétszer, tanultam, az órákon a padot koptattam, néha meglátogattam nagybátyámat és gyakoroltam a lővészetet. Csupán padtársam nem volt ugyanaz számomra. Amióta elcsattant az első csók, mintha egy bimbó lett volna ez közöttünk, ami a tavaszt várta, hogy végre kinyílhasson.
Többször is találkoztam HaNeullel ezidő alatt, mégsem mondtam neki semmit TaeHyungról. Bűnösnek éreztem emiatt magam.

Egyszer, mikor a szerdai rádiózás után ballagtam hazafelé, belenyúltam kabátom zsebébe, ekkor kitapintottam valami aprót, de puhát. Az a madártoll volt, ami a dj pultra esett még a Trouble éjszakáján. Azóta megőriztem. Ekkor átfuttattam az agyamon valamit. Ez az apró toll mindig nálam volt, mikor TaeHyung megcsókolt. Mi az összefüggés ezek között? Forgattam ujjaim közt a fehér, pihés tollat, miközben tovább ballagtam.

Február közepénél járt már a naptár, mikor a hideg, havazó időjárást, a korán sötétedést kezdte felcserélni a kicsit melegebb, hosszabb és napsütéses nappalok sora.
 - Március huszonkilencedikére mind meg vagytok hívva - adta át egyesével hetünknek a meghívókat HaNeul az esküvőről. A fehér alapon, fekete csipkézett mintás meghívó átadta a ráfordított pénz mennyiségét. TaeHyungra pillantottam, miután elolvastam annak tartalmát.
 - Nem biztos, hogy időben ott leszek, mivel pont aznap dolgozom a rádiónál, de megpróbálom megoldani - keserűen elhúztam számat. - Most pedig mennem kell, mert egy tanárral akartam beszélni még óra előtt.
 - Elkísérlek addig, mert szeretnék valamit kérdezni - indult meg velem HaNeul. - Szóval, SeoNa. Mivel a munka miatt nem igen volt időm hát úgymond eljárni, ezért nincs, aki megtehetné ezt a szívességet, és szerintem téged barátomnak mondhatlak. Lennél a tanúm? - tudtam, hogy erre akar kitérni, csak nem azt nem tudtam, mit válaszoljak. - Semmi komolyabb munkát nem bízok rád, tényleg.
 - Leszek a tanúd - elmosolyodtam, de belül elmondtam, hogy mi történt a vőlegénye és köztem.
 - Ennek nagyon örülök - ölelt át hirtelen. - Oh, bocsi - engedett el. - Csak nem akartam, hogy TaeHyung mellett álljon valaki, mellettem meg senki más.
 - Ki lesz TaeHyungé?
 - YoonGi - vágta rá. - Akkor én megyek is, mert mindjárt becsöngetnek, nektek meg órátok van - mosolyogva visszament a többiekhez, majd láttam, hogy TaeHyung kikíséri őt a bejáraton. Lehajtott fejjel megigazítottam táskámat vállamon, miután belesüllyesztettem a meghívót, majd siettem az előadóteremhez, mivel a csengő már elhangzott. Egyszerre értem az ajtóhoz padtársammal, egyszerre akartuk megfogni a kilincset, a folyosóról eközben már eltűnt mindenki. Elvettem kezemet, és jeleztem neki, hogy menjen csak. Ekkor kinyitotta az ajtót és maga elé engedett. Elhúzva számat beléptem a terembe, elnézést kértem a tanártól a késésért, majd lehuppantam helyemre. Jegyzeteltem békésen, de ismét nem a tananyagnál jártam.

Az órák után, a kollégiumi szobában ültem, saját asztalomnál, kezemben forgattam a meghívót. Sóhajtva nyúltam el az asztalon, a tankönyveimen, miközben a parafatáblámon kitűzött rajzot néztem. A gondolataimat legszívesebben elhagytam volna valahol útközben, hogy tudjak koncentrálni arra, amit éppen csinálok, de ez nem ilyen egyszerű. Úgy látszik...

Másnap délután YoonGival elmentünk nagybátyámhoz, mivel állítólag beszélni akart velünk. Miután pedig egy kis mesedélutánt tartott a lőtéren, végre a lényegre tért.
 - Fiatalok! Nem sokára terepre fogtok menni. Te is SeoNa, szerintem felkészültél eléggé ehhez. Március nyolcadikára van tervezve az akció, csak már most szólni akartam, mivel talán kicsit nehéz lesz. Van egy ember, Jung YoungSeok, aki már régóta tönkre akarja tenni a céget, hogy ne kelljen visszaadnia a kölcsönét, ami elég nagy összeg. Főleg azért lesz nehéz, mert vannak testőrei is, akik bármire képesek. SeoNa, az a kérdésem, hogy készen állsz ölni, ha úgy adódik? Mivel csak négyen mentek, lehetséges, hogy kelleni fog.
 - Nem fog embert ölni - jelentette ki YoonGi. A szőkeség megfeszült, az agyában biztosan lejátszódott valami, mert még tekintete is megváltozott.
Amikor kiléptünk az épületből, még mindig ugyanúgy viselkedett, ezért nem szálltam fel mögé a motorra, hogy értse, beszélni szeretnék.
 - Miért vagy ilyen? - rám pillantott. - Miért változtál meg, mikor azt mondta, lehet embert kell ölnöm? Mi a bajod ezzel?
 - Nana, nem érted, hogy a kishúgomként látlak téged. Szerinted minden oké lesz? Szerinted senkinek sem lesz baja?
 - YoonGi, nem fogok meghalni, még egyetlen golyó sem fog eltalálni. Rendben? Eleget gyakoroltam, eléggé bátor vagyok már. Már nem az általánosban vagyunk - felszálltam mögé a motorra, átöleltem derekánál. - Felnőttem már...


