EPILÓGUS - 38.rész - Liar Kingdom

/SeoNa pov/

A tizenharmadik Trouble-re készültünk elő SunYounggal, NamJoonnal, és pár lelkes jelentkezővel. Miután a fiúknak asszisztáltam a fények beállításában, helyet foglaltam a bárpultnál.

 - Ugye tudod, hogy miattad vannak itt annyian? - jegyezte meg SunYoung, mikor éppen a saját készítésű '13th' feliratot ragasztotta fel a bárpult felé, jómagam pedig a zenéket szerkesztgettem az egyik bárszéken ülve.

 - Mi? - billentett ki a kis világomból.

 - Híres rádiós dj lettél. Szerinted a fiúk nem akarnak egy szép lányt, aki még ért a zenéhez is?

 - Erről lekéstek - nevettem el magam, aztán egy bejövő videóhívás jelent meg laptopom képernyőjén.

 - Ki az? - pattant le a létráról. - Ki az a Matthew?

 - Egy amerikai haver - elhúzta száját, pedig az igazat mondtam ezúttal. - Szia...sztok... - pontosítottam köszönési formám, mikor megláttam amerikai lakótársam mögött a Markson párost.

 - Ők akartak nagyon beszélni veled - ekkor Jackson ellökve Matthewt került legelőrébb a kameránál.

 - Mikor jössz vissza, SeoNa? Már mennénk vásárolni veled. Hiányzol! - elmosolyodtam utolsó mondatán.

 - Tudjátok ti is, hogy vasárnap utazok vissza, mert mondtam nektek is.

 - Olyan messze van még az, nem tudsz hazajönni előbb? - szólalt meg ezúttal Mark is.
 - Nem tudok két helyen lenni egyszerre, srácok - halkult el mondanivalóm végére hangom.
 - Na, most már el a kamera elől - lökte félre a párost Matthew. - Elmagyarázom nekik a dolgot, ne aggódj - nyugtatott meg. - Érezd jól magad, amíg ott vagy. Plusz egy jó hír, Anneel együtt vagyunk hivatalosan is, szóval köszönöm neked, hogy lerángattál akkor az utcára. Most megyünk egy dupla randevúra ezekkel a jólsikerültekkel, úgyhogy el is búcsúzunk - integettek mindhárman a képernyőmön.
 - Sziasztok - utánoztam őket mosolyogva, aztán el is tűnt a videóhívás. - SunYoung, miért ilyen nehéz dönteni Szöul és New York között?
 - Mert New York nem a szomszédban van, drága - pakolgatta a poharakat a helyeikre. - Nem kell stresszelni azon, hogy hol élj. Az élet majd hozza a dolgokat. Persze, mindkét helyen vannak barátaid, így nehéz dönteni, de csak hallgatnod kell a szíved szavára - abbahagyva akkori cselekvéseit, biztatásul megszorította kézfejem egy mosollyal fűszerezve.
 - És te mit fogsz csinálni, ha lediplomáztál? Nem lesz a diákönkormányzat, nem lesz tanulnivaló. Mihez kezdesz majd?
 - Ez is egy jó kérdés, de majd hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valamit. Addig próbálok valamiből megélni. Viszont hova sietnék? Még csak a húszas éveimben járok, ilyenkor kell kiélni magad, nem igaz? Te se aggód túl magad, árt a szépségnek. Inkább lazíts egy kicsit és segíts dönteni. Kék vagy rózsaszín pohár? - nevette el magát, ahogy felmutatta a két választási lehetőséget.
 - Kék a fiúknak, rózsaszín a lányoknak - vontam meg a vállam egyszerű választ adva.
 - Na, látod. Nem kellett egyet kiválasztani. Lehet mind a kettőt is egyszerre használni - egy rejtélyes vigyorral elfordult, és pakolt ki mindkét színből az alkoholok mellé.

Szünetekben meglátogatott a szöuli brancsom, néha csak Tae jött, de volt, amikor mind ott álltak a nagycsarnok bejáratánál. Nagyon jól esett, mikor ott sziszegtek nekem, hogy fedezem őket fel, miközben amúgy teljesen bele voltam mélyedve a zenéimbe. Aztán megláttam a vigyorukat, a szívem egy hatalmasat dobbant mellkasomban.

A Trouble pedig pár órával később el is kezdődött. SunYoung bemutatott engem egy kicsit túlfényezve, mint az est dj-jét, és illendően meg is hajoltam a jelenlévőknek, a év gólyáinak. Elfoglaltam a helyem az emelvényen, a laptopom mögött, majd tettem, amihez értettem. Előtörtek az emlékeim, mint a láva, az összes Trouble-ről, amin eddig részt vettem.
A tizedik, ahol még alig ismertem valakit új diákként, de már leöntöttem direkt egy gazdag fiúcskát a koktélommal, ahol JiYeon össze akart hozni JiMinnel sikertelenül, ami után segítettem a nagyon részeg TaeHyungnak, és talán, ami után kezdődött el valami köztünk.
A tizenegyedik, ahol felfedtem magam, mint a rádiós Nana, ami után megcsókoltam TaeHyungot, és életemben először voltak ilyesfajta érzéseim egy fiú iránt.
A tizenkettedik, ahol az a fiú, akit szeretek megkérte a kezem, és én pedig igent mondtam.
Aztán végül a tizenharmadik, ahol ők nem vehettek részt, mert már nem voltak elsőévesek, de még akkor is rájuk gondoltam, miközben ott álltam és szolgáltattam a zenét. Ugyanúgy élveztem, mint bármelyik Troublet, ezért meg is ígértem a DÖK elnököknek a buli végén, hogy a többit is elvállalom, amíg még világ a világ.

