35.rész - Truth or lies

/SeoNa pov/

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - ugrottam egyet az ismeretlen kérdezőtől. Felnéztem a térképről, egy korombeli ázsiai fiú széles mosolyával találtam szembe magam. - Esetleg segítsek? Hova szeretnél menni? - koreaiul szólt hozzám, amitől megkönnyebbültem.

 - Öhm, nem tudom, igazából - sandítottam vissza a utcanevekre. - A hotelt keresem, ahol megszállok majd, de a telefonom lemerült, és nem emlékszem az utcanévre, ahova kéne mennem.
 - Mi lenne, ha abba a kávézóba feltöltenénk a mobilod, amíg megvárom a barátom? - az említett kávéház felé fordítottam fejem. Kicsit talán félve, de bólintottam ajánlatára. - Egyébként Jackson vagyok - nyújtotta felém kézfejét, amit akár egy bátortalan őzgida ráztam meg.

 - SeoNa - húztam erőltetett mosolyt arcomra.
 - Akkor menjünk - indult el a megfelelő irányba az egyik bőröndömet húzva maga után.
 - Ugye nem fogsz elrabolni vagy ilyesmi? - vettem kicsit viccesre a helyzetet.
 - Megtettem volna már, ha olyan lennék. Amúgy sem vagy az esetem - elnevette magát homlokráncolásomra. - Nehogy elvegyem az önbizalmad már - teljesen összezavart pár mondattal. - Úgy amúgy a lányokra értettem, nem konkrétan rád.
 - Oh... - talán ki is lehetett hallani a fogaskerekeim csikorgását, ahogy gondolkoztam. - Oh! - esett le nagy csörömpöléssel, hogy mire célzott, amit csak megmosolygott.
Mikor beléptünk a helyre, azonnal láttam, hogy eléggé máshogy néz ki, mint egy átlagos szöuli kávézó. A pulthoz fáradva kivártuk sorunkat, én egy cappuccinot, ő pedig egy jeges kávét kért. Italainkkal egy üres asztalhoz battyogtunk, ahol csatlakoztattam is a töltőmet a konnektorba. Amikor már eléggé feltöltött a telefonom, bekapcsoltam, és az üzeneteket kezdtem el böngészni.
 - Megvan az utca? - érdeklődött.
 - Azt írja, hogy a nyolcvanhatodik és a Lexington sarkán van a hotel - felnéztem Jacksonra, hátha jobban érti az útba igazítást, mint én.
 - Szerencsénk van - mosolyodott el. - Az itt van nem messze. Ha megvárjuk a Markiem, akkor elkísérünk oda. Nehogy eltévedj vagy elraboljanak - kuncogott magában, miközben kortyolt egyet kávéjából. - Egyébként mit keresel itt New Yorkban egyedül?
 - Egy munka miatt jöttem. Csak a leendő főnököm nem tudott elém jönni, így hát egymagam kellett volna megkeresnem a hotelt.
 - Milyen munkáról van szó, ha szabad kérdeznem? - kavarta meg italát.
 - A BBS Americánál leszek rádiós - ittam meg maradék kávémat is.
 - Ne szívass! Te vagy Nana? - bólintottam meglepve. - Hallottam a rádióban nem rég, hogy egy koreai lány lesz az új dj náluk, de nem hittem, hogy pont te vagy az, akit összeszedtem az utcáról.
 - Vicces - morogtam magam elé.
 - Akkor csak azért is hallgatni foglak - újabb Jackson féle mosolyt kaptam, mire egy szintén ázsiai fiú torpant meg asztalunk mellett. Az előttem ülő felpillantott az egyénre, és azonnal beljebb is csúszott a boxban. Gondoltam, ő lehet az a bizonyos 'Markie'. - Akkor bemutatom a barátomat, Mark Tuant. Mark, ő pedig itt SeoNa.

