15.rész - Silence between us

/SeoNa pov/

Egyszerűen nem bírtam mélyen aludni a gondolataim sokaságától a fejemben, ezért hajnalban inkább járni akartam egyet. Valamiért lábam a fiúk folyosójára vezetett, pontosabban a régóta ismert barátom és padtársam közös szobája elé. A kezem már emelkedett volna, hogy bekopog, de aztán pár centire a felülettől megállítottam. Az emlékek rohamoztak meg azonnal. Mind helyettem akarták eldönteni, mit is tegyek, de egyetlen egy hangosabb volt az összes létezőnél. Idegenek vagyunk egymás számára. Lassan leengedtem kezemet, pulóverem zsebébe tettem és elballagtam az ajtótól. Ezt be is tartom, akár belepusztulok, akár nem. Az üveggel határolt folyosón sétáltam végig, még mindig hullott a hó és a sötétség uralkodott odakint. Az átlátszó felületre tapasztottam kezem, sóhajtottam egyet, egyenletesen fújtam ki levegőm, ezzel párhuzamosan csúsztattam tenyerem egyre lejjebb, míg végül nem értem hozzá az üveghez. Még csupán november köszöntött be, de talán oka volt annak, hogy az első hónak le kellett hullania. Talán tényleg meg kell ismernem a családom és az ő családja által elrejtett titkokat. Visszakullogtam a szobámba, kivártam az ágyamban fekve, míg nem kell felkelni a tanórákra sietve. Az üres plafont figyeltem, egyetlen maszat sem volt rajta, de a fejem oly sok mondatot tárolt magában, hogy fantáziám felírta azokat a fal minden egyes szegletére. A sírás kerülgetett, viszont ezt mindig visszafojtottam egy mély sóhajjal.

A székemben ültem a pénteki első órát várva, mikor be is csengettek. Az utolsó beérkező diák HoSeok volt, aki egy kávé kíséretében tért asztalomhoz, majd annak letétele és egy köszönés után ő is helyet foglalt padtársa mellett. Viszont a mellettem leledző szék üresen árválkodott egész álló nap. TaeHyung egy órán sem jelent meg, senki sem tudott róla semmit, szobatársát kérdezték többen is, de ő nem kívánt nyilatkozni, nyilván megkérte, hogy ne tegye.

Következő héten sem foglalt helyet a székében, a szombati illetve a szerdai rádiózások alkalmával sem hallottam hangját, mint betelefonáló. Kezdtem tényleg úgy érezni, mintha már nem is ismernénk egymást. A csütörtöki zongoraóra alkalmával sem láttam belépni a terembe, a tanárnő arcán láttam, rákérdezne, de nem tudta, hogyan.

 - Nem tudom, hol van, tanárnő - jelentettem ki, miközben próbáltam lejátszani a tanult akkordokat. - Ha tudnám se akarnám megkeresni - éreztem, hogy gyűltek a könnyek szemembe, homályosodott el a kotta, melyet olvastam. - Hogy is kell ezt lejátszani? - tereltem el a témát, miközben megtöröltem szemeim. Elmagyarázta újra, majd eljátszottam a darabot, meglepetésemre, hibátlanul. - Gyorsan tanulok - vontam vállat. Az utóbbi napokban a hőmérséklet állandó mínuszban volt ugyan, de hó nem esett, ez az állapot pedig a teremben is érezhetővé vált.

 - Mi lenne, ha ma itt befejeznénk? Nem szeretném, hogy megfázz és látom, nem nagyon aludtad ki magad a napokban - simogatta meg hátam Miss Choi. Bólintottam egyet értve, aztán elköszöntem illedelmesen. - Azért én szorítottam nektek - szólalt utánam az ajtóból. Visszafordultam, elmosolyodtam, majd tovább haladtam a kollégiumi folyosó felé. Az elágazásnál eltekintettem a fiúk folyosója felé, valahogyan éreztem, a szobájában tartózkodik éppen, de elfordítottam fejem, a saját szobám ajtaját nyitottam ki helyette. Ekkor pedig úgy éreztem, mintha feladtam volna a szívem palackpostán, mintha elhagyták volna testem az érzések hirtelen.

Ezek után, mikor becsuktam magam után az ajtót könnyebbnek éreztem magam. A gondolataim tömkelege sem tűnt már oly soknak. Nem tudtam pontosan, hogy mi is történt. Viszont egy részről tetszett a helyzet, másrészről üresség töltött el. Nincsenek érzéseim? Vagy csupán tényleg idegenné vált számomra, aki elindította azok lavináját bennem?

Leültem asztalomhoz tanulni ahelyett, hogy válaszoltam volna szobatársam kérdésére a zongoraórával kapcsolatosan. Meg sem szólaltam a pénteki ébresztőmig. Szokásosan JiYeon kíséretében, aki erősen szidott, hogy miért nem alszom többet, ballagtam az első óránk helyszínére. Letelepedtünk helyeinkre, mikor becsengettek. Ismételten csengetésre lépett be HoSeok, kezében a kávéval, amit nekem szánt. Mikor letette az italt asztalomra, a tanár belépett a helyiségbe, sietett volna a szokásos helyére a terem másik felébe, mikor megfogtam karját.
 - Ülj le mellém, úgy sincs megszabva, hova ülsz - elmosolyodva helyet foglalt TaeHyung helyén. Belekortyoltam az italba, amit ő hozott, ekkor pedig még szélesebb vigyor jelent meg arcán. Hirtelen az a mosolygó arc töltötte ki az ürességet, melyet padtársam hagyott maga után.

/TaeHyung pov/

A pénteki tanórák helyett inkább elmentem sétálni a hidegben és hóesésben. YoonGit külön megkértem, hogy senkinek se szóljon távollétemről. Majd azt hiszik, lebetegedtem. Az oka is megvolt annak, hogy miért indultam egyáltalán utamra.

Csütörtök este, mikor visszatértem szobámba, a pulcsimmal a kezemben, amit SeoNa illata járt át, bőröndömbe kezdtem kutatni, mikor rábukkantam a keresett tárgyra. Kicsit vissza akartam emlékezni, mikor boldog voltam. Ölembe tettem az antik hatású dobozt, kinyitottam, a családi fotók tárultak elém. Elhatároztam, hogy újabb emlékeket fogok gyártani abba a dobozba, túlcsordulásig.

Ezért lépkedtem én egy nyomda irányába a szobatársam által adott pendriveval a zsebemben, hogy előhívhassak néhány emléket, melyet telefonommal készítettem. A kész képeket ezek után szintén a kabátomba süllyesztettem, majd elköszöntem a kedves alkalmazottól, aki segítségemre sietett. A heves szélbe, melyet enyhe hószitálás fűszerezett, sétáltam tovább Szöul legjobb elektronikai boltjába, hogy vehessek magamnak egy új fényképezőgépet, mellyel majd gyártom azokat a bizonyos fotókat. A havazás akkor sem csillapodott, mikor az újonnan vett felszerelésemmel tértem vissza a kinti hidegbe. A kezeim még zsebem mélyén is megfagyni készültek, mikor már az egyetemnél jártam.

Decemberi napokban éreztem magam a hirtelen jött lehűlés miatt. Elővettem a szerkezetet bontatlan dobozából, tudtam, hogyan kell használni, mivel ilyet használtam anno a nyaralások alkalmával. Megálltam az egyetem épülete előtt, felnéztem, és megörökítettem azt a pillanatot, melyre úgy fogok emlékezni, mint a korán érkezett fájdalom. Legszívesebben berohantam volna a tanórára, amelyen éppen ülnöm kellett volna és átöleltem volna padtársamat. Elmondtam volna mindent, amit csak akartam neki őszintén, ott és akkor, nem érdekelt volna, hogy az egész osztály körülöttünk lett volna. De sajnos az a rengeteg volna ott volt a gondolataimban.

Következő héten sem ültem ott mellette, nem is hívtam, nem is üzentem. Ami pedig a legjobban elszomorított, hogy ő sem tette meg ezeket. Ekkor rájöttem, ezzel a távolléttel, ezekkel a cselekvésekkel csupán betartjuk a közösen elhatározott szabályt. Idegenek vagyunk egymás számára. 

