18.rész - Indifferent and unchanged.

/TaeHyung pov/

Lassan és fáradtan kikászálódtam az ágyamból, ránéztem az órámra, majd eszembe jutott a HaNeulnek tett ígéretem. Körbe kell őt vezetnem. Felöltöztem, rendbe tettem a hajnak nevezett szénaboglyát a fejemen, aztán a táskámmal együtt elindultam az egyetem elé, hogy találkozzak a lánnyal, aki támogatni fogja az intézményt minden bizonnyal. YoonGi még aludt, mikor eljöttem a szobánkból. Legalább ő normálisan alszik.

Nem is kellett túl sokat várnom, negyed nyolc környékén megjelent HaNeul egy fehér kocsiban ülve. Mikor kiszállt, vörös kabátja tavasszá változtatta át a késői őszt körülöttünk, mosolyogva mellém lépett, miközben bezárta autóját.

 - Megyünk akkor? - a szavam elállt a gyönyörű, igéző szemeitől, de bólintottam egyet halványan elmosolyodva. Figyelmesen forgatta fejét, mikor mutogattam ajtóról ajtóra, elmondva, mit hol talál. Az emeleteket is végig járva, a nagycsarnok felé elmenve, a kollégium folyosóit érintve haladtunk, közben a különböző évfolyamok, szakok diákjai végig néztek minket, míg elsétáltak mellettünk. A fiúk inkább HaNeult bámulták meg jobban, a lányok inkább irigyelő tekintettel pillantottak felénk. - Köszönöm, hogy végig vezettél, elkísérnél az igazgatóhoz? Végül is, vele kellene megbeszélnem a támogatást, nem igaz? - újra elmosolyodott. A földszinti irodához vezettem, megálltunk, mielőtt még bement volna, megpördült tengelye körül és felém fordult. - Köszönöm még egyszer az idegenvezetést.

 - Szívesen máskor is - akaratlanul is elmosolyodtam. Elővettem zsebemből telefonom, aztán az ő elmentett számát tárcsáztam, mikor pedig megcsörrent az ő készüléke, megszakítottam a hívást. - Mentsd el a számom - időközben becsöngettek az első órámra, de nem szándékoztak egykönnyen megindulni lábaim az időre tekintve. - Akkor majd még találkozunk.

 - TaeHyung, egyet szeretnék tőled kérni. Ne hitesd el velem, hogy úgy kedvelsz, ahogy gondolnám a tetteidből. Volt már, hogy fájdalmat okozott valaki, ne állj be abba a sorba, kérlek - halvány, de talán nem is annyira őszinte, mint az előzők, mosollyal tűnt el az igazgatói iroda ajtaja mögött. Sóhajtottam, és futásnak eredtem felfelé a lépcsőkön. A megfelelő terem ajtaja előtt viszont megdermedtem. SeoNa tegnapi mondatai idéződtek bennem fel. Az arckifejezése, ami cseppet sem tűnt boldognak. Benyitottam végül a helyiségbe, elsőként elnézést kértem tanárunktól, hogy a késői érkezésemmel megzavartam az óráját, majd helyemre siettem, SeoNa mellé. Egyből a két elviteles kávés pohár ütötte meg szememet az asztala szélén. Ha én nem vagyok, akkor is gondoskodnak róla. Aztán feltűntek a halvány karikák a szeme alatt, majd a beharapott alsó ajka. Ahogyan figyelmesen jegyzetelt, legszívesebben megállítottam volna kezét, hogy megfoghassam egy pillanatra. Viszont nem tettem. Nem tettem, mert más is gondoskodik róla. Nem tettem, mert csak még jobban összekavartam volna. Nem tettem, mert utána fájt volna neki kezem érintésének kihűlt helye.

Mikor kicsöngettek, olyan sebesen pakolt össze és hagyta el a termet, hogy már csak az ajtón kilibbenő alakját láttam, aztán el is tűnt. Mialatt a földszinti terem felé battyogtam, YoonGi karolt át vállam felett.

 - Miért késtél, ha még előbb is hagytad el a szobát, mint én? - levette karját vállaimról, várta a válaszom.

 - Apám adott egy, úgymond feladatot, azt kellett teljesítenem reggel - nem hazudtam, HaNeul egy feladat számomra jelenleg. - De beértem, nem igaz? - viccelődtem el, nehogy el kezdjen kérdezősködni, ekkor megjelent mellettünk a lány, aki miatt késtem az óráról. - Oh, HaNeul, még itt vagy? - fordultam felé.

 - Igen, csak most végeztem az igazgatónál - rám mosolygott, majd észrevette YoonGit. Mindketten egy furcsa pillantást vetettek egymásra, valami volt abban a tekintetben. - Ah, hello, biztos TaeHyung egyik osztálytársa vagy, nem? - mosolyogva nyújtott kezet felé. Osztálytársam bólintott, megrázta a lány kezét.

 - Megyek is, hogy tudjatok beszélgetni - nem sokáig fogtak kezet, mert YoonGi elkapta sajátját. - A teremben leszek, de még szeretnék beszélni veled SeoNáról - amint kimondta a nevet, dobbant egyet szívem. Ott is hagyott bennünket.

 - Én sem maradok tovább. Megérted, ugye? Az Entertainmentben soha sem áll meg az élet, főleg nem most, hogy támogatást akarok nyújtani. Majd még biztosan találkozunk, akkor jobban megismerkedünk. A viszontlátásra, TaeHyung - ezúttal egy őszinte vigyor kíséretében hagyta el az épületet. Jómagam is leültem a helyemre, a következő órára készülve, a földszinti teremben, SeoNa mellé. Nem szóltunk egymáshoz, csupán ültünk csendben, miközben a többiek mögöttünk vígan zajongtak. Viszont ez nem kínos csendnek hatott, inkább egy kissé fájdalmasnak.

/SeoNa pov/

A december épphogy betette a lábát a napokban, én mégsem élveztem az időszakos hóesést. Még a heti két rádiózás alatt sem lettem boldogabb. Odakint egyre csak rövidültek a nappalok, és még az a rövid nappal sem volt túl fényes. Az ég állandóan felhőkkel burkolt, a fák ágai csupaszok, a levegő hőmérséklete folyamatosan a mínuszokat verdeste. Néha örült a diákság, ha a nap egy-két órára előbukkant a szürkés vatta mögül. Vizsga vizsga hátán. Viszont még így is sikerült ötös dolgozatokat írnom, valami csoda folytán talán. Az eszem mindig máshol járt, mint kellett volna.

A tankönyveim felett ültem, a hétfői dolgozatra kellett volna tanulnom, de mégis a kinti tájat bámultam. JiYeon egy hónapja nem tudta, mit kezdjen velem, a gondolataimmal. Több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, utoljára november hetedikén, a YoonGival töltött napon. Ezúttal is úgy döntöttem, hogy inkább felöltözök és az egyetem bejáratánál lévő lépcsőkre ülök, onnan néztem a már sötét eget, ami aznap egészen tiszta volt, a többi naphoz képest. Nagy sóhajokkal szívtam be a hideg levegőt a tüdőmbe.

YoonGi, JiYeon, de még JungKook is próbált felvidítani minden nap, hiába. Bennem egy hang nyújtott volna melegséget, az övé. Az övé, amit nem hallottam, azóta a vasárnap óta még novemberben, ami annyira hiányzott, ami fájdalmat okozott volna, ha még egyszer meghallom.

Gyűlni kezdtek a könnyek lassan a szemembe, összébb húztam magam a csípős hidegben, de bemenni eszembe sem jutott. Lépéseket hallottam közeledni, felnéztem, előttem pedig TaeHyung képe jelent meg. Egy ideig a szemembe nézett, majd engem kikerülve tovább haladt. Elfelejtettél? - kérdeztem volna meg. A válasz talán az irányából nem is lett volna őszinte, nem is tudtam volna megmondani, hogy őszinte-e vagy sem. Ekkor egy hívás érkezett YoonGitól. Talán véletlenül hívott fel, mégis hallgattam a beszélgetést, amit TaeHyunggal folytatott.

 - És mi van azzal a lánnyal? Aki egy hónappal ezelőtt itt volt a suliban - felismertem a szőkeség hangját.