 - Te, Jackson, nem őt láttuk hétvégén Las Vegasban? - kikerekedett a szemem.
 - Tényleg! Most, hogy mondod - csapta össze tenyerét a felismerésre. - Onnan voltál még ismerős.
 - Biztos összekevertek valakivel - mentegetőztem.
 - Egy szőke koreai lányt, aki egy étterem falára hányt és a bandáját eléggé nehéz összekeverni Vegasban - üres bögrém fenekére pillantottam szégyenemben. - Amúgy hogy találtátok meg itt egymást?
 - El volt tévedve a lány - nevette el magát idegenvezetőm, miközben átkarolta párját vállánál. - Elkísérjük a hoteléig, mielőtt elkószál valahova megint?
 - Persze. De nem itt élsz? - megráztam a fejem. - Akkor állás miatt vagy itt, gondolom.
 - Ő Nana a BBS-től, Markie - súgta oda partnerének Jackson.
 - Valóban? Woah! Akkor üdv itt New Yorkban. Gondolom, maradsz még egy ideig - vigyorgott rám.
 - Igen... - sóhajtottam.
Egy tíz perc múlva, amikor már eléggé feltöltött telefonom, hogy a hotelig ne merüljön le, nekiindultunk utunknak, amit egyszerűbbnek éreztek taxival megtenni. Rutinosan leintettek egy sofőrt az utcán, majd bepattanva a járműbe, és megadva az indiai beütéses férfinak az úticélt, átcikáztunk seperc alatt a többi autó között a hotelig. Kiszedtük a cuccomat a csomagtartóból, kifizettük a taxist, aztán figyeltem, ahogy elhajt a sárga fémdarab. Megfordultam, felnéztem az öt emeletes hotelre, ezután a környező épületekre, hogy memorizáljam magamban a területet.
 - Akkor itt elválunk. Innen már menni fog, ugye? - rántott vissza bambulásomból Mark. - Megadom a telefonszámom, ha esetleg elvesznél megint, okés? - kivette kezemből telefonom, és új névjegyet hozott létre a neve alatt, végül visszatulajdonította nekem a készüléket. - Minden jót, és majd szólj melyik nap leszel már a rádióban hallható - mosolyogva integettek, míg én újra a hatalmas és modern épületre szegeztem tekintetem. A bőröndjeimet megfogva beléptem a hotel bejáratán, és a recepción parkoltam le. Angol tudásomnak hála be tudtam jelentkezni az én nevemre kiállított szobába, a négyszáztizenhatosba. A liftet becélozva manővereztem a vendégek között a csomagjaimmal. Beszállva a felvonóba, egymagam felmentem a negyedikre, a négyes gombot megnyomva. A megfelelő emeleti folyosót szelve kerestem a nekem kellő számot az ajtókon, mikor pedig végre meg is találtam, a szobakulcsommal - ami egy műanyag bevonatos kártya alakjában került a kezembe - benyitottam a hotelszobába. Az ajtó egy előtérbe nyílt, ahonnan további két ajtó is vezetett valahova két oldalamon. Beljebb tértem csomagjaimmal, hogy a bejáratot becsukhassam, aztán az előtérbe hagyva holmimat, tovább nézelődtem a hotelszobába. Az előtérből átléptem a nappaliba, modern és amerikai stílusú bútorzatok és díszítőelemek ékesítették a helyiséget. Ha jobbra néztem egy konyhasziget választott el magától a konyhától, ha pedig balra, egy nyitott ajtón keresztül láttam a fehér és kék témájú fürdőszoba egy részét. Ezek után pedig végre meg akartam tudni, hogy mi lehet a két zárt ajtó mögött. Ismét az előszobába vándoroltam, ekkor viszont már meghallottam valamit. Hangok szűrődtek ki a kék ajtó mögül. Valamiféle hangos zene szólt odabent. Benyitottam hirtelen, és egy magas fiú éppen egyfajta táncot lejtett magának a dalra. Összefontam karomat magam előtt, és a odasétálva a hifijéhez, kikapcsoltam az agyfúró zajt. A srác megdermedt feltett kezekkel, meglepett arckifejezéssel megfordult, aztán leengedte végre karjait, mikor meglátott.
 - Ki a franc vagy te? - kérdeztem először koreaiul, mert arcán láttam, hogy ázsiai volt. Nem válaszolt, ezért újra kérdeztem angolul is, de még ekkor sem reagált. Aztán kellett neki pár pillanat, amíg végre megszólalt angolul.
 - SeoNa esetleg? - bólintottam, aztán kezét nyújtotta felém. - Én Matthew vagyok.
 - Mit keresel a szobámban? - nem ráztam meg kezét, csak még feljebb szaladt szemöldököm homlokomon.
 - Hoon kért meg, hogy lakjak veled, hogy ne tévedj el, hogy odatalálj a rádióhoz, mert ő mégsem tud jönni - magyarázta.
 - Köszönöm, boldogulok egyedül is. Csak add meg a rádióállomás címét, és odatalálok én, hidd el - szarkasztikusan elhúztam számat.
 - Azt nem lehet! Hoon kirúgna, hogyha nem teszem azt, amit mond.
 - Ez viszont a te bajod - kivonultam a szobából, és épphogy elértem a nappaliig, amikor megfogta karomat. - Mit akarsz? - megfordultam, közben lehámoztam magamról karját.
 - Esküszöm, hogy nem fogok zavarni. Nem akarom, hogy kirúgjon. Nincs más munkám jelenleg, amiből megélnék. Kérlek... - felnéztem szemeibe. A régi én, aki még az egyetem előtt voltam, simán rácsapná az ajtót az arcára, viszont az új SeoNa, akit megváltoztatott TaeHyung és a szerelem, nem ezt cselekedte.
