9.rész - Storm between us

/SeoNa pov/

Odakint már szürkület volt, mikor visszatértünk az egyetem területére. Megálltam a hatalmas boltívvel szemben, lenéztem az alattam elterülő járdára, amit mindennap lesöpört egy kedves kinézetű egyetemi alkalmazott egy régi, már szinte elhasznált seprűvel.

 - Itt jöttél nekem - felemeltem tekintetem rá pillantva, majd elfordítottam fejemet, ekkor egy személy körvonalazódott a messzi sötétben. - Ez... - próbáltam kivenni az arcát, viszont elég volt alakját és idomait látnom, hogy tudjam, ki is az. - HyeRan? - elindultam felé, ekkor pedig egy pofon csattant jobb arcomon.

 - SeoNa, mégis miért nem mondtad, hogy hol vagy? - azonnal felemelt hangon szólalt meg. - Miért nem üzentél? Miért nem vetted fel a telefont nekem? Te változtattál ilyenné, amilyen vagyok, és még annyira sem méltattál, hogy elköszönj mielőtt ide jöttél volna. Még el sem mondtad a nyár folyamán, hogy amúgy egyetemre mész. Ennyit jelentettem neked? Úgy tudom, hogy több volt köztünk - hadarta hadonászva és nem is tudtam leállítani.

 - HyeRan, nézd-

 - Nem, nem akarok összeveszni, csak kifejezetten csalódtam benned és a köztünk fennálló kapcsolatban. Félreértettelek, úgy látom, de mégis ki az a fiú, akivel itt ácsorogsz idekint? Csaknem már van is valakid? - biccentett az ácsorgó alakra.

 - Csupán az osztálytársam, TaeHyung - fordítottam felé a fejem.

 - Had beszéljek vele, kérlek - jeleztem az illetőnek, aki mellénk is fáradt, én pedig odébb álltam, viszont még úgy is hallottam beszélgetésüket. - Vigyázz rá - sóhajtott HyeRan. - Én már nem akarom folytatni úgy, hogy később is a szemembe hazudjon. Tudod, soha nem tudtam mi a szerelem, amíg nem jött ő. Azonban nagyon kis dolog választja el a barátságot és a szerelmet, a csók. Ha elcsattan egy csók két ember között, az már soha sem lesz ugyanaz, mint előtte volt, viszont vigyázz ezzel.

 - HyeRan, ugye? - bólintott. - Mondd el nekem. SeoNa a lányok iránt vonzódik? Amit mondtál, arra enged következtetni.

 - Nem látok a fejébe, de látom, megváltozott. Sőt, nem is vagyok vak és láttam, hogyan nézett rád. Sok sikert vele, áldásom rátok, TaeHyung. Viszlát, SeoNa! - köszönt nekem címezve is hangosabban, majd elsétált. Osztálytársam ekkor mellém lépett, már szólásra nyitotta száját, viszont feltettem kezem, mielőtt bármi hang kijöhetett volna belőle.

 - Ne, TaeHyung, kérlek, ne kérdezz semmit. Ez nem az, aminek látszik. Ő..ő mindig berúgva keres fel, szerelmet vall nekem, én pedig mindig elküldöm. Ennyi az egész - rossz hazugság volt, az igazat viszont nem akartam elmondani neki, még.

 - Nem vagyok hülye, most pedig egyáltalán nem volt ittas ez a lány. Miért nem mondod el az igazat? Miért hazudsz nekem? - a szemembe nézett, az utcalámpa megvilágította arcvonalát és szemeit.

 - Mert az igazság talán fájna - vágtam rá eltávolodva tőle.

 - Miért szerinted ez így jobb, hogy hazudsz? Hogy egy szituációt nem vagy képes megmagyarázni normálisan?

 - Ahelyett, hogy  még egyszer hazugnak hívsz, mert megpróbállak megóvni a csalódástól, menj el inkább.

 - Eleget csalódtam már szerintem. Köszönöm, most miattad is kellett - zsebre tette kezeit és elindult az épület felé hátát mutatva nekem.

 - TaeHyung? - visszafordult szólásomra lefelé görbülő szájjal. - Térjünk vissza az első találkozásunk előtti állapothoz. Felejtsünk el minden érzelmet, amit éreztünk. Játszd ezentúl a nőcsábászt, ahogy akartad eredetileg, ha kedved tartja - ekkor pedig elém lépett, megfogta arcomat és puszit nyomott homlokomra, ajkai puha párnákként értek bőrömhöz, összeszorítottam öklöm gyengéden, számat pedig beharaptam.

 - Úgy lesz, SeoNa - minden egyes lépése, amivel eltávolodott, egyre jobban fájt. A kőoszlopnak dőltem a bejárattól nem messze, ekkor pedig ösztönösen a nagyterem felé indultam. Egy lélek sem volt odabent, én pedig a benti kapcsoló segítségével világításra bírtam a reflektorok egyikét, annak fénycsóvájába léptem, az elém vetülő árnyékomat kezdtem nézni. Miért olyan nehéz felfogni, hogy nem akarok senkinek fájdalmat okozni, ezért hazudok? Hogyan tudnék egyszerre több embert is választani? Miért változtam meg? A régi én megoldotta volna már ezt az ügyet. Mi okozta nekem ezt a bonyodalmat? Mi történt velem?...

 - Mi?! - ordítottam el magam keservesen, aztán pedig könnyeim elkezdtek folyni lefelé arcomon. Lerogytam térdemre és lehunytam a szemem, a könnyek kiszöktek pilláim alól. Hüppögéseim közepette két kéz karolt át, amikor pedig felpillantottam a karok tulajára, a szőkeséget láttam meg.

 - Elmondod, mi történt? - törölte le szemem folyadékát arcomról.

 - Talán először költözött valaki szívem azon tájékára, ahol még nem járt senki emberfia, én pedig elküldtem - fejem mellkasára döntöttem. - Ő pedig...el is ment.

 - Szereted őt? - simogatta meg fejem nyugtatásul, megráztam fejem a szipogásaim közben. - Voltál már álmatlan miatta, mert nem nyugodtak a róla szóló gondolataid? Hiányzott, amikor nem beszélgettél vele akár egy napig is? Féltékeny voltál, mikor más lánnyal beszélt a közeledben? Dobbant már másképpen a szíved, mikor megláttad először aznap? - szemembe nézett, két kezével közre fogta arcomat. - Ha igen, ha nem, kérlek, felejtsd el őt. Nem akarom, hogy fájjon neked miatta még egyszer. Megértetted?

 - YoonGi-ah...

 - Megértetted? - emelte fel kissé hangját, és bólintottam is kérdésére. - Akkor most menjünk. Ki kell pihenned magad a holnapi rádiózásra - felsegített, elkísért a szobámig, majd szép estét kívánva tért ő is vissza hajlékába. Kitártam az ajtót, szobatársam azonnal lelkesen rohant hozzám kicsit álmoskás szemekkel.

 - Holnap, JiYeon, kérlek, holnap beszéljük meg a mai napot, rendben? A rádiózás után a tied vagyok. Most meg aludni szeretnék egy kicsit - ekkor már plédem alatt lehunyt szemekkel erőltettem az elalvásom.

Nyolc környékén nyitogatni kezdtem szemeim, JiYeon ekkor még mindig ágyát nyomta. Felöltöztem csendben, majd telefonommal együtt indultam meg az udvar felé. Az idő nem akart telni, YoonGi nem akart megjelenni mellettem, de szobatársával nem szándékoztam összefutni, mégis kénytelen voltam felkelni az udvar fapadjáról és a hajlékuk felé venni az irányt. Éppen öklöm ért volna a felülethez, mikor a szoba szőke lakója nyitott ajtót. Csodálkozva pislogott rám, biccentésemre viszont elindultunk, viszont mielőtt becsukódott volna a fafelület, a másik szobalakó arcát is felfedeztem még a helyiségben.
 - Arra kértelek, hogy felejtsd el őt, nem? - a fél út megtétele után szólalt meg csupán osztálytársam.
 - Nem lehet elfelejteni ezt egy éjszaka alatt. Kell egy kis idő, YoonGi...
A rádió épületébe belépve átjárt a szokásos családias légkör, ahogyan haladtunk a megfelelő kis helyiség felé a hazatérés érzete termett elém. A székemben ellazultam, fejhallgatóm szokásos módon tettem hajamra, pontban egészkor pedig elhangzottak köszönő mondataim. Próbáltam elfelejteni TaeHyungot és csakis a zenékre koncentrálni, de a sors közbeszólt és egy újabb telefonáló képében kísérelte meg elrontani a próbálkozásom.
 - Egy szombati slágert szeretnék, ami feldobná kicsit mindenki napját, de ezt is egy barátomnak küldeném, ha még hívhatom annak - ajkaim megharaptam és nyeltem egy nagyot a hang és annak mondanivalója után.
 - Esetleg veszekedés történt? - tettem úgy mintha, nem is is tudnám, rám célzott a 'barátom' alatt.
 - Mondhatnám így is, Nana, kérnék akkor valami kedvcsinálót - egy általam is nagyon kedvelt dalra kattintottam, majd kikapcsoltam a mikrofont.
 - Ezt én nem bírom még végigcsinálni egy óráig, YoonGi, bevállalnád a második felet? Kérlek - néztem fátyolos tekintettel rá, majd bólintása kicsit megnyugtatott. Kiszálltam a székből és az ablakot kinyitva egy ahhoz közeli ülőalkalmatosságra huppantam le ismét. Miért kell mindig ide betelefonálnia? Miért nem tud nyugton ülni az ágyán és nem felbolygatni az érzéseimet? Mélyeket szusszantam, míg le nem telt a maradék idő is.
Később szótlanul kullogtunk vissza a kollégiumhoz, én, mint ahogy megígértem előző nap szobatársamnak, beszámoltam a történtekről, amikről ő maga lemaradt. Az egész sztorizásomra csupán két elkerekedett szemet kaptam válaszul, majd ekkor elkezdte saját élményeit elmesélni. Mosolyogva hallgattam, ahogy azt taglalja, JungKook hova vitte randevújuk alkalmával, közben viszont agyamban TaeHyung mondatai ismétlődtek. Nem foglak megcsókolni, viszont azt nem ígérhetem, hogy nem fogok közeledni, mert egyszerűen olyan érzelmeket hozol bennem elő, amit még eddig senki... Eleget csalódtam már szerintem. Köszönöm, most miattad is kellett.
 - Minden rendben? - fogta meg vállam JiYeon, hevesen bólogatni kezdtem. - Nem pihensz inkább kicsit?
 - Nem, nem kell, mesélj csak - legyintettem. Őszinte mosolyt erőltettem arcomra, így folytatta az egyoldalú eszmecserét.