 - Azt hiszem, ő a barátnőm most - lesokkolt, amit TaeHyung mondott, egyből meg is szakítottam a vonalat. Ismét előre furakodott rengeteg gondolat, voltak, melyek védték TaeHyungot, hogy biztosan csak félreértés az egész, és persze voltak olyan foszlányok, melyek véget akartak vetni az érzéseimnek a fiú iránt. Ezek a gondolatok győztek. A telefont újra fülemhez emeltem, ezúttal én indítottam hívást, nagybátyám pedig a vonal másik végén bele is szólt.

 - Mit szeretnél, SeoNa?

 - Felejteni - ezek után megkértem, hogy küldjön értem egy autót. A jármű az egyetem elé gördült nem sokára. Beszálltam, egészen az általam már ismert irodájáig kísértek emberei, aztán kitessékelte őket főnökük. - Még mindig tönkre akarod tenni TaeIl családját, HongBin? - kezdtem azonnal mondanivalómat. Elkerekedtek szemei kérdésemre. - Én talán tudnék segíteni. Viszont előbb, el kell felejtenem a fiát, az iránta való érzéseimet.

 - Ebben pedig én tudok segíteni. Ugyan soha nem fogod tudni elfelejteni, de elnyomni sikerülhet - felállt székéből, elindult ki a helyiségből, két férfi követett minket, beszálltunk a liftbe, két szinttel lejjebb mentünk. Két ajtó helyezkedett el a harmadikon, egy két szárnyas vastag ajtó, és egy másik a balunkon, utóbbit kinyitotta nagybátyám, azonnal egy hatalmas hangszigetelt helyiség tárult elénk, ahol többen is a fegyverforgatásukat gyakorolták, vagy éppen a célzóképességüket. - Üdvözöllek a lőterünkön, SeoNa! - tárta ki kezét. - Ha szeretnél segíteni, meg kell tanulnod a fegyvert használni, és egyúttal egy kis feszültséget is levezethetsz vele - egy üres céltáblához vezetett, az a két férfi még mindig a nyomomban volt eközben. - Tedd ezt be a füledbe - adott két füldugót kezembe, melyeket kérésére a hallószervembe tettem. - Válassz egy fegyvert - ekkor elém tettek öt féle fegyvert is.

 - Egy kérdés előtte. Jelenleg az épületben én vagyok az egyetlen lány? - nagybátyám bólintott, majd körülnéztem. Jó néhány szempár figyelt engem. Felvettem kezembe a középső fegyvert.

 - Nagyszerű választás - lépett közelebb HongBin. - Fogd meg így - tette a megfelelő helyzetbe a kezemben a fémdarabot. - Így biztosítsd ki és gondolom, tudod, hogyan kell elsütni, de vigyázz, mert visszarúg - hátrébb lépett, elfordítottam fejem a céltábla felé, felemeltem a fegyvert, a ravaszra tettem ujjam, sóhajtottam egyet. Sokszor hallottam, hogy emberek az általuk gyűlölteket képzelik ilyenkor a céltábla helyére. Én saját magamat képzeltem a céltáblához. Azt a SeoNát, aki gyáva, aki túlságosan elmerül mindig is az érzelmeiben, aki azt hiszi, mesevilág az élet. Azt a SeoNát, akit egészen TaeHyung megismeréséig nem is tudtam, hogy létezik egyáltalán. El akartam temetni ezt az énem, vele az érzéseimet is. 

Meghúztam a ravaszt, eltaláltam a képzeletbeli SeoNa homlokát, ekkor összerogyott, láthatóvá vált számomra, hogy a körök összességének közepét találtam el. Leeresztettem a fegyvert, az eddig visszatartott levegőmet kifújtam, halványan elmosolyodtam. - Éreztem, hogy ez lesz - elkezdett tapsolni nagybátyám, mire a többi férfi, fiú is követte, a mosoly az arcomon pedig szélesebbre húzódott. - Jobb, SeoNa? - kérdezte HongBin.

 - Igen - fordultam felé. Ekkor pedig megszületett bennem egy érzelemmentes lény, Nana, és ezt csupán nem a rádiózásnál fogom viselni.

 - Szeretnél a csapatunk része lenni? - tette fel a kérdést nagybátyám, mire körbenéztem az érdeklődve néző tekintetek között, és ezek után bólintottam.

Kiléptem az épület ajtaján a két férfival mögöttem, a hideg azonnal lehűtötte bőröm, de a mosoly is odafagyott az arcomra vele együtt. Beszálltam a fekete autóba, mellyel ide jöttem. Az utcákat szeltük, miközben a kint elhaladó dolgokat néztem, az odafagyott halvány mosollyal az arcomon.

A fejemben egy jelenet játszódott le közben. Egy kietlen tájon álltam egyedül, egy gödörbe néztem, melyben fényképek hevertek elszórva. A gödör mély volt, több méteres is lehetett. Egy ásót tartottam kezemben, miközben a képeket elemeztem a mélyedésben. Az emlékeim, melyeket TaeHyunggal éltem át, megdermedve szerepeltek rajtuk. Az első találkozásunktól kezdve az utolsó lépcsős jelenetig minden odalent volt. Lassan elkezdtem lapátolni a földet az ásóval a fényképekre. Éreztem, ahogy lassan eltűnnek bennem az érzések, amelyeket azokban a pillanatokban átéltem. Maga az emlék nem tűnt el, csupán semlegessé változott át nekem. Amint mindent betemettem, sóhajtottam egyet.

Kiürült a fejem, mintha a gondolataim nagy része eltűnt volna. Ez kellett? Ennyi időn keresztül csendben tűrtem, hogy a felbukkanó, újabb gondolatok elemésszenek. Ezúttal pedig én emésztettem fel őket.

A két férfi kitett az egyetemnél, amikor pedig elköszöntek, úgy tűnt, másképpen néznek rám ezúttal. Tovább haladtam, be az épületbe, és mikor a kollégium folyosóján jártam már, felfedeztem YoonGi alakját, ahogyan a JiYeonnal közös szobánk ajtaja mellett támasztja a falat.

 - Nana! - vett észre és azonnal elém is lépett, nehogy be tudjak menni a szobába. - Komolyan csatlakoztál HongBin csapatához? - bólintottam, akárcsak ott, nagybátyám előtt. - Mi volt rá az okod?

 - Felejteni akartam. TaeHyungot és az érzéseimet el akartam feledni. Úgy nagyjából sikerült is az egyiket. És YoonGi-ah, több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, de ma igen. Jobban érzem magam, mint eddig. Viszont most mennem kellene tanulni a holnapi dolgozatra, szóval viszlát holnap, Gigi - mosolyodtam el, majd kikerülve a szőkeséget betértem a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán bármilyen szó nélkül leültem tanulni asztalomhoz. Szobatársam furán figyelt engem közben, ezért felé fordítottam fejem. - Van valami az arcomon, JiYeon-ah?

 - Egy mosoly, ami eddig nem volt ott. Elmondanád, mi történt?

 - Meséltem már a nagybátyámról? - kicsit elgondolkodott, majd bólintott. - Bekerültem a csapatába. Ezzel párhuzamosan pedig eltemettem az érzéseimet. Mosolygok, mert végre csend van a fejemben, végre tudok koncentrálni - részleteztem.

 - Ugye nem fogsz embert ölni? - megráztam fejem mosolyogva. - Akkor örülök, hogy mosolyogsz - visszavonult tanulmányaihoz, én is így tettem.

Előbb tért nyugovóra szobatársam, mint én, ezért a kislámpa fényénél még két óráig tanultam, majd egy zuhanyzást követően én is lefeküdtem ágyamba. Nem aludtam azonnal el, ezért még egy darabig a plafont vizslattam, aztán átterelődött tekintetem a parafatáblámra. Az utcai lámpák fénye egy sávban rávilágított a táblára, pontosabban a TaeHyung által készített rajzra. Mosolyra húztam szám szélét, majd szép lassan lehunytam szemem.

