37.rész - Loyalty

/SeoNa pov/

A laptopomon bütyköltem össze zenéket előre, még abban az egy órában, ami megmaradt nekem felkészülésnek az adás előtt. Félfülemről lecsúsztattam fejhallgatóm, ha Matthew szólni akarna hozzám valamit, halljam is. Aztán egyszer felnéztem gépemről, mivel éreztem lakótársam tekintetét magamon.

 - Mi az? - pillantásom találkozott az övével.

 - Nagyon koncentrálsz - nevette el magát.

 - Szeretném, ha jó lenne a zeném. Mi a baj azzal?

 - Semmi - felállt székéből. - Sok sikert, ha nem érnék vissza a kezdés előtt. Tudsz mindent, szóval menni fog - becsukta maga mögött az ajtót. Utána fordultam, de már el is tűnt alakja.

 - Miért bámul ennyit? - motyogtam magamban. Aztán reflexből felvittem szemeimet a lámpára, ami akkor villant fel vörösen. Átváltottam angolra, majd bemutatkoztam illően a mikrofonba. - Szép napot mindenkinek! Nana vagyok, az új rádiós dj, itt a BBS Americánál. Szöulból érkeztem ide, és eddig nagyon tetszik a város, és az ország is. Az adást pedig úgy fogom vezetni, mint otthon. Félidő saját zenék, félidő kért dalok. Csak hívjátok a szokásos számot. És akkor kezdjük is azzal a zenével, amit a repülőutam alatt raktam össze. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. A levegőben - megnyomtam a lejátszás gombot, aztán kihangosítottam, hogy ne csak fejhallgatómon legyen hallható a melódia. Felálltam székemből, az ablak mellé sétáltam, miközben hagytam, hogy a dallam beleszálljon fülembe. - Vajon merre lehettek most? - suttogtam kitekintve az ablakon. - És vajon meddig leszünk távol egymástól? - ekkor az ajtó nyitódása zavarta meg gondolkodásomat. Matthew tért vissza helyiségbe, a zenét meghallva pedig táncolni kezdett azonnal. Megmosolyogtam cselekedetét, majd visszahuppantam székembe. Matthew hasonlított YoonGira. Ő is szinte mindig elkísért a rádióhoz, ő is mindig táncikált, ha tetszett neki a zeném. Vele is sokat nevettem, jól éreztem magam. Viszont egy dologban különböztek. Matthew nem YoonGi, és nem is lesz az. Mark és Jackson is néhány mozzanatban hasonlítanak a szöuli brancsomhoz, de soha nem lesznek egyek velük. A honvágyam sem fog elmúlni egy ideig.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
 - Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
 - A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.

/TaeHyung pov/

Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
 - Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
 - Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
 - Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
 - SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
 - Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
 - Igen, YoonGi, ezt.
 - Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
 - Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
 - Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
 - Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
 - Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?

/SeoNa pov/

Azt hittem, hogy a nyár lassan és vontatottan fog telni, de egy hónap szinte egybefolyt, egy napnak tűnt az egész. Alig aludtam, mert későn feküdtem, korán keltem. Az időm kisebb részét a Markson párossal, a nagyobbik részét pedig Matthewval töltöttem, aki olyanná vált számomra, mint egy báty. Mindig kisegített, ha valami kellett, elkísért mindig munkába, csinált nekem reggelit elvitelre.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.

 - Mit művelsz?! - toltam el magamtól ingerülten.

 - Azt hittem, hogy alakul valami - magyarázkodott értetlenül nézve.

 - Maximum egy húg-báty kapcsolat alakulhat ki köztünk. Sajnálom, de... - sóhajtva neki támaszkodtam a korlátnak. - ...nekem van egy vőlegényem, otthon, Szöulban.

 - Oh, értem - ő is rátámaszkodott a korlátra, és szinte megtörhetetlen csend keletkezett körülöttünk. - Azért jó tudni, hogy még vannak hűséges lányok odakint, a nagyvilágban. Igazán szerencsés az a fiú, hogy téged megkapott.
 - Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
 - Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
 - Hogy is hívnak?
 - Anne.
 - Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
 - Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
 - Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
 - Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
 - Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.
Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
 - Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
 - Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
 - Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
 - Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
 - Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...

Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.

/TaeHyung pov/

Az első nap az új tanévben, másodikosként, és lassan három hónapja már, hogy nem láttam SeoNát élőben, két hónapja pedig nem is beszéltem vele. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor összeütköztünk az egyetem előtt. Ugyanabba a terembe kezdtük a második évünket is, mint tavaly, csak éppen ezúttal nem volt padtársam. Az óra végén kisétáltam a teremből a diákfolyammal együtt.

 - Hé, szépfiú! Biztos jó irányba mész? - egyszer csak meghallottam SeoNa hangját, mire megfordultam. Az osztályom elhaladt a lány előtt, és akkor észrevettem a szőke fürtöket. Odafutottam hozzá és felkaptam derekánál fogva, majd magamhoz öleltem.

 - Mit keresel itt? - csókoltam meg, mielőtt még válaszolni tudott volna kérdésemre.

 - Visszahozott az áramlatom - húzta mosolyra száját.

 - Hála istennek! - csókoltam meg újra.

 - Hol lehetnek vajon a többiek?

 - Valószínűleg az ebédlőbe mentek - összefontam ujjainkat, és elindultam az említett helyszín felé. Amikor pedig a törzshelyünkhöz értem, és megláttam őket, elrejtettem a hátam mögött a lányt. - Találjátok ki, mit találtam a folyosón - ekkor pedig kipörgettem menyasszonyom hátam mögül. Mindenkinek felfelé görbült szája, a pupillák pedig kitágultak a meglepettségtől. - Egy SeoNát - a lányok azonnal felpattantak, hogy megöleljék. - Jól van, elég lesz. Had üljön le - mind helyet foglaltunk az asztalunknál az ebédlőben.
 - Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
 - SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
 - Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
 - Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
 - Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
 - Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.

Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
 - Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
 - Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
 - Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
 - Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
 - Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
 - Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.

Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.

36.rész - Decisions

/SeoNa pov/

 - Mondták már, hogy szép vagy? - nyeltem egyet, közben nem a szemébe nézve és megdermedve próbáltam kitalálni, hogy erre mégis mi lenne a jó válasz. Itt lenne az ideje, hogy elmondjam neki az igazat vagy továbbra is tettesem úgy, mintha nem lenne senkim?

 - Igen, mondták már - nevettem el magam kínosan, megvonva vállam. - Egyébként, mit dolgozol BBS-nél? - fura, hogy két nyelven is tudtam hozzá szólni, viszont megkönnyebbülés is.

 - Hoon asszisztense vagyok. Lassan három éve, és mióta utazgatnia kell ide-oda, egyre több a dolgom -  úgy tűnt sikerült elterelnem a témát. - Ezért kért pont engem, hogy lakjak veled. Gondolta, téged is, mint egy teendőt, rám bízhat - bólogattam egyetértően a történeteire, majd válaszoltam is kérdéseire.

Kicsivel később pedig arra eszméltem, hogy popcornok telepedtek meg hajamban. Csatába hívva őt dobáltam vissza a kukoricával. Majd nevetve inkább csak egymás szájába vagy sajátunkba próbáltunk beletalálni a nasival, mikor pedig már későre járt, és a körülöttünk lévő popcornt a helyi állatok elcsenték, elindultunk vissza az autó felé. Kacagva szálltunk be a járműbe, és ez egész útra kitartott, amíg Matthew mesélte a múlt kínos történeteit.

A hotelszobába érve átmeneti lakótársam elvonult lezuhanyozni, míg én nekiálltam vacsorát készíteni. Közben elgondolkodtam vajon mit csinálhat TaeHyung Szöulban.

/TaeHyung pov/

Elkezdődött a nyári munkám első napja. Főnököm délelőtt megmutatta, mit hol találok, mit hogyan kell használni, aztán mikor látta, hogy simán menni fog ez nekem, hazament, viszont mondta, hogy hívjam, ha valami baj van, mert nem messze lakik az üzlettől, és a holnapi nyitásnál is még segíteni fog. Elvoltam egyedül, és hát nem is unatkoztam. Voltak teendőim egész napra. Amikor éppen nem a pénztárnál álltam, kiszolgálva a vevőket, akkor a rádióban éppen játszódó dalt dúdolva pakolásztam a polcokon.

Egyrészt szerettem, hogy sokan nem ismernek fel munka közben, és nem hallom vagy ezerszer, hogy TaeIl, a gazdag üzletember, az apám. Másrészt átéltem milyen, amikor a gazdagabb egyének térnek be, majd lenéznek, mert én csak egy alkalmazott vagyok az útmenti kereskedésben, aztán az üzlet előtt beszállnak a luxusautójukba és elhajtanak. Visszaemlékezve, én is csináltam ilyet. Már bánom, hogy a keményen dolgozó egyének elé csakúgy odadobtam a pénzt, mint valami kutyának a csontot.

Hazaérve a napi nyolc óra rámolás után, ledobtam hátizsákomat magam mellé, miközben belesüllyedtem a kanapé párnáiba. Kifújva tüdőm tartalmát bekapcsoltam a tévét, amíg pihentettem a lábam a dohányzóasztalra feltéve. Igazából már nem is figyeltem a műsort, amit a kora esti órákban sugároztak, csupán elbambultam rajta.
Nem akarok többé függni szüleimtől. Már rég elmúltam húsz éves. A saját talpamra kéne állnom. Nem akarom, hogy valamit azért kapjak meg, mert tudják kik a szüleim. Nem akarok többé eltartott lenni, jövedelmet szeretnék én is.
Sajogtak izmaim, főleg a hátamban éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy miért csinálom. Legalább éreztem, hogy tettem valamit. SeoNa is feltűnt elmélkedéseimben, de tudtam, hogy ő akkortájt már aludhat, ezért csak feltápászkodtam az ülőalkalmatosságról, és egy gyors zuhany után bedőltem az ágyba, akár egy krumpliszsák. Páromra gondolva szenderedtem álomba. Valójában az ő mosolya tartotta bennem a kedvet, hogy másnap felkeljek és elmenjek dolgozni.