/YoonGi pov/

Emlékszem, mikor Nana még általánosban félénkebb volt. Amikor először eldöntöttem, hogy megvédem az osztálytársainktól, akkor láttam a szemében, hogy átalakult személyisége. Azután már saját magát is megvédte, mégis mellette maradtam, barátok lettünk, a legjobb barátok. Egészen addig, míg meg nem ismerte TaeHyungot, nem is láttam viszont azt a félénk SeoNát, még akkor sem, mikor meghalt a kisállata. Viszont mióta TaeHyung a képben van, csakis azt az általános iskolást lányt látom, akit meg kell védeni. Tudom, hogy a fiút a sors szánta SeoNának, de addig nem felejthetem el, míg nem biztosít arról, hogy nem látom viszont a bátortalan énjét. Addig nem vagyok képes tenni azért, hogy TaeHyung és HaNeul ne házasodjon össze.
Mióta belebotlott abba a fiúba, már az ölelése sem ugyanolyan. Motorral visszamentünk az egyetemhez. Leszállt mögülem, majd miután levette sisakját, átölelt nyakamnál.
 - Köszönöm, hogy bátyám helyett bátyám vagy - motyogta, majd mosolyogva elindult a bejárat felé, én is követtem. Viszont a kétszárnyas ajtóban szobatársam állt, akinek látványára SeoNa is megtorpant. - Miért nézel így, TaeHyung? - meglepődtem én is SeoNa hangnemén a fiú felé. Félreállt, hogy bemehessünk az épületbe, viszont nem mentem Nana után.
 - TaeHyung, nem akarnád végleg eldönteni, hogy most kit is akarsz? - néztem szemébe. - Tanúdként, barátodként és főleg SeoNa barátjaként mondom ezt. Mindenkinek jobb lenne, ha döntenél - kikerültem őt és szobánkig meg sem álltam.

23.rész - It begins

/SeoNa pov/

Hajnalban nyitogatni kezdtem szemeimet, a kislámpám fénye azonnal agyam legbelső részéhez hasított. A fejem le akart esni helyéről, mikor felültem az ágyamon. Körülnéztem, aztán emlékképek ugrottak be a tegnap estéről. Kezemet számhoz emeltem, majd összeszorítottam szemhéjaimat.

 - Hogy lehettél ilyen hülye, hogy lerészegedsz, SeoNa? - ütöttem meg fejem gyengéden, mire még egyet belehasított ráadásképpen. Felkeltem fekhelyemről, lecsoszogtam a konyhába, ahol éppen anyukám készítette a reggelit. - Jó reggelt...

 - Oh, neked is, kicsim. Ülj le, mindjárt kész a reggeli - helyet foglaltam, majd folytatta. - Egyébként nem rég ment el YoonGi. Elmondta, hogy tegnap ittatok egy kicsit és itt maradt, hogy ne csinálj hülyeséget az éjszaka. Ja, és azt mondta, holnap majd hív vagy ír, mert ma valami dolga van - bólintottam, jelezve, hogy befogattam az információt. Miközben készítette az ételt, megfigyeltem anyukámat. Mozgása furcsa volt, de mégis leplezte a szokásos energikus énjével. Látom, anya, hogy valamit rejtegetsz.

 - Úgy érzem, valamit akartam ma csinálni. Nem emlékszem - motyogtam magamban, elterelve a témát szülőmről, mert tudom, úgysem mondana semmit, ha rákérdeznék. Hazudna. Elém tette a reggelit, mely ezúttal rántotta volt. - Köszönöm! - kezdtem el elfogyasztani ételemet.

Valamit elfelejtettem. Valamit, amire emlékezni akartam. Valamit elrejt előlem. Valamit nem szabad tudnom?

/YoonGi pov/

Amint hazaértem, cipőmet és kabátomat levéve adtam enni háziállatomnak, aztán ledőltem a kanapémra, NaRi azonnal megrohamozott, ahogyan befejezte reggelijét.

 - Hiányoztam? - végig simítottam hátát, majd akárcsak az előbb a kis tappancsos, a tegnap estéről megmaradt emlékeim is letámadtak. - NaRi, megharagudnál, hogyha odaadnálak valakinek? - néztem a kerek szemekbe. Felkeltem a kanapéról, az állat végig lábam alatt volt. Újra felöltöztem melegen, NaRit kabátom alá tettem, majd fogtam egy taxit. A megfelelő ház címét megadtam a sofőrnek, miközben simogattam a kölyök macskát kabátom alatt. Elképzeltem, mit fogok mondani neki, mikor újra találkozunk.

Mikor lefékezett a jármű, kitekintettem az ablakon, kicsit habozva indultam meg, de kiszálltam a havazásba, miután kifizettem az utat az idegen férfinak. A kapuhoz léptem, mellette az emeletes házban lévők nevei voltak felsorolva, mellettük egy kis fém gomb, mely a kaputelefont indította be fent a lakásban. A név, amit kerestem még mindig ott volt. Lenéztem NaRira, aki elbóbiskolt a kabátom alatti melegtől. Megnyomtam a harmadik emeleti lakás gombját, majd egy női hang csendült fel.

 - Nem kerültél bajba eddig, hogy nem hívtál? - nem érkezett válasz fél percig.

 - YoonGi, mit akarsz? - hangnemet váltott.

 - Felengedsz? - ismét körülbelül fél percig semmi reakció, vagy válasz, aztán rezegni kezdett a kapu zárja, ki tudtam nyitni azt. Beléptem a kapun, majd felmentem az emeletre, megtorpantam az ajtó előtt, ahol több, mint egy éve nem is jártam. Kopogtam a felületen kettőt, aztán ki is nyílt előttem. HaNeul állt előttem ugyanolyan gyönyörűen, mint mikor utoljára láttam TaeHyung oldalán. Beinvitált, majd becsukta mögöttem az ajtót. - Csak azért jöttem, hogy őt odaadjam - kivettem NaRit a kabátom alól, a lány arca felderült.

 - NaRi! - kapta ki kezemből a macskát. - Hogyan? - nézett rám. - Pár napja kiszökött, kerestem mindenhol, de úgy látszik messzire ment - simogatta meg a puha szőrét.

 - Egy boltnál találtam, ahol éppen vásároltam. Hazavittem, mert láttam, hogy fázik meg éhes is talán. Nem láttam sehol plakátot róla, szóval gondoltam, nincs gazdája. NaRinak neveztem el - elkerekedett HaNeul szeme.

 - És miért döntöttél úgy, hogy elhozod hozzám? - letette a földre, az állat pedig ülve maradt közöttünk. Talán ő is kíváncsi volt a válaszomra.

 - Gondoltam, egyedül vagy a lakásban - lenéztem NaRira, és még az ő szemeiben is felfedeztem, nem hiszi el, hogy ez volt az egyetlen indokom. - Látni akartalak - újra az állatra néztem, aki elégedetten a nappaliba vonult. HaNeul lehajtotta fejét, majd újra felemelte bátrabb arckifejezéssel.