TaeHyung az egyetem előtt várt rám az autójának dőlve, hogy hazavihessen lakásunkba. Mikor felismertem alakját az esti órákban, azonnal felé rohantam, és átöleltem őt derekánál bármilyen mondanivaló nélkül.
 - De jó meleg vagy - karolt át szorosan.
 - Miért nem vártál a kocsiban, ahol van fűtés is? - engedtem el, és tettem cuccomat a hátsó ülésre.
 - Valakiért megéri megfagyni - adott egy csókot ajkaimra, majd beültünk a járműbe, és elgurultunk az épület elől. Az utakat róva még mindig kattogott agyam, hogyan is kellene döntenem. - Miért nem hagyod kicsit levegőhöz jutni az agyad? - törte meg az autó csendjét. - Ne törd a fejed ennyit, bele fogsz bolondulni, SeoNa. Senki nem kérte, hogy holnapra dönts el mindent az életedben. Csak élvezd most ki, hogy itt vagy, rendben? - máris leparkolt a ház előtt. - Addig nem megyünk fel, amíg azt nem mondod, hogy rendben.
 - Rendben, csak menjünk már, bolond - pattantam ki két táskámmal együtt.
 - Azokat add ide. Inkább nyisd az ajtót - vette át tőlem őket. Amint felcaflattunk a lakásunkig, benyitottam, viszont a villanyok égtek, és rajtunk kívül még nyolcan voltak a lakásban, csak nem éppen valamilyesféle betörők.
 - Végre hazaértetek - ordította el magát HoSeok. Az egyetemi csipet-csapathoz még csatlakozott ezúttal HyeRan és HaNeul is, és ők mind a nappaliba ülve minket vártak.
 - Miért vagytok mind itt?
 - Szerinted hogyan máshogy bírnánk ki, hogy nem vagy itt?
 - Kell egy jó nagy dózis belőled, hogy kibírjuk a következő Troubleig - válaszolt JungKook párja kérdésére.
 - De aranyosak vagytok - ültem le közéjük a szőnyegre. - Mit akartok csinálni, amitől nem hívják ki ránk a rendőrséget a szomszédok csendháborítás vádjával?
 - Nézzünk valami filmet először, mit szóltok? - HaNeul felvetette az ötletet, mire mindőjüknek felcsillant a szeme, veszekedni kezdtek a megnézendő filmen. Inkább úgy döntöttem, hogy kimaradnék a vitából, úgyhogy a konyhába vonultam TaeHyung után, hogy segítsek az italok gyártásában, illetve a nasik tálalásában.
 - Te szervezted ezt be?
 - Láttam a szünetekben, hogy mennyire el vagy merülve a teendőidben és a gondolataidban, úgyhogy meghívtam őket estére, hogy együtt lazítsunk kicsit. Rossz ötlet volt?
 - Dehogyis - öleltem át. - Köszönöm.
Visszabattyogtunk a tálakkal és az italokkal a nappaliba, mire végre eldöntötték, hogy az X-Men filmekkel kezdünk. Sorba végig játszottuk a filmeket, ha valaki nem értett valamit, azt megvitattuk, aztán csak néztük tovább, amit éppen valaki elindított. Nem voltunk sehol, nem mozdultunk ki, nem ittunk semmi alkoholt, mégis élveztem a hajnalba nyúló időtöltést velük, a nevetéseket, a popcorn recsegését a fogak közt. Semmire nem cserélném le azt az érzést, amikor az idiótáimmal vagyok. SunYoungnak és TaeHyungnak is igaza volt, lazítanom kellett egy kicsit, és meg is hoztam a döntésemet, a tervem a jövőmmel kapcsolatban.