 - Jólvan! - engedtem le karjaim. - De semmi sem lesz köztünk. Ne merj a szobámba jönni, akármi is van. A fürdőszobát bezárom, amíg bent leszek, így meg ne próbálj, bejönni ilyenkor. Hallgathatsz zenét is, ha akarsz, viszont akkor találj valami zenének nevezhetőt is. Ha a hűtő kiürül, te vásárolsz - szögeztem le azonnal szabályokat. - Ja, és ne hozz fel senkit. Kinézem belőled.
 - Miért nem lehetne köztünk valami?
 - Mert... - Mondd ki, SeoNa. ,,Mert van férjem.". Rajta! Vagy legalább azt, hogy ,,Mert van barátom.". SeoNa! SeoNa! Mondj már valami értelemeset! - nem is ismerlek és nem igazán vagy az esetem.
 - Szóval nem azért, mert van vőlegényed?
 - Honnan veszed, hogy van? - rámutatott az ujjamon lévő gyűrűre. - Nem lehet gyűrűt hordani divatból? - Nagyszerű, SeoNa! Hazudsz arról, hogy van valakid egy ismeretlennek. - Én most megyek és akkor kicsomagolok.
 - A másik zárt ajtó a te szobád - biccentett az említett helység felé.
 - Köszönöm - bevonultam a csomagjaimmal, majd becsuktam magam mögött az ajtót. - Nagyon jó vagy, SeoNa! Most ismerted meg és már hazudsz neki. Mit mondana TaeHyung arra, hogy letagadtad őt? - suttogva veszekedtem magammal, nehogy meghallja Matthew odakint. Sóhajtottam egyet, és lerogytam az ágyamra. - Olyan hülye vagy...megártott az amerikai levegő?...
Kipakoltam holmimat a ruhásszekrénybe, illetve a polcokra, aztán a laptopommal az egyik sarokban elhelyezett fotelbe ültem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő Szöulban, de megpróbáltam skypeon elérni férjemet. Hála istennek felvette a videóhívásomat.
 - Szia, Nana! Minden okés? - álmoskás fejjel köszönt.
 - Miért ennyire fáradt az arcod, Tae? Mennyi ott az idő?
 - Jelenleg hajnali fél egy. Megvártam, amíg hívsz. Minden rendben volt utazás közben? - mosolyodott el a legaranyosabb és legfáradtabb módon.
 - Persze. Itt vagyok a hotelszobámban, már kipakoltam. Figyelj, menj nyugodtan aludni, majd beszélünk máskor - ásított bele a kamerába eközben TaeHyung.
 - Nem, maradok. Legalább ha nem is élőben, így láthatlak, szóval nem megyek sehova. Képzeld, kaptam munkát egy közértben, így nyárra, és majd tanév közben hétvégékre is. Szóval, nem csak te fogsz pénzt keresni a háztartásban - viccelődött.
 - Kérsz valamit a boltból?! - szólt be az ajtón keresztül Matthew.
 - Ki volt ez?
 - A falszomszédom - hazudtam azonnal. - Először én is megijedtem, mert azt hittem, van valaki rajtam kívül a hotelszobában, de úgy tűnik csak vékonyak a falak. Nem tudom, hogy fogom ezt elviselni. Viszont úgy van a mondás, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz, nem igaz? - nevettem el magam.
 - Így van - kis szünetet tartott. - SeoNa, nem baj, ha most már megyek aludni? Korán kell kelnem a munkába...
 - Semmi baj. Én mondtam, hogy menjél, nem? Jó éjszakát! Üdvözlöm a többieket.
 - Ha találkozom velük, átadom. Szép álmokat - mosolygott, majd eltűnt arca a képernyőmről. Lecsuktam laptopomom, azt ágyamra tettem, miközben kifelé haladtam a szobából. Kinyitottam az ajtót, Matthew pedig az ajtó melletti falrésznek dőlve várt arra, hogy feltűnjek a felület mögül.
 - Mit akarsz már megint?
 - Kivel beszélgettél?
 - Nem mindegy az neked? Mit akartál? - nyitottam kijebb a fehér fafelületet.
 - Elmegyek a közeli szupermarketbe pár dologért, nem jössz velem? - megráztam a fejem határozottan. - Utána sétálhatunk egyet a Central Parkban.
 - Azok után pedig békén fogsz hagyni?
 - Ki akarod deríteni?
 - Jólvan, legyen. Csak átöltözök előtte, mert egész buszút alatt ez volt rajtam, és elegem van ebből a pólóból. Várj meg lent, a hotel előtt.
 - Nem nézhetem végig?
 - Szerinted? - csuktam be ajtómat. Szekrényemhez battyogtam, az időjárás szerint kiválasztottam a fehér laza póló-farmer rövidnadrág együttest a tornacipőmmel megkoronázva, majd a kártyámat és telefonomat megfogva elhagytam a hotelszobát. A lifttel a földszintig utaztam, aztán a napsütésbe kilépve kerestem Matthew alakját. Nem messze a bejárattól fedeztem fel, ahogy egy parkoló matt fekete Camaronak támaszkodva várt engem. - Nem gondolod, hogy lenne pénzed lakásra, ha ezt eladnád? - léptem mellé.
 - Lehetséges, de akkor nem lenne mivel járnom munkába.
 - Úgy hívják, tömegközlekedés. Te is kipróbálhatnád néha - beszálltam az anyósülésre, majd vártam, hogy ő is ezt tegye, és elinduljunk.