 - Ezt egy menyasszonynak kell mondanod? Esetleg most az jön, te jobban tudod, hogy mi vagy ki kell nekem? - összefonta karjait.

 - Szerinted egy egyszerű véletlen volt, hogy én találtam meg NaRit és, hogy ugyanazt a nevet adtam neki, amit te? Tudom, hogy TaeHyunghoz csak érdekből mennél hozzá, hogy a cégeitek társcégek legyenek, de valóban szükséges ez? Szeretitek egymást? - elvette tekintetét rólam, szóval úgy döntöttem, inkább megyek is, nem feszítem tovább a húrt. - Hívhatsz, hogyha valami baj van még mindig - majd becsuktam magam mögött az ajtót. A lift előtt álltam már, mikor megcsörrent telefonom. Felvettem, ekkor pedig HaNeul hangját hallottam meg.

 - Eldugult a mosogatóm, meg tudnád csinálni? - visszafordultam, újra a lakásban találtam magam, csak ezúttal levettem cipőm és kabátom, és tulajdonképpen tiszta kosz lett kezem, mert a csöveket akartam kitisztítani, ahol még a víz sem ment le. - Köszönöm - motyogta HaNeul mellém guggolva.

Sikerült kitekernem a megfelelő alkatrészt, így elhárítottam a dugulást. Visszatettem mindent a helyére, és kipróbáltam aztán, hogy a víz lemegy-e ezúttal.

 - Elmehetnék csőszerelőnek - folyattam tovább a vizet, ami szépen lecsurgott a lefolyón.

 - Köszönöm - mosolyodott el. Megmostam kezemet, majd a kezembe adott egy pohár vizet a lakás tulaja. Neki dőltem a pultnak.

 - Miért nem hívtál egy rendes szerelőt inkább? - megvonta vállát, majd kis csend után újabb kérdést tettem fel neki. - Szereteted TaeHyungot? Őszintén - lassan megrázta a fejét. - Elfelejtetted, ami köztünk történt egy éve? - ismét megrázta fejét, ezzel nemleges választ adva. - Akkor igazán eldönthetnéd, hogy TaeHyungot elengeded vagy sem. Neki egy másik helyen kellene lennie.

 - SeoNa mellett? Aki miatt itthagytál egy éve? - már éreztem hangján, hogy egyre hangosabb.

 - Neki kell rá vigyáznia, hogy én...rád vigyázhassak - találkozott tekintetünk, majd ő elkapta az övét. Viszont én elé léptem és megcsókoltam, épphogy egy rövid ideig, mégis utána rábírtam, hogy szótlanul engem nézzen. - SeoNának más sorsa van, máshogy van megírva a jövője. Neked is be kellene látni, hogy TaeHyungnak is mást szántak. Most pedig megyek, mert így is megcsaltad a legjobb barátomat velem - nem néztem már vissza csupán mikor kiléptem a kapun pillantottam fel az épületre. Ezúttal én fogok tenni azért, hogy minden végre a helyére kerüljön.

Leintettem a fő útnál egy taxit, aki hazavitt. Útközben a telefonom kijelzőjét nyomkodva elmentettem HaNeul telefonszámát névjegyzékeim közé. Már csupán a holnapi nap van hátra az évből. Mégis úgy érzem, hogy rengeteg dolgot meg kell még tennem idén. Segítenem kell valakiknek.

Megbeszéltem egy találkozót TaeHyunggal az egyetemhez közeli kávézóban, a Seoul Café-ban. A hely ezúttal csendes volt, alig tartózkodott vendég odabent. Ott üldögéltem, mikor kollégiumi szobatársam megérkezését jelezte a kis csengő a bejárati ajtó felett. Mikor megérkeztem, neki is rendeltem egy kávét, így egyből leült velem szembe.

 - Teszek neked egy szívességet, TaeHyung. Nem kell visszafizetned sem. Holnap menj el éjfél előtt SeoNáékhoz. Várd meg, míg SeoNa meglát. Viszont, ha fájdalmat okozol neki valahogyan, nem állok jót magamért - furcsállta a beszédstílusomat és azt, hogy így a témára tértem, láttam arckifejezésén. - Értetted, TaeHyung? - bólintott kicsit félve. - Csak, hogy tudd, most próbálok segíteni neked - nektek.

/SeoNa pov/

Alig aludtam az éjjel. Mindenen járt az eszem, csak azon nem, hogy enyhén fáradt leszek, ha nem alszom ki magam. A plafont elemeztem, ahogyan régebben is, még év elején. Rajta a kint elhaladó kocsik lámpájának fénye táncolt. Egyre több jármű járkált errefelé az esti órákban, meglepően több.

Elérkezett az utolsó nap az évben, amit egyfelől vártam. Azért, hogy végre talán egy új lapot kezdhetek és elengedhetem a gondolatokat, amik már lassan szétfeszítették fejemet belülről.

Este környékén apám úgy döntött, hogy udvarunkban mi is ellövünk néhány tűzijátékot az újjév kedvéért, mivel jó áron talált párat. Ki is vonultunk a felszereléssel, mikor már majdnem éjfélt ütött az óra. Csak mi öten, szüleim, nagynéném és én voltunk az udvaron és persze a szomszéd macskája, aki mindig megérzi, amikor kilép valaki a kertbe, és azonnal jön is egy simogatás erejéig.

 - Öt perc - nézett órájára édesapám. - Előkészítem ezeket - Miközben a tűzijátékkal bíbelődött, a gondolataim áradatával küzdöttem, nehogy megfulladjak, no meg a mínuszokkal, nehogy szoborrá fagyjak odakint ácsorogva. A végtagjaim már-már ledermedtek zsebeim mélyén, hát még arcom. TaeHyung és YoonGi járt eszemben, egyfolytában a történtek ismétlődtek előttem. TaeHyung csókja a Trouble estéjéről. YoonGi csókja, miután lerészegettem a szobatársa miatt. Közel voltam hozzá, hogy könnyek szökjenek szemembe, de hősiesen küzdöttem velük.

 - Nénikém - szólítottam meg, mialatt édesanyám apám segítségére sietett. - Tudom, mire vagyok képes - kezdtem bele, mikor mellém lépett. - Tudom, mit örököltem. Tudok mindent, amit eddig nem mondtatok el. És ezért szeretnék kérdezni valamit - nem néztem rá, hanem az égre emeltem a tekintetem. - Lehetséges az, hogy az én átkomat úgy lehet megtörni, hogyha azon az egyetlen emberen kívűl egy másik megcsókol?

