34.rész - Space between us

/SeoNa pov/

Lassan nyitogattam a szemeim, a fejfájásom azonnal jelentkezett is, miközben emlékképek ugrottak fel az előző éjszakából.
A magassarkúmmal a kezemben táncolok. Valami fekete parókás férfi beszél hozzám. Rókázok egyet valami épület előtt.
Kinyújtóztam a plafon felé kezeimmel, mikor felfedeztem egy másmilyen kinézetű gyűrűt ujjamon. Hirtelen felültem, kócos hajamat arrébb pakoltam, hogy ne lógjon arcomba, közben az ékszert néztem. Magam mellé pillantottam, TaeHyung még békésen aludt. A földön elheverve feküdtek a többiek, kivéve Kookot, kezeik és lábaik keresztbe-kasul egymáson, valószínűleg az este jól alakult annak ellenére, hogy nem emlékeztem rá. Ami miatt aggódni kezdtem igazán, hogy a vőlegényem kezén is hasonló gyűrű volt, mint az enyémen, de nem is láttam még soha. Akaratlanul is elordítottam magam, mire mindenki felkapta fejét még mélyeket pislogva.

 - Mondjátok el, mi történt, légyszíves. Aki emlékszik valamire, az mondjon valamit, kérlek - néztem körbe a nyomott és másnapos arcokon.

 - Jó reggelt - lépett be az ajtón nyúzottan a hiányzó emberünk, kezében valószínűleg kávét kavargatva. - Csináltam mindenkinek kávét, azok után, hogy végig néztem, amit tegnap műveltünk.

Mind kimentünk a nappaliba, ahol leültünk, valaki a kanapéra, valaki biztonságosabbnak érezte a padlót, JungKook addig csatlakoztatta a kameráját a beépített plazmatévéhez. Rengeteg nevetés volt a felvételen, és sok ital, rengeteg ital. Aztán jött az a rész, ami megmagyarázta az én és a mellettem ülő kezén lévő gyűrűket.

 - A Las Vegasban köttetett házasságok is valódiak, nem? - dörzsölte meg szemét HaNeul.

 - Miért nem állított meg valamelyikőtök minket? - döntöttem a háttámlának a fejem kétségbeesetten. - Apámnak mit mondok majd, ha hazamentünk? Ja, amúgy, apa, Las Vegasban már össze is házasodtam TaeHyunggal, ezt kellene?

 - Megoldjuk, SeoNa - nyugtatott meg YoonGi.
A videófelvétel további részleteiből kiderült, hogy JiMin és HoSeok körülbelül húsz percet a börtönben töltöttek a kápolna falára való vizelésért, amíg ki nem fizettük a bírságot kettőjükre. Én valóban odarókáztam egy épület mellé, valami étteremnek látszott a rázkódó videón.
Mind fejünket fogtuk, hogy miket műveltünk, de meg is köszöntük JiYeon lovagjának, hogy felvette az egészet, mert legalább megtudtuk másnap reggel, amire nem is emlékeztünk.

A fiúk, TaeHyung kivételével, egymást támogatva, elmentek keresni egy élelmiszerboltot, hogy vegyenek valami reggelit, mert úgy tűnt, hogy páran, ha ittasak, esznek, így reggelre ki is ürült a telepakolt minibár. A lányok pedig a fürdőszobába fáradtak, hogy lemossák elkenődött sminkjüket. TaeHyung mellettem maradt a kanapén, mikor pedig kicsit lehiggadtam vállára döntöttem fejem.

 - Mit kellene csinálnunk, Tae? - vettem kezét ölembe, gyűrűjét kezdtem elemezni.

 - Ne hordjuk. És egyébként tudod, hányan házasodtak össze itt részegen? Biztosan van valami megoldás.

 - Tegnap előtt kérted meg a kezem, ma reggel meg arra kelek, hogy házasok vagyunk - nevettem el magam egy kicsit a helyzet iróniáján.

 - Mi lenne, ha kipróbálnánk, milyen a házasélet? - mosolyodott el, mikor ránéztem.

 - Inkább menj, mosd meg a fogad, miután kijöttek a lányok. Érzem a tegnapi italadagod egészét.

 - Akkor velem jöhetsz majd - mosolyodott el. - YoonGi, le fogja harapni a fejem, ha nem vigyázok rád ilyen helyzetben - felálltunk a kanapéról, mikor a fürdő felszabadult, és megmostunk fogainkat.

Pár órával később, délután egy környékén, amikor már mindenki kicsit túllépett a másnaposságán, és ettünk már eleget, hogy felszívja a maradék alkoholt gyomrainkban, elkezdtünk összepakolni. Viszont a repülőig volt még idő, így elmentünk kicsit sétálni a környéken. A Nap szikrázóan sütött, de a szél tavasziasan lengte körbe a fák lombjait, ezért nem volt füllesztő meleg. Lassan battyogtunk csomagjainkkal - persze, én még a hotelben hagytam sajátjaimat - az utcán. És bár azt kívánhattam volna, hogy sétáljunk el a végtelenbe, mind, együtt. Nem törődve azzal, hogy kinek mi a kötelessége. TaeHyung boldogan lóbálta kezeinket, miközben nézelődött. Minél több időt töltöttem velük, annál nehezebb volt elszakadni tőlük.

Elsétáltunk a repülőtérig, hogy azzal is teljen az idő, majd ott már alig kellett várni, hogy a négy órási járatra fel is szállhassanak, és visszautazzanak Szöulba.

 - Megleszel? - fogtam meg férjem kezeit, mire bólintott mosolyogva. - Meg ne merj csalni, mert tudom, hol laksz! - próbáltam nevetéssel elfojtani a könnyeimet.

 - Eszemben sincs - átölelt szorosan. - Te meg ne szedj össze semmilyen amerikai fazont, amíg távol vagy, oké? - dünnyögött fülembe.

 - Pedig épp azt akartam - kuncogtam mellkasába, majd eltávolodtam tőle. - Köszönöm, hogy megszerveztétek ezt az utat. Nagyon hiányozni fogtok egy évig, de ígérem, soha nem felejtelek el titeket.
 - Egy csoportos ölelést mindenki el tudna viselni? - lépett kicsit arrébb a bőröndjétől szét tárt karokkal. A fiúk persze kevésbé akarták, de a kedvemért egy hatalmas ölelést kaptam tőlük.
 - Be kell szállnunk - szólalt meg HaNeul, fülelve, amit éppen bejelentettek . Ekkor átölelt párom, szorosan, búcsúzóul. - TaeHyung, jössz?
 - Megyek, megyek - leengedte karjait, de kezemet megfogta még. - Biztos ezt akarod? - bólogattam válaszul. - Rendben, akkor mi megyünk. Ha hazajönnél, csak szólj, és itt termek - elengedte kézfejem, majd távolodni kezdett.
 - Viszlát egy időre. Egyikőtök se bukjon meg, oké? - csomagját húzva, elfordult, de azonnal meg is torpant, ott hagyta minden cuccát a srácok mellett, és hozzám rohant egy utolsó csókra. Talán az volt egyszerre a legédesebb és a legszenvedélyesebb csók, amit valaha is adott. Aztán eltávolodott újra szó nélkül, mosolyogva integetett, ahogy sétáltak egyre messzebb tőlem.
 - Ne nézz így JungKook! - morgott JiYeon elég hangosan ahhoz, hogy még meghalljam. - Te is ezt csináltad volna, nem?!
Ekkor egy vastag üvegen keresztül figyeltem, amíg felszáll a fehér fém madár, ami barátaimat visszavitte országunkba. Kicsit elkeseredtem, persze, mikor eltűnt a gép a felhők közt, de tudtam, hogy egy év múlva újra láthatom őket élőben, és ez is fogja bennem tartani a lelket addig.

Ezek után a vasárnap délutánom, illetve kora estém, abból telt, hogy összeszedjem a holmim a hotelből, és Las Vegasból New Yorkba utazzak, és a távolsági buszt választottam, hogy az út alatt eleget tudjak gondolkodni.

Két bőröndömmel, és a hátizsákommal indultam el a metróaluljáróba, amivel eljuthattam a buszpályaudvarra. Felszálltam a megfelelő irányba tartó szerelvényre, majd helyet foglaltam a félig üres metrón.
 - Hova megy ennyi cuccal? - szólt hozzám koreaiul egy fiatal lány meglepetésemre.
 - Oh...a buszpályaudvarra - mosolyogtam rá. - Ha nem haragszol meg, te pedig úgy nézel ki, mint aki menekül - figyeltem meg a szeme alatti karikáit és hegeket karján.
 - A valóság elől, tulajdonképpen. Egyébként AhReum vagyok - nyújtotta kezét kedves mosollyal, de kicsit hamisnak tűnt.

 - SeoNa - mutatkoztam be én is, majd ráztam meg kezét. - Szép neved van amúgy. Nem vagy egy kicsit fiatal? Hol vannak a szüleid?
 - Otthon, Osanban. Nem rég meghalt egy rokonom, és hazamentek, hogy leróják a tiszteletüket. Egyébként nem vagyok annyival fiatalabb szerintem. Tizenkilenc vagyok - nevette el magát.
 - És te azért nem mentél velük, mert...?
 - Nem is ismertem. Különben is jobb, ha inkább távol vagyok tőlük. Néha igazán ki tudnak készíteni a szüleim, meg a kisöcsém.
 - AhReum, hidd el, később meg fogod bánni, hogy nem töltöttél velük elég időt. Mióta anyukám meghalt, rájöttem, hogy tényleg többet kellett volna otthon lennem, mint császkálni inkább. Most pedig ezt az időszakot is megbánom majd, hogy távol vagyok a családomtól, de hát munka az munka. Kérlek, ne szúrd el az életedet, rendben? - bólintott egyet beleegyezően.
 - Oh! - nézett fel, mikor megállt a metró. - Itt kell leszállnom! Örültem, SeoNa, hogy megismertelek - sietett ki a szerelvényből, mielőtt még becsapódtak volna az ajtók.

Nekem viszont a végállomásig kellett mennem, így hát elüldögéltem ott, zenét hallgatva a folyamatosan zakatoló metrón. Bár közben rájöttem, hogy Amerika - legalábbis Las Vegas - teljesen más népesség összetétellel rendelkezik, mint Szöul. Hát még, ha arról beszélünk, hogyan is öltöznek fel fényes nappal a népek. Bizony, néhány dolgot meg is bántam, hogy megláttam.

Végre a végállomás következett, és a csomagjaimat a mozgólépcsőre való felbiggyesztés, illetve leszedése után meg is találtam nem sokára a buszt, ami New Yorkba ment. Táskáimat bepakoltam a busz csomagtartójába, amint odafértem, majd felszálltam a járműre, és az előre megvásárolt jegyemet felmutatva elfoglaltam egy szabad helyet az ablak mellett.

Továbbra is azzal ütöttem el az időt, hogy zenét hallgattam, vagy firkálgattam egy jegyzetfüzetbe, amit a kis hátizsákomban felhoztam magammal a buszra, vagy egyszerűen csak vizslattam a nyári természetet, ami mellett elsuhantunk. Ahogy haladtunk városról városra, Amerika ezer arcát mutatta meg nekem. Voltak kevésbé gazdag környékek, mégis bennük is volt valami különleges. Elsőként Denverben pihent meg a busz egy pár órára, amíg az utasok vissza nem tértek a benzinkúti kisboltból a szükséges dolgok megvásárolása után. Én csak egy üdvözlőkártyát vettem egy pofás 'DENVER' felirattal.

