24.rész - Secret

/SeoNa pov/

 - Vicces, hogy az emberek mennyire megváltoznak egy másik miatt - elindultam az épület felé, aztán szobánkig meg sem álltam. Közben JiYeon faggatott a szünetemről, a szilveszteremről. Minden kérdésre csupán annyit válaszoltam: - Semmi különös nem történt - majd megvontam vállam. Viszont ő nagyban mesélte, hogy JungKookkal töltötte napjainak felét. Elmosolyodtam mindig, mikor rám pillantott, figyelek-e még, de mégis teljesen máshol jártam. Talán TaeHyung tekintetében vesztem el valahol.

A délutánt és az estét az ágyamon, a teret figyelve töltöttem. Aztán asztalomon rezzent egyet telefonom. Lustán a készülékért nyúltam, aztán felpattantam ülésbe a meglepettségtől, mikor elolvastam a padtársamtól érkezett üzenetet. A hirtelen mozdulatomtól szobatársam megijedt saját ágyán. Azt tettem, amit az üzenetben írt, felöltöztem, majd kimentem az egyetem elé. Ott ácsorgott az egyik udvaron belül lévő utcai lámpa alatt. Amint kiléptem a fedél alól, felnéztem, havazott. Elmosolyodtam, majd odasétáltam TaeHyunghoz.

 - Mit szeretnél? - léptem mellé, alakjára nézve pedig felfedeztem, remeg a hidegtől. Ezért kivettem zsebéből kezét, elkezdtem dörzsölni azokat két tenyerem közt. - Nem találkozhatunk volna bent, a melegben? Ide fagysz nekem. Menjünk be, jó? Odabent beszélünk - fogtam meg kezét és indultam volna meg, de legyökerezett lába. Visszarántott magához és átölelt. Meglepődtem, ugyanakkor melegség áradt szét bennem.

 - Direkt hívtalak ki, hogy megnézzem, mennyire fázok majd, ha már itt vagy - felnéztem rá, miközben kezeivel átkarolt, majd én is ugyanezt tettem és mellkasára tettem fejem. Ott tölthettem volna az egész estét, úgy ott állva, vele. Viszont a fogaskerekek elindultak bennem, eszembe jutott HaNeul, hogy éppen egy vőlegényt ölelek, hogy éppen egy vőlegényt nem bírok kiverni a fejemből. Elengedtem, zsebembe tettem kezeimet, majd szó nélkül elsétáltam tőle. A hópelyhek ellepték hajamat, mintha gondolatok sokaságát szimbolizálná. A kimeneteleket forgattam, játszottam le és újra fejemben, viszont egy dolgot tudtam. Nem szabad most visszafordulnom. És úgy gondoltam, hogyha szobámba megyek vissza, utánam jön, kérdőre von, hogy miért hagytam ott. Ezért a nagy csarnokba mentem, annak lelátójára leültem. Nem volt teljesen sötét, mivel a néhány ablakon beszűrődött egy kevés az utcai lámpák és a Hold fényéből. Ugyanazon a széken foglaltam helyet, ahol az eligazításon, még szeptemberben. Azt hittem, csupán várok egy kicsit, míg TaeHyung visszvándorol saját szobájába, mégis ekkor egy alakot láttam meg besétálni a csarnokba. Ő volt az. - Azt hiszed, hogy nem ismerlek még eléggé? - kiabált felém. Felkeltem helyemről, a lelátó első sora előtti korlátjához battyogtam, megfogtam derékig érő fémet. - Miért hagytál ott? - jött ő is közelebb hozzám.

 - Mert menyasszonyod van és ismerem is. Nem helyes ez így - eltűnt a szemem elől, majd ezek után mögöttem bukkant fel.

 - Teszek rá, hogy helyes-e vagy sem. Te is nagyon jól tudod, hogyan érzel, hogy én hogyan érzek. YoonGi is azt szeretné, hogy mi ketten boldogok legyünk - lépett közelebb hozzám. - Te nem szeretnél boldog lenni? - annyira közel volt hozzám, hogy derekam nekifeszült a korlátnak. Ekkor magassarkús lépteket hallottam messziről közeledni. Az első sor székei mögé húztam TaeHyungot. Egy zseblámpa csóvája jelent meg a plafonon, a székeken átszűrődve. Biztosan az igazgatónő volt. Aztán a cipő hangja már távolodni hallatszott. - Mit csináltál volna, hogyha lebukunk? - észre sem vettem, hogy így, a székek mögött még közelebb volt hozzám, mint a korlátnál. Szemeibe néztem, melyek még a szokásosnál is jobban csillogtak.
 - Akarsz látni valami érdekeset? Add ide a telefonod - felhúzta szemöldökét a tématerelésemre, de mikor kinyújtottam felé tenyerem, beletette a készüléket. - Egyúttal tesztelni is szeretnék valamit - a telefonra meredtem, koncentráltam, hogy felemeljem az örökölt képességemmel. Az megmozdult és elemelkedett a kezemtől, tenyerem felett lebegett. Viszont ez más volt ezúttal, nem fáradtam el, mint legutóbb a fegyverrel. Szóval, amit hittem, igaz. TaeHyung, aki az egyetlen, akit szerethetek, is kell ahhoz, hogy sikerüljön a telekinézisem bármilyen hatás nélkül. TaeHyung elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor visszaadtam neki telefonját úgy, hogy hozzá sem értem. - Ez hosszú történet - biztos voltam benne, hogy tudni akarja. - Én is nem rég jöttem rá, hogy a családom boszorkánysággal van tele. Minden családtagomnak van egy veleszületett átka. Az enyém egy része ez, a telekinézis. A másik pedig... - kis szünetet tartottam. -, hogy csupán egy emberbe lehetek szerelmes, és addig, míg meg nem találom ezt a személyt, csak a másik nem iránt vonzódhatok, de még az sem lehet szerelem. Ezt a nagybátyámtól tudom, aki nem rég keresett meg, addig azt sem tudtam, hogy az anyukámnak van fiú testvére is. A szüleim nem is mondtak semmit erről az egészről, szóval húsz évig semmiről fogalmam sem volt. És biztos vagyok benne, hogy még most sem tudok mindent - a részletekbe nem merültem bele, amiről nem is muszáj tudnia.

 - Miért mutattad meg ezt nekem? - meglepődtem, hogy hitt nekem.

 - Gondoltam, tudnod kell, mire vállalkozol - elnevette magát, majd felállt, felsegített engem is, aztán együtt visszamentünk szobáinkba. Az elágazáshoz érve pedig megfogta kezem. - TaeHyung, holnap tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna köztünk, te úgy, akinek nagyon fontos a menyasszonya iránti hűség, én meg csak egy padtárs és barát leszek - ekkor egy csókot nyomot ajkaimra, vigyorogva hátrálni kezdett szobájuk felé.

 - Csak holnaptól kezdődik - majd eltűnt az ajtó mögött. Ekkor pedig leesett, hogy mi történt az előbb. Rohanni kezdtem, meg sem álltam JiYeon ágyáig, felráztam őt álmából. Majd mikor végre kinyitotta szemét, kifújtam levegőm.

 - JiYeon! - ráztam fel még jobban szobatársam. - Az előbb csókolt meg TaeHyung és én pedig mosolygok.

 - Nem értem, hogy miért vagy kiakadva - húzta fejére a takarót nyűgősen. - Várj! Mi? - ült fel levéve magáról az anyagot. - Te és TaeHyung mit csináltatok? Mégis mi történt a szünetben, amit nem mondtál el? - a kérésére elmeséltem mindent, amiről nem tudott. A szilvesztert, az előbb történt eseményeket, amikről lemaradt. A szeme egyre csak kerekedett, szemöldöke egyre csak emelkedett. - Még mindig nem értem, mi a problémád - álmosan visszadőlt, aztán én is eltűnődtem. Én sem tudom igazából...

Másnap körülbelül pár órás alvással vánszorogtam szobatársammal fel a második emeletre, ahol első óránkat a furán boldog tanárunk, SeokJin tartotta. Biztosan volt valami a háttérben, viszont senki nem akart rákérdezni. A diákok körülöttem mind talán erre akarták a választ.

 - Tanár úr! - állítottam meg őt a beszédben. - Történt valami jó a szünetben? - megakadt a mondanivaló a torkán. - Ki lehet találni ennek a csillogó tekintetnek a jelentését, tanár úr - elnevette magát kicsit elkalandozva, majd inkább visszatért a tananyaghoz. Mikor kicsöngettek, és a tanár is kiballagott a teremből, az előttem ülő EunJung felpattant helyéről.

 - Szia, TaeHyung - kéjes hangon fordult padtársamhoz, lekönyökölt asztalára. - Ami a Trouble-t illeti... - cirógatta meg a fiú karját.

 - EunJung, nem zavar, hogy menyasszonya van TaeHyungnak? Szerintem miattad nem fogja eldobni őt - mosolyogtam a lányra szarkasztikusan. - Egyáltalán nem ezt mondtam, hogy miattam megtenné, ha esetleg ezzel vágnál vissza, de állíthatnál kicsit a felfogásodon, mert senki nem fog így kedvelni. Ha megvan, szólj és újrabeszéljük - grimaszok keretében kitrappolt a teremből. Rájöttem, hogyha nincs valami külső hatás, ez a lány ugyanolyan marad, mindig meg akarja szerezni, ami megtetszik neki, bármi áron.

 - Érted eldobnám - motyogta maga elé TaeHyung, majd rám sandított szeme sarkából.

 - Felesleges bókolgatnod - állítottam le.

Elkezdődött a második óra a legmogorvább egyetemi tanárral, aki csak létezik az intézményben. Az ő óráján mindig csend volt, már attól megijedtek az egyetemisták, hogyan nézett ki a tanárnő, nem hogy még a hangjától. Erre bökdösni kezdett padtársam. - Mi van? - mordultam rá halkan, persze ezt ordításnak is lehetett venni a síri csöndben.

 - Kim SeoNa, esetleg van valami kérdése? - ha egy tanár a teljes neved megjegyzi és archoz is köti, az sosem jelent jót.

 - Nem, nincs, elnézést - felhúzott szemöldökkel néztem TaeHyungra, miután a tanár visszafordult a tábla felé. Mikor kicsöngettek, és mindenki elindult a másik előadóba, megfogtam TaeHyungot kapucnijánál fogva. - Még egy ilyen és megütlek.

 - Unatkoztam, barátom - elmosolyodott, majd tovább sétált.

 - Mi ütött TaeHyungba? Furán mosolyog - lépett mellém YoonGi.
 - Rosszat tett neki a friss levegő. Különben is a te szobatársad, neked nem kellene jobban tudnod? - megforgatta szemeit, miközben elnevette magát, alig bírt levegőt venni, olyan szinten.
 - Drága Nana, nem belém szerelmes - a szőkeség is otthagyott a folyosó közepén. Nagyokat pislogtam, miközben követtem az útjukat. Mind a kettő megbuggyant.

A január, mint egy futózápor, olyan gyorsan repült el. Alig vettem észre, hogy január van, a füzetembe máris februárt kellett írnom a dátumnál. Aggódni is kezdtem egy részről, mivel a március már a nyakamban lihegett, egyúttal TaeHyung és HaNeul esküvője. Az év első hónapja teljesen átlagosan telt el akkor is. Szokásosan mentem rádiózni heti kétszer, tanultam, az órákon a padot koptattam, néha meglátogattam nagybátyámat és gyakoroltam a lővészetet. Csupán padtársam nem volt ugyanaz számomra. Amióta elcsattant az első csók, mintha egy bimbó lett volna ez közöttünk, ami a tavaszt várta, hogy végre kinyílhasson.
Többször is találkoztam HaNeullel ezidő alatt, mégsem mondtam neki semmit TaeHyungról. Bűnösnek éreztem emiatt magam.

Egyszer, mikor a szerdai rádiózás után ballagtam hazafelé, belenyúltam kabátom zsebébe, ekkor kitapintottam valami aprót, de puhát. Az a madártoll volt, ami a dj pultra esett még a Trouble éjszakáján. Azóta megőriztem. Ekkor átfuttattam az agyamon valamit. Ez az apró toll mindig nálam volt, mikor TaeHyung megcsókolt. Mi az összefüggés ezek között? Forgattam ujjaim közt a fehér, pihés tollat, miközben tovább ballagtam.

Február közepénél járt már a naptár, mikor a hideg, havazó időjárást, a korán sötétedést kezdte felcserélni a kicsit melegebb, hosszabb és napsütéses nappalok sora.
 - Március huszonkilencedikére mind meg vagytok hívva - adta át egyesével hetünknek a meghívókat HaNeul az esküvőről. A fehér alapon, fekete csipkézett mintás meghívó átadta a ráfordított pénz mennyiségét. TaeHyungra pillantottam, miután elolvastam annak tartalmát.
 - Nem biztos, hogy időben ott leszek, mivel pont aznap dolgozom a rádiónál, de megpróbálom megoldani - keserűen elhúztam számat. - Most pedig mennem kell, mert egy tanárral akartam beszélni még óra előtt.
 - Elkísérlek addig, mert szeretnék valamit kérdezni - indult meg velem HaNeul. - Szóval, SeoNa. Mivel a munka miatt nem igen volt időm hát úgymond eljárni, ezért nincs, aki megtehetné ezt a szívességet, és szerintem téged barátomnak mondhatlak. Lennél a tanúm? - tudtam, hogy erre akar kitérni, csak nem azt nem tudtam, mit válaszoljak. - Semmi komolyabb munkát nem bízok rád, tényleg.
 - Leszek a tanúd - elmosolyodtam, de belül elmondtam, hogy mi történt a vőlegénye és köztem.
 - Ennek nagyon örülök - ölelt át hirtelen. - Oh, bocsi - engedett el. - Csak nem akartam, hogy TaeHyung mellett álljon valaki, mellettem meg senki más.
 - Ki lesz TaeHyungé?
 - YoonGi - vágta rá. - Akkor én megyek is, mert mindjárt becsöngetnek, nektek meg órátok van - mosolyogva visszament a többiekhez, majd láttam, hogy TaeHyung kikíséri őt a bejáraton. Lehajtott fejjel megigazítottam táskámat vállamon, miután belesüllyesztettem a meghívót, majd siettem az előadóteremhez, mivel a csengő már elhangzott. Egyszerre értem az ajtóhoz padtársammal, egyszerre akartuk megfogni a kilincset, a folyosóról eközben már eltűnt mindenki. Elvettem kezemet, és jeleztem neki, hogy menjen csak. Ekkor kinyitotta az ajtót és maga elé engedett. Elhúzva számat beléptem a terembe, elnézést kértem a tanártól a késésért, majd lehuppantam helyemre. Jegyzeteltem békésen, de ismét nem a tananyagnál jártam.

Az órák után, a kollégiumi szobában ültem, saját asztalomnál, kezemben forgattam a meghívót. Sóhajtva nyúltam el az asztalon, a tankönyveimen, miközben a parafatáblámon kitűzött rajzot néztem. A gondolataimat legszívesebben elhagytam volna valahol útközben, hogy tudjak koncentrálni arra, amit éppen csinálok, de ez nem ilyen egyszerű. Úgy látszik...