Valahogy hajnal öt óra környékén dönthetünk úgy, hogy mindenki megy aludni. Mivel hoztak magukkal plédeket, és még mi is tudtunk szolgáltatni, ezért a fiúk a padlón aludtak. A négy lány a mi franciaágyunkon hajtotta álomra fejét. Jómagam pedig a kanapén hevertem el. TaeHyung a nappali padlóját választotta, hogy minél közelebb legyen hozzám.
 - Alszol? - kérdezte suttogva, amikor már mindenki hortyogott.
 - Nem - válaszoltam a lehető leghalkabban.
 - Holnap akkor visszautazol? - hümmögtem egyet válaszul. - Bármilyen messze leszel tőlem, én akkor is szeretni foglak, ugye tudod?
 - Persze, hogy tudom. Én is téged.
 - Aludj jól, Nana - elhalkult hangja.
 - Te is, TaeTae - a plafont bámultam még egy ideig, majd én is elaludtam.
Álmaimban járva pedig minden könnyebb volt. A szomszédba kellett csak átmenni, hogy New Yorkba juss, és teljesen boldogan, vigyorogva jártam az utcákat. Viszont bárhonnan is nézzük, ha minimum egy óceánnal arrébb van a város, az sehogy sem szomszédság.

A szombat, miután felkeltünk olyan gyorsan telt el, mintha csupán csak egy félóra lett volna az egész. Aztán el is érkezett a vasárnap, mikor minden csomagomat megfogva vissza kellett utaznom a nagy almába.

A srácok persze jöttek velem a repülőtérre. Érzékeny búcsút véve tőlük szálltam fel a gépemre, ami után több órás repülőút vette kezdetét. Végig zenét hallgatva vizslattam az ablakon át az elhaladó felhőket, az alattunk elterülő tájat. Azon gondolkodtam, vajon tényleg igazat mondtak-e, hogy meglesznek nélkülem és nem fognak hiányolni. New Yorkban landolva három derült és hibbant arcot láttam meg azonnal, mikor kiértem a parkolóba. A Markson párossal és Matthewval a hotel felé vettük az irányt. Közben szokásukhoz híven mesélték a új fejleményeket, míg nem voltam a városban. Onnantól kezdve folyt minden tovább úgy, mint azelőtt. Hétköznap BBS, hétvégén pihenés vagy valami egyéb tevékenység valamelyik fiúval. Közben, ha sikerült a szöuliak közül beszélni valakivel, akkor az adta a napom változatosságát. Év közben, ahogy hidegedett az idő, úgy ismertem meg New York más-más arculatát. Ahogy a barnás őszi színekből átváltott fehérbe, elhalt szürkésbe, majd végül újra kizöldült minden a tavasz eljövetelével.
A decemberi, illetve a júniusi Troubleön kívűl nem jártam Szöulban, nem is láttam a családom, és az ottani barátaimat. E két alkalommal is nehéz volt az elszakadás, mikor vissza kellett jönnöm. Lemaradtam rengeteg történésről, amikről csak nagy vonalakban meséltek. A huszonharmadik születésnapomat, mint az előzőt is, Amerikában töltöttem. Csupán üzenetben kaptam jelzéseket, felköszöntéseket az otthoniaktól. Alvásaimat pedig lassan kezdte felváltani a plafon szüntelen bámulása.

Viszont eljött egy bizonyos péntek, pontosabban július tizenötödike, amikor megelégeltem. Azt, hogy szinte semmit nem tudok a barátaimról, a szerelmemről, a családomról, hogy mi történik velük. Az adás után Hoon irodájának ajtaja előtt megálltam, bekopogtam, mikor pedig jött válasz, beléptem, megtorpantam asztala előtt, megdöbbenve nézett fel rám székéből.
 - Felmondok - nevettem el magam, mire csak még kerekebbek lettek szemei. - Látni akarom a családom. Folytatni akarom az egyetemet. Diplomát akarok. A barátaimmal akarok lenni. Éppen elég pénzt gyűjtöttem össze, szóval én most hazamegyek Szöulba. Köszönöm, a lehetőséget, de keressen más rádióst helyettem - enyhén meghajoltam, majd távoztam a helyiségből. Egy taxival a hotelbe siettem, közben pedig telefonon repülőjegyet foglaltam a legközelebb induló gépre, amin még volt hely. Viszont olyan már csak két óra múlva indult. Legalább el tudtam köszönni a Markson párostól és Matthewtól is. Teljesen megértették döntésemet - persze mellette megígértették velem, hogy még meglátogatom őket is valamikor. Szívesen kikísértek a délután hatórási járathoz, aztán bőszen integetve engedtek utamra. Egész utam alatt mosolyogtam, mint egy bolond. Nem bírtam volna elaludni az adrenalintól, ami valószínűleg csakúgy pezsgett a véremben.

Tizenhatodika kora délutánján tettem le lábam a szöuli talajra. Bőröndjeimmel magam mellett próbáltam taxit fogni, közben hagytam, hogy a napfény beivódjon bőrömbe, hogy a szél járja át a hajtincseimet. A taxisofőr, akit leintettem még segített is bepakolni csomagjaim a kocsiba. Aztán a címet bemondva indultunk neki az utaknak. Végre hazaérek, végre nem érzem majd azt, hogy valami nem jó a mindennapokban.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, segített kipakolni, majd kifizetése után nevetést hallottam az udvar irányából. Óvatosan az előző hang felé pillantottam. Az egész baráti köröm, illetve apám és HongJoo összegyűlve röhögcsélt, ekkor jutott eszembe, hogy párom szülinapját ünnepelhetik. Kinyitottam halkan a kaput, a cuccomat lepakoltam a ház fala mellé, majd sétálni kezdtem feléjük. TaeHyung mögé álltam, kezeimet vállára tettem, azután masszírozni kezdtem azt.