Mikor pedig tovább haladtunk, és a legközelebbi megállóhoz, pihenőponthoz, Kansas Cityhez értünk, már rég besötétedett, így a benzinkúton és a vasútállomáson kivűl, amiket a környékbeli villanyoszlopok világítottak be, nem igazán láthatott mást az ember. Ez alkalommal is ugyanúgy vettem egy üdvözlőkártyát a város nevével, meg egy flakon vizet, és egy zacskó amerikai márkás chipset. Aztán visszaszállva a buszra, nem sokáig tartott, hogy elszenderedjek a csendes sötétségben. Álmomban már vissza is mentem Szöulba, a barátaimmal és a családommal voltam otthon. Nevettünk, és nem is aggódtam semmi miatt, mert tényleg boldog voltam velük. Aztán hirtelen fehér lett minden körülöttem, minden és mindenki eltűnt, erre riadtam fel. Mikor kinyitottam a szemem, valamiféle visszatükröződött fény szinte elvakított, ezért kicsit feljebb ültem, és azonnal jelentkezett, hogy igen fura pózban aludhattam, mert a nyakam minden mozdulatomnál begörcsölt.
Ezért próbáltam minél kevesebb mozgással ülni a helyemen, míg meg nem álltunk Louisvilleben - persze a mellettem ülő mogorva amerikai nő nem igazán tolerálta, hogy nekem fáj valamim. Vettem szokásosan egy üdvözlőkártyát, és angol tudásomnak hála megkérdeztem, hogy mit ajánl a nyakamra. Hál'istennek a nyakpárnákra mutatott a segítőkész férfi a pult mögül, és nem valami drága krémet akart rásózni személyemre, aki jelenleg egy szőke, látszólag naív túrista volt az ismeretlen városkában. Az újdonságaimmal visszaszálltam a helyemre, amit nem nagyon szívelt a nő, aki elmélyülve fejtette volna keresztrejtvényét. Amint helyet foglaltam, nyakpárnámat felcsatoltam, és már sokkal kényelmesebben telt az utazásom hátralévő része.
Miközben áthaladtunk valahol Nyugat-Virginián, megálltunk egy Morgantown nevű kisebb városkában tankolni, és sofőrt cserélni, de nekem ezúttal nem volt kedvem leszállni - aminek a hölgy örült is -, így zenét hallgatva lapozgattam a galériámban. Ekkor pedig találtam egy képet, melyet még ittas állapotomban készíthettem magamról és a kis csapatról. Elmosolyodtam a kép láttán, és könnyem is majdnem kiszökött közben. Mobilnetem segítségével, elküldtem interneten keresztül a srácoknak, akikről fogalmam sincs hol járnak éppen. Feltehetőleg az időzónák közötti eltolódás lesz a legnagyobb ellenségem az egy év alatt.


/TaeHyung pov/

Kedden délelőtt telefonom hangos pittyegésére keltem. Mikor kezembe vettem a készüléket, láttam, hogy SeoNa egy csoportot hozott létre a neten, melybe beletette tízünket, akik Vegasban voltunk, és egy képet küldött, melyen mi szerepeltünk, nem éppen józanul. Sóhajtottam, ahogy lezároltam a mobilom, és magam mellé dobtam az ágyra, ahol Nanának kellett volna aludnia, és morognia kellett volna, hogy megdobtam a telefonnal. Lábaimat leengedtem a padlóra. Az ablakon keresztül betörő napsugarak elnyúlva a padlón éppen addig értek, ahova tettem lábfejem. Hagytam egy kicsit, hogy a sárga fény felmelegítse kellemesen bőrömet, majd elindultam a konyhába. Egy átlagos reggelen a tűzhely mellett állt volna feleségem, hogy a kedvencemet készítse reggelire, de nem volt ott. Vagy talán a fürdőszobába lett volna, hogy megmossa arcát, és egy laza kontyba kösse haját, amit én annyira szeretek piszkálni a fején, de mikor neki döntöttem fejem a helyiség ajtófélfájának, és körbenéztem, ott sem találtam nyomát. Megmostam arcomat, egy ideig figyeltem magam a mosdókagyló feletti tükörben, ahogy csorogtak lefelé államig a vízcseppek, majd egy törölközővel letöröltem őket. Azt visszatéve helyére kibattyogtam a nappaliba, ahol talán még mindig találnék egy-két popcorn darabot a kanapé alá beesve, azok után, hogy hányszor felborította SeoNa a tálat. Lehuppantam a bútorra, körbefordítottam fejem, és szinte minden a páromra emlékeztetett, aki ki tudja Amerika éppen melyik utcáját, vagy városát járja. Hogyan fogom kibírni ezt az egy évet?


/SeoNa pov/

New York előtt még Philadelphiában állt meg a busz egy pihenőre. A telefonom térképén nézve már nem voltunk messze, így felvettem a kapcsolatot jövőbeli főnökömmel, de addig leszálltam a buszról, nehogy véletlenül is zavarjam székszomszédom.
 - Ah, SeoNa! Már vártam a hívását - köszöntött Hoon telefonon keresztül.
 - Öhm. Hosszabbnak ígérkezett az út, így csak kedd dél környékén érek New Yorkba.
 - Semmi gond. Nekem is közbe jött egy üzleti ügy, szóval nem tudom körbevezetni, ezért magától kellene odatalálnia a szállodához, ahol megszáll majd. Elküldöm üzenetben a szálloda nevét és címét, a szoba meg az ön nevére van íratva. Szerdán pedig reggel nyolckor lent a bejárat előtt találkozzunk és elviszem a BBS épületéhez - hadarta. - Addig is ne tévedjen el New Yorkban.
 - Rendben, viszlát! - nem sokra rá, miközben visszaszálltam a buszra, érkezett is a sms, hogy hova kell mennem.
Mivel Morgantown óta csak aludtam, több órán keresztül, ezért New Yorkig már egy szemhunyásnyit sem aludtam. Így láthattam ismét, hogy akár egy városon belül is mennyit változhat a környék gazdagsága.
A busz valahol a nagy alma központjában állt meg, és amikor leszálltam a járműről, magamhoz vettem csomagjaimat, akkor gondolta úgy magában a telefonom, hogy feladja a szolgálatot és kikapcsol. Szóval a totál ismeretlen környéken valahol keresnem kellett egy boltot, mely térképeket is árult. Szerencsémre New Yorkban elég sok a turista ahhoz, hogy több ilyet is találjak. Bár a helyzetemen még ekkor sem segített, mivel a cím, ahova mennem kellett volna, is a telefonomban volt. Megvettem a térképet, és próbáltam egy hangzásra ismerős nevet keresni rajta. Átböngésztem minden utca nevet, nézegettem fel róla, hogy vajon én, hol állhatok egyáltalán, de nem bírtam eligazodni.

 - Nem idevalósi vagy, ugye? - összerezzentem az ismeretlen hangtól, mely hirtelen megszólalt megszólalt mellettem.

28.rész - Princess in sneakers

/SeoNa pov/

Egy külön szobát szenteltek nekünk, lányoknak, hogy átöltözzünk a szertartásra. Megkaptuk a ruháinkat is, amit a vásárlás óta nem is láthattunk, majd felvettük őket. Én megint elmerültem a tükör előtt, végig néztem többször is magamon. Ilyen drága és szép ruhát sosem viseltem még, de ezúttal is minek? Lenéztem lábamra, mely elmélyedt a vastag fehér szőnyegben, aztán az egyik bőrfotelben heverő magassarkúra tekintettem, amit fel kellett volna húznom lábamra, majd az ajtó közelében hagyott tornacipőm felé fordítottam fejem.

 - Mindjárt jövök, lányok - azzal kiviharzottam a magassarkúval az ajtón. A folyosón felvettem lábamra, majd elindultam sétálni, hátha el tudom dönteni, mit is akarok. Az udvaron pedig összefutottam egy ismerős arccal. - HyeRan? - döbbentem le.

 - Oh, szia, SeoNa - mosolyodott el.

 - Mit keresel itt? - léptem közelebb hozzá.