A szerdai napon kezdődött minden elölről. Kinyitottuk a boltot, felkapcsoltuk a lámpákat, a táblákat kihelyeztük az üzlet elé, jöttek is egyből a vásárlók, ahogy mindent a helyére tettünk főnökömmel. Megveregetve vállam távozott az ajtón. Megfogtam érintésének helyét kezemmel. Egy ilyen vállveregetést hiányolok apámtól már évek óta. Aztán leengedtem kezem, és mosolyogva szolgáltam ki vevőimet. Aztán rendezgettem a hűtők tartalmát, mikor senki sem volt bent.
 - Ki tagadtak a családból és kell a pénz, TaeHyung? - megfordultam, és egy nálam fiatalabb lány pillantott vissza rám.
 - Nem tagadtak ki, de pénz az kell. Nem élhetünk örökké a szüleink nyakán. Mit adhatok amúgy? - sétáltam közben a pénztár mögé.
 - Csak ezek lesznek - tett le két energiaitalt és egy ragtapaszos dobozt.
 - Honnan van ennyi sebed? Valami bokorban játszottál? - ütöttem be a termékek árait.
 - Álmodtam - nyújtotta felém a pénzt.
 - Ezért vannak az energiaitalok? - bólintott. - Hát, örültem-
 - AhReum.
 - AhReum. Tudod, ha vannak problémáid, a szüleiddel megbeszélheted őket. Biztos vagyok, hogy ők meghallgatnak - elhúzta száját egy halvány mosolyt mutatva, majd megfogva a vett dolgokat, távozott az üzletből. - Fura... - sóhajtottam, aztán folytattam napi rutinom az üzletben.



/SeoNa pov/

A vacsora készítésben elmerülve észre se vettem, hogy Matthew már lezuhanyzott, és engem nézett. Felébredve ábrándozásomból tettem le mindent kezemből a pultra.
 - Akkor a kezedet fogjuk megenni? - sandított a bevajazott tenyeremre. - Hol jártál? Rólam fantáziáltál, hogyan is nézhetek ki a zuhany alatt?
 - Ezt a vajat az arcodba is kenhetem, ha nem veszel vissza nárcisztikus dumádból - egy szemforgatás után a csap felé indultam. - Amúgy sem muszáj mindent elmondanom neked - törölgettem kezem a konyharuhával, míg felé fordultam újra. - Elmentem fürdeni - tettem le a rongyot a konyhaszigetre, és tűntem el a fürdőszobába egy jó húsz perc zuhanyzás erejére. A langyos víz nem felfrissített, hanem inkább elálmosított. Felöltöztem pizsamámba, és még kicsoszogtam, hogy vacsorázhassak valamit. Amire elértem odáig, Matthew befejezte az általam elkezdett ételt, és tálalta is azt a konyhaszigetre. A magas bárszékre letelepedtem, elkezdtem falatozni a könnyed vacsorából, mikor pedig felpillantottam ételemről, a fiú ugyanúgy mosolygott rám, mint délután a parkban.
 - Te nem eszel?
 - De..de - a mosatlan edényeket betettem a csapba, hogy azért ne legyen kupleráj, és még leültem egy kicsit a tévé elé. Lakótársam lehuppant mellém, kivette kezemből a távirányítót, mire csunyán nézve rá vissza akartam szerezni azt. - Nyugi már! Nem is ismered az amerikai csatornákat. Én tudom, hol megy ilyenkor valami normális - sóhajtva adtam fel a harcot a távkapcsért, a televizíó felé fordítottam tekintetem. - Álmosnak tűnsz. Miért nem mész be a szobádba?
 - Még jól vagyok - ráztam meg fejem és elmerültem a sorozatba, amire kapcsolt. Aztán arra emlékszem, hogy pislogtam egy mélyet két ásítás keretében, de vissza már nem nyílt a szemem.

A következő nap reggelén a telefon ébresztőjére keltem, amit nem is én állítottam be. Lenyomtam azt, és felültem. A szobámban találtam magam, viszont nincs emlékem róla, hogyan kerültem oda. Megráztam álmos fejem, hajamat felfogtam egy laza kontyba, és kibattyogtam a fürdőszobába egy mosakodás erejéig. Aztán a konyhában találtam rá átmeneti lakótársamra.
 - Hogy aludtál? - energikusan pattogott a helyiségben, hogy reggelit készítsen.
 - Mit szedtél be, hogy ilyen friss vagy? - dobtam le magam a bárszékek egyikére.
 - Már megszoktam, hogy ilyenkor kelek, de úgy látom, neked kelleni fog egy kis koffein - bólogattam egyetértően. - Addig menj öltözz át, mert indulnunk kell a munkába - sóhajtva visszamentem szobámba, egy egyszerű és kényelmes szettet választottam, hajam pedig egy copfba lengedezett tovább a levegőben. Egy táskába beletettem fejhallgatóm, telefonom és laptopom, és így léptem ki hálószobám ajtaja mögül ismét. - Mehetünk? - nyújtott felém egy hordozhatós pohárnyi kávét és egy papírcsomagban pihenő reggelit. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, majd miután bezárta azt, beért a liftnél, és együtt léptünk be a felvonóba. Csendben vártam, hogy leérjünk a földszintre. Az autónál is kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, miután táskámat a hátsóülésre helyezte. Behuppantunk a járműbe, és elindultunk a BBS America épülete felé. - A barátaid vannak a háttereden? - törte meg a kocsiban honoló csendet egy kicsivel az indulás után.
 - Igen - fordítottam felé fejem. - Amúgy elmondanád, hogy mit kutakodsz a telefonomban?
 - Ébresztőt állítottam csak rajta, mert valaki elaludt tévénézés közben - félszemével rám sandított. - Amikor elmondtam ennek a valakinek, hogy menjen aludni, ha álmos. És ez a valaki igazán leadhatna pár kilót, mert nagyon nehéz volt egy másik valakinek becipelni az alvó fejét a szobájába.
 - Nem gondolod, hogy te vagy gyenge inkább? Többet kellene gyúrnod, nem? - felhúztam szemöldököm, tekintetem a kint elhaladó dolgokra szegeztem, közben kávémat kortyolgattam. Hirtelen már nem is éreztem honvágyat, mert gondoltam, ha megfordulok, TaeHyung arca fog visszaköszönni. Sajnos, ahogy a sofőrre tekintettem, nem Taet láttam.
 - Van valami baj? Furán nézel rám.
 - Semmi, semmi. Csak egy kis honvágy...
Nem sokára leparkolt egy felhőkarcoló előtt, melynek alig lehetett látni a tetejét az autó mellől. Viszont a felhők vígan kúsztak el felette, kinevetve engem és a magasságom. A járdán átsétálva, az oldalamon a táskámmal, léptünk be az épületbe. A folyosó padlózatát végig vörös szőnyeg, a falakat pedig fehér és vörös csíkok fedték. Az egyes ajtókon kis táblák mutatták, hogy mit vagy kit találsz mögötte. Amíg el nem értük a liftet, szinte minden embernek, aki szembejött velünk, mosolyogva köszönt Matthew. Én pedig kicsit úgy éreztem magam, mint mikor YoonGi vitt el először nagybátyámhoz. Szintúgy nem ismertem ott se senkit. A liftben megtudtam, hogy tízemeletes az épület, és mi a legtetejére mentünk. A felvonóból kiszállva folytatódott a vörös szőnyeg útja, viszont mi eltűntünk előle a harmadik ajtó mögött. A helyiségben egyből szembetűnt, hogy az egyik fal helyet csupán ablakok vannak, ezen pedig csak úgy áradt be a természetes fény. Ha viszont zavarta volna az embert a természetes fény, egy fehér róló segítségével simán eltakarhatta az ablakokat. Én viszont azonnal mellé álltam, és csodáltam a New Yorkra nyíló kilátást.
 - Én lassan már kezdem unni ezt a kilátást - lépett mellém Matthew.
 - Miért nem költözöl el akkor?
 - Ide jöttem, hogy önállósuljak. Hova máshova mehetnék, amit nem unnék meg pár éven belül? - lehuppant az egyik irodai székre, és ekkor vettem észre a felszerelést. Mind vadiújnak tűnt a helyiségben.

 - Szóval, akkor melyik gépet szeretnéd, és ott vannak fej-

 - Köszönöm, de inkább a régi, saját cuccaimat használnám - szakítottam félbe mondanivalóját.

 - Értem, akkor máris bekötjük a te géped. Utána pedig belépünk a neveddel a szerverbe - kipakoltam fejhallgatómmal együtt az asztalra, Matthew beállította rajta a szükséges dolgokat, aztán megkért, hogy indítsak valami zenét laptopomon, hogy a hangot is beállíthassa.
 - Ezt te csináltad? - kérdezte, mikor már úgy körülbelül húsz másodperc lement a zenéből.

 - Igen, akkor dobtam össze, mikor a repülőn ültem, ami Las Vegasba vitt.
 - Jó...jó... - mosolygott, miközben a hangokat állította be. - Na, kész is. Egy óra múlva lesz az adás, addig bőven lazíthatsz, megeheted a reggelid. Utána, amikor látod, hogy vörösen ég az a lámpa - mutatott a falon lévő 'in air' feliratra. - akkor adásban vagy, és beszélhetsz a mikrofonba, de angolul ha lehet.
 - Köszönöm, Matthew.