Másnap délután YoonGival elmentünk nagybátyámhoz, mivel állítólag beszélni akart velünk. Miután pedig egy kis mesedélutánt tartott a lőtéren, végre a lényegre tért.
 - Fiatalok! Nem sokára terepre fogtok menni. Te is SeoNa, szerintem felkészültél eléggé ehhez. Március nyolcadikára van tervezve az akció, csak már most szólni akartam, mivel talán kicsit nehéz lesz. Van egy ember, Jung YoungSeok, aki már régóta tönkre akarja tenni a céget, hogy ne kelljen visszaadnia a kölcsönét, ami elég nagy összeg. Főleg azért lesz nehéz, mert vannak testőrei is, akik bármire képesek. SeoNa, az a kérdésem, hogy készen állsz ölni, ha úgy adódik? Mivel csak négyen mentek, lehetséges, hogy kelleni fog.
 - Nem fog embert ölni - jelentette ki YoonGi. A szőkeség megfeszült, az agyában biztosan lejátszódott valami, mert még tekintete is megváltozott.
Amikor kiléptünk az épületből, még mindig ugyanúgy viselkedett, ezért nem szálltam fel mögé a motorra, hogy értse, beszélni szeretnék.
 - Miért vagy ilyen? - rám pillantott. - Miért változtál meg, mikor azt mondta, lehet embert kell ölnöm? Mi a bajod ezzel?
 - Nana, nem érted, hogy a kishúgomként látlak téged. Szerinted minden oké lesz? Szerinted senkinek sem lesz baja?
 - YoonGi, nem fogok meghalni, még egyetlen golyó sem fog eltalálni. Rendben? Eleget gyakoroltam, eléggé bátor vagyok már. Már nem az általánosban vagyunk - felszálltam mögé a motorra, átöleltem derekánál. - Felnőttem már...


/YoonGi pov/

Emlékszem, mikor Nana még általánosban félénkebb volt. Amikor először eldöntöttem, hogy megvédem az osztálytársainktól, akkor láttam a szemében, hogy átalakult személyisége. Azután már saját magát is megvédte, mégis mellette maradtam, barátok lettünk, a legjobb barátok. Egészen addig, míg meg nem ismerte TaeHyungot, nem is láttam viszont azt a félénk SeoNát, még akkor sem, mikor meghalt a kisállata. Viszont mióta TaeHyung a képben van, csakis azt az általános iskolást lányt látom, akit meg kell védeni. Tudom, hogy a fiút a sors szánta SeoNának, de addig nem felejthetem el, míg nem biztosít arról, hogy nem látom viszont a bátortalan énjét. Addig nem vagyok képes tenni azért, hogy TaeHyung és HaNeul ne házasodjon össze.
Mióta belebotlott abba a fiúba, már az ölelése sem ugyanolyan. Motorral visszamentünk az egyetemhez. Leszállt mögülem, majd miután levette sisakját, átölelt nyakamnál.
 - Köszönöm, hogy bátyám helyett bátyám vagy - motyogta, majd mosolyogva elindult a bejárat felé, én is követtem. Viszont a kétszárnyas ajtóban szobatársam állt, akinek látványára SeoNa is megtorpant. - Miért nézel így, TaeHyung? - meglepődtem én is SeoNa hangnemén a fiú felé. Félreállt, hogy bemehessünk az épületbe, viszont nem mentem Nana után.
 - TaeHyung, nem akarnád végleg eldönteni, hogy most kit is akarsz? - néztem szemébe. - Tanúdként, barátodként és főleg SeoNa barátjaként mondom ezt. Mindenkinek jobb lenne, ha döntenél - kikerültem őt és szobánkig meg sem álltam.

23.rész - It begins

/SeoNa pov/

Hajnalban nyitogatni kezdtem szemeimet, a kislámpám fénye azonnal agyam legbelső részéhez hasított. A fejem le akart esni helyéről, mikor felültem az ágyamon. Körülnéztem, aztán emlékképek ugrottak be a tegnap estéről. Kezemet számhoz emeltem, majd összeszorítottam szemhéjaimat.

 - Hogy lehettél ilyen hülye, hogy lerészegedsz, SeoNa? - ütöttem meg fejem gyengéden, mire még egyet belehasított ráadásképpen. Felkeltem fekhelyemről, lecsoszogtam a konyhába, ahol éppen anyukám készítette a reggelit. - Jó reggelt...

 - Oh, neked is, kicsim. Ülj le, mindjárt kész a reggeli - helyet foglaltam, majd folytatta. - Egyébként nem rég ment el YoonGi. Elmondta, hogy tegnap ittatok egy kicsit és itt maradt, hogy ne csinálj hülyeséget az éjszaka. Ja, és azt mondta, holnap majd hív vagy ír, mert ma valami dolga van - bólintottam, jelezve, hogy befogattam az információt. Miközben készítette az ételt, megfigyeltem anyukámat. Mozgása furcsa volt, de mégis leplezte a szokásos energikus énjével. Látom, anya, hogy valamit rejtegetsz.

 - Úgy érzem, valamit akartam ma csinálni. Nem emlékszem - motyogtam magamban, elterelve a témát szülőmről, mert tudom, úgysem mondana semmit, ha rákérdeznék. Hazudna. Elém tette a reggelit, mely ezúttal rántotta volt. - Köszönöm! - kezdtem el elfogyasztani ételemet.

Valamit elfelejtettem. Valamit, amire emlékezni akartam. Valamit elrejt előlem. Valamit nem szabad tudnom?

/YoonGi pov/

Amint hazaértem, cipőmet és kabátomat levéve adtam enni háziállatomnak, aztán ledőltem a kanapémra, NaRi azonnal megrohamozott, ahogyan befejezte reggelijét.

 - Hiányoztam? - végig simítottam hátát, majd akárcsak az előbb a kis tappancsos, a tegnap estéről megmaradt emlékeim is letámadtak. - NaRi, megharagudnál, hogyha odaadnálak valakinek? - néztem a kerek szemekbe. Felkeltem a kanapéról, az állat végig lábam alatt volt. Újra felöltöztem melegen, NaRit kabátom alá tettem, majd fogtam egy taxit. A megfelelő ház címét megadtam a sofőrnek, miközben simogattam a kölyök macskát kabátom alatt. Elképzeltem, mit fogok mondani neki, mikor újra találkozunk.

Mikor lefékezett a jármű, kitekintettem az ablakon, kicsit habozva indultam meg, de kiszálltam a havazásba, miután kifizettem az utat az idegen férfinak. A kapuhoz léptem, mellette az emeletes házban lévők nevei voltak felsorolva, mellettük egy kis fém gomb, mely a kaputelefont indította be fent a lakásban. A név, amit kerestem még mindig ott volt. Lenéztem NaRira, aki elbóbiskolt a kabátom alatti melegtől. Megnyomtam a harmadik emeleti lakás gombját, majd egy női hang csendült fel.

 - Nem kerültél bajba eddig, hogy nem hívtál? - nem érkezett válasz fél percig.

 - YoonGi, mit akarsz? - hangnemet váltott.

 - Felengedsz? - ismét körülbelül fél percig semmi reakció, vagy válasz, aztán rezegni kezdett a kapu zárja, ki tudtam nyitni azt. Beléptem a kapun, majd felmentem az emeletre, megtorpantam az ajtó előtt, ahol több, mint egy éve nem is jártam. Kopogtam a felületen kettőt, aztán ki is nyílt előttem. HaNeul állt előttem ugyanolyan gyönyörűen, mint mikor utoljára láttam TaeHyung oldalán. Beinvitált, majd becsukta mögöttem az ajtót. - Csak azért jöttem, hogy őt odaadjam - kivettem NaRit a kabátom alól, a lány arca felderült.

 - NaRi! - kapta ki kezemből a macskát. - Hogyan? - nézett rám. - Pár napja kiszökött, kerestem mindenhol, de úgy látszik messzire ment - simogatta meg a puha szőrét.

 - Egy boltnál találtam, ahol éppen vásároltam. Hazavittem, mert láttam, hogy fázik meg éhes is talán. Nem láttam sehol plakátot róla, szóval gondoltam, nincs gazdája. NaRinak neveztem el - elkerekedett HaNeul szeme.

 - És miért döntöttél úgy, hogy elhozod hozzám? - letette a földre, az állat pedig ülve maradt közöttünk. Talán ő is kíváncsi volt a válaszomra.

 - Gondoltam, egyedül vagy a lakásban - lenéztem NaRira, és még az ő szemeiben is felfedeztem, nem hiszi el, hogy ez volt az egyetlen indokom. - Látni akartalak - újra az állatra néztem, aki elégedetten a nappaliba vonult. HaNeul lehajtotta fejét, majd újra felemelte bátrabb arckifejezéssel.

 - Ezt egy menyasszonynak kell mondanod? Esetleg most az jön, te jobban tudod, hogy mi vagy ki kell nekem? - összefonta karjait.

 - Szerinted egy egyszerű véletlen volt, hogy én találtam meg NaRit és, hogy ugyanazt a nevet adtam neki, amit te? Tudom, hogy TaeHyunghoz csak érdekből mennél hozzá, hogy a cégeitek társcégek legyenek, de valóban szükséges ez? Szeretitek egymást? - elvette tekintetét rólam, szóval úgy döntöttem, inkább megyek is, nem feszítem tovább a húrt. - Hívhatsz, hogyha valami baj van még mindig - majd becsuktam magam mögött az ajtót. A lift előtt álltam már, mikor megcsörrent telefonom. Felvettem, ekkor pedig HaNeul hangját hallottam meg.

 - Eldugult a mosogatóm, meg tudnád csinálni? - visszafordultam, újra a lakásban találtam magam, csak ezúttal levettem cipőm és kabátom, és tulajdonképpen tiszta kosz lett kezem, mert a csöveket akartam kitisztítani, ahol még a víz sem ment le. - Köszönöm - motyogta HaNeul mellém guggolva.

Sikerült kitekernem a megfelelő alkatrészt, így elhárítottam a dugulást. Visszatettem mindent a helyére, és kipróbáltam aztán, hogy a víz lemegy-e ezúttal.

 - Elmehetnék csőszerelőnek - folyattam tovább a vizet, ami szépen lecsurgott a lefolyón.

 - Köszönöm - mosolyodott el. Megmostam kezemet, majd a kezembe adott egy pohár vizet a lakás tulaja. Neki dőltem a pultnak.

 - Miért nem hívtál egy rendes szerelőt inkább? - megvonta vállát, majd kis csend után újabb kérdést tettem fel neki. - Szereteted TaeHyungot? Őszintén - lassan megrázta a fejét. - Elfelejtetted, ami köztünk történt egy éve? - ismét megrázta fejét, ezzel nemleges választ adva. - Akkor igazán eldönthetnéd, hogy TaeHyungot elengeded vagy sem. Neki egy másik helyen kellene lennie.

 - SeoNa mellett? Aki miatt itthagytál egy éve? - már éreztem hangján, hogy egyre hangosabb.

 - Neki kell rá vigyáznia, hogy én...rád vigyázhassak - találkozott tekintetünk, majd ő elkapta az övét. Viszont én elé léptem és megcsókoltam, épphogy egy rövid ideig, mégis utána rábírtam, hogy szótlanul engem nézzen. - SeoNának más sorsa van, máshogy van megírva a jövője. Neked is be kellene látni, hogy TaeHyungnak is mást szántak. Most pedig megyek, mert így is megcsaltad a legjobb barátomat velem - nem néztem már vissza csupán mikor kiléptem a kapun pillantottam fel az épületre. Ezúttal én fogok tenni azért, hogy minden végre a helyére kerüljön.

Leintettem a fő útnál egy taxit, aki hazavitt. Útközben a telefonom kijelzőjét nyomkodva elmentettem HaNeul telefonszámát névjegyzékeim közé. Már csupán a holnapi nap van hátra az évből. Mégis úgy érzem, hogy rengeteg dolgot meg kell még tennem idén. Segítenem kell valakiknek.

Megbeszéltem egy találkozót TaeHyunggal az egyetemhez közeli kávézóban, a Seoul Café-ban. A hely ezúttal csendes volt, alig tartózkodott vendég odabent. Ott üldögéltem, mikor kollégiumi szobatársam megérkezését jelezte a kis csengő a bejárati ajtó felett. Mikor megérkeztem, neki is rendeltem egy kávét, így egyből leült velem szembe.

 - Teszek neked egy szívességet, TaeHyung. Nem kell visszafizetned sem. Holnap menj el éjfél előtt SeoNáékhoz. Várd meg, míg SeoNa meglát. Viszont, ha fájdalmat okozol neki valahogyan, nem állok jót magamért - furcsállta a beszédstílusomat és azt, hogy így a témára tértem, láttam arckifejezésén. - Értetted, TaeHyung? - bólintott kicsit félve. - Csak, hogy tudd, most próbálok segíteni neked - nektek.

/SeoNa pov/

Alig aludtam az éjjel. Mindenen járt az eszem, csak azon nem, hogy enyhén fáradt leszek, ha nem alszom ki magam. A plafont elemeztem, ahogyan régebben is, még év elején. Rajta a kint elhaladó kocsik lámpájának fénye táncolt. Egyre több jármű járkált errefelé az esti órákban, meglepően több.

Elérkezett az utolsó nap az évben, amit egyfelől vártam. Azért, hogy végre talán egy új lapot kezdhetek és elengedhetem a gondolatokat, amik már lassan szétfeszítették fejemet belülről.

Este környékén apám úgy döntött, hogy udvarunkban mi is ellövünk néhány tűzijátékot az újjév kedvéért, mivel jó áron talált párat. Ki is vonultunk a felszereléssel, mikor már majdnem éjfélt ütött az óra. Csak mi öten, szüleim, nagynéném és én voltunk az udvaron és persze a szomszéd macskája, aki mindig megérzi, amikor kilép valaki a kertbe, és azonnal jön is egy simogatás erejéig.

 - Öt perc - nézett órájára édesapám. - Előkészítem ezeket - Miközben a tűzijátékkal bíbelődött, a gondolataim áradatával küzdöttem, nehogy megfulladjak, no meg a mínuszokkal, nehogy szoborrá fagyjak odakint ácsorogva. A végtagjaim már-már ledermedtek zsebeim mélyén, hát még arcom. TaeHyung és YoonGi járt eszemben, egyfolytában a történtek ismétlődtek előttem. TaeHyung csókja a Trouble estéjéről. YoonGi csókja, miután lerészegettem a szobatársa miatt. Közel voltam hozzá, hogy könnyek szökjenek szemembe, de hősiesen küzdöttem velük.

 - Nénikém - szólítottam meg, mialatt édesanyám apám segítségére sietett. - Tudom, mire vagyok képes - kezdtem bele, mikor mellém lépett. - Tudom, mit örököltem. Tudok mindent, amit eddig nem mondtatok el. És ezért szeretnék kérdezni valamit - nem néztem rá, hanem az égre emeltem a tekintetem. - Lehetséges az, hogy az én átkomat úgy lehet megtörni, hogyha azon az egyetlen emberen kívűl egy másik megcsókol?