A szupermarket felé vezető úton meg sem szólaltam, mert egyszerűen nem volt kedvem vele beszélgetni. Első ránézésre olyan srác volt, aki csupán mókából kedves a lányokkal, hogy megkaphassa őket az ágyban. Nekem pedig - igaz, hogy Szöulban, de - van férjem. És ha már muszáj elviselnem őt, együtt laknom vele, akkor meg kell utáltatnom magam vele, hogy hozzám se akarjon szólni.
 - Bejössz te is? - annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy leparkolt már. - Kell valami?
 - Csak azért megyek be, hogy el ne felejtsd azzal az okos fejeddel, hogy mit kértem - mintha dühös lennék, úgy csaptam be az anyós felőli ajtót.
 - Az ablakot azért nem kell kitörni - szólt utánam átmeneti lakótársam. - Van valami bajod? - sietett mellém, egy kosárral a kezében. A simán egy fejjel magasabb fiút sokan megnézték, és valószínűleg egy párnak hittek minket.
 - Ugyan semmi bajom sincs - kezdtem el nézelődni a polcokon. - Te fizetsz?
 - Miért? Van más választásom? Gondolom, pénzt sem hoztál magaddal - forgatta szemeit. - Mit akartál venni?
 - Van itt előre kipattogtatott popcorn? - már kicsit kedvesebben szóltam hozzá.
 - Két sorral arrébb vannak az ilyenek. Keress magadnak, én addig megyek a saját utamra - ekkor pedig elindult az ellentétes irányba, mint amerre én akartam, és vissza se nézett. Miért rossz érzés, hogy így beszélek vele? TaeHyung, miért kellett ennyire kedvessé tenni engem? Két sorral arrébb valóban megtaláltam a popcornt, ezért el is indultam a pénztárok felé, hátha ott rálelek Matthewra. Egy pár perc ácsorgás után a rágógumik mellett, végre megérkezett mellém lakótársam. A terveim szerint valami olyasmit mondtam volna neki, hogy ,,Mi tartott eddig?" vagy ,,Hol a francba jártál?" és ezt mind valami éles hangnemmel, de végül nem ez jött ki először valamiért.
 - Megtaláltál mindent, ami neked kellett? - koreaiul böktem ki az első mondatom felé, a lehető legkedvesebb hangomon, mire enyhén elmosolyodva bólintott, aztán kivette kezemből a popcornt, és beállt a kosarával együtt a sorba. Battyogtam utána szó nélkül, utána ugyanúgy egy hang nélkül szálltam be a kocsiba is. A vett dolgokat hátra rakta az ülésre, majd beült a kormány mögé.
 - Mehetünk akkor a parkba? - bólintottam, aztán el is suhantunk a szupermarket előtti parkolóból. Szinte ugyanúgy nézett ki minden utca, minden épület, egyedül a tejszínhab jellegű felhők tűntek ki a városból. Addig merengtem ismét, hogy a sofőr már leparkolt, és ki is szállt a járműből. Arra eszméltem csupán, hogy az anyósülés felőli ablakot kívülről megkopogtatja. - Hozd a popcornodat is - hátranyúltam a szatyorban lévő rágcsálnivalóért, majd kipattantam a járműből. Miután lakótársam bezárta autóját, elkezdtünk sétálni a parkban. Én magamhoz ölelve a popcornt nézelődtem ide-oda szótlanul, míg nyakibláb mellettem sétált. - Hány éves vagy? - szólalt meg a semmiből.
 - Milyen kérdés ez? Egy nőt soha ne kérdezz a koráról.
 - Akkor inkább csendben sétálnál? Én csak érdeklődtem - vont vállat.
 - Huszonkettő leszek kevesebb, mint két hét múlva.
 - Addig lehet el is dől, hogy felköszöntelek-e vagy nem.
 - Igazából szívesebben tölteném otthon a barátaimmal és a családommal a szülinapom, de a munka miatt biztosan nem mehetek haza. Már hiányoznak, pedig még el se telt egy hét - lenéztem cipőmre.
 - Most éreztem egész nap először, hogy őszintén beszélsz hozzám - felnéztem rá, mire elmosolyodott. - Oh, üljünk le oda - úgy rohant egy szabad helyre a tisztáson, mintha helyfoglalót játszottunk volna. Leterített egy plédet a fűre, amit észre se vettem, hogy a kezében tart, majd letelepedtünk a puha anyagra. - Kérdezhetek még rólad? - bólintottam. - Van testvéred?
 - Miért? Hogyha velem nem jön össze semmi, akkor menj a testvéremhez? - felhúztam szemöldököm.
 - Jó ötlet, de nem. Egyszer olvastam, hogy általában máshogy viselkednek az emberek attól függően, hogy van-e testvérük. Szerintem neked nincs testvéred, igaz?
 - Igaz - helyeslően bólintottam.
 - Megmondtam én.
 - Te nem válaszolsz a saját kérdéseidre?
 - Huszonégy vagyok és nincs testvérem. Így elég jó, felség? - bólogattam nevetve. - Állj így meg! - éppen tarkómnál lévő hajam akartam lesimítani, amit a szellő elkezdett volna felemelni, mikor megállította kezem mozdulatát. - Hunyd le a szemeid is - azt tettem, amit kért. - Oké, nyisd ki - mikor felnyitottam pilláim, ott voltam a telefonja képernyőjén egy fénykép formájában.
 - Ilyen jó a háttér mögöttem? - néztem hátra egy pillanatra. - Nagyon jó lett. Átküldöd majd? Az első képem a Central Parkban - mosolyodtam el tovább vizsgálva a készült képet.
 - Mondták már, hogy szép vagy? - fejemet enyhén mozdítottam csak feljebb, tekintetem emeltem inkább rá. Egy apró mosoly csücsült szája szélén, ahogy engem figyelt szótlanul.