/YoonGi pov/

A késői órákban ellátogattam a leharcolt ötemeletes telephelyre, ahol főnököm tartózkodott, amit csupán bennfentesen úgy hívtunk mindig, hogy a Magas Pokol. A motorommal leparkoltam az épület előtt, majd az üvegajtón belépve, azonnal megcsapott a szokásos benti meleg. Tisztelettudóan köszöntem a portásnak, aki akkor indult haza. A lifttel felmentem ezután felmentem a harmadikig, mivel tudtam, hogy ilyen későn mindig a harmadik emeleti lőtéren találom. A feltételezésem beigazolódott, mikor benyitottam a helyiségbe.

 - Mit keresel itt ilyenkor, YoonGi? - tette le fegyverét maga elé főnököm.

 - Mi a célod SeoNával? Miért vetted be a csapatba?

 - Tudod te is nagyon jól, YoonGi - sóhajtott egyet és leült a lőtér egyik sarkában kialakított szegletbe, ahol fotelek voltak körbe rendezve. - Ide figyelj. Először is ő akart ide jönni, ő akarta elfelejteni azt a gyereket. Én csupán segítettem az unokahúgomnak. Sokkal jobb azt látni, hogy mosolyog, igaz-e? - megköszörülte a torkát, amin az éveken tartó dohányzás és alkoholizmus még mindig visszhangzott. - Fiam, különben is, így még közelebb lesz hozzád. Áh, kérdezni is akartam. Mi van HaNeullel? - lehuppantam jómagam is a fotelek egyikébe és rákönyököltem a karfára.

 - Elméletileg TaeIl és HaNeul cége társcégek lettek, ezért TaeHyung és ő együtt vannak. Januártól pedig elkezdi támogatni a Dankook Egyetemet - válaszoltam eléggé részletesen.

 - Azóta találkoztál a lánnyal? - kortyolt bele félliteres vizes flakonjába.

 - Igen, főnök. Úgy tett TaeHyung előtt, mintha nem ismerne.

 - Mit éreztél ekkor? - tovább kérdezősködött. - YoonGi, ti mind, akik a húszas éveitekben jártok, olyanok vagytok számomra, mintha a fiaim lennétek, csupán azért kérdezem ezeket. Válaszolj nyugodt szívvel.

 - Őszintén, nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy valóban nem ismer meg - a szemébe néztem ezúttal, mikor válaszoltam. HongBin elmosolyodott erre, de ez soha nem jelentett túl jót, terve volt.

 - Megtennél nekem valamit? Tervezzetek egy négyes kávézást. HaNeul, TaeHyung, SeoNa és te, ismerjétek meg egymást. Aztán mondd el, hogyan viselkedett az unokahúgom. Tesztelnem kell őt, mielőtt végleges csapattaggá teszem. Eközben te is tesztelheted azt a gazdag  lányt, figyelheted a nézését, a végén csak kiderül, hogy direkt csinálta-e vagy sem. Most pedig menj vissza a kollégiumba, ki kell pihenned magad holnapra - döntötte hátra fejét. Felálltam a fotelből, már az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.

 - Főnök, mivel SeoNával ugyanazt kapták átokul, ezért megkérdezem. Önnek sikerült már túllépnie JiWonon, elfogadnia, hogy már családja van? - elnevette magát.

 - Szerinted, akkor tönkre akarnám tenni TaeIlt és a cégét, ha már túlléptem volna a múlton? SeoNa is a legrosszabbat örökölhette ettől a családtól. Ez egy életen át megmarad, ha nem jön rá valahogy, hogyan vethet véget neki, viszont most már tényleg menjél, YoonGi - elhagytam az épületet, ahogyan kérte. Felszálltam motoromra és csak úgy cikáztam az utakon, utcákon át. Gondolataimmal megtelt fejemet még a menetszél sem tisztította meg. Úgy akartam érezni, ahogyan Nana, hogy egyszerűen tudjak mosolyogni, bármi gond nélkül. Ezért elhatároztam, hogy az utakon hagyom a bármilyen kevert érzéseimet és megszervezem azt a találkozott a négyesnek. Ott pedig, elérem, hogy HaNeul ne tettesse azt, hogy nem ismer.

17.rész - Time.

/SeoNa pov/

Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre.

YoonGi melegsége elfeledtette velem egy kis időre a gondolataimat, visszatért belém a régi, energikus lényem. Leengedtem kezem, kicsit eltávolodtam tőle, a szemébe néztem.

 - YoonGi-ah, mi lenne, ha újra gyerekek lennénk gondok nélkül csupán kicsit nagyobb kiadásban? - mosolyodtam el, mire felhuppantunk a motorra, a legközelebbi motel őrzött parkolójában hagytuk a járművet, majd újra az utcára léptünk.

 - Óvoda? - biccentett egy nagy kupacnyi lehullott, barna levélre a motel előtti járdán. Bólintottam, aztán megfogta kezemet, azzal a lendülettel pedig együtt ugrottunk a gondosan összeszedett levelek közé. Nevetve kászálódtunk ki közülük, néhánnyal még megdobált ezek után, majd tovább álltunk, nehogy összeszedessék velünk a széttúrt levéldombocskát. Kézen fogva sétáltunk, kezeinket a levegőben lóbáltunk, mintha csupán az általános iskolai órák után együtt mennénk haza.

A séta közben egy régi játszótér mellett haladtunk el, magammal húzva osztálytársamat, majd elengedve kezét másztam fel a fémből készült mászóka egyikére. A legtetejére érve, leültem a hideg csőre, lóbáltam a lábam, akár egy kisiskolás. Mosolyogva, kezeit zsebeibe mélyesztve nézett fel rám YoonGi. Az a vigyorgás arra a napra emlékeztetett, mikor barátok lettünk, ugyanaz a széles mosoly ült ki az arcára aznap is. Délután, mikor hazakísért a suliból, az útba eső, szöuli játszótéren bújócskáztunk órákig, kergetőztünk, röhögcséltünk, barátok lettünk. Egészen mostanáig el nem váltak útjaink. - Boldog évfordulót! - ordítottam le neki, mire felhúzta egyik szemöldökét. - Ma pontosan tizenegy éve, hogy barátok lettünk, Gigi - szélesebb mosolyra húzódott szája. Elkezdtem lefelé mászni, de az utolsó pár méteren félre léptem, viszont YoonGi időben észlelte ezt és elkapott, karjai enyémek alatt fontak körbe, lesegített a mászókáról, majd magához húzott. Kicsit furán hatott a hirtelen ölelése, de viszonoztam azt.

 - Köszönöm, hogy tizenegy éve nem hagytál el - elmosolyodtam, mialatt egyenletes légzését és szívverését hallgattam mellkasának döntve fejem. Ekkor hirtelen nyakam köré került karja, másik kezével kócolni kezdte hajamat, aztán mikor elengedett arrébb is futott, hogy ne tudjam visszaadni a cselekedetét. Megvárta, míg mellé érek, közben vigyázott feje épségére, inkább tartotta a távolságot, ezalatt végig csak mosolyogtam.

Utunk Busan utcáin egy játékteremhez vezetett, ahova azonnal be is tértünk. A hely kintről sokkal kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Mindenféle játék leledzett odabent - darts, fegyveres, illetve autós játék, és persze táncolós is. A benti játékokhoz külön nem kellett fizetni, csupán azért, hogy bejuss. Amíg YoonGi kifizette a belépőnk, újra körülnéztem. A fények, melyek váltakoztak a falakon, ezúttal sötét kéken pompáztak, megigéztek, arra eszméltem fel, hogy osztálytársam legyezett az arcom előtt, hogy beljebb fáradhatunk. Elsőként egy fegyveres játékot választottunk, név szerint, 'Zombiland', egy két személyes játék, ahol a képernyőn megjelenő élőholtakat kellett lelőni. Az elején még a saját kijelzőmet néztem, aztán a szőkeségre terelődött tekintetem. Ahogyan beleélte magát a játékba egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor feltűnt egy piros 'GAME OVER' felirat az én felemen, osztálytársam pedig ujjongani kezdett mellettem. Elvigyorodtam, azt a kisfiús örömöt láttam arcán, ami ilyenkor mindig előjött. Régen, a középiskolában főleg, olyanná akartam tenni a barátságunkat, hogy elbizonytalanítsuk azzal a körülöttünk lévőket, hogy biztosan csak barátság van-e köztünk. Mára, így tizenegy év alatt, pedig már én is kezdek kételkedni, hogy milyen fajta kapcsolat van köztünk.