Ezek után a napok egyre lassabban akartak haladni a naptárban. A tanórák soha véget nem érőeknek tűntek. A zongoraórák kínos csendben teltek el, ha tanárunk nem beszélt. TaeHyung és köztem napról napra rövidülő pillantások következtek be. EunJung ezt a helyzetet ki is használta saját javára, egyre közelebb került padtársamhoz, míg én inkább régóta ismert barátommal töltöttem az időt, mint anno a középiskolában. A lány elkezdte elszedni mellőlem JiYeont is, így néha már az éjszakákat sem a szobánkban töltötte szobatársam. Kezdtem...egyedül érezni magam...

Hat hét telt el az egyetemi életemből, a napok meg csak pörögtek, a hideg is kellő gyorsasággal tört be az országba egy vihar formájában az őszi szünet előtti estén.

A nap közbeni jelekből már tudtam, hogy estére viharrá alakul az erős szél. A szobámban ültem a párnám szorongatva egyedül, mert JiYeon hercege karjaiba futott, mikor meghallotta az első dörgést. 

Újabb villámlás világította be a helyiséget, ezért úgy döntöttem YoonGihoz vándorlok. Sosem bírtam egyedül a viharokat, ijesztőek voltak számomra mindig is kiskorom óta.

A megfelelő ajtó előtt ácsorogtam egy ideig, majd be is kopogtam. Azonnal ki is nyílt előttem a felület, de TaeHyung állt előttem.

 - Bejöhetnék? - bólintott szó nélkül, majd félre állt.

 - Jól vagy? - pislogott párat YoonGi, mikor leültem ágyára.

 - Félek - felült a matracon, a falhoz húzott engem is, annak neki dőlve betakart mindkettőnket. Megfogta kezem és rám mosolygott álmoskás szemeivel. Viszonoztam azt, de láttam, nem sokáig marad éber. Fejét vállamra hajtottam és megsimogattam haját.

 - Félsz a viharoktól? - ült le velem szemben saját ágyára TaeHyung.

 - Igen, kiskorom óta - válaszoltam egyszerűen. Aztán egy hatalmas dörgést követett azonnal egy villámlás és az össze világítás kihunyt a szobában. Ugrottam egyet, felhúztam lábaimat és megszorítottam YoonGi kezét. Csupán a hold fénye szűrődött be az ablakon. - TaeHyung? Nem...nem ülnél ide... te is? - dadogtam félelmemben. Megéreztem, ahogy jobb oldalamnál is besüpped a matrac.

 - Így jó már vagy még mindig félsz? - a szívem dörgése kihallhatónak bizonyult, minek elhalkítása érdekében jó nagyokat nyeltem. Elővette telefonját, annak kijelzőjének fénye egy kis világítást adott a szobának. - Jobb így? - bólogattam, mikor megláttam arcát. - Én kiskoromban a rovaroktól féltem, már nem, mert rájöttem, nagyobb vagyok náluk. Képzeld el, egyszer még egy nagyon pici póktól is frászt kaptam két évesen. Kisebb volt, mint a körmöm - elkuncogtam magam, amiatt ahogyan mesélte. - Anyám kénytelen volt nekem fagyit venni, hogy megnyugodjak - döntötte fejét a falnak halkan nevetve.

 - Köszönöm, már jobb - mosolyogtam rá, ekkor újabb dörgést hallatott az ég, ezért összeszorítottam szemhéjamat és reflex szerűen TaeHyung bal kézfejét megszorítottam az én jobbommal. Lenyugodtam kicsit, kinyitottam szememet, kezeinkre pillantottam. - Bocsánat - eresztettem el kezét és ölembe tettem kézfejem.

 - Ha biztonságban érzed magad, nyugodtan - kulcsolta össze ujjainkat és telefonját is ölembe tette, hogy rám világítson inkább annak fénye. Lehunyta szemeit, és lassan, ahogy aludt ő is el a fejét a másik vállamra döntötte.

 - A legjobb védelmezők, akik elalszanak munka közben. Csodás sors vár rám - nevettem el magam halkan. Aztán TaeHyung telefonjára terelődött tekintetem. Óvatosan kiszabadítottam jobb kezem és magamhoz vettem a telefont, megnyitottam a névjegyzéket, aztán beírtam a telefonszámom. - Megérdemled most már a telefonszámom, te hülye - visszatértem az eredeti helyzetbe, a telefont az ölemben hagytam, ujjaimat pedig újra összefontam TaeHyungéval. Újra elmosolyodtam. Hat hét és egy vihar kellett ahhoz, hogy ismét beszéljünk?

A másnappal pedig el is kezdődött a tanítási szünet. A reggel kisurrantam szobájukból, mielőtt a két jómadár felébredt volna így láttam, hogy a diákok hirtelen eltűntek a kollégiumból, csupán még egy-két lézengő ember maradt az egyetem területén. Megfogtam a fontosabb dolgaimat, kisuhantam a bejárathoz, ott vártam YoonGit, hogy hazalátogassunk.
Körülbelül fél órát kellett várnom, már meg is jelentek a védelmezőim. Mosollyal köszöntöttem őket, ugyan TaeHyungra rövidebb ideig néztem. Együtt léptünk ki az egyetem kapuján a hűvösebb őszbe, ekkor szinte másodpercre kimérve egy fekete luxusautó gördült elénk. A vezető oldali ablak elindult lefelé és egy késői harmincas férfi vigyorgott ránk kikönyökölve.
 - Üdv, fiatalok! Jössz, fiam? - nézett a barna fiúra a kedves köszönést követően. - Ti merre mentek? Pattanjatok be, elviszlek titeket is - tekintetével inkább nem veszekedtem volna, így elmondtuk a házunk címét beülve a hátsó ülésre, bekötve öveinket. - TaeHyung osztálytársai vagytok egyébként? - kezdeményezett beszélgetést a férfi a visszapillantó tükörbe nézve, szótlanul bólogattunk mindketten YoonGival, majd mikor a megfelelő épület elé gördült a jármű, szinte feltéptem az ajtót, bemenekültem a házba. A tegnap történtek forogtak újra meg újra meg újra a szemem előtt, ahogy összekulcsolja ujjainkat, ezért muszáj volt hamar kijutnom abból a kocsiból.
 - Szia, anya! - öleltem át, mikor betértem a konyhánkba és megláttam a sürgölődő édesanyám. - Kérdezhetnék? Légyszíves, őszintén válaszolj nekem, ne hazudj. Hogy is fogalmazzam meg? - kerestem az ideillő szavakat. - A mi családunkban történtek már furcsaságok? Úgy értem, valami természetfeletti erők feltűntek valamikor a családban? - döbbent szemekre talált kérdésem, aztán próbálta értelmezni mondataim lényegét.


/TaeHyung pov/

SeoNa olyan gyorsan akart kiszállni a kocsiból, hogy még táskáját is itt felejtette, amit YoonGi vitt utána.
 - Köszönjük a fuvart - köszönt el osztálytársam, majd kettesben maradtam apámmal.
 - Ki volt ez a lány, fiam? - gurult tovább az autóval hazafelé. - Eléggé gyorsan akart távozni, valami esetleg volt köztetek?
 - Mondhatnánk - elővettem telefonomat aznap először és a névjegyzék tárult elém, mikor feloldottam a képernyőt, de ahogy le-fel görgettem a nevek között, megakadt a szemem egy új névjegyen. Hogy került ez ide? Elmosolyodtam, majd az ablak mellett elhaladó fákat, illetve épületeket csodáltam, elmerengtem bennük. - Apa? - hümmögött jelezve, figyel. - A nők nehéz esetek? Könnyű őket megérteni vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
 - Ah, fiam! - elnevette magát könny csordultig. - A nők a legösszetettebb lények a világban szerintem, és bizony nehéz megérteni a tetteiket. Ne aggódj, ha azt a kislányt nem ismerted még ki eléggé, TaeHyung. Több idő kell ehhez. Volt nekem egy régi szerelmem, még középiskolás lehettem. Kiismertem, tudtam, mit miért csinál, csak hát a bátyja nem úgy gondolta, hogy kettőnknek egymás mellett a helye. Az érettségi óta egyszer sem láttam őt, azután jött anyád, aki elvette a józan eszem, így nem kerestem többé őt. Talán megbántam, talán nem, de te soha ne bánj meg semmit, ezért ha valamit el akarsz érni, ha még az egy lány is, ne habozz, fiam. Rendben? - bólintottam, ezek után házunkig meg sem szólaltam, a hajlék terültén pedig elvarázsoltnak tűnhettem, ugyanis még a takarítónők is furán néztek utánam, de én erre megvont vállal tovább suhantam mellettük. Csupán SeoNa jár a fejemben, emberek.
Másnap már meg is bántam döntésem, miszerint hazamegyek az őszi szünetre, rájöttem, miért is választottam a kollégiumot inkább. Egész nap egyedül lézengtem a házban, csupán a szüleim által alkalmazott felnőttek végezték dolguk telken. Minden érzés ugyanolyannak hatott, mint még nyáron. Üresség, egyedüllét. Mobilomat unalmamban kivettem zsebemből, és a szívem talán tudta, amit még az agyam nem kapott meg utasításként. Hívd fel SeoNát. Beszálltam a fekete autóba, amit még tizennyolcadik születésnapomra kaptam, majd a motort beindítva emeltem a kagylót a fülemhez.

 - Szia - határozottan szóltam bele a telefonba, mikor felvette.
 - Szia - éreztem hangján az apró mosolyát, amit soha ki nem bírtam verni a fejemből.
 - Hiányzol és egyedül érzem magam. Tizenöt perc és ott vagyok a házatok előtt. Képes leszel úgy beszélgetni velem, mint hat héttel ezelőtt? - csend honolt a vonal másik oldalán. - SeoNa?
 - Meglátjuk, TaeHyung - azonnal letettem a készüléket és legurultam a felhajtóról, a gázra taposva értem a megfelelő épület elé még időn belül. Az anyósülés felőli ablakot lehúztam, egyből SeoNa könyökölt be. - Tudod, te mennyi az idő, TaeHyung? - helyeseltem bólintva. - Esetleg arra nem gondoltál, hogy már alszom?
 - Esetleg arra nem gondoltál, hogy nem azt mondod, meglátjuk? Akkor nem jöttem volna és akkor aludhattál volna, de hazamegyek, ha akarod. Viszont nekem az nem számít, hogy játszod-e a nehezen kaphatót, vagy sem. Nem számít, hogy azt mondod, felejtsünk el minden érzelmet, vagy sem. Ugyanazt fogom érezni - a szemembe nézett, majd sóhajtott. A fejében gyűlni kezdtek a gondolatok, mint ahogy enyémben is. Szólásra nyitotta ajkait, de aztán mégsem mondott semmit.

8.rész - Drumbeat

/TaeHyung pov/

SeoNa kérését betartva nem is beszéltem vele, pedig szívesen megszólítottam volna, amint leült mellém az óra kezdete előtt, visszafogtam magam. Majd megbánja a kérését. YoonGi mondata tartotta bennem a lelket, hogy ne kezdjem el hiányolni beszélgetéseinket.