 - A szüleim küldtek, hogyha már nem tanulok rendesen akkor legalább legyek hasznukra. Az üzletükből rendeltek az esküvőre virágot, szóval elküldtek ezekkel - biccentett az autó felé. - Csak éppen keresek valakit, aki segít, mert a menyasszony igazán pénzes lehet, hogy tele lett vele a jármű és egyedül sokáig tartana becipel-
 - Ne is mondj többet. Emlékszel, amikor megígértem, hogy keresek neked valakit? Ezt most betartom - vigyorodtam el, aztán JiMin felé lépkedtem, aki éppen kijött az épületből. - JiMin! - szóltam neki, nehogy elsiessen valahova. Mosolyogva változtatta meg menetirányát. - Segíteni kellene HyeRannak a virágokkal és közben beszélgethetnétek is talán - fogtam meg vállát a célozgatásom közben. - Én megyek is tovább akkor...
 - Várj, SeoNa, egy kicsit beszélgetnénk négyszemközt - ahogy ezt meghallotta a fiú, elindult a járműhöz kedvesen. - Valami baj van. A szemedben is látni és hát, egy magassarkú van a lábadon - nevette el magát. - Láttam, hogy kik vették fel a rendelést. Nem tudom talán a felét sem a történetnek, de egyet talán mégis, hogy TaeHyung téged szeret, ahogyan ott, akkor rád nézett. Talán nem te vagy a leggazdagabb lány Szöulban, talán nem minden fiú fordul meg utánad, mert nem olyan ruhákat hordasz állandóan, de hogyha az a bizonyos utánad fordul és nem érdekli, mi van rajtad, akkor az isten szerelmére tartsd már meg. Minden lány az igazira vár, te meg elengednéd? A magassarkú nem te vagy, lehetsz valaki hercegnője tornacipőben is, és még nem is töri fel a lábad - kacagott fel. - Szóval menj vissza abba a szobába, ahova osztottak titeket és vedd fel a tornacipődet. Ha igazából téged szeret, akkor tökéletes leszel neki abban is.
 - Köszönöm, HyeRan - átöleltem. - És szívesen - elengedtem őt, majd a kocsinál várakozó fiú felé biccentettem.
 - Köszönöm, SeoNa, és majd mesélj, hogy mi történt, mert nem maradok a szertartáson - bólintottam, aztán elindultam vissza a helyiségbe, ahol cipőmet hagytam. Amikor visszaértem, a lányok már nem voltak ott, ezért leültem a kanapéra, levettem magassarkúimat, leváltottam őket saját lábelimre. Felálltam bennük, a tükör elé léptem, és végre újra a saját bőrömben éreztem magam.
A tornacipőmben voltam, ami megvásárlása óta már olyan sok mindenen átkísért, mindig ez volt rajtam. Nyáron, amikor a platón utaztam, tudatlanul, a szerelemről semmit sem tudva. Szeptemberben, mikor beleütköztem a fiúba, aki először kiváltotta bennem a szerelem érzését. A Trouble-ön, amikor először megcsókolt. A számtalan alkalommal, amikor fájdalmat okozott nekem, és szintén számtalan alkalommal, amikor alig bírtam nélküle létezni. Ezúttal is ez melegítette fel lábaimat, és a benne lakozó emlékek értéke. Ez lesz az a nap, mikor minden eldől, egyúttal az is, hogy megtartom-e e cipőt egy életre egy jó emlékként, vagy kidobom az első adandó alkalommal, mert soha nem akarok emlékezni ezekre a pillanatokra, amit vele élek át.
 - SeoNa! Téged kerestelek, mindjárt kezdődik a szertartás - nyitott be JiYeon.
 - Máris megyek - utoljára még belenéztem a tükörbe, azután szobatársammal a bálteremhez mentünk, ahol lassan megteltek az elhelyezett székek a násznépnek. Persze annyian nem voltak, mivel olyan messzi rokonokat nem hívtak meg. TaeHyung oldala inkább szülei üzleti partnereivel volt tele, és HaNeul oldalára ültek az osztálytársaim, ahol megtaláltam HyeRant is JiMin mellett. Elmosolyodtam, miközben elfoglaltam a helyemet, mint tanú az oltár mellett. Velem szemben YoonGi álldogált saját helyén. Viszont nem mertem ránézni, nehogy észrevegye, ami akkor a fejemben lejátszódott. Ezért a násznépet pásztáztam, az egyik sarokban pedig felfedeztem nagybátyámat a szokásos öltönyében, és hajával, amivel hozta a bérgyilkos hatást. Odarobogtam hozzá. - Mit keresel itt, HongBin? - fortyogtam a dühtől, mert sejtettem, hogy mire készül.
 - SeoNa drágám, nyugodj meg, nem azért vagyok itt, hogy eltávolítsam az ellenfeleimet, éppen az ellenkezője. Azért vagyok itt, hogy megvédjem ezeket a vezérigazgatókat és nejeiket. Nehéz elhinni, de tényleg. Elfogadtam, hogy nem lehet az enyém. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat.
 - Miről beszélsz? - kerekedtek el szemeim.
 - Anyád neked semmit sem mondott el az átkodról? Hihetetlen... - sóhajtott szemét forgatva. - Az átkod miatt... - ekkor felhangzott a bevonuló zene eleje, ami arra kellett, hogy lecsitítsa a násznépet, és tudtam, hogy nekem is a helyemre kell mennem.
 - Ezt később megbeszéljük - elsiettem mellőle, az oltár mellé álltam, ahol már ott volt a vőlegény és az anyakönyvvezető is. Összenéztem kínosan TaeHyunggal, majd a kétszárnyas ajtó felé fordultam, melyek kinyíltak az ara előtt. Egy csodálatos csipkés, kövekkel berakott, hosszúujjú fehér esküvőiruha simult a menyasszony testéhez. TaeIl vezette az oltárhoz a lányt, apja hiányában. Átadta őt fiának, majd leült felesége mellé. HaNeul és TaeHyung az anyakönyvvezető elé léptek, kézen fogva.
 - Kedves egybegyűltek, azért jöttünk ma itt össze, hogy összeadjuk ezt a két jó madárt, Kim HaNeult és Kim TaeHyungot. Ha bárkinek bármilyen hozzászólása van most szóljon vagy hallgason örökre - elhalkult mindenki, amikor YoonGi lépett előre.
 - Én tiltakozom a házasság ellen - sugdolózások indultak meg a násznép köreiben. - Szeretitek egymást? - egymás felé fordult a pár. TaeHyung engem nézett, miközben egyszerre rázták meg fejüket nemleges válaszként. - Van valaki más, akit szerettek? - továbbra is tartotta a szemkontaktust velem a fiú, és ahogy láttam, HaNeul pedig a szőkeséggel. Mindketten bólintottak és elengedték egymás kezét. A legokosabb gondolatom az volt, hogy kirohantam az épületből, hogy ne is kelljen őt látnom.

/HaNeul pov/

 - HaNeul, ha emlékszel az egy évvel ezelőtti dolgokra, meg sem kell indokolnom, miért szólaltam fel. TaeHyung, te meg menj már SeoNa után - biccentett az ajtó felé, ahol nem rég futott ki az említett, mire a fiú hallgatott rá és kiiramodott a friss levegőre, viszont nem is bántam. - Túl sokáig akartam azt a lány odakint magaménak tudni, mire rájöttem, hogy a bátyjává váltam helyette. Te voltál az egyetlen, aki miatt másképpen vert a szívem még eközben is - közelített hozzám. - Mit mondasz? - az egybegyűltek felé fordultam.
 - Köszönöm, hogy eljöttek. Mindenkinek jár még egy étkezés, amit nyugodtan fogyasszanak el, mert a nagylelkű Kim TaeIl számlájára ment minden, aki reményeim szerint megtanulja, hogy először a fia érzéseit kellene néznie, mielőtt cselekszik a helyében - lecsatoltam a ruhám uszályát, ami sokkal könnyebbé tette a mozgást számomra. - Kérem, Ön is egyen valamit, mielőtt hazamegy - szóltam az anyakönyvvezetőnek, aztán megfogtam YoonGi kezét. - Mehetünk, szőke hercegem - kirohantunk együtt, majd felsegített a lovaskocsira, ami nekem és TaeHyungnak lett szánva, és sofőr hiányában a szőkeség indította neki a lovakat. - Hova menjünk, hercegnőm? - szólt hátra, mialatt elindultak az állatok.
 - A kastélyodba, hercegem - életemben először éreztem azt, hogy helyesen cselekszem, hogy tényleg jó helyen vagyok, hogy tényleg jó emberrel vagyok, hogy tényleg szabad vagyok. Amikor pedig hátra fordult egy pillanatra YoonGi mosolyogva, szinte vigyorogva, akkor még a szívem is a helyére került.

Miközben az ő háza felé baktattunk a lovaskocsin, nézelődtem jobbra-balra, integettem néhány kisgyereknek, akik csodálva nézték a két ló patáinak hangos kopogását az aszfalton. Boldognak éreztem magam végre.
 - Megérkeztünk - kikötötte a lovakat egy füves részhez az előkertjükben, hogy ne szökjenek el, majd lesegített engem a járműről, aztán a karjaiba kapott, miután kinyitotta az ajtót, és bevitt engem, mint egy újdonsült feleséget. Felvitt a lépcsőn, a szobájáig. Ott letett, majd közelebb lépett hozzám, miközben derekamat fogta, aztán megcsókolt. Mikor eltávolodott számtól, szemeibe néztem.
 - Ideadnád kicsit a telefonod? Segítenék a dolgok haladásában - kivette zsebéből a készüléket és átadta nekem. Egy sms-t írtam TaeHyungnak, hogy vigye el a nászutunkra SeoNát. - Szerinted ez segíteni fog nekik? - a szőkeség bólintott, aztán letette az éjjeliszekrényére a telefont. Mögém lépett ezek után, és éreztem, hogy a cipzárt kezdi el lehúzni hátamon. Az anyag egyre lazább lett rajtam, de ő még rá is segített, lehámozta kezemről is a ruhát, majd lassan lehúzta a földig, hogy utána kiléphessek belőle, és még az abroncstól is megszabadított. Letette a helyiségben lévő egyetlen székre zakóját is, majd zsebébe tette kezeit.
 - Milyen filmet szeretnél nézni? - szemeiből azt olvastam ki, hogy komolyan gondolta, de szája valahogy mégis máshogyan állt. Leültem az ágya közepére, és úgy gondoltam, hogy játsszunk akkor kicsit.
 - Áh, nem is tudom. Én aludnék inkább, fáj egy kicsit a fejem, szóval most lepihenek - hátradőltem, viszont továbbra is néztem őt, hogy mit reagál. Végig nézett rajtam, amikor nyújtóztam egyet. Elkezdte kicsatolni övét, levenni ingét, és hirtelen felettem is termett. Elnevettem magam, mikor megcsókolt. - Jó volt a film? - lecsittegett, majd elmélyítette csókunkat, és ami ezután történt, még szülői felügyelet mellett sem tenném megtekinthetővé.

/SeoNa pov/

Szipogva léptem ki a friss tavaszi levegőre, nem az ajtóban álltam meg, hanem kicsit arrébb sétáltam, de még így is pár pillanat múlva valaki megfogta vállamat gyengéden, viszont határozottan.

 - TaeHyung? - fordított meg tengelyem körül az illető, és meg is láttam személyét.

 - Ha valakit elkezdesz kedvelni, nem úgy tekintesz már rá, mint egy sima barátra, akkor soha többé nem tudsz majd ugyanúgy nézni rá, mint azelőtt. Soha többé nem tudsz egy idegenként tekinteni rá. Főleg, ha meg is csókoltad már azt a valakit. Akármit csinálhat, akkor sem bírsz majd haragudni rá, mondhat vagy csinálhat bármit, akkor sem taszítod ki a szívedből. Nézhet ki akárhogy, akkor is ő lesz számodra a legszebb, leghelyesebb. Környékezhet meg akárki, mondhatja, hogy téged kedvel, neked akkor is az a valaki lesz az első a szívedben. Lennél az a valaki számomra? - Lenéztem a felém nyúló kézre, majd megfogtam, és közelebb is léptem egy kicsit hozzá. Ekkor elővett szmokingjának zsebéből egy kis fehér valamit, csak aztán ismertem fel a kis pihés madártollat. - Tudod, hogy mit jelent, ha ez itt van, ugye? - mosolyra húzta száját, aztán közelebb hajolt hozzám, nem toltam el magamtól, hagytam, hogy cselekedjen, mert tudtam, hogy most már semmi sem fog visszatartani, hogy vele legyek. Ajkaimra csókolt, majd eltávolodott, mert üzenete jött. - Mit szólsz, ha most visszamész a cuccaidért, aztán a parkolóban találkozunk az autómnál? - bólintottam, majd vissza is siettem a szobába, ahol az egyetlen táskámat megfogtam, és már mentem volna TaeHyunghoz, mikor a lányok sétáltak velem szemben. Annyira boldognak éreztem magam, hogy nyakukba ugrottam konkrétan.
 - Látjuk, boldog vagy - mosolyodott el szobatársam.
 - SeoNa, el akartam mondani, hogy többet nem fogok TaeHyungra hajtani, mert nem éri meg. Viszont - vigyorodott el. - lehetséges, hogy valaki más a helyére pottyan nem sokára.
 - Annak örülök, de én most sietek, lányok. Figyelnétek a násznépre? - bólintásuk után már szánkáztam is a parkolóba, de azelőtt is megtorpantam, mikor láttam padtársam beszélgetni apjával. Csak akkor mentem oda, mikor TaeIl elsétált a fiú mellől. - Jól vagy?
 - Pattanj be - beültem az anyósülésre, a hátsó ülésre dobtam táskámat, amikor pedig TaeHyung is beszállt, muszáj volt megkérdeznem.
 - Mit mondott apukád?
 - Bocsánatot kért, hogy nem figyelt az én érzéseimre, és mostantól azt akarja, hogy boldog legyek. Csak azt nem értem, miért kellett neki több, mint húsz év és egy ilyen behatás, hogy rájöjjön - kezeit a kormányra tette.
 - Az a lényeg, hogy észrevette magát, most már boldog lehetsz - megfogtam jobb kezét és rámosolyogtam.
 - Igaz...akkor induljunk - beindította a motort, aztán el is kezdtünk távolodni a parkolótól.
Az út alatt egyszerűen csendben voltunk, de nem az a kínos fajta, hanem inkább, amikor elég egy mosoly is, nem kell szó, hogy a másik tudja, mire gondolsz. Én végig pörgettem az összes vele kapcsolatos emlékem. Attól kezdve, hogy beleütköztem, eddig a pillanatig. Aztán eszembe jutott, amit magamtól kérdeztem a tükör előtt, hogy megtartom-e e cipőt vagy nem, és hát úgy tűnt, nem volt nagyon választásom.