 - Táncoljunk! - váltottam arckifejezést, hogy ne vegye észre elgondolkodásomat, és egyúttal tudtam, hogy táncban soha nem tudna legyőzni. Igazam is lett. Ezek után, még két óra alatt nagyjából, kipróbáltunk minden létező játékot, amivel a játékterem rendelkezett. A nap kezdett az eddigi legjobbak közé bekerülni a listámon.

Elhagytuk a helyet, hogy valahol ehessünk egyet. Az én ötletemből fakadóan, hogy éljük meg újra a középiskola utolsó évét, elmentünk YoonGi egyik ismerőse által felállított kis kifőzdébe. Ahol rendeltünk pár tányérnyi, különböző étket és két üveg sojut hozzá. A hangulat egyre jobb lett az alkohol hatása végett. Pohárról pohárra tűnt el a hideg levegő érzése, vele együtt szívódott fel a gátlásom is, ahogyan a szőkeségé is. Minden poharat valamilyen okkal emeltünk fel, a legtöbbször pedig a fiatalság miatt koccant össze poharunk. Nevetgélve, szinte felborulva indultunk el Busan ekkor már csendesebb utcáin, mivel olyan este tíz, tizenegy felé járhatott az idő. Mondatok jöttek ki a számból, és YoonGiéból is, de hogy ezek értelmesek voltak-e azt kevés ember tudná elmondani. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy megöleltem egy villanyoszlopot, viszont felszabadultnak éreztem magam, fiatalnak, őrültnek, gátlástalannak, boldognak.

Egy parkon vágtunk át, mivel pontosan nem tudtuk abban az állapotban, hogyan jutunk el a motelig, ahol osztálytársam motorját hagytuk. Aztán lábaim úgy döntöttek hirtelenjében, hogy nem szándékoznak tovább tartani súlyomat, ezért a park egyik fából tákolt padjára huppantam. Pár pillanat múlva vette csak észre YoonGi a történést, de utána ő is helyet foglalt mellettem. Miközben ültünk, lóbáltam a lábaim, majd egyszer csak megfogta és ölébe rakta azokat.

 - Nem akarom, hogy eless menet közben - lábbelimre tekintettem, felfedeztem lógó cipőfűzőimet, amelyeket elkezdett bekötni. - Az lenne még a jó, hogyha a lelki gondokra még jönne pár fizikai fájdalom is - visszaeresztette a talajra lábaimat, miután bekötötte a fűzőt, aztán hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét, szép lassan beszívta majd kifújta a friss levegőt, mely körülöttünk lebegett.

Jómagam is hátradöntöttem fejem, de szemeim az égre tapasztottam. A tisztasága megnyugtatott, elterelte a figyelmem a tényről, hogy fázni kezdtem még a kabátom ölelésében is. A sötét ég a csillagokkal rajta egy csodás befejezésnek tűnt. Egy remek befejezése annak a napnak, melyen újraéltem a gyerekkoromat azzal az emberrel, aki talán a legfontosabb számomra. A legjobb barátom, nélküle tizenegy éven át fogalmam sem lett volna, hogy mit kezdtem volna. Sóhajtottam egyet, mire kinyitotta szemeit és rám nézett.

 - Min gondolkodsz?

 - Örülök, hogy vagy nekem. És... - nyeltem egy nagyot. - tudom, hogy hétfőn van egy vizsgánk, de nem akarok oda visszamenni. Talán ezerszer jobb anélkül a légkör nélkül.

 - Nana, ide figyelj - felemelte fejét, kiegyenesedett a padon. - Elhatároztunk, hogy az egyetemet is végig csináljunk, ha máshogy nem is, együtt. Nem fogod otthagyni, mert egy álmod volt, hogy bejuss a Dankookra, és sikerült is. A mai dolgokat meg csupán felejtsd el csak hétfőig. Jobb úgy megélni a pillanatot, hogyha nem gondolsz arra, hogy mi lesz holnap, holnapután - arca kicsit megváltozott, amit még a sötét éjjen is észrevettem.

 - És te min kezdtél el gondolkodni?

 - A múlton, amit ma újraéltünk - apró mosoly jelent meg szája szélén, ami túl sok mindent rejtett magában.

/TaeHyung pov/

Beszálltam apám kocsijának hátsó ülésére, ahol egyből a melegebb levegő csapott meg, és annak a tipikus autós légfrissítőnek az illata, amit apám mindig a visszapillantóra aggatott. Rühelltem azt az illatot. Viszont valamiért mégis elviseltem, apámnak úgy mutattam, mintha szeretném azt. Szüleim, miközben a célunk felé hajtottunk, egymás kezét fogták. Kicsit elmosolyodtam azon, hogy még ennyi éven át is ennyire szeretik egymást, de az a kis mosoly is eltűnt, mikor SeoNa jelent meg előttem. A pillanat, amikor rám nézni sem akart. Ezzel szemben pedig ott volt az a momentum, amikor a kezem az övén nyugodva játszott el egy dalrészletet a zongora órán, amely az utolsó volt számomra. Három, idegenek vagyunk egymás számára. Kitekintettem az ablakon, amely kicsit bepárásodott a benti meleg és a kinti hideg okán. Csupán álmodtam egész éjjel... Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra... Szemeim fátyolossá váltak SeoNa mondataitól az emlékezetemben. Pár pislogással próbáltam elhessegetni őket. Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást? A hanglejtése még mindig ott visszhangzott a fejemben. Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Lefékezett apám hirtelen, kikászálódtunk mind a járműből, és egy hatalmas cég épülete előtt álldogáltunk. A bejárat felett díszelgett a kék felirat, miszerint a 'KHN Entertainment' cég birtokolja a több emeletnyi létesítményt. Fogalmam sem volt, hogy miért kellett nekem is jönnöm a szüleimmel pont ehhez a céghez, de követtem őket az épület belsejébe, ahol egy húszas éveiben járó lány köszöntött minket azonnal, amint beléptünk a fotocellás ajtón.

 - Üdvözlöm Önöket a KHN Entertainment-nél! - hajolt meg tiszteletteljesen. - Kim TaeIl és családja, jól sejtem? - nyújtotta a kezét apám felé, mire bólintott helyeslően. - Kim HaNeul, a cég igazgatója - mutatkozott be, mire elképedtem. Egy ilyen fiatal lány egy cég igazgatója? - Jöjjenek velem az irodámba, a tizedikre - mosolyogva indult el. A hallon átvágva szálltunk be a tizenhat személyes liftbe. Addig is mindenki meghajolt a lánynak, akivel találkoztunk. A felvonóban végig őt figyeltem, próbáltam megismerni, levonni a következtetéseimet a külsője alapján. Aztán kiléptünk a liftből, az irodája volt a következő helyiség, ahova beléptünk. Ő helyett foglalt a székében az asztal mögött, minket pedig a vele szembe lévő székekre ültetett le. - Szóval akkor szerintem kezdjük is el a beszélgetést, ami miatt eljöttek idáig. Szeretném támogatni az egyetemek egyikét, hogy valami újabb célt adjak a cégemnek. A Dankookot választottam, mert annak vannak a legjobb lehetőségei a fejlődésre. A pénzemmel támogatni fogom, hogy még többet tehessenek meg az ottani diákok taníttatásáért. Úgy tudom, TaeHyung is ott tanul? - nézett rám, mire bólintottam egyet. - Akkor megtennéd, hogy hétfőn körbevezetsz az egyetemen? - mosolyodott el.

 - Persze, de miért kellett nekem ma eljönnöm ide egyébként?

 - Édesapád szeretné az én cégemet társcéggé tenni az övével, ez téged is érint részben. Nem kényszerítettem rá, csupán felajánlott tulajdonképpen, téged - szüleimre néztem, főleg apámra, aki ekkor felkelt a székéből.