 - Soha nem tudtuk kideríteni ezt, de abban az esetben is csak akkor lehetséges, ha valóban szeret az a másik ember. Miért? Mi történt?

 - Szerintem beleszerettem egy fiúba életemben először. Meg is csókoltam. Aztán másnap, mikor részeg voltam, egy másik osztálytársam csókolt meg. Azt hiszem, most mindkettőjük megdobogtatja a szívem - szünetet tartottam. - Mondd el, mit tegyek, nénikém - ekkor már valóban könnyek gördültek le szinte megfagyott arcomon.

 - Mégha sikerült is megtörnöd az átkod, akkor is ki fog derülni, hogy ki az, aki igazán megdobogtatja a szíved, úgy ahogy kell - megsimogatta hátamat, majd felnézett ő is az égre, mikor a tűzijátékok elindultak a magasba.

 - Boldog újévet! - mosolyodtak el szüleim. Rájuk nézve magam is kicsit elmosolyodtam. Pislogtam párat, hogy könnyeimet visszafogjam.

Ekkor jött két üzenet telefonomra szinte egyszerre. Mindkettő ugyanazt ismételte, amit előbb szüleim kiáltottak, feladójuk pedig a két szobatárs volt. Vettem egy mély levegőt, majd visszasüllyesztettem a készüléket a zsebembe a kezemmel együtt, bármilyen válasz küldés nélkül. Felpillantottam az égre, ahol a többféle színű fények járták táncukat, aztán eltűntek, hogy helyet adhassanak a következő tűzijátéknak. A tekintetem valamiért a kapu felé terelődött, úgy éreztem, oda kell néznem. Az üzenetfeladók egyike álldogált ott. Nem mozdultam, csupán elnyílt kicsit szám. Rezzent egyet a zsebem, így elővettem telefonomat.

Nekem bőven elég az, hogy a legjobb barátom vagy, hogy olyan vagy nekem akár a kishúgom, már több, mint tíz éve. Én lemondok rólad azon téren, szóval őt ne lökd el magadtól. Szeretném, ha két ember, aki fontos nekem, boldog lenne együtt - olvastam végig az üzenetet, melyet a szőkeség küldött.

Lassan odasétáltam a kapuhoz, miközben a készüléket zsebre tettem, majd megtorpantam két méternyire a kerítéstől.

 - Mit keresel itt? Nem HaNeullel kéne lenned? Miért nem segítesz neki, amiben tudsz? Az esküvővel kapcsolatban akár - fontam össze karjaimat magam előtt.

 - Három hónap múlva megházasodom, és te csak ennyit kérdezel? - nyugodt volt hangja, mégis kicsit indulatosra sikerült kérdése.

 - Oh, TaeHyung! - lépett mellénk anyám. - Nem jössz be enni valamit? Ez egy szokás nálunk újévkor.

 - TaeHyung éppen a menyasszonyához indult, csak beköszönt - néztem a fiú szemébe. - Ugye?

 - Van egy kis időm, hogyha nagyon ragaszkodik hozzá, Mrs. Kim - mosolyodott el, aztán anyám beengedte őt a kapun.

 - Tegezz csak nyugodtan, hívj SeoHyunnak - Befáradtunk mind és leültünk az asztalhoz. Természetesen csak mellettem volt hely TaeHyungnak, így elfoglalta a széket. Édesanyám hozta a szokásos újévi ételét, amit elalvás előtt mindenkinek kötelező volt elfogyasztania a balszerencse ellen. - Balszerencséd lesz az évben, SeoNa drágám, ha nem eszed meg, tudod.

 - Azt hiszed, egy tál főzelék fogja eldönteni, hogy milyen lesz az évem? Egy évvel ezelőtt is megettem ezt, de mióta betettem a lábam az egyetemre, csak balszerencse ér - felálltam, hátrébb toltam a széket térdhajlatommal. - Még TaeHyung is csupán a hab a tetején - kicsit higgadtabban beszéltem, viszont még ezek után is kirohantam a házból úgy, ahogy voltam, egy szál pólóban. Kezeimet felkarjaimra tettem, fázni kezdtem azonnal, közben szemembe könnyek szöktek. - Azt akarom, hogy végre minden kerüljön a helyére. Nagy kérés ez? Vagy éppen így kerülnek a dolgok jó helyre? - reccsenést hallottam meg magam mögül. - Hagyj békén akárki is vagy.

 - Sajnálom, hogy idejöttem ma este - TaeHyung hangja elért fülemig. - Legközelebb nem teszek ilyet - hátamra terítette kabátomat. - Én viszont csak azért jöttem, hogy lássam, nem-e sírsz - elém lépett, felemelte fejem és saját kabátjának ujjával letörölte könnyeimet arcomról. - Jó éjszakát, és kérlek, ne sírj többet ebben az évben - elmosolyodott, majd elengedett. Éppen fordult volna meg, mikor átöleltem, fejem mellkasához szorítottam, ujjaimat összekulcsoltam háta mögött.

 - Kedvellek, és az hozott rám balszerencsét mindig, hogy ellöktelek magamtól, számtalanszor - dünnyögtem a levegőbe, elengedtem és néztem szemébe.

 - Mi csak barátok vagyunk, semmi több - megfordult és elhagyta a házunk területét. Hazug. Utána néztem, már az árnyéka is eltűnt. Szipogtam, a könnyeim még mindig nem fogytak el. Hazug.

Viszont egy kis hang adott egy löketet ahhoz, hogy utána fussak. A lábaim, mintha valami plusz erőt kaptak volna. A hideget sem éreztem már annyira. Aztán körülbelül száz méter után megláttam TaeHyung alakját, amint zsebre tett kézzel csoszog a járdán. Még pár múlva pedig be is értem. Elé léptem, aztán lihegve megtámaszkodtam térdeimen, hogy kifújjam magam. A hideg ellenére éreztem a verejtéket halántékomon. Aztán felegyenesedtem, ránéztem osztálytársamra.

 - Te hazudtál - még mindig nem kaptam rendesen levegőt. - Te...várj egy kicsit... - jeleztem neki kezemmel, majd próbáltam normálisba állítani lélegzetvételemet. TaeHyung türelmesen várta, hogy mit akarok kinyögni. - Szóval...hazudtál nekem ott nálunk. Tudom, hogy nem ez az, amit valójában gondolsz kettőnkről.