 - Nélkülem ünnepeltek? - kérdeztem elmosolyodva. Mind ledöbbentek megjelenésemen, főleg TaeHyung. Felpattant a műanyag székéből és átölelt szorosan. - Nem baj, hogy nem kapok levegőt?
 - Mit keresel itt, drágám? - szólalt meg apám, míg Tae kiszorította belőlem az életet. Végül elengedett, hogy tudjak válaszolni, és leültetett az ölébe.
 - Hát, tulajdonképpen felmondtam. Hiányzott a családom és nem bírtam elviselni, hogy egy évben csak háromszor láthatlak titeket, a Troubleök idején. Szóval hazajöttem, és itt is maradok. Jövőre pedig újra járok egyetemre veletek, persze egy évhalasztással. A pénz pedig nem számít. Inkább leszek csóró veletek, minthogy legyen elég pénzem nélkületek - megfogtam vőlegényem kezét. Aztán megláttam kezén, hogy hordja a gyűrűt, ezért kibányásztam sajátom zsebemből és felhúztam ujjamra.
A továbbiakban elmesélték az eddig nem elódázott történeteket, amikről lemaradtam. Nevettünk, miközben ettük az udvaron található grillezőnkből előkerült ételeket.
 - Nagyon örülök, hogy hazajöttél - súgta fülembe, mialatt ujján lévő gyűrűjét babráltam.
 - Én is, hogy megtettem ezt a lépést.
Pár órával később, mikor éppen mind csendben fogyasztottuk táplálékainkat, a szőkeség párja megtörte a nyammogó hangok adta háttérzajt.
 - Egyébként, köszönöm, hogy meghívtatok engem is. Nagyon jól esik így, veletek lenni - sóhajtott HaNeul, közben körbenézett rajtunk. - A szüleim is szerettek sütögetni, és még boldogabbak lennének, ha most itt lennének - mosolyodott el.
 - Miért? - érdeklődtem utolsó gondalata jelentésén.
 - Mert megtudnák, hogy nagyszülők lesznek - kortyolt bele italába, míg mosolya huncut vigyorrá alakult át.
 - Hogy? - kapta fel fejét YoonGi, miközben mindenki más nagyokat pislogott szó nélkül. - Úgy érted, hogy...? Mikor?
 - Múltkor, amikor részegek voltunk, emlékszel? - tette le poharát.
 - Ez azt jelenti, hogy apa leszek? - HaNeul bólintott hevesen. - Ugye nem szivatsz? - megrázta fejét a lány, mire a szőkeség megölelte szorosan. - El sem hiszem - tapsolni kezdtünk, ujjongani az újdonsült szülőknek.
 - Ők ketten eljegyzik egymást - mutatott ránk EunJung. - Nekik gyerekük lesz. Én pedig még egy normális randevút sem kapok. Hallgass - csitította le HoSeokot, mielőtt még megszólalt volna. A fiú arckifejezésétől viszont hangosan elnevettem magam. A többiek meg rajtam nevettek.
Ezt vártam, ezt az érzést. Amit ők adtak. A boldogság. Amikor nem is csinálunk semmit, de mégis jól szórakozunk egymás társaságában. Otthon érzem magam velük, a családommal.

Végül mégis jó vége lett a dolgoknak. JiYeon megtalálta JungKookot, a hercegét. HyeRan JiMint, a lovagját. HaNeul YoonGit, a várőrét, aki akár fegyverrel is, de megvédi leendő gyermekének anyját. EunJung HoSeokot, az udvari bolondját. Én pedig TaeHyungot, a hazudós királyomat. És örülök neki, hogy ilyen királyi udvarom van. Igaz, hogy édesanyám időközben elhunyt, de ő is azt akarná, hogy boldog legyek.

35.rész - Truth or lies

/SeoNa pov/

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - ugrottam egyet az ismeretlen kérdezőtől. Felnéztem a térképről, egy korombeli ázsiai fiú széles mosolyával találtam szembe magam. - Esetleg segítsek? Hova szeretnél menni? - koreaiul szólt hozzám, amitől megkönnyebbültem.

 - Öhm, nem tudom, igazából - sandítottam vissza a utcanevekre. - A hotelt keresem, ahol megszállok majd, de a telefonom lemerült, és nem emlékszem az utcanévre, ahova kéne mennem.
 - Mi lenne, ha abba a kávézóba feltöltenénk a mobilod, amíg megvárom a barátom? - az említett kávéház felé fordítottam fejem. Kicsit talán félve, de bólintottam ajánlatára. - Egyébként Jackson vagyok - nyújtotta felém kézfejét, amit akár egy bátortalan őzgida ráztam meg.