A hét alatt, míg nem láttam valóban kezdtek eltűnni az általa érzett érzelmeim, ami kissé megijesztett, de mégis úgy hittem, hogy jobb lesz ez így talán. YoonGi nem is hozta témába egyszer sem osztálytársnőnket, hiszen nem tudta, hogyan reagálnék. Viszont egy héttel az első havazás után, péntek délután, mikor visszatért a szobánkba, én éppen az ágyamon lazítottam. Megfogta a fényképező gépem és készített rólam képet, míg még nem néztem oda.

 - Ezt tudod, hogyan kéne elnevezned? Üresség - nyújtotta át a szerkezetet. - Meddig nem szándékszol még látni őt? Mert nem megoldás az, hogy hiányzol inkább az órákról, hogy ne kelljen őt látnod. Következő héten jössz vagy én rugdoslak fel az emeletre, egészen a teremig - egy mosolyt villantott rám, majd bedőlt ágyába. - Fontos nekem, hogy a barátaim ne legyenek maguk alatt, hogy ne kamu mosolyt mutassanak felém, hanem igazit - dünnyögte a szoba másik feléből, míg a rólam készült képet néztem. - Nem csupán rád értem, hanem SeoNára is - ezután elhallgatott, hagyta, hogy még több gondolat kavarogjon elmémben. Viszont ezt megszakította apám hívásának zaja, kimentem a szobából, hogy YoonGit hagyjam pihenni. Felvettem a készüléket, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
 - Fiam! - köszöntött azonnal kedvesen. - Hétvégén muszáj lenne, hogy elgyere velem és anyáddal valahova. Fontos lenne, szóval szombat délután, olyan három, négy környékén az egyetemhez megyek kocsival, addigra legyél te is ott, kérlek. Addig is ne kerülj bajba, fiam - meg is szakította a vonalat. Kétszer hívott fiának, amivel csupán el akarta hitetni velem, hogy nagyon figyelmes apa ő. Nem jött be, apa.


/YoonGi pov/

Ezúttal a szombati rádiózásra nem kísértem el SeoNát, mivel főnököm hivatott magához. Motoromon száguldoztam a találkozópontig, aztán leparkoltam a kissé lelakott, emeletes épület előtt, aztán beléptem annak üvegajtaján. A portán egy kétajtós szekrény típusú ember szalutált nekem, ahogyan mindig is szokta az ismerős arcoknak, legalábbis nekem. A nyolcszemélyes liftbe beszállva újabb munkatársakkal találkoztam, melyek idősebbek voltak nálam mégis enyhén meghajoltak előttem tiszteletüket kimutatva. Az ötödik emelet legnagyobb irodájába nyitottam be ezek után kopogás nélkül.
 - Mindig kopogás nélkül szándékszol bejönni a főnököd irodájába, YoonGi? - fordult meg irodaszékén HongBin. Asztalán a neve díszelgett egy kőtáblácskába vésve az ő színeivel fűszerezve, a feketével és a pirossal, mely a sötétséget és a vért mutatta számára. - Mindegy, legalább így megismerem, hogy te jöttél. Térjünk át arra, amiről beszélni szerettem volna veled, fiam, az unokahúgomról - tudtam, ha így szólított, komoly témáról akart beszélni. - Tudja, hogy nekem dolgozol. Múlt héten elmentem az egyetemhez, amikor leesett az első hó. Úgy tűnt, hisz nekem. Kérdezett azóta téged erről? - megráztam fejem. - Érdekes - eltűnődött - Van egy feladatom számodra - kihúztam magam várva, hogy kiadja azt a bizonyos feladatot. - Érd el, hogy SeoNa meg akarja tudni a családi titkokat és felkeressen engem. Fel kell kissé gyorsítani a cselekményeket - meghajoltam, ezzel jelezve, hogy teljesíteni fogom a nekem kiadott feladatot. Már éppen mentem volna ki a helyiségből, mikor főnököm ismét megszólalt. - HaNeul ismét Szöulban van - e szavak lefagyasztottak. Lábamat nem bírtam mozdítani, kezem pedig a kilincsre dermedt. - Gondoltam tudni akarod, hogy TaeIl üzletet akar vele kötni és gondolom, rá tudsz jönni ebből, hogy akkor TaeHyung is a képbe kerül. Remélem, hogy a magánéleted félre tudod tenni majd egy kicsit, ha meglátod a lányt - bólintottam, majd elhagytam az irodát. A folyosó falának döntöttem hátam. Csupán egy éve történt, de azóta nem tudtam kiverni őt a fejemből, még akkor sem, ha SeoNa közelében voltam. A hat éve tartó munkám alatt, amit HongBin jobb kezeként éltem meg, és a tizenegy év alatt, mialatt osztálytársnőmet megismertem, soha nem jött olyan ember szembe, aki ennyire hatással lett volna rám, mint ez a lány. Kim HaNeul. Emlékeztem még mindig neve csengésére, mikor először kiejtette száján főnököm. Igaz, hogy rekedtes hangja volt a férfinak, mégis angyalian hangzott a név.
Az arca egyből szemeim elé termett, az édes mosolya, de gyorsan el kellett hessegetnem a gondolatát is, mert biztos voltam benne, a munkámat ott kell folytatnom, ahol abbahagytam anno. Ellöktem magam a faltól és elhagytam az épület területét. Ekkor órámra néztem, tudtam, hogy még útól érem SeoNát a BBS épülete előtt. Teljes gázzal repesztettem, mikor megláttam a járdán sétálni osztálytársam.