 - Ez az, amiért elfutottál idáig? - felhúzta egyik szemöldökét.

 - Mi lenne, ha végre megállapodnál végre, hogyan viselkedsz velem? - megforgatta szemeit, majd megcsókolt. Melegség töltött el arra a rövid időre is, míg ajkai az enyémekhez értek.

 - Viszlát a suliban - került ki és indult el eredeti irányába. Ott álltam, lábaim egyik irányba sem akartak megmozdulni. Sem utána nem akartak már menni, sem hazamenni. Jól döntöttem, hogy utána futottam?

Lassan haza ballagtam, miközben az elmém ismét teljesen máshol járt, talán nem is, inkább szállt. A házak mellett, ahol elhaladtam, megugattak a kutyák, talán azt kérdezve, hogy mit keresek itt, de mégis azok is halk ciripelésnek hallatszottak az ordítozó gondolataim mellett. Amint elértem a saját házunkig, nem mentem be. Leültem a kertünk egyik hátrébb lévő részében található hintaágyra. Lehetséges, azt vártam, hogy a lágy éji szellő kifújja a felesleges mondatokat agyamból, hogy jobban aludhassak utána, de nem tette meg a hatását. A hideget is elkezdtem érezni, ekkor jött ki édesanyám a kertbe, és vitt be engem a januári mínuszokból. Annyira máshol jártam, hogy anyám felvitt a szobába, betakart, amint lefeküdtem az ágyamra, majd magamra hagyott.

Szombaton, amikor már az ágyamban voltam az egész napos tanulás után, újabb transzba estem. Ahogyan telt az idő, észrevettem, hogy egyre több jármű közlekedik esténként. A táncoló fények megigéztek a plafonomon. Feléjük nyúltam. Az agyamban olyan folyamat játszódott le, mintha éppen valamit elvesztenék, mintha nem tudnék arról, hogy valami távoldik tőlem. Ezért szerettem mindig is nézni az eget, mert elmerülve a felhők formáiban, talán olyan lehetőségek, olyan személyek is eszembe jutnak, amikkel amúgy nem számolnék. Választ kapok a fényektől, az égtől. Ki az, akit el fogok veszíteni?

Vasárnap késő délután, édesapám elvitt az egyetemre, hogy a kollégiumban aludjak inkább, minthogy reggel sokkal korábban kelljen kelnem emiatt. A hideg ellenére mégis a platón való ülést választottam. A menetszél szétfújta hajamat, ezért kapucnimat felvettem, ekkor meg is érkeztünk az egyetem elé. Néhány diák ugyanúgy most tért vissza az intézményhez, akárcsak JiYeon.

 - SeoNa! - futott felém szobatársam. - Jó napot! - köszönt szülőmnek, majd mikor kivettem minden holmimat a járműből, én is elköszöntem tőle, aztán elhajtott a kocsival. Miközben haladtunk a nagy kapu felé, elmerengésem közben összeütköztem osztálytársammal, mint ahogyan az első napon is.

 - Oh, bocsánat! - néztem fel TaeHyungra. - Véletlen volt - megrázta fejét, talán ez a 'Semmi baj' lett volna, aztán tovább sétált börőndjével.

 - Mi történt köztetek? - legyezett kezével az arcom előtt JiYeon. - Föld SeoNának - a fiú alakja után néztem, majd sóhajtottam.

22.rész - Solve it with love

/SeoNa pov/

Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.

 - Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.

 - Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.

A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.

Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.

 - Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.

 - Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?

 - Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?

 - Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
 - De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
 - Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
 - Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.

Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
 - Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
 - Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
 - Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
 - HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.


/NamJoon pov/

A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
 - Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
 - Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
 - SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.


/SeokJin pov/

Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
 - Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
 - Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
 - Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
 - Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
 - Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
 - Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
 - Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
 - Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
 - Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
 - Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.


/YoonGi pov/

A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
 - Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.

Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
 - Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.

 - Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
 - Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.

 - Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.

 - Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.

 - Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...

 - Nana...

 - Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.

 - Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.

 - Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?

 - Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.

 - Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.

 - Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?

 - Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.

 - Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.