 - Mi megvárunk az autóban, fiam, beszélgessetek ti ketten egy kicsit. Örvendtem kisasszony, hogy elfogadta a felkérésemet. A továbbiakról még beszélünk - elköszöntek szüleim, majd elhagyni készültek az irodát, de HaNeul még utánuk szólt.

 - JongHyun odakint majd ad Önöknek egy kis kosarat, vigyék haza - meghajoltak kissé, aztán becsukták az ajtót. - Nos, TaeHyung. Gondolom, megfogalmazódott rengeteg kérdés benned. Párra tudok választ adni. Például, azért ülök ebben a székben, mert apám a halála előtt nekem adta a céget. Mindig is nekem akarta adni, ez a névből is kiderült, ami az én monogramom - figyelmesen hallgattam válaszát a kérdésre, amit ki nem mondtam, de megfogalmazódott bennem. - Egyetlen gyereke voltam, szóval próbált megadni mindent nekem. Anyukám a cég pénzügyeit intézi eközben. Apád ajánlata pedig - tartott egy kis hatásszünetet. -, hogy a cégeink még összetartóbbak legyenek, az, hogy mi ketten együtt lehetnénk, akár házasság is szóba jöhetne, apukád elmondása szerint. Én csupán akkor akarom az egészet, ha te is - újra egy aranyos mosoly jelent meg szája szélén.

 - Ez így sok volt mára, de átgondolom a dolgot. Hétfőn akkor találkozunk az egyetem előtt - álltam fel a helyemről, mire ő is feltápászkodott. Megkerülte az asztalt és átnyújtott egy névjegykártyát.

 - Mentsd el a számom - nyújtotta kezét felém, amit megráztam. - Akkor hétfőn - megnyomta az asztalon lévő vezetékes telefon egyik gombját, mire egy magas férfi állított be, de nem lehetett sokkal idősebb, mint én vagy HaNeul. - JungHyun, kérlek kísérd le TaeHyungot, nehogy eltévedjen, mert szeretném még látni őt itt - ahogy kérte a férfit, lekísért a bejáratig, majd onnan már egyedül is ment a séta az autóig. Behuppantam a hátsó ülésre, majd mormogtam szüleimnek, hogy az egyetemhez vigyenek, aztán el is indultunk. Mintha ki sem szálltam volna a járműből, ugyanonnan folytatódtak a gondolataim, ahol abba maradt, SeoNától. Az ablakon kifelé bámészkodtam, túl sok mindent ugyan nem láttam a elhomályosodott tájból, de nem is volt szükséges, ugyanis gondolataim létrehozták a körvonalakat és a részleteket is maguktól.

/SeoNa pov/

Közös megegyezésre a motelben töltöttük az estét, én persze szokásosan új helyen nem is bírtam volna aludni. YoonGi is a plafont nézegette egy darabig, majd felém fordult.

 - Hány órája nem aludtál? - ránéztem az órára, fejben kiszámoltam, alig mertem elmondani neki.

 - Negyvenhét órája ébren vagyok, lassan két napja - lenéztem a földre lehelyezett matracon fekvő osztálytársamra. Morcosan nézett rám, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem bírok elaludni. Ő végül elszunnyadt olyan hajnali egy környékén.

Délelőtt tízkor már az egyetem területét érintettük, együtt sétáltunk a kollégium folyosóján, majd az elágazásnál elváltunk. A szobám ajtaját kinyitottam, egyből JiYeon termett előttem.

 - Telefonod minek van, ha nem veszed fel? - elővettem zsebemből készüléket, a kijelzőn tizenegy nem fogadott hívás díszelgett. - Tízszer hívtalak, de gondolom, le voltál némítva. Akkor legalább most mondd el, hol a fészkes fenében voltál eddig - míg folytatta a mondanivalóját, helyet foglaltam ágyamon.

 - Elmentem a szombati rádiózásra, aztán megtudtam, mi közöm van TaeHyunghoz, utána pedig YoonGival újraéltem a gyerekkorom Busanban - eldőltem az ágyamon, miközben a nem fogadott hívásaimat nyitottam meg a telefonomon. - TaeHyung felhívott volna? - lepődtem meg azon az egy híváson, melyet nem szobatársam indított irányomba. JiYeon továbbra is beszélt felém, a hangot hallottam, de lényege nem jutott el fülemig, szavakat nem értettem ki belőle. Felnéztem a rajzra, mely szeptember óta ott lógott még mindig a parafatábla alsó sarkában. Felpattantam az ágyamról, szobatársam még mindig nekem beszélt, de én ott hagytam a szobában. YoonGiék rezidenciája felé lépkedtem, a kezem pedig ismét megállt pár centire a felülettől. Leengedtem a kezem, ekkor viszont az ajtó kinyílt előttem, TaeHyung lépett ki a szobából, hátrébb hőköltem, majd miután becsukta maga után az ajtót, észrevett engem. - Miért hívtál tegnap? - tértem a lényegre.

 - Miért nem vetted fel? - kérdezett vissza válaszadás helyett.

 - Le voltam némítva és nem láttam.

 - Nem is fontos már az ok - jelentette ki magabiztosan, ezután egyikünk sem mondott semmit, csupán álltunk egymással szemben, csendben.

 - Ötvennyolc óra - tekintetemet a lábamra tereltem. - Ennyi ideje nem tudok aludni a gondolataimtól. Viszont - felemeltem a pillantásom, egyenesen a szemébe néztem. - ma este végre tudok majd pihenni, mert itt és most rájöttem, hogy feleslegesen gondolkodtam, feleslegesen voltam éber - kezemben megszorítottam a telefonomat. - Remélem, jól telt a tegnapod. Viszlát akkor holnap a suliban, TaeHyung - azzal visszamentem a szobámba, és anélkül, hogy bármit mondtam volna szobatársamnak nekiálltam tanulni a vizsgára.

Két óra múlva viszont már éreztem, hogy JiYeon nagyon szeretne már megszólalni, csupán nem akart engem zaklatni, ezért kérdései nélkül elkezdtem mesélni a szombati rádiózástól történt események sorát, miközben a tananyagot is tanultam. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közben, talán ő sem bírt a sok információval egyszerre. Mikor a végére értem a történetemnek, csupán egy mondatot fűzött hozzá a hallottakhoz.
 - De azért jól vagy? - ez volt az a kérdés, melyre nem tudtam magam sem a választ. - Legközelebb, ha bármi történik, akár a családodban, akár TaeHyung téren, nyugodtan mondd el, mert szeretnék neked segíteni - felé fordultam, elmosolyodtam, pár könny is megjelent szememben. - Fontos vagy nekem, és a boldogságod is, szóval, ha legközelebb nem veszed fel a telefont, vedd úgy, hogy nincs fejed - vigyorogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja, ezért csak elnevettem magam rajta. - Na, tanuljunk a holnapi vizsgára - vette maga elé jegyzeteit.
Belemerültem a könyvek és füzetek világába, viszont a gondolataimat a történésekről nem tudtam elterelni, visszafojtani, elcsendesíteni. Hatvan óra...hatvankét óra...hatvanöt óra...Nem is fontos már az ok...

Az éjszaka végre tudtam egy négy órát aludni, így a végső órák száma, melyek alatt nem aludtam, hatvannyolc óra volt. Hajnali háromtól pedig kezdődött az újabb óraszámlálás.
Felértünk JiYeonnal az első óránk helyszínére tíz perc alatt végre, aztán helyet foglaltunk helyeinken, ekkor érkezett be a terembe a maradék diáksereg is, velük együtt YoonGi is, aki hozzám sietett egy pohár kávéval. Mosolyogva köszöntem meg, tudtam, szükségem lesz rá. Aztán HoSeok is egy kávé társaságában érkezett a padomhoz. Nem tudtam, miért kaptam tőle, de kedvesen megköszöntem neki.

Jobbomra néztem ezután, a hely pedig üres volt. Fura érzéssel töltött el, viszont amikor késve, de beérkezett a terembe mégis, rosszabb volt, mintha be sem jött volna. Mellkasomban olyat dobbant a szívem, mint még soha, a sírás kerülgetett, mikor ránéztem, viszont a pillantásom valamiért folyton ráterelődött. Olyan érzésem lett, mintha az a hatvannyolc óra nem állt volna le az alvásom megkezdésénél. Mintha még mindig pörögne a számláló, mert a gondolataim álmaimban sem nyugodtak. Hetvenhét.

