30.rész - 30 hours

/SeoNa pov/

Késő délután indult a gépünk vissza Szöulba, és legszívesebben maradtam volna inkább még egy hétig, de ezt nem engedte a tény, hogy egyetemisták vagyunk. A repülőtéren vártuk, hogy felszállhassunk a gépünkre, addig ott ücsörögtünk, és nézelődtünk. Voltak éppen ideérkező nászutas párok, voltak, akik házassági évfordulót ünnepelni jöttek, és volt pár buzgó fényképész, akik a Jeju csodálatos oldalát akarták megörökíteni.

Lenéztem összefont kezeinkre, hüvelykujjammal megsimogattam kezét.

 - Minden rendben lesz a szüleid és közted? - továbbra is kézfejeinket vizsgáltam.

 - Úgy tűnik mostantól figyelembe fogja venni az érzéseimet, szóval remélem, hogy igen - rám mosolygott, amit viszonoztam, aztán bemondták, hogy lehet felszállni a szöuli gépre, szóval felpattantunk és elindultunk a megfelelő kapu felé sétáltunk.

A több, mint egy órás út alatt TaeHyung pihent, közben kezemet fogta, míg én a kis ablakon keresztül figyeltem a felhők lassú mozgását, álmatlanul. Viszont nem tudtam, hogy valójában miért is vagyok az. A boldogságtól, vagy éppen attól, hogy volt egy fajta érzés a mellkasomban, hogy valami rossz fog még történni a közeljövőben. Nem hagyott nyugodni e gondolat, és ahogy közeledtünk célunkhoz, még erősebb lett a nyomás a mellkasomban. Tudtam, hogy beszélnem kell HongBinnal, amint hazaértünk.

Fogtunk egy taxit, amint landoltunk, és a késői órákban az egyetem felé kocsikáztunk. TaeHyung mintha hozzá lett volna ragasztva a kezemhez eközben. Amikor az épület elé gördültünk, kivettük csomagjainkat a járműből, kifizettük a mosolygós férfit a kormány mögött, majd elindultunk befelé. A nap lassan véget akart érni, már az utolsó napsugarak is tűntek el a horizonton. Beléptünk az egyetem bejáratán, majd megtorpantam.

 - Mi van, ha azt mondom, vissza akarok menni a szobába, de nem kísérhetsz el? - felpillantottam szemeibe.

 - Menj akkor egyedül, ahogy óhajtod. SeoNa, már megtanultam, hogy magadat meg tudod védeni és nem is kétség, hogy rád nem igazán lehet bármit is erőltetni, ha nem akarod. Gondolok itt arra, hogy több hónapig kellett várnom egy csókra - mosolyra görbült szája sarka.

 - Amiből kettő lett akkor, ha visszaemlékszel - vágtam rá felhúzott szemöldökkel.

 - Igaz, bocsánat. Szóval, tedd, amit szeretnél, ahogyan szeretnéd.

 - TaeHyung, csókolj meg - szavaimra végre ő is a szemeimbe nézett. - És mielőtt bármit kérdezel vagy magyarázol csak tedd meg, amit kértem - közelebb hajolt, majd egy rövid csók erejéig összeérintette ajkaink. - Most, hogy én kérlek, ennyit kapok?

 - Miért vagy ilyen bonyolult és egyedi? - adott még egy rövid puszit számra, majd eltávolodott.

 - Nőből vagyok, szokd meg. Te képes lennél bármit inkább az én kedvem szerint csinálni? - hümmögött helyeslően. Elvigyorodtam akaratlanul is, de próbáltam visszafogni magam. Aztán a szobámhoz értünk. - Egyébként, mi van, ha csak fellángolás, ami köztünk történik?

 - Azok után, ami történt, ez neked csak fellángolás lesz? Azokból a hangokból ítélve, nem igazán ezzel a szóval illetném - szájára tettem kezét.

 - Jól van, jól van. Maradj már csendben! - vigyorodtam el, mikor JiYeon kinyitotta az ajtót.

 - Sziasztok! - már egy vigyorral az arcán nézett ránk, talán hallott is egy kis részletet a beszélgetésből. - SeoNa, bejössz vagy nem?

 - Megyek, mert csak még kínosabb lenne az egész. Jó éjszakát, TaeHyung - el akartam engedni kezét, de visszahúzott.

 - JiYeon miatt nem akarsz megcsókolni? - próbáltam csak a tekintetemmel elmagyarázni neki, de nem értette meg. - Na, mindegy, menjél. Jó éjszakát... - már éppen engedte el a kezem, ekkor egy rövid csókot nyomtam ajkaira, aztán bemenekültem a szobánkba, magammal húzva szobatársam is. Becsaptam az ajtót, és neki dőltem a felületnek belülről.

 - Tudod, hogy eléggé megváltoztál? Ilyet még nem láttam tőled, SeoNa - nevette el magát. - Olyan vagy most, mint egy rossz, félénk szerelmes tinédzser. Na, mesélj csak nekem - nem volt választásom, mert ha nem én mondtam volna el neki a történteket, akkor TaeHyungot kérdezte volna meg. Annyira részletesen meséltem el neki, amennyire tudtam, hogy akarja. Végig mosolyogta az egészet, talán az előadásmódom miatt, de nem bántam. Ő az ő ágya szélén ült, én az enyémnek a szélén, és megosztottuk, amiről a másik nem tudott. Végre éreztem, hogy milyen, ha van egy barátnőm, akinek bármit elmondhatok. JiYeon tudott a családi átkomról, és ezen kívül minden másról is. Megbíztam benne, ő is bennem. - SeoNa, emlékszel, mikor azt mondtam az első nap neked, hogy megváltozik majd, hogy csak fiúk alkották a baráti köröd? Így lett. EunJung, HaNeul és én is itt vagyunk már neked, és most már nem is a lányokat szereted. Láttam én már az első Trouble-ünkön is, hogy valami bizony lesz köztetek. A sors is ezt akarta, hogy átkod őt nézze ki magának.

 - Beszélnem kellene holnap a nagybátyámmal erről, de most aludjunk, mert holnap korán kell kelnünk.

 - Viszont korábban végzünk - egy gyors zuhanyzás után az ágyainkba vonultunk, JiYeon pillanatok alatt elaludt, de én még egy jó ideig figyeltem a plafonon táncoló fényeket. Nem bírtam elhinni, ami történt. Nem hittem el, hogy valóban igaz, hogy TaeHyung és én egy pár vagyunk. Egy pár óra múlva végre el tudtam aludni, de szinte csak négy órát tudtam végig pihenni.

Másnap reggel hétkor egy kopogást hallottam. Amúgy nem ébredtem volna fel a halk hangra, de fent voltam már rég. Az ajtóhoz léptem, és amikor kinyitottam, TaeHyung állt előttem. Behúztam magam mögött az ajtót, nehogy felébresszük JiYeont.

 - Jó reggelt, drágám - nyújtott át két, hordozhatós pohárban lévő kávét. - Mert tudtam, hogy nem bírsz majd rendesen aludni, meg hoztam egyet a szobatársadnak is rendességből.

 - Köszönöm, Tae - szemeimbe nézett, mintha várt volna valamire. - Csókmániás leszel?

 - Megtiltod? - megráztam fejem, majd adtam egy csókot szájára. - Akkor találkozunk az órán - megsimította arcom, egy puszit nyomott homlokomra, aztán el is sétált. Visszatértem a szobába, ahol JiYeon lassan nyitogatta már szemeit, kicsoszogott a fürdőszobába, és mikor kijött onnan, kezébe nyomtam a kávét, amit egy mosollyal köszönt meg. Megiszogatta az italt, majd felöltöztünk, és a kollégiumot az egyetemmel összekötő folyosó végén lévő ajtó felett megláttunk egy feliratot.

 - Ezért van ma is tanítás ahelyett, hogy megadták volna ezt a napot még szünetnek? - összenéztünk, majd átsétáltunk a 'Boldog bolondok napját, gólyák!' felirat alatt félve, hogy mi vár minket. Nem történt semmi, de rettegve sétáltunk végig a folyosón. Felmentünk a megfelelő terembe, leültünk helyeinkre, és addig sem történt semmi. Kezdtem megnyugodni, és ekkor be is lépett tanárunk a helyiségbe.

