21.rész - Feather

/SeoNa pov/

A reggeli után lassan el kellett kezdenünk készülődni a Trouble-re. Beszéltem telefonon SunYounggal is, hogy biztosították a felszerelést is, szóval minden készen állt. A tükör előtt álltam ismét, karikás szemekkel, amit próbáltam egy csöppnyi alapozóval eltüntetni, és nagyjából sikerült is elhalványítanom azokat, ezek után a hajamat fésültem, mikor belépett a fürdőszobába anyukám.
 - Hagyjad, majd én megcsinálom - vette ki kezemből a fésűt, majd leültetett a földre, ő pedig a kád szélén ücsörögve húztam végig tincseimen az eszközt. - Amúgy mi a baj, SeoNa? Nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki elgondolkozik folyamatosan valamin, mélyen. Egy személy van a dologban? - fonni kezdte hajtincseim egy részét.
 - Egy fiú, akinek van barátnője. Mégis azt hiszem, hogy ő az első fiú, aki iránt másféle érzéseim vannak - hajtottam le fejem.
 - Csak nem az a TaeHyung fiú? Tudod, hogy nem szabad jegyes férfiakkal kezdeni, ugye? - megakadt fülem a 'jegyes' szaván.
 - Mi az, hogy jegyes? Azt hittem, csupán barátnője - emeltem feljebb a tekintetem.
 - A tévét néztem, mikor a hírekben leadták, hogy a KHN Entertainment igazgatója meg TaeIl fia eljegyezték egymást. Tőlem tudtad meg? - álltak meg kezei.
 - Nem, nem. Most jutott eszembe, hogy mondták. Igen, múltkor, ott a kávézóban - lesütöttem szemeimet. - Fejezd be légyszi a hajam. Lassan indulnunk kell az egyetemre YoonGival - egy laza körfonatot csinált két nagyobb tincsemből, ami hátul, tarkómnál találkozott. Megöleltem, majd felvettem a már kikészített ruháimat. Egy fekete, anyagában néhány csillogó szürkés szállal ellátott hosszú ujjú felsőt és egy kék farmert vettem fel. Annyira eltereltek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy a házból kabát nélkül léptem ki.
 - SeoNa! - futott utánam YoonGi, mire visszafordultam. - Nincs rajtad kabát. Nem fázol? - adta rám a ruhaneműt. - Valami baj van?
 - Ideges vagyok kicsit. A Trouble itt van pár órányira, és felfedem, hogy én vagyok Nana. Utána már nem lesz minden ugyanaz - húztam össze kabátom, megérezve a mínuszokat körülöttem.
 - Úgy látom, hogy nem csak ez forog a fejedben - beszálltunk egy taxiba, hogy ne apámnak kelljen elvinni minket, közben nem is válaszoltam osztálytársamnak. Az egyetemig vezető úton meg sem szólaltam. Csupán vártam, hogy odaérjünk. YoonGi kifizette az utat a sofőrnek, aki ezután el is hajtott az intézmény elől. Az épületbe belépve egyből kiolvadtak a kinti hideg levegőtől lefagyott ujjaim. A nagycsarnokhoz érve pedig NamJoon állta utunkat. A szőkeséget nem engedte be, de előlem elállt. A nagycsarnok ezúttal sokkal másképpen volt feldíszítve, mint a múltkor. Girlandok húzódtak a falakon, a színpad talapzatára, ahol a dj pult helyezkedett el, is került egy kevés belőle. A felirat a bárpult mögött még nagyobb lett, mint a tizedik Trouble alkalmával. Díszesebbé, karácsonyibbá vált hirtelen. SunYoung még mindig irányította azt a néhány fiút, akik vállalkoztak a segítségnyújtásra. Viszont amikor megnéztem az arcukat jobban, rá kellett jönnöm, hogy mindannyiukat láttam akkor a lőtéren, hogy mind a nagybátyám csapatából való.
 - SeoNa! - vette észre érkezésemet SunYoung. - Nyugodtan kipróbálhatod a felszerelést. Ismerkedj meg vele - bólintottam, miközben a fiúk engem néztek.
 - Még telefonálok előtte egyet - félrevonultam, majd felhívtam nagybátyámat, hogy kikérdezzem. - HongBin! Mégis miért vannak itt a nagycsarnokban a csapatod tagjai? - suttogva, de mégis veszekedve kérdeztem.
 - SeoNa, drága, tehetek én róla, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ők is oda járnak? A lényeg, hogy érezd jól magad, és ne terheld túl a szervezeted, mert még egyszer nem titkoljuk el anyád elől, hogyha kórházba kerülsz - nyugodt volt hangja, nem is éreztem benne titkolózást.
 - Értettem, leteszem - kinyomtam telefonomat, majd visszafáradtam a dj pulthoz. Egy rövid rögtönzött mixet csináltam a hozzácsatlakoztatott gépen található zenék közül egyből. Ezek után már sokkal jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy kik vannak körülöttem. A saját kis rádiós szobámban éreztem magam. Majd mikor véget ért a zene, a végzős DÖK elnök lépett fel mellém a pódiumra.
 - Most már elhiszem, hogy te vagy Nana - nevette el magát. - És ez egy remek berendezéspróba is volt, köszönjük - elmosolyodva lement mellőlem.
Ezek után csupán sétálgatni tudtam a díszítések mellett, illetve a nézőtéren fel és le, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Percenként néztem telefonom kijelzőjére, egyre gyorsabban telt az idő, egyre közelebb került a Trouble kezdete. Idegesen markolásztam ujjaimat, mikor YoonGi jelent meg a nagycsarnokban.
 - Annyi időre beengedett NamJoon, hogy ezt odaadjam - nyújtott át egy fejhallgatót. - Ez a BBS-es fejhallgatót, amit mindig használsz. Gondoltam, hogy megnyugszol kicsit, hogyha rajtad lesz.
 - Köszönöm, remélem, én is - tettem nyakamba a hozott készüléket.
 - Most akkor megyek is, de majd nézz rám, hogyha elakadna a szavad - simogatta meg vállam, aztán elhagyta a csarnokot.
 - Kezdünk lassan! - visszhangzott SunYoung hangja a falak között.
Elrejtőztem egy függöny mögött a dj pulthoz közel, amikor is elkezdték befelé engedni a diáksereget. Az anyag mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan beszivárognak mind a nagycsarnokban. Természetesen még többen jelentek meg ezúttal, mint az előző bulin. Felkapcsolták a mozgó színes fénycsóvákat, az alap reflektorokat pedig kicsit lejjebb vették. Közben SunYoung kedvesen üdvözölt mindenkit egy italos tálcával a kezében. Ekkor megláttam az én társaságomat, JiYeont és lovagját, a két szobatársat, mellettük még belépett JiMin, EunJung és HoSeok is. TaeHyung beállítatlan frizurájának és arcának látványa csak még jobban felgyorsította szívverésemet. Viszont ekkor eszembe jutottak anyám mondatai az eljegyzésükről, ezzel kicsit vissza is lassult pulzusom.
Ne törődj az érzéseiddel most, SeoNa! - nyugtattam magamat a gondolataim megváltoztatásával. Újra kinéztem a függöny mögül, a szemem máris őt kereste. SunYoung ekkor lépett fel a pódiumra, bevezetőbeszédét taglalta, amikor felém pillantott és intett, hogy fáradjak fel mellé. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam azt. Eltoltam a függönyt, kiléptem mögüle, majd felléptem a lány mellé. Ledöbbent arcokat figyelhettem meg. A végzős átadta nekem a mikrofont.
 - Sziasztok! Kim SeoNa vagyok, és én volnék Nana a BBS-től - meghajoltam enyhén, mire egy tapsvihar tört ki, talán azt is JiYeon kezdeményezte, ahogyan láttam. - Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám, hogy én szolgáltassam nektek ma este a zenét. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Érezzétek jól magatokat - akaratlanul is TaeHyungra terelődött tekintetem. - Nem akartam felfedni, hogy ki vagyok valójában, de mégis így alakult. Talán itt volt az ideje. Ezt most mindenkinek mondom. Ha van valami, amit el szeretnél érni, fuss érte, rendben? - mosolyogtam körbe a tömegen. - Köszönöm - ismét meghajoltam kicsit, majd visszaadtam a mikrofont a mellettem állónak. Megvártam, míg végigmondja a maradék mondanivalóját, a szükséges tudnivalókat, majd ő lefáradt a kis emelvényről, én a dj pult mögé mentem egy mikrofonnal a kezembe, ha valamit be akarnék jelenteni, feltettem a fejhallgatót félfülemre, aztán el is kezdődött a tizenegyedik Trouble buli.

Nem is kellett a diákságra szólni, hogy igyon eleget, kiszolgálták magukat. Egyként mozdultak a zenémre, és az idő telésével belőlem is elpárolgott a félelem és az idegesség. Kezdtem feloldódni, akár egy pezsgőtabletta a vízben. A tömegben elvesző mosolygó, vidám arcok is eltüntették belőlem az aggodalmat. Ha valami ismertebb dalt dolgoztam éppen fel, akkor kórusban énekelték a szövegét. Semennyit sem ittam, de mégis euforikus állapotba kerültem.
Ekkor a magasból egy fehér tollpihe szállt a dj pult közepére. Megfogtam mutató- és hüvelykujjammal, felemeltem kicsit, majd mikor félrepillantottam a kis pihéről, összefutott tekintetem TaeHyungéval. Ismét kihagyott egy ütemet szívem. A zene eközben véget ért.
 - Kedves megjelentek, sikeresen levizsgázottak! - emeltem fel hirtelen a mikrofont. - Úgy gondoltam, mivel szeptemberben nem volt lassú szám, most, így lassan félidőben, hogy én is járhassak egyet, Chanyeol és Punch közös számát teszem be nektek. Fogjátok meg az általatok szeretett, kedvelt személyt és táncoljatok egyet rá. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget - elindult a zene és párokba rendeződtek a diákok. Lefáradtam a pódiumról, egyenesen az italos pulthoz, mivel kiszáradt torkomat helyre akartam hozni.
 - Szóval te voltál Nana mindvégig? - lépett mellém TaeHyung szinte azonnal, miután kikértem italom. Bólintottam egyet válaszképpen. - Nem is sejtettem.
 - Nem is akartam, hogy megtudja az egész egyetem - kortyoltam bele az idő közben megkapott folyadékba.
 - És esetleg Nana eljönne velem egyet táncolni? - nyújtotta kezét. Lenéztem kezére, ezernyi lehetőség ugrott fel előttem, hogy mit mondhatnék.
 - Tudom, hogy HaNeul a menyasszonyod már - toltam el kézfejét. - Nem kellene közben más lányokkal lenned szerintem - nyeltem egy nagyot, majd visszasétáltam az emelvényhez. Körülnézve boldog párokat láttam, vagy éppen azzá alakuló személyeket. - Nem kell megköszönni, hogyha valaki ma este jön össze - jelentettem ki a mikrofonba beszélve, mikor véget ért a dal.

Több órán keresztül boldog voltam, főleg az ugráló tömeget figyelve, szinte beszippantottak maguk közé. A gátlások az italok számának növekedésével párhuzamosan tűntek el a fiatalságban. A kedvemet csupán a néha elém ugró gondolataim rontották el.
A zsebemben lapuló rajz felmelegített. Olyannyira, hogy az leereszkedtem térdre és minden erőmmel elkezdtem ásni. A nem is olyan régen betemetett emlékeim lassan kibukkantak a föld alól. Mindet a kezembe vettem egyesével, a zsebeimbe süllyesztettem, miután megszabadítottam a homoktól őket. Minden egyes emlékkép előkerült abból a gödörből. Utolsóként pedig TaeHyung sötét barna íriszei kerültek kezeim közé, mikor a Jeju-szigeten vizes hajtincsei eltakarták azt helyenként. Abban a pillanatban bekönnyezett szemem, lesütöttem azokat, majd minden képet a zsebembe tettem. Gyengének éreztem magam, mégis felálltam. Nyeltem egy nagyot, ekkor megjelent az a bizonyos gombóc a torkomban. A sírás kerülgetett, mikor egy könny végig futva arcomon lezuhant a földre.
Újabb zenébe kezdtem bele az előző végeztével, miközben JiYeon sms-én járt az eszem. Azon, amit még anyám fürdőszobába érkezte előtt kaptam tőle a délelőtt folyamán.
Tedd fel a piros rúzsod, mert akinek kell, tetszeni fog. Jobban felkelted majd az érdeklődését. Anyukám mindig azt mondogatta, hogyha már használok ilyen színű rúzst akkor tegyem, mikor a kiszemeltemet akarom becserkészni - megtettem, de hasznát nem láttam. Éreztem a rúzs rétegét ajkaimon, többször is gondoltam, hogy letörlöm, mégsem tettem. Miért?

Az elbúcsúzó zenék sora következett. Viszont még én sem akartam a végét, mivel akkor nem volna mivel elfoglalnom magam. Lassan bekúsznának a gondolataim, összezavarnának, cselekvésre késztetnének, amit amúgy nem akarnék. Az utolsó előtti szám...az utolsó szám.
 - Kedves diákok! Elérkezett az utolsó dal, ami egy Miss A remix lesz, mégpedig a Love Song című számuk remakeje - beindítottam az alapot, ráadtam még egy kis basszust, kicsit megcsavartam. És ekkor jöttem rá, hogy TaeHyung ezt a dalt kérte először tőlem a rádión keresztül. Megkerestem az adott személy tekintetét, a tömeg szélén, a bárpultnál találtam rá, ő is éppen akkor fordította meg fejét. Gyorsan elfordítottam fejem, és úgy tettem, mint aki csak élvezi a zenét, közben a szívem ki akart törni mellkasomból. A remixem befejeztével a tizenegyedik Trouble véget ért.
A tömeg elindult kifelé, miután a DÖK elnökök elköszöntek. Megvártam, amíg mindenki elhagyja a nagycsarnokot, csupán aztán sétáltam én is kollégiumi szobám felé. Úgy döntöttem, hogy ott alszom. YoonGiék mind eltűntek a folyosókról, nem is találtam meg őket. A buli heve még a folyosókon is tartott, néhány csókolózó pár elejtve bizonyította, hogy valóban sikerült összehoznom a remek hangulatot. Lassan bandukoltam tovább a szobánk felé, egymagamban. A pillantása. Az emlékek, amiket hátrahagyott, amiket kiástam.

 - SeoNa? - hallottam meg TaeHyung hangját mögülem hirtelen, mire megrezzenve megálltam. - Jobb egyedül? - éreztem, közelebb lépett.

 - Gondolkozni akartam - egyszer csak átkarolta derekamat hátulról. - Mennyit ittál? - lebontottam magamról kezeit és megfordulva szemébe néztem. Dobbant egyet szívem. - Nem ittál - jelentettem ki megrázva fejem. - A szemed részegen nem ilyen. Ha részeg vagy, nem őszinte a csillogás bennük - mutatóujjammal megigazítottam összekócolt haját homlokánál. Mire pedig realizáltam, hogy mit akarok csinálni, már megtettem.

 - Neked pedig bárhogy szépek a szemeid - átkarolt ismét, tartotta a szemkontaktust.

 - Nem kell hazudni, hogy megkapj egy nem is őszinte mosolyt - nem álltam ellen közeledésének.