Viszont a délutáni zongora óra eljövetelével egyedül maradt velem, míg vártuk a megfelelő ajtó előtt a tanárnő érkezését, aki majd oktatni fog minket. Én ugyan elsajátítottam a zongorázás fortélyait, mikor még kis srác voltam a szüleim noszogatása miatt, de inkább úgy tettem, mintha nekem is ez lett volna az első órám a zongora előtt.

 - Ideges vagy az első óra miatt? - törtem meg a csendet közöttünk.

 - Miért volnék? - jegyezte meg magabiztos hangnemmel. - Nem le akarok ugrani a magasból egy kötéllel a lábaim körül. Meg szeretnék tanulni zongorázni, amire eddig nem volt lehetőségem. Miért te félsz? Fogjam a kezed közben esetleg? - nevette el magát.

 - Nem félek, de foghatod, ha szeretnéd - mosolyogtam rá, amitől kicsit lecsillapodott nevetése, de egy apró mosoly ott maradt a szája szélén.

 - Bocsánat, hogy várnotok kellett rám. Szét vagyok ma esve kissé - érkezett mellénk, kinyitva az ajtót, és ő is lépett be elsőként, magam elé engedtem SeoNát, majd én is betértem a terembe. Nem volt olyan tágas, mint a többi, viszont így is két fekete zongora foglalt helyet a középpontban egymásnak tolva. A terem egyik felében néhány egyszemélyes pad sorakozott, amelyek a falra felszerelt tábla felé néztek. A fal mellett pedig néhány gitár is a falnak támasztva állt. - Elnézést, de erre a félévre itt kell magunkat meghúzni az órákon, mivel ahol amúgy lennénk felújítás alatt van, hogy még tágasabb legyen, több férőhellyel. Valószínűleg a következő félévben ott zajlanak majd az órák. Addig is foglaljatok helyet egy-egy padnál - mutatott az említett bútordarabokra. - Én Miss Choi vagyok. A zongora, illetve a gitár különórákat én oktatom - állt meg a tábla előtt.

 - Miss Choi, miket mond Ön? Nincs is szét esve, remekül fest - SeoNa megjegyezésétől kivirult az arca azonnal.

 - Köszönöm szépen, jól esik ilyet hallani. El is kéne kezdenünk az órát és egyet le is kell szögeznem. Ezen az órán nem ültök zongora elé, mert ma elméleti órát tartunk a hangok elhelyezkedéséről a hangszerünkről. Mutatkozzatok be nekem először is.

 - Kim SeoNa - mosolyodott el mellettem ülő.

 - Kim TaeHyung - szólaltam meg.

 - SeoNa és TaeHyung, rendben. Mivel osztályonként folyik a zongoraoktatás a hely szűkössége miatt, ezért csütörtökönként ilyenkor így hármasban fogunk találkozni - ennek hallatán SeoNa kezeibe temette arcát, viszont én elmosolyodtam. - Mondtam valami rosszat? - ijedt meg Miss Choi osztálytársam mély sóhajától.

 - Ah, semmi baj, tanárnő. SeoNa nagyon szeret egy légkörben tartózkodni velem - válaszoltam oktatónknak szarkasztikusan, amit persze egyből levágott. Osztálytársam kezei mögül előtűnt és rám nézett, pillantásából mindent ki tudtam olvasni, ezért eltüntettem a mosolyt az arcomról.

 - Mi lenne, ha kezdenénk, fiatalok? - a fehér táblára azonnal felvázolta az aznapi óra anyagát, amivel megismertetett minket az akkordok hihetetlennek nevezett világával. Mindent tudtam, ami elhangzott, így megtehettem, hogy egyszer-kétszer elkalandoztam SeoNa alakján, aki lázasan figyelte a tanárnő minden egyes szavát, közben mindig egy bizonyos szőke tincset tett füle mögé, ami állandóan kiszökött hallószerve mögül. - A jövő héten itt folytatjuk - feleszméltem erre a mondatra, majd a teremből kiviharzó osztálytársam irányába néztem. - Miatta jársz erre az órára, ugye? - lépett a padom mellé Miss Choi egy kis idő múlva, amikor még mindig nem mozdultam helyemről.

 - Hülye volnék, tanárnő?

 - Ugyan, ne butáskodj. Kemény munkával lehet elérni, amit akarunk, TaeHyung. Most pedig eredj, pihend ki magad - tapsolt kettőt, majd kint is voltam az ajtón. SeoNa egy kicsivel arrébb várakozott, majd mikor meglátott mellkasomhoz nyomta füzetét.

 - Tudom, hogy úgysem írtad le a vázlatot, legalább másold le - nézett szemembe, majd sarkon fordult.

 - Eljössz velem egy randira, SeoNa? - szóltam utána az üresen kongó folyóson, visszafordult, ezért közelebb léptem hozzá. - Csak mi ketten, mondjuk beülünk egy kávézóba, beszélgetünk. Esküszöm, nem fogok közeledni. Nem is kell randinak nevezni, nem is kell igent mondanod, ha nem akarsz - érveltem össze-vissza hadoválva, mire elmosolyodott.

 - Elmegyek, ha végre megnyugszol és csöndben maradsz - nyeltem egy nagyot, visszafogtam szavaimat. - Menjünk holnap suli után, rendben? - szorgosan bólogattam. - Nehogy kicsípd magad, mert ez nem randi lesz, egy baráti kávézás. Viszlát holnap az órán - haja követte a fordulása mozdulatát, eltávolodott tőlem. Minden egyes cselekvése után egyre jobban kedvelem. Sóhajtottam, majd visszatértem hajlékomba, YoonGi éppen a fürdőből lépett ki ekkor.

 - Mi van, királyfi? Miért ül az a mosoly a szádon? - ledőltem az ágyamra, mint egy hulla. Osztálytársam füzetét pedig az asztalra tettem közben egy mozdulattal.

 - SeoNával kávézom holnap délután, és ez nem randi lesz - dünnyögtem a saját szavaimon, hitetlenkedve. Elkerekedett szemekkel ült le elém szobatársam, szemmagasságba a földre további részletekért. Elmeséltem neki a szituációt, amiről lemaradt, majd csupán egy mondatot fűzött hozzá.

 - Okos ez a tanárnő - kuncogott egy sort, aztán ő is ágyára dőlt telefonjával a kezében.

Sóhajtások közepette terveztem el a holnap délutánt. Kicsivel később pedig az íróasztalomhoz ültem, hogy lemásoljam a zongoraórán elhangzottakat SeoNa füzetéből. Az írása szép volt és rendezett, elnézegettem volna, de felriadtam merengésemből YoonGi taslijától. - Túl feltűnően szereted a legjobb barátomat, TaeHyung. Nem tudnád visszafogni az imádásod? A sóhajaidból néha elegem van. SeoNa sem szíveli túl sokáig, ha így kimutatod, amit érzel. Néha kicsit legyél titokzatosabb. Ismerem őt, szóval tedd, amit mondtam, oké? Most pedig aludj, mielőtt még egy ilyet kapsz csak erősebbet a sóhajtozásaid miatt. Holnap nem kellene élőhalott módban közlekedned - telefonom kijelzőjére tekintettem, több, mint négy óra telt el azóta, hogy elkezdtem másolni a füzetet, ezért tényleg elraktam magam másnapra.

/SeoNa pov/

Miért nem adsz annak a szerencsétlennek egy esélyt? YoonGi kérdése lebegett előttem, mikor válaszoltam neki. A szobába benyitva pedig JiYeon pattant elém azonnal, viszont kérdéseire nem adtam választ, csupán kikerültem, elhasaltam az ágyamon akár egy krumplis zsák, majd motyogni kezdtem végre felelve neki.

 - Holnap TaeHyunggal kávézom - söpörtem el az időközben az arcomba hulló hajtincseimet. Törökülésben helyet foglalt a padlón, fejét félre döntötte, várta a mai napról szóló történetet, így hátamra fordultam, elkezdtem mesélni a zongoraóráról, TaeHyung kérdéséről, a ráadott válaszomról. Hümmögött, majd feltápászkodott.

 - Tényleg nem is értetek hozzá a zongorához? - nézett rám, saját fekhelyéhez fáradt és leült a rugózó matracra.

 - Komolyan? Ez volt a legfontosabb információ a történetből? - akadtam ki felülve, mikor elnevette magát.
 - Ez a legmeglepőbb, azért. A többire lehetett számítani. Mit veszel fel holnap? Az első randi fontos ám.
 - Nem randi lesz, már mondtam. Abban megyek, amiben leszek végig a suliban. Azért mondtam neki igent, mert YoonGi kérdezte még régebben, miért nem adok neki esélyt, szóval ha elhibázza ezt az esélyét, akkor annyi volt a köztünk lévő kapcsolat.

 - Keresd csak a kifogásokat, nyugodtan - dőlt el ágyán befelé fordulva. - Nem vagyok hülye, tudom, hogy amúgy el akartál menni vele valahova és most légyszíves hagyd, hogy a szépítő alvásom hasson az arcomon és maradj csendben - vágtam volna a fejéhez rengeteg dolgot, de nem akarom megismerni a nagyon nyűgős JiYeont a közeljövőben, így összeszorítva számat fogtam vissza a szavakat. Egy gyors zuhany után huppantam újra a párnáim közé. Rég besötétedett odakint, de még mindig nem aludtam. A hold fénye épphogy átlátszott az előtte elterülő felhők mögül. A plafonon
elnyúló fényeket fürkésztem, miközben a nap eseményeinek képei ugráltak fel a szemem előtt.
Valóban igent mondtam neki, pedig régebben soha nem bólintottam volna rá egy ilyen kérdésre. És JiYeon igazad van, ez randi lesz.

A szokásomat betartva, csupán öt órát aludtam, mielőtt megszólalt volna a hatórási ébresztőm telefonomon. Ekkor JiYeon filmbeillő, tökéletes hajjal és arccal ébredt. Én pedig voltam az érem másik oldala, mély karikák jelentek meg újra szemem alatt, amit egy kis alapozóval és egy napszemüveggel próbáltam elrejteni. Nem voltam feltűnő a szemüvegben, mert kint a nap csodásan sugárzott egész nap egy szeptemberi naphoz képest. Leültem szokásos helyemre és csak néztem ki fejemből, viszont mikor az a bizonyos személy betoppant a terem ajtaján, hirtelen egy nagyot dobbant szívem a mellkasomban, talán egy ütemet is kihagyott ezek után ketyegőm. Haja kissé kócosan állt fején, talán csupán elaludta azt, de arcvonalához tökéletesen illett a rendezetlen frizura. Leült mellém egyetlen szó nélkül, nem köszönt, nem kérdezett. Én is csak előre felé néztem, nagyokat sóhajtoztam, hogy hevesen verő szívem kicsit lejjebb csillapítsam, aztán végre betoppant professzorunk, így tudtam másra koncentrálni.
Egész nap, minden egyes órán éreztem TaeHyung pillantását magamon, kicsit frusztráló érzés fogott el ilyenkor.