/SeoNa pov/

Teljesen felszabadultan ment a szombati rádiózás, attól eltekintve, hogy a fáradság már nagyon kiütközött rajtam. Mikor sétáltam vissza az egyetem felé fejben kiszámoltam, hogy harminchét órája voltam éber. A karikákkal a szemem alatt szinte már hulahoppozni is lehetett volna. A kávék, illetve energiaitalok már nem is segítettek állapotom, egy kiadós alvás hatott volna, de sajnos számomra mostanában megvalósíthatatlanná vált. Ballagásom közben messziről meghallottam egy motor gyönyörű hangját, ahogyan vezetője gázt adott. Megfordítottam fejemet, ekkor meg is láttam a szürke alapon fekete csíkos járművet, amint bekanyarodott a sarkon. A járda szélén csodáltam annak zenéjét, amikor közeledését véltem felfedezni. Megállt előttem, a rajta ülő egyén levette sisakját fejéről, ezáltal fel is ismertem személyét.
 - Hazavihetlek? - igazította meg szőke hajtincseit YoonGi. Ahogyan megláttam, eszembe jutott, amit HongBin, az állítólagos nagybátyám mondott.
 - Ha elmondod, hogy mióta dolgozol HongBinnak - arcán semmi meglepettséget nem fedeztem fel, úgy látszott, tudta, hogy meg fogom kérdezni.
 - Középiskola első évfolyam. Eleinte a pénz kellett, aztán rájöttem, hogy jó vagyok abban, amit csinálnom kellett, így maradtam - sóhajtottam, majd átöleltem.
 - Nem haragszom - motyogtam mellkasába. Elengedtem és felpattantam mögé. Mikor az egyetem előtt leparkolt, nem szálltam le azonnal, hiszen alig volt erőm hozzá. Pár perc múlva végre lekászálódtam a járműről. - Amúgy hogyan került ide a motorod? - emeltem fel fejemet.
 - Hazamentem érte - mosolyodott el. - És te mikor aludtál utoljára? - próbáltam kikerülni tekintetét és nem válaszolni, de megszakította helyettem a dialógusunkat osztálytársunk. - TaeHyung! - lepődött meg a szőkeség, mikor elfordítva fejét feltűnt a távolban az említett. Mellénk ért, ekkor pedig az az üresség, amit HoSeok és YoonGi töltött ki egy kis időre, újra vele töltődött meg. Több, mint egy hete nem láttam, nem éreztem a kellemes illatát, amit bőre árasztott. Ajka mozgását figyeltem, míg osztálytársunk kérdéseire adott választ. A szívem megint olyan ütemben vert, ahogyan csupán mellette képes. Aztán mindkettőjük elhallgatott. Padtársam tekintete rám terelődött, mire elfordítottam fejem, lábaimat kezdtem nézni. Nem volt túl sokáig csend, éppen ekkor gördült az egyetem elé egy ismerős autó, melyből TaeHyung apja könyökölt ki.
 - Mehetünk, fiam? - bólintott a megszólított és elköszönve elhagyta köreinket. Behuppant a járműbe és elhajtottak.
 - Meg akarom tudni, mi közöm van hozzá - bekönnyezett szemem, ahogyan távolodni láttam. - Vigyél el a nagybátyámhoz, YoonGi-ah, kérlek - pislogtam fel rá. Nem is kellett mást tettem, csupán felszállni mögé a motorra. A szokásosnál is gyorsabban hajtott el az autók között, de meg kellett állnunk egy piros lámpánál. Hogy még előrébb jussunk, két autó között állt meg az áramvonalas motorral. Bal oldalamra tekintetem, és bárcsak ne tettem volna. Összefutott tekintetem ismét TaeHyungéval, aki a balomon lévő kocsi anyósülésén leledzett. Láttam tekintetén, hogy megismert minket és már tekerte volna le az ablakot, mikor zöldre váltott a lámpa, én pedig még jobbra is fordítottam fejemet. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mi is a helyes döntés, ha vele voltam, bármilyen időpontot is nézünk.
Körülbelül tíz perc múlva megálltunk egy elég elhagyatott területen. Egy lélek sem mászkált arra fele, ahol mi jártunk ekkor. YoonGi egy leharcolt ötemeletes épület felé indult meg, miután leszállt a motorról. Egy ideig néztem a körülöttem tornyosuló építményeket, majd követtem a szőkeséget. A hideget csupán egy üvegajtó választotta el a bent uralkodó kellemes melegtől. Egy porta következett, ahol valószínűleg az érkezők személyazonosságát ellenőrizhette a nagy darab férfi, aki egy széken üldögélt egy újságot böngészve. Az ajtó csukódására felfigyelt, YoonGi csupán intett neki, mire ő is egy szalutálással válaszolt. Átterelődött rám a férfi tekintete, viszont osztálytársam talán jelentést hordozó bólintása után tovább engedett. Egy több, mint hatszemélyes liftbe szálltunk be, ami a folyosó végén helyezkedett el, a szokásostól eltérve semmilyen dallam nem szólt a fülkébe. Rutinosan megnyomta az ötös számot, majd mikor kinyíltak az ajtók, néhány férfi állta utunkat. Aztán meglátták barátomat, rögtön utat engedtek nekünk meghajolva. Furcsa volt az egész, de nem tudtam, hogy rákérdezzek-e, igazából talán nem mertem, félve a választól. Végig haladva az ötödik emelet folyosóján, kopogás nélkül léptünk be mindketten egy irodába, melynek ajtaján nagybátyám neve díszelgett, ahogyan odabent az asztalon is. Becsuktam az ajtót, mire felénk fordult irodaszékével az iroda tulajdonosa. Elmosolyodott, mikor meglátott engem YoonGi mögött.
 - Esetleg okkal jöttél ide, SeoNa? - könyökölt asztalára. Bólintottam, mire a vele szemben lévő székre mutatott. - Foglalj helyet. YoonGi, kérlek, menj ki, míg beszélünk - engedelmeskedtem, ahogyan osztálytársam is, szavának. - Szóval, mit szeretnél megtudni?
 - Mi köze van a családunknak TaeHyung családjához? - sóhajtott, hátradőlt a székében, majd elrugaszkodva attól felállt, odasétált az ablakhoz és mesélni kezdett.
 - Jó pár éve, édesanyád már kijárta a középiskolát, mikor volt egy barátja, de még nem az édesapád. Egy jóképű fiatal ember volt, aki miután lefeküdt anyáddal, miután elérte, hogy beadja a derekát végre a két évig tartó kapcsolatuk után, szakított vele. Igaz, vissza akart vágni, mikor ezek után édesapáddal feküdt le, de egymásba szerettek. Viszont ezek után még mindig sóvárgott az másik férfi után. Csak utána látta, hogy egy másik nővel volt. Megígértem a húgomnak, hogy elpusztítom őt, de helyette ő tette ezt velem, mivel az én akkori barátnőmmel csalta meg édesanyádat, mint később kiderült - tátott szájjal figyeltem a történetet. - Szóval mind a ketten lelkileg a padlón voltunk. Nekem talán nehezebb volt az örökölt átok miatt, ami arról szól, hogy csupán egyetlen nőt szerethetek egész életemben úgy, mint szerelmet. Ez ő volt, szóval még ilyen sok idő elteltével is még mindig szeretem - merengett el a tájban. - Az a bizonyos férfi közben gazdag is lett, szóval még jobb sors is jutott neki, mint a mi családunknak és ők ketten, édesanyád volt barátja és az én volt barátnőm, azóta házasok, lett egy gyerekük is, akit te is ismersz - e ponton már sejteni kezdtem, hogy miért mesélte el ezt nekem. - A gyerekük TaeHyung, kinek anyja az én volt barátnőm, kinek apja TaeIl, az édesanyád volt barátja - ezen a szinten már leesett az állam. - És sajnos ugyanazt örökölted ettől a boszorkányságtól hemzsegő családtól, mint én, csupán egy fiút szerethetsz egész életedben - még jobban elnyitottam számat és elkerekedett szemem. A szívem hevesen dobogott, az agyam szinte szét akart robbanni a rengeteg új információtól, melyet egyetlen ember mondott nekem az elmúlt öt percben.

14.rész - First snow

/SeoNa pov/

Enyhén oldalra döntöttem fejemet, a tollal rajzolt virágra pillantottam, melyet TaeHyung csempészett füzetem lapjai közé a Trouble utáni napon. Összeszorult mellkasom kissé, ezért újra tanulmányomra néztem. Idegenek vagyunk egymás számára.

Amikor befejeztem a tanulást, este tíz környékén, csupán a fizikai fáradságom miatt tudtam egyből elaludni, mikor bedőltem az ágyba, de agyam ugyanúgy kattogott tovább, ezzel a legkacifántosabb álmokat létrehozva az este folyamán.

TaeHyung kezét nyújtja felém, felemelem enyémet, az alakja irányába mutatok vele. Aztán egyszerre csak arckifejezése megváltozik, elfordul, másfele kezd nézni. Torkomba gombóc költözik, ami nem mozdul onnan. Lassan leengedem kezem, ő pedig elindul az út másik oldalán egy lány felé, ki kísértetiesen hasonlít EunJungra. Ekkor felriadtam, és már vissza sem aludtam a hajnali órákban, mert ugyanúgy csak szenvedtem volna az álmok tengerében, a próbálva elkerülni fulladást .

A kora reggeli órákban nagyszerűen tudtam leplezni fáradságom szobatársam előtt. El volt merülve a rózsaszínködben, amelyet JungKook idézett elő.

 - Nem is meséltem! - csapta össze tenyerét JiYeon, míg a lépcsőket szeltük felfelé, szokásosan, ahogyan az őszi szünet előtt tettük minden reggel. - Halloween alkalmából a Jeon családdal töltöttem egy napot, az anyukájával sütögettem, míg a férfiúk a nappaliban barkácsoltak valamit, amiből a végén semmi sem lett - kuncogott fel az emlék felidézése után. - Viszont JungKook keze tiszta ragasztó volt, mentségére szóljon, sokat dolgozott - ekkor léptünk be a terembe, ekkor már YoonGiék bent ücsörögtek saját helyeiken. - Oh, megint olyan hátra kell mennem - sóhajtott szobatársam az előtte lévő levegőt markolászva, majd saját székeinken helyet foglaltunk.

 - Jó reggelt - motyogtam magam elé, amit tulajdonképpen padtársamnak szántam.

 - Neked is - böngészte tankönyvét bőszen.

 - Szép reggelt! - jelent meg ekkor az előttünk EunJung a semmiből. - Hogy telt a szünet azon része, ami a találkozásunk után volt? - kapkodta fejét közöttünk a lány.

 - Eltelt - vont vállat TaeHyung.

 - Igen, semmi említésre méltó nem történt - egy pillanatra rám nézett osztálytársam, aztán visszatért tanulmányaihoz.

 - Megyek akkor, keresek valami érdekesebb sztorit hátrébb - pattant fel állásba, majd sasszézott hátra EunJung.

 - Ilyen óránk három napig nem is lesz - jegyeztem meg a tankönyve tartalmát észrevéve egy kis idő elteltével.