 - Talán igazad van - alig tíz centi volt köztünk ekkor.

 - Biztos, hogy igazam van - már ajkaimat mérte be magának, de szájára tettem kezemet. - Mint mindig - vigyorogva sétáltam el, majd visszanéztem. - A buli után előbb a fiúk nem hazakísérik általában a lányt? - húztam fel szemöldököm. Tovább mentem, majd végre beért. A szobaajtóig meg sem szólaltunk, néha egymásra néztünk, de egyikünk sem ejtett ki egyetlen szót sem.

 - Megfelel, hölgyem, a hazakísérés? - torpantunk meg a felület előtt.

 - Igen, jó éjt - elképedve nézte, ahogy besétálok a szobába és becsukom az ajtót előtte. Hallottam, ahogy magát vonszolva elindult, sóhajtottam egy nagyot. - Te barom - suttogtam magamnak, majd egyre csak gyorsult szívverésem. - Most mit kellene tennem? - kirontottam a szobából és megfordítottam a már pár méterrel arrébb járó TaeHyungot karjánál fogva, majd ajkaihoz érintettem sajátjaimat. Lehunytam pilláimat és csupán ízleltem az ajkait. Párnái puháknak és édeseknek bizonyultak. Visszaereszkedtem a földre egyenletesen, szemébe néztem és mosolyra húztam számat.

 - Tudtam, hogy meg fogsz akadályozni mindig, amíg te nem akarod - magához rántott ekkor, jobb kezével megfogta arcomat és újabb csókba forrtunk össze. Elmélyítette azt, amíg én szabad kezének ujjait ujjaimmal összekulcsoltam. A szívem már nem torkomban, hanem valahol a fellegekben járt.

 - YoonGi meg fog verni - megszakítottam a csókot.

 - Verjen. Én erre vártam több hónapja - tette egy tincsemet fülem mögé.

 - Jó éjt, TaeHyung - köszöntem el tőle, majd visszasuhantam az ajtóig. Kétségbeesett fejet vágott, mikor visszapillantottam rá. - Kaptál kettőt is, ne vágj ilyen képet, légyszíves, TaeHyung. Mosolyogj nekem vagy nem állok jót magamért - emeltem fel hangom. - Most pedig jó éjszakát! - integettem, aztán becsuktam ajtóm. Egy hatalmasat dobbant szívem ezután. - Úristen! - ereszkedtem le a földig az ajtónak tolva hátam. Megcsókoltam. Én őt. Először csókoltam meg fiút életemben és még most sem hiszem el. Szája ízét még mindig éreztem sajátomon, így nagyokat sóhajtoztam, miközben visszaemlékeztem a pillanatra. JiYeon már ágyában horpasztott, míg én a földön ülve próbáltam összeszedni gondolataimat. Viszont ő most már vőlegény. Méghozzá HaNeul vőlegénye, akit én is ismerek. Nem akarok bekerülni a médiába úgy, hogy én vagyok az a ribanc, aki szétszedte őket. El kell felejtenem őt. Felemeltem kezemet a számig, újra megjelent előttem TaeHyung ajka. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez így nem fog menni - felkeltem a földről és az ágyba dőlve kényszerítettem magamat az elalvásra. Több órán keresztül nem hagytak békén a gondolataim, de mikor végre elszundítottam az álmaim tengere zavart meg.

Áldottam az eget, hogy a dj munkám miatt tegnap nem ittam annyit, ezért nem kezdtem fejfájással a napot. Viszont fáradtnak fáradt voltam. Felültem az ágyban, JiYeon toltál szétesve aludt saját fekhelyén még mindig. Megpillantottam a hajnalodó fényben az asztalára letett kamerát, mely hercege birtokát képezte. A tegnapról eszembe jutott, mintha láttam volna a fiú kezében a Trouble ideje alatt, ezért felkeltem és a készülékkel visszaültem ágyamra. Bekapcsoltam a szerkezetet, megnyitottam a galériát. Megdörzsöltem álmos szemeimet közben. Voltak képek a tömegről, kettőjükről, aztán két rövid videó között lapozgattam, hogy vajon mit rejthetnek magukban. Az egyiket végre elindítottam, és ott, akkor megbántam döntésem. A videó először rázkódott, de aztán kiélesedve a kép HaNeult és TaeHyungot mutatta, amint az egyetem előtt csókolóznak. Ez persze, azok után, hogy az éjjel mi történt, még jobban fájt. A második videót meg sem mertem nézni. Végül rávettem az akaraterőmet, és ismételten meg is bántam. A tömeggel tömött nagycsarnokban éppen az enyelgő EunJungot és TaeHyungot vette fel JungKook még tegnap este. Letettem az asztalomra a kamerát, amint véget ért a videó, majd magam elé bámultam. Nem tudtam, mi a helyes reakció, így inkább elmentem kicsit sétálni a kollégium folyosóján. Az új információkat emésztettem magamban, mikor TaeHyung jelent meg előttem.

 - Bocsánat - visszasiettem a szobámba, mielőtt még bármit is mondhatott volna nekem. JiYeon épp akkor kelt ki ágyából. Beléptem a fürdőszobába, letettem a telefonom a mosdókagyló szélére, majd belenéztem a tükörbe. Osztálytársnőm az ajtófélfának dőlt eközben.

 - Láttam a videókat JungKook kameráján - meredtem magamra a visszatükröződő felületben, aztán egy mozdulattal letöröltem a maradék sminket számról. - Hogy lehettem ilyen hülye? Menyasszonya van. Aztán még ott van EunJung, aki még mindig nyomul rá. És én voltam a harmadik idióta, akit megcsókolt tegnap - ránéztem bekönnyezve. - JiYeon-ah, miért van az, hogy mindig fájdalmat okoz, de még ezek után is kedvelem?

20.rész - A little bit different

/SeoNa pov/

Valószínűleg mindenki készülődött, hogy a holnapi utolsó tanítási órák után elhagyhassa az egyetemet, hogy a téli szünet elkezdésével hazatérhessen, és hogy majd csak a Trouble idejére térjen vissza egy kicsit, aztán még egy jó ideig nem, viszont én ott álltam, támaszkodtam a fegyverekkel teli asztalon. TaeHyung tekintete a mai nap során csupán újra előhozott néhány érzelmet bennem, amit oly figyelmesen eltemettem magamban.

 - Nem, HongBin. Semmi bajom. Csupán szeretném, hogy elküldj egy akcióra - fordultam nagybátyám felé.

 - Meg akarnál ölni valakit? - összefonta maga előtt karjait, a nézésében valami terv formálódott éppen.

 - YoonGi sem ölt még senkit, mégis a csapatodban van - érveltem, mire a szája szélén megjelent egy másoknak talán vészjósló mosoly.

 - Menjetek ki mind - nem is kellett több szó, hogy elhagyja mindenki a lőteret. - Azért vettelek be, mert segíthetsz nekem. Nem foglak még azonnal terepre küldeni. Egyből a mély vízbe? Még nem. Emeld fel először ezt a fegyvert - a tárgy felé nyúltam. - Nem kézzel. Tudom, mire vagy képes. Én is anno, még mondjuk úgy, fénykoromban, képes voltam arra, ami neked véletlenül sikerült - ott volt akkor? - Megpróbálod újra? - megfordultam, a fegyvert kezdtem el figyelni, elemezni minden pontját, majd elképzeltem, ahogyan felemelem, de mégsem nyúltam hozzá. A tárgy megmozdult, amit nem is hittem el, képzelgésnek véltem. Tovább koncentráltam, és a pisztoly felemelkedett, de épphogy pár centire, azután pedig úgy éreztem, mintha egy hete nem aludtam volna. - Nagyon jó, egy kis gyakorlás és tökéletes lesz. Hihetetlen, hogy te is ezt örökölted - kalandozott el.

 - Megpróbálom még egyszer magasabbra - kiürítettem valamennyire az elmém és minden erőmet arra irányítottam, hogy sikerüljön a művelet.

Nem is olyan régen még semmit sem tudtam arról, hogy ilyet is tudok. Semmit sem tudtam a boszorkánysággal megáldott családomról. Azt hittem, hogy egy teljesen normális kertvárosi család vagyunk. Rájöttem, hogy mégsem. Még egy átkot is örököltem, miszerint csupán egy embert szerethetek egész életemben, hogy nem vagyok képes valaki másba szerelmes lenni. Aztán itt ez az áldás, ami azt nyújtja nekem, hogy tárgyakat tudok felemelni, a telekinézis. Mégis mindig felmerül bennem egy kérdés, mióta ezeket a tudtomra adták. Miért születtem ilyenek és mi a valódi célja ezeknek? És e kérdés mellé odacsúszik mindig még egy. Valóban TaeHyung az az egy ember?
Éreztem, agyam kimerül erejéből, végtagjaim is kezdtek gyengülni, mégis folytattam. Aztán már csak azt vettem észre, hogy összeesek hirtelen és a fejem is beverem valami kemény dologba, majd elsötétült minden előttem. Nem hallottam semmit, nem érzékeltem semmit, csupán lebegtem a sötét űrben.

/TaeHyung pov/

A téli szünet már nagyon be akarta tenni a lábát, mindjárt szenteste is, de én mégis a kollégiumi szobámban ültem és próbáltam eldönteni, hogy hazamenjek-e az ünnepekre vagy sem, akkor pedig egy hívásom érkezett.

 - Ha még szeretnéd, hogy teljesítsem a kérésedet SeoNával kapcsolatban, akkor gyere a KyungHee Kórházba. A kórterem számát elküldöm üzenetben - YoonGi hangja nyugodt volt, ahhoz képest, hogy mit közölt velem. Aggódni kezdtem, hogy mi történt vajon. Gyorsan egy taxiba pattantam és az adott címre irányítottam a sofőrt. Közben telefonomra megérkezett az sms szobatársamtól. A recepcióhoz lépve megkérdeztem merre kell mennem ahhoz a bizonyos kórteremhez, és futásnak is eredtem. Az ajtó előtt kicsit megpihentem, mikor épp YoonGi lépett ki a helyiségből. - Úgy látom, hogy döntöttél - csukta be maga mögött az ajtót. - SeoNa elájult a kimerültségtől. Az orvosok szerint holnap felébred majd, de nem szabad siettetni. Addig is jó, hogy pihen egy kicsit. Amúgy a másik dolgot illetve. Még mindig szeretnéd megszerezni a szívét? - ekkor kilépett egy idősebb férfi is a kórteremből, de biztos, hogy nem egy orvos ruházata alapján.

 - Biztosan te vagy TaeHyung, igaz-e? Én Kim HongBin vagyok, SeoNa nagybátyja - mutatkozott be.

 - Igen, Kim TaeHyung - hajoltam meg kicsit illedelmesen.

 - Akkor én megyek is, fiatalok. YoonGi, szólj, ha valami történik, rendben? - fordult még osztálytársam felé, majd eltűnt a folyosó végén.

 - Menj be hozzá. Ezzel egy szívességet teszek, szóval vigyázz rá - megveregette a vállam, majd ő is távozott mellőlem. Beléptem a helyiségbe. SeoNa alvó alakja feküdt a kórházi ágyon, mozdulatlan kezéből az infúzió csöve lógott.

 - Mit műveltél magaddal, te lány? - suttogtam és odahúztam egy ülőalkalmatosságot ágya mellé. - Ha felébredsz, nem tudom, hogy mit fogsz szólni látványomhoz, de én elterveztem, mit fogok csinálni. Megkérdezem majd, hogy jól vagy-e, talán megfogom a kezed. Azután meg itt kell, hogy hagyjalak - lehajtottam a fejem és sóhajtottam egy mélyet. - Apám kedvéért össze kell házasodnom HaNeullel és azért tudlak itt hagyni, mert tudom, hogy YoonGi úgyis vigyáz rád bármikor. Lehet, hogy meg kell bántanom téged azért, hogy eltávolodjunk végre, de mégis talán ez a legjobb megoldás. Szóval, nyisd ki a szemed, hogy megtehessem, amit elterveztem, SeoNa! - szipogni kezdtem, és ujjaimat az övéi közé futtattam. - Kérlek...

Az elkövetkezendő nap volt az utolsó a tanítási napok sorában. Folyamatosan magam mellé pillantgattam, az üres helyet bámultam, ahol előtte egy mosolygós lány ült, ő. Amint befejeződött Kim tanár úr tanórája is, siettem vissza a kórházba, ahol még mindig az alvó SeoNát találtam. Egészen a látogatási idő végéig maradtam. A következő nap is elmentem hozzá, ezúttal is csak a mozdulatlan osztálytársnőmhöz tudtam beszélni. Viszont mindenről beszámoltam neki. Hogy milyen idő volt odakint, hogy milyen a közlekedés, hogy mennyire szerettem volna, hogy felébredjen.

Másnap pedig el is érkezett a karácsony. Szüleim és HaNeul is számtalanszor keresett mobilomon, mégsem válaszoltam nekik. A látogatási idő elejétől fogva SeoNa mellett ültem és néztem, ahogyan veszi a mély levegőket álmában. Aztán egyszer csak nyitogatni kezdte szemeit, olyan lassan, ahogyan az infúziója csöpögött.

 - TaeHyung? - nézett rám nevemet suttogva, mire szívem hevesebben vert a megszokottnál. Feltornázta ülésbe magát, szinte meg sem bírtam volna állítani ebben, majd gyengén, de átkarolt nyakamnál. Ez a tette pedig egy új terv létrehozására, és az eredeti elpusztítására sarkalta gondolkodásomat. Átkaroltam én is és simogatni kezdtem hátát. A melegsége, amit átadott egyből szétáradt bennem. Ezután lassan visszadőlt a párnái közé.

 - Jól vagy? - pattant ki belőlem a kérdés.

 - Igen, de hogy-hogy itt ülsz? Milyen nap van és hogyan kerültem ide? - nézett körbe.

 - December huszonötödike van és azért vagy itt, mert a kimerültségtől elájultál. Legalábbis YoonGitól így tudom. Én meg azért vagyok itt, mert... - vigyázok rád és mostantól mindig is ez lesz az elsődleges feladatom. - YoonGi megkért, hogy amíg ő elugrik valahova figyeljek rád, hátha felkelsz - egy kis csend után újra megszólaltam. - Szólok az orvosnak, hogy felkeltél - és azzal a lendülettel már ki is mentem az ajtón. A legközelebbi orvost, akit találtam a folyosón leszólítottam és elvittem a szobájába. Megvizsgálta, hogy milyenek az életjelei, majd elmosolyodva taglalta az adatokat. Közben a hátam mögött a kezeimet összekulcsoltam, így leplezve azt, hogy mennyire remegnek kézfejeim.
 - Úgy látom, minden rendben - lapozgatta a kórlapot. - Ma még nem mehet haza, de holnap már igen, viszont holnap még pihennie kell és, ha jobban érzi magát, akkor óvatosan ugyan, de bármit csinálhat. Ha ismét felmerülne valami, akkor a felírt gyógyszert vegye be, rendben? - a lány szintén mosolyogva bólintott egyet. A köpenyes férfi elhagyta a helyiséget, így ismét kettesben maradtam SeoNával.
 - Nem kell vigyáznod rám. Hazamehetsz, ha szeretnél. Most már nem lesz semmi bajom. Eddig sem kellett volna senkinek sem itt maradnia mellettem - már éppen megindultam volna kifele, mikor újra megszólalt. - Ott a teremben. Pár nappal ezelőtt. Amikor ketten voltunk. Nem tudtam olvasni a szemedből. Mire gondoltál?
 - Semmire - Hogy milyen szépek a szemeid. - Csak nem értettem, hogy miért vagy még ott - Hogy mennyire nagyon meg szeretnélek ölelni.
 - Éppen fel akartalak ébreszteni, mert vége volt az órának - elnézett az ablak irányába. - Viszlát a Troubleon, akkor - bólintottam, majd a valódi mondanivalómat visszatartva távoztam a kórteremből. Megcsuktam magam mögött az ajtót, aztán el is hagytam a kórházat. Taxiba ülve indultam el hazafelé, miközben a kinti hideg tájat bámultam. A deres felületeket az utcákon, a növények megfagyott ágait. Miért nem mondtam el neki az igazi gondolataimat? Miért nem öleltem át szorosabban? Elővettem zsebemből telefonom, belementem névjegyzékembe, SeoNa névjegyére, aztán inkább lezárolva ölembe engedtem kezem. Engedd el őt.