A nyolc tanítási óránk befejeztével visszavándoroltam hajlékomba, JiYeon pedig szorosan követett, rám akarta erőltetni, hogy valami csinosabb ruhát öltsek magamra. Egy határig engedtem neki, egy fonattá alakította hajtömegem, a kék farmeromat erőltette rám egy fehér pólóval, amit csak 'pasifogó szerelés'-nek nevezett el. Kedvenc pulcsimat viszont még levágni se tudta volna rólam, ezt kicsit szívére vette. A telefonomat a zsebembe mélyesztettem, a cipőm lábfejemre húztam, JiYeon pedig vállaimnál fogva nézett a szemembe.
 - Legyél jó és ne játszd annyira a nehezen megkaphatót. Fent maradok addig, amíg nem jössz, ha pedig nem vagyok éppen a szobába azonnal csörgess meg és ugrok ide, megértetted?
 - Igenis, anyu! - elvigyorodtam. - Nem jó az úgy, ha úgy viselkedem, ahogy jól esik amúgy meg?
 - Mire tanítottalak én?
 - Lássuk csak. Eddig talán arra, inkább a szobatársunkat kérjük meg, hogy beszéljen a kiszemeltünk szobatársával, annak érdekében, hogy megtudjuk, hogyan is érez irántunk. Tényleg remek egy tananyag volt - nevettem el magam, ekkor pedig kopogtattak is.
 - Úristen, itt van! - kapkodott össze-vissza JiYeon.
 - Nem gondolod, hogy te jobban izgulsz, mint én, hogy hogyan is fog sikerülni ez az egész? - lerendezte egy 'de'-vel, majd az ajtóhoz tolt, kinyitottam a fafelületet és TaeHyung mosolygott rám.

 - Mehetünk? - kérdezte, majd a bólintásom után be is csuktam magam mögött az ajtót. - Várj egy kicsit - fogta meg karom. Átnyúlt vállam felett, lehúzta a hajgumit fonatomról, kibontotta azt, majd elmosolyodott. Igazgatta még egy kicsit hajamat, néhány tincset előre húzott, néhányat vállam mögé dobott. - Sokkal jobb, ha szabadon hagyod a hajad - a fülem mögé tett pár fürtöt, közben végig simította állvonalam, az arcomon egyből égő érzést éreztem, ezért elkaptam fejemet, elindultam kifelé az egyetemről, majd ő is becsatlakozott mellém. A Seoul Café-ig meg sem álltunk, én pedig meg sem szólaltam, ahogy a mellettem sétáló TaeHyung sem. - Tudod, hogy nem csendkirályt játszunk, ugye? - torpant meg a bejárat előtt. - Kérlek, próbáljunk meg normálisan beszélgetni. Elfelejteni, hogy megpróbáltalak megcsókolni egyszer...

 - Kétszer - javítottam ki.

 - Kétszer - erősítette meg. - Egy kávé vagy valami sütemény mellett elbeszélgetünk, rendben? - a beleegyező bólintásom után befáradtunk, a pultnál rendeltünk, aztán italainkkal leültünk egy üres asztalhoz. - Mondd, SeoNa, miért jöttél erre az egyetemre? - kortyolt bele italába.

 - Zenét szeretnék csinálni, azzal pedig híressé válni. Viszont a háttérben akarok maradni, csakis a nevem adni a dolgokhoz, az arcom nem. Nem szeretném azt, amit szerintem minden híresség átél, mikor ismertté válik, a magánélet megszűnését. Egy producer szeretnék lenni, aki kiad lemezeket, de nem mutatja meg az arcát. YoonGi és én is ugyanezért jöttünk az egyetemre. És te, TaeHyung, te hogyan keveredtél éppen erre az egyetemre? - emeltem számhoz bögrémet.

 - Én kivételesen megmutatnám az arcom. Énekes szeretnék lenni, bejárni a világot, az lenne a tökéletes. Bár a szüleimet még az sem hatná meg, ha eltűnnék otthonról talán. A munka oly nagyon lefoglalja őket, hogy észre sem vennék.

 - Ne vágj már ilyen arcot, légyszíves, ha már eljöttem veled. Ne érdekeljen már a szüleid hozzáállása, észbe kapnak, hogyha már kirepültél a fészekből - elmosolyodott, nem szólt semmit csak szemeimbe nézett és mosolygott. - Mi az?

 - SeoNa, ha híres leszek, leszel a producerem, aki majd írja nekem a dalokat?

 - Szóval egy ideig még nem akarod megszüntetni a kapcsolatot köztünk, ugye? - megrázta fejét. - Még meggondolom az állásajánlatot, de nem kapod meg ingyen a válaszom.
 - Kérsz esetleg egy süteményt is? - vigyorogva állt fel és vándorolt a pulthoz. Ekkor pedig megcsörrent telefonom, a kijelzőn JiYeon neve jelent meg.
 - Hogy haladnak a dolgok? - izgatott hangnemet ütött meg, mikor felvettem.
 - JiYeon, drága szobatársam, mi lenne, ha megvárnád, hogy hazaérjek? Körülbelül fél óra telt el, mióta eljöttem, mi történt volna? Elmesélem majd, mi történt, elégedj meg ennyivel.
 - Legalább mondj meg valamit - hallgattam. - Jól néz ki? - felé fordítottam a fejem, aki a kínálatot nézegette éppen a tortaszeleteknél és az egyéb süteményeknél az üvegfelület mögött.
 - Igen, de beszélnem kell anyámmal, hogy mégis mi történt velem. Elmagyarázom ezt is a kollégiumban, most pedig leteszem, szia - elrejtettem ismét telefonomat nadrágomba, miután rezgőre tettem, azután két csokis muffinnal tért vissza TaeHyung az asztalhoz. - Nem kell rám költened a pénzed.
 - A szüleim pénze végül is - vont vállat, majd magához vette az egyiket. - Megkérdezhetem, hogy kivel beszélgettél?
 - Csak a szurkolóddal - felhúzta a szemöldökét. - JiYeon. Minden áron el akarja érni, hogy a mi kapcsolatunk létrejöjjön. Jobban izgult a mai randevú miatt, mint én, igazából az én részem is átvállalta.
 - Akkor ez egy randevú? - sóhajtva fordítottam el a fejem. - Vagy még mindig csupán egy baráti találkozó? - visszatért rá a tekintetem, a szívem újra hatalmasakat dobbant, majd' kiszakítva a mellkasomat.
 - Randi, legyen randi akkor, ha már ennyire meg akarod címkézni az egészet - fontam össze magam előtt karomat. - Ti mind a hárman olyan információkat szedtek ki a mondataimból, ami nektek fontos, igaz-e? - bólintott egyetértően. Ezek után pedig még két óráig egy helyben ültünk és beszélgettünk minden féle témát érintve, majd elhagyva a helyet, kiléptünk a már kicsit hűvösebb szeptemberi levegőre.
 - SeoNa, elvihetlek egy szép helyre? - nyújtotta kezét háttal nekem, amint megállt a lépcső alján.

 - Hova akarsz vinni? El akarsz rabolni talán? - torpantam meg egy fokkal feljebb.

 - Számít? - tartotta még mindig a kezét, de ezúttal felém fordulva. Szemébe, aztán kézfejére terelődött tekintetem. Megfogtam kezét, a szokásos kis mosoly jelent meg a szája szélén, ami mindig az ilyen szituációkban odatermett neki. Elkezdett sétálni, így kénytelen voltam utána menni. Egy taxiba ültetett be, amint a címet megkapta a sofőr el is indult az egyik irányba, körülbelül öt perc múlva pedig le is parkolt. Kiszálltam, az enyhe szél átfutott tincseim között, és amint feltekintettem, egy cseresznyevirággal teli ág lógott nem messze a fejem felett. - Ilyenkor már szinte minden fáról lehullott a virág, de ez az egyetlen, amelyik még egy hétig nem fogja elengedni a szirmokat ágairól. Rengeteg teória született róla, hogy miért van ez, de én nem hiszek bennük. Csupán azt tudom, hogy még egy ilyen hűvösre fordult napon is gyönyörű ez a fa.

Bólintottam mosolyogva, az ágakat elborító szirmokat figyelve magunk felett, miközben a taxi elhajtott mellőlünk.
 - Betartom, amit ígértem, egy részben. Nem foglak megcsókolni, viszont azt nem ígérhetem, hogy nem fogok közeledni, mert egyszerűen olyan érzelmeket hozol bennem elő, amit még eddig senki. Hülyének érzem magam emiatt, de muszáj volt elmondanom.
 - Ahj, TaeHyung, ne legyél már nyálas - löktem meg fejét ujjammal. - Legalább annak örülök, hogy nem próbálsz meg akaratom ellenére is megcsókolni majd - átkarolt egyik kezével ekkor derekam mögött és magához rántott.
 - Nem jelenti ez azt, hogy nem lesz dobpergés, mint például ez - szabad kezével fülem mögé tett néhány tincset, majd a szemembe bámult.
 - Nem koncerten vagyunk, elég a dobpergésből - toltam el magamtól. - Menjünk haza, rendben? - vettem mély levegőt. - Mert, mert holnap dolgom van és...szóval kérlek.
 - Rendben - bólintott, majd pár perc múlva ugyanaz a taxi jelent meg előttünk, mint amivel odamentünk, beszálltam, az övemet ő kötötte be, aztán meg sem szólaltam az egyetemig. - Most miért nem szóltál hozzám egész út alatt? - álltunk meg ott, ahol először találkoztunk.
 - Itt jöttél nekem - néztem körül, majd megláttam egy ismerős alakot közeledni felénk, a szám kissé elnyílva maradt, mikor az arcát is ki tudtam venni a személynek. - Ez...

7.rész - Love song

/SeoNa pov/

Arra a napra békén is hagyott szobatársam és csöndben nyomta telefonját, néha pedig elugrott ennivalóért. Az eső egész éjjel zuhogott, kopogtatott ablakunkon, de én amúgy sem bírtam volna aludni a gondolataimtól, szóval ugyanabban a pózban ültem végig az éjszakát, amíg a másik ágyon JiYeon aludt. Talán hercege járt eszében még álmában is, ezért volt olyan nyugtalan.

Átvedlettem a tegnapi ruhámból egy zuhanyzás alkalmával egy tisztába, majd felhúztam cipőmet és pulcsimat, azzal megindultam az udvar felé, hogy járjak egyet az elmélkedéseimmel, a bejárati ajtó előtt pedig meg is álltam. Fejemet egy tartóoszlopnak döntöttem még a fedett részen.

A tegnapi eső elvonult, de maga után hagyta a frissességet, amit mindig is szerettem az esőben. Megtisztította a levegőt, ahogy belélegezte az ember semmi port vagy szennyeződést sem lehetett érezni benne. Imádom. Aztán a friss esőillat mellett megéreztem egy kellemes, ismerős illatot.

 - Ismét korán tetszett kelni? - jelent meg mellettem mély hangú osztálytársam.