 - Tegyetek el mindent az asztalról, ma nem fogunk tanulni - mindenki megkérdőjelezés nélkül eltett mindent táskájába, aztán a férfi az ajtó felé intett, ekkor több végzős is hirtelen betört a terembe, és hatalmas vízipisztolyokkal mindenkit lelőttek. Nem volt sok választása az osztálynak, mivel menekülési útvonal nem volt. - Köszönjük a végzősöknek a kielégítő munkát - biccentett egyet a tanulóknak, akik erre el is hagyták a termet. - Nyugodjanak meg, elég meleg van, ahhoz hogy pár pillanat múlva megszáradjanak, és mégis tanítani fogok, mert olyan kedvem van, nem kell jegyzetelni, figyelni viszont igen, mert ez egy egyetem végtére is - elnevette magát, de a pillantása miatt inkább mindenki csendben maradt. TaeHyungra pillantottam, akinek hajtincseiről csöpögött a víz, akárcsak a Jejun aznap. Sóhajtottam egyet, mikor elém ugrottak azok a bizonyos emlékképek. Felém fordította fejét, elvigyorodott, majd lassan combomra csúsztatta kezét az asztal alatt. Lelöktem kézfejét egy ciccegéssel körítve, amit persze tanárunk meghallott a síricsendben.

 - Van valami probléma, Miss Kim? - fordult felénk.

 - Csak az, hogy Mr. Kim nem bír a férfias ösztöneivel - elmosolyodott válaszomon és hanglejtésemen, miközben az osztály is kuncogott egyet. - De nyugodjon meg, kordában tartom - bólintott egyet, a szája sarkában még mindig ott csücsült a mosoly, aztán visszatért a tanításhoz. Az óra végén pedig, amikor már kiment a teremből, adtam egy tockost páromnak, miközben felálltam helyemről. - A tanórán ne csinálj ilyeneket. Legyen meg az, hogy nem keveredik a magánélet és az iskola - simogattam meg az ütés helyét.

A nap hátralévő részében nem csináltak velünk semmit a végzősök, így megnyugodhattam teljesen. 

Elkezdtünk együtt ismét járni zongora órára is, innentől kezdve péntekenként, és Miss Choin is felfedeztem, hogy van valakije, de tagadta elpirulva mindvégig. Az órán végig egy zongoránál ültünk, TaeHyung kérésére. Minden egyes alkalommal, mikor kezeink összeértek, a szívem kihagyott egy ütemet, néha kettőt is. Viszont az élet bebizonyította nekem, hogy amikor a legboldogabbnak érzem magam, akkor döfi belém a legélesebb kését, és forgatja meg bennem.

Délután, a zongora óra után, megkértem YoonGit, hogy vigyen el a nagybátyámhoz motorján. Mikor odaértünk, egyedül felmentem az irodájába, míg a szőkeség a motornál várt. Nagybátyám egyik alkalmazottja bekopogott helyettem, és kinyitotta nekem az ajtót.

 - Nincs túl késő a látogatáshoz, SeoNa? - fordult meg székével.

 - Mit akartál mondani az esküvőn, HongBin? Mi fog történni az átkom miatt? - felállt székéből, és felém sétált, neki támaszkodott az asztal felém közelebbi oldalának.

 - Talán megértem, hogy anyád miért nem mondott semmit az átkodról, de mégis hülyeség volt részéről. Eltitkolni egy ilyen nagy dolgot. Azzal, hogy találkoztál TaeHyunggal, megkezdődött anyád számára az utolsó időszak. Minden egyes csók, ami elcsattant köztetek, egyre jobban fájt édesanyádnak. Talán, ha tudtad volna, hogy mivel jár ez az egész, inkább távol maradtál volna attól a fiútól. A testvéreim azért tartanak gyilkosnak igazából, azért lettem kiutálva a családból, mert a szerelmet választottam édesanyám helyett. Az átkunk azt mondja ki, hogyha megjelenik az az egyetlen személy, akit szerethetünk, és kimondjuk teljes szívünkből, hogy szeretjük, és az a személy is ugyanúgy tesz, akkor harminc órán belül édesanyánk meghal. Én tudtam róla, mégis megtettem. Te ugye még nem?

 - Harminc óra? - fejben azonnal elkezdtem számolni, és mikor beugrott, hogy mikor hívott JiYeon, kirohantam az irodából, le YoonGihoz, és sürgettem, hogy a maradék egy óra alatt tegye meg a több, mint egy órás utat a házunkig. A sisak alatt könnyeim már kiszöktek a szememből, végig folytak arcomon, egészen államig, mert elképzeltem, hogy mi történik, ha nem érünk oda időben.

Teljes sebességgel hajtottunk a késői órákban, talán háromszázzal is cikázhattunk az autókat kikerülve. Fejben számoltam visszafelé fájdalmasan, és a fülemben is egy falióra kattogása hallatszott a járművek zúgása helyett. Már kezdődött ismerőssé válni a környék az útszakasz mellett. Emlékeztem a fák alakjára, mert mindig ugyanúgy néztek ki, még akkor is, mikor nyaranta a városba mentem szüleimmel, én pedig a platón feküdve néztem az eget, a fák lombjain átszaladó szél épp ugyanúgy szaladgált az én hajtincseim közt is akkor. És akkor is ugyanolyan volt, mikor apám vitt az egyetemhez az első napomon, amikor minden megváltozott egyetlen személy miatt.

Már a házak is kezdtek megjelenni mellettünk, aztán pedig a miénket is megpillantottam. Amikor pedig YoonGi leparkolt, lepattantam a motorról, kezébe nyomtam a sisakot, és berohantam az épületbe. Egyből szüleim szobája felé futottam. És jól tudtam, hogy ott lesznek. Édesanyám az ágyban feküdt, sápadt arccal, alig pislogott már. Apám és nagynéném pedig mellette ültek. Sírva borultam térdre a bútor mellett.

 - SeoNa? - fordították felém fejüket mind.

 - Miért nem szóltatok, hogy ez lesz belőle, hogyha megszeretem TaeHyungot? - mordultam apámék felé.

 - Én nem akartam - erőtlenül szólalt meg anyám. - Nem akartam, hogy egyedül öregedj meg. Nem akartam, hogy ne legyél boldog. Ezért nem akartam elmondani semmit neked az átkodról, mert a végén még engem választottál volna. Igaz, hogy nem láthatlak boldogan élni, de úgy fogok meghalni, hogy tudom, hogy vannak akik vigyáznak majd rád. Tudom, hogy TaeHyung apja nem igen volt valami jó példa a fiának, de láttam, hogy teljesen más, mint az apja, jó értelemben, szóval legyél boldog vele - a faliórára néztem, ami már csak egy percre volt a harminc óra leteltétől. - Ne gyászolj engem sokáig, inkább had lássam, hogy boldogan játszol majd az unokáimmal - hideg kézfejét két tenyerem közé vettem.

 - Biztos van valami mágia vagy valami, amivel ez visszafordítható - HongJoo felé pillantottam, aki lassan megrázta fejét. - Ez nem lehet így, biztos van valami megoldás. A sors nem lehet ilyen kegyetlen! - emeltem fel hangom.

 - Köszönöm, hogy még ideértél - megszorította kezemet utolsó erejével. - Szeretlek, SeoNa - majd csak annyit éreztem, hogy keze ernyed el, kimegy belőle az erő. Arcára néztem, szemeit lassan hunyta le, aztán mikor pillái összecsukódtak, már mellkasán se láttam volna, hogy emelkedne a lélegzetvétel által. Nyeltem egyet, majd könnyeim eleredtek akár egy tavaszi zápor.

 - HongJoo, csinálj valamit! - alig bírtam beszélni könnyeimtől. Nagynéném letérdelt mellém, és átölelt, hogy megnyugtasson. - Kérlek... - sírtam mellkasába.

 - Nem tehetünk már semmit. Ez volt a végzet-

 - Biztos van valami megoldás, HongJoo!

 - YoonGi, vidd ki őt a friss levegőre lenyugodni - hallottam meg apám hangját.

 - Nem akarok kimenni - megéreztem karomon YoonGi szorítását, aki kivitt a házból. - Engedj vissza! - ki akartam kerülni, de nem engedte.

 - Ha lenyugodtál, visszamehetsz - ismét elindultak a könnycsatornáim, azonnal le is folytak államig a hideg könnyek. A szőkeség közelebb lépett hozzám, és átölelt. Nem löktem el magamtól, mert jól esett. Felé fordultam és átkaroltam derekánál, pólója felszívta könnyeimet, miközben termeltem újakat és újakat. Körülbelül tíz perc múlva pedig egy mentőautó gurult a házunk elé, és tudtam, hogy el fogják vinni édesanyámat. Lehunytam szememet, és YoonGi mellkasába fúrtam arcom, hogy ne is lássam, ahogy szülőm élettelen testét beteszik a járműbe. Próbáltam visszafojtani a könnyeim, aztán mikor a jármű elment elengedtem YoonGit, és bementem a házba.