A repülőtérig semmit sem szóltam hozzá, de ekkor már érdekelt, hogy mégis hova mennénk.
 - Hova megyünk?
 - Felidézzük az emlékeket - jelentette ki egyszerűen csak megvonva vállát.
 - Az nem baj, hogy semmilyen bőröndünk sincs? Semmi más ruhánk? - oldalra nézett, elgondolkodó arckifejezéssel, vigyorogva pillantott újra rám.
 - Majd veszünk ott ruhákat. Gyere! - fogta meg kezem, majd bementünk, a kezembe adott egy kis pénzt, hogy vegyek üdítőt a büfében, amíg ő megveszi a jegyeket. Éppen, hogy sorra kerültem és megvettem a két üdítőt, amikor megfordultam máris ott állt TaeHyung. - Jókor jöttünk, mert be lehet szállni már a repülőbe. Igyuk meg ezeket, aztán menjünk - annyira fura és új volt, ahogyan kezelt engem, de mégis jó érzés volt, hogy annyiszor megfogta a kezem.
Miután elfogyasztottuk italainkat, felszálltunk a gépünkre a megfelelő kapuból. Természetesen a tudtom nélkül az első osztályrakért jegyeket, amiért villámokat szortam rá tekintetemmel az egész út alatt. Ami elég nehéz volt, ha azt nézzük, hogy több, mint egy órás repülőútról volt szó. Inkább nem is néztem rá, nehogy elgyengüljek pillantásától.

Viszont szerencsésen kibírtam a landolásig, és a leszállást is. Amikor megláttam újra a Jeju csodálatos táját, elakadt a szavam, és kicsit megbocsátó tekintettel néztem TaeHyungra. Sokkal kellemesebb volt az idő is, mint az első alkalommal, több virág is kinyílt már, szóval még szebb is.
Mint ahogy akkor, most is bejelentkeztünk ugyanabba a hotelbe, felsétáltunk a szobánkig, mint akkor és ugyanúgy először a kétszárnyas üvegajtóhoz léptem. Mindent ugyanúgy cselekedtünk, mégsem volt ugyanaz. Tavasz is volt és mi is mások voltunk.

 - Ugyanebben a szobában voltunk - dőlt az ágyra, a párnák közé, miután levette zakóját. - Milyen rég volt - sóhajtott egyet.

 - Az őszi szünetben, igen - ekkor megéreztem egy párna csapodását a hátamon. Megfordultam, TaeHyung pedig úgy tett, mintha nem ő csinálta volna. - Miért csinálsz úgy, mintha nem te csináltad volna? Látsz valaki mást itt a szobában? - indultam el az ágy felé.

 - Megint be akarsz vezetni szabályokat? - húzta fel egyik szemöldökét, miközben felült. Megráztam a fejem. - Akkor menjünk el vásárolni - pattant fel az ágyról, és visszavette zakóját. Nem lehetett ellenvetésem, mivel megfogta kezem és kihúzott a szobából. Miután bezárta az ajtót, leszögdécseltünk az előtérig, aztán kerestünk egy jó ruhaboltot a butiksoron. Az első egész közel volt a hotelhez, és valami azt súgta, hogy talán maga a hotel igazgatója üzemelteti azt a boltot, mivel amint beléptünk, ugyanolyan hangulat, bútorzat fogadott, mint az előtérben. A ruhadarabok pedig megütötték azt a szintet, mint amit az a gangnami üzlet, ahova HaNeul vitt minket.

 - Biztos, hogy itt kell vásárolnunk? - fordítottam felé fejem, mikor megnéztem az egyik árcimkét. Mögém lépett, vállamra tette fejét, miközben karjaival átölelt derekamnál.

 - Én fizetek, és nincs ellenkezés. Meg kell tanulni, ha már együtt vagyunk, hogy a másik mit szeret és mit nem. Nem szeretem, ha valamit meg akarok neked venni és az árakon kibuksz - megcsapta a fülem az "együtt" szó, ezért elkezdtem nézegetni a ruhákat.

 - Ki mondta, hogy együtt vagyunk? - rásandítottam szemem sarkából. - Nem kérdezted meg, hogy lennék-e esetleg a barátnőd, így mi nem vagyunk együtt - rámosolyogtam szarkasztikus hanglejtéssel, majd tovább nézelődtem a ruhadarabok közt.

 - Direkt csinálod ezt velem? - jött utánam, ahogy sétáltam a sorok között.

 - Őszintén? - tartottam egy hatásszünetet. - Igen, mert imádom, amikor ilyen arcot vágsz - paskoltam meg arcát gyengéden. - Megyek, ezeket felpróbálom - beszökkentem a próbafülkébe, aztán mikor átváltottam ruhámat egy fekete-fehér pólóra és egy fekete farmerre, kimentem, hogy megkérdezzem a véleményét a szettről. - Na? - a próbafülkék előtt ácsorgott, szóval nem is kellett messzire mennem.

 - Nincs olyan ruha, amiben egy kicsit rondább vagy? - akaratlanul is mosolyra húztam a számat megjegyzésére. Átöltöztem a következő összeállításba, mely egy kék farmerből és egy barack színű felsőből tevődött össze. Újra kiléptem, hogy TaeHyung is láthasson. - Fordulj körbe, kérlek - eleget tettem kérésének. - Tudod, hogy börtönben lenne a helyed?

 - Ugyan miért? Mert elloptam a szíved? Tipikus csajozós duma - összefontam karjaimat magam előtt.

 - Nem. Azért, mert ha a szépséget büntetnék, te életfogytiglant kaptál volna már - felhúztam szemöldököm, majd eltűntem újra a fülkében, elvigyorodtam, amikor már nem látta, de levakarhatatlanul. Megráztam fejem, aztán amikor összeszedtem magam, visszavettem eredeti ruhámat, és kiléptem az összes többivel a kezemben a próbafülkéből.

 - Akkor melyik legyen?

 - Mindkettőt megvesszük, de válassz valamit onnan is, mert két éjszakát maradunk - megfordultam, hogy mégis mire mutatott. A fehérneműkre.

 - Rendben, akkor találkozunk a pénztárnál - elindultam a fehérneműk felé, de TaeHyung ugyanúgy jött utánam.

 - Segítek választani - vonta meg vállát, mikor ránéztem. Nem is tudtam volna elküldeni, mert úgyis jött volna, végülis férfiből van. Nézegettem a különböző alsóneműket, aztán osztálytársam mellém lépett egy fekete csipkés melltartóval és egy ahhoz tartozó bugyival.

 - Minek nézel engem? Csak egy csöppet ribancos - sóhajtott egyet.

 - Ki fogja látni rajtam kívűl? - a lehető legmagasabbra futott szemöldököm. - Fogd ezt meg, meg még egyet és menjünk - elvettem tőle, aztán elkerekedtek szemeim, amikor láttam, hogy pont az én méretemet hozta. - Ne nézz így. Nekem is volt életem, mielőtt egyetemre mentem volna - az ő kívánságára választottam még egyet, míg ő is keresett magának ruhákat, bár ő sokkal gyorsabban tette meg a körét. Kiléptünk az üzletből a papírtáskákkal, és el is indultunk vissza a hotelbe. Viszont ugyanott megálltunk a sétányon, ahol az első alkalommal. Kivette kezemből és letette a földre a vásárolt dolgokat, hogy megfoghassa a kezemet. - SeoNa, nagyon örülök minden egyes pillanatnak, amit veled tölthetek, de gondolom, nem akarod a csöpögős dolgokat hallgatni, ezért csak megkérdezem, hogy leszel a barátnőm, te bolond nő? - elmosolyodtam a megnevezésen, majd bólintottam. Elővette zsebéből a pihés tollat. - Kelleni fog ez, hogy megcsókolhassalak? - mutatta fel, mire megráztam fejemet. Közeledett arcomhoz, és én is tettem ellene, hogy a köztünk lévő távolság gyorsabban csökkenjen. Amikor pedig összeértek ajkaink, elengedte a madártollat, amely úgy szállt el a szélben, mintha még mindig gazdáján utazna. Eltávoldott tőlem, majd megfogta a felét az én szatyraimnak bal kezében, jobb kezével pedig megfogta kézfejem, miután a maradék papírtáskákat is megfogtam, folytattuk utunkat a hotelbe. És ezúttal valóban elmondhattam, hogy boldog vagyok, de minden ember tudja, hogy nem lehetünk örökké azok.

13.rész - The sea and the dolphin

/YoonGi pov/

A kőpadlóra rogytam, hátradöntöttem fejemet, a felettem ékeskedő csillárt elemeztem, ami szintén csakúgy lógott a plafonról. Akárcsak én, csupán egy teher volt a ház számára. Nem mondhattam SeoNa elutazása előtt, hogy maradjon, hogy hiányozni fog, hogy ne hagyjon egyedül. Nem kell neki még több rágódni való, nem muszáj, hogy mindent megtudjon. 

Ledőltem a hideg felületre, nagyokat sóhajtoztam, mikor a csengő dallama visszhangzott el fülemig. Fejem az ajtó irányába fordítottam, ilyen fejtartással keltem fel, a fafelülethez léptem, lenyomva a kilincset pedig felfedeztem a látogató személyét. Mosolyogva pislogott rám, kedvesen köszönt, majd a szótlan ábrázatomat figyelte.

 - Azt mondtad, jöjjek bármikor, ha beszélgetnék veled, emlékszel? - tapintott rá EunJung arra a beszélgetésre arról a napról, mikor elmentünk közösen inni a többiekkel együtt.

 - Persze, gyere beljebb - álltam félre az ajtóból, majd a nappali felé tereltem a lányt. Leült a kanapéra, ami épphogy besüllyedt könnyed testétől. Helyet foglaltam mellette, aztán végül én törtem meg a csendet. - Miért jöttél?

 - Beszélni szerettem volna, és jobban szeretek személyesen beszélni bárkiről is legyen szó. Szóval, nem tetszik, hogy így látlak. Nem kellene SeoNára várnod, míg észrevesz. Igen, tudom, hogy kedveled, láttam azokat a bizonyos jeleket. Ezért azt tanácsolnám, hagyd, hogy boldog legyen TaeHyunggal, mert ha utána sóvárogsz, a végén egyedül maradsz.

 - Miért érdekel téged, hogy én egyedül maradok-e vagy sem? Miért akarod megmondani, mit csináljak? - néztem szemébe.

 - Szerinted miért? - közelített felém egész testével. - Kedvellek. Nem akarom, hogy magányos légy.