/HoSeok pov/

Egy randevú keretében elmentünk EunJunggal egy nem annyira drága vagy puccos étterembe. Beszélgetünk, mikor megjelent a pincér. EunJung szeme felcsillant.
 - Felvehetem a rendeléseiket? - mindketten elmondtuk kéréseinket, viszont osztálytársam kicsit több flörtöléssel. - Rendben, akkor mindjárt hozom is.
 - Menjünk innen - jelentettem ki, és meg sem vártam, hogy válaszoljon, már fel is áltam az asztalunktól. Kirohantam a helyről úgy, hogy EunJung alig bírt utólérni.
 - HoSeok! - kiabált utánam, amikor ő is kilépett a bejáraton. Megtorpantam, megfordultam, és pont szemtanúja voltam annak, ahogy elesik az utolsó lépcsőfokon, ami a bejárat előtt volt. Visszasiettem mellé.
 - Jól vagy? - gugoltam le mellé.
 - Neked mégis mi bajod van?! - mordult rám.
 - Gyere, segítek felállni - nyújtottam kezem.
 - Nem kell, fel bírok állni magamtól is. Hagyjál! - eltávolodtam tőle, hogy adjak neki teret. Viszont nem sikerült a felegyenesedési kísérlete. Szó nélkül felé nyújtottam újra kezem, amit ezúttal elfogadott. Aztán háttal fordulva neki, kicsit legugolva vártam, hogy felmásszon hátamra. Aztán megfogva combjait tartottam meg őt. Elkezdtem sétálni, vele a hátamon.
 - Meddig fogsz még mással flörtölni, amikor velem vagy? - motyogtam magam elé.
 - Miért nem mondtad, hogy féltékeny vagy? - karolt át szorosabban.
 - Meddig akartad nem észrevenni, hogy zavar?
 - Miért nem mondtad, hogy kedvelsz? - súgta fülembe.
 - Meddig akarsz az enyém lenni?
 - Miért nem ezzel kezdted? - adott egy puszit arcomra, amitől egy adagnyi melegség áradt szét bennem. Megálltam, és óvatosan leengedtem őt a földre. Megfordultam tengelyem körül, aztán arcát kezeim közé csókoltam meg mézédes ajkait.


/YoonGi pov/

HaNeul lakására érkezve egyből szúró pillantásokat kaptam ajándékba. Az előszobában állt összefont karokkal. Miközben macskája dörgölőzött lábamhoz.
 - Hol jártál már megint? Csak ne mondd, hogy HongBin kért meg megint valamire.
 - Nem terem a pénz csakúgy a fákon. Nekem is dolgoznom kell, hogy legyen valahonnan - léptem közelebb hozzá.
 - Nem tudnál nem egy bérgyilkosnál dolgozni? Nem akarok egyszer arra kelni, hogy a rendőrségről hívsz, hogy börtönbe fogsz kerülni. Nem tudok egy gyilkossal együtt élni. Ezért kérlek, dönts. Én vagy az a munka? - elhallgatott, várta válaszom.
 - Te is tudod, hogy szeretlek, de kell a pénz - az állat ekkor hagyta el lábam területét.
 - Meddig akarsz még ott dolgozni? Veszélyeztetni saját magadat? Miért nem elég a rádiós állás? Mit csinálnál, ha családod akarnánk alapítani? A gyereknek mit mondanék, hogyha az apja börtönben van? - emelte feljebb a hangját.
 - Ki mondta, hogy én gyereket akarok? - kicsúszott a számon, aminek nem kellett volna. HaNeulön azonnal láttam, hogy szemei bekönnyeznek.
 - Menj innen, kifelé - higgadtan beszélt. - Tedd le a kulcsod és menj ki a lakásomból - kinyitotta az ajtót és rám sem nézve várta, amíg kimegyek rajta, aztán becsapta utánam a fafelületet.
Sóhajtva, fejemet lehajtva sétáltam a ház előtt ácsorgó motoromhoz. Felültem a járműre, még utoljára felnéztem az épületre, aztán elhajtottam. Konkrétan nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Hagytam, hogy néhány szélfuvallat beszökjön sisakom alá. A szinte üres alagútban pedig könnyedén suhantam végig. Aztán valahogy TaeHyung munkahelyénél kötöttem ki. Leparkoltam motorommal, aztán beléptem az üzletbe.
 - Tanácsokat árultok? - nevettem el magam fájdalmasan.
 - Mi történt már megint, YoonGi?
 - A feleséged általában jobb tanácsokat ad, de mivel ő nincs itt, ezért téged kérdezlek. Mit csináljak? HaNeul döntés elé állított, hogy őt választom vagy a munkát HongBinnál. Aztán megkérdezte, hogy mit csinálnánk, ha családot alapítanánk és én bajba kerülnék. Erre azt válaszoltam, hogy ki mondta, hogy én akarok gyereket.
 - Haver!
 - Tudom, nem kellett volna ilyet mondanom. Most pedig elküldött a lakásából és nem tudom, mit csináljak.
 - Szereted őt?
 - Persze.
 - Akkor mi a kérdés? Nem akarja, hogy bajod essen. Pénzt meg más állással is tudsz szerezni, plusz még ő sem aggódna annyit. Nem kell ezen annyit gondolkodni - megfogta vállam. - Ne gondold túl, YoonGi. Menj vissza hozzá, kérj bocsánatot, aztán pedig mondj fel HongBinnál.
 - Mégsem vagy annyira rossz tanácsadó, mint hittem. Azért SeoNa kedvesebben mondta volna.
 - Inkább menjél, mielőtt adok egy tockost is - fenyegetett meg.
 - Na, ez SeoNás volt - nevettem el magam. - Köszönöm, TaeHyung.

35.rész - Truth or lies

/SeoNa pov/

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - ugrottam egyet az ismeretlen kérdezőtől. Felnéztem a térképről, egy korombeli ázsiai fiú széles mosolyával találtam szembe magam. - Esetleg segítsek? Hova szeretnél menni? - koreaiul szólt hozzám, amitől megkönnyebbültem.

 - Öhm, nem tudom, igazából - sandítottam vissza a utcanevekre. - A hotelt keresem, ahol megszállok majd, de a telefonom lemerült, és nem emlékszem az utcanévre, ahova kéne mennem.
 - Mi lenne, ha abba a kávézóba feltöltenénk a mobilod, amíg megvárom a barátom? - az említett kávéház felé fordítottam fejem. Kicsit talán félve, de bólintottam ajánlatára. - Egyébként Jackson vagyok - nyújtotta felém kézfejét, amit akár egy bátortalan őzgida ráztam meg.

 - SeoNa - húztam erőltetett mosolyt arcomra.
 - Akkor menjünk - indult el a megfelelő irányba az egyik bőröndömet húzva maga után.
 - Ugye nem fogsz elrabolni vagy ilyesmi? - vettem kicsit viccesre a helyzetet.
 - Megtettem volna már, ha olyan lennék. Amúgy sem vagy az esetem - elnevette magát homlokráncolásomra. - Nehogy elvegyem az önbizalmad már - teljesen összezavart pár mondattal. - Úgy amúgy a lányokra értettem, nem konkrétan rád.
 - Oh... - talán ki is lehetett hallani a fogaskerekeim csikorgását, ahogy gondolkoztam. - Oh! - esett le nagy csörömpöléssel, hogy mire célzott, amit csak megmosolygott.
Mikor beléptünk a helyre, azonnal láttam, hogy eléggé máshogy néz ki, mint egy átlagos szöuli kávézó. A pulthoz fáradva kivártuk sorunkat, én egy cappuccinot, ő pedig egy jeges kávét kért. Italainkkal egy üres asztalhoz battyogtunk, ahol csatlakoztattam is a töltőmet a konnektorba. Amikor már eléggé feltöltött a telefonom, bekapcsoltam, és az üzeneteket kezdtem el böngészni.
 - Megvan az utca? - érdeklődött.
 - Azt írja, hogy a nyolcvanhatodik és a Lexington sarkán van a hotel - felnéztem Jacksonra, hátha jobban érti az útba igazítást, mint én.
 - Szerencsénk van - mosolyodott el. - Az itt van nem messze. Ha megvárjuk a Markiem, akkor elkísérünk oda. Nehogy eltévedj vagy elraboljanak - kuncogott magában, miközben kortyolt egyet kávéjából. - Egyébként mit keresel itt New Yorkban egyedül?
 - Egy munka miatt jöttem. Csak a leendő főnököm nem tudott elém jönni, így hát egymagam kellett volna megkeresnem a hotelt.
 - Milyen munkáról van szó, ha szabad kérdeznem? - kavarta meg italát.
 - A BBS Americánál leszek rádiós - ittam meg maradék kávémat is.
 - Ne szívass! Te vagy Nana? - bólintottam meglepve. - Hallottam a rádióban nem rég, hogy egy koreai lány lesz az új dj náluk, de nem hittem, hogy pont te vagy az, akit összeszedtem az utcáról.
 - Vicces - morogtam magam elé.
 - Akkor csak azért is hallgatni foglak - újabb Jackson féle mosolyt kaptam, mire egy szintén ázsiai fiú torpant meg asztalunk mellett. Az előttem ülő felpillantott az egyénre, és azonnal beljebb is csúszott a boxban. Gondoltam, ő lehet az a bizonyos 'Markie'. - Akkor bemutatom a barátomat, Mark Tuant. Mark, ő pedig itt SeoNa.