/SeoNa pov/

Térlátásomnak köszönhetően láttam, amint bólint egyet utolsó mondatom után, aztán el is hagyta a kórtermet. Amint hallottam az ajtó kattanását, megfordítottam fejemet. Tényleg elment. Könnyek gyűltek szemembe, felfelé nézve pislogtam párat, nehogy legördüljön az első arcomon, különben nincs visszaút könnyeim folyójának.
Oldalra pillantottam, a kis éjjeli szekrényen telefonom feküdt. Kissé még erőtlenül elnyújtóztam a készülékig, majd a híváslistámon nem fogadott hívások sora lebegett. Túlnyomó többségben szüleim voltak. Ezért visszahívtam anyukámat, aki olyan sebesen vette fel a telefont és szólt bele, hogy szinte megijedtem.
 - Minden rendben? Történt valami? - jöttek is egyből a kérdések.
 - Semmi baj, anyu - a legfrissebb, legtisztább hangszínt erőltettem magamra. - Nyugodj meg, csak eltüntettem a telefonomat, még rezgőn is voltam és most találtam meg. Sajnálom, hogy nem vettem fel - éreztem, hogy a vonal másik végén kezd megnyugodni.
 - Akkor minden rendben? - lenéztem kezemre, melyből az infúzió lógott.
 - Persze - mosolyodtam el, hogy minél hihetőbb legyek. - Ah, igen. Ma nem megyek haza, mert JiYeon tervez valamit, de holnap igen. Viszont utána huszonhetedikén ismét visszajövök, mivel akkor van az egyetemi Trouble, de utána már a tietek vagyok. Otthon szeretném tölteni a szünetet ezek után - szülőm hangja már boldogabb volt, kevésbé aggódó. El kezdte mesélni a terveit az időre, míg otthon tartózkodom, viszont nekem gondolataim már máshol jártak.

Másnap, ahogyan az orvos is mondta, kiengedtek, így YoonGi és a nagybátyám el is jöttek értem, hogy hazavigyenek. Még mielőtt beszálltam volna a fekete járműbe, körbenéztem. Egy bizonyos személy pillantását kerestem, de nem jelent meg.
 - Gyere, SeoNa! Hideg van - szólt odabentről a szőkeség, így behuppantam mellé. Útközben kiváltottuk a gyógyszer receptjét, amit kaptam a kórházban, majd elfuvaroztak hazáig. - Bekísérlek - pattant ki osztálytársam is a kocsiból.

 - Boldog karácsonyt és ne erőltesd meg magad még egyszer, SeoNa - fűzte még hozzá HongBin, aztán elhajtott a másik irányba. Besétáltunk az épületbe, anyám azonnal egy öleléssel köszöntött minket. A konyhába sietett, ahonnan szokásosan isteni illatok szállingóztak. A nappaliba sétálva már állt az a fa, amiről már egyéves koromban is sunyiban lopkodtam a díszeket. A helyiség közepén a szőnyeg is arra a színesebbre volt kicserélve, melyen annyit kúsztam-másztam, míg meg nem tanultam járni normálisan. Az asztalon ugyanolyan mézeskalács emberkék sorakoztak egy kosárban, mint anno kisgyerek koromban, mikor olykor elcsentem egyet titokban, mikor szüleim nem figyeltek. Minden ugyanolyan volt, mégis egy valami nem. Én. A bennem kavargó érzések arra késztettek, hogy visszamenjek ahhoz a buckához és kiássak mindent. Az az melegség, amit ölelésével adott át még mindig körülölelt. Leültem a konyhába az ebédlőasztalhoz, nem sokára apám is megérkezett a helyiségbe és neki is álltunk enni. A finom illatok gyomromat csupán még éhesebbé tették, de a gondolataim nem akörül forogtak, hogy kezemet felemeljem, így csupán piszkáltam az ételt. Édesanyám eközben mesélt bőszül valamit, de egész máshol jártam. Amint befejeztük az étkezést és eléggé elégedett volt anyám az átadott ajándékok terén, felvonultunk YoonGival a szobába. Míg ő lezuhanyzott, én a telefonom kijelzőjét figyeltem. Rávettem magam, hogy megnyomjam azt a fránya gombot és felhívjam TaeHyungot.
 - Szia - szóltam bele, mikor felvette. - Elfelejtettem boldog karácsonyt kívánni. Szóval, boldog karácsonyt és köszönöm, hogy vigyáztál rám addig, míg YoonGi nem volt ott. Te jól vagy, ugye? - nem hallottam semmi választ. - TaeHyung?
 - Nektek is boldog karácsonyt és jó éjszakát - bontotta is a vonalat és furcsállva vettem el a készüléket fülemtől.
 - Olyan fura volt a hangja. Biztos jól van? - néztem a telefonomra.
 - Kiről beszélsz? - ült le mellém az ágyra YoonGi.
 - Felhívtam TaeHyungot, hogy boldog karácsonyt kívánjak és, hogy megköszönjem, hogy addig bent volt mellettem, amíg te elmentél valamiért, de olyan fura volt a hangja. Nem is tudom. Mondott neked valamit? - felhúzta fél szemöldökét és megtörölte még kicsit nedves haját.
 - Tudod, hogy végig ő volt melletted, míg nem voltál ébren, ugye? - kérdően néztem rá. - Ő volt bent azóta, mióta bekerültél. Amikor pedig a téli szünet elkezdődött, akkor már bement a látogatási idő kezdetétől. Muszáj volt elmondanom, mert a végén eltitkolta volna. Csakhogy tudd, hogy érez ő. Mindjárt jövök, hozok egy kis vizet - kiment a szobából és én egyből a hallottakat kezdtem el feldolgozni. Köszönöm, YoonGi. Így már minden más... 

A reggelt igazán korán köszöntöttem, mivel a kiásott gondolataim ismét tették dolgukat és nem hagytak aludni. Felültem az ágyban, YoonGi még jó mélyen aludt mellettem a földön. Átléptem felette és kicsoszogtam a fürdőszobába a telefonommal. Mikor arcmosás után megláttam a képernyőn a mai dátumot, frászt kaptam.
 - Huszonhetedike? Ma van a Trouble? - a visszatükröződő felületre néztem. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak. - Így kellene megmutatkoznom elsőként, mint Nana? - hajamat fülem mögé tettem, majd visszamentem a szobámba, kicsit meglökdöstem osztálytársamat, hogy menjünk le reggelizni és mikor végre leültünk az asztalhoz, szüleim is megérkeztek az ebédlőbe. Vígan mesélte el édesanyám, hogy milyen vicceset álmodott, közben én valahogy még mindig nem a földön jártam. - Vajon fent van már? - csúsztattam kezemet a telefonom mellé zsebembe.
 - Hm? - fordult felém YoonGi.
 - Hangosan gondolkodtam - tettem kezemet az asztalra.
 - Ha el akarod mondani, min gondolkodtál, csak nyugodtan - mosolyodott el, majd visszafordult étele felé. Tudni szeretnéd, hogyan érzek a szobatársad iránt?

19.rész - Give a seat for Nana

/SeoNa pov/

Lassan ballagtam egymagamban a kollégiumot és az egyetemet összekötő folyosón. Az ajtó mellett, mely után az aula tárult az ember szeme elé, a faliújságon egy színes plakát keltette fel az ébredező kíváncsiságomat. Talán elhaladhattam már többször is előtte, de csupán ez alkalommal álltam meg és fordultam szembe az A3-as lappal. A cím fogta meg igazán a tekintetem. The dj of the 11th Trouble. Aztán elkezdtem olvasni a lentebbi részleteket. Dj-t kerestek a félév végén tartandó Troublere. Bárkit beajánlhatott az ember, aztán NamJoon és SunYoung, a DÖK elnökei, fogják meghozni a végső döntést. Elmosolyodtam, majd tovább vánszorogtam az első órám helyszínére. A lábaim alig akartak felébredni, míg sétáltam, így szinte gyök kettővel haladtam célom felé. Viszont mégis kicsit máshogy éreztem magam, nem afféle fáradság, ami az érzéseim súlyától szokott lenni, hanem valóban az alváshiányom miatt ezúttal. A helyemre ülve próbáltam felfrissülni a YoonGi által hozott kávétól, miközben tanárunk a tananyagot hadarta. Ekkor megszólalt a fali kutya, és egyből egy ismerős hang csendült fel belőle.

 - Kedves diákok! - SunYoung köszöntött mindenkit kezdésképpen. - Mint tudjátok, december végén, pontosabban huszonhetedikén, vasárnap lesz megtartva a tizenegyedik Trouble, de kihangsúlyozom, hogy csupán azok jöhetnek, akik átmentek a félévi vizsgákon. Most pedig minden évfolyam minden diákja részt vehet az eseményen, mivel ez nem csupán az elsőévesek bulija. A szót pedig átadom NamJoonnak - ekkor pedig a mélyebb hang szólalt meg. Hallgattam anélkül, hogy felnéztem volna füzetemről. A fiú témája a buli dj-jéről szólt. Két különböző nevet említett, melyek számomra nem sokat mondtak, viszont felemeltem fejem a következő mondatára.

 - A harmadik pedig Nana, a BBS csatornától, ez a név ma reggel került hozzánk. Egy hetetek van, hogy kiválasszátok a három közül, kit szeretnétek a Troubleon látni, kit szeretnétek, hogy felrázzon titeket azon az están. Nálunk tudjátok leadni a szavazatotokat. Addig is, jó tanulást, minél több diákot szeretnék látni huszonhetedikén szokásosan a nagycsarnokban! - majd elcsendesült a hangosbemondó. Az osztály körülöttem susogni kezdett Nanáról, hátranéztem JiYeonra, aki gyanúsan vigyorgott vissza rám, ebből tudtam, hogy ő ajánlott engem.

 - Halljátok! Mi lenne, ha mind egyre szavaznánk? Döntsük el mi a dj kérdést - szólalt meg szobatársam felállva. - Legyen Nana, biztos mind ismeritek őt - biztatta az osztályt, mire beleegyező arcok jelentek meg.

 - Mi van, ha ő nem tud eljönni? - érveltem az ötlet ellen.

 - Az egyetem nem sokára támogatást fog kapni a KHN Entertainmenttől, szóval akármennyit tudnak adni Nanának csakhogy eljöjjön - a füzetét bámulva jelentette ki mellettem TaeHyung. - Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember, mint ő nem hagyna ki egy ilyen bulit. Sőt, ezen az egyetemen sok rajongója is van, ahogy hallottam - egyre jobban fogtam a fejemet.

 - Akkor ez eldőlt? Tanár úr, Ön ismeri Nanát? - bólintott tanárunk, majd egyként hangzott fel a diákság a terembe, akik a harmadik lehetőséget akarták, Nanát, vagyis engem.

Nem sokára kicsengettek, JiYeon pedig olyan gyorsan próbált meg kihúzni a teremből, ahogyan csak tudott, de nem volt elég, mert még így is elkaptam haja végét a földszinti folyosón.

 - Nem szeretnél valamit mondani, drága szobatársam? - húztam vissza hajánál fogva magam mellé. - Esetleg valamit a Troubleről? - fülét farkát behúzta, mint mikor egy kutya valahol a házban végezte el a dolgát, viszont gazdája rájön. - JiYeon-ah?

 - Rendben, én voltam, aki beajánlott - elengedtem haját. - Miért? Egész életedben rejtegetni akartad, hogy ki vagy? - fordult felém, ezúttal kicsit megbátorodva.

 - Magánéletet akartam. Elkülöníteni a dolgokat, de most már mindegy. Úgyis mindenkit meggyőztél, hogy Nanát válassza. Nincs visszaút - elnéztem a lépcsők felé, ahonnan YoonGi közeledett, azonnal mellénk sietett.

 - Nana, beszélhetnénk? - fordult felém, mire bólintottam. - Az órán találkozunk, JiYeon - azzal a lendülettel pedig arrébb sétáltunk. - Nincs kedved elmenni valahova órák után? Kávézni egyet esetleg? - már éppen válaszoltam volna, mikor folytatta. - Viszont nem csak mi ketten lennénk - húzta kellemetlen vigyorra száját. - TaeHyunggal és a barátnőjével kávéznánk egyet - átfutott rengeteg lehetőség az agyamon, hogy vajon, honnan jött ez a hirtelen ötlet. Gondolatban megvontam a vállam, nem nagyon érdekelt az oka, majd egy bólintással elfogadtam a kávézás ötletét.

Rávigyorogtam a buckára, mely alatt emlékképek voltak, majd rálépve a frissen elásott földrészre tovább haladtam az ásóval a kezemben. Viszont még visszafordultam, a virágot, melyet TaeHyung rajzolt nekem lehelyeztem a földkupacra, hogyha majd egyszer emlékezni akarnék, tudjam, hová ástam el emlékeimet. Addig viszont nem akartam arra sem visszaemlékezni, hogyan néztek ki a körvonalak azokon a bizonyos kimerevített képeken. Sétáltam a földet nézve az elhagyatott síkságon, ahogyan süppedt be talpam az elszáradt növények közé, kicsit védtelennek éreztem magam. Bármikor eleshettem volna, akár egy őzgida, aki első lépéseit tette meg. Pislogtam egyet, mire már nem barna földet néztem, hanem szürkés betont. A levegő is hidegebb lett körülöttem, ezért felemeltem fejem. Mellettem battyogott a szőkeség, aki úgy nézett rám vissza, mint aki kérdezett valamit, szemöldökeit is kérdően húzta fel. Talán pont lemaradtam a kérdésfeltételről.

 - Kérdeztél valamit? - szólaltam meg végre. - Sípolni kezdett a fülem és nem értettem. Elismételnéd? - mosolyodtam el.

 - Van bármi baj azzal, hogy TaeHyungékkal fogunk egy kis időt eltölteni?