34.rész - Space between us

/SeoNa pov/

Lassan nyitogattam a szemeim, a fejfájásom azonnal jelentkezett is, miközben emlékképek ugrottak fel az előző éjszakából.
A magassarkúmmal a kezemben táncolok. Valami fekete parókás férfi beszél hozzám. Rókázok egyet valami épület előtt.
Kinyújtóztam a plafon felé kezeimmel, mikor felfedeztem egy másmilyen kinézetű gyűrűt ujjamon. Hirtelen felültem, kócos hajamat arrébb pakoltam, hogy ne lógjon arcomba, közben az ékszert néztem. Magam mellé pillantottam, TaeHyung még békésen aludt. A földön elheverve feküdtek a többiek, kivéve Kookot, kezeik és lábaik keresztbe-kasul egymáson, valószínűleg az este jól alakult annak ellenére, hogy nem emlékeztem rá. Ami miatt aggódni kezdtem igazán, hogy a vőlegényem kezén is hasonló gyűrű volt, mint az enyémen, de nem is láttam még soha. Akaratlanul is elordítottam magam, mire mindenki felkapta fejét még mélyeket pislogva.

 - Mondjátok el, mi történt, légyszíves. Aki emlékszik valamire, az mondjon valamit, kérlek - néztem körbe a nyomott és másnapos arcokon.

 - Jó reggelt - lépett be az ajtón nyúzottan a hiányzó emberünk, kezében valószínűleg kávét kavargatva. - Csináltam mindenkinek kávét, azok után, hogy végig néztem, amit tegnap műveltünk.

Mind kimentünk a nappaliba, ahol leültünk, valaki a kanapéra, valaki biztonságosabbnak érezte a padlót, JungKook addig csatlakoztatta a kameráját a beépített plazmatévéhez. Rengeteg nevetés volt a felvételen, és sok ital, rengeteg ital. Aztán jött az a rész, ami megmagyarázta az én és a mellettem ülő kezén lévő gyűrűket.

 - A Las Vegasban köttetett házasságok is valódiak, nem? - dörzsölte meg szemét HaNeul.

 - Miért nem állított meg valamelyikőtök minket? - döntöttem a háttámlának a fejem kétségbeesetten. - Apámnak mit mondok majd, ha hazamentünk? Ja, amúgy, apa, Las Vegasban már össze is házasodtam TaeHyunggal, ezt kellene?

 - Megoldjuk, SeoNa - nyugtatott meg YoonGi.
A videófelvétel további részleteiből kiderült, hogy JiMin és HoSeok körülbelül húsz percet a börtönben töltöttek a kápolna falára való vizelésért, amíg ki nem fizettük a bírságot kettőjükre. Én valóban odarókáztam egy épület mellé, valami étteremnek látszott a rázkódó videón.
Mind fejünket fogtuk, hogy miket műveltünk, de meg is köszöntük JiYeon lovagjának, hogy felvette az egészet, mert legalább megtudtuk másnap reggel, amire nem is emlékeztünk.

A fiúk, TaeHyung kivételével, egymást támogatva, elmentek keresni egy élelmiszerboltot, hogy vegyenek valami reggelit, mert úgy tűnt, hogy páran, ha ittasak, esznek, így reggelre ki is ürült a telepakolt minibár. A lányok pedig a fürdőszobába fáradtak, hogy lemossák elkenődött sminkjüket. TaeHyung mellettem maradt a kanapén, mikor pedig kicsit lehiggadtam vállára döntöttem fejem.

 - Mit kellene csinálnunk, Tae? - vettem kezét ölembe, gyűrűjét kezdtem elemezni.

 - Ne hordjuk. És egyébként tudod, hányan házasodtak össze itt részegen? Biztosan van valami megoldás.

 - Tegnap előtt kérted meg a kezem, ma reggel meg arra kelek, hogy házasok vagyunk - nevettem el magam egy kicsit a helyzet iróniáján.