 - Egyedül akarok lenni kicsit - szóltam neki a lépcső alján állva. Bólintott, majd ő a nappaliba ment, én pedig a szobámba.

Becsuktam az ajtómat, és körülnéztem. Apró és lassú lépésekkel a polcomhoz sétáltam, ahol az emlékeket gyűjtöttem. Mindent megtartottam, amit egy fontos, vagy akár egy boldog pillanathoz köthettem. Akár egy karszallag, mely az első városi vidámpark látogatásom óta megvan, amikor szüleim elvittek oda tíz évesen. Vagy az első ötös dolgozatom matekból az általános iskola felső tagozatában, amire anyukámmal tanultam. Vagy a karkötő, amit egy nyári táborban csináltam magamnak, a párjai pedig szüleim polcán pihen a szobájukban. Vagy a mozijegy, amikor szülinapomon YoonGival és szüleimmel mentünk be a városba egyet mozizni. Vagy éppen az alig beporosodott levél az egyetemtől, ami szerint felvettek, ami után megváltozott minden.

Ha valaki ránézne erre a polcra, talán a felét szemétnek hívná, és kidobná, viszont nekem mind egy nagyon jó emlék, amit sohasem akarok elfelejteni.

Viszont egy héttel később egy olyan esemény ideje jött el, amire akaratom ellenére is fogok emlékezni. A temetés. Ezalatt az egy hét alatt nem voltam az egyetemen, nem is beszéltem senkivel onnan, valószínűleg YoonGi elmondta nagy vonalakban, mi is történt, de nem vettem fel senkinek sem a telefont ezidő alatt. Csendben ültem a szobámban, alig ettem, így biztos is voltam benne, hogy fogyni fogok. A temetés délután ötkor kezdődött, így már négyre odavitt YoonGi motorjával, hogy fogadjuk a gyásznépet. Meglepetésemre megjelent nagybátyám is a fekete tengerben. Nem szólt semmit csak elhúzta száját kicsit szánakozóan és tovább haladt. Aztán TaeHyung is megjelent apjával.

 - Szia, SeoNa - elmosolyodtam, mikor átölelt barátom.

 - Részvétem édesanyád miatt, SeoNa - lépett apja is mellénk. - Nagyon jó szíve volt. Sajnálom, hogy már nincs köztünk.

 - Nem kell sajnálni. Mindenkinek egyszer el kell mennie, mert nem élünk örökre, igaz? - bólintott, aztán beljebb haladt a többiek után.

 - Beszélhetnénk kicsit SeoNa? - arrébb mentünk egy kicsit TaeHyunggal. - Igaz, amit YoonGi mondott nekem? - felpillantottam szemébe. - Tényleg a szerelmünk miatt halt meg anyukád? - bólintottam. - És ugye emiatt nem akarsz majd ellökni engem magadtól?

 - Nézd, kell egy kis idő még feldolgozom ezt az egészet, és szeretném, ha addig nem nagyon lennénk együtt. Hétfőn ugyanúgy megyek órákra, de inkább legyen az, hogy csendben ülünk egymás mellett.

 - Azt hiszed, hogy ezzel visszahozod anyukádat?

 - Nem, nem tudom soha többé visszahozni, de a tudat, hogy konkrétan te is része voltál annak, hogy elveszítsem, eléggé fájdalmas...

 - Szerinted én kértem, hogy pont én legyek az, akibe beleszeretsz? Most meg ellöknél emiatt magadtól? Lennél olyan, mint a nagybátyád?

 - Még a felét sem tudod az egésznek - lehajtottam a fejem.

 - Ha így akarod... - azzal elsietett mellőlem. Leguggoltam, és alig bírtam visszatartani könnyeimet. Már annyi erőm sem volt, hogy odamenjek a temetésre, de elég közel voltam, hogy halljam.

 - Miért nem mész oda? - lépett mellém valaki, hangjából pedig felismertem HongBint. - Édesanyád nem azt akarná, hogy boldog legyél?

 - Nem tudom, hol is van most, de remélem, hogy ő ott boldog, hogy többet nem okoz semmi fájdalmat neki, hogy nem érez többet fájdalmat, hogy elég boldog leszek számára, majd ha ez az egész véget ér. Viszont egyet tudok, HongBin - csendben maradt, várta a folytatást. -, hogy teljes jogú tagja akarok lenni a csapatodnak. Mikor a fegyver a kezemben volt, és lőttem vele, mintha az összes gondomat kilőttem volna azon a golyón. Most pedig nem lenne elég pár darab, ezért szeretném, ha terepre küldenél a csapattal.

 - Valóban ezt akarod? Tudod, hogy veszélyes - talán próbált rám hatni, de nem érte el célját.

 - Igen, ezt akarom - felnéztem rá, hogy még meggyőzöbb legyen válaszom.

29.rész - Something for someone (+16)

/SeoNa pov/

Visszaértünk szobánkba, letettük szatyrainkat az egyik sarokba, majd TaeHyung az ágyra való vetődése után megszólalt: - Nem iszunk?

 - Hogy mondod? - nagyokat pislogva fordultam felé.

 - Ihatnánk valamit ünneplés gyanánt - magyarázta tovább. Felhúztam szemöldököm, karjaimat összefontam magam előtt, és ettől a mozdulatomtól TaeHyung inkább lesütötte tekintetét.

 - Esetleg le akarsz itatni, hogy aztán az ágyban kössünk ki ünneplés gyanánt? - megrázta fejét hevesen. Ekkor kopogtattak az ajtónkon.

 - Szobaszervíz - hajolt meg enyhén a kedves arcú nő, amikor kinyitottam azt, majd betolt egy kocsit, rajta alkoholos italokkal, néhányuk jégbe tárolva, illetve hozzájuk poharak sorakoztak egymás mellett. - Jó szórakozást! - és már ott sem volt az alkalmazott.

 - Te már mindent elterveztél? - becsuktam a nő után az ajtót, majd közelebb léptem az italokhoz, majd a fiúra néztem.

 - A szobához járt - mentegetőzni próbált, de nekem már hiába.

 - Férfiből vagy, tudom, mit akarsz. Ha inni akarsz, igyunk - fel is pattant az ágyról azonnal, kinyitotta a pezsgőt, és töltött is kettőnknek. - Csak akkor iszom, ha versenyzünk egyet. Így friss párként. Aki többet bír inni rosszullét nélkül, az győz. Aki győz, kérhet valamit a másiktól. Nem az idő a lényeg, hanem a mennyiség. Benne vagy, szívem? - nyújtottam felé kézfejem.

 - Legyen - rázta meg kezem, aztán el is kezdődött az összecsapás.
Ott a kocsi mellett állva gurítottuk le italainkat. Bort, pezsgőt, rövidet, mindent, amit csak találtunk. Fél óráig szavak kimondása nélkül töltöttük egymásnak a különböző alkoholokat.

 - Szívem, bírod még? - én teljesen a talpamon álltam, bármilyen fajta szédülés érzékelése nélkül, míg TaeHyung már alig tartotta magát. Talán én edzettebb voltam alkohol téren. - Mivel töltötted a tinédzser korodat, ha nem bírod a piát?

 - Ahhoz, amit csináltam nem kellett innom - csuklott egyet mondata végén, mintha csak egy pontot tett volna oda.

 - Nem akarsz leülni egy kicsit? - fogtam meg vállát.

 - Nem, nem...nem... - kapaszkodott meg a karomba, amivel vállát fogtam.

 - Csak mondd ki, hogy én győztem, aztán le is ülhetsz. Így is kettővel előnybe vagyok. Ebbe most nem halsz bele - felegyenesedett, majd egy csókot akart tőlem lopni, amit hárítottam is. - Nem fogsz így erőt gyűjteni magadnak. Töltsek újra?

 - Te kocsmába nőttél fel? - elbotorkált az ágyig, aztán levágta magát rá.