 - Előre tanulok - mély hangja még jobban átadta a mondata közömbösségét. - Inkább neked kellett volna többet aludnod, ahelyett, hogy annyit tanulsz.

 - Már tízkor abbahagytam a tanulást - vettem át hangnemét. - Csupán álmodtam egész éjjel.

 - Ah, értem - nagyon leplezni szándékozta, de meghallottam az érdeklődést - talán az aggodalmat - hangjában. Ebben a pillanatban beszánkázott sietősen a terembe HoSeok, padunk felé vette az irányt, jó reggelt kívánt, majd letett egy kávét elém, aztán leült szobatársam hercege mellé, két padsorral arrébb. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, a koffein elkezdett dolgozni szervezetembe, sokkal frissebbnek éreztem magam kortyról kortyra. - Ma még megiszod? - csapta le könyvét a padra.

 - Ha finom és jól esik, miért kellene egyszerre meginnom az egészet, ahelyett, hogy élvezném kicsit? - húztam fel szemöldököm. - El is ülhetsz, amíg meg nem iszom, ha ennyire zavar. Vagy más zaklatott fel ezzel kapcsolatban? - vett egy mély levegőt, szemeit forgatva merült újra füzete sorai közé. Nem fogom betölteni egy lelki roncs szerepét amiatt, amiben megegyeztünk.

Az óra elkezdődött a csengő jelzésére, aztán nem kellett sok, hogy Kim tanár úr is megjelenjen a teremajtóban. Kérdezősködött kicsit a szünetünkről, aztán folytatni kezdte a tananyag taglalását, ott, ahol abbahagytuk. Bőszen körmöltem, semmi másra nem koncentráltam, csakis tanárom szavaira. Nem terelte el figyelmem TaeHyung égető tekintete se az arcomon. A negyvenöt perc leteltével, SeokJin kifáradt a helyiségből. Viszont padtársam továbbra is engem figyelt. A következő órára vándorlás előtt, osztálytársam elé dobtam füzetem, közben figyelmeztetve, hogy mindenképpen másolja le az anyagot, majd szolgáltassa vissza nekem.

Nem szóltam egyetlen szót sem a reggeli köszönésen kívűl hozzá ezek után, ő sem beszélt énhozzám. Aztán eljött a csütörtöki délutáni zongoraóra, amin csak mi ketten és a tanárnő vett részt, ahogyan mindig. Így talán már muszáj lesz szót váltanunk egymással. A tanárnő megérkezett, beengedett minket a folyosó alaphőmérsékleténél hidegebb légkörű helyiségbe, fűtőtest hiányában pedig el kellett viselni az ottani állapotokat. Az még hozzáadott, hogy a legmagasabban fekvő ablakot be sem lehetett zárni rendesen, így a kinti szellő folyton betört az épület ezen termébe. Miss Choi elnézést kérve kisietett egy mappa után kajtatva, amiben a kottákat tartotta.
Ekkor a hirtelen kint feltámadó szél becsapta az ajtót, ami után még a falak is megremegtek. Összerándultam a hangra, majd az ajtóhoz léptem, próbáltam kinyitni azt, de nem mozdult. Beszorultam a hideg helyiségbe TaeHyung társaságában.

 - Beragadt az ajtó - mondtam kissé már remegő hangon, átfagyva. TaeHyungot nem nagyon hatotta meg az állapot ekkor. Lerogytam a zongoraszékre, míg vártuk a tanár visszaérkezését. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy dörömböljünk esetleg a falon, mert tudtuk majd csak visszajön Miss Choi, találomra nyomtam le a fehér billentyűket, hátha ezáltal hamarabb visszatér. A másik zongora felől pedig szintén egy dallam hangzott fel. Oldalamra tekintettem, osztálytársam játszott a hangszeren, értetlenül figyeltem őt. A zongorán helyenként a felettünk világító lámpák fénye csillant meg.

 - El kell mondanom, hogy miattad kezdtem el járni a külön órákra. Amúgy már a szüleim miatt meg kellett tanulnom mindent erről a hangszerről, mikor még hat éves voltam - újabb akkordokat követett mondata.

 - Miért nem lehettem volna egyedül itt? - felállt, mögém sétált lassan, fejével pedig jobb fülem mellé hajolt.

 - Csak egy órán át, hagyd meg nekem, hogy a szíved másképp verjen miattam - fejét elvette fülemtől, kézfejeit az enyémekre futtatta, amik ölembe nyugodtak. Felemelte azokat, ujjaimat az övéivel együtt mozgatta a billentyűkön egy dalrészletet eljátszva. A szívem más tempót kezdett el diktálni mellkasomban közelségétől, hol felgyorsult, hol lelassult. Majd elengedte kezeim, helyet foglalt mellettem, enyhén felém fordította fejét, a szemeimet kezdte fürkészni.

 - Nem vagyok én olyan, akit ezzel meg tudnál hatni - füllentettem. - Semmi változást nem észleltem - vontam vállat végül, a vért pumpáló szervem már valahol a torkomban dobogott tovább ezek után.

 - Emlékszel a szabályainkra? Pontosabban a második szabályra? Heti egy alkalom az érzéseknek. Legyen mindig ez az óra, az a bizonyos egy, rendben? - csillogó szemeiben elmerengve észre sem vettem, hogy levegőt kellene vennem, így egy nagyot szívtam az hűvös levegőből, közben elfordítottam fejem inkább a fehér billentyűk felé. Nem is néztem vissza, mire egy dal keretében siklottak kezei végig a hangszeren ismét. - Apám ezt a szerelmesek dalának nevezi, soha nem mondta, miért, csak annyit, megtudod majd, fiam - suhant végig pár fekete billentyűn is mondanivalója közben.

 - Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást?

 - Ezt szeretnéd? - rácsapott két tenyerével a zongorára. - Ha végre békén hagynálak? Kibírnád vagy szereznél mást inkább? Mondd meg őszintén.

 - Azt akarod, hogy esetleg más felkeltse az érdeklődésem, amíg te idegennek nézel? - kérdeztem vissza válaszadás helyett. - Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Te ezt szeretnéd? - kirázott a hideg, így összébb húztam magam. Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, csak cipzáros pulcsiját lehúzta, közelebb húzódott hozzám, és a ruha anyagával együtt karolt át. Én sem mukkantam meg, de akaratlanul is hozzábújtam a meleget árasztó testéhez.

 - Nem, nem ezt akarom - jelentette kis csend után. - Igazából féltékeny voltam arra is, hogy a HoSeok által hozott kávét ittad előttem.
 - Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra - ekkor kulcszörgés hallatszott az ajtó felől, osztálytársam ezért átült a másik zongoraszékre, a billentyűket szuggerálta, majd mikor belépett Miss Choi, ő mellette elsuhant, ki a helyiségből, bármilyen szó, indok nélkül.
 - Mi baja lett? Valamivel feldúltad őt? - megvontam vállam, mert végül is nem szándékoztam elmondani tanárunknak. Az akkordokat gyakoroltuk az óra hátra lévő részében, a koncentrációmat viszont TaeHyung magával vitte. Miss Choi észrevette a problémám, így elnézte, ha hibáztam valamit. Többször oldalra néztem, a másik, üres zongoraszékre, ahol osztálytársamnak kellett volna ücsörögnie. A külön óra végeztével mosolyogva köszöntünk el egymástól a tanárnővel, a kollégiumi szobám felé vettem az irányt, mikor zsebemben rezegni kezdett telefonom. Felvettem a készüléket, az az ismeretlen hívott, aki nem is olyan régen.
 - Rossz fele mész, SeoNa. Ha kinézel az ablakon, láthatod, leesett az első hó, gyere ki az udvarra, hogy személyesen is beszélhessünk - megszakította a vonalat, nem tudtam, mit tesz a személy, ha nem teszem azt, amit mondott, így kiléptem a hideg levegőre. Az égből apró fehér hópelyhek hullottak alább, a földet érve néhány elolvadt, de néhány elkezdett a talajon hóréteget alkotni. Idő közben az egyre rövidülő nappalok megmutatták arcukat ismét, délután hét környékén már sötét volt odakint, ezért csupán az egyetem területén elhelyezett utcai lámpák világították be a látóteremet. Az eget bámulva az arcomba hullott az első hó pelyheinek sokasága, aztán meghallottam valakinek a lépteit a vékony havon, közeledni felém. Az illetőre néztem, fekete nagykabátban volt, fején kalap, így nem tudtam kivenni igazán, ki is az.
 - Szervusz, drága SeoNa - vette le kalapját, így felfedeztem egy negyvenes éveiben járó férfit, arcvonásai igazán férfiasak és élesek voltak, mintha már láttam volna hasonlóakat képen. - Nem ismersz fel, ez édesanyád hibája lehet. Anyád azért nem mesélt talán rólam, mert az hiszi, én bűnöző vagyok, de ez nem igaz. Csupán azt, aki nem adja vissza a kölcsönt idő előtt, meglátogatják a fiúk. Jaj, és SeoNa, tudod, ki a fiúk egyike? Jól ismered őt, ezért is tudok a körülötted lévő dolgokról, közvetít rólad, ha kérem, mert tudtam, az a három grácia, akiket anyámnak és a húgaimnak hívhatok, nem bír majd veled, miután kijött az erőd, viszont nekem szükségem van rád.