 - Két hónap alatt nem tudott igazi érzelem kialakulni benned irántam, alig beszélgettünk amúgy is. Kérsz valamit inni? - ellöktem magam a bútortól témát váltva, de osztálytársnőm elém pattant. A tekintetemet kereste, amit meg is adtam neki, a szemeiben csupán a szánalmas próbálkozást láttam arra, hogy megkedveljem.

 - Egyet kérek. Csókolj meg. Ha utána is azt mondod, semmit sem érzel, itt hagylak, továbbra is SeoNát kedvelheted - a szemében már gyűltek a fájdalmasan visszatartott könnyek, amikből egy kigördült, letöröltem azt hüvelykujjammal, miközben arcára simítottam. Lesütötte tekintetét, én pedig ajkára csókoltam lehunyt szemekkel. Miután eltávolodtam tőle, felnézett újra, várta mondanivalóm.

 - Érezted már azt, hogy egyszerűen nem bírod elviselni, ha az általad kedvelt embert más vidítja fel, hogy hiányzik a hangja, ha csupán két percig nem hallod, hogy tizenegy éven át nem mondhatsz neki el semmit őszintén, mert meg van kötve a kezed? Érezted egyáltalán azt, hogy máshogy ver a szíved, mikor meglátod azt a személyt? - szótlanul pislogott. - De gondolom megvan az az érzés, amikor valamit minden áron meg akarsz szerezni magadnak, mert te úgy döntöttél, hogy a tied lesz, és mindegy neked, hogy kit kell megbántanod a cél elérésnek érdekében.

 - Hű! Te aztán okos gyerek vagy, YoonGi! - húzta vigyorra száját. - Igazad van, teljes mértékben. Meg akarok szerezni valamit, amitől nem fogok tágítani, ezt megígérhetem. Ezért vigyázz a kis SeoNádra. Figyelj, akár össze is dolgozhatnánk. Tied lenne SeoNa, enyém Tae. Mit szólnál hozzá? - döntötte félre a fejét.

 - Tűnj a házamból, EunJung - jelentettem ki, majd megfordítottam őt tengelye körül, az ajtó felé toltam a lányt.

 - Goromba vagy. Még egy pohár vizet sem kapok? - kinyitottam az ajtót, majd becsaptam orra előtt.

Több barátnőm is volt, mialatt igazából osztálytársnőmet kedveltem, többjüket megcsókoltam, de mindvégig az ő csókját akartam érezni. Most is így éreztem, már tizenegy éve így érzek...

Túl sok ilyen lány volt, aki engem használt volna féltékenység teremtésre. Elegem van ebből.

/SeoNa pov/

Mivel TaeHyung ötlete megtetszett, miszerint nézzük meg a partot is, egy betonúton, mely végig vezetett a part homokja mentén, körbe a szigeten, sétáltunk le célunkig. Megpillantottam a hullámzó tengert, közelebb futottam a mozgalmas vízhez, majd megálltam mielőtt a hideg folyadék elérhette volna lábam egy nagyobb hullám alkalmával. Kinyújtottam karjaimat oldalra, beszívtam tüdőm egészébe a friss levegőt. Gyönyörködtem a tájban, aztán oldalamra néztem, TaeHyungot sehol sem láttam. Száznyolcvan fokos félkört írtam le, közben leengedtem kezeimet, osztálytársam még mindig a járdán ácsorgott, engem nézett, de lábai sem mozdultak meg felém. Jeleztem neki, viszont mint egy megdermedt szobor állt ugyanott. Visszaléptem jómagam is az aszfaltra, továbbra is szótlanul mosolygott rám csupán.

 - Miért nem szólsz vagy csinálsz valamit? - felpillantottam íriszeibe.

 - Mindennek itt kell maradnia, de akkor is úgy szeretnék emlékezni erre az útra, hogy boldog voltál. Bármikor nélkülem is boldognak kell lenned, és látom, ez menni fog, de mondanom kell valamit. Nem akarok megváltozni. Úgy voltam, megteszem érted, de nem akarom. Ugyanolyan leszek, mint eddig. És...ugyanazt az állapotot szeretném vissza, mint ami az első találkozásunk előtt volt, miután hazaértünk. Addig azt csinálsz, amit szeretnél - összeszorult mellkasom szavai hallatára.

 - Nulla, nem parancsolgatunk egymásnak - kezdtem sorolni a szabályainkat, amiket együtt határoztunk meg. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő, heti egy alkalom az érzéseknek - tettem hozzá egy újat, amire a szívem késztetett. -, azon egy alkalmon kívűl viszont életbe lép szintén egy új, a harmadik szabály - hatásszünetet tartottam, mire elkerekedtek szemei kissé. - Három, idegenek vagyunk egymás számára - bólintott egyet, majd hátat fordítva nekem, visszaindult a hotelhez. A távolodó alakját figyeltem, a lelkemben pedig ezzel párhuzamosan egy fájó érzés jelent meg. Elfordítottam ismét fejem a tenger irányába, egy mély sóhaj pedig kihozott belőlem néhány könnyet.

Annyi gondolatot teremtett újra a fejemben osztálytársam, hogy ismét nem volt egy csendes pillanat a koponyámon belül. Leültem a homokba, a tenger habjait elemezve elmélkedtem. Újra összezavart, újra és újra megteszi, folyamatosan. Most pedig ellökött magától, de miért? Mi volt ez a hirtelen váltás? Miért egyeztem bele?

A hűvös, őszi szél szőke tincseim közé furakodott, miközben lábaimat felhúztam mellkasomhoz. Államat térdemre tettem, bambultam előre, a távolba. Melyikőjüknek kezdenék el először hiányozni, ha eltűnnék? A szüleimnek? TaeHyungnak? Vagy YoonGinak talán?

Egy alak közelségét érzékeltem magam mellett hirtelen, ezért felemeltem és elfordítottam balra fejemet.

 - Mit keresel itt egyedül? - kezein hátra támaszkodva ült mellettem HoSeok. - Zűr van esetleg a paradicsomban? Melyik hülye gyerekkel jöttél ide? Mit csináltak?

 - Ez nem Szöul, ahol bármikor összefuthatnánk, te hogy kerülsz pont ide? - törökülésbe fontam lábaimat.

 - Az nem mindegy, hogy én miért vagyok itt? Szerintem ez egy szabad földterület. Inkább mondd el a problémád. Látom, nincs kivel megbeszélned. Van időm, szóval mondjad csak, hogy mi van odabent - bökött homlokomra mutatóujjával.

 - Elhozott ide. Mondta, tegyünk úgy, mintha egy pár lennénk, csak amíg itt vagyunk. Aztán, most egyedül üldögélek a homokban, mert kijelentette, hogy miután hazaértünk, maradjon meg az az állapot köztünk, mint amikor még nem ismertük egymást. Beleegyeztem, mert hülye vagyok. Nem is kérdeztem, miért akarja ezt. Viszont biztos jobb lesz ez így. Ha kedvelném, és csinál valami olyat, fájna, legalább nem fog annyira meghatni a dolog így - elhúztam keserűen számat a kis történetem elhadarása után.

 - Szóval nem kedveled? - lőtt bele gondolkodás nélkül az érzéseim hálójába. - Ahogy elnézem, csupán azért rágódsz ennyit a történteken, mert kedveled. Ezen gondolkozz el, viszont nekem mennem kell. Tudom, azt mondtam, van időm, de elfelejtettem valamit megcsinálni. A suliban találkozunk majd - pattant fel a homokból, aztán neki is már csupán az egyre kisebb mását láttam a horizonton. Elővettem telefonomat zsebem rejtekéből, lefotóztam, amit éppen a szemem is észlelt a látványból. Aztán egyszer csak azonosulni tudtam a tengerrel magam előtt. A tenger nagy területet foglal el, sok dolgot lát, de mindig egyedül van. Csupán hullámzik a nap huszonnégy órájában, mint ahogyan az irodai munkás válogatja a papírokat egész álló nap a kis székében ülve, mint ahogy egy magányos öreg néni kötögeti a sálakat a tornácán. Sok mindent lát mindhárom, rengeteget láthatna még, de mégis ugyanott marad nulla-huszonnégyben azon az egy helyen, ahová került az idők alatt. Én is...megrekedtem egy helyen. Nincs hova mennem

Egy mély levegő vétel után eltoltam magam a homoktól, leporoltam végtagjaimat, aztán visszatértem a hotelszobába, ahol TaeHyung a franciaágy jobb oldalán feküdt, az erkélyajtó felé fordulva. Szemei békésen le voltak csukva, nem is szándékoztam felébreszteni őt. Az erkélyt vettem célba, annak korlátjára tettem kezeimet. A naplemente miatt eltűnő napsugarak még utoljára érték bőröm, az utolsó kellemesebb szellő meglengette hajamat, elmosolyodtam a kilátástól, amitől a jó pillanatok jutottak eszembe erről az útról. Mikor pedig eltűnt az utolsó fénynyaláb is az égről, és már csak a kék ég maradt további színezés nélkül, bevánszorogtam a szobába, ekkor osztálytársam, padtársam, és átmeneti szobatársam, már a másik oldalán szunyókált.

Álom nem jött a szememre, mert új helyen nem tudtam aludni sohase a legelső éjszakán, ezért TaeHyung alvó alakját néztem hajnali ötig. Néha elmosolyodott álmában, ami az én számat is felfelé görbülésre sarkalta. Majd körülbelül fél hatkor kinyújtotta felém karját, csukott szemekkel motyogott. Tenyerére terelődött tekintetem, kézfejemmel megszorítottam azt, mire magához húzott hirtelen. Suttogott valamit, de szavait nem tudtam értelmezni, olyan halkan mondta. Ekkor eleresztette kezem, még mélyebbre merült álmaiban. Felültem, lábaimat lógattam lefelé az ágyról, aztán visszanéztem a pihenő egyénre mögöttem. Miért zavarsz össze újra és újra és még párszor? Két óra múlva, miközben az erkélyajtót eltakaró függöny hullámait elemezgettem a fotelben ülve, a Csipkerózsika végre felkelt.

/TaeHyung pov/

Nyitogatni kezdtem szemeimet, majd felültem az ágyban, SeoNát a sarokban helyet foglaló fotelben találtam.

 - Jó reggelt - engedte le a földre a felhúzott lábait. - Mikor indul a gépünk haza?

 - Jó reggelt. Délben kell felszállnunk a gépre, fél egykor indul - azzal bevonult egy pár darab ruhával a fürdőszoba mélyébe. Az eltűnő alakja után néztem, fájdalmas mosolyt vettem fel. Elrontottam a varázst. Benyúltam a párnám alá, kihúztam alóla telefonomat, először a tegnap beállított háttérképem állította meg ujjam további lépéseit, amin SeoNa szerepelt.

Tegnap, mikor visszajött a hotelszobába, nem aludtam még, csupán tettettem, aztán mikor kiment az erkélyre, utána pillantottam. Olyan gyönyörű volt, ahogy a naplemente látszott a távolban, ahogy a haját fújta az enyhe nyugatias szél, muszáj volt megörökítenem.

Az egyetlen képem róla, de olyan melegséget árasztott szét bennem a látványa, hogy be is állítottam azt hátteremnek.