 - Te, Jackson, nem őt láttuk hétvégén Las Vegasban? - kikerekedett a szemem.
 - Tényleg! Most, hogy mondod - csapta össze tenyerét a felismerésre. - Onnan voltál még ismerős.
 - Biztos összekevertek valakivel - mentegetőztem.
 - Egy szőke koreai lányt, aki egy étterem falára hányt és a bandáját eléggé nehéz összekeverni Vegasban - üres bögrém fenekére pillantottam szégyenemben. - Amúgy hogy találtátok meg itt egymást?
 - El volt tévedve a lány - nevette el magát idegenvezetőm, miközben átkarolta párját vállánál. - Elkísérjük a hoteléig, mielőtt elkószál valahova megint?
 - Persze. De nem itt élsz? - megráztam a fejem. - Akkor állás miatt vagy itt, gondolom.
 - Ő Nana a BBS-től, Markie - súgta oda partnerének Jackson.
 - Valóban? Woah! Akkor üdv itt New Yorkban. Gondolom, maradsz még egy ideig - vigyorgott rám.
 - Igen... - sóhajtottam.
Egy tíz perc múlva, amikor már eléggé feltöltött telefonom, hogy a hotelig ne merüljön le, nekiindultunk utunknak, amit egyszerűbbnek éreztek taxival megtenni. Rutinosan leintettek egy sofőrt az utcán, majd bepattanva a járműbe, és megadva az indiai beütéses férfinak az úticélt, átcikáztunk seperc alatt a többi autó között a hotelig. Kiszedtük a cuccomat a csomagtartóból, kifizettük a taxist, aztán figyeltem, ahogy elhajt a sárga fémdarab. Megfordultam, felnéztem az öt emeletes hotelre, ezután a környező épületekre, hogy memorizáljam magamban a területet.
 - Akkor itt elválunk. Innen már menni fog, ugye? - rántott vissza bambulásomból Mark. - Megadom a telefonszámom, ha esetleg elvesznél megint, okés? - kivette kezemből telefonom, és új névjegyet hozott létre a neve alatt, végül visszatulajdonította nekem a készüléket. - Minden jót, és majd szólj melyik nap leszel már a rádióban hallható - mosolyogva integettek, míg én újra a hatalmas és modern épületre szegeztem tekintetem. A bőröndjeimet megfogva beléptem a hotel bejáratán, és a recepción parkoltam le. Angol tudásomnak hála be tudtam jelentkezni az én nevemre kiállított szobába, a négyszáztizenhatosba. A liftet becélozva manővereztem a vendégek között a csomagjaimmal. Beszállva a felvonóba, egymagam felmentem a negyedikre, a négyes gombot megnyomva. A megfelelő emeleti folyosót szelve kerestem a nekem kellő számot az ajtókon, mikor pedig végre meg is találtam, a szobakulcsommal - ami egy műanyag bevonatos kártya alakjában került a kezembe - benyitottam a hotelszobába. Az ajtó egy előtérbe nyílt, ahonnan további két ajtó is vezetett valahova két oldalamon. Beljebb tértem csomagjaimmal, hogy a bejáratot becsukhassam, aztán az előtérbe hagyva holmimat, tovább nézelődtem a hotelszobába. Az előtérből átléptem a nappaliba, modern és amerikai stílusú bútorzatok és díszítőelemek ékesítették a helyiséget. Ha jobbra néztem egy konyhasziget választott el magától a konyhától, ha pedig balra, egy nyitott ajtón keresztül láttam a fehér és kék témájú fürdőszoba egy részét. Ezek után pedig végre meg akartam tudni, hogy mi lehet a két zárt ajtó mögött. Ismét az előszobába vándoroltam, ekkor viszont már meghallottam valamit. Hangok szűrődtek ki a kék ajtó mögül. Valamiféle hangos zene szólt odabent. Benyitottam hirtelen, és egy magas fiú éppen egyfajta táncot lejtett magának a dalra. Összefontam karomat magam előtt, és a odasétálva a hifijéhez, kikapcsoltam az agyfúró zajt. A srác megdermedt feltett kezekkel, meglepett arckifejezéssel megfordult, aztán leengedte végre karjait, mikor meglátott.
 - Ki a franc vagy te? - kérdeztem először koreaiul, mert arcán láttam, hogy ázsiai volt. Nem válaszolt, ezért újra kérdeztem angolul is, de még ekkor sem reagált. Aztán kellett neki pár pillanat, amíg végre megszólalt angolul.
 - SeoNa esetleg? - bólintottam, aztán kezét nyújtotta felém. - Én Matthew vagyok.
 - Mit keresel a szobámban? - nem ráztam meg kezét, csak még feljebb szaladt szemöldököm homlokomon.
 - Hoon kért meg, hogy lakjak veled, hogy ne tévedj el, hogy odatalálj a rádióhoz, mert ő mégsem tud jönni - magyarázta.
 - Köszönöm, boldogulok egyedül is. Csak add meg a rádióállomás címét, és odatalálok én, hidd el - szarkasztikusan elhúztam számat.
 - Azt nem lehet! Hoon kirúgna, hogyha nem teszem azt, amit mond.
 - Ez viszont a te bajod - kivonultam a szobából, és épphogy elértem a nappaliig, amikor megfogta karomat. - Mit akarsz? - megfordultam, közben lehámoztam magamról karját.
 - Esküszöm, hogy nem fogok zavarni. Nem akarom, hogy kirúgjon. Nincs más munkám jelenleg, amiből megélnék. Kérlek... - felnéztem szemeibe. A régi én, aki még az egyetem előtt voltam, simán rácsapná az ajtót az arcára, viszont az új SeoNa, akit megváltoztatott TaeHyung és a szerelem, nem ezt cselekedte.
 - Jólvan! - engedtem le karjaim. - De semmi sem lesz köztünk. Ne merj a szobámba jönni, akármi is van. A fürdőszobát bezárom, amíg bent leszek, így meg ne próbálj, bejönni ilyenkor. Hallgathatsz zenét is, ha akarsz, viszont akkor találj valami zenének nevezhetőt is. Ha a hűtő kiürül, te vásárolsz - szögeztem le azonnal szabályokat. - Ja, és ne hozz fel senkit. Kinézem belőled.
 - Miért nem lehetne köztünk valami?
 - Mert... - Mondd ki, SeoNa. ,,Mert van férjem.". Rajta! Vagy legalább azt, hogy ,,Mert van barátom.". SeoNa! SeoNa! Mondj már valami értelemeset! - nem is ismerlek és nem igazán vagy az esetem.
 - Szóval nem azért, mert van vőlegényed?
 - Honnan veszed, hogy van? - rámutatott az ujjamon lévő gyűrűre. - Nem lehet gyűrűt hordani divatból? - Nagyszerű, SeoNa! Hazudsz arról, hogy van valakid egy ismeretlennek. - Én most megyek és akkor kicsomagolok.
 - A másik zárt ajtó a te szobád - biccentett az említett helység felé.
 - Köszönöm - bevonultam a csomagjaimmal, majd becsuktam magam mögött az ajtót. - Nagyon jó vagy, SeoNa! Most ismerted meg és már hazudsz neki. Mit mondana TaeHyung arra, hogy letagadtad őt? - suttogva veszekedtem magammal, nehogy meghallja Matthew odakint. Sóhajtottam egyet, és lerogytam az ágyamra. - Olyan hülye vagy...megártott az amerikai levegő?...
Kipakoltam holmimat a ruhásszekrénybe, illetve a polcokra, aztán a laptopommal az egyik sarokban elhelyezett fotelbe ültem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő Szöulban, de megpróbáltam skypeon elérni férjemet. Hála istennek felvette a videóhívásomat.
 - Szia, Nana! Minden okés? - álmoskás fejjel köszönt.
 - Miért ennyire fáradt az arcod, Tae? Mennyi ott az idő?
 - Jelenleg hajnali fél egy. Megvártam, amíg hívsz. Minden rendben volt utazás közben? - mosolyodott el a legaranyosabb és legfáradtabb módon.
 - Persze. Itt vagyok a hotelszobámban, már kipakoltam. Figyelj, menj nyugodtan aludni, majd beszélünk máskor - ásított bele a kamerába eközben TaeHyung.
 - Nem, maradok. Legalább ha nem is élőben, így láthatlak, szóval nem megyek sehova. Képzeld, kaptam munkát egy közértben, így nyárra, és majd tanév közben hétvégékre is. Szóval, nem csak te fogsz pénzt keresni a háztartásban - viccelődött.
 - Kérsz valamit a boltból?! - szólt be az ajtón keresztül Matthew.
 - Ki volt ez?
 - A falszomszédom - hazudtam azonnal. - Először én is megijedtem, mert azt hittem, van valaki rajtam kívül a hotelszobában, de úgy tűnik csak vékonyak a falak. Nem tudom, hogy fogom ezt elviselni. Viszont úgy van a mondás, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz, nem igaz? - nevettem el magam.
 - Így van - kis szünetet tartott. - SeoNa, nem baj, ha most már megyek aludni? Korán kell kelnem a munkába...
 - Semmi baj. Én mondtam, hogy menjél, nem? Jó éjszakát! Üdvözlöm a többieket.
 - Ha találkozom velük, átadom. Szép álmokat - mosolygott, majd eltűnt arca a képernyőmről. Lecsuktam laptopomom, azt ágyamra tettem, miközben kifelé haladtam a szobából. Kinyitottam az ajtót, Matthew pedig az ajtó melletti falrésznek dőlve várt arra, hogy feltűnjek a felület mögül.
 - Mit akarsz már megint?
 - Kivel beszélgettél?
 - Nem mindegy az neked? Mit akartál? - nyitottam kijebb a fehér fafelületet.
 - Elmegyek a közeli szupermarketbe pár dologért, nem jössz velem? - megráztam a fejem határozottan. - Utána sétálhatunk egyet a Central Parkban.
 - Azok után pedig békén fogsz hagyni?
 - Ki akarod deríteni?
 - Jólvan, legyen. Csak átöltözök előtte, mert egész buszút alatt ez volt rajtam, és elegem van ebből a pólóból. Várj meg lent, a hotel előtt.
 - Nem nézhetem végig?
 - Szerinted? - csuktam be ajtómat. Szekrényemhez battyogtam, az időjárás szerint kiválasztottam a fehér laza póló-farmer rövidnadrág együttest a tornacipőmmel megkoronázva, majd a kártyámat és telefonomat megfogva elhagytam a hotelszobát. A lifttel a földszintig utaztam, aztán a napsütésbe kilépve kerestem Matthew alakját. Nem messze a bejárattól fedeztem fel, ahogy egy parkoló matt fekete Camaronak támaszkodva várt engem. - Nem gondolod, hogy lenne pénzed lakásra, ha ezt eladnád? - léptem mellé.
 - Lehetséges, de akkor nem lenne mivel járnom munkába.
 - Úgy hívják, tömegközlekedés. Te is kipróbálhatnád néha - beszálltam az anyósülésre, majd vártam, hogy ő is ezt tegye, és elinduljunk.
A szupermarket felé vezető úton meg sem szólaltam, mert egyszerűen nem volt kedvem vele beszélgetni. Első ránézésre olyan srác volt, aki csupán mókából kedves a lányokkal, hogy megkaphassa őket az ágyban. Nekem pedig - igaz, hogy Szöulban, de - van férjem. És ha már muszáj elviselnem őt, együtt laknom vele, akkor meg kell utáltatnom magam vele, hogy hozzám se akarjon szólni.
 - Bejössz te is? - annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy leparkolt már. - Kell valami?
 - Csak azért megyek be, hogy el ne felejtsd azzal az okos fejeddel, hogy mit kértem - mintha dühös lennék, úgy csaptam be az anyós felőli ajtót.
 - Az ablakot azért nem kell kitörni - szólt utánam átmeneti lakótársam. - Van valami bajod? - sietett mellém, egy kosárral a kezében. A simán egy fejjel magasabb fiút sokan megnézték, és valószínűleg egy párnak hittek minket.
 - Ugyan semmi bajom sincs - kezdtem el nézelődni a polcokon. - Te fizetsz?
 - Miért? Van más választásom? Gondolom, pénzt sem hoztál magaddal - forgatta szemeit. - Mit akartál venni?
 - Van itt előre kipattogtatott popcorn? - már kicsit kedvesebben szóltam hozzá.
 - Két sorral arrébb vannak az ilyenek. Keress magadnak, én addig megyek a saját utamra - ekkor pedig elindult az ellentétes irányba, mint amerre én akartam, és vissza se nézett. Miért rossz érzés, hogy így beszélek vele? TaeHyung, miért kellett ennyire kedvessé tenni engem? Két sorral arrébb valóban megtaláltam a popcornt, ezért el is indultam a pénztárok felé, hátha ott rálelek Matthewra. Egy pár perc ácsorgás után a rágógumik mellett, végre megérkezett mellém lakótársam. A terveim szerint valami olyasmit mondtam volna neki, hogy ,,Mi tartott eddig?" vagy ,,Hol a francba jártál?" és ezt mind valami éles hangnemmel, de végül nem ez jött ki először valamiért.
 - Megtaláltál mindent, ami neked kellett? - koreaiul böktem ki az első mondatom felé, a lehető legkedvesebb hangomon, mire enyhén elmosolyodva bólintott, aztán kivette kezemből a popcornt, és beállt a kosarával együtt a sorba. Battyogtam utána szó nélkül, utána ugyanúgy egy hang nélkül szálltam be a kocsiba is. A vett dolgokat hátra rakta az ülésre, majd beült a kormány mögé.
 - Mehetünk akkor a parkba? - bólintottam, aztán el is suhantunk a szupermarket előtti parkolóból. Szinte ugyanúgy nézett ki minden utca, minden épület, egyedül a tejszínhab jellegű felhők tűntek ki a városból. Addig merengtem ismét, hogy a sofőr már leparkolt, és ki is szállt a járműből. Arra eszméltem csupán, hogy az anyósülés felőli ablakot kívülről megkopogtatja. - Hozd a popcornodat is - hátranyúltam a szatyorban lévő rágcsálnivalóért, majd kipattantam a járműből. Miután lakótársam bezárta autóját, elkezdtünk sétálni a parkban. Én magamhoz ölelve a popcornt nézelődtem ide-oda szótlanul, míg nyakibláb mellettem sétált. - Hány éves vagy? - szólalt meg a semmiből.
 - Milyen kérdés ez? Egy nőt soha ne kérdezz a koráról.
 - Akkor inkább csendben sétálnál? Én csak érdeklődtem - vont vállat.
 - Huszonkettő leszek kevesebb, mint két hét múlva.
 - Addig lehet el is dől, hogy felköszöntelek-e vagy nem.
 - Igazából szívesebben tölteném otthon a barátaimmal és a családommal a szülinapom, de a munka miatt biztosan nem mehetek haza. Már hiányoznak, pedig még el se telt egy hét - lenéztem cipőmre.
 - Most éreztem egész nap először, hogy őszintén beszélsz hozzám - felnéztem rá, mire elmosolyodott. - Oh, üljünk le oda - úgy rohant egy szabad helyre a tisztáson, mintha helyfoglalót játszottunk volna. Leterített egy plédet a fűre, amit észre se vettem, hogy a kezében tart, majd letelepedtünk a puha anyagra. - Kérdezhetek még rólad? - bólintottam. - Van testvéred?
 - Miért? Hogyha velem nem jön össze semmi, akkor menj a testvéremhez? - felhúztam szemöldököm.
 - Jó ötlet, de nem. Egyszer olvastam, hogy általában máshogy viselkednek az emberek attól függően, hogy van-e testvérük. Szerintem neked nincs testvéred, igaz?
 - Igaz - helyeslően bólintottam.
 - Megmondtam én.
 - Te nem válaszolsz a saját kérdéseidre?
 - Huszonégy vagyok és nincs testvérem. Így elég jó, felség? - bólogattam nevetve. - Állj így meg! - éppen tarkómnál lévő hajam akartam lesimítani, amit a szellő elkezdett volna felemelni, mikor megállította kezem mozdulatát. - Hunyd le a szemeid is - azt tettem, amit kért. - Oké, nyisd ki - mikor felnyitottam pilláim, ott voltam a telefonja képernyőjén egy fénykép formájában.
 - Ilyen jó a háttér mögöttem? - néztem hátra egy pillanatra. - Nagyon jó lett. Átküldöd majd? Az első képem a Central Parkban - mosolyodtam el tovább vizsgálva a készült képet.
 - Mondták már, hogy szép vagy? - fejemet enyhén mozdítottam csak feljebb, tekintetem emeltem inkább rá. Egy apró mosoly csücsült szája szélén, ahogy engem figyelt szótlanul.