 - Soha nem tudtuk kideríteni ezt, de abban az esetben is csak akkor lehetséges, ha valóban szeret az a másik ember. Miért? Mi történt?

 - Szerintem beleszerettem egy fiúba életemben először. Meg is csókoltam. Aztán másnap, mikor részeg voltam, egy másik osztálytársam csókolt meg. Azt hiszem, most mindkettőjük megdobogtatja a szívem - szünetet tartottam. - Mondd el, mit tegyek, nénikém - ekkor már valóban könnyek gördültek le szinte megfagyott arcomon.

 - Mégha sikerült is megtörnöd az átkod, akkor is ki fog derülni, hogy ki az, aki igazán megdobogtatja a szíved, úgy ahogy kell - megsimogatta hátamat, majd felnézett ő is az égre, mikor a tűzijátékok elindultak a magasba.

 - Boldog újévet! - mosolyodtak el szüleim. Rájuk nézve magam is kicsit elmosolyodtam. Pislogtam párat, hogy könnyeimet visszafogjam.

Ekkor jött két üzenet telefonomra szinte egyszerre. Mindkettő ugyanazt ismételte, amit előbb szüleim kiáltottak, feladójuk pedig a két szobatárs volt. Vettem egy mély levegőt, majd visszasüllyesztettem a készüléket a zsebembe a kezemmel együtt, bármilyen válasz küldés nélkül. Felpillantottam az égre, ahol a többféle színű fények járták táncukat, aztán eltűntek, hogy helyet adhassanak a következő tűzijátéknak. A tekintetem valamiért a kapu felé terelődött, úgy éreztem, oda kell néznem. Az üzenetfeladók egyike álldogált ott. Nem mozdultam, csupán elnyílt kicsit szám. Rezzent egyet a zsebem, így elővettem telefonomat.

Nekem bőven elég az, hogy a legjobb barátom vagy, hogy olyan vagy nekem akár a kishúgom, már több, mint tíz éve. Én lemondok rólad azon téren, szóval őt ne lökd el magadtól. Szeretném, ha két ember, aki fontos nekem, boldog lenne együtt - olvastam végig az üzenetet, melyet a szőkeség küldött.

Lassan odasétáltam a kapuhoz, miközben a készüléket zsebre tettem, majd megtorpantam két méternyire a kerítéstől.

 - Mit keresel itt? Nem HaNeullel kéne lenned? Miért nem segítesz neki, amiben tudsz? Az esküvővel kapcsolatban akár - fontam össze karjaimat magam előtt.

 - Három hónap múlva megházasodom, és te csak ennyit kérdezel? - nyugodt volt hangja, mégis kicsit indulatosra sikerült kérdése.

 - Oh, TaeHyung! - lépett mellénk anyám. - Nem jössz be enni valamit? Ez egy szokás nálunk újévkor.

 - TaeHyung éppen a menyasszonyához indult, csak beköszönt - néztem a fiú szemébe. - Ugye?

 - Van egy kis időm, hogyha nagyon ragaszkodik hozzá, Mrs. Kim - mosolyodott el, aztán anyám beengedte őt a kapun.

 - Tegezz csak nyugodtan, hívj SeoHyunnak - Befáradtunk mind és leültünk az asztalhoz. Természetesen csak mellettem volt hely TaeHyungnak, így elfoglalta a széket. Édesanyám hozta a szokásos újévi ételét, amit elalvás előtt mindenkinek kötelező volt elfogyasztania a balszerencse ellen. - Balszerencséd lesz az évben, SeoNa drágám, ha nem eszed meg, tudod.

 - Azt hiszed, egy tál főzelék fogja eldönteni, hogy milyen lesz az évem? Egy évvel ezelőtt is megettem ezt, de mióta betettem a lábam az egyetemre, csak balszerencse ér - felálltam, hátrébb toltam a széket térdhajlatommal. - Még TaeHyung is csupán a hab a tetején - kicsit higgadtabban beszéltem, viszont még ezek után is kirohantam a házból úgy, ahogy voltam, egy szál pólóban. Kezeimet felkarjaimra tettem, fázni kezdtem azonnal, közben szemembe könnyek szöktek. - Azt akarom, hogy végre minden kerüljön a helyére. Nagy kérés ez? Vagy éppen így kerülnek a dolgok jó helyre? - reccsenést hallottam meg magam mögül. - Hagyj békén akárki is vagy.

 - Sajnálom, hogy idejöttem ma este - TaeHyung hangja elért fülemig. - Legközelebb nem teszek ilyet - hátamra terítette kabátomat. - Én viszont csak azért jöttem, hogy lássam, nem-e sírsz - elém lépett, felemelte fejem és saját kabátjának ujjával letörölte könnyeimet arcomról. - Jó éjszakát, és kérlek, ne sírj többet ebben az évben - elmosolyodott, majd elengedett. Éppen fordult volna meg, mikor átöleltem, fejem mellkasához szorítottam, ujjaimat összekulcsoltam háta mögött.

 - Kedvellek, és az hozott rám balszerencsét mindig, hogy ellöktelek magamtól, számtalanszor - dünnyögtem a levegőbe, elengedtem és néztem szemébe.

 - Mi csak barátok vagyunk, semmi több - megfordult és elhagyta a házunk területét. Hazug. Utána néztem, már az árnyéka is eltűnt. Szipogtam, a könnyeim még mindig nem fogytak el. Hazug.

Viszont egy kis hang adott egy löketet ahhoz, hogy utána fussak. A lábaim, mintha valami plusz erőt kaptak volna. A hideget sem éreztem már annyira. Aztán körülbelül száz méter után megláttam TaeHyung alakját, amint zsebre tett kézzel csoszog a járdán. Még pár múlva pedig be is értem. Elé léptem, aztán lihegve megtámaszkodtam térdeimen, hogy kifújjam magam. A hideg ellenére éreztem a verejtéket halántékomon. Aztán felegyenesedtem, ránéztem osztálytársamra.

 - Te hazudtál - még mindig nem kaptam rendesen levegőt. - Te...várj egy kicsit... - jeleztem neki kezemmel, majd próbáltam normálisba állítani lélegzetvételemet. TaeHyung türelmesen várta, hogy mit akarok kinyögni. - Szóval...hazudtál nekem ott nálunk. Tudom, hogy nem ez az, amit valójában gondolsz kettőnkről.

 - Ez az, amiért elfutottál idáig? - felhúzta egyik szemöldökét.

 - Mi lenne, ha végre megállapodnál végre, hogyan viselkedsz velem? - megforgatta szemeit, majd megcsókolt. Melegség töltött el arra a rövid időre is, míg ajkai az enyémekhez értek.

 - Viszlát a suliban - került ki és indult el eredeti irányába. Ott álltam, lábaim egyik irányba sem akartak megmozdulni. Sem utána nem akartak már menni, sem hazamenni. Jól döntöttem, hogy utána futottam?

Lassan haza ballagtam, miközben az elmém ismét teljesen máshol járt, talán nem is, inkább szállt. A házak mellett, ahol elhaladtam, megugattak a kutyák, talán azt kérdezve, hogy mit keresek itt, de mégis azok is halk ciripelésnek hallatszottak az ordítozó gondolataim mellett. Amint elértem a saját házunkig, nem mentem be. Leültem a kertünk egyik hátrébb lévő részében található hintaágyra. Lehetséges, azt vártam, hogy a lágy éji szellő kifújja a felesleges mondatokat agyamból, hogy jobban aludhassak utána, de nem tette meg a hatását. A hideget is elkezdtem érezni, ekkor jött ki édesanyám a kertbe, és vitt be engem a januári mínuszokból. Annyira máshol jártam, hogy anyám felvitt a szobába, betakart, amint lefeküdtem az ágyamra, majd magamra hagyott.

Szombaton, amikor már az ágyamban voltam az egész napos tanulás után, újabb transzba estem. Ahogyan telt az idő, észrevettem, hogy egyre több jármű közlekedik esténként. A táncoló fények megigéztek a plafonomon. Feléjük nyúltam. Az agyamban olyan folyamat játszódott le, mintha éppen valamit elvesztenék, mintha nem tudnék arról, hogy valami távoldik tőlem. Ezért szerettem mindig is nézni az eget, mert elmerülve a felhők formáiban, talán olyan lehetőségek, olyan személyek is eszembe jutnak, amikkel amúgy nem számolnék. Választ kapok a fényektől, az égtől. Ki az, akit el fogok veszíteni?

Vasárnap késő délután, édesapám elvitt az egyetemre, hogy a kollégiumban aludjak inkább, minthogy reggel sokkal korábban kelljen kelnem emiatt. A hideg ellenére mégis a platón való ülést választottam. A menetszél szétfújta hajamat, ezért kapucnimat felvettem, ekkor meg is érkeztünk az egyetem elé. Néhány diák ugyanúgy most tért vissza az intézményhez, akárcsak JiYeon.

 - SeoNa! - futott felém szobatársam. - Jó napot! - köszönt szülőmnek, majd mikor kivettem minden holmimat a járműből, én is elköszöntem tőle, aztán elhajtott a kocsival. Miközben haladtunk a nagy kapu felé, elmerengésem közben összeütköztem osztálytársammal, mint ahogyan az első napon is.

 - Oh, bocsánat! - néztem fel TaeHyungra. - Véletlen volt - megrázta fejét, talán ez a 'Semmi baj' lett volna, aztán tovább sétált börőndjével.

 - Mi történt köztetek? - legyezett kezével az arcom előtt JiYeon. - Föld SeoNának - a fiú alakja után néztem, majd sóhajtottam.

21.rész - Feather

/SeoNa pov/

A reggeli után lassan el kellett kezdenünk készülődni a Trouble-re. Beszéltem telefonon SunYounggal is, hogy biztosították a felszerelést is, szóval minden készen állt. A tükör előtt álltam ismét, karikás szemekkel, amit próbáltam egy csöppnyi alapozóval eltüntetni, és nagyjából sikerült is elhalványítanom azokat, ezek után a hajamat fésültem, mikor belépett a fürdőszobába anyukám.
 - Hagyjad, majd én megcsinálom - vette ki kezemből a fésűt, majd leültetett a földre, ő pedig a kád szélén ücsörögve húztam végig tincseimen az eszközt. - Amúgy mi a baj, SeoNa? Nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki elgondolkozik folyamatosan valamin, mélyen. Egy személy van a dologban? - fonni kezdte hajtincseim egy részét.
 - Egy fiú, akinek van barátnője. Mégis azt hiszem, hogy ő az első fiú, aki iránt másféle érzéseim vannak - hajtottam le fejem.
 - Csak nem az a TaeHyung fiú? Tudod, hogy nem szabad jegyes férfiakkal kezdeni, ugye? - megakadt fülem a 'jegyes' szaván.
 - Mi az, hogy jegyes? Azt hittem, csupán barátnője - emeltem feljebb a tekintetem.
 - A tévét néztem, mikor a hírekben leadták, hogy a KHN Entertainment igazgatója meg TaeIl fia eljegyezték egymást. Tőlem tudtad meg? - álltak meg kezei.
 - Nem, nem. Most jutott eszembe, hogy mondták. Igen, múltkor, ott a kávézóban - lesütöttem szemeimet. - Fejezd be légyszi a hajam. Lassan indulnunk kell az egyetemre YoonGival - egy laza körfonatot csinált két nagyobb tincsemből, ami hátul, tarkómnál találkozott. Megöleltem, majd felvettem a már kikészített ruháimat. Egy fekete, anyagában néhány csillogó szürkés szállal ellátott hosszú ujjú felsőt és egy kék farmert vettem fel. Annyira eltereltek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy a házból kabát nélkül léptem ki.
 - SeoNa! - futott utánam YoonGi, mire visszafordultam. - Nincs rajtad kabát. Nem fázol? - adta rám a ruhaneműt. - Valami baj van?
 - Ideges vagyok kicsit. A Trouble itt van pár órányira, és felfedem, hogy én vagyok Nana. Utána már nem lesz minden ugyanaz - húztam össze kabátom, megérezve a mínuszokat körülöttem.
 - Úgy látom, hogy nem csak ez forog a fejedben - beszálltunk egy taxiba, hogy ne apámnak kelljen elvinni minket, közben nem is válaszoltam osztálytársamnak. Az egyetemig vezető úton meg sem szólaltam. Csupán vártam, hogy odaérjünk. YoonGi kifizette az utat a sofőrnek, aki ezután el is hajtott az intézmény elől. Az épületbe belépve egyből kiolvadtak a kinti hideg levegőtől lefagyott ujjaim. A nagycsarnokhoz érve pedig NamJoon állta utunkat. A szőkeséget nem engedte be, de előlem elállt. A nagycsarnok ezúttal sokkal másképpen volt feldíszítve, mint a múltkor. Girlandok húzódtak a falakon, a színpad talapzatára, ahol a dj pult helyezkedett el, is került egy kevés belőle. A felirat a bárpult mögött még nagyobb lett, mint a tizedik Trouble alkalmával. Díszesebbé, karácsonyibbá vált hirtelen. SunYoung még mindig irányította azt a néhány fiút, akik vállalkoztak a segítségnyújtásra. Viszont amikor megnéztem az arcukat jobban, rá kellett jönnöm, hogy mindannyiukat láttam akkor a lőtéren, hogy mind a nagybátyám csapatából való.
 - SeoNa! - vette észre érkezésemet SunYoung. - Nyugodtan kipróbálhatod a felszerelést. Ismerkedj meg vele - bólintottam, miközben a fiúk engem néztek.
 - Még telefonálok előtte egyet - félrevonultam, majd felhívtam nagybátyámat, hogy kikérdezzem. - HongBin! Mégis miért vannak itt a nagycsarnokban a csapatod tagjai? - suttogva, de mégis veszekedve kérdeztem.
 - SeoNa, drága, tehetek én róla, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ők is oda járnak? A lényeg, hogy érezd jól magad, és ne terheld túl a szervezeted, mert még egyszer nem titkoljuk el anyád elől, hogyha kórházba kerülsz - nyugodt volt hangja, nem is éreztem benne titkolózást.
 - Értettem, leteszem - kinyomtam telefonomat, majd visszafáradtam a dj pulthoz. Egy rövid rögtönzött mixet csináltam a hozzácsatlakoztatott gépen található zenék közül egyből. Ezek után már sokkal jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy kik vannak körülöttem. A saját kis rádiós szobámban éreztem magam. Majd mikor véget ért a zene, a végzős DÖK elnök lépett fel mellém a pódiumra.
 - Most már elhiszem, hogy te vagy Nana - nevette el magát. - És ez egy remek berendezéspróba is volt, köszönjük - elmosolyodva lement mellőlem.
Ezek után csupán sétálgatni tudtam a díszítések mellett, illetve a nézőtéren fel és le, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Percenként néztem telefonom kijelzőjére, egyre gyorsabban telt az idő, egyre közelebb került a Trouble kezdete. Idegesen markolásztam ujjaimat, mikor YoonGi jelent meg a nagycsarnokban.
 - Annyi időre beengedett NamJoon, hogy ezt odaadjam - nyújtott át egy fejhallgatót. - Ez a BBS-es fejhallgatót, amit mindig használsz. Gondoltam, hogy megnyugszol kicsit, hogyha rajtad lesz.
 - Köszönöm, remélem, én is - tettem nyakamba a hozott készüléket.
 - Most akkor megyek is, de majd nézz rám, hogyha elakadna a szavad - simogatta meg vállam, aztán elhagyta a csarnokot.
 - Kezdünk lassan! - visszhangzott SunYoung hangja a falak között.
Elrejtőztem egy függöny mögött a dj pulthoz közel, amikor is elkezdték befelé engedni a diáksereget. Az anyag mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan beszivárognak mind a nagycsarnokban. Természetesen még többen jelentek meg ezúttal, mint az előző bulin. Felkapcsolták a mozgó színes fénycsóvákat, az alap reflektorokat pedig kicsit lejjebb vették. Közben SunYoung kedvesen üdvözölt mindenkit egy italos tálcával a kezében. Ekkor megláttam az én társaságomat, JiYeont és lovagját, a két szobatársat, mellettük még belépett JiMin, EunJung és HoSeok is. TaeHyung beállítatlan frizurájának és arcának látványa csak még jobban felgyorsította szívverésemet. Viszont ekkor eszembe jutottak anyám mondatai az eljegyzésükről, ezzel kicsit vissza is lassult pulzusom.
Ne törődj az érzéseiddel most, SeoNa! - nyugtattam magamat a gondolataim megváltoztatásával. Újra kinéztem a függöny mögül, a szemem máris őt kereste. SunYoung ekkor lépett fel a pódiumra, bevezetőbeszédét taglalta, amikor felém pillantott és intett, hogy fáradjak fel mellé. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam azt. Eltoltam a függönyt, kiléptem mögüle, majd felléptem a lány mellé. Ledöbbent arcokat figyelhettem meg. A végzős átadta nekem a mikrofont.
 - Sziasztok! Kim SeoNa vagyok, és én volnék Nana a BBS-től - meghajoltam enyhén, mire egy tapsvihar tört ki, talán azt is JiYeon kezdeményezte, ahogyan láttam. - Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám, hogy én szolgáltassam nektek ma este a zenét. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Érezzétek jól magatokat - akaratlanul is TaeHyungra terelődött tekintetem. - Nem akartam felfedni, hogy ki vagyok valójában, de mégis így alakult. Talán itt volt az ideje. Ezt most mindenkinek mondom. Ha van valami, amit el szeretnél érni, fuss érte, rendben? - mosolyogtam körbe a tömegen. - Köszönöm - ismét meghajoltam kicsit, majd visszaadtam a mikrofont a mellettem állónak. Megvártam, míg végigmondja a maradék mondanivalóját, a szükséges tudnivalókat, majd ő lefáradt a kis emelvényről, én a dj pult mögé mentem egy mikrofonnal a kezembe, ha valamit be akarnék jelenteni, feltettem a fejhallgatót félfülemre, aztán el is kezdődött a tizenegyedik Trouble buli.