 - Csak éltem az életem, a szüleim pedig nem állítottak meg - leültem mellé, fejét fáradtan vállamra hajtotta. - Akkor én nyertem? - bólintott bágyadtan. - Később eldöntöm, mit akarok. Most pedig aludj, szívem, mert holnap nagyon fájni fog a fejed - ekkor jött el az a pillanat, hogy az összes legurított alkohol beütött TaeHyungnál. Felpattant, mintha csak most ébredt volna fel valami benne. Talán meg is ijedtem a hirtelen mozdulásától.

 - Olyan aranyos vagy, de el kell mondanom valamit - besétált a fürdőbe, a kezemet megfogva. - Más is tetszik - lesütötte a fejét. - Méghozzá ő - saját magára mutatott a tükörben. - Hello, szépfiú! - kacsintott magának. Elkerekedtek szemeim, így néztem ahogy tükörképének udvarol. Szóval ilyen, mikor keveri az italokat. - Haragudni fogsz rám, ha vele maradok? - továbbra is magában beszélt. - De tudod, ő jobban tetszik, mint te. Nem is éreztem még soha ilyet - felém fordult. - Viszont meg kell találnom magam...
 - Miről beszélsz? - hirtelen kikerülve engem elfutott, csupán az ajtó nyitódását hallottam, majd annak csapódását. - Többször nem iszok vele ennyit - rohantam utána. Épphogy elértem a hotel előtt, de akárcsak egy kisfiú, aki anyja elől menekül újra elfutott. Sötétedésig kergettem a parton, a mellette futó sétányon, az utcákon keresztül, mikor végre utolértem, és ő is felém fordult. - Gyere velem vissza a hotelbe, mert aludnod kell, TaeHyung - már nézte, merre futhat el újra. - Ha megint elszöksz, nem állok jót magamért - szeme csillogott az alkoholtól, és egy kicsit a gyermeki énje is előjött. Egy apró gyermeteg mosoly jelent meg szája szélén, aztán neki iramodott a part homokjába. Megforgattam szemeimet, majd egy sóhaj után megint próbáltam elkapni. Minden maradék kilométeremet belefektettem ebbe a távba, ezért el is értem vállát, így sikerült leteperni őt, akár egy biztonsági őr a bolti tolvajt. Hátára fordítottam és ráültem hasára. - Kifutottam a belem miattad, szóval most szépen visszajössz velem a hotelbe és kialszod az alkoholt.

 - SeoNa - mélyen szemeimbe nézett, kicsit talán mintha elmúlt volna az ital hatása íriszeiben. - Örülök, hogy most már több vagy nekem, mint padtárs. Köszönöm, hogy be is bizonyítottad ezt azzal, hogy utánam szaladtál - leszálltam róla, majd felsegítettem a homokból.
 - Menjünk vissza - megfogtam kézfejét, aztán elindultam az épület felé, bár elég messzire jutottunk. - Milyen kicsi a világ - sóhajtottam pár perc után, miközben ujjaival játszottam.

 - Mire gondolsz? - talán a friss levegőtől még jobban kitisztult a feje.

 - Anyukád a nagybátyám első szerelme az átka miatt, az én anyám és a te apád pedig jártak egy ideig. Minden összejött. Miért kell a mi családjainknak ilyen közel állnia vajon? - megosztottam vele gondolataimat. Viszont ekkor egy gondolatszál, ami abba maradt, újra elindult fejemben, hogy vajon mit akart elmondani nekem nagybátyám az esküvőn? Valamit az átkomról. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat. Vajon mit jelenthet ez a mondata? Hogy értette ezt?
 - Én hiszek a sorsban - zökkentett ki TaeHyung a gondolatmenetemből. - Hiszem, hogy minden okkal történik, hogy nem véletlenül kötöttünk ki egymás mellett. A végzetet nem lehet elkerülni, meggátolni, mert már az egész életed megvan írva előre. Akármit is választasz az életedben a döntés lehetőségeid közül, ugyanoda visz mind, ugyanaz lesz a végkimenetel.
Talán igaza van. Bármennyire is el akartam őt felejteni, akármennyire is ellöktem magamtól, mindig csak még közelebb került. Biztosan így van megírva, hogy mi ketten együtt legyünk, de ahogy sejtem, egy dolog azért következik be, hogy egy másik bevégződjön.

Másnap, dél környékén én enyhe fejfájással keltem, de TaeHyungból ki is kívánkozott a tegnapi italok egésze. Amíg ölelgette a vécécsészét, addig mellette ültem egy pohár vízzel a kezemben. Dünnyögte két adag között, hogy többet nem akar versenyt inni velem, aztán már azt, hogy egyáltalán nem is akar több alkoholt látni. Mosolyogva simogattam hátát, amíg abba nem hagyta. Odaadtam neki a vizet, majd javasoltam, hogy mosson fogat, és dőljön le, addig pedig lementem az étterembe, ahol elvitelre kértem reggelinket, mert hogy TaeHyungot biztosan nem bírtam volna odáig lerángatni, az biztos.
 - Hoztam neked levest - adtam neki oda az ételt. - Jobb lesz, hidd el - adtam át neki a kanalat hozzá. Evés közben megint megláttam benne azt a kisfiút, aki tegnap is előjött. Néztem, ahogy gyermek módjára eszik huszonéves létére, amivel valójában csak még közelebb került szívemhez. Viszont ezt féltem még kimondani. Csupán elmosolyodva falatoztam én is reggelim. - Jobb? - kérdeztem, mikor a párnák közé dőlt. Bólintott egyet, ezért megnyugodtam. A hordozhatós tálakat kidobtam a fürdőben található kukába, majd visszaültem az ágyra. - Mit szeretnél csinálni?
 - Sétálni egy kicsit a friss levegőn - beleegyeztem, így átöltöztünk tiszta ruhába, és elindultunk egy sétára. Szinte a fél Jejut körbe jártuk a jó idő miatt, a friss tavaszi levegővel fűszerezve. Közben megmártóztattuk lábainkat a vízben, beszélgettünk mindenféléről, de még így sem szökött ki a számon az az egy szó.

Mikor már visszafelé csoszogtunk, a késő délutáni órákban, eleredt az eső szinte a semmiből. Elkezdtünk futni arra a kis távra, ami még köztünk és a hotel közt lebegett. Áztató munkáját jól végezte a hirtelen jött tavaszi zápor ugyanis az előtérbe érve már csurom vizesek voltunk. A tény miatt nevetve felcaflattunk az emeletünkre, és aztán szobánkba tértünk be. Én a fürdőszobát támadtam be egy száraz törölköző reményében. Persze, TaeHyung utánam jött, és mikor mögém lépett, megfordultam és elkezdtem szárítani haját a fehér anyaggal. Vizes tincsei szemébe lógtak, ahogy akkor, az őszi szünetben. Amikor kezeim megakadtak, rám nézett, egyenest a szemembe, pont úgy, mint akkor.

 - Van valami baj? - szólalt meg.

 - Nem, nem, nincs - folytattam haja törlését, aztán hirtelen felemelt engem karjaim alatt és feltett a mosdókagyló melletti márvány pultra. Meglepődött arckifejezéssel pillantottam rá. Mellém támaszkodott kezeivel, így még közelebb került arcomhoz. Nem szóltam semmit, mert nem tudtam, mit kéne, vagy kell-e egyáltalán. Leengedtem kezemet, és vele együtt a törölközőt is. Elvigyorodott megszeppentségemen, majd egy sorozat kisebb puszit adott számra, arcomra, illetve nyakamra is. Lassan a puszikat felváltotta az érzéki leheletek nyakamnál.

 - YoonGi kitekeri a nyakad, ha megtudja - szökött ki belőlem ez a mondat.

 - Miért tenné? Szerintem még örülne is - nem tudtam, mit felelni, ezért csak hagytam, had folytassa, amit elkezdett.
Ekkor megfogta combjaimat és felemelt, automatikusan körbefontam lábaimat derekánál. Kivitt a fürdőszobából, miközben ajkaimat csókolta. Velem együtt az ágyba dőlt úgy, hogy fejem éppen a párnák közt landolt. Azok közül az egyik pedig a lendület behatásától szétszakadt egy ponton, körülöttünk hirtelen tollak repültek szét. Kicsit eltávolodott tőlem, ujjai közt megfogott egy fehér pihét, épp olyan volt, mint amit a szél kapott ki kezéből. Elvigyorodva visszapillantott rám. - Ezt egy engedélynek veszem a sorstól - újra ajkaimra tapadt sajátjaival, és eközben szinte észrevehetetlenül szedte le magáról és rólam is a ruhadarabokat. Így ruha nélkül, és az aktus közben egy teljesen új arcát fedeztem fel, egy új TaeHyungot ismertem meg ismételten. Gyengéden kezelt, főleg a tudattól, hogy én még nem voltam fiúval azelőtt. Láttam rajta az igyekezetet, hogy a legjobbat akarja nyújtani számomra, az első alkalmamkor már magasra tenné a lécet, emlékezetessé akarja tenni az egészet. Így is, úgy is azzá vált volna nekem, mert végülis róla volt szó. Már a csókjainak a mennyisége, melyeket adott eddig, is bőven elég lett volna.