 - Mi lenne, ha kipróbálnánk, milyen a házasélet? - mosolyodott el, mikor ránéztem.

 - Inkább menj, mosd meg a fogad, miután kijöttek a lányok. Érzem a tegnapi italadagod egészét.

 - Akkor velem jöhetsz majd - mosolyodott el. - YoonGi, le fogja harapni a fejem, ha nem vigyázok rád ilyen helyzetben - felálltunk a kanapéról, mikor a fürdő felszabadult, és megmostunk fogainkat.

Pár órával később, délután egy környékén, amikor már mindenki kicsit túllépett a másnaposságán, és ettünk már eleget, hogy felszívja a maradék alkoholt gyomrainkban, elkezdtünk összepakolni. Viszont a repülőig volt még idő, így elmentünk kicsit sétálni a környéken. A Nap szikrázóan sütött, de a szél tavasziasan lengte körbe a fák lombjait, ezért nem volt füllesztő meleg. Lassan battyogtunk csomagjainkkal - persze, én még a hotelben hagytam sajátjaimat - az utcán. És bár azt kívánhattam volna, hogy sétáljunk el a végtelenbe, mind, együtt. Nem törődve azzal, hogy kinek mi a kötelessége. TaeHyung boldogan lóbálta kezeinket, miközben nézelődött. Minél több időt töltöttem velük, annál nehezebb volt elszakadni tőlük.

Elsétáltunk a repülőtérig, hogy azzal is teljen az idő, majd ott már alig kellett várni, hogy a négy órási járatra fel is szállhassanak, és visszautazzanak Szöulba.

 - Megleszel? - fogtam meg férjem kezeit, mire bólintott mosolyogva. - Meg ne merj csalni, mert tudom, hol laksz! - próbáltam nevetéssel elfojtani a könnyeimet.

 - Eszemben sincs - átölelt szorosan. - Te meg ne szedj össze semmilyen amerikai fazont, amíg távol vagy, oké? - dünnyögött fülembe.

 - Pedig épp azt akartam - kuncogtam mellkasába, majd eltávolodtam tőle. - Köszönöm, hogy megszerveztétek ezt az utat. Nagyon hiányozni fogtok egy évig, de ígérem, soha nem felejtelek el titeket.
 - Egy csoportos ölelést mindenki el tudna viselni? - lépett kicsit arrébb a bőröndjétől szét tárt karokkal. A fiúk persze kevésbé akarták, de a kedvemért egy hatalmas ölelést kaptam tőlük.
 - Be kell szállnunk - szólalt meg HaNeul, fülelve, amit éppen bejelentettek . Ekkor átölelt párom, szorosan, búcsúzóul. - TaeHyung, jössz?
 - Megyek, megyek - leengedte karjait, de kezemet megfogta még. - Biztos ezt akarod? - bólogattam válaszul. - Rendben, akkor mi megyünk. Ha hazajönnél, csak szólj, és itt termek - elengedte kézfejem, majd távolodni kezdett.
 - Viszlát egy időre. Egyikőtök se bukjon meg, oké? - csomagját húzva, elfordult, de azonnal meg is torpant, ott hagyta minden cuccát a srácok mellett, és hozzám rohant egy utolsó csókra. Talán az volt egyszerre a legédesebb és a legszenvedélyesebb csók, amit valaha is adott. Aztán eltávolodott újra szó nélkül, mosolyogva integetett, ahogy sétáltak egyre messzebb tőlem.
 - Ne nézz így JungKook! - morgott JiYeon elég hangosan ahhoz, hogy még meghalljam. - Te is ezt csináltad volna, nem?!
Ekkor egy vastag üvegen keresztül figyeltem, amíg felszáll a fehér fém madár, ami barátaimat visszavitte országunkba. Kicsit elkeseredtem, persze, mikor eltűnt a gép a felhők közt, de tudtam, hogy egy év múlva újra láthatom őket élőben, és ez is fogja bennem tartani a lelket addig.

Ezek után a vasárnap délutánom, illetve kora estém, abból telt, hogy összeszedjem a holmim a hotelből, és Las Vegasból New Yorkba utazzak, és a távolsági buszt választottam, hogy az út alatt eleget tudjak gondolkodni.

Két bőröndömmel, és a hátizsákommal indultam el a metróaluljáróba, amivel eljuthattam a buszpályaudvarra. Felszálltam a megfelelő irányba tartó szerelvényre, majd helyet foglaltam a félig üres metrón.
 - Hova megy ennyi cuccal? - szólt hozzám koreaiul egy fiatal lány meglepetésemre.
 - Oh...a buszpályaudvarra - mosolyogtam rá. - Ha nem haragszol meg, te pedig úgy nézel ki, mint aki menekül - figyeltem meg a szeme alatti karikáit és hegeket karján.
 - A valóság elől, tulajdonképpen. Egyébként AhReum vagyok - nyújtotta kezét kedves mosollyal, de kicsit hamisnak tűnt.