Tovább nyomkodtam telefonom kijelzőjét, hogy újra megtekintsem a délután kapott üzenetet az ismeretlen féltől. Amely csupán annyit mondott: Jobb lesz később, ha kicsit most távol maradsz SeoNától. Nem sokára találkozunk. KHB.

Hallgattam az ismeretlenre, ellöktem magamtól, megválaszolatlan kérdéseket hagytam hátra. Otthagytam a parton, nem magyaráztam meg semmit, mikor visszajött. Talán meg is utált, talán csupán nem érti a helyzetet, hogy mit miért tettem. Ebben a pillanatban pedig azt se tudtam, mit mondjak neki, ha kijön a fürdőből, hogy mit cselekedjek, ha ő nem szól hozzám.

Kinyílt az ajtó, kilépett a helyiségből, tiszta, új ruhában. Arcán enyhe pír virított a meleg víztől. Nem szóltam semmit, csak helyet cseréltem vele, beléptem a zuhanyfülkébe, lemosakodtam, aztán kiszálltam a puha, fehér szőnyegre. Felöltöztem alulról, de mikor pólómat vettem volna magamra, ránéztem a tükörre. Letöröltem tenyeremmel a párás felület egy részét, magamat bámultam azon keresztül.

 - Annyira hülye vagy, hogy egy ilyen lányt, aki valószínűleg kedvel ellöktél magadtól - sóhajtottam, majd felvettem a maradék ruhadarabot, amit bevittem magammal. Vizes hajamon hagytam egy fehér törölközőt, viszont mielőtt a kilincsre tettem volna kezem, az agyamban felpattant a gondolat, miszerint SeoNa azt fogja hinni, megint miatta vizeztem be hajam, ezért a fürdőben talált hajszárítóval inkább eltüntettem a vizességet hajamból. Úgy léptem ki a helyiségből, aztán leültem az ágyra. Osztálytársnőm a fotelben, keresztbe tett lábakkal nyomkodta telefonja képernyőjét. Haja esését figyeltem, amit egész nap ujjaim között futtattam volna legszívesebben. Felnézett a készülék kijelzőjéről, a tekintetem pedig egy másik pontra tereltem a szobában. Felállt a fotelből, elém lépett, összeborzolta hajamat, utána visszahelyezkedett az ülőalkalmatosságba.

 - Úgy néztél ki a frissen mosott, lelapult hajaddal, mint anyuci szeme fénye, aki szűzként éli le az életét. Nem lett volna ez a kép jó a repülőtéren, ahol egy lányt is megszerezhetsz akár magadnak - motyogta maga elé, mire felkaptam a fejem.

Pár óra elteltével, és egy, a szobaszerviz által felhozott reggeli után kimentünk a repülőtérre. Megkerestem a megfelelő kaput, ahonnan indult a gépünk, SeoNa ekkor is ugyanúgy követett, mint az ideérkezésünkkor. Szótlanul foglaltuk el a helyünket az első osztályon, ahogy a Szöulból induló gépen is tettük.

 - Anyukám mindig ugyanazt a történetet mesélte el nekem esténként, mikor kicsi voltam és nem bírtam elaludni - figyelme és tekintete felém irányult. - Volt egyszer egy nagy tenger. Ugyan úszkáltak benne halak és más, tengeri élőlények is, mégse mondhatta magát boldognak. Magányos volt a szíve mélyén, amit igazából nem tudott soha megfogalmazni magában. Viszont egyik nap, az egyik áramlattal egy delfin érkezett az állatokhoz, az egyetlen delfin volt az egész vízben, így felkeltette a tenger érdeklődését. Sokat beszélgettek, jó barátok lettek. Majd egyik nap, a delfin családja keveredett valahogyan közéjük egy újabb áramlattal. A delfinnek vissza kellett mennie oda, ahonnan jött, egyedül kellett hagynia a tengert. Viszont megígérte, hogy havonta egyszer meglátogatja őt az áramlattal, hogy a barátságuk soha ne múljon el - elmeséltem pont úgy, ahogy édesanyám nekem mesélte, viszont azt a beleélést nem tudtam átadni szívből, ahogy ő tette. A lány kissé bekönnyezve nézett szemembe, majd elfordulva elaludt. Nem akartam felébreszteni, mert gondoltam, semmit nem aludt aznap éjjel. De mikor már majdnem landoltunk, felkeltettem őt, lassan kinyíltak pillái, fejével felém fordult, a szeme bevérzett, mint aki füstben ült egész este. - Itt a vége a dolognak. Ahogyan elkezdtük, úgy fejezzük is be - felemeltem mutatóujjam, az övéhez érintettem, keserűen elmosolyodtam. - Életbe lépnek a szabályok - leérkezett gépünk a földre, ezek után a repülőtér kijáratáig ismét nem szóltunk egymáshoz. Kiléptünk a hűvös levegőre, a szél megerősödött, így az ember haját meglengette eléggé a fuvallatok sora. Egymásra néztünk, majd egy mély levegővétel után mindketten egyszerre mondtuk ki, viszlát. Elindult az egyik irányba, én meg ott vártam apám érkezésére, aki hazafuvarozott. A kocsiban egyből a várt kérdés hangzott el ősöm felől.

 - Milyen volt az utazás? - nézte az előttünk elnyúló utat. Megvontam vállam.

 - Eltelt - meg sem szólaltam e mondatom után, szülőm pedig nem is erőltette. Láthatta rajtam ugyan, hogy történt egy s más, de erőltetés árán nem szerezte meg soha az információkat.

/SeoNa pov/

Láttam, ahogyan a repülőtértől elhajt az a bizonyos, ismerős autó. Nekem is megfordult fejemben, hogy YoonGit felhívom, hogy értem jönne-e, de akkor beugrott, éppen a BBS épületében lehet. Így hát fogtam egy taxit, és mikor elindultunk az autó rádiójában osztálytársam hangját hallottam meg, aki éppen a műsoromat vezette helyettem.

 - Hello, itt Gigi, mondd, mit szeretnél kérni? - először is megmosolyogtam, hogy azt a becenevet mondta a szőkeség, amit egyszer, nagyon régen én adtam neki, de amúgy utálta, ha használtam. Aztán meghallottam TaeHyungot.

 - Egy dalt szeretnék kérni egy lánynak, aki egy idegen, mégis muszáj kérnem Wendy-től a Return-t - amint kimondta a címet és a dal felhangzott, a könnyek kitörni vágyakoztak belőlem, amit erősen próbáltam visszafojtani. Ekkor az ablakon kitekintve, megláttam az út szélén a hadonászó HoSeokot, aki nagyon el akart csípni egy taxit.

 - Álljon meg annak a fiúnak, kérem, ismerem őt - legördült a lehajtósávba a sofőr, osztálytársam beszállt, elkerekedett szemekkel vett észre, mikor elfordította fejét. - Neked is szia.
 - Megint összefutottunk - kivette füléből lógó, zenehallgatásra szánt eszközét. - Hallottad a BBS-t most az előbb? - lassan bólintottam egyet. - Te vagy a lány?
 - Biztos másról beszélt, nem is TaeHyung volt, hagyjuk inkább - a másik ablakon bámészkodtam, míg nem a jármű nem ért a házunkhoz. - Kifizetem az ő útját is - jeleztem a sofőrnek, akinek odaadtam azt a plusz pénzt is, majd elköszöntem HoSeoktól, és bevonultam a házba, onnan azonnal a szobámba, feltűnés mentesen. Táskám ledobtam a földre, a testemet pedig az ágyra vetettem le. Pár órába beletelt, de végre YoonGi megjelent a szobámban. Felpattantam, szavak kiejtése nélkül öleltem át, mellkasához nyomtam fejem, hallgattam szíve verését. Átkarolt, nem kérdezett semmit. - Később mindent elmondok az útról, de nagyon hiányzott az ölelésed - szorítottam jobban magamhoz a fiút. Elengedtem őt, leülve az ágyamra elmeséltem mindent, szóról szóra, ahogyan történt, nem hallgattam el semmit. Figyelmesen hallgatta, míg végig mondom, majd csupán átkarolt, vállamnál fogva magához húzott.
 - Hiányoztál, ennyi a lényeg - kellemes érzéssel töltött el a közelsége, így kicsit el tudtam felejteni TaeHyungot.
 - Neked milyen volt amúgy, amíg távol voltam, Gigi? - a nap hátra lévő részében egyre boldogabb lettem, főleg amikor ezen beceneven hívhattam régóta ismert barátom.
Kezdtem elfelejteni osztálytársunkat, kezdtem tényleg úgy kezelni, ahogyan megbeszéltük, idegenként. Kezdett az érzés is felemésztődni bennem a napok alatt, hogy kedvelem őt. Viszont éreztem magamban, a lelkem mélyében azt a kis parazsat, ami még mindig nem akart kialudni, talán az emlékek táplálták az életben maradásért. Az őszi szünet maradék idejében YoonGi végig nálunk tartózkodott, ezt persze szüleim nem is bánták, mert kedvelték őt. Viszont, mint akármelyik kíváncsi szülőnél, előkerült a TaeHyung téma, amit egyszerű mondattal lerendeztem nekik.

Az utolsó, egyetem nélküli napokban a tanulás került előtérbe ismét, és visszaköltöztünk a kollégiumba is. Az egyre hidegebb délutánokon a szobában ültem, tanultam november első dolgozataira, miközben szobatársam faggatott az utazásról. Minden a füzetemből megtanult sor után, elejtettem neki két mondatot az útról, de aztán ezt a folyamatot egy kopogás zavarta meg ajtónkon. JiYeon lustasága és ábrándozása miatt én nyitottam ki a fafelületet, előttem pedig HoSeok álldogált ekkor.
 - Hogy jobban menjen ennyi gondolat mellett a tanulás - nyújtott át két kávét, amit kivettem kezéből. - A Seoul Café-ból hoztam, biztos finomak. Jó tanulást, találkozunk holnap órán - beintegetett szobatársamnak is, majd becsuktam ajtónkat, átadtam az egyik kávét JiYeonnak, majd folytattam a magolást.
 - Semmit nem mondasz? - szólalt meg, mikor belekortyoltam a kapott italba. - Semmi hozzáfűznivalód nincs? Semmi gondolat?
 - Miért? Kellene, hogy legyen? - pillantottam felé, amikor letelepedett asztalához. Vállat vont, majd elővette füzeteit ő is. Újra beleittam a kávéba, felfedeztem, ugyanazt kaptam, mint amit aznap ittam HoSeokkal, amikor kikérdeztem őt JungKook érzéseiről szobatársnőm iránt. Kellene, hogy legyen?

12.rész - You, me and our secret

/SeoNa pov/

Kiszálltunk a taxiból, a vállamra vettem a sporttáska pántját, majd követtem TaeHyungot, ahogyan a megfelelő kaput kereste a repülőtéren. Amikor pedig megtaláltuk, amit kerestünk, felszálltunk a kilenckor induló gépünkre. Azt még mindig nem tudtam ekkor, hogy mi is a célállomás. Nem akarta, hogy megtudjam. Elfoglaltuk kényelmesen a helyünk az első osztályon, majd rám terelődött osztálytársam tekintete.

 - Egész úton csendben leszel?