 - SeoNa - húztam erőltetett mosolyt arcomra.
 - Akkor menjünk - indult el a megfelelő irányba az egyik bőröndömet húzva maga után.
 - Ugye nem fogsz elrabolni vagy ilyesmi? - vettem kicsit viccesre a helyzetet.
 - Megtettem volna már, ha olyan lennék. Amúgy sem vagy az esetem - elnevette magát homlokráncolásomra. - Nehogy elvegyem az önbizalmad már - teljesen összezavart pár mondattal. - Úgy amúgy a lányokra értettem, nem konkrétan rád.
 - Oh... - talán ki is lehetett hallani a fogaskerekeim csikorgását, ahogy gondolkoztam. - Oh! - esett le nagy csörömpöléssel, hogy mire célzott, amit csak megmosolygott.
Mikor beléptünk a helyre, azonnal láttam, hogy eléggé máshogy néz ki, mint egy átlagos szöuli kávézó. A pulthoz fáradva kivártuk sorunkat, én egy cappuccinot, ő pedig egy jeges kávét kért. Italainkkal egy üres asztalhoz battyogtunk, ahol csatlakoztattam is a töltőmet a konnektorba. Amikor már eléggé feltöltött a telefonom, bekapcsoltam, és az üzeneteket kezdtem el böngészni.
 - Megvan az utca? - érdeklődött.
 - Azt írja, hogy a nyolcvanhatodik és a Lexington sarkán van a hotel - felnéztem Jacksonra, hátha jobban érti az útba igazítást, mint én.
 - Szerencsénk van - mosolyodott el. - Az itt van nem messze. Ha megvárjuk a Markiem, akkor elkísérünk oda. Nehogy eltévedj vagy elraboljanak - kuncogott magában, miközben kortyolt egyet kávéjából. - Egyébként mit keresel itt New Yorkban egyedül?
 - Egy munka miatt jöttem. Csak a leendő főnököm nem tudott elém jönni, így hát egymagam kellett volna megkeresnem a hotelt.
 - Milyen munkáról van szó, ha szabad kérdeznem? - kavarta meg italát.
 - A BBS Americánál leszek rádiós - ittam meg maradék kávémat is.
 - Ne szívass! Te vagy Nana? - bólintottam meglepve. - Hallottam a rádióban nem rég, hogy egy koreai lány lesz az új dj náluk, de nem hittem, hogy pont te vagy az, akit összeszedtem az utcáról.
 - Vicces - morogtam magam elé.
 - Akkor csak azért is hallgatni foglak - újabb Jackson féle mosolyt kaptam, mire egy szintén ázsiai fiú torpant meg asztalunk mellett. Az előttem ülő felpillantott az egyénre, és azonnal beljebb is csúszott a boxban. Gondoltam, ő lehet az a bizonyos 'Markie'. - Akkor bemutatom a barátomat, Mark Tuant. Mark, ő pedig itt SeoNa.