 - Megint követni tetszett? - pillantottam rá egy másodpercre. - Ahogy az arcod elnézem, te sem aludtál túl sokat - jegyeztem meg összefonva magam előtt karjaimat, ismét előre bambulva. - Igazam van? - hümmögött egy igenfélét. - Miért?

 - Ha elmondom, megint úgy nézel majd rám, ahogy nem akarnám - vett egy nagy levegőt megtöltve az eső illattal tüdejét.

 - Ne kövess többet - jelentettem ki, mire megéreztem tekintetét magamon. - Csak akkor keress, ha én kérem. Legyél olyan, mint csütörtökön, légyszíves - felpillantottam íriszeibe és bólintott egyet beleegyezően. - Köszönöm. Holnap találkozunk - távozni akartam, de még visszafordultam felé, ő háttal állt nekem. - TaeHyung, tegnap mit akartál mondani?

 - Nem fontos már - dőlt neki a falnak és bámult előre az udvar irányába. Sóhajtott egyet, el is köszöntem tőle, megálltam egy üdítőautomatánál útközben, majd szobám felé vezetett utam, ahol szobatársam nagyokat ásítozott. Álmos arccal köszöntött, felé nyújtottam egy energiaitalt, amit a folyosói automatából vettem, belekortyolt az italba, majd újra megszólalt.

 - Beszélsz ma HoSeokkal akkor? - bólogattam, mire tekintetébe méreg ült. - Esküszöm, ha még egyszer nem alszol este, bealtatózlak. Tudom, hogy sok minden járt az eszedben, de kérlek, aludj egy kicsit ma valamikor, rendben?

 - Majd a te problémád után oldom meg a sajátom. Beleértve az alvásproblémákat is - jelentettem ki, majd saját energiaitalomba ittam bele, mikor levetettem magam az ágyamra.

/TaeHyung pov/

Elköszönt, miszerint holnap az órán találkozunk, aztán már nem éreztem jelenlétét mögöttem.

 - Miért számítana, hogy mit mondtam volna? - sóhajtottam egy fájdalmasat. - Úgyis ellöksz magadtól ok nélkül, pedig látom rajtad, hogy valamit kiváltok belőled - lenéztem a földre. - Érdekelne, mit mondtam volna? - suttogtam magamban. - Beléd estem, SeoNa, megbűvöltél valahogyan. Szőke hajtincseidet futtatnám ujjaim között egész álló nap, ha engednéd. Viszont így csupán ábránd marad ez - én is visszatértem lakomba, YoonGi pedig azonnal a távollétemről érdeklődött. - Sétáltam - feleltem vállat vonva.

 - Aludni meg ki fog? - a kérdező énjére mutattam. - Esőben nem tudok, el kezd járni az agyam olyankor. Na, de mesélj, mi történt, mert az arcod este még nem ilyen volt - döntötte hátát a falnak, így velem szembe ült ágyán.

 - SeoNa-

 - Miért érzem úgy, hogy két a szerelemhez nem értő egyénnel van dolgom? - vett egy mély levegőt, kihúzta magát. - Mondjad, mit mondott - elmondtam neki szóról szóra SeoNa kérését, majd legyintett és elnevette magát. - Miért vagy ilyen bolond, te gyerek? Tedd, amit ő kért. Majd megbánja a kérését - vigyorodott el. - Most pedig, TaeHyung, aludj egy pár órácskát, kérlek, mert ilyen ábrázattal senkinek sem tetszenél - a fürdőbe tűnt el alakja, majd úgyis tettem, ahogy kérte. Aludtam egy kicsit, de még álmomban is próbáltam közelebb kerülni SeoNához.


/SeoNa pov/

A megfelelő szoba előtt álltam meg, majd bekopogtam, olyantájban, amikor már biztos nem én leszek valaki vekkere. Az általam keresett személy nyitott ajtót, a szemöldökét azonnal felhúzta látványomra.
 - Beszélhetünk? - kifújta levegőjét, majd becsukta maga mögött az ajtót. - JiYeon, a szobatársam és a te szobatársad pedig elvette az eszét. Viszont egyszer sem mondta még neki JungKook, hogy is érez iránta. Szokott esetleg beszélni JiYeonról valamit, ami ide kapcsolódik?
 - Mennyit ér meg neked ez az információ? - húzta félmosolyra száját.
 - Annyit, hogy nem ütlek meg azonnal - vágtam rá komolyan, közben összefontam karjaimat magam előtt.
 - Ha meghívsz a közeli kávézóban egy csokis muffinra, akkor mindent elmondok, amit akarsz tudni - nagy levegőt kellett vennem, de eleget tettem a kérésének. Beültünk a 'Seoul Café' nevű helyre, ami körülbelül tíz percre feküdt az egyetemtől, rendeltem neki a pultnál egy csokis muffint, amit óhajtott, magamnak pedig egy cappuccinot, leültünk az egyik ablak melletti asztalhoz és végre a tárgyra tért. - Szokott JiYeonról beszélni, elég sokat - harapott bele ételébe. - Konkrétan még nem mondta ki, hogy szereti-e, de látom rajta, hogy kezd valami kialakulni a fejében a kettőjük kapcsolatáról. Kedvelni kedveli a szobatársad - megkönnyebbültem, hogy jó hírt mondhatok majd osztálytársnőmnek. - És te? Ki az, akit kedvelsz? Mert te hazudtál nekem. Te aztán nem jársz TaeHyunggal - dőlt előre rákönyökölve az asztalra.
 - Jó, igazad van. Nem járok vele, csupán meg akartam védeni a te fajtádtól, akiknek nem tud visszavágni - dőltem hátra székemben. - Te, HoSeok, olyan fajta vagy, aki mások önbizalmát emészti fel a dumájával. Rohadtul nem bírom az ilyeneket, egyúttal téged sem. Az pedig, hogy kit kedvelek, nem rád tartozik.
 - Én viszont bírom az erős karaktered, de látok egy hibát benned - kapott be egy falatot süteményéből. - Az, hogy könnyen össze lehet téged zavarni. Erős vagy, visszaszólsz bárkinek, kimondod, amit gondolsz, de ha egyszer jön egy ember, aki összezavar, többet nem tudod elfelejteni azt a személyt. Én tudod, miért vagyok ilyen? Mert olyan voltam, mint te. Egy lány anno összezavart, de most már sokkal jobban vagyok, hogy mások önbizalmából táplálkozom. Meg az is, hogy annyi lány bókol nekem - vigyorodott el. - Ne legyél olyan hülye, hogy eldobod azt a fiút, jó? - elfalatozta a maradék ennivalóját is, én meg a kint sétáló járókelőket néztem. Amikor befejezte elindultunk vissza a kollégiumi bejárathoz, addig maradék kávémat kortyolgattam. - Köszönöm a muffint. Kielégítő volt a válaszom? - álltunk meg a szobájuk előtt.
 - Továbbra is olyan leszek veled, mint eddig az órákon, csak hogy tudd - fordultam meg az én rezidenciám felé lépkedve. - Szívesen máskor is - ordítottam még vissza neki az elágazásban. Visszatértem a szobába, JiYeon pedig már lázasan várta a fejleményekről való beszámolómat. - Kedvel, nyugodj meg. Sokat beszél rólad - mosolyodtam el, mire szobatársam az ágyán kezdett pattogni. A nap hátra lévő részében százkarátos mosolyt mutogatott nekem egyfolytában, de nem akartam, hogy leálljon vele. Jobb, ha mosolyog.
Az éjszaka szintén nem aludtam semmit, ezúttal HoSeok mondatainak a fejemben való visszhangzása nem hagyott élni. Ne legyél olyan hülye, hogy eldobod azt a fiút, jó? ...könnyen össze lehet téged zavarni. Ezért mikor osztálytársnőm elkezdett nyújtózkodni a másik ágyon reggel hat környékén, én is úgy tettem, mintha akkor ébrednék.
 - Ma este kapsz altatót - ezzel a mondattal távozott a fürdőszobába, tudtomra adta, hogy lebuktam. Mikor én is eljutottam a fürdőig, felfedeztem a napról napra egyre csak sötétedő karikákat szemem alatt. Felöltöztem, megtéve a szokásos utat léptem be a kétszáz kettes terembe, ahol Kim tanár úr tartja majd nekünk az órát, egy újabb napszemüveg kíséretében, ami takarta a több napos sötét foltokat szemem alatt. Leültem helyemre, TaeHyung pedig vígan cseverészett EunJunggal mellettem, de inkább csak a lány beszélt, padtársam a vigyorgó hallgatóság szerepét töltötte be.
 - EunJung, tudod, hogy korán reggel igen irritáló a hangod - sóhajtottam levéve napszemüvegem és hangosan kimondva, ami gondoltam, mire lejjebb csendesült a terem.
 - SeoNa, nem gondolod, hogy így is túl sok figyelmet akarsz magadnak? - vágott vissza, mire a maradék emberek, akik beszélgettek is elhallgattak.
 - Bocsi, talán elvettem valamit tőled? Talán azt akarod, hogy mindenki rád figyeljen? Tegyél érte - hunytam le szemem hátradőlve a székemben.
 - Tegyem azt, amit te? Szerezzek egy gazdag fiút magamnak, mint te és kürtöljem szét?
 - Nem érted a nyelvünket vagy tényleg nem akarod befogni? - a terem tanulói együttesen visszahangozták a 'húú' szócskát a válaszomra. - Ha feltűnési viszketegséged van, tedd nyugodtan. Te akarsz lenni az osztály, vagy akár az egész évfolyam királynője? Tedd azt. Tégy, amit csak akarsz. TaeHyung, neked még annyit mondanék, nem áll jól a nőcsábász karakter. Ha jót akarsz, csak legyél önmagad - felálltam helyemről és a tanári asztal felé sétáltam. - JungKook - mutattam az említett felé. - Te mégis mire vársz, édes fiam? Arra, hogy a két sorral hátrébb ülő lány térden könyörögjön egy szóért neked? - HoSeok - tértem át padtársára. -, miért jó az, ha másokat gúnyolsz? Ez már nem a gimi, emberek - néztem körbe a többi osztálytársamon. - Miért jó az, ha csoportosultok, kiközösítetek embereket? - becsukódott az ajtó és SeokJin tanár úr állt egy helyben.
 - Folytasd nyugodtan - mosolyodott el.
 - Köszönöm - bólintottam. - Már mind elmúltunk húsz évesek, nem középiskolában vagyunk, ahol amúgy már fel kellett volna nőnünk útközben. Egy egyetemen vagyunk, ahol diplomát akarunk szerezni egy olyat területen, amivel egész életünkben szeretnénk foglalkozni. Itt mind a zenét választottuk társul és hiszem, hogy a negyedik év végére énekeseket, producereket, és még sorolhatnám, hogy miket, köszönthetek majd ugyanezeket az arcokat nézve. Viszont nem akartam hétfőn korán reggel elvenni a tanár úr idejét az órából, szóval köszönöm, hogy eddig hagyott beszélni - fáradtam vissza a helyemre.
 - Nem, én köszönöm. Úgy jöttem ma dolgozni, hogy semmi kedvem nem volt tanítani, mivel ki szereti a hétfő reggeleket? De Ön, SeoNa, elgondolkoztatott. Én is büszke akarok lenni magukra. Négy évig, minden nap látni fogom a fejüket, úgyhogy változást akarok látni, nem álmos arcokat minden áldott reggel, rendben? - együtt zengte el a megfelelő választ erre a kérdésre az osztály, majd el is kezdte az órát tanárunk. A legcsendesebb és a legodafigyelőbb osztályt alkottam a beszédemmel, de EunJung egy csöppet sem akart változni. Forgolódott hátra, TaeHyunggal szándékozott beszélni egész órán.
A szünetben padtársam felém fordult teljes testével, úgy kezdeményezte a beszélgetést.
 - Honnan jött ez a beszéd? - kérdezte ekkor.
 - SeoNa, gyere egy kicsit, légyszíves - rabolt el YoonGi a teremből, csupán a folyosón folytatta. - Mi történt veled mostanában? TaeHyung elmesélte, mi történt a hétvégén. Meg ez a beszéd. Mi lelt téged?
 - Összezavartak - mosolyodtam el.
 - Miért hanyagolsz el ennyire, hogy fontos dolgokat mástól tudok meg? - játszotta a besértődöttet. - TaeHyung pedig olyan, mint egy elveszett gyerek miattad.
 - Még sincs annyira elveszve, ha EunJunggal beszélget. YoonGi, annyira sok gondolat van a fejemben, nem aludtam már két napja semmit sem. Én vagyok elveszve - öleltem át karjai alatt, majd végtagjait körém fonta.
 - Miért nem adsz annak a szerencsétlennek egy esélyt? - a sok inger, ami ért az első hét alatt teljesen felborította a gondolatmenetemet. Bárcsak mindenre elég lenne egy 'nem tudom' válaszként.
Napközben, az egyik szünetet felhasználva felhívtam főnökömet a múltheti ajánlata miatt, amit természetesen elfogadtam, így az egyetem mellett is, mert szükségem lesz a plusz két óra kikapcsolódásra a megérzéseim szerint. A tanórák után pedig megkaptuk a tankönyveinket, amik majd örömtelien húzhatják lejjebb vállamat a fekete hátizsákomban pihenve minden áldott nap.
Alig vártam már a szerdai rádiózást, nem bírtam végigülni a két napot a székemben nyugodtan, és ahogy JiYeon ígérte is altatóval kellett befejeznem a napjaimat.