 - Nem - megráztam a fejem őszintén. - Meg szeretném ismerni a barátnőjét - betértünk a szokásos kávézóba, nem messze az egyetemtől. Elfoglaltunk egy négyes asztalt, majd vártunk a páros érkezésére, akik nem is olyan sokára megérkeztek köreinkbe, kézen fogva. Az a SeoNa, akit lelőttem a lőtéren nem is olyan rég talán sóhajtott volna egyet kissé elfordulva, aztán egész kávézgatás alatt fájdalmasan nézte volna a párost, valószínűleg belül ismét összetört volna. Viszont az a SeoNa, aki éppen ott ült csupán elmosolyodott a két fiatal láttán. - Üljetek le, nyugodtan - mutattam a két szabad helyre előttünk. - Milyen csinosak vagytok így együtt. Amúgy én Kim SeoNa vagyok, mi még azt hiszem, nem találkoztunk - mutatkoztam be.

 - Kim HaNeul - mosolyra húzta száját, majd a két fiúra néztem, akik ugyanolyan arckifejezéssel és felhúzott szemöldökkel néztek rám.

 - Most mi van? Ismerkedek - nevettem el magam. - Amúgy szép neved van, TaeHyung jól választottál - tekintetem a megszólítottra fordítottam. - Mesélj magadról - újra HaNeulre figyeltem. Amíg TaeHyung elfáradt a pulthoz hozni négyünknek egy-egy italt, addig mesélt magáról és a családjáról. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy ő fogja támogatni az egyetemet, és hogy ezáltal ismerte meg osztálytársunkat is. Fél órával később elmentem vele a mosdóba, és amíg a sminkjét igazította, én kezet mostam, közben szólásra nyitottam számat. - Nem akartam TaeHyung előtt megkérdezni, de amúgy volt már barátod? Biztos volt, mert valószínűleg bomlanak érted a férfiak - megállt keze, leeresztette, majd fejét leszegve nézte azokat, arcán úgy tűnt, egy seb közepébe találtam.

 - Volt egy fiú, kicsivel több, mint egy éve - lassan kezdett bele a történetbe. - Több napig nagyon jól esett a közelsége, a melegsége, amit árasztott magából. Még mindig emlékszem az utolsó mondataira, mielőtt még elváltunk volna - belenézett a tükörbe. - Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember már nem fér bele - vett egy nagy levegőt. - Ezt mondta nekem utoljára. Azóta is fáj, viszont el kell felejtenem őt, mert itt van most nekem TaeHyung - elmosolyodott, de láttam azt a szomorúságot a boldogsága mögött.

 - Tudom, kicsit elege lehet az embernek, ha túl sok van az érzésekből, de akkor miért nem vágsz neki vissza? - a visszatükröződő felületre terelte tekintetét ismét, eldöntötte fejét, a pillantását pedig felém fordította ezek után.

 - Éppen azt teszem. Na, menjünk inkább, mert a végén azt hiszik, hogy belefulladtunk a vécébe - elindult kifelé, aztán én is követtem őt. A kávézgatás alatt próbáltam nem a HaNeul által mondottakra koncentrálni, de nem nagyon sikerült. Újra és újra lejátszottam a mondatait a fejemben. Aztán felfedeztem valamit. Azt, akit már tíz éve védelmezek...

Körülbelül két óra, néhány történet, perceken át folyó nevetgélés után szétszéledtünk. Együtt léptünk ki ugyan a kávézóból viszont TaeHyung és HaNeul beszállt a lány autójába, majd el is hajtottak mellőlünk. Mosolyogva integettem az elhaladó járműnek.
 - Ismered őt, ugye? - tettem le kezem, de fejem nem fordítottam meg. Egy helyeslő válasz hangzott el tőle. Egy apró sóhajtást véltem felfedezni a válasza után, és szinte láttam magam előtt, ahogy a zsebébe mélyesztette a kézfejeit, közben várta, hogy neki álljak őt faggatni. - Egy évvel ezelőttről? - hümmögött egyet. - Miért hagytad el?
 - Nem éreztem ugyanúgy, mint ő - rövid, de mégis jelentőséggel bíró mondattal válaszolt.
 - Értem - elindultam vissza az egyetemre, meg sem fordultam, mégis éreztem jelenlétét mögöttem. - Nem foglak faggatni a múltatokról. Nem is nagyon érdekel. A lényeg, hogy az életedben már volt nálam sokkal jobb nő is, még ha nem is maradtál mellette - mondtam magam elé, amit gondoltam. - Pedig mennyivel jobb lehetett volna neked - beléptem az egyetem területére. - Egy gazdag nő oldalán lenni, igazi mennyország, és még hozzá szép is - a kollégium folyosóit szeltem, majd mielőtt még a szobámhoz értem volna, két kar körém fonódott, átöleltek, megtorpantam azonnal.
 - Éppen ezért hagytam ott - szólalt meg fülem mellett egész halkan, aztán elengedett és visszapillantás nélkül a saját rezidenciájuk felé indult, végül el is tűnt a folyosóról.
Képek villantak be, olyan élesen nyilalltak bele fejembe, akár egy frissen élezett kés. Gyermekkori emlékek. Hirtelen ugrottak elém, meg is mosolyogtattak. YoonGi mindig így ölelt meg, mikor még általános iskolába jártunk. Talán azt bizonyították nekem, hogy a szőkeség sosem felejt el semmit, hogy ő nem gödröt ás, és abban eltemeti emlékeit, hanem inkább azokat használja fel, hogy minél cirádásabb tornyot építsen. Ő talán jól játszott a kártyáival, jóra használta fel őket. Én nem.
Betértem kollégiumi szobámba, JiYeon asztalánál ült, nagyban jegyzetelt. Beljebb sétáltam a helyiségben, ledobtam kabátomat székemre, majd bedőltem ágyamba. Egy halk sóhaj kíséretében fordultam hátamra, hogy a plafonnal nézzek farkasszemet. Szobatársam felkelt székéről és ágyam mellé kuporodott, szokásához híven várta a történtekről való beszámolómat.
 - HaNeul...Kim. Ha. Neul. Ez a neve annak a lánynak, aki megszerezte egyszer magának YoonGit, most pedig TaeHyungot. Viszont a sorstól talán mindent megkapott, amit lehetett. Szép és gazdag bármilyen erőfeszítés nélkül. Én meg csupán annyit tudtam tenni, hogy ott hagytam azt a rohadt kupacot a síkság közepén, alatta az érzéseimmel. De úgy érzem, jó lesz ez így - felültem ágyamban. -JiYeon-ah, vegyünk rá mindenkit, hogy Nanát válasszák - furcsálló tekintetet kaptam irányából, mivel eddig ellenkeztem, de utána vázlatolta, hogyan is válthatnánk valóra a tervet.

Végső visszaszámlálásnak tűnt ez az egy hét, mialatt a diákokat meggyőztük, hogy Nanát, azaz engem, válasszák.

A tanítási napok úgy kezdődtek mindig, hogy DÖK elnökeink bemondták, mennyi nap van még hátra a szavazás lezárásáig, illetve a Troubleig. A folyosókon SunYoung egy kosárból osztogatta a kicsinyke zászlós kitűzőket, melyeken a 'Trouble!' felirat díszelgett az egyetem színeiben, így készítve fel a diákokat a bulira. Mialatt elmentem mellette, nekem is adott egyet, zsebre tettem azt és mikor az órán ültem, elővettem. Simogattam a rajta található betűket. Ideges voltam, és egyre csak fokozódott bennem az érzés, mikor az utolsó nap következett a szavazás lezárása előtt.
Másnap, pedig az első óra vége felé elkezdett recsegni a fali kutya, mindenki felfigyelt rá. Megköszörülte torkát az elsőként felszólaló, aztán kedvesen köszöntött minket SunYoung.
 - Jó reggelt mindenkinek! Elérkezett ez a nap is. Most fogjuk bejelenteni a Trouble dj-jét, ami a ti szavazataitok alapján dőlt el. Eléggé egyöntetűen adtátok le szavazataitokat, szóval nem is volt kérdés, hogy a tizenegyedik Trouble dj-je ezúttal - hatásszünetet tartott, mialatt én a szívroham szélén álltam. A helyiségben síri csend honolt. - Nana lesz, a BBS-től - kiengedtem az eddig benntartott levegőmet, körbe néztem, örömteli arcokat figyeltem meg a teremben. - Nos, akkor találkozunk vasárnap, ha mindenki átment a pénteki, egyben utolsó vizsgán. Viszlát ott! - elhalkult a lány hangja, ezzel párhuzamosan az osztály hangereje növekedett. A zsivajból kihallott foszlányok nagy részben a bulira való előkészületekről szóltak, viszont mind közül meghallottam TaeHyung hangját.
 - Te is jössz, igaz, SeoNa? - padtársam felé fordítottam fejem. - Jössz a Troublere, nem?
 - Ah, persze - jutott el végre az agyamig, hogy engem kérdezett. - Elhozod HaNeult is? Biztos beengedik az egyetem támogatóját.
 - Nem hinném, hogy lenne rá ideje, de majd megkérdezem, ha találkozok vele - megszólalt a csengő, így elhagytuk a termet. Én azonnal felkerestem a két DÖK elnököt, mielőtt a következő órám helyszínére mentem volna. Megpillantottam a két keresett személyt, odasiettem hozzájuk, meglepve néztek rám. Elmagyaráztam a helyzetet nekik, majd nagy nehezen, de elhitték a végére, hogy valóban én vagyok Nana.

Az idő, miután kiderült a szavazás eredménye, talán direkt egyre lassabban akart telni. Ezalatt pedig úgy éreztem, lépésenként haladok visszafelé a gödörhöz, melybe emlékeimet temettem.
Az utolsó tanítási óránkon már szinte mindenki aludt, valami folytán, mintha csupán a mi osztályunkat érte volna el ez az álmosság. A tanár is tudta, hogy már nagyon sok órát végig ültünk, így nem fegyelmezett annyira. Egyszer, miközben magyarázta az aktuális tananyagot Mr. Kim, félre pillantottam. Padtársam a fejét a padra döntve aludt, vállai egyenletesen emelkedtek minden egyes lélegzetvételénél. Annyira elmerengtem arca elemzésében, hogy észre sem vettem, hogy körülöttünk már mindenki eltűnt. Kicsengettek és amilyen gyorsan csak tehették elhagyták a termet. Én viszont nem siettem sehova. Letettem kezemből tollamat, mutatóujjammal félre húztam egy tincset szeme elől. Még egy lépés. Félre döntöttem fejem, figyeltem, míg békésen aludt. Még egy lépés. Újra felemeltem kezem, arca felé nyúltam, mire megfogta kézfejem. Kinyitotta szemét, majd felkelt a padról, eközben sem engedett el. Egyenest a szemembe nézett. Még két lépés. Megszorította ujjaimat, majd összeszedve tanszereit, elhagyta a helyiséget. Sóhajtottam egyet, majd összepakoltam én is cuccaimat. Elhagytam az épületet, az egyetem elé siettem. Felhívtam nagybátyám, hogy megint küldene-e egy autót. Ezek után, rá körülbelül tíz percre meg is jelent a fekete jármű. Beülve a hátsó ülésére vártam, hogy a megfelelő épülethez érjünk. Alig parkolt le a sofőr, én máris kipattantam, a lifttel a harmadikra mentem, benyitottam a lőtérre, ahol voltak még páran, nem is törődtem velük. A múltkori helyre álltam. Egy fegyvert vettem magamhoz, majd célba vettem a táblát. Még egy lépés. Egymás után lőttem hatot, kifogyasztva a tárat. Mindenki körülöttem inkább letette saját fegyverét, miközben én rátámaszkodtam a fegyverekkel teli pultra előttem.
 - Nagyszerű lövések, SeoNa, de vajon miért akartál idejönni ilyen gyorsan? - hallottam meg nagybátyám hangját. - Ideges vagy esetleg?
Még közelebb léptem a frissen eltemetett képekhez. A felpúpozott földön még mindig ott volt a TaeHyung által készített rajz. Lehajoltam és felvettem. Én ki akarok békülni, SeoNa, olvastam ki a lap alján. Összehajtottam a lapot, eltettem a papírt zsebembe. Kezeimet leengedtem, tekintetem az égre szegeztem, ami az utóbbi percekben kicsit kékebb lett talán.
 - Én is sok mindent szeretnék, TaeHyung.

18.rész - Indifferent and unchanged.

/TaeHyung pov/

Lassan és fáradtan kikászálódtam az ágyamból, ránéztem az órámra, majd eszembe jutott a HaNeulnek tett ígéretem. Körbe kell őt vezetnem. Felöltöztem, rendbe tettem a hajnak nevezett szénaboglyát a fejemen, aztán a táskámmal együtt elindultam az egyetem elé, hogy találkozzak a lánnyal, aki támogatni fogja az intézményt minden bizonnyal. YoonGi még aludt, mikor eljöttem a szobánkból. Legalább ő normálisan alszik.

Nem is kellett túl sokat várnom, negyed nyolc környékén megjelent HaNeul egy fehér kocsiban ülve. Mikor kiszállt, vörös kabátja tavasszá változtatta át a késői őszt körülöttünk, mosolyogva mellém lépett, miközben bezárta autóját.

 - Megyünk akkor? - a szavam elállt a gyönyörű, igéző szemeitől, de bólintottam egyet halványan elmosolyodva. Figyelmesen forgatta fejét, mikor mutogattam ajtóról ajtóra, elmondva, mit hol talál. Az emeleteket is végig járva, a nagycsarnok felé elmenve, a kollégium folyosóit érintve haladtunk, közben a különböző évfolyamok, szakok diákjai végig néztek minket, míg elsétáltak mellettünk. A fiúk inkább HaNeult bámulták meg jobban, a lányok inkább irigyelő tekintettel pillantottak felénk. - Köszönöm, hogy végig vezettél, elkísérnél az igazgatóhoz? Végül is, vele kellene megbeszélnem a támogatást, nem igaz? - újra elmosolyodott. A földszinti irodához vezettem, megálltunk, mielőtt még bement volna, megpördült tengelye körül és felém fordult. - Köszönöm még egyszer az idegenvezetést.

 - Szívesen máskor is - akaratlanul is elmosolyodtam. Elővettem zsebemből telefonom, aztán az ő elmentett számát tárcsáztam, mikor pedig megcsörrent az ő készüléke, megszakítottam a hívást. - Mentsd el a számom - időközben becsöngettek az első órámra, de nem szándékoztak egykönnyen megindulni lábaim az időre tekintve. - Akkor majd még találkozunk.

 - TaeHyung, egyet szeretnék tőled kérni. Ne hitesd el velem, hogy úgy kedvelsz, ahogy gondolnám a tetteidből. Volt már, hogy fájdalmat okozott valaki, ne állj be abba a sorba, kérlek - halvány, de talán nem is annyira őszinte, mint az előzők, mosollyal tűnt el az igazgatói iroda ajtaja mögött. Sóhajtottam, és futásnak eredtem felfelé a lépcsőkön. A megfelelő terem ajtaja előtt viszont megdermedtem. SeoNa tegnapi mondatai idéződtek bennem fel. Az arckifejezése, ami cseppet sem tűnt boldognak. Benyitottam végül a helyiségbe, elsőként elnézést kértem tanárunktól, hogy a késői érkezésemmel megzavartam az óráját, majd helyemre siettem, SeoNa mellé. Egyből a két elviteles kávés pohár ütötte meg szememet az asztala szélén. Ha én nem vagyok, akkor is gondoskodnak róla. Aztán feltűntek a halvány karikák a szeme alatt, majd a beharapott alsó ajka. Ahogyan figyelmesen jegyzetelt, legszívesebben megállítottam volna kezét, hogy megfoghassam egy pillanatra. Viszont nem tettem. Nem tettem, mert más is gondoskodik róla. Nem tettem, mert csak még jobban összekavartam volna. Nem tettem, mert utána fájt volna neki kezem érintésének kihűlt helye.