Kielégülten és kimerülten dőlt mellém, felkavarva a kis toll kupacot mellette. Odakint már besötétedett, de én csak még elevenebb lettem. TaeHyung felé fordítottam fejemet, aki már nagyon mélyeket pislogott. Haját kezdtem simogatni, amitől elszenderedett. Ismét az a kisfiú jelent meg, aki ezúttal aranyosan szuszogott alvás közben.

/HaNeul pov/

Mosolyogva néztem, ahogy az este után, a reggelimet is ő készíti el. Az ingében ültem az asztalnál, míg ő összedobott valamit. Azokat az asztalra tette, majd falatozni kezdtünk.
 - Van valami dolgod ma? - kérdezte két rágás között.
 - Én még holnapig nászúton vagyok - mosolyodtam el. - Miért?
 - Eljöhetnél velem a rádióhoz. Nana nem fog hazajönni és helyettesíteni kell őt az adásában ma - bólintottam egyet beleegyezően. Megettük, amit készített, aztán anyukája szekrényéből adott egy ruhát nekem a mai napra. - Itt hagyta, szóval úgyse fogja hiányolni - aztán az egyik tornacipőjét is kölcsönadta, majd elindultunk motorján a rádióállomásra. Megint úgy éreztem, mint egy éve, mikor egy óra alatt akarta nekem megmutatni, mi a szerelem. Ismét átkaroltam derekánál, míg utaztunk a járművön, de valahogy mégsem volt teljesen ugyanaz. Akkor még alig értettem, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni, de most teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy ő az, aki nekem kell, hogy túléljem az életben.
Az épület alkalmazottjai kedvesen köszöntöttek engem, mikor beléptünk és végig haladtunk a folyosón, aztán mind mosolyogva YoonGira sandítottak. Nem értettem a helyzetet, de mindegy volt nekem, amíg vele voltam. Felmentünk egy helyiségbe, ahol az elképzeléseim szerint voltak elrendezve az egyes felszerelések. Megfogott egy irodai széket, amellé a szék mellé húzta, ahova ő ült, és jelzett, hogy üljek le. Törökülésbe le is telepedtem a székre.
 - Mindjárt kezdünk - feltette fejére a fejhallgatót, letolta fél füléről, hogy hallja, ha valamit mondanék neki. - Hello, itt Gigi újra. Hogy alakul a napotok? Nana nem tudott sajnos beugrani ma, de remélem, én is elég vagyok nektek. Ugyanaz lesz, mint nála, az első órában a hívásaitokat fogadom, nyugodtan kérjetek bármilyen számot, majd a második órában a saját zeném fog menni. És érkezzen is az első hívás...hallgatlak - teljesen beleélte magát a dologba. Láttam rajta, hogy a zene szinte az élete része. Az egyik dal alatt hátradőlt, és rám nézett.
 - Ezért mentél arra az egyetemre, igaz? Mert imádod a zenét?
 - Részben. Más egyetemre is mehettem volna, de eleinte meg is akartam védeni Nanát. Aztán rájöttem, hogy megvédi ő magát. Általában a fiúk, férfik szerintem szeretik megvédeni az adott lányt, nőt. Van, akinek nem ez a zsánere, de én legalábbis szeretem, ha megvédhetem azt, akit szeretek, és nem fordítva - nevette el magát.
 - Tudod, még mindig elérhető az állás - értetlenül nézett. - A testőr állás, amit felajánlottam. Elfogadod? - közelebb húzott engem a szék karfájánál fogva. Bólintott egyet, majd adott egy puszit számra. Visszafordult a mikrofon felé, és folytatta a műsorát. Nem tudom, mikor és hogyan, de YoonGi megváltoztatott. Persze, mindenki tudja, hogy vannak dolgok az életben, amiket nem bánunk meg, és számomra ez egy olyan. Viszont még mindig bennem van a kis félelem, talán egy kis féltékenységgel keverve, hogy talán még mindig érez valamit SeoNa iránt.


/SeoNa pov/

A következő nap reggelén magától kipattantak szemeim. Kikeltem az ágyból és egy pólót magamra kapva kicsoszogtam a fürdőbe. A tükör elé álltam, és elmosolyodtam hajam állásán.

 - Min mosolyogsz annyira? - lépett mögém TaeHyung, mire hajamra mutattam. - Igen, olyan, mintha most vettél volna részt egy jó aktusban - megütöttem mellkasát visszakézből, majd elvigyorodtam. Hajtincseim közül kihúztam egy fehér madártollat.

 - Miattad, ha bármikor meglátok majd egy tollat, az előző este fog eszembe jutni - fordultam meg és simítottam meg orrát vele.

 - Baj? Egyébként most már azt is elmondhatod, hogy megszöktettél egy vőlegényt.

 - Nem fogok vele nagyon dicsekedni - tettem karjaimat vállára és szemeibe néztem.

 - Van egy gazdag fiúd, aki egy szökött vőlegény is, és nem meséled majd el senkinek? - lehámozta magáról karjaimat.

 - A második felével esetleg a szüleimnek szeretnél dicsekedni? - ekkor megcsörrent a telefonom a fürdőszobán kívűlről. - Ha megbocsátasz, felvenném.

 - Ki hív ilyenkor? - jött utánam sértődötten.

 - JiYeon? YoonGi? A szüleim? - az éjjeli szekrényről a kezembe vettem a készüléket és felvettem szobatársamnak. - Oh, szia, JiYeon. Miért hívsz ilyen korán? - ránéztem az órára. - Fél egykor. Nem baj. Mondjad, mi az? - nevettem el magam.

 - Tudom ám, hogy hol és kivel vagy most. Mi történt tegnap? - barátomra pillantottam.

 - TaeHyung szétszedett egy párnát, így majd takaríthatom össze a tollakat a földről, meg az ágy alól is - a fiú tekintetét figyeltem, amint ledőlt az ágyba. Elkezdett dobálni kisebb nagyobb párnákkal, hogy tegyem már le végre. - Azon kívűl nem történt semmi nagy dolog - felhúztam a szemöldököm, mire TaeHyung felült és felém kúszott, majd leült előttem az ágy sarkára. - De amúgy így tavasszal nagyon szép a Jeju - néztem ki az ablakon.

 - SeoNa! Direkt nem mondasz el valamit? - hagyott egy kis szünetet. - Figyel téged, igaz?

 - Öhm, igen, igen - tettem úgy, mintha általános beszélgetés folyna köztünk.

 - Elmondasz mindent, ha hazaértél, ugye? - hallottam hangjában az izgatottságot.

 - Persze, mindenképp - bólogattam. - Üdvözlöm a lovagod - tettem le telefonom. - Te meg mit nézel?

 - Miért nem kürtölted szét, hogy mi történt? Nem volt nagy dolog? - megráztam fejem. - Hát, rendben - magához húzott lebiggyesztett ajkakkal. Álla hasamon pihent, miközben átölelt, és engem nézett.

 - Megint kaptunk csokoládé szökőkutat. Eszünk? - hámoztam le magamról kezeit és indultam meg a gép felé, de ő előbb ért oda, így leültetett inkább az ágyra, amíg ő megcsinálta gyümölcsöket. Leült mellém néhány pálcával, majd megetetett a csokiba mártott édességekkel. - Ugye nem sértődtél meg?

 - Min kellett volna? - vonta meg vállát. - Ha azt akarod, hogy duzzogjak, megtehetem, de hány évesnek nézel? - nézett rám.

 - Szerelmes vagyok a pillantásodba - nyögtem ki hirtelen, akaratlanul is. - Az egyetlen dolog, ami ezidő alatt, végig, míg távolodtunk egymástól, mégis visszahívott, az a pillantásod, amivel rámnézel. Esetleg te szeretsz engem? - eldobta a maradék csokoládés gyümölcsöt, és a pálcákat, amik koppantak is a padlón, majd megfogta két kezével arcomat.