 - Te, Jackson, nem őt láttuk hétvégén Las Vegasban? - kikerekedett a szemem.
 - Tényleg! Most, hogy mondod - csapta össze tenyerét a felismerésre. - Onnan voltál még ismerős.
 - Biztos összekevertek valakivel - mentegetőztem.
 - Egy szőke koreai lányt, aki egy étterem falára hányt és a bandáját eléggé nehéz összekeverni Vegasban - üres bögrém fenekére pillantottam szégyenemben. - Amúgy hogy találtátok meg itt egymást?
 - El volt tévedve a lány - nevette el magát idegenvezetőm, miközben átkarolta párját vállánál. - Elkísérjük a hoteléig, mielőtt elkószál valahova megint?
 - Persze. De nem itt élsz? - megráztam a fejem. - Akkor állás miatt vagy itt, gondolom.
 - Ő Nana a BBS-től, Markie - súgta oda partnerének Jackson.
 - Valóban? Woah! Akkor üdv itt New Yorkban. Gondolom, maradsz még egy ideig - vigyorgott rám.
 - Igen... - sóhajtottam.
Egy tíz perc múlva, amikor már eléggé feltöltött telefonom, hogy a hotelig ne merüljön le, nekiindultunk utunknak, amit egyszerűbbnek éreztek taxival megtenni. Rutinosan leintettek egy sofőrt az utcán, majd bepattanva a járműbe, és megadva az indiai beütéses férfinak az úticélt, átcikáztunk seperc alatt a többi autó között a hotelig. Kiszedtük a cuccomat a csomagtartóból, kifizettük a taxist, aztán figyeltem, ahogy elhajt a sárga fémdarab. Megfordultam, felnéztem az öt emeletes hotelre, ezután a környező épületekre, hogy memorizáljam magamban a területet.
 - Akkor itt elválunk. Innen már menni fog, ugye? - rántott vissza bambulásomból Mark. - Megadom a telefonszámom, ha esetleg elvesznél megint, okés? - kivette kezemből telefonom, és új névjegyet hozott létre a neve alatt, végül visszatulajdonította nekem a készüléket. - Minden jót, és majd szólj melyik nap leszel már a rádióban hallható - mosolyogva integettek, míg én újra a hatalmas és modern épületre szegeztem tekintetem. A bőröndjeimet megfogva beléptem a hotel bejáratán, és a recepción parkoltam le. Angol tudásomnak hála be tudtam jelentkezni az én nevemre kiállított szobába, a négyszáztizenhatosba. A liftet becélozva manővereztem a vendégek között a csomagjaimmal. Beszállva a felvonóba, egymagam felmentem a negyedikre, a négyes gombot megnyomva. A megfelelő emeleti folyosót szelve kerestem a nekem kellő számot az ajtókon, mikor pedig végre meg is találtam, a szobakulcsommal - ami egy műanyag bevonatos kártya alakjában került a kezembe - benyitottam a hotelszobába. Az ajtó egy előtérbe nyílt, ahonnan további két ajtó is vezetett valahova két oldalamon. Beljebb tértem csomagjaimmal, hogy a bejáratot becsukhassam, aztán az előtérbe hagyva holmimat, tovább nézelődtem a hotelszobába. Az előtérből átléptem a nappaliba, modern és amerikai stílusú bútorzatok és díszítőelemek ékesítették a helyiséget. Ha jobbra néztem egy konyhasziget választott el magától a konyhától, ha pedig balra, egy nyitott ajtón keresztül láttam a fehér és kék témájú fürdőszoba egy részét. Ezek után pedig végre meg akartam tudni, hogy mi lehet a két zárt ajtó mögött. Ismét az előszobába vándoroltam, ekkor viszont már meghallottam valamit. Hangok szűrődtek ki a kék ajtó mögül. Valamiféle hangos zene szólt odabent. Benyitottam hirtelen, és egy magas fiú éppen egyfajta táncot lejtett magának a dalra. Összefontam karomat magam előtt, és a odasétálva a hifijéhez, kikapcsoltam az agyfúró zajt. A srác megdermedt feltett kezekkel, meglepett arckifejezéssel megfordult, aztán leengedte végre karjait, mikor meglátott.
 - Ki a franc vagy te? - kérdeztem először koreaiul, mert arcán láttam, hogy ázsiai volt. Nem válaszolt, ezért újra kérdeztem angolul is, de még ekkor sem reagált. Aztán kellett neki pár pillanat, amíg végre megszólalt angolul.
 - SeoNa esetleg? - bólintottam, aztán kezét nyújtotta felém. - Én Matthew vagyok.
 - Mit keresel a szobámban? - nem ráztam meg kezét, csak még feljebb szaladt szemöldököm homlokomon.
 - Hoon kért meg, hogy lakjak veled, hogy ne tévedj el, hogy odatalálj a rádióhoz, mert ő mégsem tud jönni - magyarázta.
 - Köszönöm, boldogulok egyedül is. Csak add meg a rádióállomás címét, és odatalálok én, hidd el - szarkasztikusan elhúztam számat.
 - Azt nem lehet! Hoon kirúgna, hogyha nem teszem azt, amit mond.
 - Ez viszont a te bajod - kivonultam a szobából, és épphogy elértem a nappaliig, amikor megfogta karomat. - Mit akarsz? - megfordultam, közben lehámoztam magamról karját.
 - Esküszöm, hogy nem fogok zavarni. Nem akarom, hogy kirúgjon. Nincs más munkám jelenleg, amiből megélnék. Kérlek... - felnéztem szemeibe. A régi én, aki még az egyetem előtt voltam, simán rácsapná az ajtót az arcára, viszont az új SeoNa, akit megváltoztatott TaeHyung és a szerelem, nem ezt cselekedte.
