/SeoNa pov/
Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.
- Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.
- Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.
A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.
Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.
- Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.
- Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?
- Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?
- Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
- De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
- Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
- Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.
Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
- Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
- Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
- Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
- HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.
/NamJoon pov/
A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
- Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
- Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
- SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.
/SeokJin pov/
Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
- Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
- Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
- Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
- Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
- Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
- Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
- Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
- Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
- Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
- Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.
/YoonGi pov/
A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
- Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.
Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
- Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.
- Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
- Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.
- De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
- Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
- Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.
- Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
- Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
- Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
- HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.
/NamJoon pov/
A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
- Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
- Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
- SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.
/SeokJin pov/
Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
- Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
- Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
- Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
- Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
- Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
- Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
- Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
- Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
- Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
- Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.
/YoonGi pov/
A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
- Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.
Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
- Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.
- Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
- Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.
- Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.
- Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.
- Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...
- Nana...
- Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.
- Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.
- Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?
- Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.
- Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.
- Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?
- Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.
- Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.