 - Miért kell ilyeneket kérdezned? Nem vetted még észre, hogy szeretem, amikor nevetsz, amikor épphogy csak elmosolyodik a szád sarka, amikor átölelsz? Előttem megjelenhetsz bármilyen kinézettel, bármilyen ruhában, akkor sem változik az érzés, amit irántad érzek. Ez már akkor elindult bennem, mikor nekem jöttél az első nap az egyetem előtt. Azóta szeretlek, Kim SeoNa.

 - Szeretlek, Kim TaeHyung, de te jöttél nekem akkor - elvigyorodtam és ő is, majd rácsókolt ajkaimra. Melegség töltött el belülről, ahogyan ajkaink összeértek.

Az életnek viszont van az a fajta humora, hogy valóban akkor bánt, mikor a legboldogabb vagy.

28.rész - Princess in sneakers

/SeoNa pov/

Egy külön szobát szenteltek nekünk, lányoknak, hogy átöltözzünk a szertartásra. Megkaptuk a ruháinkat is, amit a vásárlás óta nem is láthattunk, majd felvettük őket. Én megint elmerültem a tükör előtt, végig néztem többször is magamon. Ilyen drága és szép ruhát sosem viseltem még, de ezúttal is minek? Lenéztem lábamra, mely elmélyedt a vastag fehér szőnyegben, aztán az egyik bőrfotelben heverő magassarkúra tekintettem, amit fel kellett volna húznom lábamra, majd az ajtó közelében hagyott tornacipőm felé fordítottam fejem.

 - Mindjárt jövök, lányok - azzal kiviharzottam a magassarkúval az ajtón. A folyosón felvettem lábamra, majd elindultam sétálni, hátha el tudom dönteni, mit is akarok. Az udvaron pedig összefutottam egy ismerős arccal. - HyeRan? - döbbentem le.

 - Oh, szia, SeoNa - mosolyodott el.

 - Mit keresel itt? - léptem közelebb hozzá.

 - A szüleim küldtek, hogyha már nem tanulok rendesen akkor legalább legyek hasznukra. Az üzletükből rendeltek az esküvőre virágot, szóval elküldtek ezekkel - biccentett az autó felé. - Csak éppen keresek valakit, aki segít, mert a menyasszony igazán pénzes lehet, hogy tele lett vele a jármű és egyedül sokáig tartana becipel-
 - Ne is mondj többet. Emlékszel, amikor megígértem, hogy keresek neked valakit? Ezt most betartom - vigyorodtam el, aztán JiMin felé lépkedtem, aki éppen kijött az épületből. - JiMin! - szóltam neki, nehogy elsiessen valahova. Mosolyogva változtatta meg menetirányát. - Segíteni kellene HyeRannak a virágokkal és közben beszélgethetnétek is talán - fogtam meg vállát a célozgatásom közben. - Én megyek is tovább akkor...
 - Várj, SeoNa, egy kicsit beszélgetnénk négyszemközt - ahogy ezt meghallotta a fiú, elindult a járműhöz kedvesen. - Valami baj van. A szemedben is látni és hát, egy magassarkú van a lábadon - nevette el magát. - Láttam, hogy kik vették fel a rendelést. Nem tudom talán a felét sem a történetnek, de egyet talán mégis, hogy TaeHyung téged szeret, ahogyan ott, akkor rád nézett. Talán nem te vagy a leggazdagabb lány Szöulban, talán nem minden fiú fordul meg utánad, mert nem olyan ruhákat hordasz állandóan, de hogyha az a bizonyos utánad fordul és nem érdekli, mi van rajtad, akkor az isten szerelmére tartsd már meg. Minden lány az igazira vár, te meg elengednéd? A magassarkú nem te vagy, lehetsz valaki hercegnője tornacipőben is, és még nem is töri fel a lábad - kacagott fel. - Szóval menj vissza abba a szobába, ahova osztottak titeket és vedd fel a tornacipődet. Ha igazából téged szeret, akkor tökéletes leszel neki abban is.
 - Köszönöm, HyeRan - átöleltem. - És szívesen - elengedtem őt, majd a kocsinál várakozó fiú felé biccentettem.
 - Köszönöm, SeoNa, és majd mesélj, hogy mi történt, mert nem maradok a szertartáson - bólintottam, aztán elindultam vissza a helyiségbe, ahol cipőmet hagytam. Amikor visszaértem, a lányok már nem voltak ott, ezért leültem a kanapéra, levettem magassarkúimat, leváltottam őket saját lábelimre. Felálltam bennük, a tükör elé léptem, és végre újra a saját bőrömben éreztem magam.
A tornacipőmben voltam, ami megvásárlása óta már olyan sok mindenen átkísért, mindig ez volt rajtam. Nyáron, amikor a platón utaztam, tudatlanul, a szerelemről semmit sem tudva. Szeptemberben, mikor beleütköztem a fiúba, aki először kiváltotta bennem a szerelem érzését. A Trouble-ön, amikor először megcsókolt. A számtalan alkalommal, amikor fájdalmat okozott nekem, és szintén számtalan alkalommal, amikor alig bírtam nélküle létezni. Ezúttal is ez melegítette fel lábaimat, és a benne lakozó emlékek értéke. Ez lesz az a nap, mikor minden eldől, egyúttal az is, hogy megtartom-e e cipőt egy életre egy jó emlékként, vagy kidobom az első adandó alkalommal, mert soha nem akarok emlékezni ezekre a pillanatokra, amit vele élek át.
 - SeoNa! Téged kerestelek, mindjárt kezdődik a szertartás - nyitott be JiYeon.
 - Máris megyek - utoljára még belenéztem a tükörbe, azután szobatársammal a bálteremhez mentünk, ahol lassan megteltek az elhelyezett székek a násznépnek. Persze annyian nem voltak, mivel olyan messzi rokonokat nem hívtak meg. TaeHyung oldala inkább szülei üzleti partnereivel volt tele, és HaNeul oldalára ültek az osztálytársaim, ahol megtaláltam HyeRant is JiMin mellett. Elmosolyodtam, miközben elfoglaltam a helyemet, mint tanú az oltár mellett. Velem szemben YoonGi álldogált saját helyén. Viszont nem mertem ránézni, nehogy észrevegye, ami akkor a fejemben lejátszódott. Ezért a násznépet pásztáztam, az egyik sarokban pedig felfedeztem nagybátyámat a szokásos öltönyében, és hajával, amivel hozta a bérgyilkos hatást. Odarobogtam hozzá. - Mit keresel itt, HongBin? - fortyogtam a dühtől, mert sejtettem, hogy mire készül.
 - SeoNa drágám, nyugodj meg, nem azért vagyok itt, hogy eltávolítsam az ellenfeleimet, éppen az ellenkezője. Azért vagyok itt, hogy megvédjem ezeket a vezérigazgatókat és nejeiket. Nehéz elhinni, de tényleg. Elfogadtam, hogy nem lehet az enyém. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat.
 - Miről beszélsz? - kerekedtek el szemeim.
 - Anyád neked semmit sem mondott el az átkodról? Hihetetlen... - sóhajtott szemét forgatva. - Az átkod miatt... - ekkor felhangzott a bevonuló zene eleje, ami arra kellett, hogy lecsitítsa a násznépet, és tudtam, hogy nekem is a helyemre kell mennem.
 - Ezt később megbeszéljük - elsiettem mellőle, az oltár mellé álltam, ahol már ott volt a vőlegény és az anyakönyvvezető is. Összenéztem kínosan TaeHyunggal, majd a kétszárnyas ajtó felé fordultam, melyek kinyíltak az ara előtt. Egy csodálatos csipkés, kövekkel berakott, hosszúujjú fehér esküvőiruha simult a menyasszony testéhez. TaeIl vezette az oltárhoz a lányt, apja hiányában. Átadta őt fiának, majd leült felesége mellé. HaNeul és TaeHyung az anyakönyvvezető elé léptek, kézen fogva.
 - Kedves egybegyűltek, azért jöttünk ma itt össze, hogy összeadjuk ezt a két jó madárt, Kim HaNeult és Kim TaeHyungot. Ha bárkinek bármilyen hozzászólása van most szóljon vagy hallgason örökre - elhalkult mindenki, amikor YoonGi lépett előre.
 - Én tiltakozom a házasság ellen - sugdolózások indultak meg a násznép köreiben. - Szeretitek egymást? - egymás felé fordult a pár. TaeHyung engem nézett, miközben egyszerre rázták meg fejüket nemleges válaszként. - Van valaki más, akit szerettek? - továbbra is tartotta a szemkontaktust velem a fiú, és ahogy láttam, HaNeul pedig a szőkeséggel. Mindketten bólintottak és elengedték egymás kezét. A legokosabb gondolatom az volt, hogy kirohantam az épületből, hogy ne is kelljen őt látnom.