A nyolc tanórám után, négy környékén egyből a BBS épülete felé vettem az irányt YoonGival, aki mindenképpen velem akart tartani. Köszöntöttem minden alkalmazottat a folyosón végigszántva, ahogyan illett, majd sóhajtottam egy nagyot, mikor helyet foglaltam a szokásos székemben. Pontban ötkor pedig fejemre, de csupán félfülemre tettem a fejhallgatót és bekapcsoltam a mikrofont.
 - Hello, hello, itt van Nana ideje a BBS-en. Tudom, fura lehet, hogy szerdán hallotok engem, de mostantól minden héten pontban ilyenkor két órán keresztül megint én leszek adásban. És úgy gondoltam, mivel ez az első szerdai műsorom, legyen kicsit izgalmasabb. Szeretnék minden telefonálót megkérni, ha egy zenét kér, mondja meg, honnan telefonál, és ha óhajtjátok neveket is mondhattok - égni kezdtek a vonalak, és kapcsoltam is az első betelefonálót. - Hallgatlak, adásban vagy.
 - Szia, JiYeon vagyok és a Dankook Egyetemről hívlak - YoonGira néztem, aki szintén elmosolyodott, akárcsak én. - Olyan zenét szeretnék, ami feldobja a napomat.
 - Nos, JiYeon, akkor küldök neked egy 'B.A.P' dalt, a legújabb visszatérésük zenéjét kapod tőlem és további szép napot - kapcsoltam be a számot, amire már rávezettem az egérkurzort időközben. A kérések csak úgy hömpölyögtek egymás után megállás nélkül, és ahogy mondták tartózkodási helyeiket, meglepődve fedeztem fel, hogy szinte az egész országban hallgattak. Aztán háromnegyed órával később egy újabb ismerős hang csendült fel az egyik hívás alkalmával.
 - Szia, Nana! A Dankook Egyetem kollégiumában tartózkodom, TaeHyung volnék és kérném a Miss A-től a Love Song-ot, és ha megengeded az egyik barátomnak küldeném, remélve, hogy ő is hallgatja - összenéztem osztálytársammal, mindketten tisztában voltunk a dal szövegével, és hogy a barát a mondatban engem takart.
 - TaeHyung, úgy érzem, itt nem csupán barátságról van szó felőled - reagáltam végre le a hallottakat. - Akkor szóljon a Love Song - kattintottam a megfelelő címre, majd levettem fejemről a fejhallgatót arra a négy percre és kikapcsoltam a mikrofont is. - Miért nem hagy egy kicsit békén?
 - Nana, szerintem anyukád miatt - értetlenül fordultam felé. - Emlékszel, mikor nagyon beteg voltál és semmi gyógyszer nem hatott? - bólintottam, majd folytatta a magyarázatot. - Akkor rajtakaptam anyukád a nénikéddel, hogy valamit mormolnak, utána pedig hirtelen jobban lettél, teljesen váratlanul. Most is erre gyanakszom, mert a semmiből változtál meg, elkezdett érdekelni TaeHyung is, ne tagadd.
 - Azt akarod nekem mondani, hogy az anyám és a nénikém valamilyen boszorkányok, de akkor az azt jelentené, én is, nem? - ekkor beugrott a telefonos eset a nagycsarnokban, amire nem találtam megfelelő magyarázatot a hallucináción kívűl. - Beszéljük majd meg ezt az úton - visszagördültem a mikrofon elé, és leadtam a maradék műsoridőt.
Felszabadult az agyam egy kicsit, akármennyire is fáradt voltam feltöltődtem. A kollégium felé sétáltunk, YoonGi várta a megfelelő pillanatot, hogy anyámról beszéljünk, de engem egy csöppet sem érdekelt a dolog.
 - Az anyám rengetegszer hazudott nekem, nem ez lenne az első eset. Igen, fájna, ha tényleg kiderülne, hogy igazad van vele kapcsolatban, mégis semmi kedvem sincsen újra csalódni benne, hogy helyettem döntött. Elképzelhető, hogy már zavarta őt a lányokkal folytatott tevékenységeim, viszont lehet, jobb lesz ezek után - húztam keserű mosolyra számat. Beértünk a kollégium folyosójára, ezért az elágazásnál szét is váltunk, de YoonGi még visszatartott csuklómat megfogva.

 - Nana, el kell mondanom valamit, aminek talán nem fogsz annyira örülni - visszafordultam, majd sóhajtottam egyet.
 - Mi lenne, ha nem rontanánk tovább a hangulatomat egy jó kis rádiózás után? Holnap mondd majd el, kérlek, köszönöm - megöleltem, majd a szobámban azonnal leültem a székembe, a tankönyveimet, füzeteimet az asztalra dobtam, nekiálltam a tanulásnak, és a csütörtöki határidős , két oldalas házi dogának Kim tanár úr órájára. JiYeon valahogy sötétedés után érkezett vissza a szobába, ekkor állt neki ő is a tanulnivalónak saját asztalánál.
 - SeoNa - szólalt meg, miközben én a zenetörténelem egy darabját próbáltam minél hosszabb mondatokban megfogalmazni, hümmögtem egyet, ezzel jelezve, figyelek. - Mi volt ma?
 - TaeHyung még mindig próbálkozik. Anyám lehet, megint hazudott nekem. YoonGi valami olyat csinált, aminek nem fogok örülni. Ha nagyon tömör akarok lenni - megállt a tollam a papíron, jobbra tekintettem, TaeHyung rajzára. - Viszont ebből az egyiknek örülök - mosolyodtam el, felőle pedig egy apró elégedett kuncogást hallottam.
 - Amúgy nem tudom eléggé megköszönni, amit tettél nekem. Ma HoSeok felbátorítására JungKook bevallotta nekem, hogy tényleg kedvel, el is hívott egy péntek délutáni randira - már a hangjából megtudtam állapítani, hogy fülig ér a vigyora.
 - Így kell ezt csinálni, nem? - nyújtottam felé tenyerem egy pacsi reményében, amit meg is adott. - Majd mesélj a randidról.
 - Te pedig a tiedről majd - felé pillantottam, ő pedig folytatta egy magyarázattal. - A holnapi zongoraórádról Taevel - mosolyodott el. - Elfelejtetted? - a homlokomat az asztalomra döntöttem. - Úgy látom, igen - kuncogott tovább magában, míg nem morogtam rá.
Örülök neki, hogy annak ellenére, hogy JiYeon miket tudott meg rólam eddig, mégis barátomnak mondhatom már lassan. Nem volt még soha lány barátom, aki tényleg csakis barát volt számomra. Viszont egy van, ami mégis zavar benne, hogy TaeHyung szurkolólánya, mindenképpen a mi kapcsolatunk létrejöttét akarja.
Este fél tízig írtam a leckéket és a házi dogát. JiYeonnak sem kellett túl sok utánam, hogy ő is végezzen, de utána úgy dőlt be ágyába, mint valami krumplis zsák, akit nekem kellett betakargatnom. Azonnal szuszogni is kezdett, mint egy kölyök macska az anyja mellett.
Vettem egy frissítő zuhanyt, majd én is elnyúltam az ágyamon. Az asztalomon nyugvó altatós hengerre néztem. Ma nincs szükségem rád. Azzal ellöktem mutatóujjammal a sárga műanyag tégelyt, és lehunytam szemeimet.
A hangod forog körbe a fejemben...Akarlak...Sokáig vártam...Amire szükségem van, az a szerelmed...
Felriadtam az éjszaka közepén, mert az a bizonyos dalszöveg egyes mondatai pörögtek a fejemben. Ekkor mégis az altatóért nyúltam, hogy elbírjak aludni.

6.rész - Countdown

/SeoNa pov/

Felvettem napszemüvegem, így elrejtettem mély karikáimat szemem alatt, vállamra dobtam hátizsákom, - benne csupán a füzetekkel, tollakkal, mert csak jövő héten kapjuk meg a szükséges tankönyveket - aztán mikor JiYeon is teljesen elkészült sminkjével, illetve ruházatával, elindultunk a kollégium folyosóján a főépület felé, aztán az összekötő egyenesben felbukkant szobatársam hercege, aki el is rabolta mellőlem párját. Ugyanúgy folytattam utam a kettes előadó felé egymagamban, annak ajtaja előtt pedig YoonGiék vártak rám. Átölelt a szőkeség, de válla felett láttam TaeHyung arckifejezését, így egy mosolyt dobtam felé is köszönésképpen, és befáradtam a vastag, törésbiztos üvegajtón.