 - Ki a fene maga? - vágtam mondandójába.

 - A nagybátyád vagyok, SeoNa, édesanyád egyetlen bátyja, akit kitagadott a család. Kim HongBin. Nehogy azt hidd, hogy hazudok. A fiú pedig, akiről beszéltem, YoonGi, mellesleg.

 - Nem gondolja, hogy YoonGi, akit már több, mint tíz éve ismerek, elmondaná, hogy az állítólagos nagybátyámnak dolgozik?

 - Én kértem rá, hogy ne említsen engem. Viszont biztos vagyok benne, hogy körülötted csak én nem hazudok, és nem is fogok hazudni neked, csak én tudok mindent rólad. Vannak olyan dolgok, amit a szüleidnek nevezett személyeknek sem mondtál el, igaz-e? Kérlek, bízz meg bennem, a nagybátyádban, és ha valamit szeretnél vagy mondjuk nem tudnád másnak elmondani az adott esetet, hívj nyugodtan, és tegezz kérlek. Ne öregíts a magázásoddal.

 - Mi az, ami miatt kitagadott a család? - tértem át arra a témára, ami megütötte a fülem a mondatai között.

 - Hát, hogy is mondjam? Mondjuk, hogy bűnöző vagyok, de szerintem nem. Behajtónak mondanám magamat és a fiúkat, de egyben talán bérgyilkosnak is - elkerekedtek szemeim. - Van egy olyan lehetőség nálunk, hogy visszaszerezzük a kért kölcsönt egy ügyfélnek az adott személytől, és van egy olyan opció is, hogy az ügyfél ellenfelét tüntetjük el az útból, ha eleget fizet nekünk. És mivel vannak ismerőseim mindenhol még sohasem csuktak le egyikünket sem - ledöbbent arckifejezéssel álltam, éreztem, hogy a hó gyűlik a vállamon, és ekkor fedeztem fel, hogy osztálytársam pulcsija rajtam maradt. - Te kérdezted, én meg nem hazudok neked, ahogyan megmondtam.

 - YoonGi ölt már embert? - félve tettem fel a kérdést.

 - Túl jó szíve van a te YoonGidnak - megkönnyebbültem kicsit válasza hallatán. - Viszont mi lenne, ha most bemennél a hidegről? További jó tanulást, ha bármit meg akarsz tudni rólam vagy a családról, vagy esetleg a kis barátod családjáról, ahogyan ő is akarja - biccentett a bejárat felé. - csak hívj - visszatette fejére kalapját és eltűnt a sötétben. A fedett rész alá értem, ahol már nem ért egyetlen pehely sem, TaeHyung az ajtóban állt, egy szót sem mondott, semmit sem kérdezett percekig. Csupán engem nézett, én pedig ezúttal nem kerültem tekintetét, bátran néztem vele farkasszemet.

 - Visszakérni jöttél a pulcsid? - törtem meg végre a köztünk lebegő csendet egy dialógus megkezdésével. Lassan, de bólintott egyet, úgy tűnt, nem túl határozott a válaszában. Levettem pulcsiját, átnyújtottam neki a ruhadarabot, majd kikerülvén a kollégiumi szobámig siettem. Szobatársam nyomát sem találtam, így levetettem magam ágyamra, hogy agyamat kicsit pihentetni tudjam a rengeteg új információ, és történés után. Kicsivel később megjelent a hiányzó személy, miközben a plafont elemeztem, kérdezte is egyből, mi történt. Arcomra telepítettem a párnámat, abba dünnyögtem. - Leesett az első hó - csenddel nyugtázta válaszomat szobatársam. Lehunytam szememet a párna alatt, mint a még bezacskózott aranyhal, próbáltam feldolgozni az újdonságokat, melyeket a mai nap hozott.

/JiYeon pov/

Mikor JungKook meglátta, hogy az idei első hó hullik az égből, azonnal eljött a szobámhoz, mondta öltözzek, mert el akar vinni sétálni. Mivel egyedül voltam, gyorsan felvettem kabátom és lábbelim, majd kézen fogva elindultunk első utunkra az első hóban. Gyönyörűen hullottak az apró pelyhek le az égből, melyek egy része hajamban, illetve vállamon kötött ki. Fél órán át ballagtunk az egyetem körül, mikor elkezdtem fázni, ekkor visszafordultunk, de a bejáratnál észrevettem két ismerőst, SeoNát és TaeHyungot, ezért megtorpantam, hogy ne vegyenek minket észre. Csupán egymásra néztek, körbe nem. Azután szobatársam levette pulcsiját, átnyújtotta osztálytársunknak, akit ezek után kikerülve tűnt el a látó körömből. Ekkor az egyedül maradt fiú egy nagyot sóhajtott, kicsit összegörnyedve párolgott be az épületbe.

 - Már tudom, mit kezdjek azokkal a képekkel, amiket néha kértem, hogy csinálj. Ez a kettő túl hülye ahhoz, hogy rájöjjenek, az első perctől kezdve kedvelik egymást. Nagyon aggódom, Kook. Mostanában úgy látom, hogy távolodnak egymástól valamiért, de azok a pillantások, ahogy egymásra néznek elárul mindent, még azt is, amit ez a két bolond nem is tud. Légyszíves, ha bármikor együtt látod őket, készíts egy képet sunyiban, a részleteket majd elmondom később - elmosolyodott beleegyezésül. A hideg fuvallatok sarkaltak újra az elindulásra az épület felé. Elkísért a szobámig JungKook, majd egy jó éjt puszi keretében elköszönt. Kinyitottam ajtónkat, mikor eltűnt a folyosóról, SeoNa látványa tárult elém, amint hanyatt fekve a plafont bámulta oly szorgosan. - Mi történt? - tudni akartam a részleteket, mert ő csak úgy nem elemezgeti a falakat. Megfogta párnáját, az arcára tette, úgy válaszolt kérdésemre.

 - Leesett az első hó - ez igen rövid és tömör válasz volt, amit persze én is felfedezhettem. Már ki tudtam következtetni a válaszadásából, hogy mi lehet a probléma. Viszont ilyenkor általában túl sok minden történt vele, így inkább csendben maradtam és leültem asztalomhoz. Pár perc múlva szobatársam levette fejéről a fehér huzatos párnát, jobb kezét kinyújtotta a plafon felé, aztán kicsit eldöntötte karját a parafatábla felé. A tudomásom szerint, TaeHyung által készített rajz felé nyújtózkodott. Szóval valami köze van a mai naphoz annak a fiúnak is. Olyan hosszan és elhatározottan tartotta kezét, mintha csupán a legmagasabban fekvő gyümölcsöt akarná elérni. Ezért megörökítettem a tudta nélkül, ekkor pedig felült, sóhajtott egyet. - Jól megvagytok a hercegeddel? - a hirtelen jött kérdésére nem tudtam azonnal válaszolni, de dadogtam valami helyeslő választ a végén. - Akkor jó - felkelt, asztalához ült, és mint valami robot, egy kezdett tanulni szó nélkül, mint akit beprogramoztak. Pedig közben biztosan folyt a gondolatainak patakja. Elnézve SeoNa alakját, a fáradság jelei jelentkeztek, ezért muszáj volt rászólnom, hogy hagyja inkább a tanulást, mert a végén az intenzíven köt ki az alváshiánya miatt. Egész éjjel figyeltem a szuszogó testét, hogy nincs-e rémálma, hogy nem fázik-e, akár egy jó anyuka. Mikor úgy véltem, már nem baj, ha esetleg felébred, mert aludt eleget, jómagam is ágyamba tértem.