/HaNeul pov/

 - HaNeul, ha emlékszel az egy évvel ezelőtti dolgokra, meg sem kell indokolnom, miért szólaltam fel. TaeHyung, te meg menj már SeoNa után - biccentett az ajtó felé, ahol nem rég futott ki az említett, mire a fiú hallgatott rá és kiiramodott a friss levegőre, viszont nem is bántam. - Túl sokáig akartam azt a lány odakint magaménak tudni, mire rájöttem, hogy a bátyjává váltam helyette. Te voltál az egyetlen, aki miatt másképpen vert a szívem még eközben is - közelített hozzám. - Mit mondasz? - az egybegyűltek felé fordultam.
 - Köszönöm, hogy eljöttek. Mindenkinek jár még egy étkezés, amit nyugodtan fogyasszanak el, mert a nagylelkű Kim TaeIl számlájára ment minden, aki reményeim szerint megtanulja, hogy először a fia érzéseit kellene néznie, mielőtt cselekszik a helyében - lecsatoltam a ruhám uszályát, ami sokkal könnyebbé tette a mozgást számomra. - Kérem, Ön is egyen valamit, mielőtt hazamegy - szóltam az anyakönyvvezetőnek, aztán megfogtam YoonGi kezét. - Mehetünk, szőke hercegem - kirohantunk együtt, majd felsegített a lovaskocsira, ami nekem és TaeHyungnak lett szánva, és sofőr hiányában a szőkeség indította neki a lovakat. - Hova menjünk, hercegnőm? - szólt hátra, mialatt elindultak az állatok.
 - A kastélyodba, hercegem - életemben először éreztem azt, hogy helyesen cselekszem, hogy tényleg jó helyen vagyok, hogy tényleg jó emberrel vagyok, hogy tényleg szabad vagyok. Amikor pedig hátra fordult egy pillanatra YoonGi mosolyogva, szinte vigyorogva, akkor még a szívem is a helyére került.

Miközben az ő háza felé baktattunk a lovaskocsin, nézelődtem jobbra-balra, integettem néhány kisgyereknek, akik csodálva nézték a két ló patáinak hangos kopogását az aszfalton. Boldognak éreztem magam végre.
 - Megérkeztünk - kikötötte a lovakat egy füves részhez az előkertjükben, hogy ne szökjenek el, majd lesegített engem a járműről, aztán a karjaiba kapott, miután kinyitotta az ajtót, és bevitt engem, mint egy újdonsült feleséget. Felvitt a lépcsőn, a szobájáig. Ott letett, majd közelebb lépett hozzám, miközben derekamat fogta, aztán megcsókolt. Mikor eltávolodott számtól, szemeibe néztem.
 - Ideadnád kicsit a telefonod? Segítenék a dolgok haladásában - kivette zsebéből a készüléket és átadta nekem. Egy sms-t írtam TaeHyungnak, hogy vigye el a nászutunkra SeoNát. - Szerinted ez segíteni fog nekik? - a szőkeség bólintott, aztán letette az éjjeliszekrényére a telefont. Mögém lépett ezek után, és éreztem, hogy a cipzárt kezdi el lehúzni hátamon. Az anyag egyre lazább lett rajtam, de ő még rá is segített, lehámozta kezemről is a ruhát, majd lassan lehúzta a földig, hogy utána kiléphessek belőle, és még az abroncstól is megszabadított. Letette a helyiségben lévő egyetlen székre zakóját is, majd zsebébe tette kezeit.
 - Milyen filmet szeretnél nézni? - szemeiből azt olvastam ki, hogy komolyan gondolta, de szája valahogy mégis máshogyan állt. Leültem az ágya közepére, és úgy gondoltam, hogy játsszunk akkor kicsit.
 - Áh, nem is tudom. Én aludnék inkább, fáj egy kicsit a fejem, szóval most lepihenek - hátradőltem, viszont továbbra is néztem őt, hogy mit reagál. Végig nézett rajtam, amikor nyújtóztam egyet. Elkezdte kicsatolni övét, levenni ingét, és hirtelen felettem is termett. Elnevettem magam, mikor megcsókolt. - Jó volt a film? - lecsittegett, majd elmélyítette csókunkat, és ami ezután történt, még szülői felügyelet mellett sem tenném megtekinthetővé.

/SeoNa pov/

Szipogva léptem ki a friss tavaszi levegőre, nem az ajtóban álltam meg, hanem kicsit arrébb sétáltam, de még így is pár pillanat múlva valaki megfogta vállamat gyengéden, viszont határozottan.

 - TaeHyung? - fordított meg tengelyem körül az illető, és meg is láttam személyét.

 - Ha valakit elkezdesz kedvelni, nem úgy tekintesz már rá, mint egy sima barátra, akkor soha többé nem tudsz majd ugyanúgy nézni rá, mint azelőtt. Soha többé nem tudsz egy idegenként tekinteni rá. Főleg, ha meg is csókoltad már azt a valakit. Akármit csinálhat, akkor sem bírsz majd haragudni rá, mondhat vagy csinálhat bármit, akkor sem taszítod ki a szívedből. Nézhet ki akárhogy, akkor is ő lesz számodra a legszebb, leghelyesebb. Környékezhet meg akárki, mondhatja, hogy téged kedvel, neked akkor is az a valaki lesz az első a szívedben. Lennél az a valaki számomra? - Lenéztem a felém nyúló kézre, majd megfogtam, és közelebb is léptem egy kicsit hozzá. Ekkor elővett szmokingjának zsebéből egy kis fehér valamit, csak aztán ismertem fel a kis pihés madártollat. - Tudod, hogy mit jelent, ha ez itt van, ugye? - mosolyra húzta száját, aztán közelebb hajolt hozzám, nem toltam el magamtól, hagytam, hogy cselekedjen, mert tudtam, hogy most már semmi sem fog visszatartani, hogy vele legyek. Ajkaimra csókolt, majd eltávolodott, mert üzenete jött. - Mit szólsz, ha most visszamész a cuccaidért, aztán a parkolóban találkozunk az autómnál? - bólintottam, majd vissza is siettem a szobába, ahol az egyetlen táskámat megfogtam, és már mentem volna TaeHyunghoz, mikor a lányok sétáltak velem szemben. Annyira boldognak éreztem magam, hogy nyakukba ugrottam konkrétan.
 - Látjuk, boldog vagy - mosolyodott el szobatársam.
 - SeoNa, el akartam mondani, hogy többet nem fogok TaeHyungra hajtani, mert nem éri meg. Viszont - vigyorodott el. - lehetséges, hogy valaki más a helyére pottyan nem sokára.
 - Annak örülök, de én most sietek, lányok. Figyelnétek a násznépre? - bólintásuk után már szánkáztam is a parkolóba, de azelőtt is megtorpantam, mikor láttam padtársam beszélgetni apjával. Csak akkor mentem oda, mikor TaeIl elsétált a fiú mellől. - Jól vagy?
 - Pattanj be - beültem az anyósülésre, a hátsó ülésre dobtam táskámat, amikor pedig TaeHyung is beszállt, muszáj volt megkérdeznem.
 - Mit mondott apukád?
 - Bocsánatot kért, hogy nem figyelt az én érzéseimre, és mostantól azt akarja, hogy boldog legyek. Csak azt nem értem, miért kellett neki több, mint húsz év és egy ilyen behatás, hogy rájöjjön - kezeit a kormányra tette.
 - Az a lényeg, hogy észrevette magát, most már boldog lehetsz - megfogtam jobb kezét és rámosolyogtam.
 - Igaz...akkor induljunk - beindította a motort, aztán el is kezdtünk távolodni a parkolótól.
Az út alatt egyszerűen csendben voltunk, de nem az a kínos fajta, hanem inkább, amikor elég egy mosoly is, nem kell szó, hogy a másik tudja, mire gondolsz. Én végig pörgettem az összes vele kapcsolatos emlékem. Attól kezdve, hogy beleütköztem, eddig a pillanatig. Aztán eszembe jutott, amit magamtól kérdeztem a tükör előtt, hogy megtartom-e e cipőt vagy nem, és hát úgy tűnt, nem volt nagyon választásom.

