29.rész - Something for someone (+16)

/SeoNa pov/

Visszaértünk szobánkba, letettük szatyrainkat az egyik sarokba, majd TaeHyung az ágyra való vetődése után megszólalt: - Nem iszunk?

 - Hogy mondod? - nagyokat pislogva fordultam felé.

 - Ihatnánk valamit ünneplés gyanánt - magyarázta tovább. Felhúztam szemöldököm, karjaimat összefontam magam előtt, és ettől a mozdulatomtól TaeHyung inkább lesütötte tekintetét.

 - Esetleg le akarsz itatni, hogy aztán az ágyban kössünk ki ünneplés gyanánt? - megrázta fejét hevesen. Ekkor kopogtattak az ajtónkon.

 - Szobaszervíz - hajolt meg enyhén a kedves arcú nő, amikor kinyitottam azt, majd betolt egy kocsit, rajta alkoholos italokkal, néhányuk jégbe tárolva, illetve hozzájuk poharak sorakoztak egymás mellett. - Jó szórakozást! - és már ott sem volt az alkalmazott.

 - Te már mindent elterveztél? - becsuktam a nő után az ajtót, majd közelebb léptem az italokhoz, majd a fiúra néztem.

 - A szobához járt - mentegetőzni próbált, de nekem már hiába.

 - Férfiből vagy, tudom, mit akarsz. Ha inni akarsz, igyunk - fel is pattant az ágyról azonnal, kinyitotta a pezsgőt, és töltött is kettőnknek. - Csak akkor iszom, ha versenyzünk egyet. Így friss párként. Aki többet bír inni rosszullét nélkül, az győz. Aki győz, kérhet valamit a másiktól. Nem az idő a lényeg, hanem a mennyiség. Benne vagy, szívem? - nyújtottam felé kézfejem.

 - Legyen - rázta meg kezem, aztán el is kezdődött az összecsapás.
Ott a kocsi mellett állva gurítottuk le italainkat. Bort, pezsgőt, rövidet, mindent, amit csak találtunk. Fél óráig szavak kimondása nélkül töltöttük egymásnak a különböző alkoholokat.

 - Szívem, bírod még? - én teljesen a talpamon álltam, bármilyen fajta szédülés érzékelése nélkül, míg TaeHyung már alig tartotta magát. Talán én edzettebb voltam alkohol téren. - Mivel töltötted a tinédzser korodat, ha nem bírod a piát?

 - Ahhoz, amit csináltam nem kellett innom - csuklott egyet mondata végén, mintha csak egy pontot tett volna oda.

 - Nem akarsz leülni egy kicsit? - fogtam meg vállát.

 - Nem, nem...nem... - kapaszkodott meg a karomba, amivel vállát fogtam.

 - Csak mondd ki, hogy én győztem, aztán le is ülhetsz. Így is kettővel előnybe vagyok. Ebbe most nem halsz bele - felegyenesedett, majd egy csókot akart tőlem lopni, amit hárítottam is. - Nem fogsz így erőt gyűjteni magadnak. Töltsek újra?

 - Te kocsmába nőttél fel? - elbotorkált az ágyig, aztán levágta magát rá.

 - Csak éltem az életem, a szüleim pedig nem állítottak meg - leültem mellé, fejét fáradtan vállamra hajtotta. - Akkor én nyertem? - bólintott bágyadtan. - Később eldöntöm, mit akarok. Most pedig aludj, szívem, mert holnap nagyon fájni fog a fejed - ekkor jött el az a pillanat, hogy az összes legurított alkohol beütött TaeHyungnál. Felpattant, mintha csak most ébredt volna fel valami benne. Talán meg is ijedtem a hirtelen mozdulásától.

 - Olyan aranyos vagy, de el kell mondanom valamit - besétált a fürdőbe, a kezemet megfogva. - Más is tetszik - lesütötte a fejét. - Méghozzá ő - saját magára mutatott a tükörben. - Hello, szépfiú! - kacsintott magának. Elkerekedtek szemeim, így néztem ahogy tükörképének udvarol. Szóval ilyen, mikor keveri az italokat. - Haragudni fogsz rám, ha vele maradok? - továbbra is magában beszélt. - De tudod, ő jobban tetszik, mint te. Nem is éreztem még soha ilyet - felém fordult. - Viszont meg kell találnom magam...
 - Miről beszélsz? - hirtelen kikerülve engem elfutott, csupán az ajtó nyitódását hallottam, majd annak csapódását. - Többször nem iszok vele ennyit - rohantam utána. Épphogy elértem a hotel előtt, de akárcsak egy kisfiú, aki anyja elől menekül újra elfutott. Sötétedésig kergettem a parton, a mellette futó sétányon, az utcákon keresztül, mikor végre utolértem, és ő is felém fordult. - Gyere velem vissza a hotelbe, mert aludnod kell, TaeHyung - már nézte, merre futhat el újra. - Ha megint elszöksz, nem állok jót magamért - szeme csillogott az alkoholtól, és egy kicsit a gyermeki énje is előjött. Egy apró gyermeteg mosoly jelent meg szája szélén, aztán neki iramodott a part homokjába. Megforgattam szemeimet, majd egy sóhaj után megint próbáltam elkapni. Minden maradék kilométeremet belefektettem ebbe a távba, ezért el is értem vállát, így sikerült leteperni őt, akár egy biztonsági őr a bolti tolvajt. Hátára fordítottam és ráültem hasára. - Kifutottam a belem miattad, szóval most szépen visszajössz velem a hotelbe és kialszod az alkoholt.

 - SeoNa - mélyen szemeimbe nézett, kicsit talán mintha elmúlt volna az ital hatása íriszeiben. - Örülök, hogy most már több vagy nekem, mint padtárs. Köszönöm, hogy be is bizonyítottad ezt azzal, hogy utánam szaladtál - leszálltam róla, majd felsegítettem a homokból.
 - Menjünk vissza - megfogtam kézfejét, aztán elindultam az épület felé, bár elég messzire jutottunk. - Milyen kicsi a világ - sóhajtottam pár perc után, miközben ujjaival játszottam.

 - Mire gondolsz? - talán a friss levegőtől még jobban kitisztult a feje.

 - Anyukád a nagybátyám első szerelme az átka miatt, az én anyám és a te apád pedig jártak egy ideig. Minden összejött. Miért kell a mi családjainknak ilyen közel állnia vajon? - megosztottam vele gondolataimat. Viszont ekkor egy gondolatszál, ami abba maradt, újra elindult fejemben, hogy vajon mit akart elmondani nekem nagybátyám az esküvőn? Valamit az átkomról. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat. Vajon mit jelenthet ez a mondata? Hogy értette ezt?
 - Én hiszek a sorsban - zökkentett ki TaeHyung a gondolatmenetemből. - Hiszem, hogy minden okkal történik, hogy nem véletlenül kötöttünk ki egymás mellett. A végzetet nem lehet elkerülni, meggátolni, mert már az egész életed megvan írva előre. Akármit is választasz az életedben a döntés lehetőségeid közül, ugyanoda visz mind, ugyanaz lesz a végkimenetel.
Talán igaza van. Bármennyire is el akartam őt felejteni, akármennyire is ellöktem magamtól, mindig csak még közelebb került. Biztosan így van megírva, hogy mi ketten együtt legyünk, de ahogy sejtem, egy dolog azért következik be, hogy egy másik bevégződjön.

Másnap, dél környékén én enyhe fejfájással keltem, de TaeHyungból ki is kívánkozott a tegnapi italok egésze. Amíg ölelgette a vécécsészét, addig mellette ültem egy pohár vízzel a kezemben. Dünnyögte két adag között, hogy többet nem akar versenyt inni velem, aztán már azt, hogy egyáltalán nem is akar több alkoholt látni. Mosolyogva simogattam hátát, amíg abba nem hagyta. Odaadtam neki a vizet, majd javasoltam, hogy mosson fogat, és dőljön le, addig pedig lementem az étterembe, ahol elvitelre kértem reggelinket, mert hogy TaeHyungot biztosan nem bírtam volna odáig lerángatni, az biztos.
 - Hoztam neked levest - adtam neki oda az ételt. - Jobb lesz, hidd el - adtam át neki a kanalat hozzá. Evés közben megint megláttam benne azt a kisfiút, aki tegnap is előjött. Néztem, ahogy gyermek módjára eszik huszonéves létére, amivel valójában csak még közelebb került szívemhez. Viszont ezt féltem még kimondani. Csupán elmosolyodva falatoztam én is reggelim. - Jobb? - kérdeztem, mikor a párnák közé dőlt. Bólintott egyet, ezért megnyugodtam. A hordozhatós tálakat kidobtam a fürdőben található kukába, majd visszaültem az ágyra. - Mit szeretnél csinálni?
 - Sétálni egy kicsit a friss levegőn - beleegyeztem, így átöltöztünk tiszta ruhába, és elindultunk egy sétára. Szinte a fél Jejut körbe jártuk a jó idő miatt, a friss tavaszi levegővel fűszerezve. Közben megmártóztattuk lábainkat a vízben, beszélgettünk mindenféléről, de még így sem szökött ki a számon az az egy szó.

Mikor már visszafelé csoszogtunk, a késő délutáni órákban, eleredt az eső szinte a semmiből. Elkezdtünk futni arra a kis távra, ami még köztünk és a hotel közt lebegett. Áztató munkáját jól végezte a hirtelen jött tavaszi zápor ugyanis az előtérbe érve már csurom vizesek voltunk. A tény miatt nevetve felcaflattunk az emeletünkre, és aztán szobánkba tértünk be. Én a fürdőszobát támadtam be egy száraz törölköző reményében. Persze, TaeHyung utánam jött, és mikor mögém lépett, megfordultam és elkezdtem szárítani haját a fehér anyaggal. Vizes tincsei szemébe lógtak, ahogy akkor, az őszi szünetben. Amikor kezeim megakadtak, rám nézett, egyenest a szemembe, pont úgy, mint akkor.

 - Van valami baj? - szólalt meg.

 - Nem, nem, nincs - folytattam haja törlését, aztán hirtelen felemelt engem karjaim alatt és feltett a mosdókagyló melletti márvány pultra. Meglepődött arckifejezéssel pillantottam rá. Mellém támaszkodott kezeivel, így még közelebb került arcomhoz. Nem szóltam semmit, mert nem tudtam, mit kéne, vagy kell-e egyáltalán. Leengedtem kezemet, és vele együtt a törölközőt is. Elvigyorodott megszeppentségemen, majd egy sorozat kisebb puszit adott számra, arcomra, illetve nyakamra is. Lassan a puszikat felváltotta az érzéki leheletek nyakamnál.

 - YoonGi kitekeri a nyakad, ha megtudja - szökött ki belőlem ez a mondat.

 - Miért tenné? Szerintem még örülne is - nem tudtam, mit felelni, ezért csak hagytam, had folytassa, amit elkezdett.
Ekkor megfogta combjaimat és felemelt, automatikusan körbefontam lábaimat derekánál. Kivitt a fürdőszobából, miközben ajkaimat csókolta. Velem együtt az ágyba dőlt úgy, hogy fejem éppen a párnák közt landolt. Azok közül az egyik pedig a lendület behatásától szétszakadt egy ponton, körülöttünk hirtelen tollak repültek szét. Kicsit eltávolodott tőlem, ujjai közt megfogott egy fehér pihét, épp olyan volt, mint amit a szél kapott ki kezéből. Elvigyorodva visszapillantott rám. - Ezt egy engedélynek veszem a sorstól - újra ajkaimra tapadt sajátjaival, és eközben szinte észrevehetetlenül szedte le magáról és rólam is a ruhadarabokat. Így ruha nélkül, és az aktus közben egy teljesen új arcát fedeztem fel, egy új TaeHyungot ismertem meg ismételten. Gyengéden kezelt, főleg a tudattól, hogy én még nem voltam fiúval azelőtt. Láttam rajta az igyekezetet, hogy a legjobbat akarja nyújtani számomra, az első alkalmamkor már magasra tenné a lécet, emlékezetessé akarja tenni az egészet. Így is, úgy is azzá vált volna nekem, mert végülis róla volt szó. Már a csókjainak a mennyisége, melyeket adott eddig, is bőven elég lett volna.

Kielégülten és kimerülten dőlt mellém, felkavarva a kis toll kupacot mellette. Odakint már besötétedett, de én csak még elevenebb lettem. TaeHyung felé fordítottam fejemet, aki már nagyon mélyeket pislogott. Haját kezdtem simogatni, amitől elszenderedett. Ismét az a kisfiú jelent meg, aki ezúttal aranyosan szuszogott alvás közben.