Körülbelül hajnali öt környékén felébredtem az ajtó csukódására. Felültem az ágyban, szobatársam nem tartózkodott a sajátjában, de mivel egy huszonegy éves lányról van szó, csupán egy mondatot fűztem az egészhez hangosan kimondva.

 - Csak ne csináljon hülyeséget.

13.rész - The sea and the dolphin

/YoonGi pov/

A kőpadlóra rogytam, hátradöntöttem fejemet, a felettem ékeskedő csillárt elemeztem, ami szintén csakúgy lógott a plafonról. Akárcsak én, csupán egy teher volt a ház számára. Nem mondhattam SeoNa elutazása előtt, hogy maradjon, hogy hiányozni fog, hogy ne hagyjon egyedül. Nem kell neki még több rágódni való, nem muszáj, hogy mindent megtudjon. 

Ledőltem a hideg felületre, nagyokat sóhajtoztam, mikor a csengő dallama visszhangzott el fülemig. Fejem az ajtó irányába fordítottam, ilyen fejtartással keltem fel, a fafelülethez léptem, lenyomva a kilincset pedig felfedeztem a látogató személyét. Mosolyogva pislogott rám, kedvesen köszönt, majd a szótlan ábrázatomat figyelte.

 - Azt mondtad, jöjjek bármikor, ha beszélgetnék veled, emlékszel? - tapintott rá EunJung arra a beszélgetésre arról a napról, mikor elmentünk közösen inni a többiekkel együtt.

 - Persze, gyere beljebb - álltam félre az ajtóból, majd a nappali felé tereltem a lányt. Leült a kanapéra, ami épphogy besüllyedt könnyed testétől. Helyet foglaltam mellette, aztán végül én törtem meg a csendet. - Miért jöttél?

 - Beszélni szerettem volna, és jobban szeretek személyesen beszélni bárkiről is legyen szó. Szóval, nem tetszik, hogy így látlak. Nem kellene SeoNára várnod, míg észrevesz. Igen, tudom, hogy kedveled, láttam azokat a bizonyos jeleket. Ezért azt tanácsolnám, hagyd, hogy boldog legyen TaeHyunggal, mert ha utána sóvárogsz, a végén egyedül maradsz.

 - Miért érdekel téged, hogy én egyedül maradok-e vagy sem? Miért akarod megmondani, mit csináljak? - néztem szemébe.

 - Szerinted miért? - közelített felém egész testével. - Kedvellek. Nem akarom, hogy magányos légy.

 - Két hónap alatt nem tudott igazi érzelem kialakulni benned irántam, alig beszélgettünk amúgy is. Kérsz valamit inni? - ellöktem magam a bútortól témát váltva, de osztálytársnőm elém pattant. A tekintetemet kereste, amit meg is adtam neki, a szemeiben csupán a szánalmas próbálkozást láttam arra, hogy megkedveljem.

 - Egyet kérek. Csókolj meg. Ha utána is azt mondod, semmit sem érzel, itt hagylak, továbbra is SeoNát kedvelheted - a szemében már gyűltek a fájdalmasan visszatartott könnyek, amikből egy kigördült, letöröltem azt hüvelykujjammal, miközben arcára simítottam. Lesütötte tekintetét, én pedig ajkára csókoltam lehunyt szemekkel. Miután eltávolodtam tőle, felnézett újra, várta mondanivalóm.

 - Érezted már azt, hogy egyszerűen nem bírod elviselni, ha az általad kedvelt embert más vidítja fel, hogy hiányzik a hangja, ha csupán két percig nem hallod, hogy tizenegy éven át nem mondhatsz neki el semmit őszintén, mert meg van kötve a kezed? Érezted egyáltalán azt, hogy máshogy ver a szíved, mikor meglátod azt a személyt? - szótlanul pislogott. - De gondolom megvan az az érzés, amikor valamit minden áron meg akarsz szerezni magadnak, mert te úgy döntöttél, hogy a tied lesz, és mindegy neked, hogy kit kell megbántanod a cél elérésnek érdekében.

 - Hű! Te aztán okos gyerek vagy, YoonGi! - húzta vigyorra száját. - Igazad van, teljes mértékben. Meg akarok szerezni valamit, amitől nem fogok tágítani, ezt megígérhetem. Ezért vigyázz a kis SeoNádra. Figyelj, akár össze is dolgozhatnánk. Tied lenne SeoNa, enyém Tae. Mit szólnál hozzá? - döntötte félre a fejét.

 - Tűnj a házamból, EunJung - jelentettem ki, majd megfordítottam őt tengelye körül, az ajtó felé toltam a lányt.

 - Goromba vagy. Még egy pohár vizet sem kapok? - kinyitottam az ajtót, majd becsaptam orra előtt.

Több barátnőm is volt, mialatt igazából osztálytársnőmet kedveltem, többjüket megcsókoltam, de mindvégig az ő csókját akartam érezni. Most is így éreztem, már tizenegy éve így érzek...

Túl sok ilyen lány volt, aki engem használt volna féltékenység teremtésre. Elegem van ebből.

/SeoNa pov/

Mivel TaeHyung ötlete megtetszett, miszerint nézzük meg a partot is, egy betonúton, mely végig vezetett a part homokja mentén, körbe a szigeten, sétáltunk le célunkig. Megpillantottam a hullámzó tengert, közelebb futottam a mozgalmas vízhez, majd megálltam mielőtt a hideg folyadék elérhette volna lábam egy nagyobb hullám alkalmával. Kinyújtottam karjaimat oldalra, beszívtam tüdőm egészébe a friss levegőt. Gyönyörködtem a tájban, aztán oldalamra néztem, TaeHyungot sehol sem láttam. Száznyolcvan fokos félkört írtam le, közben leengedtem kezeimet, osztálytársam még mindig a járdán ácsorgott, engem nézett, de lábai sem mozdultak meg felém. Jeleztem neki, viszont mint egy megdermedt szobor állt ugyanott. Visszaléptem jómagam is az aszfaltra, továbbra is szótlanul mosolygott rám csupán.

 - Miért nem szólsz vagy csinálsz valamit? - felpillantottam íriszeibe.

 - Mindennek itt kell maradnia, de akkor is úgy szeretnék emlékezni erre az útra, hogy boldog voltál. Bármikor nélkülem is boldognak kell lenned, és látom, ez menni fog, de mondanom kell valamit. Nem akarok megváltozni. Úgy voltam, megteszem érted, de nem akarom. Ugyanolyan leszek, mint eddig. És...ugyanazt az állapotot szeretném vissza, mint ami az első találkozásunk előtt volt, miután hazaértünk. Addig azt csinálsz, amit szeretnél - összeszorult mellkasom szavai hallatára.

 - Nulla, nem parancsolgatunk egymásnak - kezdtem sorolni a szabályainkat, amiket együtt határoztunk meg. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő, heti egy alkalom az érzéseknek - tettem hozzá egy újat, amire a szívem késztetett. -, azon egy alkalmon kívűl viszont életbe lép szintén egy új, a harmadik szabály - hatásszünetet tartottam, mire elkerekedtek szemei kissé. - Három, idegenek vagyunk egymás számára - bólintott egyet, majd hátat fordítva nekem, visszaindult a hotelhez. A távolodó alakját figyeltem, a lelkemben pedig ezzel párhuzamosan egy fájó érzés jelent meg. Elfordítottam ismét fejem a tenger irányába, egy mély sóhaj pedig kihozott belőlem néhány könnyet.

Annyi gondolatot teremtett újra a fejemben osztálytársam, hogy ismét nem volt egy csendes pillanat a koponyámon belül. Leültem a homokba, a tenger habjait elemezve elmélkedtem. Újra összezavart, újra és újra megteszi, folyamatosan. Most pedig ellökött magától, de miért? Mi volt ez a hirtelen váltás? Miért egyeztem bele?