 - Jólvan! - engedtem le karjaim. - De semmi sem lesz köztünk. Ne merj a szobámba jönni, akármi is van. A fürdőszobát bezárom, amíg bent leszek, így meg ne próbálj, bejönni ilyenkor. Hallgathatsz zenét is, ha akarsz, viszont akkor találj valami zenének nevezhetőt is. Ha a hűtő kiürül, te vásárolsz - szögeztem le azonnal szabályokat. - Ja, és ne hozz fel senkit. Kinézem belőled.
 - Miért nem lehetne köztünk valami?
 - Mert... - Mondd ki, SeoNa. ,,Mert van férjem.". Rajta! Vagy legalább azt, hogy ,,Mert van barátom.". SeoNa! SeoNa! Mondj már valami értelemeset! - nem is ismerlek és nem igazán vagy az esetem.
 - Szóval nem azért, mert van vőlegényed?
 - Honnan veszed, hogy van? - rámutatott az ujjamon lévő gyűrűre. - Nem lehet gyűrűt hordani divatból? - Nagyszerű, SeoNa! Hazudsz arról, hogy van valakid egy ismeretlennek. - Én most megyek és akkor kicsomagolok.
 - A másik zárt ajtó a te szobád - biccentett az említett helység felé.
 - Köszönöm - bevonultam a csomagjaimmal, majd becsuktam magam mögött az ajtót. - Nagyon jó vagy, SeoNa! Most ismerted meg és már hazudsz neki. Mit mondana TaeHyung arra, hogy letagadtad őt? - suttogva veszekedtem magammal, nehogy meghallja Matthew odakint. Sóhajtottam egyet, és lerogytam az ágyamra. - Olyan hülye vagy...megártott az amerikai levegő?...
Kipakoltam holmimat a ruhásszekrénybe, illetve a polcokra, aztán a laptopommal az egyik sarokban elhelyezett fotelbe ültem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő Szöulban, de megpróbáltam skypeon elérni férjemet. Hála istennek felvette a videóhívásomat.
 - Szia, Nana! Minden okés? - álmoskás fejjel köszönt.
 - Miért ennyire fáradt az arcod, Tae? Mennyi ott az idő?
 - Jelenleg hajnali fél egy. Megvártam, amíg hívsz. Minden rendben volt utazás közben? - mosolyodott el a legaranyosabb és legfáradtabb módon.
 - Persze. Itt vagyok a hotelszobámban, már kipakoltam. Figyelj, menj nyugodtan aludni, majd beszélünk máskor - ásított bele a kamerába eközben TaeHyung.
 - Nem, maradok. Legalább ha nem is élőben, így láthatlak, szóval nem megyek sehova. Képzeld, kaptam munkát egy közértben, így nyárra, és majd tanév közben hétvégékre is. Szóval, nem csak te fogsz pénzt keresni a háztartásban - viccelődött.
 - Kérsz valamit a boltból?! - szólt be az ajtón keresztül Matthew.
 - Ki volt ez?
 - A falszomszédom - hazudtam azonnal. - Először én is megijedtem, mert azt hittem, van valaki rajtam kívül a hotelszobában, de úgy tűnik csak vékonyak a falak. Nem tudom, hogy fogom ezt elviselni. Viszont úgy van a mondás, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz, nem igaz? - nevettem el magam.
 - Így van - kis szünetet tartott. - SeoNa, nem baj, ha most már megyek aludni? Korán kell kelnem a munkába...
 - Semmi baj. Én mondtam, hogy menjél, nem? Jó éjszakát! Üdvözlöm a többieket.
 - Ha találkozom velük, átadom. Szép álmokat - mosolygott, majd eltűnt arca a képernyőmről. Lecsuktam laptopomom, azt ágyamra tettem, miközben kifelé haladtam a szobából. Kinyitottam az ajtót, Matthew pedig az ajtó melletti falrésznek dőlve várt arra, hogy feltűnjek a felület mögül.
 - Mit akarsz már megint?
 - Kivel beszélgettél?
 - Nem mindegy az neked? Mit akartál? - nyitottam kijebb a fehér fafelületet.
 - Elmegyek a közeli szupermarketbe pár dologért, nem jössz velem? - megráztam a fejem határozottan. - Utána sétálhatunk egyet a Central Parkban.
 - Azok után pedig békén fogsz hagyni?
 - Ki akarod deríteni?
 - Jólvan, legyen. Csak átöltözök előtte, mert egész buszút alatt ez volt rajtam, és elegem van ebből a pólóból. Várj meg lent, a hotel előtt.
 - Nem nézhetem végig?
 - Szerinted? - csuktam be ajtómat. Szekrényemhez battyogtam, az időjárás szerint kiválasztottam a fehér laza póló-farmer rövidnadrág együttest a tornacipőmmel megkoronázva, majd a kártyámat és telefonomat megfogva elhagytam a hotelszobát. A lifttel a földszintig utaztam, aztán a napsütésbe kilépve kerestem Matthew alakját. Nem messze a bejárattól fedeztem fel, ahogy egy parkoló matt fekete Camaronak támaszkodva várt engem. - Nem gondolod, hogy lenne pénzed lakásra, ha ezt eladnád? - léptem mellé.
 - Lehetséges, de akkor nem lenne mivel járnom munkába.
 - Úgy hívják, tömegközlekedés. Te is kipróbálhatnád néha - beszálltam az anyósülésre, majd vártam, hogy ő is ezt tegye, és elinduljunk.