 - SeoNa - mutatkoztam be én is, majd ráztam meg kezét. - Szép neved van amúgy. Nem vagy egy kicsit fiatal? Hol vannak a szüleid?
 - Otthon, Osanban. Nem rég meghalt egy rokonom, és hazamentek, hogy leróják a tiszteletüket. Egyébként nem vagyok annyival fiatalabb szerintem. Tizenkilenc vagyok - nevette el magát.
 - És te azért nem mentél velük, mert...?
 - Nem is ismertem. Különben is jobb, ha inkább távol vagyok tőlük. Néha igazán ki tudnak készíteni a szüleim, meg a kisöcsém.
 - AhReum, hidd el, később meg fogod bánni, hogy nem töltöttél velük elég időt. Mióta anyukám meghalt, rájöttem, hogy tényleg többet kellett volna otthon lennem, mint császkálni inkább. Most pedig ezt az időszakot is megbánom majd, hogy távol vagyok a családomtól, de hát munka az munka. Kérlek, ne szúrd el az életedet, rendben? - bólintott egyet beleegyezően.
 - Oh! - nézett fel, mikor megállt a metró. - Itt kell leszállnom! Örültem, SeoNa, hogy megismertelek - sietett ki a szerelvényből, mielőtt még becsapódtak volna az ajtók.

Nekem viszont a végállomásig kellett mennem, így hát elüldögéltem ott, zenét hallgatva a folyamatosan zakatoló metrón. Bár közben rájöttem, hogy Amerika - legalábbis Las Vegas - teljesen más népesség összetétellel rendelkezik, mint Szöul. Hát még, ha arról beszélünk, hogyan is öltöznek fel fényes nappal a népek. Bizony, néhány dolgot meg is bántam, hogy megláttam.

Végre a végállomás következett, és a csomagjaimat a mozgólépcsőre való felbiggyesztés, illetve leszedése után meg is találtam nem sokára a buszt, ami New Yorkba ment. Táskáimat bepakoltam a busz csomagtartójába, amint odafértem, majd felszálltam a járműre, és az előre megvásárolt jegyemet felmutatva elfoglaltam egy szabad helyet az ablak mellett.

Továbbra is azzal ütöttem el az időt, hogy zenét hallgattam, vagy firkálgattam egy jegyzetfüzetbe, amit a kis hátizsákomban felhoztam magammal a buszra, vagy egyszerűen csak vizslattam a nyári természetet, ami mellett elsuhantunk. Ahogy haladtunk városról városra, Amerika ezer arcát mutatta meg nekem. Voltak kevésbé gazdag környékek, mégis bennük is volt valami különleges. Elsőként Denverben pihent meg a busz egy pár órára, amíg az utasok vissza nem tértek a benzinkúti kisboltból a szükséges dolgok megvásárolása után. Én csak egy üdvözlőkártyát vettem egy pofás 'DENVER' felirattal.

Mikor pedig tovább haladtunk, és a legközelebbi megállóhoz, pihenőponthoz, Kansas Cityhez értünk, már rég besötétedett, így a benzinkúton és a vasútállomáson kivűl, amiket a környékbeli villanyoszlopok világítottak be, nem igazán láthatott mást az ember. Ez alkalommal is ugyanúgy vettem egy üdvözlőkártyát a város nevével, meg egy flakon vizet, és egy zacskó amerikai márkás chipset. Aztán visszaszállva a buszra, nem sokáig tartott, hogy elszenderedjek a csendes sötétségben. Álmomban már vissza is mentem Szöulba, a barátaimmal és a családommal voltam otthon. Nevettünk, és nem is aggódtam semmi miatt, mert tényleg boldog voltam velük. Aztán hirtelen fehér lett minden körülöttem, minden és mindenki eltűnt, erre riadtam fel. Mikor kinyitottam a szemem, valamiféle visszatükröződött fény szinte elvakított, ezért kicsit feljebb ültem, és azonnal jelentkezett, hogy igen fura pózban aludhattam, mert a nyakam minden mozdulatomnál begörcsölt.
Ezért próbáltam minél kevesebb mozgással ülni a helyemen, míg meg nem álltunk Louisvilleben - persze a mellettem ülő mogorva amerikai nő nem igazán tolerálta, hogy nekem fáj valamim. Vettem szokásosan egy üdvözlőkártyát, és angol tudásomnak hála megkérdeztem, hogy mit ajánl a nyakamra. Hál'istennek a nyakpárnákra mutatott a segítőkész férfi a pult mögül, és nem valami drága krémet akart rásózni személyemre, aki jelenleg egy szőke, látszólag naív túrista volt az ismeretlen városkában. Az újdonságaimmal visszaszálltam a helyemre, amit nem nagyon szívelt a nő, aki elmélyülve fejtette volna keresztrejtvényét. Amint helyet foglaltam, nyakpárnámat felcsatoltam, és már sokkal kényelmesebben telt az utazásom hátralévő része.
Miközben áthaladtunk valahol Nyugat-Virginián, megálltunk egy Morgantown nevű kisebb városkában tankolni, és sofőrt cserélni, de nekem ezúttal nem volt kedvem leszállni - aminek a hölgy örült is -, így zenét hallgatva lapozgattam a galériámban. Ekkor pedig találtam egy képet, melyet még ittas állapotomban készíthettem magamról és a kis csapatról. Elmosolyodtam a kép láttán, és könnyem is majdnem kiszökött közben. Mobilnetem segítségével, elküldtem interneten keresztül a srácoknak, akikről fogalmam sincs hol járnak éppen. Feltehetőleg az időzónák közötti eltolódás lesz a legnagyobb ellenségem az egy év alatt.