Mikor kicsöngettek, olyan sebesen pakolt össze és hagyta el a termet, hogy már csak az ajtón kilibbenő alakját láttam, aztán el is tűnt. Mialatt a földszinti terem felé battyogtam, YoonGi karolt át vállam felett.

 - Miért késtél, ha még előbb is hagytad el a szobát, mint én? - levette karját vállaimról, várta a válaszom.

 - Apám adott egy, úgymond feladatot, azt kellett teljesítenem reggel - nem hazudtam, HaNeul egy feladat számomra jelenleg. - De beértem, nem igaz? - viccelődtem el, nehogy el kezdjen kérdezősködni, ekkor megjelent mellettünk a lány, aki miatt késtem az óráról. - Oh, HaNeul, még itt vagy? - fordultam felé.

 - Igen, csak most végeztem az igazgatónál - rám mosolygott, majd észrevette YoonGit. Mindketten egy furcsa pillantást vetettek egymásra, valami volt abban a tekintetben. - Ah, hello, biztos TaeHyung egyik osztálytársa vagy, nem? - mosolyogva nyújtott kezet felé. Osztálytársam bólintott, megrázta a lány kezét.

 - Megyek is, hogy tudjatok beszélgetni - nem sokáig fogtak kezet, mert YoonGi elkapta sajátját. - A teremben leszek, de még szeretnék beszélni veled SeoNáról - amint kimondta a nevet, dobbant egyet szívem. Ott is hagyott bennünket.

 - Én sem maradok tovább. Megérted, ugye? Az Entertainmentben soha sem áll meg az élet, főleg nem most, hogy támogatást akarok nyújtani. Majd még biztosan találkozunk, akkor jobban megismerkedünk. A viszontlátásra, TaeHyung - ezúttal egy őszinte vigyor kíséretében hagyta el az épületet. Jómagam is leültem a helyemre, a következő órára készülve, a földszinti teremben, SeoNa mellé. Nem szóltunk egymáshoz, csupán ültünk csendben, miközben a többiek mögöttünk vígan zajongtak. Viszont ez nem kínos csendnek hatott, inkább egy kissé fájdalmasnak.

/SeoNa pov/

A december épphogy betette a lábát a napokban, én mégsem élveztem az időszakos hóesést. Még a heti két rádiózás alatt sem lettem boldogabb. Odakint egyre csak rövidültek a nappalok, és még az a rövid nappal sem volt túl fényes. Az ég állandóan felhőkkel burkolt, a fák ágai csupaszok, a levegő hőmérséklete folyamatosan a mínuszokat verdeste. Néha örült a diákság, ha a nap egy-két órára előbukkant a szürkés vatta mögül. Vizsga vizsga hátán. Viszont még így is sikerült ötös dolgozatokat írnom, valami csoda folytán talán. Az eszem mindig máshol járt, mint kellett volna.

A tankönyveim felett ültem, a hétfői dolgozatra kellett volna tanulnom, de mégis a kinti tájat bámultam. JiYeon egy hónapja nem tudta, mit kezdjen velem, a gondolataimmal. Több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, utoljára november hetedikén, a YoonGival töltött napon. Ezúttal is úgy döntöttem, hogy inkább felöltözök és az egyetem bejáratánál lévő lépcsőkre ülök, onnan néztem a már sötét eget, ami aznap egészen tiszta volt, a többi naphoz képest. Nagy sóhajokkal szívtam be a hideg levegőt a tüdőmbe.

YoonGi, JiYeon, de még JungKook is próbált felvidítani minden nap, hiába. Bennem egy hang nyújtott volna melegséget, az övé. Az övé, amit nem hallottam, azóta a vasárnap óta még novemberben, ami annyira hiányzott, ami fájdalmat okozott volna, ha még egyszer meghallom.

Gyűlni kezdtek a könnyek lassan a szemembe, összébb húztam magam a csípős hidegben, de bemenni eszembe sem jutott. Lépéseket hallottam közeledni, felnéztem, előttem pedig TaeHyung képe jelent meg. Egy ideig a szemembe nézett, majd engem kikerülve tovább haladt. Elfelejtettél? - kérdeztem volna meg. A válasz talán az irányából nem is lett volna őszinte, nem is tudtam volna megmondani, hogy őszinte-e vagy sem. Ekkor egy hívás érkezett YoonGitól. Talán véletlenül hívott fel, mégis hallgattam a beszélgetést, amit TaeHyunggal folytatott.

 - És mi van azzal a lánnyal? Aki egy hónappal ezelőtt itt volt a suliban - felismertem a szőkeség hangját.

 - Azt hiszem, ő a barátnőm most - lesokkolt, amit TaeHyung mondott, egyből meg is szakítottam a vonalat. Ismét előre furakodott rengeteg gondolat, voltak, melyek védték TaeHyungot, hogy biztosan csak félreértés az egész, és persze voltak olyan foszlányok, melyek véget akartak vetni az érzéseimnek a fiú iránt. Ezek a gondolatok győztek. A telefont újra fülemhez emeltem, ezúttal én indítottam hívást, nagybátyám pedig a vonal másik végén bele is szólt.

 - Mit szeretnél, SeoNa?

 - Felejteni - ezek után megkértem, hogy küldjön értem egy autót. A jármű az egyetem elé gördült nem sokára. Beszálltam, egészen az általam már ismert irodájáig kísértek emberei, aztán kitessékelte őket főnökük. - Még mindig tönkre akarod tenni TaeIl családját, HongBin? - kezdtem azonnal mondanivalómat. Elkerekedtek szemei kérdésemre. - Én talán tudnék segíteni. Viszont előbb, el kell felejtenem a fiát, az iránta való érzéseimet.

 - Ebben pedig én tudok segíteni. Ugyan soha nem fogod tudni elfelejteni, de elnyomni sikerülhet - felállt székéből, elindult ki a helyiségből, két férfi követett minket, beszálltunk a liftbe, két szinttel lejjebb mentünk. Két ajtó helyezkedett el a harmadikon, egy két szárnyas vastag ajtó, és egy másik a balunkon, utóbbit kinyitotta nagybátyám, azonnal egy hatalmas hangszigetelt helyiség tárult elénk, ahol többen is a fegyverforgatásukat gyakorolták, vagy éppen a célzóképességüket. - Üdvözöllek a lőterünkön, SeoNa! - tárta ki kezét. - Ha szeretnél segíteni, meg kell tanulnod a fegyvert használni, és egyúttal egy kis feszültséget is levezethetsz vele - egy üres céltáblához vezetett, az a két férfi még mindig a nyomomban volt eközben. - Tedd ezt be a füledbe - adott két füldugót kezembe, melyeket kérésére a hallószervembe tettem. - Válassz egy fegyvert - ekkor elém tettek öt féle fegyvert is.

 - Egy kérdés előtte. Jelenleg az épületben én vagyok az egyetlen lány? - nagybátyám bólintott, majd körülnéztem. Jó néhány szempár figyelt engem. Felvettem kezembe a középső fegyvert.

 - Nagyszerű választás - lépett közelebb HongBin. - Fogd meg így - tette a megfelelő helyzetbe a kezemben a fémdarabot. - Így biztosítsd ki és gondolom, tudod, hogyan kell elsütni, de vigyázz, mert visszarúg - hátrébb lépett, elfordítottam fejem a céltábla felé, felemeltem a fegyvert, a ravaszra tettem ujjam, sóhajtottam egyet. Sokszor hallottam, hogy emberek az általuk gyűlölteket képzelik ilyenkor a céltábla helyére. Én saját magamat képzeltem a céltáblához. Azt a SeoNát, aki gyáva, aki túlságosan elmerül mindig is az érzelmeiben, aki azt hiszi, mesevilág az élet. Azt a SeoNát, akit egészen TaeHyung megismeréséig nem is tudtam, hogy létezik egyáltalán. El akartam temetni ezt az énem, vele az érzéseimet is. 

Meghúztam a ravaszt, eltaláltam a képzeletbeli SeoNa homlokát, ekkor összerogyott, láthatóvá vált számomra, hogy a körök összességének közepét találtam el. Leeresztettem a fegyvert, az eddig visszatartott levegőmet kifújtam, halványan elmosolyodtam. - Éreztem, hogy ez lesz - elkezdett tapsolni nagybátyám, mire a többi férfi, fiú is követte, a mosoly az arcomon pedig szélesebbre húzódott. - Jobb, SeoNa? - kérdezte HongBin.

 - Igen - fordultam felé. Ekkor pedig megszületett bennem egy érzelemmentes lény, Nana, és ezt csupán nem a rádiózásnál fogom viselni.

 - Szeretnél a csapatunk része lenni? - tette fel a kérdést nagybátyám, mire körbenéztem az érdeklődve néző tekintetek között, és ezek után bólintottam.

Kiléptem az épület ajtaján a két férfival mögöttem, a hideg azonnal lehűtötte bőröm, de a mosoly is odafagyott az arcomra vele együtt. Beszálltam a fekete autóba, mellyel ide jöttem. Az utcákat szeltük, miközben a kint elhaladó dolgokat néztem, az odafagyott halvány mosollyal az arcomon.

A fejemben egy jelenet játszódott le közben. Egy kietlen tájon álltam egyedül, egy gödörbe néztem, melyben fényképek hevertek elszórva. A gödör mély volt, több méteres is lehetett. Egy ásót tartottam kezemben, miközben a képeket elemeztem a mélyedésben. Az emlékeim, melyeket TaeHyunggal éltem át, megdermedve szerepeltek rajtuk. Az első találkozásunktól kezdve az utolsó lépcsős jelenetig minden odalent volt. Lassan elkezdtem lapátolni a földet az ásóval a fényképekre. Éreztem, ahogy lassan eltűnnek bennem az érzések, amelyeket azokban a pillanatokban átéltem. Maga az emlék nem tűnt el, csupán semlegessé változott át nekem. Amint mindent betemettem, sóhajtottam egyet.

Kiürült a fejem, mintha a gondolataim nagy része eltűnt volna. Ez kellett? Ennyi időn keresztül csendben tűrtem, hogy a felbukkanó, újabb gondolatok elemésszenek. Ezúttal pedig én emésztettem fel őket.

A két férfi kitett az egyetemnél, amikor pedig elköszöntek, úgy tűnt, másképpen néznek rám ezúttal. Tovább haladtam, be az épületbe, és mikor a kollégium folyosóján jártam már, felfedeztem YoonGi alakját, ahogyan a JiYeonnal közös szobánk ajtaja mellett támasztja a falat.

 - Nana! - vett észre és azonnal elém is lépett, nehogy be tudjak menni a szobába. - Komolyan csatlakoztál HongBin csapatához? - bólintottam, akárcsak ott, nagybátyám előtt. - Mi volt rá az okod?

 - Felejteni akartam. TaeHyungot és az érzéseimet el akartam feledni. Úgy nagyjából sikerült is az egyiket. És YoonGi-ah, több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, de ma igen. Jobban érzem magam, mint eddig. Viszont most mennem kellene tanulni a holnapi dolgozatra, szóval viszlát holnap, Gigi - mosolyodtam el, majd kikerülve a szőkeséget betértem a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán bármilyen szó nélkül leültem tanulni asztalomhoz. Szobatársam furán figyelt engem közben, ezért felé fordítottam fejem. - Van valami az arcomon, JiYeon-ah?

 - Egy mosoly, ami eddig nem volt ott. Elmondanád, mi történt?

 - Meséltem már a nagybátyámról? - kicsit elgondolkodott, majd bólintott. - Bekerültem a csapatába. Ezzel párhuzamosan pedig eltemettem az érzéseimet. Mosolygok, mert végre csend van a fejemben, végre tudok koncentrálni - részleteztem.

 - Ugye nem fogsz embert ölni? - megráztam fejem mosolyogva. - Akkor örülök, hogy mosolyogsz - visszavonult tanulmányaihoz, én is így tettem.

Előbb tért nyugovóra szobatársam, mint én, ezért a kislámpa fényénél még két óráig tanultam, majd egy zuhanyzást követően én is lefeküdtem ágyamba. Nem aludtam azonnal el, ezért még egy darabig a plafont vizslattam, aztán átterelődött tekintetem a parafatáblámra. Az utcai lámpák fénye egy sávban rávilágított a táblára, pontosabban a TaeHyung által készített rajzra. Mosolyra húztam szám szélét, majd szép lassan lehunytam szemem.

/YoonGi pov/

A késői órákban ellátogattam a leharcolt ötemeletes telephelyre, ahol főnököm tartózkodott, amit csupán bennfentesen úgy hívtunk mindig, hogy a Magas Pokol. A motorommal leparkoltam az épület előtt, majd az üvegajtón belépve, azonnal megcsapott a szokásos benti meleg. Tisztelettudóan köszöntem a portásnak, aki akkor indult haza. A lifttel felmentem ezután felmentem a harmadikig, mivel tudtam, hogy ilyen későn mindig a harmadik emeleti lőtéren találom. A feltételezésem beigazolódott, mikor benyitottam a helyiségbe.

 - Mit keresel itt ilyenkor, YoonGi? - tette le fegyverét maga elé főnököm.

 - Mi a célod SeoNával? Miért vetted be a csapatba?

 - Tudod te is nagyon jól, YoonGi - sóhajtott egyet és leült a lőtér egyik sarkában kialakított szegletbe, ahol fotelek voltak körbe rendezve. - Ide figyelj. Először is ő akart ide jönni, ő akarta elfelejteni azt a gyereket. Én csupán segítettem az unokahúgomnak. Sokkal jobb azt látni, hogy mosolyog, igaz-e? - megköszörülte a torkát, amin az éveken tartó dohányzás és alkoholizmus még mindig visszhangzott. - Fiam, különben is, így még közelebb lesz hozzád. Áh, kérdezni is akartam. Mi van HaNeullel? - lehuppantam jómagam is a fotelek egyikébe és rákönyököltem a karfára.

 - Elméletileg TaeIl és HaNeul cége társcégek lettek, ezért TaeHyung és ő együtt vannak. Januártól pedig elkezdi támogatni a Dankook Egyetemet - válaszoltam eléggé részletesen.

 - Azóta találkoztál a lánnyal? - kortyolt bele félliteres vizes flakonjába.

 - Igen, főnök. Úgy tett TaeHyung előtt, mintha nem ismerne.

 - Mit éreztél ekkor? - tovább kérdezősködött. - YoonGi, ti mind, akik a húszas éveitekben jártok, olyanok vagytok számomra, mintha a fiaim lennétek, csupán azért kérdezem ezeket. Válaszolj nyugodt szívvel.

 - Őszintén, nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy valóban nem ismer meg - a szemébe néztem ezúttal, mikor válaszoltam. HongBin elmosolyodott erre, de ez soha nem jelentett túl jót, terve volt.