/HaNeul pov/

Mosolyogva néztem, ahogy az este után, a reggelimet is ő készíti el. Az ingében ültem az asztalnál, míg ő összedobott valamit. Azokat az asztalra tette, majd falatozni kezdtünk.
 - Van valami dolgod ma? - kérdezte két rágás között.
 - Én még holnapig nászúton vagyok - mosolyodtam el. - Miért?
 - Eljöhetnél velem a rádióhoz. Nana nem fog hazajönni és helyettesíteni kell őt az adásában ma - bólintottam egyet beleegyezően. Megettük, amit készített, aztán anyukája szekrényéből adott egy ruhát nekem a mai napra. - Itt hagyta, szóval úgyse fogja hiányolni - aztán az egyik tornacipőjét is kölcsönadta, majd elindultunk motorján a rádióállomásra. Megint úgy éreztem, mint egy éve, mikor egy óra alatt akarta nekem megmutatni, mi a szerelem. Ismét átkaroltam derekánál, míg utaztunk a járművön, de valahogy mégsem volt teljesen ugyanaz. Akkor még alig értettem, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni, de most teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy ő az, aki nekem kell, hogy túléljem az életben.
Az épület alkalmazottjai kedvesen köszöntöttek engem, mikor beléptünk és végig haladtunk a folyosón, aztán mind mosolyogva YoonGira sandítottak. Nem értettem a helyzetet, de mindegy volt nekem, amíg vele voltam. Felmentünk egy helyiségbe, ahol az elképzeléseim szerint voltak elrendezve az egyes felszerelések. Megfogott egy irodai széket, amellé a szék mellé húzta, ahova ő ült, és jelzett, hogy üljek le. Törökülésbe le is telepedtem a székre.
 - Mindjárt kezdünk - feltette fejére a fejhallgatót, letolta fél füléről, hogy hallja, ha valamit mondanék neki. - Hello, itt Gigi újra. Hogy alakul a napotok? Nana nem tudott sajnos beugrani ma, de remélem, én is elég vagyok nektek. Ugyanaz lesz, mint nála, az első órában a hívásaitokat fogadom, nyugodtan kérjetek bármilyen számot, majd a második órában a saját zeném fog menni. És érkezzen is az első hívás...hallgatlak - teljesen beleélte magát a dologba. Láttam rajta, hogy a zene szinte az élete része. Az egyik dal alatt hátradőlt, és rám nézett.
 - Ezért mentél arra az egyetemre, igaz? Mert imádod a zenét?
 - Részben. Más egyetemre is mehettem volna, de eleinte meg is akartam védeni Nanát. Aztán rájöttem, hogy megvédi ő magát. Általában a fiúk, férfik szerintem szeretik megvédeni az adott lányt, nőt. Van, akinek nem ez a zsánere, de én legalábbis szeretem, ha megvédhetem azt, akit szeretek, és nem fordítva - nevette el magát.
 - Tudod, még mindig elérhető az állás - értetlenül nézett. - A testőr állás, amit felajánlottam. Elfogadod? - közelebb húzott engem a szék karfájánál fogva. Bólintott egyet, majd adott egy puszit számra. Visszafordult a mikrofon felé, és folytatta a műsorát. Nem tudom, mikor és hogyan, de YoonGi megváltoztatott. Persze, mindenki tudja, hogy vannak dolgok az életben, amiket nem bánunk meg, és számomra ez egy olyan. Viszont még mindig bennem van a kis félelem, talán egy kis féltékenységgel keverve, hogy talán még mindig érez valamit SeoNa iránt.


/SeoNa pov/

A következő nap reggelén magától kipattantak szemeim. Kikeltem az ágyból és egy pólót magamra kapva kicsoszogtam a fürdőbe. A tükör elé álltam, és elmosolyodtam hajam állásán.

 - Min mosolyogsz annyira? - lépett mögém TaeHyung, mire hajamra mutattam. - Igen, olyan, mintha most vettél volna részt egy jó aktusban - megütöttem mellkasát visszakézből, majd elvigyorodtam. Hajtincseim közül kihúztam egy fehér madártollat.

 - Miattad, ha bármikor meglátok majd egy tollat, az előző este fog eszembe jutni - fordultam meg és simítottam meg orrát vele.

 - Baj? Egyébként most már azt is elmondhatod, hogy megszöktettél egy vőlegényt.

 - Nem fogok vele nagyon dicsekedni - tettem karjaimat vállára és szemeibe néztem.

 - Van egy gazdag fiúd, aki egy szökött vőlegény is, és nem meséled majd el senkinek? - lehámozta magáról karjaimat.

 - A második felével esetleg a szüleimnek szeretnél dicsekedni? - ekkor megcsörrent a telefonom a fürdőszobán kívűlről. - Ha megbocsátasz, felvenném.

 - Ki hív ilyenkor? - jött utánam sértődötten.

 - JiYeon? YoonGi? A szüleim? - az éjjeli szekrényről a kezembe vettem a készüléket és felvettem szobatársamnak. - Oh, szia, JiYeon. Miért hívsz ilyen korán? - ránéztem az órára. - Fél egykor. Nem baj. Mondjad, mi az? - nevettem el magam.

 - Tudom ám, hogy hol és kivel vagy most. Mi történt tegnap? - barátomra pillantottam.

 - TaeHyung szétszedett egy párnát, így majd takaríthatom össze a tollakat a földről, meg az ágy alól is - a fiú tekintetét figyeltem, amint ledőlt az ágyba. Elkezdett dobálni kisebb nagyobb párnákkal, hogy tegyem már le végre. - Azon kívűl nem történt semmi nagy dolog - felhúztam a szemöldököm, mire TaeHyung felült és felém kúszott, majd leült előttem az ágy sarkára. - De amúgy így tavasszal nagyon szép a Jeju - néztem ki az ablakon.

 - SeoNa! Direkt nem mondasz el valamit? - hagyott egy kis szünetet. - Figyel téged, igaz?

 - Öhm, igen, igen - tettem úgy, mintha általános beszélgetés folyna köztünk.

 - Elmondasz mindent, ha hazaértél, ugye? - hallottam hangjában az izgatottságot.

 - Persze, mindenképp - bólogattam. - Üdvözlöm a lovagod - tettem le telefonom. - Te meg mit nézel?

 - Miért nem kürtölted szét, hogy mi történt? Nem volt nagy dolog? - megráztam fejem. - Hát, rendben - magához húzott lebiggyesztett ajkakkal. Álla hasamon pihent, miközben átölelt, és engem nézett.

 - Megint kaptunk csokoládé szökőkutat. Eszünk? - hámoztam le magamról kezeit és indultam meg a gép felé, de ő előbb ért oda, így leültetett inkább az ágyra, amíg ő megcsinálta gyümölcsöket. Leült mellém néhány pálcával, majd megetetett a csokiba mártott édességekkel. - Ugye nem sértődtél meg?

 - Min kellett volna? - vonta meg vállát. - Ha azt akarod, hogy duzzogjak, megtehetem, de hány évesnek nézel? - nézett rám.

 - Szerelmes vagyok a pillantásodba - nyögtem ki hirtelen, akaratlanul is. - Az egyetlen dolog, ami ezidő alatt, végig, míg távolodtunk egymástól, mégis visszahívott, az a pillantásod, amivel rámnézel. Esetleg te szeretsz engem? - eldobta a maradék csokoládés gyümölcsöt, és a pálcákat, amik koppantak is a padlón, majd megfogta két kezével arcomat.

 - Miért kell ilyeneket kérdezned? Nem vetted még észre, hogy szeretem, amikor nevetsz, amikor épphogy csak elmosolyodik a szád sarka, amikor átölelsz? Előttem megjelenhetsz bármilyen kinézettel, bármilyen ruhában, akkor sem változik az érzés, amit irántad érzek. Ez már akkor elindult bennem, mikor nekem jöttél az első nap az egyetem előtt. Azóta szeretlek, Kim SeoNa.

 - Szeretlek, Kim TaeHyung, de te jöttél nekem akkor - elvigyorodtam és ő is, majd rácsókolt ajkaimra. Melegség töltött el belülről, ahogyan ajkaink összeértek.

Az életnek viszont van az a fajta humora, hogy valóban akkor bánt, mikor a legboldogabb vagy.

28.rész - Princess in sneakers

/SeoNa pov/

Egy külön szobát szenteltek nekünk, lányoknak, hogy átöltözzünk a szertartásra. Megkaptuk a ruháinkat is, amit a vásárlás óta nem is láthattunk, majd felvettük őket. Én megint elmerültem a tükör előtt, végig néztem többször is magamon. Ilyen drága és szép ruhát sosem viseltem még, de ezúttal is minek? Lenéztem lábamra, mely elmélyedt a vastag fehér szőnyegben, aztán az egyik bőrfotelben heverő magassarkúra tekintettem, amit fel kellett volna húznom lábamra, majd az ajtó közelében hagyott tornacipőm felé fordítottam fejem.

 - Mindjárt jövök, lányok - azzal kiviharzottam a magassarkúval az ajtón. A folyosón felvettem lábamra, majd elindultam sétálni, hátha el tudom dönteni, mit is akarok. Az udvaron pedig összefutottam egy ismerős arccal. - HyeRan? - döbbentem le.

 - Oh, szia, SeoNa - mosolyodott el.

 - Mit keresel itt? - léptem közelebb hozzá.

 - A szüleim küldtek, hogyha már nem tanulok rendesen akkor legalább legyek hasznukra. Az üzletükből rendeltek az esküvőre virágot, szóval elküldtek ezekkel - biccentett az autó felé. - Csak éppen keresek valakit, aki segít, mert a menyasszony igazán pénzes lehet, hogy tele lett vele a jármű és egyedül sokáig tartana becipel-
 - Ne is mondj többet. Emlékszel, amikor megígértem, hogy keresek neked valakit? Ezt most betartom - vigyorodtam el, aztán JiMin felé lépkedtem, aki éppen kijött az épületből. - JiMin! - szóltam neki, nehogy elsiessen valahova. Mosolyogva változtatta meg menetirányát. - Segíteni kellene HyeRannak a virágokkal és közben beszélgethetnétek is talán - fogtam meg vállát a célozgatásom közben. - Én megyek is tovább akkor...
 - Várj, SeoNa, egy kicsit beszélgetnénk négyszemközt - ahogy ezt meghallotta a fiú, elindult a járműhöz kedvesen. - Valami baj van. A szemedben is látni és hát, egy magassarkú van a lábadon - nevette el magát. - Láttam, hogy kik vették fel a rendelést. Nem tudom talán a felét sem a történetnek, de egyet talán mégis, hogy TaeHyung téged szeret, ahogyan ott, akkor rád nézett. Talán nem te vagy a leggazdagabb lány Szöulban, talán nem minden fiú fordul meg utánad, mert nem olyan ruhákat hordasz állandóan, de hogyha az a bizonyos utánad fordul és nem érdekli, mi van rajtad, akkor az isten szerelmére tartsd már meg. Minden lány az igazira vár, te meg elengednéd? A magassarkú nem te vagy, lehetsz valaki hercegnője tornacipőben is, és még nem is töri fel a lábad - kacagott fel. - Szóval menj vissza abba a szobába, ahova osztottak titeket és vedd fel a tornacipődet. Ha igazából téged szeret, akkor tökéletes leszel neki abban is.
 - Köszönöm, HyeRan - átöleltem. - És szívesen - elengedtem őt, majd a kocsinál várakozó fiú felé biccentettem.
 - Köszönöm, SeoNa, és majd mesélj, hogy mi történt, mert nem maradok a szertartáson - bólintottam, aztán elindultam vissza a helyiségbe, ahol cipőmet hagytam. Amikor visszaértem, a lányok már nem voltak ott, ezért leültem a kanapéra, levettem magassarkúimat, leváltottam őket saját lábelimre. Felálltam bennük, a tükör elé léptem, és végre újra a saját bőrömben éreztem magam.
A tornacipőmben voltam, ami megvásárlása óta már olyan sok mindenen átkísért, mindig ez volt rajtam. Nyáron, amikor a platón utaztam, tudatlanul, a szerelemről semmit sem tudva. Szeptemberben, mikor beleütköztem a fiúba, aki először kiváltotta bennem a szerelem érzését. A Trouble-ön, amikor először megcsókolt. A számtalan alkalommal, amikor fájdalmat okozott nekem, és szintén számtalan alkalommal, amikor alig bírtam nélküle létezni. Ezúttal is ez melegítette fel lábaimat, és a benne lakozó emlékek értéke. Ez lesz az a nap, mikor minden eldől, egyúttal az is, hogy megtartom-e e cipőt egy életre egy jó emlékként, vagy kidobom az első adandó alkalommal, mert soha nem akarok emlékezni ezekre a pillanatokra, amit vele élek át.
 - SeoNa! Téged kerestelek, mindjárt kezdődik a szertartás - nyitott be JiYeon.
 - Máris megyek - utoljára még belenéztem a tükörbe, azután szobatársammal a bálteremhez mentünk, ahol lassan megteltek az elhelyezett székek a násznépnek. Persze annyian nem voltak, mivel olyan messzi rokonokat nem hívtak meg. TaeHyung oldala inkább szülei üzleti partnereivel volt tele, és HaNeul oldalára ültek az osztálytársaim, ahol megtaláltam HyeRant is JiMin mellett. Elmosolyodtam, miközben elfoglaltam a helyemet, mint tanú az oltár mellett. Velem szemben YoonGi álldogált saját helyén. Viszont nem mertem ránézni, nehogy észrevegye, ami akkor a fejemben lejátszódott. Ezért a násznépet pásztáztam, az egyik sarokban pedig felfedeztem nagybátyámat a szokásos öltönyében, és hajával, amivel hozta a bérgyilkos hatást. Odarobogtam hozzá. - Mit keresel itt, HongBin? - fortyogtam a dühtől, mert sejtettem, hogy mire készül.
 - SeoNa drágám, nyugodj meg, nem azért vagyok itt, hogy eltávolítsam az ellenfeleimet, éppen az ellenkezője. Azért vagyok itt, hogy megvédjem ezeket a vezérigazgatókat és nejeiket. Nehéz elhinni, de tényleg. Elfogadtam, hogy nem lehet az enyém. Egyébként is a szerelmünk megölte anyámat.
 - Miről beszélsz? - kerekedtek el szemeim.
 - Anyád neked semmit sem mondott el az átkodról? Hihetetlen... - sóhajtott szemét forgatva. - Az átkod miatt... - ekkor felhangzott a bevonuló zene eleje, ami arra kellett, hogy lecsitítsa a násznépet, és tudtam, hogy nekem is a helyemre kell mennem.
 - Ezt később megbeszéljük - elsiettem mellőle, az oltár mellé álltam, ahol már ott volt a vőlegény és az anyakönyvvezető is. Összenéztem kínosan TaeHyunggal, majd a kétszárnyas ajtó felé fordultam, melyek kinyíltak az ara előtt. Egy csodálatos csipkés, kövekkel berakott, hosszúujjú fehér esküvőiruha simult a menyasszony testéhez. TaeIl vezette az oltárhoz a lányt, apja hiányában. Átadta őt fiának, majd leült felesége mellé. HaNeul és TaeHyung az anyakönyvvezető elé léptek, kézen fogva.
 - Kedves egybegyűltek, azért jöttünk ma itt össze, hogy összeadjuk ezt a két jó madárt, Kim HaNeult és Kim TaeHyungot. Ha bárkinek bármilyen hozzászólása van most szóljon vagy hallgason örökre - elhalkult mindenki, amikor YoonGi lépett előre.
 - Én tiltakozom a házasság ellen - sugdolózások indultak meg a násznép köreiben. - Szeretitek egymást? - egymás felé fordult a pár. TaeHyung engem nézett, miközben egyszerre rázták meg fejüket nemleges válaszként. - Van valaki más, akit szerettek? - továbbra is tartotta a szemkontaktust velem a fiú, és ahogy láttam, HaNeul pedig a szőkeséggel. Mindketten bólintottak és elengedték egymás kezét. A legokosabb gondolatom az volt, hogy kirohantam az épületből, hogy ne is kelljen őt látnom.