Nem is kellett a diákságra szólni, hogy igyon eleget, kiszolgálták magukat. Egyként mozdultak a zenémre, és az idő telésével belőlem is elpárolgott a félelem és az idegesség. Kezdtem feloldódni, akár egy pezsgőtabletta a vízben. A tömegben elvesző mosolygó, vidám arcok is eltüntették belőlem az aggodalmat. Ha valami ismertebb dalt dolgoztam éppen fel, akkor kórusban énekelték a szövegét. Semennyit sem ittam, de mégis euforikus állapotba kerültem.
Ekkor a magasból egy fehér tollpihe szállt a dj pult közepére. Megfogtam mutató- és hüvelykujjammal, felemeltem kicsit, majd mikor félrepillantottam a kis pihéről, összefutott tekintetem TaeHyungéval. Ismét kihagyott egy ütemet szívem. A zene eközben véget ért.
 - Kedves megjelentek, sikeresen levizsgázottak! - emeltem fel hirtelen a mikrofont. - Úgy gondoltam, mivel szeptemberben nem volt lassú szám, most, így lassan félidőben, hogy én is járhassak egyet, Chanyeol és Punch közös számát teszem be nektek. Fogjátok meg az általatok szeretett, kedvelt személyt és táncoljatok egyet rá. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget - elindult a zene és párokba rendeződtek a diákok. Lefáradtam a pódiumról, egyenesen az italos pulthoz, mivel kiszáradt torkomat helyre akartam hozni.
 - Szóval te voltál Nana mindvégig? - lépett mellém TaeHyung szinte azonnal, miután kikértem italom. Bólintottam egyet válaszképpen. - Nem is sejtettem.
 - Nem is akartam, hogy megtudja az egész egyetem - kortyoltam bele az idő közben megkapott folyadékba.
 - És esetleg Nana eljönne velem egyet táncolni? - nyújtotta kezét. Lenéztem kezére, ezernyi lehetőség ugrott fel előttem, hogy mit mondhatnék.
 - Tudom, hogy HaNeul a menyasszonyod már - toltam el kézfejét. - Nem kellene közben más lányokkal lenned szerintem - nyeltem egy nagyot, majd visszasétáltam az emelvényhez. Körülnézve boldog párokat láttam, vagy éppen azzá alakuló személyeket. - Nem kell megköszönni, hogyha valaki ma este jön össze - jelentettem ki a mikrofonba beszélve, mikor véget ért a dal.

Több órán keresztül boldog voltam, főleg az ugráló tömeget figyelve, szinte beszippantottak maguk közé. A gátlások az italok számának növekedésével párhuzamosan tűntek el a fiatalságban. A kedvemet csupán a néha elém ugró gondolataim rontották el.
A zsebemben lapuló rajz felmelegített. Olyannyira, hogy az leereszkedtem térdre és minden erőmmel elkezdtem ásni. A nem is olyan régen betemetett emlékeim lassan kibukkantak a föld alól. Mindet a kezembe vettem egyesével, a zsebeimbe süllyesztettem, miután megszabadítottam a homoktól őket. Minden egyes emlékkép előkerült abból a gödörből. Utolsóként pedig TaeHyung sötét barna íriszei kerültek kezeim közé, mikor a Jeju-szigeten vizes hajtincsei eltakarták azt helyenként. Abban a pillanatban bekönnyezett szemem, lesütöttem azokat, majd minden képet a zsebembe tettem. Gyengének éreztem magam, mégis felálltam. Nyeltem egy nagyot, ekkor megjelent az a bizonyos gombóc a torkomban. A sírás kerülgetett, mikor egy könny végig futva arcomon lezuhant a földre.
Újabb zenébe kezdtem bele az előző végeztével, miközben JiYeon sms-én járt az eszem. Azon, amit még anyám fürdőszobába érkezte előtt kaptam tőle a délelőtt folyamán.
Tedd fel a piros rúzsod, mert akinek kell, tetszeni fog. Jobban felkelted majd az érdeklődését. Anyukám mindig azt mondogatta, hogyha már használok ilyen színű rúzst akkor tegyem, mikor a kiszemeltemet akarom becserkészni - megtettem, de hasznát nem láttam. Éreztem a rúzs rétegét ajkaimon, többször is gondoltam, hogy letörlöm, mégsem tettem. Miért?

Az elbúcsúzó zenék sora következett. Viszont még én sem akartam a végét, mivel akkor nem volna mivel elfoglalnom magam. Lassan bekúsznának a gondolataim, összezavarnának, cselekvésre késztetnének, amit amúgy nem akarnék. Az utolsó előtti szám...az utolsó szám.
 - Kedves diákok! Elérkezett az utolsó dal, ami egy Miss A remix lesz, mégpedig a Love Song című számuk remakeje - beindítottam az alapot, ráadtam még egy kis basszust, kicsit megcsavartam. És ekkor jöttem rá, hogy TaeHyung ezt a dalt kérte először tőlem a rádión keresztül. Megkerestem az adott személy tekintetét, a tömeg szélén, a bárpultnál találtam rá, ő is éppen akkor fordította meg fejét. Gyorsan elfordítottam fejem, és úgy tettem, mint aki csak élvezi a zenét, közben a szívem ki akart törni mellkasomból. A remixem befejeztével a tizenegyedik Trouble véget ért.
A tömeg elindult kifelé, miután a DÖK elnökök elköszöntek. Megvártam, amíg mindenki elhagyja a nagycsarnokot, csupán aztán sétáltam én is kollégiumi szobám felé. Úgy döntöttem, hogy ott alszom. YoonGiék mind eltűntek a folyosókról, nem is találtam meg őket. A buli heve még a folyosókon is tartott, néhány csókolózó pár elejtve bizonyította, hogy valóban sikerült összehoznom a remek hangulatot. Lassan bandukoltam tovább a szobánk felé, egymagamban. A pillantása. Az emlékek, amiket hátrahagyott, amiket kiástam.

 - SeoNa? - hallottam meg TaeHyung hangját mögülem hirtelen, mire megrezzenve megálltam. - Jobb egyedül? - éreztem, közelebb lépett.

 - Gondolkozni akartam - egyszer csak átkarolta derekamat hátulról. - Mennyit ittál? - lebontottam magamról kezeit és megfordulva szemébe néztem. Dobbant egyet szívem. - Nem ittál - jelentettem ki megrázva fejem. - A szemed részegen nem ilyen. Ha részeg vagy, nem őszinte a csillogás bennük - mutatóujjammal megigazítottam összekócolt haját homlokánál. Mire pedig realizáltam, hogy mit akarok csinálni, már megtettem.

 - Neked pedig bárhogy szépek a szemeid - átkarolt ismét, tartotta a szemkontaktust.

 - Nem kell hazudni, hogy megkapj egy nem is őszinte mosolyt - nem álltam ellen közeledésének.

 - Talán igazad van - alig tíz centi volt köztünk ekkor.

 - Biztos, hogy igazam van - már ajkaimat mérte be magának, de szájára tettem kezemet. - Mint mindig - vigyorogva sétáltam el, majd visszanéztem. - A buli után előbb a fiúk nem hazakísérik általában a lányt? - húztam fel szemöldököm. Tovább mentem, majd végre beért. A szobaajtóig meg sem szólaltunk, néha egymásra néztünk, de egyikünk sem ejtett ki egyetlen szót sem.

 - Megfelel, hölgyem, a hazakísérés? - torpantunk meg a felület előtt.

 - Igen, jó éjt - elképedve nézte, ahogy besétálok a szobába és becsukom az ajtót előtte. Hallottam, ahogy magát vonszolva elindult, sóhajtottam egy nagyot. - Te barom - suttogtam magamnak, majd egyre csak gyorsult szívverésem. - Most mit kellene tennem? - kirontottam a szobából és megfordítottam a már pár méterrel arrébb járó TaeHyungot karjánál fogva, majd ajkaihoz érintettem sajátjaimat. Lehunytam pilláimat és csupán ízleltem az ajkait. Párnái puháknak és édeseknek bizonyultak. Visszaereszkedtem a földre egyenletesen, szemébe néztem és mosolyra húztam számat.

 - Tudtam, hogy meg fogsz akadályozni mindig, amíg te nem akarod - magához rántott ekkor, jobb kezével megfogta arcomat és újabb csókba forrtunk össze. Elmélyítette azt, amíg én szabad kezének ujjait ujjaimmal összekulcsoltam. A szívem már nem torkomban, hanem valahol a fellegekben járt.

 - YoonGi meg fog verni - megszakítottam a csókot.

 - Verjen. Én erre vártam több hónapja - tette egy tincsemet fülem mögé.

 - Jó éjt, TaeHyung - köszöntem el tőle, majd visszasuhantam az ajtóig. Kétségbeesett fejet vágott, mikor visszapillantottam rá. - Kaptál kettőt is, ne vágj ilyen képet, légyszíves, TaeHyung. Mosolyogj nekem vagy nem állok jót magamért - emeltem fel hangom. - Most pedig jó éjszakát! - integettem, aztán becsuktam ajtóm. Egy hatalmasat dobbant szívem ezután. - Úristen! - ereszkedtem le a földig az ajtónak tolva hátam. Megcsókoltam. Én őt. Először csókoltam meg fiút életemben és még most sem hiszem el. Szája ízét még mindig éreztem sajátomon, így nagyokat sóhajtoztam, miközben visszaemlékeztem a pillanatra. JiYeon már ágyában horpasztott, míg én a földön ülve próbáltam összeszedni gondolataimat. Viszont ő most már vőlegény. Méghozzá HaNeul vőlegénye, akit én is ismerek. Nem akarok bekerülni a médiába úgy, hogy én vagyok az a ribanc, aki szétszedte őket. El kell felejtenem őt. Felemeltem kezemet a számig, újra megjelent előttem TaeHyung ajka. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez így nem fog menni - felkeltem a földről és az ágyba dőlve kényszerítettem magamat az elalvásra. Több órán keresztül nem hagytak békén a gondolataim, de mikor végre elszundítottam az álmaim tengere zavart meg.

Áldottam az eget, hogy a dj munkám miatt tegnap nem ittam annyit, ezért nem kezdtem fejfájással a napot. Viszont fáradtnak fáradt voltam. Felültem az ágyban, JiYeon toltál szétesve aludt saját fekhelyén még mindig. Megpillantottam a hajnalodó fényben az asztalára letett kamerát, mely hercege birtokát képezte. A tegnapról eszembe jutott, mintha láttam volna a fiú kezében a Trouble ideje alatt, ezért felkeltem és a készülékkel visszaültem ágyamra. Bekapcsoltam a szerkezetet, megnyitottam a galériát. Megdörzsöltem álmos szemeimet közben. Voltak képek a tömegről, kettőjükről, aztán két rövid videó között lapozgattam, hogy vajon mit rejthetnek magukban. Az egyiket végre elindítottam, és ott, akkor megbántam döntésem. A videó először rázkódott, de aztán kiélesedve a kép HaNeult és TaeHyungot mutatta, amint az egyetem előtt csókolóznak. Ez persze, azok után, hogy az éjjel mi történt, még jobban fájt. A második videót meg sem mertem nézni. Végül rávettem az akaraterőmet, és ismételten meg is bántam. A tömeggel tömött nagycsarnokban éppen az enyelgő EunJungot és TaeHyungot vette fel JungKook még tegnap este. Letettem az asztalomra a kamerát, amint véget ért a videó, majd magam elé bámultam. Nem tudtam, mi a helyes reakció, így inkább elmentem kicsit sétálni a kollégium folyosóján. Az új információkat emésztettem magamban, mikor TaeHyung jelent meg előttem.

 - Bocsánat - visszasiettem a szobámba, mielőtt még bármit is mondhatott volna nekem. JiYeon épp akkor kelt ki ágyából. Beléptem a fürdőszobába, letettem a telefonom a mosdókagyló szélére, majd belenéztem a tükörbe. Osztálytársnőm az ajtófélfának dőlt eközben.

 - Láttam a videókat JungKook kameráján - meredtem magamra a visszatükröződő felületben, aztán egy mozdulattal letöröltem a maradék sminket számról. - Hogy lehettem ilyen hülye? Menyasszonya van. Aztán még ott van EunJung, aki még mindig nyomul rá. És én voltam a harmadik idióta, akit megcsókolt tegnap - ránéztem bekönnyezve. - JiYeon-ah, miért van az, hogy mindig fájdalmat okoz, de még ezek után is kedvelem?