21.rész - Feather

/SeoNa pov/

A reggeli után lassan el kellett kezdenünk készülődni a Trouble-re. Beszéltem telefonon SunYounggal is, hogy biztosították a felszerelést is, szóval minden készen állt. A tükör előtt álltam ismét, karikás szemekkel, amit próbáltam egy csöppnyi alapozóval eltüntetni, és nagyjából sikerült is elhalványítanom azokat, ezek után a hajamat fésültem, mikor belépett a fürdőszobába anyukám.
 - Hagyjad, majd én megcsinálom - vette ki kezemből a fésűt, majd leültetett a földre, ő pedig a kád szélén ücsörögve húztam végig tincseimen az eszközt. - Amúgy mi a baj, SeoNa? Nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki elgondolkozik folyamatosan valamin, mélyen. Egy személy van a dologban? - fonni kezdte hajtincseim egy részét.
 - Egy fiú, akinek van barátnője. Mégis azt hiszem, hogy ő az első fiú, aki iránt másféle érzéseim vannak - hajtottam le fejem.
 - Csak nem az a TaeHyung fiú? Tudod, hogy nem szabad jegyes férfiakkal kezdeni, ugye? - megakadt fülem a 'jegyes' szaván.
 - Mi az, hogy jegyes? Azt hittem, csupán barátnője - emeltem feljebb a tekintetem.
 - A tévét néztem, mikor a hírekben leadták, hogy a KHN Entertainment igazgatója meg TaeIl fia eljegyezték egymást. Tőlem tudtad meg? - álltak meg kezei.
 - Nem, nem. Most jutott eszembe, hogy mondták. Igen, múltkor, ott a kávézóban - lesütöttem szemeimet. - Fejezd be légyszi a hajam. Lassan indulnunk kell az egyetemre YoonGival - egy laza körfonatot csinált két nagyobb tincsemből, ami hátul, tarkómnál találkozott. Megöleltem, majd felvettem a már kikészített ruháimat. Egy fekete, anyagában néhány csillogó szürkés szállal ellátott hosszú ujjú felsőt és egy kék farmert vettem fel. Annyira eltereltek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy a házból kabát nélkül léptem ki.
 - SeoNa! - futott utánam YoonGi, mire visszafordultam. - Nincs rajtad kabát. Nem fázol? - adta rám a ruhaneműt. - Valami baj van?
 - Ideges vagyok kicsit. A Trouble itt van pár órányira, és felfedem, hogy én vagyok Nana. Utána már nem lesz minden ugyanaz - húztam össze kabátom, megérezve a mínuszokat körülöttem.
 - Úgy látom, hogy nem csak ez forog a fejedben - beszálltunk egy taxiba, hogy ne apámnak kelljen elvinni minket, közben nem is válaszoltam osztálytársamnak. Az egyetemig vezető úton meg sem szólaltam. Csupán vártam, hogy odaérjünk. YoonGi kifizette az utat a sofőrnek, aki ezután el is hajtott az intézmény elől. Az épületbe belépve egyből kiolvadtak a kinti hideg levegőtől lefagyott ujjaim. A nagycsarnokhoz érve pedig NamJoon állta utunkat. A szőkeséget nem engedte be, de előlem elállt. A nagycsarnok ezúttal sokkal másképpen volt feldíszítve, mint a múltkor. Girlandok húzódtak a falakon, a színpad talapzatára, ahol a dj pult helyezkedett el, is került egy kevés belőle. A felirat a bárpult mögött még nagyobb lett, mint a tizedik Trouble alkalmával. Díszesebbé, karácsonyibbá vált hirtelen. SunYoung még mindig irányította azt a néhány fiút, akik vállalkoztak a segítségnyújtásra. Viszont amikor megnéztem az arcukat jobban, rá kellett jönnöm, hogy mindannyiukat láttam akkor a lőtéren, hogy mind a nagybátyám csapatából való.
 - SeoNa! - vette észre érkezésemet SunYoung. - Nyugodtan kipróbálhatod a felszerelést. Ismerkedj meg vele - bólintottam, miközben a fiúk engem néztek.
 - Még telefonálok előtte egyet - félrevonultam, majd felhívtam nagybátyámat, hogy kikérdezzem. - HongBin! Mégis miért vannak itt a nagycsarnokban a csapatod tagjai? - suttogva, de mégis veszekedve kérdeztem.
 - SeoNa, drága, tehetek én róla, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ők is oda járnak? A lényeg, hogy érezd jól magad, és ne terheld túl a szervezeted, mert még egyszer nem titkoljuk el anyád elől, hogyha kórházba kerülsz - nyugodt volt hangja, nem is éreztem benne titkolózást.
 - Értettem, leteszem - kinyomtam telefonomat, majd visszafáradtam a dj pulthoz. Egy rövid rögtönzött mixet csináltam a hozzácsatlakoztatott gépen található zenék közül egyből. Ezek után már sokkal jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy kik vannak körülöttem. A saját kis rádiós szobámban éreztem magam. Majd mikor véget ért a zene, a végzős DÖK elnök lépett fel mellém a pódiumra.
 - Most már elhiszem, hogy te vagy Nana - nevette el magát. - És ez egy remek berendezéspróba is volt, köszönjük - elmosolyodva lement mellőlem.
Ezek után csupán sétálgatni tudtam a díszítések mellett, illetve a nézőtéren fel és le, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Percenként néztem telefonom kijelzőjére, egyre gyorsabban telt az idő, egyre közelebb került a Trouble kezdete. Idegesen markolásztam ujjaimat, mikor YoonGi jelent meg a nagycsarnokban.
 - Annyi időre beengedett NamJoon, hogy ezt odaadjam - nyújtott át egy fejhallgatót. - Ez a BBS-es fejhallgatót, amit mindig használsz. Gondoltam, hogy megnyugszol kicsit, hogyha rajtad lesz.
 - Köszönöm, remélem, én is - tettem nyakamba a hozott készüléket.
 - Most akkor megyek is, de majd nézz rám, hogyha elakadna a szavad - simogatta meg vállam, aztán elhagyta a csarnokot.
 - Kezdünk lassan! - visszhangzott SunYoung hangja a falak között.
Elrejtőztem egy függöny mögött a dj pulthoz közel, amikor is elkezdték befelé engedni a diáksereget. Az anyag mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan beszivárognak mind a nagycsarnokban. Természetesen még többen jelentek meg ezúttal, mint az előző bulin. Felkapcsolták a mozgó színes fénycsóvákat, az alap reflektorokat pedig kicsit lejjebb vették. Közben SunYoung kedvesen üdvözölt mindenkit egy italos tálcával a kezében. Ekkor megláttam az én társaságomat, JiYeont és lovagját, a két szobatársat, mellettük még belépett JiMin, EunJung és HoSeok is. TaeHyung beállítatlan frizurájának és arcának látványa csak még jobban felgyorsította szívverésemet. Viszont ekkor eszembe jutottak anyám mondatai az eljegyzésükről, ezzel kicsit vissza is lassult pulzusom.
Ne törődj az érzéseiddel most, SeoNa! - nyugtattam magamat a gondolataim megváltoztatásával. Újra kinéztem a függöny mögül, a szemem máris őt kereste. SunYoung ekkor lépett fel a pódiumra, bevezetőbeszédét taglalta, amikor felém pillantott és intett, hogy fáradjak fel mellé. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam azt. Eltoltam a függönyt, kiléptem mögüle, majd felléptem a lány mellé. Ledöbbent arcokat figyelhettem meg. A végzős átadta nekem a mikrofont.
 - Sziasztok! Kim SeoNa vagyok, és én volnék Nana a BBS-től - meghajoltam enyhén, mire egy tapsvihar tört ki, talán azt is JiYeon kezdeményezte, ahogyan láttam. - Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám, hogy én szolgáltassam nektek ma este a zenét. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Érezzétek jól magatokat - akaratlanul is TaeHyungra terelődött tekintetem. - Nem akartam felfedni, hogy ki vagyok valójában, de mégis így alakult. Talán itt volt az ideje. Ezt most mindenkinek mondom. Ha van valami, amit el szeretnél érni, fuss érte, rendben? - mosolyogtam körbe a tömegen. - Köszönöm - ismét meghajoltam kicsit, majd visszaadtam a mikrofont a mellettem állónak. Megvártam, míg végigmondja a maradék mondanivalóját, a szükséges tudnivalókat, majd ő lefáradt a kis emelvényről, én a dj pult mögé mentem egy mikrofonnal a kezembe, ha valamit be akarnék jelenteni, feltettem a fejhallgatót félfülemre, aztán el is kezdődött a tizenegyedik Trouble buli.