/HaNeul pov/

 - HaNeul, ha emlékszel az egy évvel ezelőtti dolgokra, meg sem kell indokolnom, miért szólaltam fel. TaeHyung, te meg menj már SeoNa után - biccentett az ajtó felé, ahol nem rég futott ki az említett, mire a fiú hallgatott rá és kiiramodott a friss levegőre, viszont nem is bántam. - Túl sokáig akartam azt a lány odakint magaménak tudni, mire rájöttem, hogy a bátyjává váltam helyette. Te voltál az egyetlen, aki miatt másképpen vert a szívem még eközben is - közelített hozzám. - Mit mondasz? - az egybegyűltek felé fordultam.
 - Köszönöm, hogy eljöttek. Mindenkinek jár még egy étkezés, amit nyugodtan fogyasszanak el, mert a nagylelkű Kim TaeIl számlájára ment minden, aki reményeim szerint megtanulja, hogy először a fia érzéseit kellene néznie, mielőtt cselekszik a helyében - lecsatoltam a ruhám uszályát, ami sokkal könnyebbé tette a mozgást számomra. - Kérem, Ön is egyen valamit, mielőtt hazamegy - szóltam az anyakönyvvezetőnek, aztán megfogtam YoonGi kezét. - Mehetünk, szőke hercegem - kirohantunk együtt, majd felsegített a lovaskocsira, ami nekem és TaeHyungnak lett szánva, és sofőr hiányában a szőkeség indította neki a lovakat. - Hova menjünk, hercegnőm? - szólt hátra, mialatt elindultak az állatok.
 - A kastélyodba, hercegem - életemben először éreztem azt, hogy helyesen cselekszem, hogy tényleg jó helyen vagyok, hogy tényleg jó emberrel vagyok, hogy tényleg szabad vagyok. Amikor pedig hátra fordult egy pillanatra YoonGi mosolyogva, szinte vigyorogva, akkor még a szívem is a helyére került.

Miközben az ő háza felé baktattunk a lovaskocsin, nézelődtem jobbra-balra, integettem néhány kisgyereknek, akik csodálva nézték a két ló patáinak hangos kopogását az aszfalton. Boldognak éreztem magam végre.
 - Megérkeztünk - kikötötte a lovakat egy füves részhez az előkertjükben, hogy ne szökjenek el, majd lesegített engem a járműről, aztán a karjaiba kapott, miután kinyitotta az ajtót, és bevitt engem, mint egy újdonsült feleséget. Felvitt a lépcsőn, a szobájáig. Ott letett, majd közelebb lépett hozzám, miközben derekamat fogta, aztán megcsókolt. Mikor eltávolodott számtól, szemeibe néztem.
 - Ideadnád kicsit a telefonod? Segítenék a dolgok haladásában - kivette zsebéből a készüléket és átadta nekem. Egy sms-t írtam TaeHyungnak, hogy vigye el a nászutunkra SeoNát. - Szerinted ez segíteni fog nekik? - a szőkeség bólintott, aztán letette az éjjeliszekrényére a telefont. Mögém lépett ezek után, és éreztem, hogy a cipzárt kezdi el lehúzni hátamon. Az anyag egyre lazább lett rajtam, de ő még rá is segített, lehámozta kezemről is a ruhát, majd lassan lehúzta a földig, hogy utána kiléphessek belőle, és még az abroncstól is megszabadított. Letette a helyiségben lévő egyetlen székre zakóját is, majd zsebébe tette kezeit.
 - Milyen filmet szeretnél nézni? - szemeiből azt olvastam ki, hogy komolyan gondolta, de szája valahogy mégis máshogyan állt. Leültem az ágya közepére, és úgy gondoltam, hogy játsszunk akkor kicsit.
 - Áh, nem is tudom. Én aludnék inkább, fáj egy kicsit a fejem, szóval most lepihenek - hátradőltem, viszont továbbra is néztem őt, hogy mit reagál. Végig nézett rajtam, amikor nyújtóztam egyet. Elkezdte kicsatolni övét, levenni ingét, és hirtelen felettem is termett. Elnevettem magam, mikor megcsókolt. - Jó volt a film? - lecsittegett, majd elmélyítette csókunkat, és ami ezután történt, még szülői felügyelet mellett sem tenném megtekinthetővé.

/SeoNa pov/

Szipogva léptem ki a friss tavaszi levegőre, nem az ajtóban álltam meg, hanem kicsit arrébb sétáltam, de még így is pár pillanat múlva valaki megfogta vállamat gyengéden, viszont határozottan.

 - TaeHyung? - fordított meg tengelyem körül az illető, és meg is láttam személyét.

 - Ha valakit elkezdesz kedvelni, nem úgy tekintesz már rá, mint egy sima barátra, akkor soha többé nem tudsz majd ugyanúgy nézni rá, mint azelőtt. Soha többé nem tudsz egy idegenként tekinteni rá. Főleg, ha meg is csókoltad már azt a valakit. Akármit csinálhat, akkor sem bírsz majd haragudni rá, mondhat vagy csinálhat bármit, akkor sem taszítod ki a szívedből. Nézhet ki akárhogy, akkor is ő lesz számodra a legszebb, leghelyesebb. Környékezhet meg akárki, mondhatja, hogy téged kedvel, neked akkor is az a valaki lesz az első a szívedben. Lennél az a valaki számomra? - Lenéztem a felém nyúló kézre, majd megfogtam, és közelebb is léptem egy kicsit hozzá. Ekkor elővett szmokingjának zsebéből egy kis fehér valamit, csak aztán ismertem fel a kis pihés madártollat. - Tudod, hogy mit jelent, ha ez itt van, ugye? - mosolyra húzta száját, aztán közelebb hajolt hozzám, nem toltam el magamtól, hagytam, hogy cselekedjen, mert tudtam, hogy most már semmi sem fog visszatartani, hogy vele legyek. Ajkaimra csókolt, majd eltávolodott, mert üzenete jött. - Mit szólsz, ha most visszamész a cuccaidért, aztán a parkolóban találkozunk az autómnál? - bólintottam, majd vissza is siettem a szobába, ahol az egyetlen táskámat megfogtam, és már mentem volna TaeHyunghoz, mikor a lányok sétáltak velem szemben. Annyira boldognak éreztem magam, hogy nyakukba ugrottam konkrétan.
 - Látjuk, boldog vagy - mosolyodott el szobatársam.
 - SeoNa, el akartam mondani, hogy többet nem fogok TaeHyungra hajtani, mert nem éri meg. Viszont - vigyorodott el. - lehetséges, hogy valaki más a helyére pottyan nem sokára.
 - Annak örülök, de én most sietek, lányok. Figyelnétek a násznépre? - bólintásuk után már szánkáztam is a parkolóba, de azelőtt is megtorpantam, mikor láttam padtársam beszélgetni apjával. Csak akkor mentem oda, mikor TaeIl elsétált a fiú mellől. - Jól vagy?
 - Pattanj be - beültem az anyósülésre, a hátsó ülésre dobtam táskámat, amikor pedig TaeHyung is beszállt, muszáj volt megkérdeznem.
 - Mit mondott apukád?
 - Bocsánatot kért, hogy nem figyelt az én érzéseimre, és mostantól azt akarja, hogy boldog legyek. Csak azt nem értem, miért kellett neki több, mint húsz év és egy ilyen behatás, hogy rájöjjön - kezeit a kormányra tette.
 - Az a lényeg, hogy észrevette magát, most már boldog lehetsz - megfogtam jobb kezét és rámosolyogtam.
 - Igaz...akkor induljunk - beindította a motort, aztán el is kezdtünk távolodni a parkolótól.
Az út alatt egyszerűen csendben voltunk, de nem az a kínos fajta, hanem inkább, amikor elég egy mosoly is, nem kell szó, hogy a másik tudja, mire gondolsz. Én végig pörgettem az összes vele kapcsolatos emlékem. Attól kezdve, hogy beleütköztem, eddig a pillanatig. Aztán eszembe jutott, amit magamtól kérdeztem a tükör előtt, hogy megtartom-e e cipőt vagy nem, és hát úgy tűnt, nem volt nagyon választásom.

A repülőtérig semmit sem szóltam hozzá, de ekkor már érdekelt, hogy mégis hova mennénk.
 - Hova megyünk?
 - Felidézzük az emlékeket - jelentette ki egyszerűen csak megvonva vállát.
 - Az nem baj, hogy semmilyen bőröndünk sincs? Semmi más ruhánk? - oldalra nézett, elgondolkodó arckifejezéssel, vigyorogva pillantott újra rám.
 - Majd veszünk ott ruhákat. Gyere! - fogta meg kezem, majd bementünk, a kezembe adott egy kis pénzt, hogy vegyek üdítőt a büfében, amíg ő megveszi a jegyeket. Éppen, hogy sorra kerültem és megvettem a két üdítőt, amikor megfordultam máris ott állt TaeHyung. - Jókor jöttünk, mert be lehet szállni már a repülőbe. Igyuk meg ezeket, aztán menjünk - annyira fura és új volt, ahogyan kezelt engem, de mégis jó érzés volt, hogy annyiszor megfogta a kezem.
Miután elfogyasztottuk italainkat, felszálltunk a gépünkre a megfelelő kapuból. Természetesen a tudtom nélkül az első osztályrakért jegyeket, amiért villámokat szortam rá tekintetemmel az egész út alatt. Ami elég nehéz volt, ha azt nézzük, hogy több, mint egy órás repülőútról volt szó. Inkább nem is néztem rá, nehogy elgyengüljek pillantásától.