18.rész - Indifferent and unchanged.

/TaeHyung pov/

Lassan és fáradtan kikászálódtam az ágyamból, ránéztem az órámra, majd eszembe jutott a HaNeulnek tett ígéretem. Körbe kell őt vezetnem. Felöltöztem, rendbe tettem a hajnak nevezett szénaboglyát a fejemen, aztán a táskámmal együtt elindultam az egyetem elé, hogy találkozzak a lánnyal, aki támogatni fogja az intézményt minden bizonnyal. YoonGi még aludt, mikor eljöttem a szobánkból. Legalább ő normálisan alszik.

Nem is kellett túl sokat várnom, negyed nyolc környékén megjelent HaNeul egy fehér kocsiban ülve. Mikor kiszállt, vörös kabátja tavasszá változtatta át a késői őszt körülöttünk, mosolyogva mellém lépett, miközben bezárta autóját.

 - Megyünk akkor? - a szavam elállt a gyönyörű, igéző szemeitől, de bólintottam egyet halványan elmosolyodva. Figyelmesen forgatta fejét, mikor mutogattam ajtóról ajtóra, elmondva, mit hol talál. Az emeleteket is végig járva, a nagycsarnok felé elmenve, a kollégium folyosóit érintve haladtunk, közben a különböző évfolyamok, szakok diákjai végig néztek minket, míg elsétáltak mellettünk. A fiúk inkább HaNeult bámulták meg jobban, a lányok inkább irigyelő tekintettel pillantottak felénk. - Köszönöm, hogy végig vezettél, elkísérnél az igazgatóhoz? Végül is, vele kellene megbeszélnem a támogatást, nem igaz? - újra elmosolyodott. A földszinti irodához vezettem, megálltunk, mielőtt még bement volna, megpördült tengelye körül és felém fordult. - Köszönöm még egyszer az idegenvezetést.

 - Szívesen máskor is - akaratlanul is elmosolyodtam. Elővettem zsebemből telefonom, aztán az ő elmentett számát tárcsáztam, mikor pedig megcsörrent az ő készüléke, megszakítottam a hívást. - Mentsd el a számom - időközben becsöngettek az első órámra, de nem szándékoztak egykönnyen megindulni lábaim az időre tekintve. - Akkor majd még találkozunk.

 - TaeHyung, egyet szeretnék tőled kérni. Ne hitesd el velem, hogy úgy kedvelsz, ahogy gondolnám a tetteidből. Volt már, hogy fájdalmat okozott valaki, ne állj be abba a sorba, kérlek - halvány, de talán nem is annyira őszinte, mint az előzők, mosollyal tűnt el az igazgatói iroda ajtaja mögött. Sóhajtottam, és futásnak eredtem felfelé a lépcsőkön. A megfelelő terem ajtaja előtt viszont megdermedtem. SeoNa tegnapi mondatai idéződtek bennem fel. Az arckifejezése, ami cseppet sem tűnt boldognak. Benyitottam végül a helyiségbe, elsőként elnézést kértem tanárunktól, hogy a késői érkezésemmel megzavartam az óráját, majd helyemre siettem, SeoNa mellé. Egyből a két elviteles kávés pohár ütötte meg szememet az asztala szélén. Ha én nem vagyok, akkor is gondoskodnak róla. Aztán feltűntek a halvány karikák a szeme alatt, majd a beharapott alsó ajka. Ahogyan figyelmesen jegyzetelt, legszívesebben megállítottam volna kezét, hogy megfoghassam egy pillanatra. Viszont nem tettem. Nem tettem, mert más is gondoskodik róla. Nem tettem, mert csak még jobban összekavartam volna. Nem tettem, mert utána fájt volna neki kezem érintésének kihűlt helye.

Mikor kicsöngettek, olyan sebesen pakolt össze és hagyta el a termet, hogy már csak az ajtón kilibbenő alakját láttam, aztán el is tűnt. Mialatt a földszinti terem felé battyogtam, YoonGi karolt át vállam felett.

 - Miért késtél, ha még előbb is hagytad el a szobát, mint én? - levette karját vállaimról, várta a válaszom.

 - Apám adott egy, úgymond feladatot, azt kellett teljesítenem reggel - nem hazudtam, HaNeul egy feladat számomra jelenleg. - De beértem, nem igaz? - viccelődtem el, nehogy el kezdjen kérdezősködni, ekkor megjelent mellettünk a lány, aki miatt késtem az óráról. - Oh, HaNeul, még itt vagy? - fordultam felé.

 - Igen, csak most végeztem az igazgatónál - rám mosolygott, majd észrevette YoonGit. Mindketten egy furcsa pillantást vetettek egymásra, valami volt abban a tekintetben. - Ah, hello, biztos TaeHyung egyik osztálytársa vagy, nem? - mosolyogva nyújtott kezet felé. Osztálytársam bólintott, megrázta a lány kezét.

 - Megyek is, hogy tudjatok beszélgetni - nem sokáig fogtak kezet, mert YoonGi elkapta sajátját. - A teremben leszek, de még szeretnék beszélni veled SeoNáról - amint kimondta a nevet, dobbant egyet szívem. Ott is hagyott bennünket.

 - Én sem maradok tovább. Megérted, ugye? Az Entertainmentben soha sem áll meg az élet, főleg nem most, hogy támogatást akarok nyújtani. Majd még biztosan találkozunk, akkor jobban megismerkedünk. A viszontlátásra, TaeHyung - ezúttal egy őszinte vigyor kíséretében hagyta el az épületet. Jómagam is leültem a helyemre, a következő órára készülve, a földszinti teremben, SeoNa mellé. Nem szóltunk egymáshoz, csupán ültünk csendben, miközben a többiek mögöttünk vígan zajongtak. Viszont ez nem kínos csendnek hatott, inkább egy kissé fájdalmasnak.

/SeoNa pov/

A december épphogy betette a lábát a napokban, én mégsem élveztem az időszakos hóesést. Még a heti két rádiózás alatt sem lettem boldogabb. Odakint egyre csak rövidültek a nappalok, és még az a rövid nappal sem volt túl fényes. Az ég állandóan felhőkkel burkolt, a fák ágai csupaszok, a levegő hőmérséklete folyamatosan a mínuszokat verdeste. Néha örült a diákság, ha a nap egy-két órára előbukkant a szürkés vatta mögül. Vizsga vizsga hátán. Viszont még így is sikerült ötös dolgozatokat írnom, valami csoda folytán talán. Az eszem mindig máshol járt, mint kellett volna.

A tankönyveim felett ültem, a hétfői dolgozatra kellett volna tanulnom, de mégis a kinti tájat bámultam. JiYeon egy hónapja nem tudta, mit kezdjen velem, a gondolataimmal. Több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, utoljára november hetedikén, a YoonGival töltött napon. Ezúttal is úgy döntöttem, hogy inkább felöltözök és az egyetem bejáratánál lévő lépcsőkre ülök, onnan néztem a már sötét eget, ami aznap egészen tiszta volt, a többi naphoz képest. Nagy sóhajokkal szívtam be a hideg levegőt a tüdőmbe.

YoonGi, JiYeon, de még JungKook is próbált felvidítani minden nap, hiába. Bennem egy hang nyújtott volna melegséget, az övé. Az övé, amit nem hallottam, azóta a vasárnap óta még novemberben, ami annyira hiányzott, ami fájdalmat okozott volna, ha még egyszer meghallom.

Gyűlni kezdtek a könnyek lassan a szemembe, összébb húztam magam a csípős hidegben, de bemenni eszembe sem jutott. Lépéseket hallottam közeledni, felnéztem, előttem pedig TaeHyung képe jelent meg. Egy ideig a szemembe nézett, majd engem kikerülve tovább haladt. Elfelejtettél? - kérdeztem volna meg. A válasz talán az irányából nem is lett volna őszinte, nem is tudtam volna megmondani, hogy őszinte-e vagy sem. Ekkor egy hívás érkezett YoonGitól. Talán véletlenül hívott fel, mégis hallgattam a beszélgetést, amit TaeHyunggal folytatott.

 - És mi van azzal a lánnyal? Aki egy hónappal ezelőtt itt volt a suliban - felismertem a szőkeség hangját.

 - Azt hiszem, ő a barátnőm most - lesokkolt, amit TaeHyung mondott, egyből meg is szakítottam a vonalat. Ismét előre furakodott rengeteg gondolat, voltak, melyek védték TaeHyungot, hogy biztosan csak félreértés az egész, és persze voltak olyan foszlányok, melyek véget akartak vetni az érzéseimnek a fiú iránt. Ezek a gondolatok győztek. A telefont újra fülemhez emeltem, ezúttal én indítottam hívást, nagybátyám pedig a vonal másik végén bele is szólt.

 - Mit szeretnél, SeoNa?

 - Felejteni - ezek után megkértem, hogy küldjön értem egy autót. A jármű az egyetem elé gördült nem sokára. Beszálltam, egészen az általam már ismert irodájáig kísértek emberei, aztán kitessékelte őket főnökük. - Még mindig tönkre akarod tenni TaeIl családját, HongBin? - kezdtem azonnal mondanivalómat. Elkerekedtek szemei kérdésemre. - Én talán tudnék segíteni. Viszont előbb, el kell felejtenem a fiát, az iránta való érzéseimet.

 - Ebben pedig én tudok segíteni. Ugyan soha nem fogod tudni elfelejteni, de elnyomni sikerülhet - felállt székéből, elindult ki a helyiségből, két férfi követett minket, beszálltunk a liftbe, két szinttel lejjebb mentünk. Két ajtó helyezkedett el a harmadikon, egy két szárnyas vastag ajtó, és egy másik a balunkon, utóbbit kinyitotta nagybátyám, azonnal egy hatalmas hangszigetelt helyiség tárult elénk, ahol többen is a fegyverforgatásukat gyakorolták, vagy éppen a célzóképességüket. - Üdvözöllek a lőterünkön, SeoNa! - tárta ki kezét. - Ha szeretnél segíteni, meg kell tanulnod a fegyvert használni, és egyúttal egy kis feszültséget is levezethetsz vele - egy üres céltáblához vezetett, az a két férfi még mindig a nyomomban volt eközben. - Tedd ezt be a füledbe - adott két füldugót kezembe, melyeket kérésére a hallószervembe tettem. - Válassz egy fegyvert - ekkor elém tettek öt féle fegyvert is.

 - Egy kérdés előtte. Jelenleg az épületben én vagyok az egyetlen lány? - nagybátyám bólintott, majd körülnéztem. Jó néhány szempár figyelt engem. Felvettem kezembe a középső fegyvert.

 - Nagyszerű választás - lépett közelebb HongBin. - Fogd meg így - tette a megfelelő helyzetbe a kezemben a fémdarabot. - Így biztosítsd ki és gondolom, tudod, hogyan kell elsütni, de vigyázz, mert visszarúg - hátrébb lépett, elfordítottam fejem a céltábla felé, felemeltem a fegyvert, a ravaszra tettem ujjam, sóhajtottam egyet. Sokszor hallottam, hogy emberek az általuk gyűlölteket képzelik ilyenkor a céltábla helyére. Én saját magamat képzeltem a céltáblához. Azt a SeoNát, aki gyáva, aki túlságosan elmerül mindig is az érzelmeiben, aki azt hiszi, mesevilág az élet. Azt a SeoNát, akit egészen TaeHyung megismeréséig nem is tudtam, hogy létezik egyáltalán. El akartam temetni ezt az énem, vele az érzéseimet is. 

Meghúztam a ravaszt, eltaláltam a képzeletbeli SeoNa homlokát, ekkor összerogyott, láthatóvá vált számomra, hogy a körök összességének közepét találtam el. Leeresztettem a fegyvert, az eddig visszatartott levegőmet kifújtam, halványan elmosolyodtam. - Éreztem, hogy ez lesz - elkezdett tapsolni nagybátyám, mire a többi férfi, fiú is követte, a mosoly az arcomon pedig szélesebbre húzódott. - Jobb, SeoNa? - kérdezte HongBin.

 - Igen - fordultam felé. Ekkor pedig megszületett bennem egy érzelemmentes lény, Nana, és ezt csupán nem a rádiózásnál fogom viselni.

 - Szeretnél a csapatunk része lenni? - tette fel a kérdést nagybátyám, mire körbenéztem az érdeklődve néző tekintetek között, és ezek után bólintottam.

Kiléptem az épület ajtaján a két férfival mögöttem, a hideg azonnal lehűtötte bőröm, de a mosoly is odafagyott az arcomra vele együtt. Beszálltam a fekete autóba, mellyel ide jöttem. Az utcákat szeltük, miközben a kint elhaladó dolgokat néztem, az odafagyott halvány mosollyal az arcomon.

A fejemben egy jelenet játszódott le közben. Egy kietlen tájon álltam egyedül, egy gödörbe néztem, melyben fényképek hevertek elszórva. A gödör mély volt, több méteres is lehetett. Egy ásót tartottam kezemben, miközben a képeket elemeztem a mélyedésben. Az emlékeim, melyeket TaeHyunggal éltem át, megdermedve szerepeltek rajtuk. Az első találkozásunktól kezdve az utolsó lépcsős jelenetig minden odalent volt. Lassan elkezdtem lapátolni a földet az ásóval a fényképekre. Éreztem, ahogy lassan eltűnnek bennem az érzések, amelyeket azokban a pillanatokban átéltem. Maga az emlék nem tűnt el, csupán semlegessé változott át nekem. Amint mindent betemettem, sóhajtottam egyet.

Kiürült a fejem, mintha a gondolataim nagy része eltűnt volna. Ez kellett? Ennyi időn keresztül csendben tűrtem, hogy a felbukkanó, újabb gondolatok elemésszenek. Ezúttal pedig én emésztettem fel őket.

A két férfi kitett az egyetemnél, amikor pedig elköszöntek, úgy tűnt, másképpen néznek rám ezúttal. Tovább haladtam, be az épületbe, és mikor a kollégium folyosóján jártam már, felfedeztem YoonGi alakját, ahogyan a JiYeonnal közös szobánk ajtaja mellett támasztja a falat.

 - Nana! - vett észre és azonnal elém is lépett, nehogy be tudjak menni a szobába. - Komolyan csatlakoztál HongBin csapatához? - bólintottam, akárcsak ott, nagybátyám előtt. - Mi volt rá az okod?

 - Felejteni akartam. TaeHyungot és az érzéseimet el akartam feledni. Úgy nagyjából sikerült is az egyiket. És YoonGi-ah, több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, de ma igen. Jobban érzem magam, mint eddig. Viszont most mennem kellene tanulni a holnapi dolgozatra, szóval viszlát holnap, Gigi - mosolyodtam el, majd kikerülve a szőkeséget betértem a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán bármilyen szó nélkül leültem tanulni asztalomhoz. Szobatársam furán figyelt engem közben, ezért felé fordítottam fejem. - Van valami az arcomon, JiYeon-ah?

 - Egy mosoly, ami eddig nem volt ott. Elmondanád, mi történt?