 - Nincs mondanivalóm éppenséggel. Feleslegesen meg minek beszéljek? - vontam meg a vállam. - De, mégis van valami. Hova megyünk és minek költöttél az első osztályra szóló jegyre, amikor akárhol jó lett volna a turista osztályon is?

 - Nem mindegy, hogy mennyi pénzt akarok költeni rád? Az úti célunkra meg tényleg kíváncsi vagy? - felhúztam a szemöldököm. - A Jeju-szigetre viszlek - elkerekedtek szemeim, amikor e szavakat kimondta. - Ez a heti egy alkalom az érzéseknek, emlékszel? Szóval azt válaszold vagy tedd, ami először jön - mosolyodott el.

Másfél óra telt el, míg Szöulból a Jeju-szigeti hotelig értünk, addig mindent megkaptam a repülőn, amit kértem, italt, ételt egyaránt. Bár mégis érdekesebb volt számomra a felhők összessége az ablakon kitekintve. A hotel, ahol megszálltunk fényűzőnek tűnt már kívülről is. A márvány bútorzat, a magas beltér, a boltívek az előtérben csupán megerősítették ezt a hitet bennem, amit a bejáratnál már véltem. TaeHyung elintézte a bejelentkezést is, ezért ugyanúgy csak követtem a szobáig, amit kaptunk. A második emelet hatos szobáját adták nekünk, melynek ajtaja előtt álldogáltunk, míg ki nem nyitotta azt osztálytársam. A hotelszoba maga is követte a hotel fényűző jellegét. Minden rendezett, minden a helyén, sehol egy por vagy piszok. A franciaágyon elterülő bordó takarón egyetlen hullám, egyenetlenség sem volt fellelhető, a mintás párnák is frissen kigőzölve tornyosultak rajta.

 - Miért érzem azt, hogy ez egy nászutas hotelszoba ezzel az egy ággyal? - mutattam párnatoronyra, melyek között egy szív alakú is helyet foglalt.

 - Mert ez az. Nagyon sok plusz jár ehhez a szobához, amit ki tudunk élvezni - tette le táskáját a sarokban őrt álló bordó fotelbe.

 - Nem vagyunk nászutasok. Te pedig a földön vagy a fotelben alszol - felhúzott szemöldökkel, összefont karokkal léptem a padlóig érő, fehér függöny által eltakart erkélyajtóhoz.

Kinyitottam a kétszárnyas üvegajtót, kilátásom nyílt a Jeju-sziget egy részére, amely még mindig, így októberben is színesen pompázott a távolban. Elámultam a látványtól, ami elém tárult. Rákönyököltem a krómozott korlátra, TaeHyung pedig ugyanezt tette mellettem.

 - Átmehetünk másik szobába, ha szeretnéd - motyogta maga elé. - Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak.

 - Végül is szeptember óta ismerlek csak, de már elhoztál a Jeju-szigetre, egy nászutas hotelszobába, ahol egy ágyban kellene aludnom veled. Viszont most már mindegy, nem kell átmennünk, jó lesz ez így - akaratlanul is elmosolyodtam, mikor rám nézett, de gyorsan elkaptam fejem, egy másik pontot kezdtem el nézni a távolban, elfordulva tőle. - De akkor sem alszol az ágyban - jelentettem ki, majd visszamentem a szobába. Ekkor kopogtattak az ajtón. Kinyitva egy hotelbeli alkalmazottat pillantottam meg, legalábbis az egyenruhája alapján arra gyanítottam. Egy kis szervizkocsit tolt be a fal mellé, ami a nászutasoknak járt, elmondása szerint. A kocsi tetején egy csokoládé szökőkút foglalt helyet, mellette gyümölcsök sorakoztak fehér porcelán tálakban. Az alkalmazott kiment a szobából, TaeHyung ezzel párhuzamosan lépett be az erkélyről becsukva maga mögött az ajtaját. - Ez a te műved?

 - A szobához jár - ezek után beüzemeltette a szerkezetet, amiből lassan folyni kezdett a tejcsokoládé lefelé. - Kérsz? - szúrt fel a pálcák egyikére egy szelet epret. - Figyelj, ne nézz rám így. Mit szólnál hozzá, ha ami itt történik, itt is maradna miután hazamegyünk? Semmit nem fog befolyásolni, mert itt marad. Senki más nem tudja meg, még YoonGinak sem kell elmondanod - forgatta meg a csokoládé alatt a gyümölcsöt.

 - Ugye nem akarsz az este folyamán olyat művelni velem? - léptem hátra egyet.

 - Ha arra célzol, nem akarlak véletlenül sem megerőszakolni - nyújtotta felém a pálcát, amit elfogadtam és megettem. Leültem az ágyra törökülésbe, amíg ő gyártotta a csokoládés gyümölcsöket. Odaadott két pálcát nekem, ahogyan ő is kettővel büszkélkedett. - Megetetnél?

 - Szóval azt tervezed, míg itt vagyunk, hogy úgy viselkedünk, mint egy pár? - néztem a pálcákról a szemébe, válaszként csak bólintott egyet. - Titok, ami itt történik?

 - Titok - sóhajtottam, majd szájához emeltem az egyik pálcán található édességet.

 - Viszont vannak kikötéseim - tettem szájába a másik gyümölcsöt is, hogy addig is csendben maradjon. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő nincs csók, se arra való próbálkozás. Három, nem alszunk egy ágyban.

 - Plusz, nem parancsolgatunk egymásnak - egészített ki egy szabállyal, amit felvettem a lista élére nulladik helyre, állandónak. Kezet ráztunk, majd elvigyorodott.

 - Szinte hallom a gondolataidat - vettem ki a kezében lévő pálcákat, majd témát váltottam. - Egyébként szerinted milyenek a szüleim?

 - Aranyosak, olyan szokásos szülőknek tűntek, akik nagyszerűen felneveltek egy szép lányt, aki most itt ül előttem és édességgel etet. Várj, bókolnom szabad, vagy ezt is beiktatod az egyik szabályba? - húzta le szájával a pálcán lévő epret.

 - Ezt szabad, mert jól esik néha.

 - Higgy nekem, egy csók is jól esne - jegyezte meg, aztán feltápászkodott, hogy gyártsa tovább az édességet. Alakját néztem, míg az agyamban az előző mondata forgott.
Addig beszélgettünk, míg el nem fogyott a csokoládéval borított vagy simán hagyott gyümölcsök összessége. A nagyobb részt ő falta fel, ezért eldőlt az ágyon a hasát fogva. Lehunyta szemeit, felhúzta lábait, felém fordulva. Lehasaltam az ágyra, őt néztem. Sóhajtottam egyet, majd elhúztam számat.

 - Ha most felkelsz és elmész a fürdőig, eltörlöm a harmadik szabályt - suttogtam felé nagyon halkan, erre felpattant és a fürdőszoba ajtaja felé lépkedett. - Tettetted? - felültem és a fürdő felé tekintettem. - Tettetted vagy csupán erőt vettél magadon, hogy ne fess úgy, mint valami kislány, akinek éppen a havi menstruációja készül megjönni?

 - El fogom érni, hogy a második szabályod is eltöröld - kacsintott, aztán eltűnt az ajtó mögött. Az ágyon hasalva, a fehér ajtó felé fordulva vártam, hogy visszatérjen, majd húsz perc múlva végre valahára kilépett a helyiségből, fején egy törölközővel. Szemeimet lesütöttem, mikor megéreztem, hogy az ágyra telepedett. - Ezt fogjuk játszani? Nem szólalsz meg vagy húzod a szád?

 - Ki húzta most a száját? Éppenséggel eltöröltem a harmadik szabályt. Ez sem elég? - felkaptam fejem, ő addigra mellém hasalt, és olyan tekintettel nézett rám, mint akkor, az esős napon. Megfogtam a köztünk heverő törölközőt, a fejére terítettem, hogy a tekintetét is eltakarjam. - Ne nézz így rám.

 - Te meg ne szegd meg az állandó szabályt - dobta le a földre a fehér anyagot. A tekintete elől ekkor már nem tudtam menekülni, nem tudtam elkerülni. Szótlanul néztem a sötét barna íriszeit, amibe belelógott helyenként pár vizes fürt, amit ujjammal tettem a helyére. - Annyira nehéz lenne egy napig, csupán amíg itt vagyunk, úgy tenni, mintha egy pár lennénk?

 - Nekem soha nem volt barátom, TaeHyung - szorítottam össze ajkaimat kissé, mikor maguktól kiszöktek e szavak számon.

 - Akkor hagy legyek én az első, ideiglenes barátod erre a napra és a holnapira, amíg haza nem érünk. - a szívem egy gyorsabb tempóra váltott, a pulzusom is növekedett, a légzésem sem maradt egyenletes ezek után. Akaratlanul is bólogatni kezdtem lassan ajánlatára, ekkor ujját hozzáérintette a mutatóujjamhoz, majd elvigyorodott. - Start - ezek után felvettem a törölközőt a földről és szárítani kezdtem vele haját.
 - Sétálni szeretnék, de vizes hajjal nem mész sehová - felült és szótlanul tűrte, hogy töröljem a haját. - Máskor, ha meg akarod szüntetni a második szabályt, inkább ne vizezd be a hajad, ha ilyen hűvös van, rendben? - bámult továbbra is, nem mondott semmit. - Tudod, meglepődtél volna, ha láttad volna a régi énemet. Soha nem csináltam volna ilyet, kérésre se. A huszonegy évem alatt csakis te tudtad kihozni belőlem ezt. Nem tudom, hogyan, de rá fogok jönni valamikor - merültem el emlékeimben. - Kész is a hajad, de a kapucnid még fel kell venned. De mondd, ha nem akarsz sétálni, körül nézni a környéken, nyugodtan - félre döntöttem fejem válaszára várva, de nem mondott egy szót sem, csupán felvette lábbeliét és elindultunk. Eléggé messze jártunk, párhuzamosan haladtunk egymás mellett, de egy dialógus sem hangzott el közöttünk. Körülbelül tíz perc múlva már muszáj volt megtörnöm a csendet. - Nehéz gazdag családba születni? - kérdésemre felemelte fejét és tekintetét, érdeklődve figyelt engem. - Mennyivel másabb, ha gazdagok a szüleid?