Viszont szerencsésen kibírtam a landolásig, és a leszállást is. Amikor megláttam újra a Jeju csodálatos táját, elakadt a szavam, és kicsit megbocsátó tekintettel néztem TaeHyungra. Sokkal kellemesebb volt az idő is, mint az első alkalommal, több virág is kinyílt már, szóval még szebb is.
Mint ahogy akkor, most is bejelentkeztünk ugyanabba a hotelbe, felsétáltunk a szobánkig, mint akkor és ugyanúgy először a kétszárnyas üvegajtóhoz léptem. Mindent ugyanúgy cselekedtünk, mégsem volt ugyanaz. Tavasz is volt és mi is mások voltunk.

 - Ugyanebben a szobában voltunk - dőlt az ágyra, a párnák közé, miután levette zakóját. - Milyen rég volt - sóhajtott egyet.

 - Az őszi szünetben, igen - ekkor megéreztem egy párna csapodását a hátamon. Megfordultam, TaeHyung pedig úgy tett, mintha nem ő csinálta volna. - Miért csinálsz úgy, mintha nem te csináltad volna? Látsz valaki mást itt a szobában? - indultam el az ágy felé.

 - Megint be akarsz vezetni szabályokat? - húzta fel egyik szemöldökét, miközben felült. Megráztam a fejem. - Akkor menjünk el vásárolni - pattant fel az ágyról, és visszavette zakóját. Nem lehetett ellenvetésem, mivel megfogta kezem és kihúzott a szobából. Miután bezárta az ajtót, leszögdécseltünk az előtérig, aztán kerestünk egy jó ruhaboltot a butiksoron. Az első egész közel volt a hotelhez, és valami azt súgta, hogy talán maga a hotel igazgatója üzemelteti azt a boltot, mivel amint beléptünk, ugyanolyan hangulat, bútorzat fogadott, mint az előtérben. A ruhadarabok pedig megütötték azt a szintet, mint amit az a gangnami üzlet, ahova HaNeul vitt minket.

 - Biztos, hogy itt kell vásárolnunk? - fordítottam felé fejem, mikor megnéztem az egyik árcimkét. Mögém lépett, vállamra tette fejét, miközben karjaival átölelt derekamnál.

 - Én fizetek, és nincs ellenkezés. Meg kell tanulni, ha már együtt vagyunk, hogy a másik mit szeret és mit nem. Nem szeretem, ha valamit meg akarok neked venni és az árakon kibuksz - megcsapta a fülem az "együtt" szó, ezért elkezdtem nézegetni a ruhákat.

 - Ki mondta, hogy együtt vagyunk? - rásandítottam szemem sarkából. - Nem kérdezted meg, hogy lennék-e esetleg a barátnőd, így mi nem vagyunk együtt - rámosolyogtam szarkasztikus hanglejtéssel, majd tovább nézelődtem a ruhadarabok közt.

 - Direkt csinálod ezt velem? - jött utánam, ahogy sétáltam a sorok között.

 - Őszintén? - tartottam egy hatásszünetet. - Igen, mert imádom, amikor ilyen arcot vágsz - paskoltam meg arcát gyengéden. - Megyek, ezeket felpróbálom - beszökkentem a próbafülkébe, aztán mikor átváltottam ruhámat egy fekete-fehér pólóra és egy fekete farmerre, kimentem, hogy megkérdezzem a véleményét a szettről. - Na? - a próbafülkék előtt ácsorgott, szóval nem is kellett messzire mennem.

 - Nincs olyan ruha, amiben egy kicsit rondább vagy? - akaratlanul is mosolyra húztam a számat megjegyzésére. Átöltöztem a következő összeállításba, mely egy kék farmerből és egy barack színű felsőből tevődött össze. Újra kiléptem, hogy TaeHyung is láthasson. - Fordulj körbe, kérlek - eleget tettem kérésének. - Tudod, hogy börtönben lenne a helyed?

 - Ugyan miért? Mert elloptam a szíved? Tipikus csajozós duma - összefontam karjaimat magam előtt.

 - Nem. Azért, mert ha a szépséget büntetnék, te életfogytiglant kaptál volna már - felhúztam szemöldököm, majd eltűntem újra a fülkében, elvigyorodtam, amikor már nem látta, de levakarhatatlanul. Megráztam fejem, aztán amikor összeszedtem magam, visszavettem eredeti ruhámat, és kiléptem az összes többivel a kezemben a próbafülkéből.

 - Akkor melyik legyen?

 - Mindkettőt megvesszük, de válassz valamit onnan is, mert két éjszakát maradunk - megfordultam, hogy mégis mire mutatott. A fehérneműkre.

 - Rendben, akkor találkozunk a pénztárnál - elindultam a fehérneműk felé, de TaeHyung ugyanúgy jött utánam.

 - Segítek választani - vonta meg vállát, mikor ránéztem. Nem is tudtam volna elküldeni, mert úgyis jött volna, végülis férfiből van. Nézegettem a különböző alsóneműket, aztán osztálytársam mellém lépett egy fekete csipkés melltartóval és egy ahhoz tartozó bugyival.

 - Minek nézel engem? Csak egy csöppet ribancos - sóhajtott egyet.

 - Ki fogja látni rajtam kívűl? - a lehető legmagasabbra futott szemöldököm. - Fogd ezt meg, meg még egyet és menjünk - elvettem tőle, aztán elkerekedtek szemeim, amikor láttam, hogy pont az én méretemet hozta. - Ne nézz így. Nekem is volt életem, mielőtt egyetemre mentem volna - az ő kívánságára választottam még egyet, míg ő is keresett magának ruhákat, bár ő sokkal gyorsabban tette meg a körét. Kiléptünk az üzletből a papírtáskákkal, és el is indultunk vissza a hotelbe. Viszont ugyanott megálltunk a sétányon, ahol az első alkalommal. Kivette kezemből és letette a földre a vásárolt dolgokat, hogy megfoghassa a kezemet. - SeoNa, nagyon örülök minden egyes pillanatnak, amit veled tölthetek, de gondolom, nem akarod a csöpögős dolgokat hallgatni, ezért csak megkérdezem, hogy leszel a barátnőm, te bolond nő? - elmosolyodtam a megnevezésen, majd bólintottam. Elővette zsebéből a pihés tollat. - Kelleni fog ez, hogy megcsókolhassalak? - mutatta fel, mire megráztam fejemet. Közeledett arcomhoz, és én is tettem ellene, hogy a köztünk lévő távolság gyorsabban csökkenjen. Amikor pedig összeértek ajkaink, elengedte a madártollat, amely úgy szállt el a szélben, mintha még mindig gazdáján utazna. Eltávoldott tőlem, majd megfogta a felét az én szatyraimnak bal kezében, jobb kezével pedig megfogta kézfejem, miután a maradék papírtáskákat is megfogtam, folytattuk utunkat a hotelbe. És ezúttal valóban elmondhattam, hogy boldog vagyok, de minden ember tudja, hogy nem lehetünk örökké azok.

27.rész - Strangers (+16)

/SeoNa pov/

A két lánynak egyforma térdig érő, ujjatlan, egyszerű szabású, nem testhez simuló, de még is mélyen dekoltált vörös ruhát adtak. Aztán engem hívott magához HaNeul, és már nyújtotta is felém a darabot. Beléptem a próbafülkébe egymagamban, majd felvettem a kiválasztott ruhát. Hasonló volt a szabása, mint a lányoké, de az enyém anyaga nejlonszerű volt, rajta pedig csipke mintákkal, derékrészénél pedig egy vékony selyemszallag ölelt körbe. A mellkas része meg egyáltalán nem volt dekoltált, melltartómat eltakarta a csipkés vörös anyag, a kulcscsontomig pedig még a nejlonos anyagban folytatódott. Belenéztem a tükörbe, elhúztam a szám a látványomra. Miért ad rám ilyen szép ruhát, amikor nincs ki miatt így öltöznöm?

 - SeoNa, gyere ki, hogy megnézhessünk - hallottam meg szobatársam hangját. Kiléptem a fekete selyemfüggönyök mögül, és felemeltem a fejemet. Elkerekedtek a szemek körülöttem.

 - Akkor is tornacipőt veszek fel hozzá. Nem állíthattok meg - mutattam körbe rajtuk.

 - Kedveském! Nem akar senkinek megtetszeni az esküvőn? - tért körünkbe a pénztáros férfi is, aki segített a kiválasztásokban. - Drága, nem is kell mondania, látom én a tekintetén, hogy van valaki az ön szívecskéjében - mind rám szegezték tekintetük.

 - HaNeul, volt már leánybúcsúd? - váltottam hirtelen témát, és megnyugodtam, amikor megrázta fejét. - Mi lenne akkor, ha ma tartanánk meg, ha nincs dolgod? Elmehetnénk inni utoljára, mielőtt még férjhez mész - mosolyodtam el.

 - Akkor öltözzetek vissza, addig elrendezem a dolgokat a pénzzel és vegyetek érzékeny búcsút a ruháktól, mert csak az esküvő napján láthatjátok - mind azt tettük, amit kellett, majd kilépve az üzletből megcsapott a friss levegő, ami bentről hiányzott.

A tavasz beköszöntésével még jobban kezdtem magam egyedül érezni. Ha még ott is volt nekem YoonGi, mégsem éreztem úgy, mint régen, mint az egyetem előtti években. Hiányzott az a régi érzés belőlem, mikor a jó idő függvényében apám autójának platóján utaztam, a napsugarak az arcom simogatták, a szél pedig vígan szaladgált a hajticseim közt. Eltűnt ez, az, mikor nem éreztem magam egyedül soha, mert nem gondoltam rá, hogy egymagam vagyok, nem fedeztem fel, mert szerettem a magányt. Viszont ezúttal akkor kerül elő e gondolat, mikor ő nincs velem.

Nem tartott sokáig az autóút, amikor leparkolt egy gangnami szórakozóhely előtt, a neonfelirat alapján, a 'Feather' előtt. Könnyedén be is jutottunk a helyre, majd nem kellett túl sok idő, hogy hangulatot feloldja a fájdalomcsillapító alkohol íze. Egymás után folytak le torkainkon az italok, és annak következtében, hogy kevertük őket, teljesen mást hozott ki belőlünk. JiYeon csak megnézett pár fiút körülöttünk, még visszafogta magát, mivel mindig eszébe jutott hercege. EunJung mindenen nevetett, még azon is, ha éppen kiborította italát az asztalon. HaNeul ugyanazt csinálta, mint szobatársam, viszont ő már utánuk is szólt, ezért is kapott néhány ingyen italt, ennek okán talán ő volt az egyik legrészegebb köztünk. Én csupán szókimondóbb lettem hatásukra. Viszont láttam a menyasszonyon, hogy élvezi lánybúcsúját, szóval megkönnyebbülhettem, hogy leszálltunk az üzletben felhozott témáról. A zene pluszban felpesdítette véremet, ezért szinte eufórikus állapotba kerültem. El is felejtettem, ami addig a fejemben volt.

Csupán három-négy óra kellett ahhoz, hogy teljesen lerészegedjünk, ezért kimentünk a szórakozóhelyről kicsit a friss levegőre. Odakint már sötétedett, tűntek el az utolsó napsugarak, az ég pedig feketébe burkolózott. A bejárat mellett pedig HaNeul rátapadt fülével a telefonjára, másik kezében magassarkúit fogta, mivel mezítláb is alig bírt megállni, nem hogy még abban a cipőben.

 - Gyere értünk, TaeHyung - hívta fel a megszólítottat. - Hozd YoonGit is, mert az én autómat is haza kéne vinni - kicsit hallgatott közben már le is hunyta szemeit egy csuklással körítve. - Köszönöm... - eltette telefonját zsebébe, amíg én leültem a hideg padkára. Az alkohol hatása miatt nem tudtam pontosan mennyi idő is telhetett el, míg elénk nem gördült egy autó. Ekkor esett le, amit hallottam, hogy kit is hívott ide a menyasszony. Egyszerre kiszállt a járműből YoonGi és TaeHyung, majd besegítették JiYeont és EunJungot padtársam kocsijának hátsóüléseire, HaNeult pedig a sajátjának anyósülésére ültették. Ekkor TaeHyung lépett elém, viszont elhúztam kezem, mikor felém nyúlt, hogy segítsen felkelni a járdaszegélyről.

 - Ha mindenféleképpen veled kell mennem vissza az egyetemig, akkor egyedül is be tudok ülni, köszönöm - kikerültem és beszálltam előre, aztán összefontam karjaimat magam előtt, mikor a kormány mögött elfoglalta helyét.

/YoonGi pov/

Miután elindítottam a motort és elhajtottam a szórakozóhelyről, HaNeul azonnal megfogta combomat.

 - Én még emlékszem az esténkre, és te? - levettem kezét lábamról, majd tovább néztem az utat. - Azóta vagy ennyire jó kisfiú?