 - Meséltem már a nagybátyámról? - kicsit elgondolkodott, majd bólintott. - Bekerültem a csapatába. Ezzel párhuzamosan pedig eltemettem az érzéseimet. Mosolygok, mert végre csend van a fejemben, végre tudok koncentrálni - részleteztem.

 - Ugye nem fogsz embert ölni? - megráztam fejem mosolyogva. - Akkor örülök, hogy mosolyogsz - visszavonult tanulmányaihoz, én is így tettem.

Előbb tért nyugovóra szobatársam, mint én, ezért a kislámpa fényénél még két óráig tanultam, majd egy zuhanyzást követően én is lefeküdtem ágyamba. Nem aludtam azonnal el, ezért még egy darabig a plafont vizslattam, aztán átterelődött tekintetem a parafatáblámra. Az utcai lámpák fénye egy sávban rávilágított a táblára, pontosabban a TaeHyung által készített rajzra. Mosolyra húztam szám szélét, majd szép lassan lehunytam szemem.

/YoonGi pov/

A késői órákban ellátogattam a leharcolt ötemeletes telephelyre, ahol főnököm tartózkodott, amit csupán bennfentesen úgy hívtunk mindig, hogy a Magas Pokol. A motorommal leparkoltam az épület előtt, majd az üvegajtón belépve, azonnal megcsapott a szokásos benti meleg. Tisztelettudóan köszöntem a portásnak, aki akkor indult haza. A lifttel felmentem ezután felmentem a harmadikig, mivel tudtam, hogy ilyen későn mindig a harmadik emeleti lőtéren találom. A feltételezésem beigazolódott, mikor benyitottam a helyiségbe.

 - Mit keresel itt ilyenkor, YoonGi? - tette le fegyverét maga elé főnököm.

 - Mi a célod SeoNával? Miért vetted be a csapatba?

 - Tudod te is nagyon jól, YoonGi - sóhajtott egyet és leült a lőtér egyik sarkában kialakított szegletbe, ahol fotelek voltak körbe rendezve. - Ide figyelj. Először is ő akart ide jönni, ő akarta elfelejteni azt a gyereket. Én csupán segítettem az unokahúgomnak. Sokkal jobb azt látni, hogy mosolyog, igaz-e? - megköszörülte a torkát, amin az éveken tartó dohányzás és alkoholizmus még mindig visszhangzott. - Fiam, különben is, így még közelebb lesz hozzád. Áh, kérdezni is akartam. Mi van HaNeullel? - lehuppantam jómagam is a fotelek egyikébe és rákönyököltem a karfára.

 - Elméletileg TaeIl és HaNeul cége társcégek lettek, ezért TaeHyung és ő együtt vannak. Januártól pedig elkezdi támogatni a Dankook Egyetemet - válaszoltam eléggé részletesen.

 - Azóta találkoztál a lánnyal? - kortyolt bele félliteres vizes flakonjába.

 - Igen, főnök. Úgy tett TaeHyung előtt, mintha nem ismerne.

 - Mit éreztél ekkor? - tovább kérdezősködött. - YoonGi, ti mind, akik a húszas éveitekben jártok, olyanok vagytok számomra, mintha a fiaim lennétek, csupán azért kérdezem ezeket. Válaszolj nyugodt szívvel.

 - Őszintén, nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy valóban nem ismer meg - a szemébe néztem ezúttal, mikor válaszoltam. HongBin elmosolyodott erre, de ez soha nem jelentett túl jót, terve volt.

 - Megtennél nekem valamit? Tervezzetek egy négyes kávézást. HaNeul, TaeHyung, SeoNa és te, ismerjétek meg egymást. Aztán mondd el, hogyan viselkedett az unokahúgom. Tesztelnem kell őt, mielőtt végleges csapattaggá teszem. Eközben te is tesztelheted azt a gazdag  lányt, figyelheted a nézését, a végén csak kiderül, hogy direkt csinálta-e vagy sem. Most pedig menj vissza a kollégiumba, ki kell pihenned magad holnapra - döntötte hátra fejét. Felálltam a fotelből, már az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.

 - Főnök, mivel SeoNával ugyanazt kapták átokul, ezért megkérdezem. Önnek sikerült már túllépnie JiWonon, elfogadnia, hogy már családja van? - elnevette magát.

 - Szerinted, akkor tönkre akarnám tenni TaeIlt és a cégét, ha már túlléptem volna a múlton? SeoNa is a legrosszabbat örökölhette ettől a családtól. Ez egy életen át megmarad, ha nem jön rá valahogy, hogyan vethet véget neki, viszont most már tényleg menjél, YoonGi - elhagytam az épületet, ahogyan kérte. Felszálltam motoromra és csak úgy cikáztam az utakon, utcákon át. Gondolataimmal megtelt fejemet még a menetszél sem tisztította meg. Úgy akartam érezni, ahogyan Nana, hogy egyszerűen tudjak mosolyogni, bármi gond nélkül. Ezért elhatároztam, hogy az utakon hagyom a bármilyen kevert érzéseimet és megszervezem azt a találkozott a négyesnek. Ott pedig, elérem, hogy HaNeul ne tettesse azt, hogy nem ismer.

17.rész - Time.

/SeoNa pov/

Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre.

YoonGi melegsége elfeledtette velem egy kis időre a gondolataimat, visszatért belém a régi, energikus lényem. Leengedtem kezem, kicsit eltávolodtam tőle, a szemébe néztem.

 - YoonGi-ah, mi lenne, ha újra gyerekek lennénk gondok nélkül csupán kicsit nagyobb kiadásban? - mosolyodtam el, mire felhuppantunk a motorra, a legközelebbi motel őrzött parkolójában hagytuk a járművet, majd újra az utcára léptünk.

 - Óvoda? - biccentett egy nagy kupacnyi lehullott, barna levélre a motel előtti járdán. Bólintottam, aztán megfogta kezemet, azzal a lendülettel pedig együtt ugrottunk a gondosan összeszedett levelek közé. Nevetve kászálódtunk ki közülük, néhánnyal még megdobált ezek után, majd tovább álltunk, nehogy összeszedessék velünk a széttúrt levéldombocskát. Kézen fogva sétáltunk, kezeinket a levegőben lóbáltunk, mintha csupán az általános iskolai órák után együtt mennénk haza.

A séta közben egy régi játszótér mellett haladtunk el, magammal húzva osztálytársamat, majd elengedve kezét másztam fel a fémből készült mászóka egyikére. A legtetejére érve, leültem a hideg csőre, lóbáltam a lábam, akár egy kisiskolás. Mosolyogva, kezeit zsebeibe mélyesztve nézett fel rám YoonGi. Az a vigyorgás arra a napra emlékeztetett, mikor barátok lettünk, ugyanaz a széles mosoly ült ki az arcára aznap is. Délután, mikor hazakísért a suliból, az útba eső, szöuli játszótéren bújócskáztunk órákig, kergetőztünk, röhögcséltünk, barátok lettünk. Egészen mostanáig el nem váltak útjaink. - Boldog évfordulót! - ordítottam le neki, mire felhúzta egyik szemöldökét. - Ma pontosan tizenegy éve, hogy barátok lettünk, Gigi - szélesebb mosolyra húzódott szája. Elkezdtem lefelé mászni, de az utolsó pár méteren félre léptem, viszont YoonGi időben észlelte ezt és elkapott, karjai enyémek alatt fontak körbe, lesegített a mászókáról, majd magához húzott. Kicsit furán hatott a hirtelen ölelése, de viszonoztam azt.

 - Köszönöm, hogy tizenegy éve nem hagytál el - elmosolyodtam, mialatt egyenletes légzését és szívverését hallgattam mellkasának döntve fejem. Ekkor hirtelen nyakam köré került karja, másik kezével kócolni kezdte hajamat, aztán mikor elengedett arrébb is futott, hogy ne tudjam visszaadni a cselekedetét. Megvárta, míg mellé érek, közben vigyázott feje épségére, inkább tartotta a távolságot, ezalatt végig csak mosolyogtam.

Utunk Busan utcáin egy játékteremhez vezetett, ahova azonnal be is tértünk. A hely kintről sokkal kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Mindenféle játék leledzett odabent - darts, fegyveres, illetve autós játék, és persze táncolós is. A benti játékokhoz külön nem kellett fizetni, csupán azért, hogy bejuss. Amíg YoonGi kifizette a belépőnk, újra körülnéztem. A fények, melyek váltakoztak a falakon, ezúttal sötét kéken pompáztak, megigéztek, arra eszméltem fel, hogy osztálytársam legyezett az arcom előtt, hogy beljebb fáradhatunk. Elsőként egy fegyveres játékot választottunk, név szerint, 'Zombiland', egy két személyes játék, ahol a képernyőn megjelenő élőholtakat kellett lelőni. Az elején még a saját kijelzőmet néztem, aztán a szőkeségre terelődött tekintetem. Ahogyan beleélte magát a játékba egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor feltűnt egy piros 'GAME OVER' felirat az én felemen, osztálytársam pedig ujjongani kezdett mellettem. Elvigyorodtam, azt a kisfiús örömöt láttam arcán, ami ilyenkor mindig előjött. Régen, a középiskolában főleg, olyanná akartam tenni a barátságunkat, hogy elbizonytalanítsuk azzal a körülöttünk lévőket, hogy biztosan csak barátság van-e köztünk. Mára, így tizenegy év alatt, pedig már én is kezdek kételkedni, hogy milyen fajta kapcsolat van köztünk.

 - Táncoljunk! - váltottam arckifejezést, hogy ne vegye észre elgondolkodásomat, és egyúttal tudtam, hogy táncban soha nem tudna legyőzni. Igazam is lett. Ezek után, még két óra alatt nagyjából, kipróbáltunk minden létező játékot, amivel a játékterem rendelkezett. A nap kezdett az eddigi legjobbak közé bekerülni a listámon.

Elhagytuk a helyet, hogy valahol ehessünk egyet. Az én ötletemből fakadóan, hogy éljük meg újra a középiskola utolsó évét, elmentünk YoonGi egyik ismerőse által felállított kis kifőzdébe. Ahol rendeltünk pár tányérnyi, különböző étket és két üveg sojut hozzá. A hangulat egyre jobb lett az alkohol hatása végett. Pohárról pohárra tűnt el a hideg levegő érzése, vele együtt szívódott fel a gátlásom is, ahogyan a szőkeségé is. Minden poharat valamilyen okkal emeltünk fel, a legtöbbször pedig a fiatalság miatt koccant össze poharunk. Nevetgélve, szinte felborulva indultunk el Busan ekkor már csendesebb utcáin, mivel olyan este tíz, tizenegy felé járhatott az idő. Mondatok jöttek ki a számból, és YoonGiéból is, de hogy ezek értelmesek voltak-e azt kevés ember tudná elmondani. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy megöleltem egy villanyoszlopot, viszont felszabadultnak éreztem magam, fiatalnak, őrültnek, gátlástalannak, boldognak.

Egy parkon vágtunk át, mivel pontosan nem tudtuk abban az állapotban, hogyan jutunk el a motelig, ahol osztálytársam motorját hagytuk. Aztán lábaim úgy döntöttek hirtelenjében, hogy nem szándékoznak tovább tartani súlyomat, ezért a park egyik fából tákolt padjára huppantam. Pár pillanat múlva vette csak észre YoonGi a történést, de utána ő is helyet foglalt mellettem. Miközben ültünk, lóbáltam a lábaim, majd egyszer csak megfogta és ölébe rakta azokat.

 - Nem akarom, hogy eless menet közben - lábbelimre tekintettem, felfedeztem lógó cipőfűzőimet, amelyeket elkezdett bekötni. - Az lenne még a jó, hogyha a lelki gondokra még jönne pár fizikai fájdalom is - visszaeresztette a talajra lábaimat, miután bekötötte a fűzőt, aztán hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét, szép lassan beszívta majd kifújta a friss levegőt, mely körülöttünk lebegett.

Jómagam is hátradöntöttem fejem, de szemeim az égre tapasztottam. A tisztasága megnyugtatott, elterelte a figyelmem a tényről, hogy fázni kezdtem még a kabátom ölelésében is. A sötét ég a csillagokkal rajta egy csodás befejezésnek tűnt. Egy remek befejezése annak a napnak, melyen újraéltem a gyerekkoromat azzal az emberrel, aki talán a legfontosabb számomra. A legjobb barátom, nélküle tizenegy éven át fogalmam sem lett volna, hogy mit kezdtem volna. Sóhajtottam egyet, mire kinyitotta szemeit és rám nézett.

 - Min gondolkodsz?

 - Örülök, hogy vagy nekem. És... - nyeltem egy nagyot. - tudom, hogy hétfőn van egy vizsgánk, de nem akarok oda visszamenni. Talán ezerszer jobb anélkül a légkör nélkül.

 - Nana, ide figyelj - felemelte fejét, kiegyenesedett a padon. - Elhatároztunk, hogy az egyetemet is végig csináljunk, ha máshogy nem is, együtt. Nem fogod otthagyni, mert egy álmod volt, hogy bejuss a Dankookra, és sikerült is. A mai dolgokat meg csupán felejtsd el csak hétfőig. Jobb úgy megélni a pillanatot, hogyha nem gondolsz arra, hogy mi lesz holnap, holnapután - arca kicsit megváltozott, amit még a sötét éjjen is észrevettem.

 - És te min kezdtél el gondolkodni?

 - A múlton, amit ma újraéltünk - apró mosoly jelent meg szája szélén, ami túl sok mindent rejtett magában.

/TaeHyung pov/

Beszálltam apám kocsijának hátsó ülésére, ahol egyből a melegebb levegő csapott meg, és annak a tipikus autós légfrissítőnek az illata, amit apám mindig a visszapillantóra aggatott. Rühelltem azt az illatot. Viszont valamiért mégis elviseltem, apámnak úgy mutattam, mintha szeretném azt. Szüleim, miközben a célunk felé hajtottunk, egymás kezét fogták. Kicsit elmosolyodtam azon, hogy még ennyi éven át is ennyire szeretik egymást, de az a kis mosoly is eltűnt, mikor SeoNa jelent meg előttem. A pillanat, amikor rám nézni sem akart. Ezzel szemben pedig ott volt az a momentum, amikor a kezem az övén nyugodva játszott el egy dalrészletet a zongora órán, amely az utolsó volt számomra. Három, idegenek vagyunk egymás számára. Kitekintettem az ablakon, amely kicsit bepárásodott a benti meleg és a kinti hideg okán. Csupán álmodtam egész éjjel... Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra... Szemeim fátyolossá váltak SeoNa mondataitól az emlékezetemben. Pár pislogással próbáltam elhessegetni őket. Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást? A hanglejtése még mindig ott visszhangzott a fejemben. Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Lefékezett apám hirtelen, kikászálódtunk mind a járműből, és egy hatalmas cég épülete előtt álldogáltunk. A bejárat felett díszelgett a kék felirat, miszerint a 'KHN Entertainment' cég birtokolja a több emeletnyi létesítményt. Fogalmam sem volt, hogy miért kellett nekem is jönnöm a szüleimmel pont ehhez a céghez, de követtem őket az épület belsejébe, ahol egy húszas éveiben járó lány köszöntött minket azonnal, amint beléptünk a fotocellás ajtón.