A szupermarket felé vezető úton meg sem szólaltam, mert egyszerűen nem volt kedvem vele beszélgetni. Első ránézésre olyan srác volt, aki csupán mókából kedves a lányokkal, hogy megkaphassa őket az ágyban. Nekem pedig - igaz, hogy Szöulban, de - van férjem. És ha már muszáj elviselnem őt, együtt laknom vele, akkor meg kell utáltatnom magam vele, hogy hozzám se akarjon szólni.
 - Bejössz te is? - annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy leparkolt már. - Kell valami?
 - Csak azért megyek be, hogy el ne felejtsd azzal az okos fejeddel, hogy mit kértem - mintha dühös lennék, úgy csaptam be az anyós felőli ajtót.
 - Az ablakot azért nem kell kitörni - szólt utánam átmeneti lakótársam. - Van valami bajod? - sietett mellém, egy kosárral a kezében. A simán egy fejjel magasabb fiút sokan megnézték, és valószínűleg egy párnak hittek minket.
 - Ugyan semmi bajom sincs - kezdtem el nézelődni a polcokon. - Te fizetsz?
 - Miért? Van más választásom? Gondolom, pénzt sem hoztál magaddal - forgatta szemeit. - Mit akartál venni?
 - Van itt előre kipattogtatott popcorn? - már kicsit kedvesebben szóltam hozzá.
 - Két sorral arrébb vannak az ilyenek. Keress magadnak, én addig megyek a saját utamra - ekkor pedig elindult az ellentétes irányba, mint amerre én akartam, és vissza se nézett. Miért rossz érzés, hogy így beszélek vele? TaeHyung, miért kellett ennyire kedvessé tenni engem? Két sorral arrébb valóban megtaláltam a popcornt, ezért el is indultam a pénztárok felé, hátha ott rálelek Matthewra. Egy pár perc ácsorgás után a rágógumik mellett, végre megérkezett mellém lakótársam. A terveim szerint valami olyasmit mondtam volna neki, hogy ,,Mi tartott eddig?" vagy ,,Hol a francba jártál?" és ezt mind valami éles hangnemmel, de végül nem ez jött ki először valamiért.
 - Megtaláltál mindent, ami neked kellett? - koreaiul böktem ki az első mondatom felé, a lehető legkedvesebb hangomon, mire enyhén elmosolyodva bólintott, aztán kivette kezemből a popcornt, és beállt a kosarával együtt a sorba. Battyogtam utána szó nélkül, utána ugyanúgy egy hang nélkül szálltam be a kocsiba is. A vett dolgokat hátra rakta az ülésre, majd beült a kormány mögé.
 - Mehetünk akkor a parkba? - bólintottam, aztán el is suhantunk a szupermarket előtti parkolóból. Szinte ugyanúgy nézett ki minden utca, minden épület, egyedül a tejszínhab jellegű felhők tűntek ki a városból. Addig merengtem ismét, hogy a sofőr már leparkolt, és ki is szállt a járműből. Arra eszméltem csupán, hogy az anyósülés felőli ablakot kívülről megkopogtatja. - Hozd a popcornodat is - hátranyúltam a szatyorban lévő rágcsálnivalóért, majd kipattantam a járműből. Miután lakótársam bezárta autóját, elkezdtünk sétálni a parkban. Én magamhoz ölelve a popcornt nézelődtem ide-oda szótlanul, míg nyakibláb mellettem sétált. - Hány éves vagy? - szólalt meg a semmiből.
 - Milyen kérdés ez? Egy nőt soha ne kérdezz a koráról.
 - Akkor inkább csendben sétálnál? Én csak érdeklődtem - vont vállat.
 - Huszonkettő leszek kevesebb, mint két hét múlva.
 - Addig lehet el is dől, hogy felköszöntelek-e vagy nem.
 - Igazából szívesebben tölteném otthon a barátaimmal és a családommal a szülinapom, de a munka miatt biztosan nem mehetek haza. Már hiányoznak, pedig még el se telt egy hét - lenéztem cipőmre.
 - Most éreztem egész nap először, hogy őszintén beszélsz hozzám - felnéztem rá, mire elmosolyodott. - Oh, üljünk le oda - úgy rohant egy szabad helyre a tisztáson, mintha helyfoglalót játszottunk volna. Leterített egy plédet a fűre, amit észre se vettem, hogy a kezében tart, majd letelepedtünk a puha anyagra. - Kérdezhetek még rólad? - bólintottam. - Van testvéred?
 - Miért? Hogyha velem nem jön össze semmi, akkor menj a testvéremhez? - felhúztam szemöldököm.
 - Jó ötlet, de nem. Egyszer olvastam, hogy általában máshogy viselkednek az emberek attól függően, hogy van-e testvérük. Szerintem neked nincs testvéred, igaz?
 - Igaz - helyeslően bólintottam.
 - Megmondtam én.
 - Te nem válaszolsz a saját kérdéseidre?
 - Huszonégy vagyok és nincs testvérem. Így elég jó, felség? - bólogattam nevetve. - Állj így meg! - éppen tarkómnál lévő hajam akartam lesimítani, amit a szellő elkezdett volna felemelni, mikor megállította kezem mozdulatát. - Hunyd le a szemeid is - azt tettem, amit kért. - Oké, nyisd ki - mikor felnyitottam pilláim, ott voltam a telefonja képernyőjén egy fénykép formájában.
 - Ilyen jó a háttér mögöttem? - néztem hátra egy pillanatra. - Nagyon jó lett. Átküldöd majd? Az első képem a Central Parkban - mosolyodtam el tovább vizsgálva a készült képet.
 - Mondták már, hogy szép vagy? - fejemet enyhén mozdítottam csak feljebb, tekintetem emeltem inkább rá. Egy apró mosoly csücsült szája szélén, ahogy engem figyelt szótlanul.