A hűvös, őszi szél szőke tincseim közé furakodott, miközben lábaimat felhúztam mellkasomhoz. Államat térdemre tettem, bambultam előre, a távolba. Melyikőjüknek kezdenék el először hiányozni, ha eltűnnék? A szüleimnek? TaeHyungnak? Vagy YoonGinak talán?

Egy alak közelségét érzékeltem magam mellett hirtelen, ezért felemeltem és elfordítottam balra fejemet.

 - Mit keresel itt egyedül? - kezein hátra támaszkodva ült mellettem HoSeok. - Zűr van esetleg a paradicsomban? Melyik hülye gyerekkel jöttél ide? Mit csináltak?

 - Ez nem Szöul, ahol bármikor összefuthatnánk, te hogy kerülsz pont ide? - törökülésbe fontam lábaimat.

 - Az nem mindegy, hogy én miért vagyok itt? Szerintem ez egy szabad földterület. Inkább mondd el a problémád. Látom, nincs kivel megbeszélned. Van időm, szóval mondjad csak, hogy mi van odabent - bökött homlokomra mutatóujjával.

 - Elhozott ide. Mondta, tegyünk úgy, mintha egy pár lennénk, csak amíg itt vagyunk. Aztán, most egyedül üldögélek a homokban, mert kijelentette, hogy miután hazaértünk, maradjon meg az az állapot köztünk, mint amikor még nem ismertük egymást. Beleegyeztem, mert hülye vagyok. Nem is kérdeztem, miért akarja ezt. Viszont biztos jobb lesz ez így. Ha kedvelném, és csinál valami olyat, fájna, legalább nem fog annyira meghatni a dolog így - elhúztam keserűen számat a kis történetem elhadarása után.

 - Szóval nem kedveled? - lőtt bele gondolkodás nélkül az érzéseim hálójába. - Ahogy elnézem, csupán azért rágódsz ennyit a történteken, mert kedveled. Ezen gondolkozz el, viszont nekem mennem kell. Tudom, azt mondtam, van időm, de elfelejtettem valamit megcsinálni. A suliban találkozunk majd - pattant fel a homokból, aztán neki is már csupán az egyre kisebb mását láttam a horizonton. Elővettem telefonomat zsebem rejtekéből, lefotóztam, amit éppen a szemem is észlelt a látványból. Aztán egyszer csak azonosulni tudtam a tengerrel magam előtt. A tenger nagy területet foglal el, sok dolgot lát, de mindig egyedül van. Csupán hullámzik a nap huszonnégy órájában, mint ahogyan az irodai munkás válogatja a papírokat egész álló nap a kis székében ülve, mint ahogy egy magányos öreg néni kötögeti a sálakat a tornácán. Sok mindent lát mindhárom, rengeteget láthatna még, de mégis ugyanott marad nulla-huszonnégyben azon az egy helyen, ahová került az idők alatt. Én is...megrekedtem egy helyen. Nincs hova mennem

Egy mély levegő vétel után eltoltam magam a homoktól, leporoltam végtagjaimat, aztán visszatértem a hotelszobába, ahol TaeHyung a franciaágy jobb oldalán feküdt, az erkélyajtó felé fordulva. Szemei békésen le voltak csukva, nem is szándékoztam felébreszteni őt. Az erkélyt vettem célba, annak korlátjára tettem kezeimet. A naplemente miatt eltűnő napsugarak még utoljára érték bőröm, az utolsó kellemesebb szellő meglengette hajamat, elmosolyodtam a kilátástól, amitől a jó pillanatok jutottak eszembe erről az útról. Mikor pedig eltűnt az utolsó fénynyaláb is az égről, és már csak a kék ég maradt további színezés nélkül, bevánszorogtam a szobába, ekkor osztálytársam, padtársam, és átmeneti szobatársam, már a másik oldalán szunyókált.

Álom nem jött a szememre, mert új helyen nem tudtam aludni sohase a legelső éjszakán, ezért TaeHyung alvó alakját néztem hajnali ötig. Néha elmosolyodott álmában, ami az én számat is felfelé görbülésre sarkalta. Majd körülbelül fél hatkor kinyújtotta felém karját, csukott szemekkel motyogott. Tenyerére terelődött tekintetem, kézfejemmel megszorítottam azt, mire magához húzott hirtelen. Suttogott valamit, de szavait nem tudtam értelmezni, olyan halkan mondta. Ekkor eleresztette kezem, még mélyebbre merült álmaiban. Felültem, lábaimat lógattam lefelé az ágyról, aztán visszanéztem a pihenő egyénre mögöttem. Miért zavarsz össze újra és újra és még párszor? Két óra múlva, miközben az erkélyajtót eltakaró függöny hullámait elemezgettem a fotelben ülve, a Csipkerózsika végre felkelt.

/TaeHyung pov/

Nyitogatni kezdtem szemeimet, majd felültem az ágyban, SeoNát a sarokban helyet foglaló fotelben találtam.

 - Jó reggelt - engedte le a földre a felhúzott lábait. - Mikor indul a gépünk haza?

 - Jó reggelt. Délben kell felszállnunk a gépre, fél egykor indul - azzal bevonult egy pár darab ruhával a fürdőszoba mélyébe. Az eltűnő alakja után néztem, fájdalmas mosolyt vettem fel. Elrontottam a varázst. Benyúltam a párnám alá, kihúztam alóla telefonomat, először a tegnap beállított háttérképem állította meg ujjam további lépéseit, amin SeoNa szerepelt.

Tegnap, mikor visszajött a hotelszobába, nem aludtam még, csupán tettettem, aztán mikor kiment az erkélyre, utána pillantottam. Olyan gyönyörű volt, ahogy a naplemente látszott a távolban, ahogy a haját fújta az enyhe nyugatias szél, muszáj volt megörökítenem.

Az egyetlen képem róla, de olyan melegséget árasztott szét bennem a látványa, hogy be is állítottam azt hátteremnek.

Tovább nyomkodtam telefonom kijelzőjét, hogy újra megtekintsem a délután kapott üzenetet az ismeretlen féltől. Amely csupán annyit mondott: Jobb lesz később, ha kicsit most távol maradsz SeoNától. Nem sokára találkozunk. KHB.

Hallgattam az ismeretlenre, ellöktem magamtól, megválaszolatlan kérdéseket hagytam hátra. Otthagytam a parton, nem magyaráztam meg semmit, mikor visszajött. Talán meg is utált, talán csupán nem érti a helyzetet, hogy mit miért tettem. Ebben a pillanatban pedig azt se tudtam, mit mondjak neki, ha kijön a fürdőből, hogy mit cselekedjek, ha ő nem szól hozzám.

Kinyílt az ajtó, kilépett a helyiségből, tiszta, új ruhában. Arcán enyhe pír virított a meleg víztől. Nem szóltam semmit, csak helyet cseréltem vele, beléptem a zuhanyfülkébe, lemosakodtam, aztán kiszálltam a puha, fehér szőnyegre. Felöltöztem alulról, de mikor pólómat vettem volna magamra, ránéztem a tükörre. Letöröltem tenyeremmel a párás felület egy részét, magamat bámultam azon keresztül.

 - Annyira hülye vagy, hogy egy ilyen lányt, aki valószínűleg kedvel ellöktél magadtól - sóhajtottam, majd felvettem a maradék ruhadarabot, amit bevittem magammal. Vizes hajamon hagytam egy fehér törölközőt, viszont mielőtt a kilincsre tettem volna kezem, az agyamban felpattant a gondolat, miszerint SeoNa azt fogja hinni, megint miatta vizeztem be hajam, ezért a fürdőben talált hajszárítóval inkább eltüntettem a vizességet hajamból. Úgy léptem ki a helyiségből, aztán leültem az ágyra. Osztálytársnőm a fotelben, keresztbe tett lábakkal nyomkodta telefonja képernyőjét. Haja esését figyeltem, amit egész nap ujjaim között futtattam volna legszívesebben. Felnézett a készülék kijelzőjéről, a tekintetem pedig egy másik pontra tereltem a szobában. Felállt a fotelből, elém lépett, összeborzolta hajamat, utána visszahelyezkedett az ülőalkalmatosságba.