 - Tizenegy nap múlva összeházasodsz az egyik barátommal, miért csinálod ezt?

 - Mindketten tudjuk, hogy nem fog senki sem összeházasodni. TaeHyung nem engem szeret, én pedig nem szeretem őt - hátradőlt ülésében. - Ma volt a leánybúcsúm, legalább megtehetnéd most utoljára.

 - Szépen hazaviszlek, és ennyi - csak hajtottam tovább anélkül, hogy ránéztem volna, de még így is láttam szemem sarkából, hogy néha nyújtózkodik egyet-kettőt direkt, haját igazgatja. - Semmi több, HaNeul.
 - Megértettem már az elsőnél is, YoonGi - forgatta szemeit. Ekkor pedig az épület elé értünk. Kiszálltam az autóból, majd az ő ajtajához mentem, hogy kinyissam neki. Mikor ki akart kecmeregni a járműből, majdnem elesett, így hát karjaimba vettem és úgy vittem fel őt a lakásáig. A bejárati ajtónál letettem, hogy ki tudjam nyitni kulcsával a bejáratot, mert várhattunk volna, amíg ő kinyitja két dölöngélés között. Aztán, mikor kitárult az ajtó, bebotorkáltunk az előszobába.

 - Igyál sokat, hogy kimenjen belőled az alkohol - felém fordult.

 - Miért nem maradsz itt velem? Lehet, hogy hülyeséget csinálok, ha elmész - elindultam az ajtó felé, nem is figyelve arra, mit mond, amikor is megcsörrent telefonom. Kivettem zsebemből menetközben, megláttam HaNeul számát a kijelzőn, ezért visszafordultam, miközben fülemhez tettem a készüléket. - Baj van - előttem állt egy méterrel, felnézett szemeimbe. - Azt mondtad, ha baj van, hívjalak - folytatta, majd megszakította a vonalat. A pultra tette telefonját, én pedig visszahelyeztem farmeromba, közben végig tartottam a szemkontaktust vele. - Nem kell lefeküdnöd velem, de kérlek, maradj itt ma este - a szívem megdobbant, mikor megfogta kezemet. - Félek itthon egyedül. Itt van NaRi, de vele nem tudok beszélgetni - hangja mézes volt, amivel az én szívemet is meglágyította. Megfogtam kezeimmel arcát, aztán hezitálás nélkül megcsókoltam. Ajkai íze hiányzott a legjobban az életemből. Nem tolt el, ezért elmélyítettem a csókot. E tettem pedig egy másik eseménybe csapott át, amibe több, mint egy éve nem is volt részem. Másrészről pedig örültem, hogy HaNeul volt a másik fél.

Az ágyában pihegtünk, a szobában még mindig viszhangoztak az elhangzottak, mintha a falak csak ismételgetnék egyfolytában szavainkat, ami az aktus alatt hagyta el szánkat. HaNeulből már talán rég kiment az alkohol hatása, elégedett fáradság került helyére. Meg sem szólalt csak mellkasomon fekve a plafon felé fordult. Ekkor megjelent NaRi az ágy mellett, és azonnal fel is ugrott hozzám. Bújt kezem alá, hogy simogassam.

 - Féltékeny leszek, ha tovább simogatod - felült hirtelen és villámokat szórt rám szemével, ezért letettem a macskát a földre.

 - Majd később folytatjuk, hívj fel - suttogtam vigyorogva NaRi felé. - A saját macskádra féltékeny vagy egyébként?

 - Látom, gyúrtál, mióta utoljára láttalak volna félmeztelenül. Bár az is bizonyította ezt, hogy szétszakadt a melltartóm miattad - második mondatát egy halkabb megjegyzésnek szánta csak, ezért még el is fordult.

 - Ne tereld a témát. Féltékeny vagy a saját macskádra, miközben te valaki más menyasszonya vagy még mindig - álltam fel, hogy felvegyem alsónadrágomat. Aztán visszaültem az ágyra.

 - Szerinted nekem jó ez így? Néha a házasság is olyan, mint a szellemméválás, nem te akarod, csak így hozza a sorsod, főleg ha üzleti házasságról beszélünk - lehajtotta fejét, miközben visszarogyott az ágy szélére.

/SeoNa pov/

Csendben nézelődtem kifelé az ablakon, lábaim a műszerfalon pihentek, miközben a hátsóülésről előre hallatszott két osztálytársnőm röhögése,  majd a pár perc múlva felcsendülő hangos horkolásuk, TaeHyung pedig feszülten vezetett egy szó nélkül. Belenyúltam zsebembe, mert azt hittem, abban van telefonom, de helyette egy puha dolgot húztam ki onnan. A kis fehér madártollat.
 - Ez az apró toll mindig ott volt, mikor elcsattant egy csók köztünk - nyújtottam előrébb a megnevezett tárgyat, hogy ő is láthassa a térlátásával. - Azt sem tudom, hogy először hogyan került hozzám, de valahogy mindig úgy időzítettük, hogy ez ott volt - forgattam kicsit kezemben, majd lehúztam ablakomat, és hagytam, hogy a menetszél kifújja kezemből, el is repítette messzire a madártollat. Visszahúztam az ablakot, majd ahogy abbahagytam, úgy kémleltem tovább az elhaladó dolgokat.

Amikor megérkeztünk az egyetemhez, és TaeHyung leállította a motort, egyből kipattant a járműből. A hátsó ajtóhoz ment, hogy kisegítse a lányokat, addig én magamtól kikászálódtam, és megindultam befelé.

 - SeoNa! - karolt belém JiYeon, ezért visszább kellett fognom a tempómat. - Ugyanígy kellene innunk az esküvőn is majd. És tudod, mire gondoltam? Be kellene neked szervezni egy fiút is - bólogatott magának.

 - Mit szólsz HoSeokhoz? - vetette fel az ötletet a JiYeon másik oldalán sétáló EunJung.

 - Oh, de jó ötlet - vigyorodott el szobatársam. - Na, SeoNa, mit szólsz?

 - Mennyit ittatok ti? - nevettem el magam, miközben TaeHyung mögöttünk jött, hogy ne legyen semmi baj eközben. EunJung úgy döntött, hogy nálunk alszik éjjel, szóval ők ketten előre mentek, és mikor én is betértem volna a helyiségbe, padtársam megfogta karomat. - Mit akarsz? - fordultam felé.

 - Hogy ne pasizz be az esküvőmön - elnevettem magam válaszára, és elhúztam kezemet tőle.

 - Pont ez az, a te esküvőd lesz... - közelebb hajoltam füléhez. - ...épp ezért garantálhatom neked, hogy összeszedek valakit, idegen - suttogtam hallószervébe, majd megpaskoltam kétszer egyik arcát és becsuktam az ajtót magam mögött. Sóhajtottam egyet az ajtónak dőlve, aztán felemeltem fejemet, osztálytársnőim már aludtak szobatársam ágyán. Nem is értettem, hogy bírnak ennyit aludni.
Leültem ágyamra, az ablakra pillantottam, amin apró kopogások hallatszódtak, kis vízcseppek jelentek meg a felületen, aztán egyre gyorsabban estek le az égből. Fél óráig talán csak azt néztem törökülésben, ahogy mintát formálnak az átlátszó üvegen.
Aztán körülbelül egy óra múlva egy üzenetem érkezett padtársamtól: ,,Gyere ki az udvarra, kérlek."
Kétszer is meggondoltam, végül pedig úgy tettem, ahogy kérte. Az eső még mindig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, viszont TaeHyung alatta állt. Az udvar közepén, bármilyen esernyő nélkül.
 - Mit akarsz? - ordítottam neki, hogy meghallja az esőben.
 - Hogy gyere ide! - meg sem mozdult. El kellett döntenem, hogy kilépek-e az intézmény fedele alól, hogy odamehessek hozzá, vagy hogy inkább hagyom őt ott ázni, egyedül. Lenéztem lábamra, majd elindultam előre. A fejemet érték az esőcseppek, már egészen vizes volt hajam, mikor odaértem hozzá. - Megtaláltam - nyújtotta felém azonnal a vizes, koszos, de még így is felismerhető madártollat.
 - Miért akartad megtalálni? Tizenegy nap múlva feleségül veszed HaNeult, én leszek a tanúja, és meg is mondtam, hogy innentől kezdve idegenek vagyunk. Nem érdekel, hogy mennyire fog fájni ez az egész valamelyikőnknek, de nem kérek abból, hogy velem csald meg őt - kivettem kezéből a tollat és beledobtam egy pocsolyába. - Tudod, mennyire elegem van abból, hogy hullámvasút szerűen viselkedünk egymással. Mindig jönni fog valami, amitől megint másképpen beszélünk majd. Csak felejtsük el egymást végre. Élj boldogan HaNeullel, én is úgy fogok tenni valakivel - hirtelen átkarolt, magához ölelt.
 - Tudom, hogy az átok miatt nem teheted meg, hogy mást szeress - mormogta a fülembe. Az eső csak még jobban rákapott, már cipőm is beázott, ahogy ott álltunk ölelkezve. Boldog voltam a közelségétől, mégis hibásnak, bűnösnek éreztem magam.
 - Inkább egyedül maradok, minthogy veled. Az kevésbé fog fájni - tudtam, hogy ezt kell mondanom. Eltoltam magamtól, aztán visszamentem az intézménybe.
Kongó ürességben sétáltam végig a folyósokon. Senki sem volt már ébren, az egész épület csendességben ült. Felsétáltam a második emeleti teremhez, ahol a legelső nap mellette ültem, és azóta is. Leültem helyemre, lassan elnyúltam a padon, karomra tettem fejem az ő helye felé nézve.
 - Sokkal jobb lesz nekem egyedül - sóhajtottam, aztán felkeltem hátradőlve a székben. - Lehetett volna más is. Miért pont te?


/TaeHyung pov/

Ez a pár nap is eltelt. Gyorsabban, mint gondoltam, hogy el fog. És ez a tizenegy nap nem is úgy szállt tova, ahogy én akartam volna.
 - Kész vagy? - kopogott be YoonGi. - Idegesnek tűnsz - lépett mellém, megfogva vállam. Belenéztem a tükörbe megigazítva zakómat. - Be kell vallanom valamit, Tae...
 - Megcsalt engem HaNeul veled? - mosolyodtam el. - Ez is a terv része volt, ha már ennyire őszinték vagyunk, ezért most segítened kell nekem - rásandítottam osztálytársamra, aki elkerekedett tekintettel nézett vissza rám. - Te mondtad régebben, hogy segítesz.

24.rész - Secret

/SeoNa pov/

 - Vicces, hogy az emberek mennyire megváltoznak egy másik miatt - elindultam az épület felé, aztán szobánkig meg sem álltam. Közben JiYeon faggatott a szünetemről, a szilveszteremről. Minden kérdésre csupán annyit válaszoltam: - Semmi különös nem történt - majd megvontam vállam. Viszont ő nagyban mesélte, hogy JungKookkal töltötte napjainak felét. Elmosolyodtam mindig, mikor rám pillantott, figyelek-e még, de mégis teljesen máshol jártam. Talán TaeHyung tekintetében vesztem el valahol.

A délutánt és az estét az ágyamon, a teret figyelve töltöttem. Aztán asztalomon rezzent egyet telefonom. Lustán a készülékért nyúltam, aztán felpattantam ülésbe a meglepettségtől, mikor elolvastam a padtársamtól érkezett üzenetet. A hirtelen mozdulatomtól szobatársam megijedt saját ágyán. Azt tettem, amit az üzenetben írt, felöltöztem, majd kimentem az egyetem elé. Ott ácsorgott az egyik udvaron belül lévő utcai lámpa alatt. Amint kiléptem a fedél alól, felnéztem, havazott. Elmosolyodtam, majd odasétáltam TaeHyunghoz.

 - Mit szeretnél? - léptem mellé, alakjára nézve pedig felfedeztem, remeg a hidegtől. Ezért kivettem zsebéből kezét, elkezdtem dörzsölni azokat két tenyerem közt. - Nem találkozhatunk volna bent, a melegben? Ide fagysz nekem. Menjünk be, jó? Odabent beszélünk - fogtam meg kezét és indultam volna meg, de legyökerezett lába. Visszarántott magához és átölelt. Meglepődtem, ugyanakkor melegség áradt szét bennem.