27.rész - Strangers (+16)

/SeoNa pov/

A két lánynak egyforma térdig érő, ujjatlan, egyszerű szabású, nem testhez simuló, de még is mélyen dekoltált vörös ruhát adtak. Aztán engem hívott magához HaNeul, és már nyújtotta is felém a darabot. Beléptem a próbafülkébe egymagamban, majd felvettem a kiválasztott ruhát. Hasonló volt a szabása, mint a lányoké, de az enyém anyaga nejlonszerű volt, rajta pedig csipke mintákkal, derékrészénél pedig egy vékony selyemszallag ölelt körbe. A mellkas része meg egyáltalán nem volt dekoltált, melltartómat eltakarta a csipkés vörös anyag, a kulcscsontomig pedig még a nejlonos anyagban folytatódott. Belenéztem a tükörbe, elhúztam a szám a látványomra. Miért ad rám ilyen szép ruhát, amikor nincs ki miatt így öltöznöm?

 - SeoNa, gyere ki, hogy megnézhessünk - hallottam meg szobatársam hangját. Kiléptem a fekete selyemfüggönyök mögül, és felemeltem a fejemet. Elkerekedtek a szemek körülöttem.

 - Akkor is tornacipőt veszek fel hozzá. Nem állíthattok meg - mutattam körbe rajtuk.

 - Kedveském! Nem akar senkinek megtetszeni az esküvőn? - tért körünkbe a pénztáros férfi is, aki segített a kiválasztásokban. - Drága, nem is kell mondania, látom én a tekintetén, hogy van valaki az ön szívecskéjében - mind rám szegezték tekintetük.

 - HaNeul, volt már leánybúcsúd? - váltottam hirtelen témát, és megnyugodtam, amikor megrázta fejét. - Mi lenne akkor, ha ma tartanánk meg, ha nincs dolgod? Elmehetnénk inni utoljára, mielőtt még férjhez mész - mosolyodtam el.

 - Akkor öltözzetek vissza, addig elrendezem a dolgokat a pénzzel és vegyetek érzékeny búcsút a ruháktól, mert csak az esküvő napján láthatjátok - mind azt tettük, amit kellett, majd kilépve az üzletből megcsapott a friss levegő, ami bentről hiányzott.

A tavasz beköszöntésével még jobban kezdtem magam egyedül érezni. Ha még ott is volt nekem YoonGi, mégsem éreztem úgy, mint régen, mint az egyetem előtti években. Hiányzott az a régi érzés belőlem, mikor a jó idő függvényében apám autójának platóján utaztam, a napsugarak az arcom simogatták, a szél pedig vígan szaladgált a hajticseim közt. Eltűnt ez, az, mikor nem éreztem magam egyedül soha, mert nem gondoltam rá, hogy egymagam vagyok, nem fedeztem fel, mert szerettem a magányt. Viszont ezúttal akkor kerül elő e gondolat, mikor ő nincs velem.

Nem tartott sokáig az autóút, amikor leparkolt egy gangnami szórakozóhely előtt, a neonfelirat alapján, a 'Feather' előtt. Könnyedén be is jutottunk a helyre, majd nem kellett túl sok idő, hogy hangulatot feloldja a fájdalomcsillapító alkohol íze. Egymás után folytak le torkainkon az italok, és annak következtében, hogy kevertük őket, teljesen mást hozott ki belőlünk. JiYeon csak megnézett pár fiút körülöttünk, még visszafogta magát, mivel mindig eszébe jutott hercege. EunJung mindenen nevetett, még azon is, ha éppen kiborította italát az asztalon. HaNeul ugyanazt csinálta, mint szobatársam, viszont ő már utánuk is szólt, ezért is kapott néhány ingyen italt, ennek okán talán ő volt az egyik legrészegebb köztünk. Én csupán szókimondóbb lettem hatásukra. Viszont láttam a menyasszonyon, hogy élvezi lánybúcsúját, szóval megkönnyebbülhettem, hogy leszálltunk az üzletben felhozott témáról. A zene pluszban felpesdítette véremet, ezért szinte eufórikus állapotba kerültem. El is felejtettem, ami addig a fejemben volt.

Csupán három-négy óra kellett ahhoz, hogy teljesen lerészegedjünk, ezért kimentünk a szórakozóhelyről kicsit a friss levegőre. Odakint már sötétedett, tűntek el az utolsó napsugarak, az ég pedig feketébe burkolózott. A bejárat mellett pedig HaNeul rátapadt fülével a telefonjára, másik kezében magassarkúit fogta, mivel mezítláb is alig bírt megállni, nem hogy még abban a cipőben.

 - Gyere értünk, TaeHyung - hívta fel a megszólítottat. - Hozd YoonGit is, mert az én autómat is haza kéne vinni - kicsit hallgatott közben már le is hunyta szemeit egy csuklással körítve. - Köszönöm... - eltette telefonját zsebébe, amíg én leültem a hideg padkára. Az alkohol hatása miatt nem tudtam pontosan mennyi idő is telhetett el, míg elénk nem gördült egy autó. Ekkor esett le, amit hallottam, hogy kit is hívott ide a menyasszony. Egyszerre kiszállt a járműből YoonGi és TaeHyung, majd besegítették JiYeont és EunJungot padtársam kocsijának hátsóüléseire, HaNeult pedig a sajátjának anyósülésére ültették. Ekkor TaeHyung lépett elém, viszont elhúztam kezem, mikor felém nyúlt, hogy segítsen felkelni a járdaszegélyről.