A terem fala, ahova beléptem fehér és íves volt, huszonegy lépcső vezetett le a tanári asztalig, ami egy emelvényen foglalt helyet, amely a központi szerepet töltötte be. A helyiség a megszokott egyetemi előadó termek hangulatát nyújtotta a maga sajátos, terjengő kréta szagával. Öt sornyi padot hordtak be az előadóba az egyetem dolgozói, de mind különálló, egy személyes volt, ezek számát pedig megfelezte a lépcső, így két oldalt húsz-húsz széken élvezhették a diákok a poshadt táblatörlőszivacs szagát és a tanárjaik, professzorjaik mondókáját.

A második sor bal oldali felében huppantam le egy székre, aztán két oldalamra a két szobatárs ült le, akikkel a terembe érkeztem, JiYeon és JungKook pedig mögénk. Egyből a hangoskodó diákcsoportra vetettem a pillantásomat, amint egy, a feltevéseim szerint, a tömeg közepén álló fiú nevét kántálták bőszül. Aztán nagyképűen kilépett a tömegből és a lányok bókjait nagy macsósan fogadta. Utálom az ilyeneket, rengeteg ilyennel találkoztam már általánosba is, le kell törni az effélék szarvát.

 - Nyugodjatok le, nem vagyok ilyen jóképű, lányok - csillogtatta meg mosolyát újra és újra, a lánynemű diákok meg csak úgy növelték az önbizalmát az egekig továbbra is. Elővettem egy vonalas füzetet és az első oldalon rajzolgatni kezdtem, nem is foglalkoztam az eseményekkel, amik körülöttem folytak.

 - Miért ki vagy te? - vetette oda TaeHyung a nagyképű illetőnek, amiért meg is lepődtem.

 - Én kérlek szépen Jung HoSeok volnék, eléggé baj, hogy nem tudod - kihúzta magát peckesen. - Te pedig Kim TaeHyung, ha jól tudom, apuci pénzén szálltál ide közénk? - folytatta még nagyobb vigyorral az arcán, erre lejjebb csillapodott a terem alapzaja. - Láttalak a tévében apád oldalán billegni. Meg amúgy is látszik rajtad, hogy gazdag családból jöttél, ahol még a segged is kitörölték helyetted. Jobban kéne próbálkoznod, ha be akarsz illeszkedni. De lányok, ide figyeljetek, egy friss és gazdag húsi - az önbizalma már a plafont verdeste a széles, öntelt vigyorával együtt. - Viszont a lányoknak sem elég mindig, ha apukának van pénze, azt tudnod kell - egyre feljebb emelte orrát. - Volt már dolga egyáltalán lánnyal a kis elkényeztetett hercegünknek? - nevette el magát.

 - Figyelj HoSeok - csúsztattam napszemüvegem fejemre. - Ha nem tudnád, jelenleg én vagyok a barátnője - néztem fel füzetemből hátradőlve székemen, amire az egész terem síri csendbe borult.

 - A netes videóból ítélve nem így mennek a dolgok nálatok.

 - Kibékülésről látom még nem hallottál, drága HoSeok - húztam mosolyra számat szarkasztikus hangnemet megütve. - Szerintem azt hiszed, hogy te egy főnyeremény vagy és másnak nem is lehet kapcsolata, mert minden lány érted bomlik. Viszont én egy ujjal sem érnék hozzád. Azokra fordítsd azt a drága időd inkább, akik ott körülötted állnak, mint a pincsi kutyák. Mert engem nem nagyon érdekel a felvágásod, csak hagyd békén a normális embereket, akik tanulni jöttek ide, nem csajozni, mert ha te ezért jöttél, eltévesztetted az ajtót - idegesen hajába túrt és megnyalta száját egy szó nélkül, majd egy távoli helyre vonult, ezután TaeHyung felé fordítottam fejem. - Az ilyeneket nem szabad hagyni beszélni, csak növelik azzal a saját önbizalmukat, hogy meg sem bírsz szólalni - aztán másik oldalamra tekintettem, YoonGi magában jókat nevetett.

 - Ez az a Nana, akit ismerek - mosolyodott el és veregetett gyengéden hátba. Egész órán éreztem magamon TaeHyung és a terembeliek tekintetét magamon, de a vázlattal törődtem elsősorban, bár kicsit kényelmetlen volt.

Később, az óra után az aulában sétáltam, mert a teremben tartózkodók pillantását már nem bírtam tarkómon, meg ahogy a mondataimról susmusoltak mögöttem. Aztán a nevemet halva megtorpantam, majd egy kéz fogta meg vállam, az előtte lévő hangból pedig TaeHyungra tippeltem.

 - Nem kell félreérteni semmit, amit teszek - fordultam meg, hogy a szemébe mondhassam. - Az óra előtti tettem is csupán azért volt, mert utálom a HoSeok féléket és nem hiányzott, hogy tovább hordja fenn az orrát. Az pedig, amit mondtam, ne vedd komolyan. És most, ha megengeded - kikerültem és az udvart vettem célba.

 - Várj már, SeoNa! - futott utánam, mikor kiléptem a kellemes őszi levegőre, az üres udvarra.

 - Nem akarom a végtelenségig játszani, hogy félreérted a cselekedeteimet. Segítettem neked kétszer is eddig, mert látom, nem az az elkényeztetett gyerek vagy, akiről HoSeok beszélt. Látom a reményét annak is, hogy barátok lehetünk esetleg. Ezért adok négy hónapot, a következő Troubleig, hogy találj egy nyomós okot, hogy ne kerüljelek el nagy ívbe inkább ahelyett, hogy segítek neked és a barátod vagyok.

 - Ha szerzek egy okot, képes lennél engem szeretni is? - a tekintetünk összefutott, de nem hagytam újra ellágyulni magam a pillantásától. - Képes lennél nem csak barátként szeretni?

 - Január három, január harmadikán kapsz az ilyen kérdéseidre választ, addig nem - magára hagytam az udvaron és visszatértem a terembe. Ezzel kezdetét vette a négy hónapos visszaszámlálás. Nem tudom. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de a szívem azt súgta, adjak neki lehetőséget bizonyítani. TaeHyung, ne szúrd el az esélyed, légyszíves.

Az elkövetkezendő két napban TaeHyung inkább elkerült, minthogy megpróbált volna barátkozni. Azt hittem eleinte, hogy jobb lesz, mert nem fog bepróbálkozni többet, de aztán már kezdett rosszul esni a dolog. A folyosón kikerült, ha pedig YoonGival beszélgettem, ő elhívta mellőlem. Csalódott arckifejezéssel jártam-keltem az órák közötti szünetekben. A tanórán a teljes koncentráció helyett a padon elnyúlt TaeHyung sziluettjére pillantgattam. Ezért is volt muszáj szobatársamtól elkérnem a füzeteit, amit esténként körmöltem át a sajátjaimba. Alig aludtam valamiket, de péntek este megdöntöttem a heti rekordom négy órányi alvással. De ez így nem mehet tovább.

Az első hét véget ért az egyetemen, így jöhetett a szombati rádiózás. Igaz, a csütörtök és a péntek esti alvásom csupán hat óra együttesen, mégis frissen, üdén mentem a BBS épülete felé, ami alig fél óra sétára állt az egyetem kapujától.

Úgy telt el az idő, mint minden egyes szombaton, ha jól éreztem magam a székemben, miközben azt csináltam, amit szeretek. Közben pedig mindent elfelejtettem, ami a héten történt. A két órám leteltével pedig főnökömbe ütköztem a helyiségből kilépve.

 - Oh, Mr. Park! - üdvözöltem enyhe meghajlással.

 - SeoNa! Nagyon jó voltál ma is, csak úgy zengett az épület a zenédtől - dicsért meg mosolyogva. Ez nagy szó volt tőle, mert ha nem tetszik neki, ami a hangszórókból szól a folyosókon, kikapcsoltatja. - Lenne egy ajánlatom számodra. Ha akarod, egy kis plusz pénzért, megkaphatsz két órát szerdán is. Ugyanis, az utóbbi időkben megnőtt a hallgatottság, mikor te vagy műsorban. Na, mit szólsz a dologhoz?

 - Nem is tudom, most kezdtem el az egyetemet és kicsit nehéz lenne a kettő egyszerre - húztam el számat.

 - Hétfőig döntsd el, rendben? Örülök annak, hogy YoonGi barátja vagy, hogy felvettelek az állásra - mosolygott rám, majd el is köszönt. Kicsit felfrissülve léptem ki az épületből, mintha pár óra szabadságot kapott volna az agyam az egyhetes megterhelés után. Plusz két óra? Ennyire megnőtt volna a hallgatóság miattam?

El is indultam lassú tempóban vissza a kollégiumhoz. A napsugarak még mindig sugárzóan jelen voltak utamon, majd alig tíz perc múlva azt éreztem, hogy a fény már nem cirógatta a vállaim tovább, eltűnt a sötét felhők mögé és rám is szakadt azzal a lendülettel az ég egésze. Kicsit sietősebbre vettem lépteimet lehajtott fejjel, feltéve pulcsim kapucniját, ekkor pedig egy testbe ütköztem bele. Felnéztem és TaeHyung személye állt előttem, vizes tincsei homlokához tapadtak. Egyre áztatósabbra vette az eső, míg ő szótlanul állta el utam továbbra is.

 - Hol jártál? - behúzott egy fűzfa menedéke alá.

 - Nem mindegy az neked, hogy mit csinálok a hétvégén? Miért követtél különben is? - vágtam rá szúró tekintettel megfűszerezve.

 - Nem volt jobb elfoglaltságom - sóhajtott, majd ki akartam kerülni, hogy tovább haladjak, de elém lépett. - Legalább várd meg, hogy kicsit lejjebb csillapodjon a zuhogás, SeoNa - fogta meg vállaim, majd tekintetével kezdett fürkészni. - Miért vagy olyan más? Mindig hárítod a bókjaimat, amit eddig senki sem tett - hitetlenkedve magyarázta.

 - Nem is gondoltál arra, hogy aki a hányásodat takarította kicsit elundorodhat tőled? Vagy az sem fordult meg a fejedben, hogy nem jössz be? - elkaptam pillantásomat, az esőcseppek hullását néztem tovább. - Miért kerültél miután szerdán reggel beszélgettünk? - felemelte újra az állam, hogy mégis összefusson tekintetünk.

 - Gondolkodni akartam egy okon. Miért? Hiányoltál? - felhúztam a szemöldökömet, majd eltoltam kezét állam alól. Hiányzott volna, hogy beszélgetünk? Figyeltem szemei állását, ő pedig a szemeim és ajkaim között kapkodta a mély barna íriszeit. Közeledett ajkaim felé, tudtam, mire készül. Felemeltem kezemet és mutatóujjamat a szájához nyomtam.