 - Direkt hívtalak ki, hogy megnézzem, mennyire fázok majd, ha már itt vagy - felnéztem rá, miközben kezeivel átkarolt, majd én is ugyanezt tettem és mellkasára tettem fejem. Ott tölthettem volna az egész estét, úgy ott állva, vele. Viszont a fogaskerekek elindultak bennem, eszembe jutott HaNeul, hogy éppen egy vőlegényt ölelek, hogy éppen egy vőlegényt nem bírok kiverni a fejemből. Elengedtem, zsebembe tettem kezeimet, majd szó nélkül elsétáltam tőle. A hópelyhek ellepték hajamat, mintha gondolatok sokaságát szimbolizálná. A kimeneteleket forgattam, játszottam le és újra fejemben, viszont egy dolgot tudtam. Nem szabad most visszafordulnom. És úgy gondoltam, hogyha szobámba megyek vissza, utánam jön, kérdőre von, hogy miért hagytam ott. Ezért a nagy csarnokba mentem, annak lelátójára leültem. Nem volt teljesen sötét, mivel a néhány ablakon beszűrődött egy kevés az utcai lámpák és a Hold fényéből. Ugyanazon a széken foglaltam helyet, ahol az eligazításon, még szeptemberben. Azt hittem, csupán várok egy kicsit, míg TaeHyung visszvándorol saját szobájába, mégis ekkor egy alakot láttam meg besétálni a csarnokba. Ő volt az. - Azt hiszed, hogy nem ismerlek még eléggé? - kiabált felém. Felkeltem helyemről, a lelátó első sora előtti korlátjához battyogtam, megfogtam derékig érő fémet. - Miért hagytál ott? - jött ő is közelebb hozzám.

 - Mert menyasszonyod van és ismerem is. Nem helyes ez így - eltűnt a szemem elől, majd ezek után mögöttem bukkant fel.

 - Teszek rá, hogy helyes-e vagy sem. Te is nagyon jól tudod, hogyan érzel, hogy én hogyan érzek. YoonGi is azt szeretné, hogy mi ketten boldogok legyünk - lépett közelebb hozzám. - Te nem szeretnél boldog lenni? - annyira közel volt hozzám, hogy derekam nekifeszült a korlátnak. Ekkor magassarkús lépteket hallottam messziről közeledni. Az első sor székei mögé húztam TaeHyungot. Egy zseblámpa csóvája jelent meg a plafonon, a székeken átszűrődve. Biztosan az igazgatónő volt. Aztán a cipő hangja már távolodni hallatszott. - Mit csináltál volna, hogyha lebukunk? - észre sem vettem, hogy így, a székek mögött még közelebb volt hozzám, mint a korlátnál. Szemeibe néztem, melyek még a szokásosnál is jobban csillogtak.
 - Akarsz látni valami érdekeset? Add ide a telefonod - felhúzta szemöldökét a tématerelésemre, de mikor kinyújtottam felé tenyerem, beletette a készüléket. - Egyúttal tesztelni is szeretnék valamit - a telefonra meredtem, koncentráltam, hogy felemeljem az örökölt képességemmel. Az megmozdult és elemelkedett a kezemtől, tenyerem felett lebegett. Viszont ez más volt ezúttal, nem fáradtam el, mint legutóbb a fegyverrel. Szóval, amit hittem, igaz. TaeHyung, aki az egyetlen, akit szerethetek, is kell ahhoz, hogy sikerüljön a telekinézisem bármilyen hatás nélkül. TaeHyung elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor visszaadtam neki telefonját úgy, hogy hozzá sem értem. - Ez hosszú történet - biztos voltam benne, hogy tudni akarja. - Én is nem rég jöttem rá, hogy a családom boszorkánysággal van tele. Minden családtagomnak van egy veleszületett átka. Az enyém egy része ez, a telekinézis. A másik pedig... - kis szünetet tartottam. -, hogy csupán egy emberbe lehetek szerelmes, és addig, míg meg nem találom ezt a személyt, csak a másik nem iránt vonzódhatok, de még az sem lehet szerelem. Ezt a nagybátyámtól tudom, aki nem rég keresett meg, addig azt sem tudtam, hogy az anyukámnak van fiú testvére is. A szüleim nem is mondtak semmit erről az egészről, szóval húsz évig semmiről fogalmam sem volt. És biztos vagyok benne, hogy még most sem tudok mindent - a részletekbe nem merültem bele, amiről nem is muszáj tudnia.

 - Miért mutattad meg ezt nekem? - meglepődtem, hogy hitt nekem.

 - Gondoltam, tudnod kell, mire vállalkozol - elnevette magát, majd felállt, felsegített engem is, aztán együtt visszamentünk szobáinkba. Az elágazáshoz érve pedig megfogta kezem. - TaeHyung, holnap tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna köztünk, te úgy, akinek nagyon fontos a menyasszonya iránti hűség, én meg csak egy padtárs és barát leszek - ekkor egy csókot nyomot ajkaimra, vigyorogva hátrálni kezdett szobájuk felé.

 - Csak holnaptól kezdődik - majd eltűnt az ajtó mögött. Ekkor pedig leesett, hogy mi történt az előbb. Rohanni kezdtem, meg sem álltam JiYeon ágyáig, felráztam őt álmából. Majd mikor végre kinyitotta szemét, kifújtam levegőm.

 - JiYeon! - ráztam fel még jobban szobatársam. - Az előbb csókolt meg TaeHyung és én pedig mosolygok.

 - Nem értem, hogy miért vagy kiakadva - húzta fejére a takarót nyűgősen. - Várj! Mi? - ült fel levéve magáról az anyagot. - Te és TaeHyung mit csináltatok? Mégis mi történt a szünetben, amit nem mondtál el? - a kérésére elmeséltem mindent, amiről nem tudott. A szilvesztert, az előbb történt eseményeket, amikről lemaradt. A szeme egyre csak kerekedett, szemöldöke egyre csak emelkedett. - Még mindig nem értem, mi a problémád - álmosan visszadőlt, aztán én is eltűnődtem. Én sem tudom igazából...

Másnap körülbelül pár órás alvással vánszorogtam szobatársammal fel a második emeletre, ahol első óránkat a furán boldog tanárunk, SeokJin tartotta. Biztosan volt valami a háttérben, viszont senki nem akart rákérdezni. A diákok körülöttem mind talán erre akarták a választ.

 - Tanár úr! - állítottam meg őt a beszédben. - Történt valami jó a szünetben? - megakadt a mondanivaló a torkán. - Ki lehet találni ennek a csillogó tekintetnek a jelentését, tanár úr - elnevette magát kicsit elkalandozva, majd inkább visszatért a tananyaghoz. Mikor kicsöngettek, és a tanár is kiballagott a teremből, az előttem ülő EunJung felpattant helyéről.

 - Szia, TaeHyung - kéjes hangon fordult padtársamhoz, lekönyökölt asztalára. - Ami a Trouble-t illeti... - cirógatta meg a fiú karját.

 - EunJung, nem zavar, hogy menyasszonya van TaeHyungnak? Szerintem miattad nem fogja eldobni őt - mosolyogtam a lányra szarkasztikusan. - Egyáltalán nem ezt mondtam, hogy miattam megtenné, ha esetleg ezzel vágnál vissza, de állíthatnál kicsit a felfogásodon, mert senki nem fog így kedvelni. Ha megvan, szólj és újrabeszéljük - grimaszok keretében kitrappolt a teremből. Rájöttem, hogyha nincs valami külső hatás, ez a lány ugyanolyan marad, mindig meg akarja szerezni, ami megtetszik neki, bármi áron.

 - Érted eldobnám - motyogta maga elé TaeHyung, majd rám sandított szeme sarkából.

 - Felesleges bókolgatnod - állítottam le.

Elkezdődött a második óra a legmogorvább egyetemi tanárral, aki csak létezik az intézményben. Az ő óráján mindig csend volt, már attól megijedtek az egyetemisták, hogyan nézett ki a tanárnő, nem hogy még a hangjától. Erre bökdösni kezdett padtársam. - Mi van? - mordultam rá halkan, persze ezt ordításnak is lehetett venni a síri csöndben.

 - Kim SeoNa, esetleg van valami kérdése? - ha egy tanár a teljes neved megjegyzi és archoz is köti, az sosem jelent jót.

 - Nem, nincs, elnézést - felhúzott szemöldökkel néztem TaeHyungra, miután a tanár visszafordult a tábla felé. Mikor kicsöngettek, és mindenki elindult a másik előadóba, megfogtam TaeHyungot kapucnijánál fogva. - Még egy ilyen és megütlek.

 - Unatkoztam, barátom - elmosolyodott, majd tovább sétált.

 - Mi ütött TaeHyungba? Furán mosolyog - lépett mellém YoonGi.
 - Rosszat tett neki a friss levegő. Különben is a te szobatársad, neked nem kellene jobban tudnod? - megforgatta szemeit, miközben elnevette magát, alig bírt levegőt venni, olyan szinten.
 - Drága Nana, nem belém szerelmes - a szőkeség is otthagyott a folyosó közepén. Nagyokat pislogtam, miközben követtem az útjukat. Mind a kettő megbuggyant.

A január, mint egy futózápor, olyan gyorsan repült el. Alig vettem észre, hogy január van, a füzetembe máris februárt kellett írnom a dátumnál. Aggódni is kezdtem egy részről, mivel a március már a nyakamban lihegett, egyúttal TaeHyung és HaNeul esküvője. Az év első hónapja teljesen átlagosan telt el akkor is. Szokásosan mentem rádiózni heti kétszer, tanultam, az órákon a padot koptattam, néha meglátogattam nagybátyámat és gyakoroltam a lővészetet. Csupán padtársam nem volt ugyanaz számomra. Amióta elcsattant az első csók, mintha egy bimbó lett volna ez közöttünk, ami a tavaszt várta, hogy végre kinyílhasson.
Többször is találkoztam HaNeullel ezidő alatt, mégsem mondtam neki semmit TaeHyungról. Bűnösnek éreztem emiatt magam.

Egyszer, mikor a szerdai rádiózás után ballagtam hazafelé, belenyúltam kabátom zsebébe, ekkor kitapintottam valami aprót, de puhát. Az a madártoll volt, ami a dj pultra esett még a Trouble éjszakáján. Azóta megőriztem. Ekkor átfuttattam az agyamon valamit. Ez az apró toll mindig nálam volt, mikor TaeHyung megcsókolt. Mi az összefüggés ezek között? Forgattam ujjaim közt a fehér, pihés tollat, miközben tovább ballagtam.

Február közepénél járt már a naptár, mikor a hideg, havazó időjárást, a korán sötétedést kezdte felcserélni a kicsit melegebb, hosszabb és napsütéses nappalok sora.
 - Március huszonkilencedikére mind meg vagytok hívva - adta át egyesével hetünknek a meghívókat HaNeul az esküvőről. A fehér alapon, fekete csipkézett mintás meghívó átadta a ráfordított pénz mennyiségét. TaeHyungra pillantottam, miután elolvastam annak tartalmát.
 - Nem biztos, hogy időben ott leszek, mivel pont aznap dolgozom a rádiónál, de megpróbálom megoldani - keserűen elhúztam számat. - Most pedig mennem kell, mert egy tanárral akartam beszélni még óra előtt.
 - Elkísérlek addig, mert szeretnék valamit kérdezni - indult meg velem HaNeul. - Szóval, SeoNa. Mivel a munka miatt nem igen volt időm hát úgymond eljárni, ezért nincs, aki megtehetné ezt a szívességet, és szerintem téged barátomnak mondhatlak. Lennél a tanúm? - tudtam, hogy erre akar kitérni, csak nem azt nem tudtam, mit válaszoljak. - Semmi komolyabb munkát nem bízok rád, tényleg.
 - Leszek a tanúd - elmosolyodtam, de belül elmondtam, hogy mi történt a vőlegénye és köztem.
 - Ennek nagyon örülök - ölelt át hirtelen. - Oh, bocsi - engedett el. - Csak nem akartam, hogy TaeHyung mellett álljon valaki, mellettem meg senki más.
 - Ki lesz TaeHyungé?
 - YoonGi - vágta rá. - Akkor én megyek is, mert mindjárt becsöngetnek, nektek meg órátok van - mosolyogva visszament a többiekhez, majd láttam, hogy TaeHyung kikíséri őt a bejáraton. Lehajtott fejjel megigazítottam táskámat vállamon, miután belesüllyesztettem a meghívót, majd siettem az előadóteremhez, mivel a csengő már elhangzott. Egyszerre értem az ajtóhoz padtársammal, egyszerre akartuk megfogni a kilincset, a folyosóról eközben már eltűnt mindenki. Elvettem kezemet, és jeleztem neki, hogy menjen csak. Ekkor kinyitotta az ajtót és maga elé engedett. Elhúzva számat beléptem a terembe, elnézést kértem a tanártól a késésért, majd lehuppantam helyemre. Jegyzeteltem békésen, de ismét nem a tananyagnál jártam.

Az órák után, a kollégiumi szobában ültem, saját asztalomnál, kezemben forgattam a meghívót. Sóhajtva nyúltam el az asztalon, a tankönyveimen, miközben a parafatáblámon kitűzött rajzot néztem. A gondolataimat legszívesebben elhagytam volna valahol útközben, hogy tudjak koncentrálni arra, amit éppen csinálok, de ez nem ilyen egyszerű. Úgy látszik...