 - Megtennél nekem valamit? Tervezzetek egy négyes kávézást. HaNeul, TaeHyung, SeoNa és te, ismerjétek meg egymást. Aztán mondd el, hogyan viselkedett az unokahúgom. Tesztelnem kell őt, mielőtt végleges csapattaggá teszem. Eközben te is tesztelheted azt a gazdag  lányt, figyelheted a nézését, a végén csak kiderül, hogy direkt csinálta-e vagy sem. Most pedig menj vissza a kollégiumba, ki kell pihenned magad holnapra - döntötte hátra fejét. Felálltam a fotelből, már az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.

 - Főnök, mivel SeoNával ugyanazt kapták átokul, ezért megkérdezem. Önnek sikerült már túllépnie JiWonon, elfogadnia, hogy már családja van? - elnevette magát.

 - Szerinted, akkor tönkre akarnám tenni TaeIlt és a cégét, ha már túlléptem volna a múlton? SeoNa is a legrosszabbat örökölhette ettől a családtól. Ez egy életen át megmarad, ha nem jön rá valahogy, hogyan vethet véget neki, viszont most már tényleg menjél, YoonGi - elhagytam az épületet, ahogyan kérte. Felszálltam motoromra és csak úgy cikáztam az utakon, utcákon át. Gondolataimmal megtelt fejemet még a menetszél sem tisztította meg. Úgy akartam érezni, ahogyan Nana, hogy egyszerűen tudjak mosolyogni, bármi gond nélkül. Ezért elhatároztam, hogy az utakon hagyom a bármilyen kevert érzéseimet és megszervezem azt a találkozott a négyesnek. Ott pedig, elérem, hogy HaNeul ne tettesse azt, hogy nem ismer.

17.rész - Time.

/SeoNa pov/

Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre.

YoonGi melegsége elfeledtette velem egy kis időre a gondolataimat, visszatért belém a régi, energikus lényem. Leengedtem kezem, kicsit eltávolodtam tőle, a szemébe néztem.

 - YoonGi-ah, mi lenne, ha újra gyerekek lennénk gondok nélkül csupán kicsit nagyobb kiadásban? - mosolyodtam el, mire felhuppantunk a motorra, a legközelebbi motel őrzött parkolójában hagytuk a járművet, majd újra az utcára léptünk.

 - Óvoda? - biccentett egy nagy kupacnyi lehullott, barna levélre a motel előtti járdán. Bólintottam, aztán megfogta kezemet, azzal a lendülettel pedig együtt ugrottunk a gondosan összeszedett levelek közé. Nevetve kászálódtunk ki közülük, néhánnyal még megdobált ezek után, majd tovább álltunk, nehogy összeszedessék velünk a széttúrt levéldombocskát. Kézen fogva sétáltunk, kezeinket a levegőben lóbáltunk, mintha csupán az általános iskolai órák után együtt mennénk haza.

A séta közben egy régi játszótér mellett haladtunk el, magammal húzva osztálytársamat, majd elengedve kezét másztam fel a fémből készült mászóka egyikére. A legtetejére érve, leültem a hideg csőre, lóbáltam a lábam, akár egy kisiskolás. Mosolyogva, kezeit zsebeibe mélyesztve nézett fel rám YoonGi. Az a vigyorgás arra a napra emlékeztetett, mikor barátok lettünk, ugyanaz a széles mosoly ült ki az arcára aznap is. Délután, mikor hazakísért a suliból, az útba eső, szöuli játszótéren bújócskáztunk órákig, kergetőztünk, röhögcséltünk, barátok lettünk. Egészen mostanáig el nem váltak útjaink. - Boldog évfordulót! - ordítottam le neki, mire felhúzta egyik szemöldökét. - Ma pontosan tizenegy éve, hogy barátok lettünk, Gigi - szélesebb mosolyra húzódott szája. Elkezdtem lefelé mászni, de az utolsó pár méteren félre léptem, viszont YoonGi időben észlelte ezt és elkapott, karjai enyémek alatt fontak körbe, lesegített a mászókáról, majd magához húzott. Kicsit furán hatott a hirtelen ölelése, de viszonoztam azt.

 - Köszönöm, hogy tizenegy éve nem hagytál el - elmosolyodtam, mialatt egyenletes légzését és szívverését hallgattam mellkasának döntve fejem. Ekkor hirtelen nyakam köré került karja, másik kezével kócolni kezdte hajamat, aztán mikor elengedett arrébb is futott, hogy ne tudjam visszaadni a cselekedetét. Megvárta, míg mellé érek, közben vigyázott feje épségére, inkább tartotta a távolságot, ezalatt végig csak mosolyogtam.

Utunk Busan utcáin egy játékteremhez vezetett, ahova azonnal be is tértünk. A hely kintről sokkal kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Mindenféle játék leledzett odabent - darts, fegyveres, illetve autós játék, és persze táncolós is. A benti játékokhoz külön nem kellett fizetni, csupán azért, hogy bejuss. Amíg YoonGi kifizette a belépőnk, újra körülnéztem. A fények, melyek váltakoztak a falakon, ezúttal sötét kéken pompáztak, megigéztek, arra eszméltem fel, hogy osztálytársam legyezett az arcom előtt, hogy beljebb fáradhatunk. Elsőként egy fegyveres játékot választottunk, név szerint, 'Zombiland', egy két személyes játék, ahol a képernyőn megjelenő élőholtakat kellett lelőni. Az elején még a saját kijelzőmet néztem, aztán a szőkeségre terelődött tekintetem. Ahogyan beleélte magát a játékba egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor feltűnt egy piros 'GAME OVER' felirat az én felemen, osztálytársam pedig ujjongani kezdett mellettem. Elvigyorodtam, azt a kisfiús örömöt láttam arcán, ami ilyenkor mindig előjött. Régen, a középiskolában főleg, olyanná akartam tenni a barátságunkat, hogy elbizonytalanítsuk azzal a körülöttünk lévőket, hogy biztosan csak barátság van-e köztünk. Mára, így tizenegy év alatt, pedig már én is kezdek kételkedni, hogy milyen fajta kapcsolat van köztünk.

 - Táncoljunk! - váltottam arckifejezést, hogy ne vegye észre elgondolkodásomat, és egyúttal tudtam, hogy táncban soha nem tudna legyőzni. Igazam is lett. Ezek után, még két óra alatt nagyjából, kipróbáltunk minden létező játékot, amivel a játékterem rendelkezett. A nap kezdett az eddigi legjobbak közé bekerülni a listámon.

Elhagytuk a helyet, hogy valahol ehessünk egyet. Az én ötletemből fakadóan, hogy éljük meg újra a középiskola utolsó évét, elmentünk YoonGi egyik ismerőse által felállított kis kifőzdébe. Ahol rendeltünk pár tányérnyi, különböző étket és két üveg sojut hozzá. A hangulat egyre jobb lett az alkohol hatása végett. Pohárról pohárra tűnt el a hideg levegő érzése, vele együtt szívódott fel a gátlásom is, ahogyan a szőkeségé is. Minden poharat valamilyen okkal emeltünk fel, a legtöbbször pedig a fiatalság miatt koccant össze poharunk. Nevetgélve, szinte felborulva indultunk el Busan ekkor már csendesebb utcáin, mivel olyan este tíz, tizenegy felé járhatott az idő. Mondatok jöttek ki a számból, és YoonGiéból is, de hogy ezek értelmesek voltak-e azt kevés ember tudná elmondani. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy megöleltem egy villanyoszlopot, viszont felszabadultnak éreztem magam, fiatalnak, őrültnek, gátlástalannak, boldognak.

Egy parkon vágtunk át, mivel pontosan nem tudtuk abban az állapotban, hogyan jutunk el a motelig, ahol osztálytársam motorját hagytuk. Aztán lábaim úgy döntöttek hirtelenjében, hogy nem szándékoznak tovább tartani súlyomat, ezért a park egyik fából tákolt padjára huppantam. Pár pillanat múlva vette csak észre YoonGi a történést, de utána ő is helyet foglalt mellettem. Miközben ültünk, lóbáltam a lábaim, majd egyszer csak megfogta és ölébe rakta azokat.

 - Nem akarom, hogy eless menet közben - lábbelimre tekintettem, felfedeztem lógó cipőfűzőimet, amelyeket elkezdett bekötni. - Az lenne még a jó, hogyha a lelki gondokra még jönne pár fizikai fájdalom is - visszaeresztette a talajra lábaimat, miután bekötötte a fűzőt, aztán hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét, szép lassan beszívta majd kifújta a friss levegőt, mely körülöttünk lebegett.

Jómagam is hátradöntöttem fejem, de szemeim az égre tapasztottam. A tisztasága megnyugtatott, elterelte a figyelmem a tényről, hogy fázni kezdtem még a kabátom ölelésében is. A sötét ég a csillagokkal rajta egy csodás befejezésnek tűnt. Egy remek befejezése annak a napnak, melyen újraéltem a gyerekkoromat azzal az emberrel, aki talán a legfontosabb számomra. A legjobb barátom, nélküle tizenegy éven át fogalmam sem lett volna, hogy mit kezdtem volna. Sóhajtottam egyet, mire kinyitotta szemeit és rám nézett.

 - Min gondolkodsz?

 - Örülök, hogy vagy nekem. És... - nyeltem egy nagyot. - tudom, hogy hétfőn van egy vizsgánk, de nem akarok oda visszamenni. Talán ezerszer jobb anélkül a légkör nélkül.

 - Nana, ide figyelj - felemelte fejét, kiegyenesedett a padon. - Elhatároztunk, hogy az egyetemet is végig csináljunk, ha máshogy nem is, együtt. Nem fogod otthagyni, mert egy álmod volt, hogy bejuss a Dankookra, és sikerült is. A mai dolgokat meg csupán felejtsd el csak hétfőig. Jobb úgy megélni a pillanatot, hogyha nem gondolsz arra, hogy mi lesz holnap, holnapután - arca kicsit megváltozott, amit még a sötét éjjen is észrevettem.

 - És te min kezdtél el gondolkodni?

 - A múlton, amit ma újraéltünk - apró mosoly jelent meg szája szélén, ami túl sok mindent rejtett magában.

/TaeHyung pov/

Beszálltam apám kocsijának hátsó ülésére, ahol egyből a melegebb levegő csapott meg, és annak a tipikus autós légfrissítőnek az illata, amit apám mindig a visszapillantóra aggatott. Rühelltem azt az illatot. Viszont valamiért mégis elviseltem, apámnak úgy mutattam, mintha szeretném azt. Szüleim, miközben a célunk felé hajtottunk, egymás kezét fogták. Kicsit elmosolyodtam azon, hogy még ennyi éven át is ennyire szeretik egymást, de az a kis mosoly is eltűnt, mikor SeoNa jelent meg előttem. A pillanat, amikor rám nézni sem akart. Ezzel szemben pedig ott volt az a momentum, amikor a kezem az övén nyugodva játszott el egy dalrészletet a zongora órán, amely az utolsó volt számomra. Három, idegenek vagyunk egymás számára. Kitekintettem az ablakon, amely kicsit bepárásodott a benti meleg és a kinti hideg okán. Csupán álmodtam egész éjjel... Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra... Szemeim fátyolossá váltak SeoNa mondataitól az emlékezetemben. Pár pislogással próbáltam elhessegetni őket. Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást? A hanglejtése még mindig ott visszhangzott a fejemben. Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Lefékezett apám hirtelen, kikászálódtunk mind a járműből, és egy hatalmas cég épülete előtt álldogáltunk. A bejárat felett díszelgett a kék felirat, miszerint a 'KHN Entertainment' cég birtokolja a több emeletnyi létesítményt. Fogalmam sem volt, hogy miért kellett nekem is jönnöm a szüleimmel pont ehhez a céghez, de követtem őket az épület belsejébe, ahol egy húszas éveiben járó lány köszöntött minket azonnal, amint beléptünk a fotocellás ajtón.

 - Üdvözlöm Önöket a KHN Entertainment-nél! - hajolt meg tiszteletteljesen. - Kim TaeIl és családja, jól sejtem? - nyújtotta a kezét apám felé, mire bólintott helyeslően. - Kim HaNeul, a cég igazgatója - mutatkozott be, mire elképedtem. Egy ilyen fiatal lány egy cég igazgatója? - Jöjjenek velem az irodámba, a tizedikre - mosolyogva indult el. A hallon átvágva szálltunk be a tizenhat személyes liftbe. Addig is mindenki meghajolt a lánynak, akivel találkoztunk. A felvonóban végig őt figyeltem, próbáltam megismerni, levonni a következtetéseimet a külsője alapján. Aztán kiléptünk a liftből, az irodája volt a következő helyiség, ahova beléptünk. Ő helyett foglalt a székében az asztal mögött, minket pedig a vele szembe lévő székekre ültetett le. - Szóval akkor szerintem kezdjük is el a beszélgetést, ami miatt eljöttek idáig. Szeretném támogatni az egyetemek egyikét, hogy valami újabb célt adjak a cégemnek. A Dankookot választottam, mert annak vannak a legjobb lehetőségei a fejlődésre. A pénzemmel támogatni fogom, hogy még többet tehessenek meg az ottani diákok taníttatásáért. Úgy tudom, TaeHyung is ott tanul? - nézett rám, mire bólintottam egyet. - Akkor megtennéd, hogy hétfőn körbevezetsz az egyetemen? - mosolyodott el.

 - Persze, de miért kellett nekem ma eljönnöm ide egyébként?

 - Édesapád szeretné az én cégemet társcéggé tenni az övével, ez téged is érint részben. Nem kényszerítettem rá, csupán felajánlott tulajdonképpen, téged - szüleimre néztem, főleg apámra, aki ekkor felkelt a székéből.

 - Mi megvárunk az autóban, fiam, beszélgessetek ti ketten egy kicsit. Örvendtem kisasszony, hogy elfogadta a felkérésemet. A továbbiakról még beszélünk - elköszöntek szüleim, majd elhagyni készültek az irodát, de HaNeul még utánuk szólt.

 - JongHyun odakint majd ad Önöknek egy kis kosarat, vigyék haza - meghajoltak kissé, aztán becsukták az ajtót. - Nos, TaeHyung. Gondolom, megfogalmazódott rengeteg kérdés benned. Párra tudok választ adni. Például, azért ülök ebben a székben, mert apám a halála előtt nekem adta a céget. Mindig is nekem akarta adni, ez a névből is kiderült, ami az én monogramom - figyelmesen hallgattam válaszát a kérdésre, amit ki nem mondtam, de megfogalmazódott bennem. - Egyetlen gyereke voltam, szóval próbált megadni mindent nekem. Anyukám a cég pénzügyeit intézi eközben. Apád ajánlata pedig - tartott egy kis hatásszünetet. -, hogy a cégeink még összetartóbbak legyenek, az, hogy mi ketten együtt lehetnénk, akár házasság is szóba jöhetne, apukád elmondása szerint. Én csupán akkor akarom az egészet, ha te is - újra egy aranyos mosoly jelent meg szája szélén.

 - Ez így sok volt mára, de átgondolom a dolgot. Hétfőn akkor találkozunk az egyetem előtt - álltam fel a helyemről, mire ő is feltápászkodott. Megkerülte az asztalt és átnyújtott egy névjegykártyát.