A repülőtérig semmit sem szóltam hozzá, de ekkor már érdekelt, hogy mégis hova mennénk.
 - Hova megyünk?
 - Felidézzük az emlékeket - jelentette ki egyszerűen csak megvonva vállát.
 - Az nem baj, hogy semmilyen bőröndünk sincs? Semmi más ruhánk? - oldalra nézett, elgondolkodó arckifejezéssel, vigyorogva pillantott újra rám.
 - Majd veszünk ott ruhákat. Gyere! - fogta meg kezem, majd bementünk, a kezembe adott egy kis pénzt, hogy vegyek üdítőt a büfében, amíg ő megveszi a jegyeket. Éppen, hogy sorra kerültem és megvettem a két üdítőt, amikor megfordultam máris ott állt TaeHyung. - Jókor jöttünk, mert be lehet szállni már a repülőbe. Igyuk meg ezeket, aztán menjünk - annyira fura és új volt, ahogyan kezelt engem, de mégis jó érzés volt, hogy annyiszor megfogta a kezem.
Miután elfogyasztottuk italainkat, felszálltunk a gépünkre a megfelelő kapuból. Természetesen a tudtom nélkül az első osztályrakért jegyeket, amiért villámokat szortam rá tekintetemmel az egész út alatt. Ami elég nehéz volt, ha azt nézzük, hogy több, mint egy órás repülőútról volt szó. Inkább nem is néztem rá, nehogy elgyengüljek pillantásától.

Viszont szerencsésen kibírtam a landolásig, és a leszállást is. Amikor megláttam újra a Jeju csodálatos táját, elakadt a szavam, és kicsit megbocsátó tekintettel néztem TaeHyungra. Sokkal kellemesebb volt az idő is, mint az első alkalommal, több virág is kinyílt már, szóval még szebb is.
Mint ahogy akkor, most is bejelentkeztünk ugyanabba a hotelbe, felsétáltunk a szobánkig, mint akkor és ugyanúgy először a kétszárnyas üvegajtóhoz léptem. Mindent ugyanúgy cselekedtünk, mégsem volt ugyanaz. Tavasz is volt és mi is mások voltunk.

 - Ugyanebben a szobában voltunk - dőlt az ágyra, a párnák közé, miután levette zakóját. - Milyen rég volt - sóhajtott egyet.

 - Az őszi szünetben, igen - ekkor megéreztem egy párna csapodását a hátamon. Megfordultam, TaeHyung pedig úgy tett, mintha nem ő csinálta volna. - Miért csinálsz úgy, mintha nem te csináltad volna? Látsz valaki mást itt a szobában? - indultam el az ágy felé.

 - Megint be akarsz vezetni szabályokat? - húzta fel egyik szemöldökét, miközben felült. Megráztam a fejem. - Akkor menjünk el vásárolni - pattant fel az ágyról, és visszavette zakóját. Nem lehetett ellenvetésem, mivel megfogta kezem és kihúzott a szobából. Miután bezárta az ajtót, leszögdécseltünk az előtérig, aztán kerestünk egy jó ruhaboltot a butiksoron. Az első egész közel volt a hotelhez, és valami azt súgta, hogy talán maga a hotel igazgatója üzemelteti azt a boltot, mivel amint beléptünk, ugyanolyan hangulat, bútorzat fogadott, mint az előtérben. A ruhadarabok pedig megütötték azt a szintet, mint amit az a gangnami üzlet, ahova HaNeul vitt minket.

 - Biztos, hogy itt kell vásárolnunk? - fordítottam felé fejem, mikor megnéztem az egyik árcimkét. Mögém lépett, vállamra tette fejét, miközben karjaival átölelt derekamnál.

 - Én fizetek, és nincs ellenkezés. Meg kell tanulni, ha már együtt vagyunk, hogy a másik mit szeret és mit nem. Nem szeretem, ha valamit meg akarok neked venni és az árakon kibuksz - megcsapta a fülem az "együtt" szó, ezért elkezdtem nézegetni a ruhákat.

 - Ki mondta, hogy együtt vagyunk? - rásandítottam szemem sarkából. - Nem kérdezted meg, hogy lennék-e esetleg a barátnőd, így mi nem vagyunk együtt - rámosolyogtam szarkasztikus hanglejtéssel, majd tovább nézelődtem a ruhadarabok közt.

 - Direkt csinálod ezt velem? - jött utánam, ahogy sétáltam a sorok között.

 - Őszintén? - tartottam egy hatásszünetet. - Igen, mert imádom, amikor ilyen arcot vágsz - paskoltam meg arcát gyengéden. - Megyek, ezeket felpróbálom - beszökkentem a próbafülkébe, aztán mikor átváltottam ruhámat egy fekete-fehér pólóra és egy fekete farmerre, kimentem, hogy megkérdezzem a véleményét a szettről. - Na? - a próbafülkék előtt ácsorgott, szóval nem is kellett messzire mennem.

 - Nincs olyan ruha, amiben egy kicsit rondább vagy? - akaratlanul is mosolyra húztam a számat megjegyzésére. Átöltöztem a következő összeállításba, mely egy kék farmerből és egy barack színű felsőből tevődött össze. Újra kiléptem, hogy TaeHyung is láthasson. - Fordulj körbe, kérlek - eleget tettem kérésének. - Tudod, hogy börtönben lenne a helyed?

 - Ugyan miért? Mert elloptam a szíved? Tipikus csajozós duma - összefontam karjaimat magam előtt.

 - Nem. Azért, mert ha a szépséget büntetnék, te életfogytiglant kaptál volna már - felhúztam szemöldököm, majd eltűntem újra a fülkében, elvigyorodtam, amikor már nem látta, de levakarhatatlanul. Megráztam fejem, aztán amikor összeszedtem magam, visszavettem eredeti ruhámat, és kiléptem az összes többivel a kezemben a próbafülkéből.

 - Akkor melyik legyen?

 - Mindkettőt megvesszük, de válassz valamit onnan is, mert két éjszakát maradunk - megfordultam, hogy mégis mire mutatott. A fehérneműkre.

 - Rendben, akkor találkozunk a pénztárnál - elindultam a fehérneműk felé, de TaeHyung ugyanúgy jött utánam.

 - Segítek választani - vonta meg vállát, mikor ránéztem. Nem is tudtam volna elküldeni, mert úgyis jött volna, végülis férfiből van. Nézegettem a különböző alsóneműket, aztán osztálytársam mellém lépett egy fekete csipkés melltartóval és egy ahhoz tartozó bugyival.

 - Minek nézel engem? Csak egy csöppet ribancos - sóhajtott egyet.

 - Ki fogja látni rajtam kívűl? - a lehető legmagasabbra futott szemöldököm. - Fogd ezt meg, meg még egyet és menjünk - elvettem tőle, aztán elkerekedtek szemeim, amikor láttam, hogy pont az én méretemet hozta. - Ne nézz így. Nekem is volt életem, mielőtt egyetemre mentem volna - az ő kívánságára választottam még egyet, míg ő is keresett magának ruhákat, bár ő sokkal gyorsabban tette meg a körét. Kiléptünk az üzletből a papírtáskákkal, és el is indultunk vissza a hotelbe. Viszont ugyanott megálltunk a sétányon, ahol az első alkalommal. Kivette kezemből és letette a földre a vásárolt dolgokat, hogy megfoghassa a kezemet. - SeoNa, nagyon örülök minden egyes pillanatnak, amit veled tölthetek, de gondolom, nem akarod a csöpögős dolgokat hallgatni, ezért csak megkérdezem, hogy leszel a barátnőm, te bolond nő? - elmosolyodtam a megnevezésen, majd bólintottam. Elővette zsebéből a pihés tollat. - Kelleni fog ez, hogy megcsókolhassalak? - mutatta fel, mire megráztam fejemet. Közeledett arcomhoz, és én is tettem ellene, hogy a köztünk lévő távolság gyorsabban csökkenjen. Amikor pedig összeértek ajkaink, elengedte a madártollat, amely úgy szállt el a szélben, mintha még mindig gazdáján utazna. Eltávoldott tőlem, majd megfogta a felét az én szatyraimnak bal kezében, jobb kezével pedig megfogta kézfejem, miután a maradék papírtáskákat is megfogtam, folytattuk utunkat a hotelbe. És ezúttal valóban elmondhattam, hogy boldog vagyok, de minden ember tudja, hogy nem lehetünk örökké azok.