16.rész - The past (+16)

/SeoNa pov/

Kiléptem az irodából, YoonGi azonnal elém pattant, várta, hogy mondok valamit. Kikerültem őt, és ugyanazon az útvonalon elhagytam az épületet. Félek tőle, hogy TaeHyung az a fiú, SeoNa. Újra megtorpanásra késztetett HongBin utolsó mondatának a felidéződése. Soha sincs olyan, hogy nem lehet megtörni valamit, HongBin. Lejátszódott ismét bennem a nem oly rég elhangzott dialógusunk.

 - SeoNa! - kocogott mellém a szőkeség. - Megtudtad, amit akartál?

 - Többet is, mit akartam volna, YoonGi-ah - elhallgattam, a új információk elkezdtek összekapcsolódni a régi, megválaszolatlan kérdésekkel, és emlékeimmel. - Emlékszel, mikor stoppal elmentünk Busanig iskola helyett? - meglepte őt kérdésem, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna folytattam. - Légyszíves, üljünk fel a motorra és menjünk el innen a legtávolabbi pontra az országon belül - nem is kellett többet mondanom, felszállt a járműre, én mögé ültem és kétszáz kilométer per órás sebességgel szeltük az utakat. Közben viszont nem tudtam élvezni az elhaladó tárgyak, épületek szépségét, elnyúlt formáit, mert azon kattogtam, amit nagybátyám mondott. Próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csupán hazugság, hogy ő nem is a rokonom, hogy semmi közöm sincs a Kim családok egyikéhez sem, csak örökbe fogadtak, de nem, nem sikerült, mivel a mondottakkal egészült ki végre minden befedetlen lyuk emlékeimbe, minden kérdésemre, amit az elmúlt időkben tettem fel, választ kaptam. Sóhajtottam.

 - Tönkre akarod tenni TaeIl családját? - a történet befejeztével ennyi kérdésem volt csupán. - Ennyi év után is?

 - Igen, mert csak jót kapott. Gazdag lett, megkapta a barátnőm, azelőtt még a húgom is, lett egy fia, a cége is jól megy. És mi? Neki meg kell fizetnie. Bűnhődnie kell, legalább azért, amit a húgommal tett - nem volt több mondanivalóm neki.

A víz az aszfaltról ekkor felfröccsent lábamra, ahogy áthajtottunk egy pocsolyán. Esett. Apró cseppekben hullott alább az eső. Mintha csak a kis méretű esőcseppek nyugtatni próbáltak volna, ellazítani. Éppen elhagytuk Szöul határát, mikor az embereket figyeltem, főleg egy lányt az út szélén. Anyja kérésére feje felett fehér esernyő leledzett, de amíg szülője nem figyelt, leengedte az ernyőt, hagyta, hogy a víz arcát érje, élvezte annak hűsítő hatását. A fiatalabb énemet láttam benne, aki még az egyetem előtt voltam, aki nem áztató és hideg esőként tekintett a csapadékra hanem, mint nyugtató folyadékra, amely az égből esett rá. Miért kellett megváltoznom? Mi oka volt annak, hogy anyám múltját még csak most tudtam meg?

Harminckilenc óra.

/YoonGi pov/

Ahogyan SeoNa szorított, miközben a motorral Busant vettem célba, eszembe jutott, hogy mi történt egy évvel ezelőtt, hogy hogyan ismertem meg őt, ki újra feltűnt Szöulban.

Kim HaNeul, aki SeoNa óta az első lány volt, aki hatott rám.

Szokásosan megmondta nekem HongBin, hol találhatom meg, de ezúttal nem férfi volt az illető, egy nő, egy csinos nő került a listámra áldozatként. Soha nem öltem embert, csupán megfenyegettem az egyént, mert a gyilkossághoz, ahogyan főnököm mondta sokszor, túl sok szívem van. Őt csupán félemlítsd meg, hogy visszavonuljon - idéződtek fel főnököm szavai.

Végig néztem személyén, míg ő a pultnál kérte italát a kávézó alkalmazottjától. Hosszú lábak, melyeket fekete nejlonharisnya takart, lábfején fekete magassarkú díszelgett. Körülbelül combja közepéig ért piros szövetkabátja, viszont azon keresztül is látszott nőies alakja. Többet nem láttam belőle, míg nem fordult meg. Mikor végre kifelé indult kávéjával, megnéztem elölről is. Kabátja egy fekete koktél ruhát rejtett, mely kebleit még jobban kihangsúlyozta, melyeket azért nagy részben takart kávé barna, hullámos haja. Arca kedves, szemeiben nem véltem felfedezni semmit, amiért meg kellett volna ölnöm amúgy sem. Odakint hűvös volt és már sötétedett is, utána siettem, hogy még ma elintézhessem a munkám. Egy sikátor fele indult el, így követtem. A késemmel közelítettem felé, viszont ő azonnal védekezett, az épület falának szorított, a kést az én torkomhoz nyomta. Bekortyolt egyet kávéjába, majd eldobta a szemetes irányába a félig még teli poharat.

 - Ön szerint először próbál meg megölni valaki? Észrevettem, hogy ön nem csak úgy megnézett, mint férfi a nőt - nézett egyenest a szemembe, szúró pillantásokat vetett rám. - Ön lenne a legjobb embere annak a szerencsétlennek? Mennyit fizetett önnek ezért? Egy millió won? Megadom én azt, dolgozzon nekem, biztos jobban keresne - visszaszereztem a fölényt, ő került az előbbi helyzetembe. - Már értem, miért önt küldte. Erősebb, mint azok a puhányok ön előtt és helyesebb is, az esetem is méghozzá. Azt hitte, megszelídítve könnyebb zsákmány leszek - vigyorodott el, a sötét íriszei felcsillantak az utcai lámpa fényében. - Megölne engem egy kis pénzért? Valóban? - cirógatta meg állam vonalát szabad ujjaival, mire leszedtem kezét magamról. A kést elvettem torkától, de másik kezemmel azonnal megfogtam állkapcsánál. - Jól csókol? - ajkainkat összeérintette, ő kezdeményezte a csók elmélyítését is. Ellökte magát az épület falától, majd engem is eltolt magától. - Jó volt, de sajnos haza kell mennem. Megy a sorozatom - sétált el, azonnal egy taxit fogva az út szélén, ami el is hajtott onnan. Motoromra pattantam és követni kezdtem őket, végezni akartam a kötelességem, egy emeletes házig, melybe HaNeul beszökkent kecsesen. Az ajtót elkaptam még időben, így én is bejutottam. A ház liftjében értem utol. - Arról nem volt szó, hogy a bérgyilkosok még a lakásig is követnek. Legalább, ha már itt van, árulja el a nevét, ön már biztosan tudja az enyémet, hagy tudjam meg az önét akkor én is.

 - Min YoonGi.

 - Önről már hallottam. Csupán egy gyengéje van, ami minden férfit megbolondít, mégpedig ha egy nő a célpont. Szerénységem bejön önnek esetleg, Mr. Min? - a rejtélyes mosolya a szája sarkában megbódított. Nőies alakja pedig a férfiagyamra is hatást gyakorolt. - Hányszor vetkőztetett le a szemével, mióta meglátott? - a személyisége és a szókimondósága is egyaránt megtetszett benne. Megtetszett a nő, akit csak meg kellett volna fenyegetnem még ott a sikátorban. Ahelyett közelebb léptem hozzá, magassarkújában sem nőtt túl rajtam, hajába markoltam tarkójánál, majd magamhoz húztam, hogy újra megcsókolhassam. Ekkor felértünk a megfelelő szintre, a lakásához sétáltunk, elfordította a zárban a kulcsot, aztán kitárta a fehér ajtót. - Arra van a fürdő, arra a konyha, arra a nappali, erre pedig a hálószobám - tette meg a gyors körbevezetést, aztán ingemnél fogva húzott be az utoljára említett helyiségbe akaratom ellenére. Kabátját és cipőjét közben elhagyta valahol a küszöbnél. Rálökött a puha franciaágyára, aztán lassan felém mászott. - Nem ezt akarja, Mr. Min? - derekára csúsztattam kezeim válaszul. - Ezt az inget meg fogom tartani magamnak. Az este után meg eldől, hogy a tulajdonosát is szándékszom-e majd - kigombolta ingem, majd végig húzta ujját testemen. - Én is izmosodni szeretnék, megyünk együtt edzeni? - célzott ezzel vékony, de nem izmos alakomra. Gyorsan megszabadított nadrágomtól, ekkor én tértem hátára, kicipzároztam ruháját, amit le is vetett magáról.