Nem is kellett a diákságra szólni, hogy igyon eleget, kiszolgálták magukat. Egyként mozdultak a zenémre, és az idő telésével belőlem is elpárolgott a félelem és az idegesség. Kezdtem feloldódni, akár egy pezsgőtabletta a vízben. A tömegben elvesző mosolygó, vidám arcok is eltüntették belőlem az aggodalmat. Ha valami ismertebb dalt dolgoztam éppen fel, akkor kórusban énekelték a szövegét. Semennyit sem ittam, de mégis euforikus állapotba kerültem.
Ekkor a magasból egy fehér tollpihe szállt a dj pult közepére. Megfogtam mutató- és hüvelykujjammal, felemeltem kicsit, majd mikor félrepillantottam a kis pihéről, összefutott tekintetem TaeHyungéval. Ismét kihagyott egy ütemet szívem. A zene eközben véget ért.
 - Kedves megjelentek, sikeresen levizsgázottak! - emeltem fel hirtelen a mikrofont. - Úgy gondoltam, mivel szeptemberben nem volt lassú szám, most, így lassan félidőben, hogy én is járhassak egyet, Chanyeol és Punch közös számát teszem be nektek. Fogjátok meg az általatok szeretett, kedvelt személyt és táncoljatok egyet rá. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget - elindult a zene és párokba rendeződtek a diákok. Lefáradtam a pódiumról, egyenesen az italos pulthoz, mivel kiszáradt torkomat helyre akartam hozni.
 - Szóval te voltál Nana mindvégig? - lépett mellém TaeHyung szinte azonnal, miután kikértem italom. Bólintottam egyet válaszképpen. - Nem is sejtettem.
 - Nem is akartam, hogy megtudja az egész egyetem - kortyoltam bele az idő közben megkapott folyadékba.
 - És esetleg Nana eljönne velem egyet táncolni? - nyújtotta kezét. Lenéztem kezére, ezernyi lehetőség ugrott fel előttem, hogy mit mondhatnék.
 - Tudom, hogy HaNeul a menyasszonyod már - toltam el kézfejét. - Nem kellene közben más lányokkal lenned szerintem - nyeltem egy nagyot, majd visszasétáltam az emelvényhez. Körülnézve boldog párokat láttam, vagy éppen azzá alakuló személyeket. - Nem kell megköszönni, hogyha valaki ma este jön össze - jelentettem ki a mikrofonba beszélve, mikor véget ért a dal.

Több órán keresztül boldog voltam, főleg az ugráló tömeget figyelve, szinte beszippantottak maguk közé. A gátlások az italok számának növekedésével párhuzamosan tűntek el a fiatalságban. A kedvemet csupán a néha elém ugró gondolataim rontották el.
A zsebemben lapuló rajz felmelegített. Olyannyira, hogy az leereszkedtem térdre és minden erőmmel elkezdtem ásni. A nem is olyan régen betemetett emlékeim lassan kibukkantak a föld alól. Mindet a kezembe vettem egyesével, a zsebeimbe süllyesztettem, miután megszabadítottam a homoktól őket. Minden egyes emlékkép előkerült abból a gödörből. Utolsóként pedig TaeHyung sötét barna íriszei kerültek kezeim közé, mikor a Jeju-szigeten vizes hajtincsei eltakarták azt helyenként. Abban a pillanatban bekönnyezett szemem, lesütöttem azokat, majd minden képet a zsebembe tettem. Gyengének éreztem magam, mégis felálltam. Nyeltem egy nagyot, ekkor megjelent az a bizonyos gombóc a torkomban. A sírás kerülgetett, mikor egy könny végig futva arcomon lezuhant a földre.
Újabb zenébe kezdtem bele az előző végeztével, miközben JiYeon sms-én járt az eszem. Azon, amit még anyám fürdőszobába érkezte előtt kaptam tőle a délelőtt folyamán.
Tedd fel a piros rúzsod, mert akinek kell, tetszeni fog. Jobban felkelted majd az érdeklődését. Anyukám mindig azt mondogatta, hogyha már használok ilyen színű rúzst akkor tegyem, mikor a kiszemeltemet akarom becserkészni - megtettem, de hasznát nem láttam. Éreztem a rúzs rétegét ajkaimon, többször is gondoltam, hogy letörlöm, mégsem tettem. Miért?

Az elbúcsúzó zenék sora következett. Viszont még én sem akartam a végét, mivel akkor nem volna mivel elfoglalnom magam. Lassan bekúsznának a gondolataim, összezavarnának, cselekvésre késztetnének, amit amúgy nem akarnék. Az utolsó előtti szám...az utolsó szám.
 - Kedves diákok! Elérkezett az utolsó dal, ami egy Miss A remix lesz, mégpedig a Love Song című számuk remakeje - beindítottam az alapot, ráadtam még egy kis basszust, kicsit megcsavartam. És ekkor jöttem rá, hogy TaeHyung ezt a dalt kérte először tőlem a rádión keresztül. Megkerestem az adott személy tekintetét, a tömeg szélén, a bárpultnál találtam rá, ő is éppen akkor fordította meg fejét. Gyorsan elfordítottam fejem, és úgy tettem, mint aki csak élvezi a zenét, közben a szívem ki akart törni mellkasomból. A remixem befejeztével a tizenegyedik Trouble véget ért.
A tömeg elindult kifelé, miután a DÖK elnökök elköszöntek. Megvártam, amíg mindenki elhagyja a nagycsarnokot, csupán aztán sétáltam én is kollégiumi szobám felé. Úgy döntöttem, hogy ott alszom. YoonGiék mind eltűntek a folyosókról, nem is találtam meg őket. A buli heve még a folyosókon is tartott, néhány csókolózó pár elejtve bizonyította, hogy valóban sikerült összehoznom a remek hangulatot. Lassan bandukoltam tovább a szobánk felé, egymagamban. A pillantása. Az emlékek, amiket hátrahagyott, amiket kiástam.

 - SeoNa? - hallottam meg TaeHyung hangját mögülem hirtelen, mire megrezzenve megálltam. - Jobb egyedül? - éreztem, közelebb lépett.