 - Mentsd el a számom - nyújtotta kezét felém, amit megráztam. - Akkor hétfőn - megnyomta az asztalon lévő vezetékes telefon egyik gombját, mire egy magas férfi állított be, de nem lehetett sokkal idősebb, mint én vagy HaNeul. - JungHyun, kérlek kísérd le TaeHyungot, nehogy eltévedjen, mert szeretném még látni őt itt - ahogy kérte a férfit, lekísért a bejáratig, majd onnan már egyedül is ment a séta az autóig. Behuppantam a hátsó ülésre, majd mormogtam szüleimnek, hogy az egyetemhez vigyenek, aztán el is indultunk. Mintha ki sem szálltam volna a járműből, ugyanonnan folytatódtak a gondolataim, ahol abba maradt, SeoNától. Az ablakon kifelé bámészkodtam, túl sok mindent ugyan nem láttam a elhomályosodott tájból, de nem is volt szükséges, ugyanis gondolataim létrehozták a körvonalakat és a részleteket is maguktól.

/SeoNa pov/

Közös megegyezésre a motelben töltöttük az estét, én persze szokásosan új helyen nem is bírtam volna aludni. YoonGi is a plafont nézegette egy darabig, majd felém fordult.

 - Hány órája nem aludtál? - ránéztem az órára, fejben kiszámoltam, alig mertem elmondani neki.

 - Negyvenhét órája ébren vagyok, lassan két napja - lenéztem a földre lehelyezett matracon fekvő osztálytársamra. Morcosan nézett rám, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem bírok elaludni. Ő végül elszunnyadt olyan hajnali egy környékén.

Délelőtt tízkor már az egyetem területét érintettük, együtt sétáltunk a kollégium folyosóján, majd az elágazásnál elváltunk. A szobám ajtaját kinyitottam, egyből JiYeon termett előttem.

 - Telefonod minek van, ha nem veszed fel? - elővettem zsebemből készüléket, a kijelzőn tizenegy nem fogadott hívás díszelgett. - Tízszer hívtalak, de gondolom, le voltál némítva. Akkor legalább most mondd el, hol a fészkes fenében voltál eddig - míg folytatta a mondanivalóját, helyet foglaltam ágyamon.

 - Elmentem a szombati rádiózásra, aztán megtudtam, mi közöm van TaeHyunghoz, utána pedig YoonGival újraéltem a gyerekkorom Busanban - eldőltem az ágyamon, miközben a nem fogadott hívásaimat nyitottam meg a telefonomon. - TaeHyung felhívott volna? - lepődtem meg azon az egy híváson, melyet nem szobatársam indított irányomba. JiYeon továbbra is beszélt felém, a hangot hallottam, de lényege nem jutott el fülemig, szavakat nem értettem ki belőle. Felnéztem a rajzra, mely szeptember óta ott lógott még mindig a parafatábla alsó sarkában. Felpattantam az ágyamról, szobatársam még mindig nekem beszélt, de én ott hagytam a szobában. YoonGiék rezidenciája felé lépkedtem, a kezem pedig ismét megállt pár centire a felülettől. Leengedtem a kezem, ekkor viszont az ajtó kinyílt előttem, TaeHyung lépett ki a szobából, hátrébb hőköltem, majd miután becsukta maga után az ajtót, észrevett engem. - Miért hívtál tegnap? - tértem a lényegre.

 - Miért nem vetted fel? - kérdezett vissza válaszadás helyett.

 - Le voltam némítva és nem láttam.

 - Nem is fontos már az ok - jelentette ki magabiztosan, ezután egyikünk sem mondott semmit, csupán álltunk egymással szemben, csendben.

 - Ötvennyolc óra - tekintetemet a lábamra tereltem. - Ennyi ideje nem tudok aludni a gondolataimtól. Viszont - felemeltem a pillantásom, egyenesen a szemébe néztem. - ma este végre tudok majd pihenni, mert itt és most rájöttem, hogy feleslegesen gondolkodtam, feleslegesen voltam éber - kezemben megszorítottam a telefonomat. - Remélem, jól telt a tegnapod. Viszlát akkor holnap a suliban, TaeHyung - azzal visszamentem a szobámba, és anélkül, hogy bármit mondtam volna szobatársamnak nekiálltam tanulni a vizsgára.

Két óra múlva viszont már éreztem, hogy JiYeon nagyon szeretne már megszólalni, csupán nem akart engem zaklatni, ezért kérdései nélkül elkezdtem mesélni a szombati rádiózástól történt események sorát, miközben a tananyagot is tanultam. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közben, talán ő sem bírt a sok információval egyszerre. Mikor a végére értem a történetemnek, csupán egy mondatot fűzött hozzá a hallottakhoz.
 - De azért jól vagy? - ez volt az a kérdés, melyre nem tudtam magam sem a választ. - Legközelebb, ha bármi történik, akár a családodban, akár TaeHyung téren, nyugodtan mondd el, mert szeretnék neked segíteni - felé fordultam, elmosolyodtam, pár könny is megjelent szememben. - Fontos vagy nekem, és a boldogságod is, szóval, ha legközelebb nem veszed fel a telefont, vedd úgy, hogy nincs fejed - vigyorogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja, ezért csak elnevettem magam rajta. - Na, tanuljunk a holnapi vizsgára - vette maga elé jegyzeteit.
Belemerültem a könyvek és füzetek világába, viszont a gondolataimat a történésekről nem tudtam elterelni, visszafojtani, elcsendesíteni. Hatvan óra...hatvankét óra...hatvanöt óra...Nem is fontos már az ok...

Az éjszaka végre tudtam egy négy órát aludni, így a végső órák száma, melyek alatt nem aludtam, hatvannyolc óra volt. Hajnali háromtól pedig kezdődött az újabb óraszámlálás.
Felértünk JiYeonnal az első óránk helyszínére tíz perc alatt végre, aztán helyet foglaltunk helyeinken, ekkor érkezett be a terembe a maradék diáksereg is, velük együtt YoonGi is, aki hozzám sietett egy pohár kávéval. Mosolyogva köszöntem meg, tudtam, szükségem lesz rá. Aztán HoSeok is egy kávé társaságában érkezett a padomhoz. Nem tudtam, miért kaptam tőle, de kedvesen megköszöntem neki.

Jobbomra néztem ezután, a hely pedig üres volt. Fura érzéssel töltött el, viszont amikor késve, de beérkezett a terembe mégis, rosszabb volt, mintha be sem jött volna. Mellkasomban olyat dobbant a szívem, mint még soha, a sírás kerülgetett, mikor ránéztem, viszont a pillantásom valamiért folyton ráterelődött. Olyan érzésem lett, mintha az a hatvannyolc óra nem állt volna le az alvásom megkezdésénél. Mintha még mindig pörögne a számláló, mert a gondolataim álmaimban sem nyugodtak. Hetvenhét.

16.rész - The past (+16)

/SeoNa pov/

Kiléptem az irodából, YoonGi azonnal elém pattant, várta, hogy mondok valamit. Kikerültem őt, és ugyanazon az útvonalon elhagytam az épületet. Félek tőle, hogy TaeHyung az a fiú, SeoNa. Újra megtorpanásra késztetett HongBin utolsó mondatának a felidéződése. Soha sincs olyan, hogy nem lehet megtörni valamit, HongBin. Lejátszódott ismét bennem a nem oly rég elhangzott dialógusunk.

 - SeoNa! - kocogott mellém a szőkeség. - Megtudtad, amit akartál?

 - Többet is, mit akartam volna, YoonGi-ah - elhallgattam, a új információk elkezdtek összekapcsolódni a régi, megválaszolatlan kérdésekkel, és emlékeimmel. - Emlékszel, mikor stoppal elmentünk Busanig iskola helyett? - meglepte őt kérdésem, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna folytattam. - Légyszíves, üljünk fel a motorra és menjünk el innen a legtávolabbi pontra az országon belül - nem is kellett többet mondanom, felszállt a járműre, én mögé ültem és kétszáz kilométer per órás sebességgel szeltük az utakat. Közben viszont nem tudtam élvezni az elhaladó tárgyak, épületek szépségét, elnyúlt formáit, mert azon kattogtam, amit nagybátyám mondott. Próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csupán hazugság, hogy ő nem is a rokonom, hogy semmi közöm sincs a Kim családok egyikéhez sem, csak örökbe fogadtak, de nem, nem sikerült, mivel a mondottakkal egészült ki végre minden befedetlen lyuk emlékeimbe, minden kérdésemre, amit az elmúlt időkben tettem fel, választ kaptam. Sóhajtottam.

 - Tönkre akarod tenni TaeIl családját? - a történet befejeztével ennyi kérdésem volt csupán. - Ennyi év után is?

 - Igen, mert csak jót kapott. Gazdag lett, megkapta a barátnőm, azelőtt még a húgom is, lett egy fia, a cége is jól megy. És mi? Neki meg kell fizetnie. Bűnhődnie kell, legalább azért, amit a húgommal tett - nem volt több mondanivalóm neki.

A víz az aszfaltról ekkor felfröccsent lábamra, ahogy áthajtottunk egy pocsolyán. Esett. Apró cseppekben hullott alább az eső. Mintha csak a kis méretű esőcseppek nyugtatni próbáltak volna, ellazítani. Éppen elhagytuk Szöul határát, mikor az embereket figyeltem, főleg egy lányt az út szélén. Anyja kérésére feje felett fehér esernyő leledzett, de amíg szülője nem figyelt, leengedte az ernyőt, hagyta, hogy a víz arcát érje, élvezte annak hűsítő hatását. A fiatalabb énemet láttam benne, aki még az egyetem előtt voltam, aki nem áztató és hideg esőként tekintett a csapadékra hanem, mint nyugtató folyadékra, amely az égből esett rá. Miért kellett megváltoznom? Mi oka volt annak, hogy anyám múltját még csak most tudtam meg?

Harminckilenc óra.

/YoonGi pov/

Ahogyan SeoNa szorított, miközben a motorral Busant vettem célba, eszembe jutott, hogy mi történt egy évvel ezelőtt, hogy hogyan ismertem meg őt, ki újra feltűnt Szöulban.

Kim HaNeul, aki SeoNa óta az első lány volt, aki hatott rám.

Szokásosan megmondta nekem HongBin, hol találhatom meg, de ezúttal nem férfi volt az illető, egy nő, egy csinos nő került a listámra áldozatként. Soha nem öltem embert, csupán megfenyegettem az egyént, mert a gyilkossághoz, ahogyan főnököm mondta sokszor, túl sok szívem van. Őt csupán félemlítsd meg, hogy visszavonuljon - idéződtek fel főnököm szavai.

Végig néztem személyén, míg ő a pultnál kérte italát a kávézó alkalmazottjától. Hosszú lábak, melyeket fekete nejlonharisnya takart, lábfején fekete magassarkú díszelgett. Körülbelül combja közepéig ért piros szövetkabátja, viszont azon keresztül is látszott nőies alakja. Többet nem láttam belőle, míg nem fordult meg. Mikor végre kifelé indult kávéjával, megnéztem elölről is. Kabátja egy fekete koktél ruhát rejtett, mely kebleit még jobban kihangsúlyozta, melyeket azért nagy részben takart kávé barna, hullámos haja. Arca kedves, szemeiben nem véltem felfedezni semmit, amiért meg kellett volna ölnöm amúgy sem. Odakint hűvös volt és már sötétedett is, utána siettem, hogy még ma elintézhessem a munkám. Egy sikátor fele indult el, így követtem. A késemmel közelítettem felé, viszont ő azonnal védekezett, az épület falának szorított, a kést az én torkomhoz nyomta. Bekortyolt egyet kávéjába, majd eldobta a szemetes irányába a félig még teli poharat.

 - Ön szerint először próbál meg megölni valaki? Észrevettem, hogy ön nem csak úgy megnézett, mint férfi a nőt - nézett egyenest a szemembe, szúró pillantásokat vetett rám. - Ön lenne a legjobb embere annak a szerencsétlennek? Mennyit fizetett önnek ezért? Egy millió won? Megadom én azt, dolgozzon nekem, biztos jobban keresne - visszaszereztem a fölényt, ő került az előbbi helyzetembe. - Már értem, miért önt küldte. Erősebb, mint azok a puhányok ön előtt és helyesebb is, az esetem is méghozzá. Azt hitte, megszelídítve könnyebb zsákmány leszek - vigyorodott el, a sötét íriszei felcsillantak az utcai lámpa fényében. - Megölne engem egy kis pénzért? Valóban? - cirógatta meg állam vonalát szabad ujjaival, mire leszedtem kezét magamról. A kést elvettem torkától, de másik kezemmel azonnal megfogtam állkapcsánál. - Jól csókol? - ajkainkat összeérintette, ő kezdeményezte a csók elmélyítését is. Ellökte magát az épület falától, majd engem is eltolt magától. - Jó volt, de sajnos haza kell mennem. Megy a sorozatom - sétált el, azonnal egy taxit fogva az út szélén, ami el is hajtott onnan. Motoromra pattantam és követni kezdtem őket, végezni akartam a kötelességem, egy emeletes házig, melybe HaNeul beszökkent kecsesen. Az ajtót elkaptam még időben, így én is bejutottam. A ház liftjében értem utol. - Arról nem volt szó, hogy a bérgyilkosok még a lakásig is követnek. Legalább, ha már itt van, árulja el a nevét, ön már biztosan tudja az enyémet, hagy tudjam meg az önét akkor én is.

 - Min YoonGi.

 - Önről már hallottam. Csupán egy gyengéje van, ami minden férfit megbolondít, mégpedig ha egy nő a célpont. Szerénységem bejön önnek esetleg, Mr. Min? - a rejtélyes mosolya a szája sarkában megbódított. Nőies alakja pedig a férfiagyamra is hatást gyakorolt. - Hányszor vetkőztetett le a szemével, mióta meglátott? - a személyisége és a szókimondósága is egyaránt megtetszett benne. Megtetszett a nő, akit csak meg kellett volna fenyegetnem még ott a sikátorban. Ahelyett közelebb léptem hozzá, magassarkújában sem nőtt túl rajtam, hajába markoltam tarkójánál, majd magamhoz húztam, hogy újra megcsókolhassam. Ekkor felértünk a megfelelő szintre, a lakásához sétáltunk, elfordította a zárban a kulcsot, aztán kitárta a fehér ajtót. - Arra van a fürdő, arra a konyha, arra a nappali, erre pedig a hálószobám - tette meg a gyors körbevezetést, aztán ingemnél fogva húzott be az utoljára említett helyiségbe akaratom ellenére. Kabátját és cipőjét közben elhagyta valahol a küszöbnél. Rálökött a puha franciaágyára, aztán lassan felém mászott. - Nem ezt akarja, Mr. Min? - derekára csúsztattam kezeim válaszul. - Ezt az inget meg fogom tartani magamnak. Az este után meg eldől, hogy a tulajdonosát is szándékszom-e majd - kigombolta ingem, majd végig húzta ujját testemen. - Én is izmosodni szeretnék, megyünk együtt edzeni? - célzott ezzel vékony, de nem izmos alakomra. Gyorsan megszabadított nadrágomtól, ekkor én tértem hátára, kicipzároztam ruháját, amit le is vetett magáról.

 - Miért kellett volna eltüntetnem? Mit követett el, kedves?