 - Úgy néztél ki a frissen mosott, lelapult hajaddal, mint anyuci szeme fénye, aki szűzként éli le az életét. Nem lett volna ez a kép jó a repülőtéren, ahol egy lányt is megszerezhetsz akár magadnak - motyogta maga elé, mire felkaptam a fejem.

Pár óra elteltével, és egy, a szobaszerviz által felhozott reggeli után kimentünk a repülőtérre. Megkerestem a megfelelő kaput, ahonnan indult a gépünk, SeoNa ekkor is ugyanúgy követett, mint az ideérkezésünkkor. Szótlanul foglaltuk el a helyünket az első osztályon, ahogy a Szöulból induló gépen is tettük.

 - Anyukám mindig ugyanazt a történetet mesélte el nekem esténként, mikor kicsi voltam és nem bírtam elaludni - figyelme és tekintete felém irányult. - Volt egyszer egy nagy tenger. Ugyan úszkáltak benne halak és más, tengeri élőlények is, mégse mondhatta magát boldognak. Magányos volt a szíve mélyén, amit igazából nem tudott soha megfogalmazni magában. Viszont egyik nap, az egyik áramlattal egy delfin érkezett az állatokhoz, az egyetlen delfin volt az egész vízben, így felkeltette a tenger érdeklődését. Sokat beszélgettek, jó barátok lettek. Majd egyik nap, a delfin családja keveredett valahogyan közéjük egy újabb áramlattal. A delfinnek vissza kellett mennie oda, ahonnan jött, egyedül kellett hagynia a tengert. Viszont megígérte, hogy havonta egyszer meglátogatja őt az áramlattal, hogy a barátságuk soha ne múljon el - elmeséltem pont úgy, ahogy édesanyám nekem mesélte, viszont azt a beleélést nem tudtam átadni szívből, ahogy ő tette. A lány kissé bekönnyezve nézett szemembe, majd elfordulva elaludt. Nem akartam felébreszteni, mert gondoltam, semmit nem aludt aznap éjjel. De mikor már majdnem landoltunk, felkeltettem őt, lassan kinyíltak pillái, fejével felém fordult, a szeme bevérzett, mint aki füstben ült egész este. - Itt a vége a dolognak. Ahogyan elkezdtük, úgy fejezzük is be - felemeltem mutatóujjam, az övéhez érintettem, keserűen elmosolyodtam. - Életbe lépnek a szabályok - leérkezett gépünk a földre, ezek után a repülőtér kijáratáig ismét nem szóltunk egymáshoz. Kiléptünk a hűvös levegőre, a szél megerősödött, így az ember haját meglengette eléggé a fuvallatok sora. Egymásra néztünk, majd egy mély levegővétel után mindketten egyszerre mondtuk ki, viszlát. Elindult az egyik irányba, én meg ott vártam apám érkezésére, aki hazafuvarozott. A kocsiban egyből a várt kérdés hangzott el ősöm felől.

 - Milyen volt az utazás? - nézte az előttünk elnyúló utat. Megvontam vállam.

 - Eltelt - meg sem szólaltam e mondatom után, szülőm pedig nem is erőltette. Láthatta rajtam ugyan, hogy történt egy s más, de erőltetés árán nem szerezte meg soha az információkat.

/SeoNa pov/

Láttam, ahogyan a repülőtértől elhajt az a bizonyos, ismerős autó. Nekem is megfordult fejemben, hogy YoonGit felhívom, hogy értem jönne-e, de akkor beugrott, éppen a BBS épületében lehet. Így hát fogtam egy taxit, és mikor elindultunk az autó rádiójában osztálytársam hangját hallottam meg, aki éppen a műsoromat vezette helyettem.

 - Hello, itt Gigi, mondd, mit szeretnél kérni? - először is megmosolyogtam, hogy azt a becenevet mondta a szőkeség, amit egyszer, nagyon régen én adtam neki, de amúgy utálta, ha használtam. Aztán meghallottam TaeHyungot.

 - Egy dalt szeretnék kérni egy lánynak, aki egy idegen, mégis muszáj kérnem Wendy-től a Return-t - amint kimondta a címet és a dal felhangzott, a könnyek kitörni vágyakoztak belőlem, amit erősen próbáltam visszafojtani. Ekkor az ablakon kitekintve, megláttam az út szélén a hadonászó HoSeokot, aki nagyon el akart csípni egy taxit.

 - Álljon meg annak a fiúnak, kérem, ismerem őt - legördült a lehajtósávba a sofőr, osztálytársam beszállt, elkerekedett szemekkel vett észre, mikor elfordította fejét. - Neked is szia.
 - Megint összefutottunk - kivette füléből lógó, zenehallgatásra szánt eszközét. - Hallottad a BBS-t most az előbb? - lassan bólintottam egyet. - Te vagy a lány?
 - Biztos másról beszélt, nem is TaeHyung volt, hagyjuk inkább - a másik ablakon bámészkodtam, míg nem a jármű nem ért a házunkhoz. - Kifizetem az ő útját is - jeleztem a sofőrnek, akinek odaadtam azt a plusz pénzt is, majd elköszöntem HoSeoktól, és bevonultam a házba, onnan azonnal a szobámba, feltűnés mentesen. Táskám ledobtam a földre, a testemet pedig az ágyra vetettem le. Pár órába beletelt, de végre YoonGi megjelent a szobámban. Felpattantam, szavak kiejtése nélkül öleltem át, mellkasához nyomtam fejem, hallgattam szíve verését. Átkarolt, nem kérdezett semmit. - Később mindent elmondok az útról, de nagyon hiányzott az ölelésed - szorítottam jobban magamhoz a fiút. Elengedtem őt, leülve az ágyamra elmeséltem mindent, szóról szóra, ahogyan történt, nem hallgattam el semmit. Figyelmesen hallgatta, míg végig mondom, majd csupán átkarolt, vállamnál fogva magához húzott.
 - Hiányoztál, ennyi a lényeg - kellemes érzéssel töltött el a közelsége, így kicsit el tudtam felejteni TaeHyungot.
 - Neked milyen volt amúgy, amíg távol voltam, Gigi? - a nap hátra lévő részében egyre boldogabb lettem, főleg amikor ezen beceneven hívhattam régóta ismert barátom.
Kezdtem elfelejteni osztálytársunkat, kezdtem tényleg úgy kezelni, ahogyan megbeszéltük, idegenként. Kezdett az érzés is felemésztődni bennem a napok alatt, hogy kedvelem őt. Viszont éreztem magamban, a lelkem mélyében azt a kis parazsat, ami még mindig nem akart kialudni, talán az emlékek táplálták az életben maradásért. Az őszi szünet maradék idejében YoonGi végig nálunk tartózkodott, ezt persze szüleim nem is bánták, mert kedvelték őt. Viszont, mint akármelyik kíváncsi szülőnél, előkerült a TaeHyung téma, amit egyszerű mondattal lerendeztem nekik.

Az utolsó, egyetem nélküli napokban a tanulás került előtérbe ismét, és visszaköltöztünk a kollégiumba is. Az egyre hidegebb délutánokon a szobában ültem, tanultam november első dolgozataira, miközben szobatársam faggatott az utazásról. Minden a füzetemből megtanult sor után, elejtettem neki két mondatot az útról, de aztán ezt a folyamatot egy kopogás zavarta meg ajtónkon. JiYeon lustasága és ábrándozása miatt én nyitottam ki a fafelületet, előttem pedig HoSeok álldogált ekkor.
 - Hogy jobban menjen ennyi gondolat mellett a tanulás - nyújtott át két kávét, amit kivettem kezéből. - A Seoul Café-ból hoztam, biztos finomak. Jó tanulást, találkozunk holnap órán - beintegetett szobatársamnak is, majd becsuktam ajtónkat, átadtam az egyik kávét JiYeonnak, majd folytattam a magolást.
 - Semmit nem mondasz? - szólalt meg, mikor belekortyoltam a kapott italba. - Semmi hozzáfűznivalód nincs? Semmi gondolat?
 - Miért? Kellene, hogy legyen? - pillantottam felé, amikor letelepedett asztalához. Vállat vont, majd elővette füzeteit ő is. Újra beleittam a kávéba, felfedeztem, ugyanazt kaptam, mint amit aznap ittam HoSeokkal, amikor kikérdeztem őt JungKook érzéseiről szobatársnőm iránt. Kellene, hogy legyen?