Másnap délután YoonGival elmentünk nagybátyámhoz, mivel állítólag beszélni akart velünk. Miután pedig egy kis mesedélutánt tartott a lőtéren, végre a lényegre tért.
 - Fiatalok! Nem sokára terepre fogtok menni. Te is SeoNa, szerintem felkészültél eléggé ehhez. Március nyolcadikára van tervezve az akció, csak már most szólni akartam, mivel talán kicsit nehéz lesz. Van egy ember, Jung YoungSeok, aki már régóta tönkre akarja tenni a céget, hogy ne kelljen visszaadnia a kölcsönét, ami elég nagy összeg. Főleg azért lesz nehéz, mert vannak testőrei is, akik bármire képesek. SeoNa, az a kérdésem, hogy készen állsz ölni, ha úgy adódik? Mivel csak négyen mentek, lehetséges, hogy kelleni fog.
 - Nem fog embert ölni - jelentette ki YoonGi. A szőkeség megfeszült, az agyában biztosan lejátszódott valami, mert még tekintete is megváltozott.
Amikor kiléptünk az épületből, még mindig ugyanúgy viselkedett, ezért nem szálltam fel mögé a motorra, hogy értse, beszélni szeretnék.
 - Miért vagy ilyen? - rám pillantott. - Miért változtál meg, mikor azt mondta, lehet embert kell ölnöm? Mi a bajod ezzel?
 - Nana, nem érted, hogy a kishúgomként látlak téged. Szerinted minden oké lesz? Szerinted senkinek sem lesz baja?
 - YoonGi, nem fogok meghalni, még egyetlen golyó sem fog eltalálni. Rendben? Eleget gyakoroltam, eléggé bátor vagyok már. Már nem az általánosban vagyunk - felszálltam mögé a motorra, átöleltem derekánál. - Felnőttem már...


/YoonGi pov/

Emlékszem, mikor Nana még általánosban félénkebb volt. Amikor először eldöntöttem, hogy megvédem az osztálytársainktól, akkor láttam a szemében, hogy átalakult személyisége. Azután már saját magát is megvédte, mégis mellette maradtam, barátok lettünk, a legjobb barátok. Egészen addig, míg meg nem ismerte TaeHyungot, nem is láttam viszont azt a félénk SeoNát, még akkor sem, mikor meghalt a kisállata. Viszont mióta TaeHyung a képben van, csakis azt az általános iskolást lányt látom, akit meg kell védeni. Tudom, hogy a fiút a sors szánta SeoNának, de addig nem felejthetem el, míg nem biztosít arról, hogy nem látom viszont a bátortalan énjét. Addig nem vagyok képes tenni azért, hogy TaeHyung és HaNeul ne házasodjon össze.
Mióta belebotlott abba a fiúba, már az ölelése sem ugyanolyan. Motorral visszamentünk az egyetemhez. Leszállt mögülem, majd miután levette sisakját, átölelt nyakamnál.
 - Köszönöm, hogy bátyám helyett bátyám vagy - motyogta, majd mosolyogva elindult a bejárat felé, én is követtem. Viszont a kétszárnyas ajtóban szobatársam állt, akinek látványára SeoNa is megtorpant. - Miért nézel így, TaeHyung? - meglepődtem én is SeoNa hangnemén a fiú felé. Félreállt, hogy bemehessünk az épületbe, viszont nem mentem Nana után.
 - TaeHyung, nem akarnád végleg eldönteni, hogy most kit is akarsz? - néztem szemébe. - Tanúdként, barátodként és főleg SeoNa barátjaként mondom ezt. Mindenkinek jobb lenne, ha döntenél - kikerültem őt és szobánkig meg sem álltam.

22.rész - Solve it with love

/SeoNa pov/

Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.

 - Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.

 - Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.

A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.

Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.

 - Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.

 - Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?

 - Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?

 - Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
 - De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
 - Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
 - Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.

Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
 - Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
 - Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
 - Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
 - HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.


/NamJoon pov/

A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
 - Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
 - Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
 - SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.


/SeokJin pov/

Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
 - Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
 - Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
 - Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
 - Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
 - Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
 - Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
 - Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
 - Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
 - Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
 - Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.


/YoonGi pov/

A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
 - Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.

Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
 - Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.

 - Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
 - Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.

 - Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.

 - Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.

 - Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...

 - Nana...

 - Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.

 - Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.

 - Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?

 - Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.

 - Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.

 - Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?

 - Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.

 - Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.

13.rész - The sea and the dolphin

/YoonGi pov/

A kőpadlóra rogytam, hátradöntöttem fejemet, a felettem ékeskedő csillárt elemeztem, ami szintén csakúgy lógott a plafonról. Akárcsak én, csupán egy teher volt a ház számára. Nem mondhattam SeoNa elutazása előtt, hogy maradjon, hogy hiányozni fog, hogy ne hagyjon egyedül. Nem kell neki még több rágódni való, nem muszáj, hogy mindent megtudjon. 

Ledőltem a hideg felületre, nagyokat sóhajtoztam, mikor a csengő dallama visszhangzott el fülemig. Fejem az ajtó irányába fordítottam, ilyen fejtartással keltem fel, a fafelülethez léptem, lenyomva a kilincset pedig felfedeztem a látogató személyét. Mosolyogva pislogott rám, kedvesen köszönt, majd a szótlan ábrázatomat figyelte.

 - Azt mondtad, jöjjek bármikor, ha beszélgetnék veled, emlékszel? - tapintott rá EunJung arra a beszélgetésre arról a napról, mikor elmentünk közösen inni a többiekkel együtt.

 - Persze, gyere beljebb - álltam félre az ajtóból, majd a nappali felé tereltem a lányt. Leült a kanapéra, ami épphogy besüllyedt könnyed testétől. Helyet foglaltam mellette, aztán végül én törtem meg a csendet. - Miért jöttél?

 - Beszélni szerettem volna, és jobban szeretek személyesen beszélni bárkiről is legyen szó. Szóval, nem tetszik, hogy így látlak. Nem kellene SeoNára várnod, míg észrevesz. Igen, tudom, hogy kedveled, láttam azokat a bizonyos jeleket. Ezért azt tanácsolnám, hagyd, hogy boldog legyen TaeHyunggal, mert ha utána sóvárogsz, a végén egyedül maradsz.

 - Miért érdekel téged, hogy én egyedül maradok-e vagy sem? Miért akarod megmondani, mit csináljak? - néztem szemébe.

 - Szerinted miért? - közelített felém egész testével. - Kedvellek. Nem akarom, hogy magányos légy.

 - Két hónap alatt nem tudott igazi érzelem kialakulni benned irántam, alig beszélgettünk amúgy is. Kérsz valamit inni? - ellöktem magam a bútortól témát váltva, de osztálytársnőm elém pattant. A tekintetemet kereste, amit meg is adtam neki, a szemeiben csupán a szánalmas próbálkozást láttam arra, hogy megkedveljem.

 - Egyet kérek. Csókolj meg. Ha utána is azt mondod, semmit sem érzel, itt hagylak, továbbra is SeoNát kedvelheted - a szemében már gyűltek a fájdalmasan visszatartott könnyek, amikből egy kigördült, letöröltem azt hüvelykujjammal, miközben arcára simítottam. Lesütötte tekintetét, én pedig ajkára csókoltam lehunyt szemekkel. Miután eltávolodtam tőle, felnézett újra, várta mondanivalóm.

 - Érezted már azt, hogy egyszerűen nem bírod elviselni, ha az általad kedvelt embert más vidítja fel, hogy hiányzik a hangja, ha csupán két percig nem hallod, hogy tizenegy éven át nem mondhatsz neki el semmit őszintén, mert meg van kötve a kezed? Érezted egyáltalán azt, hogy máshogy ver a szíved, mikor meglátod azt a személyt? - szótlanul pislogott. - De gondolom megvan az az érzés, amikor valamit minden áron meg akarsz szerezni magadnak, mert te úgy döntöttél, hogy a tied lesz, és mindegy neked, hogy kit kell megbántanod a cél elérésnek érdekében.

 - Hű! Te aztán okos gyerek vagy, YoonGi! - húzta vigyorra száját. - Igazad van, teljes mértékben. Meg akarok szerezni valamit, amitől nem fogok tágítani, ezt megígérhetem. Ezért vigyázz a kis SeoNádra. Figyelj, akár össze is dolgozhatnánk. Tied lenne SeoNa, enyém Tae. Mit szólnál hozzá? - döntötte félre a fejét.

 - Tűnj a házamból, EunJung - jelentettem ki, majd megfordítottam őt tengelye körül, az ajtó felé toltam a lányt.

 - Goromba vagy. Még egy pohár vizet sem kapok? - kinyitottam az ajtót, majd becsaptam orra előtt.

Több barátnőm is volt, mialatt igazából osztálytársnőmet kedveltem, többjüket megcsókoltam, de mindvégig az ő csókját akartam érezni. Most is így éreztem, már tizenegy éve így érzek...

Túl sok ilyen lány volt, aki engem használt volna féltékenység teremtésre. Elegem van ebből.

/SeoNa pov/

Mivel TaeHyung ötlete megtetszett, miszerint nézzük meg a partot is, egy betonúton, mely végig vezetett a part homokja mentén, körbe a szigeten, sétáltunk le célunkig. Megpillantottam a hullámzó tengert, közelebb futottam a mozgalmas vízhez, majd megálltam mielőtt a hideg folyadék elérhette volna lábam egy nagyobb hullám alkalmával. Kinyújtottam karjaimat oldalra, beszívtam tüdőm egészébe a friss levegőt. Gyönyörködtem a tájban, aztán oldalamra néztem, TaeHyungot sehol sem láttam. Száznyolcvan fokos félkört írtam le, közben leengedtem kezeimet, osztálytársam még mindig a járdán ácsorgott, engem nézett, de lábai sem mozdultak meg felém. Jeleztem neki, viszont mint egy megdermedt szobor állt ugyanott. Visszaléptem jómagam is az aszfaltra, továbbra is szótlanul mosolygott rám csupán.

 - Miért nem szólsz vagy csinálsz valamit? - felpillantottam íriszeibe.

 - Mindennek itt kell maradnia, de akkor is úgy szeretnék emlékezni erre az útra, hogy boldog voltál. Bármikor nélkülem is boldognak kell lenned, és látom, ez menni fog, de mondanom kell valamit. Nem akarok megváltozni. Úgy voltam, megteszem érted, de nem akarom. Ugyanolyan leszek, mint eddig. És...ugyanazt az állapotot szeretném vissza, mint ami az első találkozásunk előtt volt, miután hazaértünk. Addig azt csinálsz, amit szeretnél - összeszorult mellkasom szavai hallatára.

 - Nulla, nem parancsolgatunk egymásnak - kezdtem sorolni a szabályainkat, amiket együtt határoztunk meg. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő, heti egy alkalom az érzéseknek - tettem hozzá egy újat, amire a szívem késztetett. -, azon egy alkalmon kívűl viszont életbe lép szintén egy új, a harmadik szabály - hatásszünetet tartottam, mire elkerekedtek szemei kissé. - Három, idegenek vagyunk egymás számára - bólintott egyet, majd hátat fordítva nekem, visszaindult a hotelhez. A távolodó alakját figyeltem, a lelkemben pedig ezzel párhuzamosan egy fájó érzés jelent meg. Elfordítottam ismét fejem a tenger irányába, egy mély sóhaj pedig kihozott belőlem néhány könnyet.

Annyi gondolatot teremtett újra a fejemben osztálytársam, hogy ismét nem volt egy csendes pillanat a koponyámon belül. Leültem a homokba, a tenger habjait elemezve elmélkedtem. Újra összezavart, újra és újra megteszi, folyamatosan. Most pedig ellökött magától, de miért? Mi volt ez a hirtelen váltás? Miért egyeztem bele?

A hűvös, őszi szél szőke tincseim közé furakodott, miközben lábaimat felhúztam mellkasomhoz. Államat térdemre tettem, bambultam előre, a távolba. Melyikőjüknek kezdenék el először hiányozni, ha eltűnnék? A szüleimnek? TaeHyungnak? Vagy YoonGinak talán?

Egy alak közelségét érzékeltem magam mellett hirtelen, ezért felemeltem és elfordítottam balra fejemet.

 - Mit keresel itt egyedül? - kezein hátra támaszkodva ült mellettem HoSeok. - Zűr van esetleg a paradicsomban? Melyik hülye gyerekkel jöttél ide? Mit csináltak?

 - Ez nem Szöul, ahol bármikor összefuthatnánk, te hogy kerülsz pont ide? - törökülésbe fontam lábaimat.