 - Ha mindenféleképpen veled kell mennem vissza az egyetemig, akkor egyedül is be tudok ülni, köszönöm - kikerültem és beszálltam előre, aztán összefontam karjaimat magam előtt, mikor a kormány mögött elfoglalta helyét.

/YoonGi pov/

Miután elindítottam a motort és elhajtottam a szórakozóhelyről, HaNeul azonnal megfogta combomat.

 - Én még emlékszem az esténkre, és te? - levettem kezét lábamról, majd tovább néztem az utat. - Azóta vagy ennyire jó kisfiú?

 - Tizenegy nap múlva összeházasodsz az egyik barátommal, miért csinálod ezt?

 - Mindketten tudjuk, hogy nem fog senki sem összeházasodni. TaeHyung nem engem szeret, én pedig nem szeretem őt - hátradőlt ülésében. - Ma volt a leánybúcsúm, legalább megtehetnéd most utoljára.

 - Szépen hazaviszlek, és ennyi - csak hajtottam tovább anélkül, hogy ránéztem volna, de még így is láttam szemem sarkából, hogy néha nyújtózkodik egyet-kettőt direkt, haját igazgatja. - Semmi több, HaNeul.
 - Megértettem már az elsőnél is, YoonGi - forgatta szemeit. Ekkor pedig az épület elé értünk. Kiszálltam az autóból, majd az ő ajtajához mentem, hogy kinyissam neki. Mikor ki akart kecmeregni a járműből, majdnem elesett, így hát karjaimba vettem és úgy vittem fel őt a lakásáig. A bejárati ajtónál letettem, hogy ki tudjam nyitni kulcsával a bejáratot, mert várhattunk volna, amíg ő kinyitja két dölöngélés között. Aztán, mikor kitárult az ajtó, bebotorkáltunk az előszobába.

 - Igyál sokat, hogy kimenjen belőled az alkohol - felém fordult.

 - Miért nem maradsz itt velem? Lehet, hogy hülyeséget csinálok, ha elmész - elindultam az ajtó felé, nem is figyelve arra, mit mond, amikor is megcsörrent telefonom. Kivettem zsebemből menetközben, megláttam HaNeul számát a kijelzőn, ezért visszafordultam, miközben fülemhez tettem a készüléket. - Baj van - előttem állt egy méterrel, felnézett szemeimbe. - Azt mondtad, ha baj van, hívjalak - folytatta, majd megszakította a vonalat. A pultra tette telefonját, én pedig visszahelyeztem farmeromba, közben végig tartottam a szemkontaktust vele. - Nem kell lefeküdnöd velem, de kérlek, maradj itt ma este - a szívem megdobbant, mikor megfogta kezemet. - Félek itthon egyedül. Itt van NaRi, de vele nem tudok beszélgetni - hangja mézes volt, amivel az én szívemet is meglágyította. Megfogtam kezeimmel arcát, aztán hezitálás nélkül megcsókoltam. Ajkai íze hiányzott a legjobban az életemből. Nem tolt el, ezért elmélyítettem a csókot. E tettem pedig egy másik eseménybe csapott át, amibe több, mint egy éve nem is volt részem. Másrészről pedig örültem, hogy HaNeul volt a másik fél.

Az ágyában pihegtünk, a szobában még mindig viszhangoztak az elhangzottak, mintha a falak csak ismételgetnék egyfolytában szavainkat, ami az aktus alatt hagyta el szánkat. HaNeulből már talán rég kiment az alkohol hatása, elégedett fáradság került helyére. Meg sem szólalt csak mellkasomon fekve a plafon felé fordult. Ekkor megjelent NaRi az ágy mellett, és azonnal fel is ugrott hozzám. Bújt kezem alá, hogy simogassam.

 - Féltékeny leszek, ha tovább simogatod - felült hirtelen és villámokat szórt rám szemével, ezért letettem a macskát a földre.

 - Majd később folytatjuk, hívj fel - suttogtam vigyorogva NaRi felé. - A saját macskádra féltékeny vagy egyébként?

 - Látom, gyúrtál, mióta utoljára láttalak volna félmeztelenül. Bár az is bizonyította ezt, hogy szétszakadt a melltartóm miattad - második mondatát egy halkabb megjegyzésnek szánta csak, ezért még el is fordult.

 - Ne tereld a témát. Féltékeny vagy a saját macskádra, miközben te valaki más menyasszonya vagy még mindig - álltam fel, hogy felvegyem alsónadrágomat. Aztán visszaültem az ágyra.

 - Szerinted nekem jó ez így? Néha a házasság is olyan, mint a szellemméválás, nem te akarod, csak így hozza a sorsod, főleg ha üzleti házasságról beszélünk - lehajtotta fejét, miközben visszarogyott az ágy szélére.

/SeoNa pov/

Csendben nézelődtem kifelé az ablakon, lábaim a műszerfalon pihentek, miközben a hátsóülésről előre hallatszott két osztálytársnőm röhögése,  majd a pár perc múlva felcsendülő hangos horkolásuk, TaeHyung pedig feszülten vezetett egy szó nélkül. Belenyúltam zsebembe, mert azt hittem, abban van telefonom, de helyette egy puha dolgot húztam ki onnan. A kis fehér madártollat.
 - Ez az apró toll mindig ott volt, mikor elcsattant egy csók köztünk - nyújtottam előrébb a megnevezett tárgyat, hogy ő is láthassa a térlátásával. - Azt sem tudom, hogy először hogyan került hozzám, de valahogy mindig úgy időzítettük, hogy ez ott volt - forgattam kicsit kezemben, majd lehúztam ablakomat, és hagytam, hogy a menetszél kifújja kezemből, el is repítette messzire a madártollat. Visszahúztam az ablakot, majd ahogy abbahagytam, úgy kémleltem tovább az elhaladó dolgokat.

Amikor megérkeztünk az egyetemhez, és TaeHyung leállította a motort, egyből kipattant a járműből. A hátsó ajtóhoz ment, hogy kisegítse a lányokat, addig én magamtól kikászálódtam, és megindultam befelé.

 - SeoNa! - karolt belém JiYeon, ezért visszább kellett fognom a tempómat. - Ugyanígy kellene innunk az esküvőn is majd. És tudod, mire gondoltam? Be kellene neked szervezni egy fiút is - bólogatott magának.

 - Mit szólsz HoSeokhoz? - vetette fel az ötletet a JiYeon másik oldalán sétáló EunJung.

 - Oh, de jó ötlet - vigyorodott el szobatársam. - Na, SeoNa, mit szólsz?

 - Mennyit ittatok ti? - nevettem el magam, miközben TaeHyung mögöttünk jött, hogy ne legyen semmi baj eközben. EunJung úgy döntött, hogy nálunk alszik éjjel, szóval ők ketten előre mentek, és mikor én is betértem volna a helyiségbe, padtársam megfogta karomat. - Mit akarsz? - fordultam felé.

 - Hogy ne pasizz be az esküvőmön - elnevettem magam válaszára, és elhúztam kezemet tőle.

 - Pont ez az, a te esküvőd lesz... - közelebb hajoltam füléhez. - ...épp ezért garantálhatom neked, hogy összeszedek valakit, idegen - suttogtam hallószervébe, majd megpaskoltam kétszer egyik arcát és becsuktam az ajtót magam mögött. Sóhajtottam egyet az ajtónak dőlve, aztán felemeltem fejemet, osztálytársnőim már aludtak szobatársam ágyán. Nem is értettem, hogy bírnak ennyit aludni.
Leültem ágyamra, az ablakra pillantottam, amin apró kopogások hallatszódtak, kis vízcseppek jelentek meg a felületen, aztán egyre gyorsabban estek le az égből. Fél óráig talán csak azt néztem törökülésben, ahogy mintát formálnak az átlátszó üvegen.
Aztán körülbelül egy óra múlva egy üzenetem érkezett padtársamtól: ,,Gyere ki az udvarra, kérlek."
Kétszer is meggondoltam, végül pedig úgy tettem, ahogy kérte. Az eső még mindig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, viszont TaeHyung alatta állt. Az udvar közepén, bármilyen esernyő nélkül.
 - Mit akarsz? - ordítottam neki, hogy meghallja az esőben.
 - Hogy gyere ide! - meg sem mozdult. El kellett döntenem, hogy kilépek-e az intézmény fedele alól, hogy odamehessek hozzá, vagy hogy inkább hagyom őt ott ázni, egyedül. Lenéztem lábamra, majd elindultam előre. A fejemet érték az esőcseppek, már egészen vizes volt hajam, mikor odaértem hozzá. - Megtaláltam - nyújtotta felém azonnal a vizes, koszos, de még így is felismerhető madártollat.
 - Miért akartad megtalálni? Tizenegy nap múlva feleségül veszed HaNeult, én leszek a tanúja, és meg is mondtam, hogy innentől kezdve idegenek vagyunk. Nem érdekel, hogy mennyire fog fájni ez az egész valamelyikőnknek, de nem kérek abból, hogy velem csald meg őt - kivettem kezéből a tollat és beledobtam egy pocsolyába. - Tudod, mennyire elegem van abból, hogy hullámvasút szerűen viselkedünk egymással. Mindig jönni fog valami, amitől megint másképpen beszélünk majd. Csak felejtsük el egymást végre. Élj boldogan HaNeullel, én is úgy fogok tenni valakivel - hirtelen átkarolt, magához ölelt.
 - Tudom, hogy az átok miatt nem teheted meg, hogy mást szeress - mormogta a fülembe. Az eső csak még jobban rákapott, már cipőm is beázott, ahogy ott álltunk ölelkezve. Boldog voltam a közelségétől, mégis hibásnak, bűnösnek éreztem magam.
 - Inkább egyedül maradok, minthogy veled. Az kevésbé fog fájni - tudtam, hogy ezt kell mondanom. Eltoltam magamtól, aztán visszamentem az intézménybe.
Kongó ürességben sétáltam végig a folyósokon. Senki sem volt már ébren, az egész épület csendességben ült. Felsétáltam a második emeleti teremhez, ahol a legelső nap mellette ültem, és azóta is. Leültem helyemre, lassan elnyúltam a padon, karomra tettem fejem az ő helye felé nézve.
 - Sokkal jobb lesz nekem egyedül - sóhajtottam, aztán felkeltem hátradőlve a székben. - Lehetett volna más is. Miért pont te?