 - Miért kellett volna eltüntetnem? Mit követett el, kedves?

 - Hallott már arról a rovarról, mely a megtermékenyítés után, megöli a hímeket? Na, én nem vagyok olyan - egy pillanatra elakadt szavam, de megnyugtatott a folytatás. - Apám, miután meghalt, nekem adta a cégét, és annyian pályáznak a helyemre, miközben páran megsemmisítenék inkább a vállalatot - harisnyáját is levette, ekkor kerekedtem felé én. Ezek után, és még pár ruhadarab lekerülése után, apró és egyre nagyobbodó nyögések hagyták el a lány száját, míg én elmerültem benne egy biztonságos aktus keretében. Mindkettőnk a csúcsig jutott, szinte egyszerre értünk el odáig, majd ekkor pihegve egymás mellé dőltünk. Lihegve dadogott valami értelmetlent a levegőbe, mire felé fordultam. Újabb félszavak helyett ajkamra csókolt, falni kezdte azokat. Elmosolyodva tette mellkasomra kezét, megfordult és úgy szunnyadt el. Egész este nőies és szinte hibátlan alakját néztem, csupán hajnalban aludtam el.

Reggel, mikor nyitogatni kezdtem szemem, ő sehol sem volt. Kimentem alsómat és farmeromat felvéve, a lakás tulajdonosát a konyhában találtam, a nyitott hűtő előtt ácsorgott az én ingemben, ami feneke aljáig ért, melyen át is tetszett a fekete csipkézett alsóneműje.

 - Most akkor tényleg megtartod az ingem? - támaszkodtam háttal a pultnak.

 - Ki engedte meg önnek, hogy tegezzen? Amíg nem engedem meg, ne tegezzen - csukta be a hűtőszekrény ajtaját.

 - Az este után sem?

 - A tény, hogy lefeküdtünk egymással, nem jelenti azt, hogy ismerjük is egymást. Csináljon reggelit magának, ha akar valamit enni a hűtőből - lehuppant a kanapéjára a nappaliban, a televíziót kezdte nézni, mikor üres kézzel mellé állítottam. Lábait nem húzta arrébb, ezért felemeltem azokat, majd ölembe tettem. Cirógatni kezdtem lábait, mire pofont kaptam arcomra. - Akarja, hogy kihívjam önre a rendőrséget?

 - Meg akar halni? - összeráncolta homlokát, aztán felhúzott szemöldökkel visszafordult a tévé felé. Simogattam lábszárát és combját, amit ezúttal hagyott. - Tegnap megérte lemaradni a sorozatról?

 - Annak az ismétlését nézem, Mr. Min - jegyezte meg, mire csöndben maradtam inkább. Mikor vége lett a koreai doramának, közelebb húzódott hozzám, egy csókot adott. - Nem tudok dönteni sajnos - felállt a bútorról, elsétált előttem, követtem vékony lábait, amint eltűntek a hálószobába, aztán beburkolózva tért vissza. Magassarkúja ismét kopogásokat hagyott maga mögött. - Szeretnék elmenni itthonról, úgyhogy kérem távozzon ön is - öltözéke csupán színben tért el a tegnapitól, ugyanúgy mélyen dekoltált ruha volt rajta, csak fehérben. Felvette rá kabátját, megvárta, míg ingem, amit visszaadott, felveszem, aztán együtt indultunk le a lifttel. - Ne is álmodjon róla - jelentette ki, szemeim pedig csakis ő rá szegeződtek. - A főnöke mit fog szólni ehhez? A megölésem helyett, lefeküdt velem.

 - Mi lenne az a munka, amiről tegnap beszélt? - váltottam témát.

 - Nem akar a testőröm lenni, Mr. Min? Vagy esetleg egy másik lány is van a képben, aki miatt nem tenné?

 - Megmutassam önnek, hogy milyen a szerelem, Ms. Kim? - pillantása rám terelődött. - Rá ér ma? Rám tud szánni egy órát? - telefonját elővette, pötyögött rajta kicsit, majd felém mutatta a kijelzőt.

 - 60 perc múlva megszólal, addig van ideje - eltette oldaltáskájába.

 - Rendben - kinyílt a lift ajtaja. - Szálljon fel a hátamra - guggoltam kissé le, mire kérdés nélkül felugrott. Elsétáltam így a motorig, leeresztettem a földre, annak csomagtartójából átnyújtottam neki a másik bukósisakot, magassarkúját pedig behelyezte annak helyére. Felszálltam járművemre, ő rutinosan mögém ült, majd átkarolta derekam. - Mehetünk? - összekulcsoltam körülöttem nyugvó kézfeje ujjait. Jelzésül még jobban megszorított, ezért elindultam. A ködös időben a Nap ereje nem érvényesült eléggé, ezért sötétebb és hűvösebb is volt délelőtthöz képest. Megálltam az első hídnál, melyet lakatok fűszereztek néhol.

 - Ezek mind párok lakatjai? - kérdezte, miután felvette cipőjét, sétálás közben. - Szerintem, ha idekerül egy lakat, akkor olyan mintha meg lenne kötve a kezed. Örökké egy emlék lesz, hogy ja, igen addig is eljutottunk anno, de hol van az már - támaszkodott a korlátra.

 - Volt már szerelmes, hogy ez a véleménye? - megrázta fejét, mire mellé léptem. - Akkor miért áll így hozzá ehhez? De figyeljen, azt mondtam, megmutatom a szerelmet önnek. Vegye le a cipőjét kicsit - értetlenül nézett rám, de megtette, ezután újra rám pillantott. - A smink, a magassarkú és az összes dolog nélkül láttam már magát, és még úgy is gyönyörű volt. Határozott egyénisége van, ami bármilyen férfit megfog. Álljon rá a lábamra - fogtam meg kezeit, hogy tudjon egyensúlyozni, aztán tekintetünk ismét találkozott. - Miért nem volt még szerelmes?

 - Mert még nem jött olyan velem szembe, aki azt mondta, megmutatja, mi a szerelem egy óra alatt - karolt át vállam felett. - Mr. Min, köszönöm. Mostantól tegezzen nyugodtan.

 - HaNeul, mennyi időnk van még?

 - Harminckilenc másodperc - vette elő telefonját és nyitotta meg a visszaszámlálót.

 - Ha valaki igazán szerelmes, a legutolsó pillanatig az általa szeretett személlyel akar lenni, a közelségét akarja érezni - leléptettem őt lábaimról, majd elmosolyodva figyeltem szemeit. Haját enyhén kipirosodott füle mögé tettem. - Higgye el, ott a szerelem minden sarkon - ezúttal ajkainkat érzékibben, szerelmesebben érintettem össze, nem faltam párnáit egyből. Megcsörrent telefonja kezében, jelezve, hogy lejárt az idő. Eltávolodtam tőle, kinyitotta szemeit, aztán beletúrt hajamba, ezek után pedig karjaim alatt átölelt.

 - Nem lehetne, hogy te állsz a sarkon? Te, akibe azt hiszem egy óra alatt beleszerettem, pedig nem is tett olyan nagyot - eltoltam magamtól, leguggoltam és visszaadtam rá magassarkúját.

 - Lejárt az időnk. Amúgy is, meg kellett volna, hogy öljelek - egyenesedtem ki.