 - Hallott már arról a rovarról, mely a megtermékenyítés után, megöli a hímeket? Na, én nem vagyok olyan - egy pillanatra elakadt szavam, de megnyugtatott a folytatás. - Apám, miután meghalt, nekem adta a cégét, és annyian pályáznak a helyemre, miközben páran megsemmisítenék inkább a vállalatot - harisnyáját is levette, ekkor kerekedtem felé én. Ezek után, és még pár ruhadarab lekerülése után, apró és egyre nagyobbodó nyögések hagyták el a lány száját, míg én elmerültem benne egy biztonságos aktus keretében. Mindkettőnk a csúcsig jutott, szinte egyszerre értünk el odáig, majd ekkor pihegve egymás mellé dőltünk. Lihegve dadogott valami értelmetlent a levegőbe, mire felé fordultam. Újabb félszavak helyett ajkamra csókolt, falni kezdte azokat. Elmosolyodva tette mellkasomra kezét, megfordult és úgy szunnyadt el. Egész este nőies és szinte hibátlan alakját néztem, csupán hajnalban aludtam el.

Reggel, mikor nyitogatni kezdtem szemem, ő sehol sem volt. Kimentem alsómat és farmeromat felvéve, a lakás tulajdonosát a konyhában találtam, a nyitott hűtő előtt ácsorgott az én ingemben, ami feneke aljáig ért, melyen át is tetszett a fekete csipkézett alsóneműje.

 - Most akkor tényleg megtartod az ingem? - támaszkodtam háttal a pultnak.

 - Ki engedte meg önnek, hogy tegezzen? Amíg nem engedem meg, ne tegezzen - csukta be a hűtőszekrény ajtaját.

 - Az este után sem?

 - A tény, hogy lefeküdtünk egymással, nem jelenti azt, hogy ismerjük is egymást. Csináljon reggelit magának, ha akar valamit enni a hűtőből - lehuppant a kanapéjára a nappaliban, a televíziót kezdte nézni, mikor üres kézzel mellé állítottam. Lábait nem húzta arrébb, ezért felemeltem azokat, majd ölembe tettem. Cirógatni kezdtem lábait, mire pofont kaptam arcomra. - Akarja, hogy kihívjam önre a rendőrséget?

 - Meg akar halni? - összeráncolta homlokát, aztán felhúzott szemöldökkel visszafordult a tévé felé. Simogattam lábszárát és combját, amit ezúttal hagyott. - Tegnap megérte lemaradni a sorozatról?

 - Annak az ismétlését nézem, Mr. Min - jegyezte meg, mire csöndben maradtam inkább. Mikor vége lett a koreai doramának, közelebb húzódott hozzám, egy csókot adott. - Nem tudok dönteni sajnos - felállt a bútorról, elsétált előttem, követtem vékony lábait, amint eltűntek a hálószobába, aztán beburkolózva tért vissza. Magassarkúja ismét kopogásokat hagyott maga mögött. - Szeretnék elmenni itthonról, úgyhogy kérem távozzon ön is - öltözéke csupán színben tért el a tegnapitól, ugyanúgy mélyen dekoltált ruha volt rajta, csak fehérben. Felvette rá kabátját, megvárta, míg ingem, amit visszaadott, felveszem, aztán együtt indultunk le a lifttel. - Ne is álmodjon róla - jelentette ki, szemeim pedig csakis ő rá szegeződtek. - A főnöke mit fog szólni ehhez? A megölésem helyett, lefeküdt velem.

 - Mi lenne az a munka, amiről tegnap beszélt? - váltottam témát.

 - Nem akar a testőröm lenni, Mr. Min? Vagy esetleg egy másik lány is van a képben, aki miatt nem tenné?

 - Megmutassam önnek, hogy milyen a szerelem, Ms. Kim? - pillantása rám terelődött. - Rá ér ma? Rám tud szánni egy órát? - telefonját elővette, pötyögött rajta kicsit, majd felém mutatta a kijelzőt.

 - 60 perc múlva megszólal, addig van ideje - eltette oldaltáskájába.

 - Rendben - kinyílt a lift ajtaja. - Szálljon fel a hátamra - guggoltam kissé le, mire kérdés nélkül felugrott. Elsétáltam így a motorig, leeresztettem a földre, annak csomagtartójából átnyújtottam neki a másik bukósisakot, magassarkúját pedig behelyezte annak helyére. Felszálltam járművemre, ő rutinosan mögém ült, majd átkarolta derekam. - Mehetünk? - összekulcsoltam körülöttem nyugvó kézfeje ujjait. Jelzésül még jobban megszorított, ezért elindultam. A ködös időben a Nap ereje nem érvényesült eléggé, ezért sötétebb és hűvösebb is volt délelőtthöz képest. Megálltam az első hídnál, melyet lakatok fűszereztek néhol.

 - Ezek mind párok lakatjai? - kérdezte, miután felvette cipőjét, sétálás közben. - Szerintem, ha idekerül egy lakat, akkor olyan mintha meg lenne kötve a kezed. Örökké egy emlék lesz, hogy ja, igen addig is eljutottunk anno, de hol van az már - támaszkodott a korlátra.

 - Volt már szerelmes, hogy ez a véleménye? - megrázta fejét, mire mellé léptem. - Akkor miért áll így hozzá ehhez? De figyeljen, azt mondtam, megmutatom a szerelmet önnek. Vegye le a cipőjét kicsit - értetlenül nézett rám, de megtette, ezután újra rám pillantott. - A smink, a magassarkú és az összes dolog nélkül láttam már magát, és még úgy is gyönyörű volt. Határozott egyénisége van, ami bármilyen férfit megfog. Álljon rá a lábamra - fogtam meg kezeit, hogy tudjon egyensúlyozni, aztán tekintetünk ismét találkozott. - Miért nem volt még szerelmes?

 - Mert még nem jött olyan velem szembe, aki azt mondta, megmutatja, mi a szerelem egy óra alatt - karolt át vállam felett. - Mr. Min, köszönöm. Mostantól tegezzen nyugodtan.

 - HaNeul, mennyi időnk van még?

 - Harminckilenc másodperc - vette elő telefonját és nyitotta meg a visszaszámlálót.

 - Ha valaki igazán szerelmes, a legutolsó pillanatig az általa szeretett személlyel akar lenni, a közelségét akarja érezni - leléptettem őt lábaimról, majd elmosolyodva figyeltem szemeit. Haját enyhén kipirosodott füle mögé tettem. - Higgye el, ott a szerelem minden sarkon - ezúttal ajkainkat érzékibben, szerelmesebben érintettem össze, nem faltam párnáit egyből. Megcsörrent telefonja kezében, jelezve, hogy lejárt az idő. Eltávolodtam tőle, kinyitotta szemeit, aztán beletúrt hajamba, ezek után pedig karjaim alatt átölelt.

 - Nem lehetne, hogy te állsz a sarkon? Te, akibe azt hiszem egy óra alatt beleszerettem, pedig nem is tett olyan nagyot - eltoltam magamtól, leguggoltam és visszaadtam rá magassarkúját.

 - Lejárt az időnk. Amúgy is, meg kellett volna, hogy öljelek - egyenesedtem ki.

 - Most azt mutatod meg nekem, milyen a viszonzatlan szerelem, valóban? - lehajtotta fejét. - Senki nem akart a szexen kívűl tőlem semmi mást eddig - sóhajtott, majd mosolyogva fordult el. - Hazamegyek. Kérlek, ne akkor lássalak újra, ha megint megölnél - indult el a másik irányba. Lassan haladt előre, nem olyan lendületesen, mint találkozásunk előtt. Elszomorított és elgondolkodtatott, vajon tényleg szerelmes lett-e belém. Kifújtam tüdőm tartalmát, majd újra teleszívtam azt, neki iramodtam és utána futottam. Elé léptem, így megtorpant.

 - Nem vinnél el inni valahova? - eleget tettem a kérésének és egy kifőzdéhez vittem, ahol lehet kapni alkoholt is, de rossz arcokkal nem találkozhat. - Köszönöm - nyújtotta át a bukósisakot.

 - Esetleg ihatok veled egyet? - megvonta vállát, így mikor elindult követtem be. Leültünk egy asztalhoz és három üveg sojut rendelt azonnal. - Búból iszol? - szólaltam meg újra miután elfogyasztotta az egyik palackot. A zene, mely a háttérben szólt, dallamos volt, megnyugtató, alig beszélgettek páran a helyiségben emiatt.

 - Miért kellett neked megjelenni? Tökéletesen elvoltam a kis cégemmel, amit apámtól örököltem, az életszínvonallal, ahogyan éltem. Miért kellett neked egy óra alatt megmutatni a szerelmet? Mondd meg! - nyitotta ki a második üveget, mire mindenki felénk fordult. - Elég volt nekem az alkalmi kapcsolatok fogalma az életemben. Nem akartam új definíciót bevezetni - kortyolt bele a palackba. - Dolgozz nekem, legyél a testőröm - tette fejét az asztalra.

 - Hova tűnt az az erős, határozott léptű nő? Kelj fel most az asztalról! - parancsoltam rá. - Nem leszel depressziós itt nekem. Ne legyél már ilyen búskomor, könyörgöm. Ne igyál többet - felült és lehúzta a második üveget is egyszerre. - Megyünk haza most! - karjaimba vettem, kivittem az épületből, majd motoromra ültettem. Az út alatt szorosan ölelt karjaim alatt, kérés nélkül. Hátamon felvittem őt a lakásáig, és kinyitottam az ajtót kulcsával, majd letettem őt ágyára. Magassarkúját és kabátját lehámoztam róla, betakartam, majd távozni készültem, de mikor becsuktam szobája ajtaját, úgy éreztem vigyáznom kell rá legalább reggelig. Visszaléptem a helyiségbe, a mozdulatlan HaNeulhöz, leültem törökülésbe a földre az ágy jobb oldalára, hogy lássam arcát. Fürkésztem légvételét és arcának vonásait. - Az eredeti feladatom az volt, hogy öljelek meg. Meg kell öljelek, drága. Ez volt a fejemben végig. Még mindig megtehetném, akkor pedig nem rúgnának ki, de már nem tudnám megtenni. Amúgy sem a jó szívem miatt, de főleg azért nem tenném, mert a mosolyodat nem akarom kioltani - néztem, amíg aludt, egész este, majd amikor úgy tűnt már semmi sem történhet vele, elindultam a kijárat felé. Egy papíron üzenetet hagytam, miszerint hívjon, ha bármilyen baja van. Ezt a pultra tettem, aztán elhagytam az épületet. Hazáig meg sem álltam motorommal, lakásomban pedig egy frissítő zuhany után elnyúltam a tévém előtti kanapén. Ahogy körül néztem a helyiségben, valami hiányérzetet fedeztem fel magamban. Telefonomat kivettem zsebemből, mikor pont főnököm hívott.

 - Igen, főnök? - komoly hangon, összeszedetten szóltam bele a készülékbe.

 - A munkádat elvégezted-e már, fiam? - elakadt minden szavam, de aztán a bátorságomat összekaparva a földről nyögtem ki mondanivalóm.

 - Nem, főnök. Azt hiszem, az áldozat belém szeretett, mert megmutattam neki, milyen a szerelem és...talán viszonzott ez az érzés.

 - Tudtam, hogy nem bírod majd megtenni. Mi az első szabály? Ne kezdj el kötődni semmihez - válaszolt helyettem a saját kérdésére. - Fiam, és ott hagytad? Vagy adtál neki elérhetőséget?

 - Otthagytam, de odaadtam a telefonszámom, főnök - csend honolt a vonal másik felén, nem mertem kérdezni. - Felmondok, főnök - határoztam el. - Az esküt betartom. Leadom a fegyvereket holnap, de most dolgom van. Viszont látásra holnap - megszakítottam a vonalat, felöltöztem és amilyen gyorsan csak lehetett motoromra pattanva a kávézó felé siettem, mert tudtam, ebben az időpontban, ott találom meg. Leparkoltam az épület előtt, beléptem a helyre, körül néztem odabent, szinte tömve volt a kávézó, egy szabad asztal sem leledzett, a pult mellett kígyózó sor állt. Aztán megpillantottam az általam keresett lányt a tömegben. Gondolatban mellé léptem és kihúztam az épületből, elmondtam neki, hogy felmondtam, hogy elvállalom az állásajánlatát, de mégsem mozdultam az ajtóból a valóságban, inkább sarkon fordultam, újra a hűvös levegőn éreztem magam. Vissza sétáltam motoromhoz, neki dőltem annak, ekkor lépett ki a lány, akit kerestem. Leszegett fejjel battyogott, haja arcába lógott, és ezúttal magassarkúját egy fehér tornacipő váltotta le, és ruhája közel sem volt olyan kihívó, mint amiket láttam rajta. - Leeresztettél? - szóltam neki oda, mikor elég közel ért hozzám. Megtorpant, felemelte fejét, meglepett arckifejezés jelent meg rajta. - Tornacipő? - sétáltam mellé. - Erre jártam, gondoltam, jó kávét adnak, ha te is mindig itt iszol. Kiszámíthatóan.

 - Azt mondod, nem kellene?

 - Ki fog megvédeni, ha megint meg akarnak ölni? - kérdeztem vissza.

 - Megvédem én magamat - pillantott félre, mire karjánál fogva magamhoz húztam, átkaroltam, megöleltem. - Ne romantikázz itt nekem, csak mondd azt, hogy elvállalod-e a munkát vagy sem - apró mosoly jelent meg szája sarkában. Felemeltem jobb kezét, amiben a kávéját tartotta, loptam belőle egy kortyot. Ekkor eszembe jutott, mikor ugyanezt csináltam SeoNa kávéjával is.

 - Nem, HaNeul, nem tehetem. Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember nem fér már bele - megfordultam.

 - Azért köszönöm - állított meg megszólalása. - Hogy nem öltél meg vagy ilyesmi. Remélem, nem találkozunk többet, mert az csupán felidézné ezeket a napokat. Nem is kell aggódnod értem, megleszek, és nem lesz több futó kaland az életemben - hallottam léptei távolodását. Utána fordultam, már messze járt, alakja egyre kisebb lett a távolban, míg be nem fordult a sarkon.

Egy év után újra fogom látni, gondolom, ugyanazt fogom érezni, mint akkor utoljára a motorom mellett állva.

Egészen Busanig motoroztam, addig a bizonyos hídig, ahol akkor az iskola helyett sétáltunk. Leparkoltam, SeoNa lepattant mögülem, majd követtem őt a híd közepéig. Alattunk egy folyó lassan csordogált, osztálytársnőm sóhajtva a korlátra könyökölt, a távolba merengett, a mozdulatlan arcán láttam, rengeteg gondolat forgott fejében. Úgy tettem, mint ő, de tekintetem a természet helyett rajta tartottam.

 - Harminckilenc órája fenn vagyok - szólalt meg, erről a számról pedig az a harminckilenc másodperc jutott eszembe, amely az egy órámból maradt, melyet HaNeul adott a szerelem definíciójának gyakorlati bemutatására. - Viszont nem érzem magam fáradtnak. Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre - arcát tenyereibe temette. - Nem akarok sírni - motyogta magának. Megfogtam kezeit, magam köré tettem azokat, és átöleltem. Ő is átkarolt szorosan, mellkasomba fúrta fejét. Állam fejére hajtottam, éreztem hajának édes illatát és a különbséget közte és HaNeul között, máshogyan öleltek meg.