/TaeHyung pov/

Ez a pár nap is eltelt. Gyorsabban, mint gondoltam, hogy el fog. És ez a tizenegy nap nem is úgy szállt tova, ahogy én akartam volna.
 - Kész vagy? - kopogott be YoonGi. - Idegesnek tűnsz - lépett mellém, megfogva vállam. Belenéztem a tükörbe megigazítva zakómat. - Be kell vallanom valamit, Tae...
 - Megcsalt engem HaNeul veled? - mosolyodtam el. - Ez is a terv része volt, ha már ennyire őszinték vagyunk, ezért most segítened kell nekem - rásandítottam osztálytársamra, aki elkerekedett tekintettel nézett vissza rám. - Te mondtad régebben, hogy segítesz.

25.rész - Memories

/SeoNa pov/

Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, lehajtott fejjel neki dőltem a felületnek belülről. Egyre jobban éreztem, hogy TaeHyung és én messzebb kerülünk egymástól.

Mintha csak egy csónakban ülnék, a víz hullámai pedig egyre csak távolítanának el a nagy hajótól, melyen TaeHyung tartózkodik. Közben a hajó felé tekintek és látom, hogy annak fedélzetén a fiú HaNeult öleli. Inkább elfordítom fejemet a végtelen tenger felé, reménykedve abban, hogy jön egy másik hajó.

A napok felgyorsultak, talán minél előbb túl akartak esni az esküvőn, vagy csupán nekem akartak még előbb fájdalmat okozni.

HaNeul pénteken egész végig TaeHyung mellett volt az iskolában, mikor nem zajlott éppen óra. Felkavart az is, hogy láttam őket egyszer csókolózni, visszahozta a Trouble utáni videók emlékét. Mikor véget ért a tanítás TaeHyung oldalán még mindig ott volt a lány, én pedig úgy döntöttem sétálok egy kicsit.

Elindultam össz-visz a telefonommal, viszont egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok éppen. Viszont a lábaim csak vittek tovább, mintha ők tudnák, hova is akarok igazán menni. A városkámban kötöttem ki, azon belül a temető kapujában, ahol nagyszüleim voltak eltemetve. Beléptem a nyikorgó vaskapun, majd megkerestem a sírt, amin az ő neveik álltak. Az anyai nagymamám volt az a személy, akinek előbb elmondtam, hogyha az általános iskolában valaki tetszett, és csak aztán édesanyámnak, az anyai ági nagypapámmal pedig imádtam játszani, mikor szüleim nem voltak otthon. Mikor eltörtem valamit a házban, ő nem az volt, aki leszidott, sarokba állított, hanem vagy segített összerakni az adott dolgot, vagy alkalomadtán segített elrejteni az összetört darabokat.

Leguggoltam a fejfánál, majd ekkor érezni kezdtem, hogy mennyit is gyalogoltam. Lerogytam a földre, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon azonnal.

 - Nagyi...van ez a fiú...van mennyaszzonya, de légyszíves mondd meg, miért kell őt szeretnem? Látszik, hogy annyira elvan HaNeullel, mi a frászért nem tudok tovább lépni, amikor látom, hogy kettőnknek nincs jövője? Nem akarom őt többet látni az életembe... - feltekintettem az égre, mikor fejem búbján megéreztem egy hideg cseppet. Ekkor körülöttem mindenhol feltűntek a kis pöttyök, az eső ezzel a lendülttel rá is zendített, szakadni kezdett. Felkeltem lassan, ahogy tudtam, majd elindultam hazafelé, miután elköszöntem a nagyszüleim fejfájától. Hajam pár perc múlva csurom vizes volt, és a ruháimnak sem kellett sokkal több, hogy ne úgy tűnjek, mint aki akkor lépett ki a zuhany alól. A lábaim nem bírtak tovább vinni, ezért megkapaszkodtam a vasrudakból készített kerítésen. A zsebemből kivettem a telefonom, gondolkodás nélkül megnyomtam egy névjegyet, ekkor TaeHyung szólt bele a készülékbe. - El tudnál értem jönni? A házunk közeli temetőnél vagyok. Légyszíves... - síri csend honolt a vonal másik végén, csupán az eső zengését hallottam magam körül. Letettem a telefont, visszasüllyesztettem zsebembe. Fáztam, ezért karjaimat összekulcsoltam magam előtt, és lehajtottam fejem. Ott ácsorogtam körülbelül tíz percig, mikor elém gördült az ismerős autó. A reflektorja megvilágította az egész teret, melyet a borulat fedett körülöttem. Kiszállt belőle osztálytársam és őt is elkezdték áztatni az eső cseppjei. Levette kabátját és hátamra terítette azt, majd gyorsan beültetett a kocsiba. - Bocsánat, hogy elrángattalak, csak otthon hagytam a pénzem, nem tudtam volna taxit hívni - szavatkoztam, mikor beült a kormány mögé.

 - Nem kell bocsánatot kérned - kitekintettem az ablakon, ezek után nem is szóltam hozzá, csak figyeltem a víz lassú folyását az ablakon. Viszont meglepődtem, mikor YoonGiék háza előtt állt meg. Először ő pattant ki, majd kinyitotta nekem az ajtót, úgy kísért el az ajtóig, hogy kezét fejem felé tartotta, hogy minél kevesebb eső érjen. Bár nekem már mindegy volt, hogy még mennyi eső ér. Egy kulcsot húzott ki zsebéből, ami beleillett a zárba, így beljebb tudtunk lépni. Levette hátamról kabátját és felakasztotta a többihez. Cipőmet levettem magamtól is, majd a fürdőszoba felé indult meg, közben megfogta kezemet is, hogy vele menjek. Leültetett a kád szélére, míg ő előkeresett egy hajszárítót. Végig kommentálta, hogy mit akar, ezért tudtam előre. Mindezt csendesen figyeltem. Mikor megtalálta a keresett eszközt, neki esett hajamnak. Aztán, mikor elég száraznak vélte tincseimet, felállított maga elé és megfésült.

 - Miért csinálod ezt? - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. - Menyasszonyod van...

 - Te hívtál előbb - letette a fésűt a mosdókagyló szélére.

 - Senki sem kért, hogy szárítsd meg a hajam és fésülj meg - ekkor egy hatalmasat csattant egy villám odakint, ami lecsaphatta a biztosítékot, azonnal elsötétült minden körülöttünk, persze nem volt teljes feketeség, így láttam saját magamat is, amint TaeHyunghoz bújok ijedtemben. Ekkor átkarolt és állát fejemre tette.

 - Miért engem hívtál YoonGi helyett? Mindig azzal jössz, hogy menyasszonyom van, mégis engem hívsz, ha baj van? Miért? - elváltam tőle és hátra léptem egyet, felnéztem rá. Egy messzi utcai lámpa éppen megvilágította arcát az ablakon keresztül, így szemét is láttam.

 - Te miért jöttél, ha meg tudtad volna kérni YoonGit is? Vagy hagyhattál volna, hogy felnőttként megoldjam magamtól is a hazautat. Maradhattál volna HaNeullel is, ahelyett hogy idejössz... - sóhajtott egyet.

 - Igen, maradhattam volna, de akkor nem bírtam a lelkiismeretemmel - közelebb lépett, megfogta arcomat gyengéden, majd adott egy puszit homlokomra. Ekkor hirtelen visszatért a fény a házba, és minden lámpa visszakapcsolódott. TaeHyung elmosolyodott, majd leengedte kezét. - Megyek csinálok valami ételt abból, amit találok. Addig menj YoonGi szobájába és vegyél kölcsön néhány ruhát. Nem akarom, hogy megfázz, mert ebbe maradsz. Szólj, ha kell segítség - egy félmosoly keretében elhagyta a szobát, egy ideig szoborként álltam ugyanott, majd észhez kaptam és elindultam a szőkeség szobájába.

 - Hülye szív, miért nem nyugszol meg egy kicsit? - paskoltam meg mellkasomat, szívem felett. Becsuktam magam mögött az ajtót, a szekrény felé akartam elindulni, de az egyik polcon megláttam egy fotót. YoonGit és engem ábrázolt, még kicsik voltunk rajta, körülbelül előtte lettünk barátok. Aztán mellette meg ott volt az a bizonyos kép, amit akkor készítettünk, mikor először befestettük hajainkat szőkére. Elmosolyodtam. - Mennyivel másabb volt akkor... - végigsimítottam a képkeretet, aztán a valódi célom felé, a szekrény elé álltam. Egy egyszerű fehér pólóra váltottam az enyémet, mely nagyobb volt, mint az alap méretem, és egy sötét kék melegítő nadrággal párosítottam, mely legalább gumis derekának köszönhetően nem csúszott le rólam. A saját öltözékemet a radiátorra tettem a fürdőszobában, majd lekocogtam a konyhába, ahol éppen TaeHyung főzöcskézett. - Mit csinálsz? - álltam mellé, miközben a lábasba néztem.

 - Mivel úgy néz ki, hogyha nincs itthon senki, akkor nem igen van szükség tartalékokra, ezért vizet melegítek a ramenhez. Ez az egyetlen, amit találtam - magyarázta, miközben beletette a tésztát a vízbe.

 - Ah, értem - leültem az ebédlőasztalhoz, aztán egy kicsivel később már hozta is az ételt. Leült velem szembe, és elkezdtünk szürcsölni. - Holnap korán kellene kelni, mert dolgom van a városban. El tudsz vinni vagy találjak ki mást?

 - Mi az a fontos dolog? - emelte fel fejét.

 - Miért érdekel?

 - Szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem aludhatnék addig, amíg akarok. Elnézést, talán baj? Vagy ennyire titkos, hogy rádiózni mész? - elkerekedtek szemeim. - Ne nézz így. Mióta a Trouble-ön, mint Nana mutatkoztál be, én összekötöttem a dolgokat. Szerdánként és szombatonként mindig ugyanabban az időpontban tűntél el. Amikor pedig a Jeju-n voltunk, akkor Nana pont nem volt adásban, nem furcsa? Igen, elviszlek, amúgy meg, nehogy a végén neki állj stoppolni, és elvisz valami elmebeteg - folytatta ételét.