 - Üdvözlöm Önöket a KHN Entertainment-nél! - hajolt meg tiszteletteljesen. - Kim TaeIl és családja, jól sejtem? - nyújtotta a kezét apám felé, mire bólintott helyeslően. - Kim HaNeul, a cég igazgatója - mutatkozott be, mire elképedtem. Egy ilyen fiatal lány egy cég igazgatója? - Jöjjenek velem az irodámba, a tizedikre - mosolyogva indult el. A hallon átvágva szálltunk be a tizenhat személyes liftbe. Addig is mindenki meghajolt a lánynak, akivel találkoztunk. A felvonóban végig őt figyeltem, próbáltam megismerni, levonni a következtetéseimet a külsője alapján. Aztán kiléptünk a liftből, az irodája volt a következő helyiség, ahova beléptünk. Ő helyett foglalt a székében az asztal mögött, minket pedig a vele szembe lévő székekre ültetett le. - Szóval akkor szerintem kezdjük is el a beszélgetést, ami miatt eljöttek idáig. Szeretném támogatni az egyetemek egyikét, hogy valami újabb célt adjak a cégemnek. A Dankookot választottam, mert annak vannak a legjobb lehetőségei a fejlődésre. A pénzemmel támogatni fogom, hogy még többet tehessenek meg az ottani diákok taníttatásáért. Úgy tudom, TaeHyung is ott tanul? - nézett rám, mire bólintottam egyet. - Akkor megtennéd, hogy hétfőn körbevezetsz az egyetemen? - mosolyodott el.

 - Persze, de miért kellett nekem ma eljönnöm ide egyébként?

 - Édesapád szeretné az én cégemet társcéggé tenni az övével, ez téged is érint részben. Nem kényszerítettem rá, csupán felajánlott tulajdonképpen, téged - szüleimre néztem, főleg apámra, aki ekkor felkelt a székéből.

 - Mi megvárunk az autóban, fiam, beszélgessetek ti ketten egy kicsit. Örvendtem kisasszony, hogy elfogadta a felkérésemet. A továbbiakról még beszélünk - elköszöntek szüleim, majd elhagyni készültek az irodát, de HaNeul még utánuk szólt.

 - JongHyun odakint majd ad Önöknek egy kis kosarat, vigyék haza - meghajoltak kissé, aztán becsukták az ajtót. - Nos, TaeHyung. Gondolom, megfogalmazódott rengeteg kérdés benned. Párra tudok választ adni. Például, azért ülök ebben a székben, mert apám a halála előtt nekem adta a céget. Mindig is nekem akarta adni, ez a névből is kiderült, ami az én monogramom - figyelmesen hallgattam válaszát a kérdésre, amit ki nem mondtam, de megfogalmazódott bennem. - Egyetlen gyereke voltam, szóval próbált megadni mindent nekem. Anyukám a cég pénzügyeit intézi eközben. Apád ajánlata pedig - tartott egy kis hatásszünetet. -, hogy a cégeink még összetartóbbak legyenek, az, hogy mi ketten együtt lehetnénk, akár házasság is szóba jöhetne, apukád elmondása szerint. Én csupán akkor akarom az egészet, ha te is - újra egy aranyos mosoly jelent meg szája szélén.

 - Ez így sok volt mára, de átgondolom a dolgot. Hétfőn akkor találkozunk az egyetem előtt - álltam fel a helyemről, mire ő is feltápászkodott. Megkerülte az asztalt és átnyújtott egy névjegykártyát.

 - Mentsd el a számom - nyújtotta kezét felém, amit megráztam. - Akkor hétfőn - megnyomta az asztalon lévő vezetékes telefon egyik gombját, mire egy magas férfi állított be, de nem lehetett sokkal idősebb, mint én vagy HaNeul. - JungHyun, kérlek kísérd le TaeHyungot, nehogy eltévedjen, mert szeretném még látni őt itt - ahogy kérte a férfit, lekísért a bejáratig, majd onnan már egyedül is ment a séta az autóig. Behuppantam a hátsó ülésre, majd mormogtam szüleimnek, hogy az egyetemhez vigyenek, aztán el is indultunk. Mintha ki sem szálltam volna a járműből, ugyanonnan folytatódtak a gondolataim, ahol abba maradt, SeoNától. Az ablakon kifelé bámészkodtam, túl sok mindent ugyan nem láttam a elhomályosodott tájból, de nem is volt szükséges, ugyanis gondolataim létrehozták a körvonalakat és a részleteket is maguktól.

/SeoNa pov/

Közös megegyezésre a motelben töltöttük az estét, én persze szokásosan új helyen nem is bírtam volna aludni. YoonGi is a plafont nézegette egy darabig, majd felém fordult.

 - Hány órája nem aludtál? - ránéztem az órára, fejben kiszámoltam, alig mertem elmondani neki.

 - Negyvenhét órája ébren vagyok, lassan két napja - lenéztem a földre lehelyezett matracon fekvő osztálytársamra. Morcosan nézett rám, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem bírok elaludni. Ő végül elszunnyadt olyan hajnali egy környékén.

Délelőtt tízkor már az egyetem területét érintettük, együtt sétáltunk a kollégium folyosóján, majd az elágazásnál elváltunk. A szobám ajtaját kinyitottam, egyből JiYeon termett előttem.

 - Telefonod minek van, ha nem veszed fel? - elővettem zsebemből készüléket, a kijelzőn tizenegy nem fogadott hívás díszelgett. - Tízszer hívtalak, de gondolom, le voltál némítva. Akkor legalább most mondd el, hol a fészkes fenében voltál eddig - míg folytatta a mondanivalóját, helyet foglaltam ágyamon.

 - Elmentem a szombati rádiózásra, aztán megtudtam, mi közöm van TaeHyunghoz, utána pedig YoonGival újraéltem a gyerekkorom Busanban - eldőltem az ágyamon, miközben a nem fogadott hívásaimat nyitottam meg a telefonomon. - TaeHyung felhívott volna? - lepődtem meg azon az egy híváson, melyet nem szobatársam indított irányomba. JiYeon továbbra is beszélt felém, a hangot hallottam, de lényege nem jutott el fülemig, szavakat nem értettem ki belőle. Felnéztem a rajzra, mely szeptember óta ott lógott még mindig a parafatábla alsó sarkában. Felpattantam az ágyamról, szobatársam még mindig nekem beszélt, de én ott hagytam a szobában. YoonGiék rezidenciája felé lépkedtem, a kezem pedig ismét megállt pár centire a felülettől. Leengedtem a kezem, ekkor viszont az ajtó kinyílt előttem, TaeHyung lépett ki a szobából, hátrébb hőköltem, majd miután becsukta maga után az ajtót, észrevett engem. - Miért hívtál tegnap? - tértem a lényegre.

 - Miért nem vetted fel? - kérdezett vissza válaszadás helyett.

 - Le voltam némítva és nem láttam.

 - Nem is fontos már az ok - jelentette ki magabiztosan, ezután egyikünk sem mondott semmit, csupán álltunk egymással szemben, csendben.

 - Ötvennyolc óra - tekintetemet a lábamra tereltem. - Ennyi ideje nem tudok aludni a gondolataimtól. Viszont - felemeltem a pillantásom, egyenesen a szemébe néztem. - ma este végre tudok majd pihenni, mert itt és most rájöttem, hogy feleslegesen gondolkodtam, feleslegesen voltam éber - kezemben megszorítottam a telefonomat. - Remélem, jól telt a tegnapod. Viszlát akkor holnap a suliban, TaeHyung - azzal visszamentem a szobámba, és anélkül, hogy bármit mondtam volna szobatársamnak nekiálltam tanulni a vizsgára.

Két óra múlva viszont már éreztem, hogy JiYeon nagyon szeretne már megszólalni, csupán nem akart engem zaklatni, ezért kérdései nélkül elkezdtem mesélni a szombati rádiózástól történt események sorát, miközben a tananyagot is tanultam. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közben, talán ő sem bírt a sok információval egyszerre. Mikor a végére értem a történetemnek, csupán egy mondatot fűzött hozzá a hallottakhoz.
 - De azért jól vagy? - ez volt az a kérdés, melyre nem tudtam magam sem a választ. - Legközelebb, ha bármi történik, akár a családodban, akár TaeHyung téren, nyugodtan mondd el, mert szeretnék neked segíteni - felé fordultam, elmosolyodtam, pár könny is megjelent szememben. - Fontos vagy nekem, és a boldogságod is, szóval, ha legközelebb nem veszed fel a telefont, vedd úgy, hogy nincs fejed - vigyorogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja, ezért csak elnevettem magam rajta. - Na, tanuljunk a holnapi vizsgára - vette maga elé jegyzeteit.
Belemerültem a könyvek és füzetek világába, viszont a gondolataimat a történésekről nem tudtam elterelni, visszafojtani, elcsendesíteni. Hatvan óra...hatvankét óra...hatvanöt óra...Nem is fontos már az ok...

Az éjszaka végre tudtam egy négy órát aludni, így a végső órák száma, melyek alatt nem aludtam, hatvannyolc óra volt. Hajnali háromtól pedig kezdődött az újabb óraszámlálás.
Felértünk JiYeonnal az első óránk helyszínére tíz perc alatt végre, aztán helyet foglaltunk helyeinken, ekkor érkezett be a terembe a maradék diáksereg is, velük együtt YoonGi is, aki hozzám sietett egy pohár kávéval. Mosolyogva köszöntem meg, tudtam, szükségem lesz rá. Aztán HoSeok is egy kávé társaságában érkezett a padomhoz. Nem tudtam, miért kaptam tőle, de kedvesen megköszöntem neki.

Jobbomra néztem ezután, a hely pedig üres volt. Fura érzéssel töltött el, viszont amikor késve, de beérkezett a terembe mégis, rosszabb volt, mintha be sem jött volna. Mellkasomban olyat dobbant a szívem, mint még soha, a sírás kerülgetett, mikor ránéztem, viszont a pillantásom valamiért folyton ráterelődött. Olyan érzésem lett, mintha az a hatvannyolc óra nem állt volna le az alvásom megkezdésénél. Mintha még mindig pörögne a számláló, mert a gondolataim álmaimban sem nyugodtak. Hetvenhét.

14.rész - First snow

/SeoNa pov/

Enyhén oldalra döntöttem fejemet, a tollal rajzolt virágra pillantottam, melyet TaeHyung csempészett füzetem lapjai közé a Trouble utáni napon. Összeszorult mellkasom kissé, ezért újra tanulmányomra néztem. Idegenek vagyunk egymás számára.

Amikor befejeztem a tanulást, este tíz környékén, csupán a fizikai fáradságom miatt tudtam egyből elaludni, mikor bedőltem az ágyba, de agyam ugyanúgy kattogott tovább, ezzel a legkacifántosabb álmokat létrehozva az este folyamán.

TaeHyung kezét nyújtja felém, felemelem enyémet, az alakja irányába mutatok vele. Aztán egyszerre csak arckifejezése megváltozik, elfordul, másfele kezd nézni. Torkomba gombóc költözik, ami nem mozdul onnan. Lassan leengedem kezem, ő pedig elindul az út másik oldalán egy lány felé, ki kísértetiesen hasonlít EunJungra. Ekkor felriadtam, és már vissza sem aludtam a hajnali órákban, mert ugyanúgy csak szenvedtem volna az álmok tengerében, a próbálva elkerülni fulladást .

A kora reggeli órákban nagyszerűen tudtam leplezni fáradságom szobatársam előtt. El volt merülve a rózsaszínködben, amelyet JungKook idézett elő.

 - Nem is meséltem! - csapta össze tenyerét JiYeon, míg a lépcsőket szeltük felfelé, szokásosan, ahogyan az őszi szünet előtt tettük minden reggel. - Halloween alkalmából a Jeon családdal töltöttem egy napot, az anyukájával sütögettem, míg a férfiúk a nappaliban barkácsoltak valamit, amiből a végén semmi sem lett - kuncogott fel az emlék felidézése után. - Viszont JungKook keze tiszta ragasztó volt, mentségére szóljon, sokat dolgozott - ekkor léptünk be a terembe, ekkor már YoonGiék bent ücsörögtek saját helyeiken. - Oh, megint olyan hátra kell mennem - sóhajtott szobatársam az előtte lévő levegőt markolászva, majd saját székeinken helyet foglaltunk.

 - Jó reggelt - motyogtam magam elé, amit tulajdonképpen padtársamnak szántam.

 - Neked is - böngészte tankönyvét bőszen.

 - Szép reggelt! - jelent meg ekkor az előttünk EunJung a semmiből. - Hogy telt a szünet azon része, ami a találkozásunk után volt? - kapkodta fejét közöttünk a lány.

 - Eltelt - vont vállat TaeHyung.

 - Igen, semmi említésre méltó nem történt - egy pillanatra rám nézett osztálytársam, aztán visszatért tanulmányaihoz.

 - Megyek akkor, keresek valami érdekesebb sztorit hátrébb - pattant fel állásba, majd sasszézott hátra EunJung.

 - Ilyen óránk három napig nem is lesz - jegyeztem meg a tankönyve tartalmát észrevéve egy kis idő elteltével.

 - Előre tanulok - mély hangja még jobban átadta a mondata közömbösségét. - Inkább neked kellett volna többet aludnod, ahelyett, hogy annyit tanulsz.

 - Már tízkor abbahagytam a tanulást - vettem át hangnemét. - Csupán álmodtam egész éjjel.

 - Ah, értem - nagyon leplezni szándékozta, de meghallottam az érdeklődést - talán az aggodalmat - hangjában. Ebben a pillanatban beszánkázott sietősen a terembe HoSeok, padunk felé vette az irányt, jó reggelt kívánt, majd letett egy kávét elém, aztán leült szobatársam hercege mellé, két padsorral arrébb. Óvatosan belekortyoltam a forró italba, a koffein elkezdett dolgozni szervezetembe, sokkal frissebbnek éreztem magam kortyról kortyra. - Ma még megiszod? - csapta le könyvét a padra.

 - Ha finom és jól esik, miért kellene egyszerre meginnom az egészet, ahelyett, hogy élvezném kicsit? - húztam fel szemöldököm. - El is ülhetsz, amíg meg nem iszom, ha ennyire zavar. Vagy más zaklatott fel ezzel kapcsolatban? - vett egy mély levegőt, szemeit forgatva merült újra füzete sorai közé. Nem fogom betölteni egy lelki roncs szerepét amiatt, amiben megegyeztünk.

Az óra elkezdődött a csengő jelzésére, aztán nem kellett sok, hogy Kim tanár úr is megjelenjen a teremajtóban. Kérdezősködött kicsit a szünetünkről, aztán folytatni kezdte a tananyag taglalását, ott, ahol abbahagytuk. Bőszen körmöltem, semmi másra nem koncentráltam, csakis tanárom szavaira. Nem terelte el figyelmem TaeHyung égető tekintete se az arcomon. A negyvenöt perc leteltével, SeokJin kifáradt a helyiségből. Viszont padtársam továbbra is engem figyelt. A következő órára vándorlás előtt, osztálytársam elé dobtam füzetem, közben figyelmeztetve, hogy mindenképpen másolja le az anyagot, majd szolgáltassa vissza nekem.