/TaeHyung pov/

Kedden délelőtt telefonom hangos pittyegésére keltem. Mikor kezembe vettem a készüléket, láttam, hogy SeoNa egy csoportot hozott létre a neten, melybe beletette tízünket, akik Vegasban voltunk, és egy képet küldött, melyen mi szerepeltünk, nem éppen józanul. Sóhajtottam, ahogy lezároltam a mobilom, és magam mellé dobtam az ágyra, ahol Nanának kellett volna aludnia, és morognia kellett volna, hogy megdobtam a telefonnal. Lábaimat leengedtem a padlóra. Az ablakon keresztül betörő napsugarak elnyúlva a padlón éppen addig értek, ahova tettem lábfejem. Hagytam egy kicsit, hogy a sárga fény felmelegítse kellemesen bőrömet, majd elindultam a konyhába. Egy átlagos reggelen a tűzhely mellett állt volna feleségem, hogy a kedvencemet készítse reggelire, de nem volt ott. Vagy talán a fürdőszobába lett volna, hogy megmossa arcát, és egy laza kontyba kösse haját, amit én annyira szeretek piszkálni a fején, de mikor neki döntöttem fejem a helyiség ajtófélfájának, és körbenéztem, ott sem találtam nyomát. Megmostam arcomat, egy ideig figyeltem magam a mosdókagyló feletti tükörben, ahogy csorogtak lefelé államig a vízcseppek, majd egy törölközővel letöröltem őket. Azt visszatéve helyére kibattyogtam a nappaliba, ahol talán még mindig találnék egy-két popcorn darabot a kanapé alá beesve, azok után, hogy hányszor felborította SeoNa a tálat. Lehuppantam a bútorra, körbefordítottam fejem, és szinte minden a páromra emlékeztetett, aki ki tudja Amerika éppen melyik utcáját, vagy városát járja. Hogyan fogom kibírni ezt az egy évet?


/SeoNa pov/

New York előtt még Philadelphiában állt meg a busz egy pihenőre. A telefonom térképén nézve már nem voltunk messze, így felvettem a kapcsolatot jövőbeli főnökömmel, de addig leszálltam a buszról, nehogy véletlenül is zavarjam székszomszédom.
 - Ah, SeoNa! Már vártam a hívását - köszöntött Hoon telefonon keresztül.
 - Öhm. Hosszabbnak ígérkezett az út, így csak kedd dél környékén érek New Yorkba.
 - Semmi gond. Nekem is közbe jött egy üzleti ügy, szóval nem tudom körbevezetni, ezért magától kellene odatalálnia a szállodához, ahol megszáll majd. Elküldöm üzenetben a szálloda nevét és címét, a szoba meg az ön nevére van íratva. Szerdán pedig reggel nyolckor lent a bejárat előtt találkozzunk és elviszem a BBS épületéhez - hadarta. - Addig is ne tévedjen el New Yorkban.
 - Rendben, viszlát! - nem sokra rá, miközben visszaszálltam a buszra, érkezett is a sms, hogy hova kell mennem.
Mivel Morgantown óta csak aludtam, több órán keresztül, ezért New Yorkig már egy szemhunyásnyit sem aludtam. Így láthattam ismét, hogy akár egy városon belül is mennyit változhat a környék gazdagsága.
A busz valahol a nagy alma központjában állt meg, és amikor leszálltam a járműről, magamhoz vettem csomagjaimat, akkor gondolta úgy magában a telefonom, hogy feladja a szolgálatot és kikapcsol. Szóval a totál ismeretlen környéken valahol keresnem kellett egy boltot, mely térképeket is árult. Szerencsémre New Yorkban elég sok a turista ahhoz, hogy több ilyet is találjak. Bár a helyzetemen még ekkor sem segített, mivel a cím, ahova mennem kellett volna, is a telefonomban volt. Megvettem a térképet, és próbáltam egy hangzásra ismerős nevet keresni rajta. Átböngésztem minden utca nevet, nézegettem fel róla, hogy vajon én, hol állhatok egyáltalán, de nem bírtam eligazodni.

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - összerezzentem az ismeretlen hangtól, mely hirtelen megszólalt megszólalt mellettem.