 - Azt hiszed, hogy nem bírnám megvédeni magam, ha megtámadnak? Ja, és ne emlegesd fel a Jeju-t, úgy volt, hogy minden ott marad - felálltam hatásosan, majd tányéromat a mosogatóba tettem. Mikor pedig megfordultam, TaeHyung a lehető legközelebb állt hozzám. Nem mozdulva előlem feloldotta telefonját és felém mutatta hátterét, ami teljesen kivehető volt, hogy én szerepelek rajta.

 - Éppen a hotelszobánk erkélyén álltál itt, a Jeju-n. Hogy tudnám elfelejteni, hogyha mindennap látom? A másik dolog pedig. Tudom, hogy megtudnád magad védeni bárkitől, de én akarlak megvédeni mostantól. Én akarok érted aggódni, hogyha engeded - a szeme és telefonja képernyője között cikázott tekintetem. - Gondolom, most egy kifogáson jár az eszed. Vagy fel akarod hozni az ottani szabályokat, amiket megbeszéltünk, vagy azt mondanád, hogy menyasszonyom van és nem lehet. Vajon miért akarsz mindig kifogást keresni? Nem bírsz rájönni ennyi idő után, hogy akármit csinálsz, akár eltávolodnál, akár nem veszel rólam tudomást, azzal csak ártasz mindkettőnknek, főleg magadnak. YoonGi nekem mondogatja, hogy döntsek végre a dolgokban, de te mikor fogsz végre megállapodni az érzéseiddel? A Jeju-n azt mondtam, hogy menni fog neked, hogy nélkülem is boldog legyél, de kezded bebizonyítani, rosszul gondoltam. Ezért akarom, hogy végre döntsünk. Vagy mind a ketten lépjünk egyet közelebb egymáshoz, vagy akkor forduljunk meg és sétáljunk el egymástól úgy, hogy többet vissza sem térünk. Nem kell most azonnal döntened, de tartsd észben a kérdésemet, és amint megvan a válasz, szólj - zsebébe rejtette telefonját, majd hátrébb lépett. - Most, hogy visszajött az áram, akarsz nézni valami filmet? - egyik pillanatról a másikra váltott témát és hangnemet is. - És ha nem szeretnéd, hogy megtörténjen az, ami majdnem megtörtént a Jeju-n is, akkor váltsd le a pólód, mert...eléggé hivalkodó - elmosolyodott végig nézve rajtam, a fehér pólón áttetsző fekete melltartómra célozva ezzel.

 - Kék-zöld foltosan akarsz kimenni ebből a házból? - húztam fel fél szemöldököm. - Ha nem, akkor ülj le a kanapéra szerintem és indíts el egy filmet - kicsit ijedt tekintettel azt tette, amit az előbb mondtam. Ekkor kicsit visszatért belém az a SeoNa, aki azelőtt voltam, mielőtt még megismertem volna TaeHyungot. Ezzel párhuzamosan egy kis energia is visszajött testembe. Leültem jómagam is a kanapéra, törökülésben, míg TaeHyung keresett valami filmet, viszont mielőtt elindította volna egy tálnyi popcornnal tért vissza a konyhából. Odakintről eközben még mindig behallatszott, hogy az eső cseppek tömkelege, hogyan kopog az ablakon és a tetőn. TaeHyung helyet foglalt, közénk tette a tálat, majd elindította a 'Train to Busan'-t. - Nem fogok megijedni, ha az a célod.

 - Minden filmre mondtál volna valamit hasonlót, ez tűnt a legnormálisabbnak az összes közül. Inkább nézd - vett egy maréknyi popcornt magához. Aztán elkezdődött a film, amit figyelmesen néztem az első felugró zombiig, amikor is konkrétan nem attól ijedtem meg, hanem osztálytársamtól, ahogy ugrott egyet a kanapén. Felé fordítottam a fejem, ekkor próbálta kicsit összeszedni magát, úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, ezt viszont számomra túl aranyosan tette, ezért véletlenül elmosolyodtam. Épphogy egy pillanatra nem figyeltem magamra. - Láttam - jelentette ki, miközben a film eseményei tovább folytak. Az elkövetkezendő jumpscare-eknél már visszafogta magát, de mégis egy kis rándulást felfedeztem rajta a szemem sarkából.

A film felénél körülbelül, mikor pár darab popcornért nyúltam odapillantás nélkül, összeértek kezeink TaeHyunggal. Ránéztem a tálra, majd elhúztam a kezemet néhány popcornnal az ujjaim között. - Ne rontsd el a film alatti hangulatot - visszatértem a film nézéséhez. A végénél pedig még többet akartam. A régi SeoNa szellemisége tért vissza valóban. Nagyon szerettem mindig is a horrorfilmeket, és ugyanúgy mikor YoonGival néztem egyet, ő ijedt meg, nem pedig én. Viszont azt el kellett ismerni, hogy a régi SeoNa is megkedvelte TaeHyungot. Kikapcsolta a televíziót, majd elvitte az üres tálat a konyhába, aztán visszatelepedett mellém.

 - Nem is kérdeztem, hogy mégis hogyan kerültél ide esőben? Biztos valaki ide hozott, nem? Aztán nem vitt vissza a kollégiumhoz?

 - Sétáltam - jelentettem ki egyszerűen. - Fáradt vagyok és egy jó film jó befejezése ennek a napnak, szóval én megyek is aludni - felpattantam a kanapéról, viszont abban a pillanatban osztálytársam is felkelt a bútorról, és karjaiba vett. Egyik karja térdhajlatomnál, a másik hátamnál fogott. - Mégis mit csinálsz?

 - Ha egészen odáig egyedül sétáltál, biztosan elfáradtak a lábaid. Felviszlek a szobába. Karold át a nyakam, nehogy leejtselek - úgy tettem, ahogy mondta.

 - Azt merd meg - morogtam magamban, miközben elindult felfelé a lépcsőkön. Bevitt YoonGi szobájába, megállt az ágy mellett és ahelyett, hogy óvatosan tett volna le, inkább ledobott a fekvőhelyre hirtelen, ami azzal járt, hogy magammal húztam a nyakánál fogva. Viszont amint felfogtam, hogy mennyire közel van hozzám, elengedtem, de ő nem mozdult felőlem.

 - Mikor odakint vihar van, miért kerülünk mi közel egymáshoz? - nézett szemembe.

 - Mert a sors úgy rendezi az utunkat, hogy mindig visszatérjünk egymáshoz, csupán ezt nem akarjuk elfogadni. Legalább is az én sorsom úgy akarja, hogy csak téged lássalak, de ezt már tudod. Viszont valamiért mégis mindig fájdalmat okoz az, ha közelebb lépsz. Egyrészt azért is, mert tudom, hogy közben még mindig van valaki más a háttérben számodra, akivel muszáj összeházasodnod a szüleid miatt. Másrészt, szerinted ez nem fájna ugyanúgy HaNeulnek is, ha megtudná, hogy megcsalod? De egyszer, mikor négyen találkoztunk a kávézóban, azt mondta nekem a mosdóban, hogy vissza akar vágni YoonGinak, amiért otthagyta - TaeHyung elmosolyodott.

 - Tudok róla. Ez a YoonGi... - elnevette magát, miközben felegyenesedett.

 - Mi az, amit elhallgatsz, TaeHyung? - ültem fel.

 - Aludj, mert holnap nem bírsz majd felkelni időben - kisietett a szobából, nehogy válaszolnia kelljen.

 - TaeHyung!

 - Aludj jól, szépség! - csukta be az ajtót gyorsan. Sóhajtottam, majd az ajtóról az egyik képkeretre fordítottam a tekintetem.

 - Mit nézel, YoonGi? Mit terveztek, ti ketten? Tudnom kellene róla, vagy jobb lenne, ha nem? Mindenesetre, jó éjszakát. Remélem, nem bánok meg semmit - bebújtam a takaró alá és nem is kellett sok, hogy elaludjak.

/TaeHyung pov/

Lementem a nappaliba és elnyúltam a kanapén. Elővettem telefonomat, majd amint felvette a hívott fél beleszóltam a készülékbe.

 - Szia, HaNeul. Zavarlak?

 - Mit szeretnél, TaeHyung? Csak mondd - álmoskás hanggal szólalt meg.

 - Jól halad a terv, csak tájékoztatni akartalak - felnéztem az emelet felé. - Nem sejtenek semmit.

 - Meg akartam kérdezni, hogy a szüleid nem lesznek mérgesek? Vagy tudnak róla, hogy mit csinálsz a háttérben?

 - Szerintem a végén már nem azt fogják nézni, hogy mennyi pénz származik nekik abból, amit tesznek, végül is ez az egyik célom ezzel, hogy megmutassam a szüleimnek, hogy nem mindig a pénz számít. Ha valóban figyelembe veszik az én érzéseimet is, nem lesznek mérgesek. Inkább aggódj azért, hogy ne legyél elutasítva - kuncogtam el magam.

 - Úgy hallom, jó kedved van.

 - Egy házban tartózkodom vele, és pár perce körülbelül egy centire voltam tőle. Láttam ma mosolyogni, foghattam őt a karjaimban, foghattam ma a kezét, hallhattam ma a hangját...

 - De tudod, hogy melyik rész jön most, ugye? - elhallgattam, majd sóhajtva helyeseltem. - Akkor én most leteszem, jó éjszakát, TaeHyung - megszakadt a vonal, ezért elvettem fülemtől a telefont, mellkasomra tettem. Ezt meg kell tenni, hogy elérjük a célt.

22.rész - Solve it with love

/SeoNa pov/

Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.

 - Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.

 - Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.

A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.

Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.

 - Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.

 - Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?

 - Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?

 - Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
 - De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
 - Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
 - Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.

Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
 - Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
 - Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
 - Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
 - HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.


/NamJoon pov/

A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
 - Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
 - Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
 - SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.


/SeokJin pov/

Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
 - Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
 - Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
 - Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
 - Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
 - Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
 - Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
 - Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
 - Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
 - Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
 - Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.


/YoonGi pov/

A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
 - Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.

Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
 - Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.

 - Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
 - Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.

 - Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.

 - Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.

 - Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...

 - Nana...

 - Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.

 - Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.

 - Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?

 - Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.

 - Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.

 - Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?

 - Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.

 - Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.