Nem szóltam egyetlen szót sem a reggeli köszönésen kívűl hozzá ezek után, ő sem beszélt énhozzám. Aztán eljött a csütörtöki délutáni zongoraóra, amin csak mi ketten és a tanárnő vett részt, ahogyan mindig. Így talán már muszáj lesz szót váltanunk egymással. A tanárnő megérkezett, beengedett minket a folyosó alaphőmérsékleténél hidegebb légkörű helyiségbe, fűtőtest hiányában pedig el kellett viselni az ottani állapotokat. Az még hozzáadott, hogy a legmagasabban fekvő ablakot be sem lehetett zárni rendesen, így a kinti szellő folyton betört az épület ezen termébe. Miss Choi elnézést kérve kisietett egy mappa után kajtatva, amiben a kottákat tartotta.
Ekkor a hirtelen kint feltámadó szél becsapta az ajtót, ami után még a falak is megremegtek. Összerándultam a hangra, majd az ajtóhoz léptem, próbáltam kinyitni azt, de nem mozdult. Beszorultam a hideg helyiségbe TaeHyung társaságában.

 - Beragadt az ajtó - mondtam kissé már remegő hangon, átfagyva. TaeHyungot nem nagyon hatotta meg az állapot ekkor. Lerogytam a zongoraszékre, míg vártuk a tanár visszaérkezését. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy dörömböljünk esetleg a falon, mert tudtuk majd csak visszajön Miss Choi, találomra nyomtam le a fehér billentyűket, hátha ezáltal hamarabb visszatér. A másik zongora felől pedig szintén egy dallam hangzott fel. Oldalamra tekintettem, osztálytársam játszott a hangszeren, értetlenül figyeltem őt. A zongorán helyenként a felettünk világító lámpák fénye csillant meg.

 - El kell mondanom, hogy miattad kezdtem el járni a külön órákra. Amúgy már a szüleim miatt meg kellett tanulnom mindent erről a hangszerről, mikor még hat éves voltam - újabb akkordokat követett mondata.

 - Miért nem lehettem volna egyedül itt? - felállt, mögém sétált lassan, fejével pedig jobb fülem mellé hajolt.

 - Csak egy órán át, hagyd meg nekem, hogy a szíved másképp verjen miattam - fejét elvette fülemtől, kézfejeit az enyémekre futtatta, amik ölembe nyugodtak. Felemelte azokat, ujjaimat az övéivel együtt mozgatta a billentyűkön egy dalrészletet eljátszva. A szívem más tempót kezdett el diktálni mellkasomban közelségétől, hol felgyorsult, hol lelassult. Majd elengedte kezeim, helyet foglalt mellettem, enyhén felém fordította fejét, a szemeimet kezdte fürkészni.

 - Nem vagyok én olyan, akit ezzel meg tudnál hatni - füllentettem. - Semmi változást nem észleltem - vontam vállat végül, a vért pumpáló szervem már valahol a torkomban dobogott tovább ezek után.

 - Emlékszel a szabályainkra? Pontosabban a második szabályra? Heti egy alkalom az érzéseknek. Legyen mindig ez az óra, az a bizonyos egy, rendben? - csillogó szemeiben elmerengve észre sem vettem, hogy levegőt kellene vennem, így egy nagyot szívtam az hűvös levegőből, közben elfordítottam fejem inkább a fehér billentyűk felé. Nem is néztem vissza, mire egy dal keretében siklottak kezei végig a hangszeren ismét. - Apám ezt a szerelmesek dalának nevezi, soha nem mondta, miért, csak annyit, megtudod majd, fiam - suhant végig pár fekete billentyűn is mondanivalója közben.

 - Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást?

 - Ezt szeretnéd? - rácsapott két tenyerével a zongorára. - Ha végre békén hagynálak? Kibírnád vagy szereznél mást inkább? Mondd meg őszintén.

 - Azt akarod, hogy esetleg más felkeltse az érdeklődésem, amíg te idegennek nézel? - kérdeztem vissza válaszadás helyett. - Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Te ezt szeretnéd? - kirázott a hideg, így összébb húztam magam. Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, csak cipzáros pulcsiját lehúzta, közelebb húzódott hozzám, és a ruha anyagával együtt karolt át. Én sem mukkantam meg, de akaratlanul is hozzábújtam a meleget árasztó testéhez.

 - Nem, nem ezt akarom - jelentette kis csend után. - Igazából féltékeny voltam arra is, hogy a HoSeok által hozott kávét ittad előttem.
 - Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra - ekkor kulcszörgés hallatszott az ajtó felől, osztálytársam ezért átült a másik zongoraszékre, a billentyűket szuggerálta, majd mikor belépett Miss Choi, ő mellette elsuhant, ki a helyiségből, bármilyen szó, indok nélkül.
 - Mi baja lett? Valamivel feldúltad őt? - megvontam vállam, mert végül is nem szándékoztam elmondani tanárunknak. Az akkordokat gyakoroltuk az óra hátra lévő részében, a koncentrációmat viszont TaeHyung magával vitte. Miss Choi észrevette a problémám, így elnézte, ha hibáztam valamit. Többször oldalra néztem, a másik, üres zongoraszékre, ahol osztálytársamnak kellett volna ücsörögnie. A külön óra végeztével mosolyogva köszöntünk el egymástól a tanárnővel, a kollégiumi szobám felé vettem az irányt, mikor zsebemben rezegni kezdett telefonom. Felvettem a készüléket, az az ismeretlen hívott, aki nem is olyan régen.
 - Rossz fele mész, SeoNa. Ha kinézel az ablakon, láthatod, leesett az első hó, gyere ki az udvarra, hogy személyesen is beszélhessünk - megszakította a vonalat, nem tudtam, mit tesz a személy, ha nem teszem azt, amit mondott, így kiléptem a hideg levegőre. Az égből apró fehér hópelyhek hullottak alább, a földet érve néhány elolvadt, de néhány elkezdett a talajon hóréteget alkotni. Idő közben az egyre rövidülő nappalok megmutatták arcukat ismét, délután hét környékén már sötét volt odakint, ezért csupán az egyetem területén elhelyezett utcai lámpák világították be a látóteremet. Az eget bámulva az arcomba hullott az első hó pelyheinek sokasága, aztán meghallottam valakinek a lépteit a vékony havon, közeledni felém. Az illetőre néztem, fekete nagykabátban volt, fején kalap, így nem tudtam kivenni igazán, ki is az.
 - Szervusz, drága SeoNa - vette le kalapját, így felfedeztem egy negyvenes éveiben járó férfit, arcvonásai igazán férfiasak és élesek voltak, mintha már láttam volna hasonlóakat képen. - Nem ismersz fel, ez édesanyád hibája lehet. Anyád azért nem mesélt talán rólam, mert az hiszi, én bűnöző vagyok, de ez nem igaz. Csupán azt, aki nem adja vissza a kölcsönt idő előtt, meglátogatják a fiúk. Jaj, és SeoNa, tudod, ki a fiúk egyike? Jól ismered őt, ezért is tudok a körülötted lévő dolgokról, közvetít rólad, ha kérem, mert tudtam, az a három grácia, akiket anyámnak és a húgaimnak hívhatok, nem bír majd veled, miután kijött az erőd, viszont nekem szükségem van rád.

 - Ki a fene maga? - vágtam mondandójába.

 - A nagybátyád vagyok, SeoNa, édesanyád egyetlen bátyja, akit kitagadott a család. Kim HongBin. Nehogy azt hidd, hogy hazudok. A fiú pedig, akiről beszéltem, YoonGi, mellesleg.

 - Nem gondolja, hogy YoonGi, akit már több, mint tíz éve ismerek, elmondaná, hogy az állítólagos nagybátyámnak dolgozik?

 - Én kértem rá, hogy ne említsen engem. Viszont biztos vagyok benne, hogy körülötted csak én nem hazudok, és nem is fogok hazudni neked, csak én tudok mindent rólad. Vannak olyan dolgok, amit a szüleidnek nevezett személyeknek sem mondtál el, igaz-e? Kérlek, bízz meg bennem, a nagybátyádban, és ha valamit szeretnél vagy mondjuk nem tudnád másnak elmondani az adott esetet, hívj nyugodtan, és tegezz kérlek. Ne öregíts a magázásoddal.

 - Mi az, ami miatt kitagadott a család? - tértem át arra a témára, ami megütötte a fülem a mondatai között.

 - Hát, hogy is mondjam? Mondjuk, hogy bűnöző vagyok, de szerintem nem. Behajtónak mondanám magamat és a fiúkat, de egyben talán bérgyilkosnak is - elkerekedtek szemeim. - Van egy olyan lehetőség nálunk, hogy visszaszerezzük a kért kölcsönt egy ügyfélnek az adott személytől, és van egy olyan opció is, hogy az ügyfél ellenfelét tüntetjük el az útból, ha eleget fizet nekünk. És mivel vannak ismerőseim mindenhol még sohasem csuktak le egyikünket sem - ledöbbent arckifejezéssel álltam, éreztem, hogy a hó gyűlik a vállamon, és ekkor fedeztem fel, hogy osztálytársam pulcsija rajtam maradt. - Te kérdezted, én meg nem hazudok neked, ahogyan megmondtam.

 - YoonGi ölt már embert? - félve tettem fel a kérdést.

 - Túl jó szíve van a te YoonGidnak - megkönnyebbültem kicsit válasza hallatán. - Viszont mi lenne, ha most bemennél a hidegről? További jó tanulást, ha bármit meg akarsz tudni rólam vagy a családról, vagy esetleg a kis barátod családjáról, ahogyan ő is akarja - biccentett a bejárat felé. - csak hívj - visszatette fejére kalapját és eltűnt a sötétben. A fedett rész alá értem, ahol már nem ért egyetlen pehely sem, TaeHyung az ajtóban állt, egy szót sem mondott, semmit sem kérdezett percekig. Csupán engem nézett, én pedig ezúttal nem kerültem tekintetét, bátran néztem vele farkasszemet.

 - Visszakérni jöttél a pulcsid? - törtem meg végre a köztünk lebegő csendet egy dialógus megkezdésével. Lassan, de bólintott egyet, úgy tűnt, nem túl határozott a válaszában. Levettem pulcsiját, átnyújtottam neki a ruhadarabot, majd kikerülvén a kollégiumi szobámig siettem. Szobatársam nyomát sem találtam, így levetettem magam ágyamra, hogy agyamat kicsit pihentetni tudjam a rengeteg új információ, és történés után. Kicsivel később megjelent a hiányzó személy, miközben a plafont elemeztem, kérdezte is egyből, mi történt. Arcomra telepítettem a párnámat, abba dünnyögtem. - Leesett az első hó - csenddel nyugtázta válaszomat szobatársam. Lehunytam szememet a párna alatt, mint a még bezacskózott aranyhal, próbáltam feldolgozni az újdonságokat, melyeket a mai nap hozott.

/JiYeon pov/

Mikor JungKook meglátta, hogy az idei első hó hullik az égből, azonnal eljött a szobámhoz, mondta öltözzek, mert el akar vinni sétálni. Mivel egyedül voltam, gyorsan felvettem kabátom és lábbelim, majd kézen fogva elindultunk első utunkra az első hóban. Gyönyörűen hullottak az apró pelyhek le az égből, melyek egy része hajamban, illetve vállamon kötött ki. Fél órán át ballagtunk az egyetem körül, mikor elkezdtem fázni, ekkor visszafordultunk, de a bejáratnál észrevettem két ismerőst, SeoNát és TaeHyungot, ezért megtorpantam, hogy ne vegyenek minket észre. Csupán egymásra néztek, körbe nem. Azután szobatársam levette pulcsiját, átnyújtotta osztálytársunknak, akit ezek után kikerülve tűnt el a látó körömből. Ekkor az egyedül maradt fiú egy nagyot sóhajtott, kicsit összegörnyedve párolgott be az épületbe.

 - Már tudom, mit kezdjek azokkal a képekkel, amiket néha kértem, hogy csinálj. Ez a kettő túl hülye ahhoz, hogy rájöjjenek, az első perctől kezdve kedvelik egymást. Nagyon aggódom, Kook. Mostanában úgy látom, hogy távolodnak egymástól valamiért, de azok a pillantások, ahogy egymásra néznek elárul mindent, még azt is, amit ez a két bolond nem is tud. Légyszíves, ha bármikor együtt látod őket, készíts egy képet sunyiban, a részleteket majd elmondom később - elmosolyodott beleegyezésül. A hideg fuvallatok sarkaltak újra az elindulásra az épület felé. Elkísért a szobámig JungKook, majd egy jó éjt puszi keretében elköszönt. Kinyitottam ajtónkat, mikor eltűnt a folyosóról, SeoNa látványa tárult elém, amint hanyatt fekve a plafont bámulta oly szorgosan. - Mi történt? - tudni akartam a részleteket, mert ő csak úgy nem elemezgeti a falakat. Megfogta párnáját, az arcára tette, úgy válaszolt kérdésemre.

 - Leesett az első hó - ez igen rövid és tömör válasz volt, amit persze én is felfedezhettem. Már ki tudtam következtetni a válaszadásából, hogy mi lehet a probléma. Viszont ilyenkor általában túl sok minden történt vele, így inkább csendben maradtam és leültem asztalomhoz. Pár perc múlva szobatársam levette fejéről a fehér huzatos párnát, jobb kezét kinyújtotta a plafon felé, aztán kicsit eldöntötte karját a parafatábla felé. A tudomásom szerint, TaeHyung által készített rajz felé nyújtózkodott. Szóval valami köze van a mai naphoz annak a fiúnak is. Olyan hosszan és elhatározottan tartotta kezét, mintha csupán a legmagasabban fekvő gyümölcsöt akarná elérni. Ezért megörökítettem a tudta nélkül, ekkor pedig felült, sóhajtott egyet. - Jól megvagytok a hercegeddel? - a hirtelen jött kérdésére nem tudtam azonnal válaszolni, de dadogtam valami helyeslő választ a végén. - Akkor jó - felkelt, asztalához ült, és mint valami robot, egy kezdett tanulni szó nélkül, mint akit beprogramoztak. Pedig közben biztosan folyt a gondolatainak patakja. Elnézve SeoNa alakját, a fáradság jelei jelentkeztek, ezért muszáj volt rászólnom, hogy hagyja inkább a tanulást, mert a végén az intenzíven köt ki az alváshiánya miatt. Egész éjjel figyeltem a szuszogó testét, hogy nincs-e rémálma, hogy nem fázik-e, akár egy jó anyuka. Mikor úgy véltem, már nem baj, ha esetleg felébred, mert aludt eleget, jómagam is ágyamba tértem.

Körülbelül hajnali öt környékén felébredtem az ajtó csukódására. Felültem az ágyban, szobatársam nem tartózkodott a sajátjában, de mivel egy huszonegy éves lányról van szó, csupán egy mondatot fűztem az egészhez hangosan kimondva.

 - Csak ne csináljon hülyeséget.