 - Gondolkozni akartam - egyszer csak átkarolta derekamat hátulról. - Mennyit ittál? - lebontottam magamról kezeit és megfordulva szemébe néztem. Dobbant egyet szívem. - Nem ittál - jelentettem ki megrázva fejem. - A szemed részegen nem ilyen. Ha részeg vagy, nem őszinte a csillogás bennük - mutatóujjammal megigazítottam összekócolt haját homlokánál. Mire pedig realizáltam, hogy mit akarok csinálni, már megtettem.

 - Neked pedig bárhogy szépek a szemeid - átkarolt ismét, tartotta a szemkontaktust.

 - Nem kell hazudni, hogy megkapj egy nem is őszinte mosolyt - nem álltam ellen közeledésének.

 - Talán igazad van - alig tíz centi volt köztünk ekkor.

 - Biztos, hogy igazam van - már ajkaimat mérte be magának, de szájára tettem kezemet. - Mint mindig - vigyorogva sétáltam el, majd visszanéztem. - A buli után előbb a fiúk nem hazakísérik általában a lányt? - húztam fel szemöldököm. Tovább mentem, majd végre beért. A szobaajtóig meg sem szólaltunk, néha egymásra néztünk, de egyikünk sem ejtett ki egyetlen szót sem.

 - Megfelel, hölgyem, a hazakísérés? - torpantunk meg a felület előtt.

 - Igen, jó éjt - elképedve nézte, ahogy besétálok a szobába és becsukom az ajtót előtte. Hallottam, ahogy magát vonszolva elindult, sóhajtottam egy nagyot. - Te barom - suttogtam magamnak, majd egyre csak gyorsult szívverésem. - Most mit kellene tennem? - kirontottam a szobából és megfordítottam a már pár méterrel arrébb járó TaeHyungot karjánál fogva, majd ajkaihoz érintettem sajátjaimat. Lehunytam pilláimat és csupán ízleltem az ajkait. Párnái puháknak és édeseknek bizonyultak. Visszaereszkedtem a földre egyenletesen, szemébe néztem és mosolyra húztam számat.

 - Tudtam, hogy meg fogsz akadályozni mindig, amíg te nem akarod - magához rántott ekkor, jobb kezével megfogta arcomat és újabb csókba forrtunk össze. Elmélyítette azt, amíg én szabad kezének ujjait ujjaimmal összekulcsoltam. A szívem már nem torkomban, hanem valahol a fellegekben járt.

 - YoonGi meg fog verni - megszakítottam a csókot.

 - Verjen. Én erre vártam több hónapja - tette egy tincsemet fülem mögé.

 - Jó éjt, TaeHyung - köszöntem el tőle, majd visszasuhantam az ajtóig. Kétségbeesett fejet vágott, mikor visszapillantottam rá. - Kaptál kettőt is, ne vágj ilyen képet, légyszíves, TaeHyung. Mosolyogj nekem vagy nem állok jót magamért - emeltem fel hangom. - Most pedig jó éjszakát! - integettem, aztán becsuktam ajtóm. Egy hatalmasat dobbant szívem ezután. - Úristen! - ereszkedtem le a földig az ajtónak tolva hátam. Megcsókoltam. Én őt. Először csókoltam meg fiút életemben és még most sem hiszem el. Szája ízét még mindig éreztem sajátomon, így nagyokat sóhajtoztam, miközben visszaemlékeztem a pillanatra. JiYeon már ágyában horpasztott, míg én a földön ülve próbáltam összeszedni gondolataimat. Viszont ő most már vőlegény. Méghozzá HaNeul vőlegénye, akit én is ismerek. Nem akarok bekerülni a médiába úgy, hogy én vagyok az a ribanc, aki szétszedte őket. El kell felejtenem őt. Felemeltem kezemet a számig, újra megjelent előttem TaeHyung ajka. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez így nem fog menni - felkeltem a földről és az ágyba dőlve kényszerítettem magamat az elalvásra. Több órán keresztül nem hagytak békén a gondolataim, de mikor végre elszundítottam az álmaim tengere zavart meg.

Áldottam az eget, hogy a dj munkám miatt tegnap nem ittam annyit, ezért nem kezdtem fejfájással a napot. Viszont fáradtnak fáradt voltam. Felültem az ágyban, JiYeon toltál szétesve aludt saját fekhelyén még mindig. Megpillantottam a hajnalodó fényben az asztalára letett kamerát, mely hercege birtokát képezte. A tegnapról eszembe jutott, mintha láttam volna a fiú kezében a Trouble ideje alatt, ezért felkeltem és a készülékkel visszaültem ágyamra. Bekapcsoltam a szerkezetet, megnyitottam a galériát. Megdörzsöltem álmos szemeimet közben. Voltak képek a tömegről, kettőjükről, aztán két rövid videó között lapozgattam, hogy vajon mit rejthetnek magukban. Az egyiket végre elindítottam, és ott, akkor megbántam döntésem. A videó először rázkódott, de aztán kiélesedve a kép HaNeult és TaeHyungot mutatta, amint az egyetem előtt csókolóznak. Ez persze, azok után, hogy az éjjel mi történt, még jobban fájt. A második videót meg sem mertem nézni. Végül rávettem az akaraterőmet, és ismételten meg is bántam. A tömeggel tömött nagycsarnokban éppen az enyelgő EunJungot és TaeHyungot vette fel JungKook még tegnap este. Letettem az asztalomra a kamerát, amint véget ért a videó, majd magam elé bámultam. Nem tudtam, mi a helyes reakció, így inkább elmentem kicsit sétálni a kollégium folyosóján. Az új információkat emésztettem magamban, mikor TaeHyung jelent meg előttem.

 - Bocsánat - visszasiettem a szobámba, mielőtt még bármit is mondhatott volna nekem. JiYeon épp akkor kelt ki ágyából. Beléptem a fürdőszobába, letettem a telefonom a mosdókagyló szélére, majd belenéztem a tükörbe. Osztálytársnőm az ajtófélfának dőlt eközben.

 - Láttam a videókat JungKook kameráján - meredtem magamra a visszatükröződő felületben, aztán egy mozdulattal letöröltem a maradék sminket számról. - Hogy lehettem ilyen hülye? Menyasszonya van. Aztán még ott van EunJung, aki még mindig nyomul rá. És én voltam a harmadik idióta, akit megcsókolt tegnap - ránéztem bekönnyezve. - JiYeon-ah, miért van az, hogy mindig fájdalmat okoz, de még ezek után is kedvelem?