 - Eleinte annyit éreztem belőle, hogy mindent megkaptam, amit szerettem volna. Később, mikor beindult apám munkahelye, amikor egyre nagyobb lett a cége, már a gazdag családok átkát is megéreztem. Akárhányszor végre jutott volna idejük velem lazítani egy nyaraláson, egy ember felismerte őt a médiából és ez csupán hozta magával az újságírókat, és a többi velejárót. Talán az érettségim óta, vagy még annál is régebb óta inkább nem is mentünk sehova együtt. Nekem sem akadt olyan hely, ahol ne ismertek volna fel, mint Kim TaeIl egyetlen fiát. Kicsit hiányzik a szülői szeretet, de már hozzászoktam a dologhoz. Nehéz igen, az, amikor csupán annyit akarsz, hogy jelenjenek meg a szüleid a ballagásodon, amikor a kezedbe kapod az érettségid. Nehéz, mikor csak a dicséretükre vársz. Nehéz, mikor csak a munka érdekli őket. Na, de mindegy, nem tehetek már semmit ez ellen - lehajtotta a fejét, elszomorodni láttam arcát. Keze után nyúltam vigasztalásul, ujjainkat összefontam.
 - Nem akartam, hogy rossz legyen a kedved. Bocsánat, hogy kérdeztem, nem fogom többet.
 - Tudod, mennyire boldog lettem most legbelül, hogy magadtól fogtad meg a kezem? - szorított rá kézfejemre. - Aggódni kezdtél értem, magadtól teszel meg olyat, amit nekem sem engednél. Nincs rosszkedvem, ellenkezőleg. Köszönöm, SeoNa - arca felvirult, apró könnyek szöktek a szemébe.
 - Nem fog minden itt maradni, igaz? Igenis befolyásolni fog, ami itt történik.
 - Ahogy megígértem, minden itt marad. Ez az első szabály, betartom, ne aggódj - simogatta meg ujjával az általa fogott kézfejem.
 - Nézd! - mutattam egy madárraj felé, ami éppen átszelte az eget ekkor. Magammal húztam TaeHyungot a járda szélére, ahol egy korlát futott végig, hogy az az mögött elterülő lejtős részre senki emberfia se zuhanjon le. - Úgy repülnék, akár egy madár, bár ez elég klisés, nem? - merengtem el a látványba.
 - Ha lesz rá lehetőségem, teljesítem a kívánságod - fűzte hozzá válaszát. - Viszont, SeoNa, elengedhetted volna a kezem, mikor idefutottál, mégsem tetted. Ezért csak úgy megkérdezem, kedvelsz engem vagy csupán a helyzet hozta? - a tekintetem kezdte fürkészni, viszont a hirtelen kérdésére nem tudtam semmit sem válaszolni. - Nem vagy éhes? Menjünk enni valamit - elmosolyodott, mintha nem is kérdezte volna meg, amit megtett, aztán visszaindultunk a hotelbe, pontosabban annak étterem részébe egy ebéd keretében.
Ugyanaz a gazdag színvonal volt a jelképes a helyen is. Egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet, a pincér már pezsgővel kínált minket, mikor ruhánk csupán a székhez ért, amiben amúgy sem éreztem magam odaillőnek. Természetesen nem mondhattam nemet, nem ellenkezhettem az akaratos TaeHyunggal, aki minden luxust meg akart adni nekem. A továbbiakban a halk beszélgetéseken és az evőeszközök tányérokon való koppanásán kívül nem lehetett más semmit hallani. Az étlapról a legdrágább ételek kerültek elém és osztálytársam elé, amit kicsit fájdalommal telve, de elfogyasztottam. Mindig vissza akartam utasítani a további költekezését, viszont ekkor is a legpuccosabb dolgokat hozta ki nekünk a pincér.
Mikor pedig végeztünk az ebédünkkel, visszaballagtunk hotelszobánk rejtekébe. Addig nem is szóltam, míg az ajtó nem csukódott be. Leültem az ágyra, direkt húztam a számat mindenre, amit csinált ezek után, viszont egyszer sem kérdezte meg, mi bajom. Végül már nálam pattant el a húr.
 - Miért költesz ennyit? - dünnyögtem magam elé. - Nem tudom így élvezni az utazást, ha ennyit költesz. Tudom, te megteheted bármikor, de nekem nem természetes, amit csinálsz. Megtennéd, hogy kevesebb pénzt szánsz erre az utazásra mostantól?
 - Persze, bármit, amit csak kérsz - huppant le mellém az ágyra.
 - Ez pedig a másik - löktem el magam a fekvőhelytől. - Ne legyél már ennyire nyálas herceg, nem kell minden pillanatban az én kéréseimet, szavaimat lesned. Tedd azt, amit te szeretnél. Nem kell a kedvemben járni folyamatosan - mosolyra húzta szája szélét, aztán karomnál fogva rántott vissza az ágyra, míg én csupán az érkezésemet éreztem a matracra, ő már felém is kerekedett. Lábaival derekam tájékán térdelt, kezeivel pedig az enyéimet szorította a takaróba, tekintetemet kezdte vizslatni ezek után.
 - Ne mondj soha ilyet egy férfinak, hogy tegyen azt, amit szeretne, mert annak sosincs jó vége, főleg ha kettesben van egy nővel - közeledni kezdett arcomhoz.
 - Férfi volnál már? Nem vagy inkább egy nagyra nőtt kisfiú még? Mondd, mit tennél velem, ha engedném, uram?
 - Idősebb vagyok nálad is, szóval ne húzd ki nálam a gyufát - lassan elengedte egyik kezem, arcomra simított ujjával. - Megcsókolnálak végre - elhalkult, de mellkasomban felzengett egyre hangosabb szólamokkal szívem, ami nagy nyelésekre késztetett. - Nem számít nekem, hogy milyen kevés ideje ismerjük egymást, akkor is dobszólóra készteted a szívem. Eleget voltam egyedül ahhoz, hogy tudjam, nálad nem szabad meghátrálnom.
 - Minden itt marad, ugye? - szólaltam meg újra megszeppenve. - A második szabály - sóhajtottam egyet. -, törölve - hitetlenkedve pillantott rám, majd közeledni kezdett, aztán pár milliméternyire az ajkaimtól megállt.
 - Köszönöm, hogy eltörölted, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a csókunknak most kellene elcsattannia. Én várok, amíg nem érzem. Főleg, ha most megcsókolnálak, akkor megszegném az első szabályt - ekkor megcsörrent telefonom az éjjeli szekrényen. Mindketten a készülék irányába néztünk, TaeHyung érte nyúlt, átadta nekem, de el nem engedett. - Párok nem titkolóznak, mondd nyugodtan itt, amit szeretnél neki.
Felvettem a készüléket, a vonal másik végén pedig JiYeon kezdett bele a mondókájába, amit nehéz volt kibogoznom, így megkértem, hogy lassabban mondja el újra. Közben osztálytársam ugyanabba a pózban nézett engem vigyorogva, mint a hívás előtt.
 - Szóval, ha jól értem. JungKook elvitt a szüleihez, hogy bemutasson téged, aztán a nap végén végre megcsókolt - olyan örömmel mesélte a szombati történetét szóról szóra, újra és újra, hogy még engem is megmosolyogtatott hangvétele. TaeHyung ekkor leszállt rólam, bal oldalamra vándorolt, a fejtámlának dőlve várta, hogy befejezzem a dialógusomat kollégiumi szobatársammal.
 - Annyira sokat mesélek, hogy meg sem kérdeztem. Te hogy vagy? Jól telik a szüneted? Jártál valahol még így a melegebb napokban? - végre lejjebb csillapította hangját, rajtam volt a sor, hogy beszámolót tartsak.
 - Igen, éppen a Jeju-sziget egyik hotel szobájában fekszek - csend honolt a vonal másik végén, várta a további információkat. Hasamra fordultam, osztálytársam várakozó arcára tekintettem. - Hirtelen utazás most ez, de még soha sem jártam itt. TaeHyung hozott ide, a semmiből kérdezte meg tőlem, miután haza értünk az ivászatunkból - felfigyelt a nevének említésére. - Először ettem csokoládé szökőkútból folyó csokoládéval borított gyümölcsöt és szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem élvezi, ha egy gazdag férfitől bármit megkaphat, amit megkíván. Ja, amúgy JiYeon, kérlek, kérd már meg YoonGit, hogy ugorjon be helyettem holnap, mert szerintem nem érek haza addigra. És mielőtt még mondanád, tudom, hogy szeretnél további részleteket a kiruccanásról, amit természetesen majd megkapsz. Legyél jó, üdvözlöm a herceged - megszakítottam a hívást, majd felnéztem osztálytársamra. - Miért nézel így rám?
 - Őszintén elmondanám, de nem akarok nyálas lenni megint, ezért hagyjuk inkább. Szeretnéd megnézni a partot?


/YoonGi pov/

A SeoNa szüleivel való étkezés szüleivel édesanyján azt fedeztem fel, hogy a Kim TaeIl név nagyon sokat hatott rá a múltban, aminek még mindig hatásai vannak a jelenjére. Édesapja pedig semmit sem tud erről az egészről.
Nem tudtam régebben, hogy jó döntést hozok-e azzal, hogy bekerültem ebbe a családba. Főnökömtől már mindent kiderítettem. Azt, miért nem találkozhattak eddig SeoNával, hogy mi köze van SeoHyunnak ahhoz a gazdag emberhez, hogy mi történt a múltban. Mindent tudok. Minden szálat. Minden hazugságot, amit osztálytársnőm és barátom nem tud. SeoNának és TaeHyungnak pedig fogalma sincs, hogy mi folyt, folyik a hátuk mögött. Néha viszont bánom, hogy én tisztában vagyok ezzel. Néha, ahogy mondják, a tudás átok. Nehéz, hogy szinte mindennap látom, de nem mondhatom el neki az igazságot.
SeoNa JiYeonnal üzent, hogy vállaljam el a szerdai rádiózást. Bár én magam is a produceri álom során jutottam el az egyetemig, de van valami, amihez jobban értek, mint a zene, viszont ezt jó halkan kell suttognom azok előtt, akik nem tudnak a negyvenes éveiben járó férfi megbízottjairól semmit az ég világon. E férfi hívta fel mindkét osztálytársam, mert eldöntötte nem bujkál tovább. Nem számít, hogy családja is kitagadta őt. Rajtam keresztül tudott meg információkat SeoNáról is, amiket fájdalommal, de elkötelezetten mondtam el neki. Néha, kezdem megbánni döntésem. Néha, kezdem gyűlölni azt az érzést, hogy nem tehetem azt, amit igazán akarok. Főnököm a számat tartatja vissza velem, TaeHyung miatt pedig a valódi érzéseimet nem engedhetem ki, egy lány irányába, akit már tizenegy éve kedvelek, aki eddig nem vett észre, akit minden áron meg kell védenem a fájdalmaktól, amit az élet, a világ próbál okozni neki.
A titkok, amiket rám hárítottak, amiket vissza kell tartanom, ily módon próbálták felfalni agyamat. Nem hagytak nyugodni, hogy soha nem mondhatom el. Az üres, fehér és csendes plafont bámultam saját szobámban, de még ha jártam is volna egyet szüleim házában, akkor sem találtam volna egy csepp hangot sem, mivel szüleim nem tartózkodtak az épületben, én pedig egyedül voltam.

Megálltam zsebre tett kezekkel a konyha, az előszoba, a nappali közös pontjánál, ami a legnagyobb üres felület volt a házban, körbenéztem, tényleg egy rezzenés sem volt, a nyitott ablakon bejövő levegő meg se mozgatta a függönyöket, csend és mozdulatlanság jellemezte a házat, mint valami temető, ahol már egy élő lélek sincs, csupán egy, aki még mindig kísért egyedül, én. Lenéztem a fehér kőpadlóra, megszívtam magam levegővel és elordítottam magam. Egy fél percig még visszhangozták kiabálásomat a falak, majd ismét síri csend borult a helyiségek mindegyikére. Senki nem szólt hozzám, senki nem mozdult meg mellettem. Ha elmentem volna egy körre motorommal, ott is csupán a motor hangos bőgését hallottam volna, de körülöttem minden olyan gyorsan suhant volna el, hogy fel sem fogtam volna, hogy nem vagyok egyedül én mindig, csupán alkalomadtán rossz helyen vagyok.