 - Most azt mutatod meg nekem, milyen a viszonzatlan szerelem, valóban? - lehajtotta fejét. - Senki nem akart a szexen kívűl tőlem semmi mást eddig - sóhajtott, majd mosolyogva fordult el. - Hazamegyek. Kérlek, ne akkor lássalak újra, ha megint megölnél - indult el a másik irányba. Lassan haladt előre, nem olyan lendületesen, mint találkozásunk előtt. Elszomorított és elgondolkodtatott, vajon tényleg szerelmes lett-e belém. Kifújtam tüdőm tartalmát, majd újra teleszívtam azt, neki iramodtam és utána futottam. Elé léptem, így megtorpant.

 - Nem vinnél el inni valahova? - eleget tettem a kérésének és egy kifőzdéhez vittem, ahol lehet kapni alkoholt is, de rossz arcokkal nem találkozhat. - Köszönöm - nyújtotta át a bukósisakot.

 - Esetleg ihatok veled egyet? - megvonta vállát, így mikor elindult követtem be. Leültünk egy asztalhoz és három üveg sojut rendelt azonnal. - Búból iszol? - szólaltam meg újra miután elfogyasztotta az egyik palackot. A zene, mely a háttérben szólt, dallamos volt, megnyugtató, alig beszélgettek páran a helyiségben emiatt.

 - Miért kellett neked megjelenni? Tökéletesen elvoltam a kis cégemmel, amit apámtól örököltem, az életszínvonallal, ahogyan éltem. Miért kellett neked egy óra alatt megmutatni a szerelmet? Mondd meg! - nyitotta ki a második üveget, mire mindenki felénk fordult. - Elég volt nekem az alkalmi kapcsolatok fogalma az életemben. Nem akartam új definíciót bevezetni - kortyolt bele a palackba. - Dolgozz nekem, legyél a testőröm - tette fejét az asztalra.

 - Hova tűnt az az erős, határozott léptű nő? Kelj fel most az asztalról! - parancsoltam rá. - Nem leszel depressziós itt nekem. Ne legyél már ilyen búskomor, könyörgöm. Ne igyál többet - felült és lehúzta a második üveget is egyszerre. - Megyünk haza most! - karjaimba vettem, kivittem az épületből, majd motoromra ültettem. Az út alatt szorosan ölelt karjaim alatt, kérés nélkül. Hátamon felvittem őt a lakásáig, és kinyitottam az ajtót kulcsával, majd letettem őt ágyára. Magassarkúját és kabátját lehámoztam róla, betakartam, majd távozni készültem, de mikor becsuktam szobája ajtaját, úgy éreztem vigyáznom kell rá legalább reggelig. Visszaléptem a helyiségbe, a mozdulatlan HaNeulhöz, leültem törökülésbe a földre az ágy jobb oldalára, hogy lássam arcát. Fürkésztem légvételét és arcának vonásait. - Az eredeti feladatom az volt, hogy öljelek meg. Meg kell öljelek, drága. Ez volt a fejemben végig. Még mindig megtehetném, akkor pedig nem rúgnának ki, de már nem tudnám megtenni. Amúgy sem a jó szívem miatt, de főleg azért nem tenném, mert a mosolyodat nem akarom kioltani - néztem, amíg aludt, egész este, majd amikor úgy tűnt már semmi sem történhet vele, elindultam a kijárat felé. Egy papíron üzenetet hagytam, miszerint hívjon, ha bármilyen baja van. Ezt a pultra tettem, aztán elhagytam az épületet. Hazáig meg sem álltam motorommal, lakásomban pedig egy frissítő zuhany után elnyúltam a tévém előtti kanapén. Ahogy körül néztem a helyiségben, valami hiányérzetet fedeztem fel magamban. Telefonomat kivettem zsebemből, mikor pont főnököm hívott.

 - Igen, főnök? - komoly hangon, összeszedetten szóltam bele a készülékbe.

 - A munkádat elvégezted-e már, fiam? - elakadt minden szavam, de aztán a bátorságomat összekaparva a földről nyögtem ki mondanivalóm.

 - Nem, főnök. Azt hiszem, az áldozat belém szeretett, mert megmutattam neki, milyen a szerelem és...talán viszonzott ez az érzés.

 - Tudtam, hogy nem bírod majd megtenni. Mi az első szabály? Ne kezdj el kötődni semmihez - válaszolt helyettem a saját kérdésére. - Fiam, és ott hagytad? Vagy adtál neki elérhetőséget?

 - Otthagytam, de odaadtam a telefonszámom, főnök - csend honolt a vonal másik felén, nem mertem kérdezni. - Felmondok, főnök - határoztam el. - Az esküt betartom. Leadom a fegyvereket holnap, de most dolgom van. Viszont látásra holnap - megszakítottam a vonalat, felöltöztem és amilyen gyorsan csak lehetett motoromra pattanva a kávézó felé siettem, mert tudtam, ebben az időpontban, ott találom meg. Leparkoltam az épület előtt, beléptem a helyre, körül néztem odabent, szinte tömve volt a kávézó, egy szabad asztal sem leledzett, a pult mellett kígyózó sor állt. Aztán megpillantottam az általam keresett lányt a tömegben. Gondolatban mellé léptem és kihúztam az épületből, elmondtam neki, hogy felmondtam, hogy elvállalom az állásajánlatát, de mégsem mozdultam az ajtóból a valóságban, inkább sarkon fordultam, újra a hűvös levegőn éreztem magam. Vissza sétáltam motoromhoz, neki dőltem annak, ekkor lépett ki a lány, akit kerestem. Leszegett fejjel battyogott, haja arcába lógott, és ezúttal magassarkúját egy fehér tornacipő váltotta le, és ruhája közel sem volt olyan kihívó, mint amiket láttam rajta. - Leeresztettél? - szóltam neki oda, mikor elég közel ért hozzám. Megtorpant, felemelte fejét, meglepett arckifejezés jelent meg rajta. - Tornacipő? - sétáltam mellé. - Erre jártam, gondoltam, jó kávét adnak, ha te is mindig itt iszol. Kiszámíthatóan.

 - Azt mondod, nem kellene?

 - Ki fog megvédeni, ha megint meg akarnak ölni? - kérdeztem vissza.

 - Megvédem én magamat - pillantott félre, mire karjánál fogva magamhoz húztam, átkaroltam, megöleltem. - Ne romantikázz itt nekem, csak mondd azt, hogy elvállalod-e a munkát vagy sem - apró mosoly jelent meg szája sarkában. Felemeltem jobb kezét, amiben a kávéját tartotta, loptam belőle egy kortyot. Ekkor eszembe jutott, mikor ugyanezt csináltam SeoNa kávéjával is.

 - Nem, HaNeul, nem tehetem. Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember nem fér már bele - megfordultam.

 - Azért köszönöm - állított meg megszólalása. - Hogy nem öltél meg vagy ilyesmi. Remélem, nem találkozunk többet, mert az csupán felidézné ezeket a napokat. Nem is kell aggódnod értem, megleszek, és nem lesz több futó kaland az életemben - hallottam léptei távolodását. Utána fordultam, már messze járt, alakja egyre kisebb lett a távolban, míg be nem fordult a sarkon.

Egy év után újra fogom látni, gondolom, ugyanazt fogom érezni, mint akkor utoljára a motorom mellett állva.

Egészen Busanig motoroztam, addig a bizonyos hídig, ahol akkor az iskola helyett sétáltunk. Leparkoltam, SeoNa lepattant mögülem, majd követtem őt a híd közepéig. Alattunk egy folyó lassan csordogált, osztálytársnőm sóhajtva a korlátra könyökölt, a távolba merengett, a mozdulatlan arcán láttam, rengeteg gondolat forgott fejében. Úgy tettem, mint ő, de tekintetem a természet helyett rajta tartottam.

 - Harminckilenc órája fenn vagyok - szólalt meg, erről a számról pedig az a harminckilenc másodperc jutott eszembe, amely az egy órámból maradt, melyet HaNeul adott a szerelem definíciójának gyakorlati bemutatására. - Viszont nem érzem magam fáradtnak. Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre - arcát tenyereibe temette. - Nem akarok sírni - motyogta magának. Megfogtam kezeit, magam köré tettem azokat, és átöleltem. Ő is átkarolt szorosan, mellkasomba fúrta fejét. Állam fejére hajtottam, éreztem hajának édes illatát és a különbséget közte és HaNeul között, máshogyan öleltek meg.