 - Nem hiányoltalak. Ja, és megint rosszul időzítesz és nem mondtál semmi okot - sikerült ezúttal kikerülnöm őt, aki még mindig sokkosan állt ott, megdermedve. Visszanéztem és megtorpantam, az eső újra elkezdte áztató munkáját a néhol megszáradt, kapucnim alól kilógó hajtincseimen. - Ott maradsz továbbra is, mint valami szobor? - kiáltottam neki, mire feleszmélt és utánam sietett. Elázott az össze ruhám, a hajam is merő víz volt, de valami folytán jól esett TaeHyunggal sétálni. - Viszlát hétfőn - köszöntem el, mikor a folyosó elágazásához értünk. Indultam volna el a szobám irányába, de megfogta hirtelen karomat, ezzel visszatartva a haladásomat. Visszanéztem rá, szólásra nyitotta száját, aztán elengedte szorítását, egy apró mosoly keretében bólintott, majd el is sietett a másik irányba. Utána pillantottam, megvontam vállam, aztán lassan én is visszacsoszogtam a szobáig, a helyiségbe belépve egyből leültem az ágyamra. Vizes hajam a vállamon nyugodott, az átázott cipőimet meg lerúgtam lábaimról. Mit akart mondani? Biztos valamit akart, mert különben nem fogta volna meg a karom.

 - SeoNa! - integetett arcom előtt kezével. - Mi történt, hogy nem hallottál meg, mikor bejöttél? Menj és szárítkozz meg, meg fogsz betegedni - nem mozdultam, mert annak a személynek a sötét íriszei lebegtek előttem. Megráztam a fejem, mire egy törölköző terült rám. - Legalább a hajad szárítsd meg, szerelmetes bogár - kezdte dörgölni hajamat szobatársam. Aztán rám hagyta a feladatot, fogott egy száraz zoknit és felhúzta a lábamra a vizes helyett. - Mi volt ma? - kérdezte közben. Fejemen hagytam a fehér anyagot, majd sóhajtottam. - Hallgattalak, megint ütős voltál.

 - Elárulhatok neked valamit anélkül, hogy bármi rossz következne belőle? - figyelmesen nézett, várva a mondandómat. - Én, mielőtt idejöttem volna megígértem valamit magamnak, annak érdekében, hogy ne legyek megbélyegezve. Ugyanis...én a lányokat kedvelem - elkerekedett szemekre talált vallomásom. - El akartam titkolni mindenki elől, de most ezt muszáj elmondanom neked, hogy tanácsot tudj adni nekem. YoonGival nem tudnék fiús ügyekről beszélni.

 - Nem zavar, hogyha a lányok iránt vonzódsz, SeoNa. Nem vagyok olyan fajta, nem vagyok rasszista sem, úgyhogy örülhetsz - nevette el magát. - De TaeHyung még mindig közeledik hozzád, ugye? - bólintottam.

 - Olyan érzéseket vált ki belőlem, amit eddig egy fiú sem - biggyesztettem le ajkam. - Azt mondtam neki, kap négy hónapot, hogy mondjon egy okot, amiért ne kerüljem őt el.

 - Szóval, a szíved adott neki egy esélyt? - mosolyodott el. - Ah, tudtam, hogy ti úgyis összejöttök. Láttam a pillantásaitokat egymás felé. Áldásom rátok, de ne játszd a könnyen kaphatót.

 - Kevesebb, mint egy hete ismerem, JiYeon - húztam fel egyik szemöldökömet.

 - Mégse bírod megmagyarázni, ami most a kicsi buksidban folyik - lökte meg mutatóujjával fejemet. - Vagy éppen, ami a szívedben, de végül is én nem vagyok szakértő szívügyekben, szóval nem is kell rám hallgatni - ekkor kopogtattak, így felállt a földről és ajtót nyitott. - SeoNa, szerintem téged keresnek - lépett félre, hogy én is lássam a látogatót. Aztán lesütöttem a tekintetem, mikor TaeHyung személye tűnt fel. - Na, én megyek is találkozni JungKookkal, fiatalok, jók legyetek - fogta meg azonnal telefonját és távozott a szobából. Felém kezdett el lépkedni, majd egy papírpoharat nyújtott irányomba, elvettem tőle és megéreztem benne a forró tea illatát.

 - Csak ezért jöttem, hogy odaadjam - fordult meg, majd ment volna ki, de utána szóltam. Hátrakapta fejét, fürkésző tekintettem nézett rám. Felkeltem, a teát letettem az asztalomra, majd megálltam előtte.

 - Vidd ezt el - tettem a még mindig vizes hajára a törölközőt. - Nehogy megfázz - ahogy a fejére terítettem a tekintetem megint találkozott az övével, aztán szép lassan elnéztem másik irányba. Ekkor azt éreztem, kezd közelebb húzni magához, átkarolt vállam felett és magához ölelt. Nem toltam el magamtól, nem tudtam, nem is akartam. Beszívtam a kellemes illatát, amelyet vizes ruhája sem tudott elfedni.

 - Netalántán elkezdtél aggódni értem? - dünnyögte, mire kibújtam öleléséből és lekaptam a fejéről a fehér anyagot, de aztán visszadobtam rá, hogy az eltakarja tekintetét előlem, ezek után pedig kitoltam az ajtón és becsuktam azt az orra előtt.

 - Majd hétfőn találkozunk - ordítottam ki, majd sóhajtottam egy nagyot. Szívemhez kaptam, ami valami eszméletlenül erősen vert mellkasomban, mintha ki akart volna szakadni a testemből. Miért ver ilyen erősen a szívem? Nem ő válthatta ki, ugye? Biztos csupán beteg vagyok. Ahj, JiYeon, te lány, miért hagytál magamra vele?

Visszatelepedtem az ágyamra a friss, meleg citromos teával, amit TaeHyung hozott, majd lassan kortyolgatni kezdtem. Közben hallgattam az eső kopogását az ablakon, és párkányán. Kicsivel később visszatért szobatársam fülét, farkát behúzva.
 - Bocsánat, de muszáj volt itt hagynom téged, hogy kapjak a kérdésemre megfelelő választ - felé fordítottam fejem. - Mit éreztél, mikor kiment a szobából?
 - Amikor kitoltam őt jómagam őt a törölközővel a fején, mert nem bírtam a szemébe nézni? A szívem akart kiugrani a helyéről - takartam be lábaimat plédemmel.
 - Tudtam én - vigyorodott el.
 - Ha tudtad, miért kellett ezt csinálni velem? - elnevette magát, majd mosolyra húzva a száját hajtotta le a fejét. - Mindegy, hogy van a barátod?
 - Nem a barátom.
 - Nem jártok JungKookkal? - megrázta fejét. - Csókolóztál már vele? - hevesen megrázta fejét ismételten. - Akkor mégis most mi van köztetek?
 - Ő egy fiú, aki kedves velem, akivel a legtöbb időt töltöm, aki mindig megmosolyogtat, akibe szerelmes vagyok, de - tartott egy szünetet felmutatva mutatóujját. - ő egyszer sem mondta nekem, hogy szeretne vagy, hogy legyek a barátnője, aggódnom kéne? - eresztette le ölébe kezét.
 - Mi lenne, ha először a te fiús ügyeidet oldanánk meg? - felcsillant a szeme mondatomra. - Ki a szobatársa, mert akkor megkérdezem őt, hogy szokott-e valamit mondani-e rólad? Ha igen, akkor meg, hogy mit - eltűnt a csillogás szemeiből.
 - Az a helyzet, hogy nem hiszem, hogy akarsz vele beszélgetni a szerdai eset óta.
 - HoSeok a szobatársa? - bólintott egyet, rám nézett, én pedig vettem egy mély levegőt. - Csak azért, mert a szobatársam vagy és lassan a barátom, megteszem, de jössz nekem kettővel ezért - egyből köszöngetni kezdte, amit tenni fogok és átölelte nyakamat is. - Holnap elrendezem a dolgot, oké? Most már kicsit pihentetni akarom az agyamat.


/YoonGi pov/

Összegeztem magamban, amit TaeHyung mondott el a mai napról, majd megismételtem, amit megértettem a történetéből.
 - Szóval, ha jól értettem. Te elmentél SeoNa után az esőben, mert tudni akartad, merre császkál és hogy elmondj valamit. Az lett a vége, hogy meg akartad csókolni, ezt viszont ő nem engedte. Aztán meg nem mondtad el neki, amit valóban mondani akartál, mikor visszaértetek a kollégiumba. Utána meg vittél citromos teát a számára, hogy ne legyen beteg, megölelted, ő ekkor nem lökött el kivételesen. Viszont ezek után a törölközővel a fejeden lökdösött ki a szobájukból - hadartam el, majd bólintott egyet helyeslően. - Miért akarod te minden áron megcsókolni?
 - Egy barátságot egy dolog választ el a szerelemtől. Ez pedig egy csók. Ha megcsókolsz egy barátot akármilyen ittas is vagy, vagy nem, mindenképpen megváltoztatja a két fél hozzáállását. Egy csók után nem tudnak majd ugyanúgy egymásra nézni, mint azelőtt. Ott lebeg majd a szemük előtt, hogy csókolóztak, így már nem lehetnek csupán barátok - elgondolkoztatott a beszéde. - Meg akarom tudni, mit váltana ki a miénk egymás között, ezért. Te, YoonGi. Amikor egyszer beszélgettem SeoNával, azt mondta, egyszer szerelmet vallottál neki. Mi lett a vége, miért nem jöttetek össze? - kibillentett elmélkedésemből kérdése.
 - Mindenkinek jobb, hogy mi csupán barátok vagyunk. Az évek múlásával talán még nekem is, mert kishúgommá nőtte ki magát az a lány - elmosolyodtam.
 - Nem is érzel semmi többet iránta, mint barátság?
 - De, testvéri szeretetet, sok éve már egymás mellett vagyunk, egy románc csak elrontotta volna a dolgot. TaeHyung, te meg ne aggódj, hogy nekem fájna-e a ti kapcsolatotok. Emlékezz, hogy mit mondtam a múltkori kérésedre. Amíg SeoNa szívét nem töröd össze, én boldog vagyok, hogy a kislányt, akit mindig én védtem meg, már nem csupán én védelmezem tovább - elmosolyodtam. - Segítek, hogy meghódítsd a szívét, barátom - veregettem hátba, majd saját ágyamra fáradtam. - Szólj, ha valami kéne, oké? - hanyatt dőltem és kezemet fejem alá tettem lehunyva közben szemeimet. - Te is pihenj, kérlek, mert szarul nézel ki - dünnyögtem csukott szemmel, majd gondolataimba merültem el. SeoNa elkezdte megkedvelni TaeHyungot, valóban? Nem lökte el őt, mikor megölelte? Valami biztos történt a háttérben, hogy most hirtelen megváltozott. Megint az anyja csinált volna valamit? Beszélnem kell vele és az anyjával. SeoNának meg HyeRannal kellene szót váltani, mert nem fog örülni, hogy megcsalja őt. Végül is a párkapcsolatuk érdekében.