 - Az nem mindegy, hogy én miért vagyok itt? Szerintem ez egy szabad földterület. Inkább mondd el a problémád. Látom, nincs kivel megbeszélned. Van időm, szóval mondjad csak, hogy mi van odabent - bökött homlokomra mutatóujjával.

 - Elhozott ide. Mondta, tegyünk úgy, mintha egy pár lennénk, csak amíg itt vagyunk. Aztán, most egyedül üldögélek a homokban, mert kijelentette, hogy miután hazaértünk, maradjon meg az az állapot köztünk, mint amikor még nem ismertük egymást. Beleegyeztem, mert hülye vagyok. Nem is kérdeztem, miért akarja ezt. Viszont biztos jobb lesz ez így. Ha kedvelném, és csinál valami olyat, fájna, legalább nem fog annyira meghatni a dolog így - elhúztam keserűen számat a kis történetem elhadarása után.

 - Szóval nem kedveled? - lőtt bele gondolkodás nélkül az érzéseim hálójába. - Ahogy elnézem, csupán azért rágódsz ennyit a történteken, mert kedveled. Ezen gondolkozz el, viszont nekem mennem kell. Tudom, azt mondtam, van időm, de elfelejtettem valamit megcsinálni. A suliban találkozunk majd - pattant fel a homokból, aztán neki is már csupán az egyre kisebb mását láttam a horizonton. Elővettem telefonomat zsebem rejtekéből, lefotóztam, amit éppen a szemem is észlelt a látványból. Aztán egyszer csak azonosulni tudtam a tengerrel magam előtt. A tenger nagy területet foglal el, sok dolgot lát, de mindig egyedül van. Csupán hullámzik a nap huszonnégy órájában, mint ahogyan az irodai munkás válogatja a papírokat egész álló nap a kis székében ülve, mint ahogy egy magányos öreg néni kötögeti a sálakat a tornácán. Sok mindent lát mindhárom, rengeteget láthatna még, de mégis ugyanott marad nulla-huszonnégyben azon az egy helyen, ahová került az idők alatt. Én is...megrekedtem egy helyen. Nincs hova mennem

Egy mély levegő vétel után eltoltam magam a homoktól, leporoltam végtagjaimat, aztán visszatértem a hotelszobába, ahol TaeHyung a franciaágy jobb oldalán feküdt, az erkélyajtó felé fordulva. Szemei békésen le voltak csukva, nem is szándékoztam felébreszteni őt. Az erkélyt vettem célba, annak korlátjára tettem kezeimet. A naplemente miatt eltűnő napsugarak még utoljára érték bőröm, az utolsó kellemesebb szellő meglengette hajamat, elmosolyodtam a kilátástól, amitől a jó pillanatok jutottak eszembe erről az útról. Mikor pedig eltűnt az utolsó fénynyaláb is az égről, és már csak a kék ég maradt további színezés nélkül, bevánszorogtam a szobába, ekkor osztálytársam, padtársam, és átmeneti szobatársam, már a másik oldalán szunyókált.

Álom nem jött a szememre, mert új helyen nem tudtam aludni sohase a legelső éjszakán, ezért TaeHyung alvó alakját néztem hajnali ötig. Néha elmosolyodott álmában, ami az én számat is felfelé görbülésre sarkalta. Majd körülbelül fél hatkor kinyújtotta felém karját, csukott szemekkel motyogott. Tenyerére terelődött tekintetem, kézfejemmel megszorítottam azt, mire magához húzott hirtelen. Suttogott valamit, de szavait nem tudtam értelmezni, olyan halkan mondta. Ekkor eleresztette kezem, még mélyebbre merült álmaiban. Felültem, lábaimat lógattam lefelé az ágyról, aztán visszanéztem a pihenő egyénre mögöttem. Miért zavarsz össze újra és újra és még párszor? Két óra múlva, miközben az erkélyajtót eltakaró függöny hullámait elemezgettem a fotelben ülve, a Csipkerózsika végre felkelt.

/TaeHyung pov/

Nyitogatni kezdtem szemeimet, majd felültem az ágyban, SeoNát a sarokban helyet foglaló fotelben találtam.

 - Jó reggelt - engedte le a földre a felhúzott lábait. - Mikor indul a gépünk haza?

 - Jó reggelt. Délben kell felszállnunk a gépre, fél egykor indul - azzal bevonult egy pár darab ruhával a fürdőszoba mélyébe. Az eltűnő alakja után néztem, fájdalmas mosolyt vettem fel. Elrontottam a varázst. Benyúltam a párnám alá, kihúztam alóla telefonomat, először a tegnap beállított háttérképem állította meg ujjam további lépéseit, amin SeoNa szerepelt.

Tegnap, mikor visszajött a hotelszobába, nem aludtam még, csupán tettettem, aztán mikor kiment az erkélyre, utána pillantottam. Olyan gyönyörű volt, ahogy a naplemente látszott a távolban, ahogy a haját fújta az enyhe nyugatias szél, muszáj volt megörökítenem.

Az egyetlen képem róla, de olyan melegséget árasztott szét bennem a látványa, hogy be is állítottam azt hátteremnek.

Tovább nyomkodtam telefonom kijelzőjét, hogy újra megtekintsem a délután kapott üzenetet az ismeretlen féltől. Amely csupán annyit mondott: Jobb lesz később, ha kicsit most távol maradsz SeoNától. Nem sokára találkozunk. KHB.

Hallgattam az ismeretlenre, ellöktem magamtól, megválaszolatlan kérdéseket hagytam hátra. Otthagytam a parton, nem magyaráztam meg semmit, mikor visszajött. Talán meg is utált, talán csupán nem érti a helyzetet, hogy mit miért tettem. Ebben a pillanatban pedig azt se tudtam, mit mondjak neki, ha kijön a fürdőből, hogy mit cselekedjek, ha ő nem szól hozzám.

Kinyílt az ajtó, kilépett a helyiségből, tiszta, új ruhában. Arcán enyhe pír virított a meleg víztől. Nem szóltam semmit, csak helyet cseréltem vele, beléptem a zuhanyfülkébe, lemosakodtam, aztán kiszálltam a puha, fehér szőnyegre. Felöltöztem alulról, de mikor pólómat vettem volna magamra, ránéztem a tükörre. Letöröltem tenyeremmel a párás felület egy részét, magamat bámultam azon keresztül.

 - Annyira hülye vagy, hogy egy ilyen lányt, aki valószínűleg kedvel ellöktél magadtól - sóhajtottam, majd felvettem a maradék ruhadarabot, amit bevittem magammal. Vizes hajamon hagytam egy fehér törölközőt, viszont mielőtt a kilincsre tettem volna kezem, az agyamban felpattant a gondolat, miszerint SeoNa azt fogja hinni, megint miatta vizeztem be hajam, ezért a fürdőben talált hajszárítóval inkább eltüntettem a vizességet hajamból. Úgy léptem ki a helyiségből, aztán leültem az ágyra. Osztálytársnőm a fotelben, keresztbe tett lábakkal nyomkodta telefonja képernyőjét. Haja esését figyeltem, amit egész nap ujjaim között futtattam volna legszívesebben. Felnézett a készülék kijelzőjéről, a tekintetem pedig egy másik pontra tereltem a szobában. Felállt a fotelből, elém lépett, összeborzolta hajamat, utána visszahelyezkedett az ülőalkalmatosságba.

 - Úgy néztél ki a frissen mosott, lelapult hajaddal, mint anyuci szeme fénye, aki szűzként éli le az életét. Nem lett volna ez a kép jó a repülőtéren, ahol egy lányt is megszerezhetsz akár magadnak - motyogta maga elé, mire felkaptam a fejem.

Pár óra elteltével, és egy, a szobaszerviz által felhozott reggeli után kimentünk a repülőtérre. Megkerestem a megfelelő kaput, ahonnan indult a gépünk, SeoNa ekkor is ugyanúgy követett, mint az ideérkezésünkkor. Szótlanul foglaltuk el a helyünket az első osztályon, ahogy a Szöulból induló gépen is tettük.

 - Anyukám mindig ugyanazt a történetet mesélte el nekem esténként, mikor kicsi voltam és nem bírtam elaludni - figyelme és tekintete felém irányult. - Volt egyszer egy nagy tenger. Ugyan úszkáltak benne halak és más, tengeri élőlények is, mégse mondhatta magát boldognak. Magányos volt a szíve mélyén, amit igazából nem tudott soha megfogalmazni magában. Viszont egyik nap, az egyik áramlattal egy delfin érkezett az állatokhoz, az egyetlen delfin volt az egész vízben, így felkeltette a tenger érdeklődését. Sokat beszélgettek, jó barátok lettek. Majd egyik nap, a delfin családja keveredett valahogyan közéjük egy újabb áramlattal. A delfinnek vissza kellett mennie oda, ahonnan jött, egyedül kellett hagynia a tengert. Viszont megígérte, hogy havonta egyszer meglátogatja őt az áramlattal, hogy a barátságuk soha ne múljon el - elmeséltem pont úgy, ahogy édesanyám nekem mesélte, viszont azt a beleélést nem tudtam átadni szívből, ahogy ő tette. A lány kissé bekönnyezve nézett szemembe, majd elfordulva elaludt. Nem akartam felébreszteni, mert gondoltam, semmit nem aludt aznap éjjel. De mikor már majdnem landoltunk, felkeltettem őt, lassan kinyíltak pillái, fejével felém fordult, a szeme bevérzett, mint aki füstben ült egész este. - Itt a vége a dolognak. Ahogyan elkezdtük, úgy fejezzük is be - felemeltem mutatóujjam, az övéhez érintettem, keserűen elmosolyodtam. - Életbe lépnek a szabályok - leérkezett gépünk a földre, ezek után a repülőtér kijáratáig ismét nem szóltunk egymáshoz. Kiléptünk a hűvös levegőre, a szél megerősödött, így az ember haját meglengette eléggé a fuvallatok sora. Egymásra néztünk, majd egy mély levegővétel után mindketten egyszerre mondtuk ki, viszlát. Elindult az egyik irányba, én meg ott vártam apám érkezésére, aki hazafuvarozott. A kocsiban egyből a várt kérdés hangzott el ősöm felől.

 - Milyen volt az utazás? - nézte az előttünk elnyúló utat. Megvontam vállam.

 - Eltelt - meg sem szólaltam e mondatom után, szülőm pedig nem is erőltette. Láthatta rajtam ugyan, hogy történt egy s más, de erőltetés árán nem szerezte meg soha az információkat.

/SeoNa pov/

Láttam, ahogyan a repülőtértől elhajt az a bizonyos, ismerős autó. Nekem is megfordult fejemben, hogy YoonGit felhívom, hogy értem jönne-e, de akkor beugrott, éppen a BBS épületében lehet. Így hát fogtam egy taxit, és mikor elindultunk az autó rádiójában osztálytársam hangját hallottam meg, aki éppen a műsoromat vezette helyettem.

 - Hello, itt Gigi, mondd, mit szeretnél kérni? - először is megmosolyogtam, hogy azt a becenevet mondta a szőkeség, amit egyszer, nagyon régen én adtam neki, de amúgy utálta, ha használtam. Aztán meghallottam TaeHyungot.

 - Egy dalt szeretnék kérni egy lánynak, aki egy idegen, mégis muszáj kérnem Wendy-től a Return-t - amint kimondta a címet és a dal felhangzott, a könnyek kitörni vágyakoztak belőlem, amit erősen próbáltam visszafojtani. Ekkor az ablakon kitekintve, megláttam az út szélén a hadonászó HoSeokot, aki nagyon el akart csípni egy taxit.

 - Álljon meg annak a fiúnak, kérem, ismerem őt - legördült a lehajtósávba a sofőr, osztálytársam beszállt, elkerekedett szemekkel vett észre, mikor elfordította fejét. - Neked is szia.
 - Megint összefutottunk - kivette füléből lógó, zenehallgatásra szánt eszközét. - Hallottad a BBS-t most az előbb? - lassan bólintottam egyet. - Te vagy a lány?
 - Biztos másról beszélt, nem is TaeHyung volt, hagyjuk inkább - a másik ablakon bámészkodtam, míg nem a jármű nem ért a házunkhoz. - Kifizetem az ő útját is - jeleztem a sofőrnek, akinek odaadtam azt a plusz pénzt is, majd elköszöntem HoSeoktól, és bevonultam a házba, onnan azonnal a szobámba, feltűnés mentesen. Táskám ledobtam a földre, a testemet pedig az ágyra vetettem le. Pár órába beletelt, de végre YoonGi megjelent a szobámban. Felpattantam, szavak kiejtése nélkül öleltem át, mellkasához nyomtam fejem, hallgattam szíve verését. Átkarolt, nem kérdezett semmit. - Később mindent elmondok az útról, de nagyon hiányzott az ölelésed - szorítottam jobban magamhoz a fiút. Elengedtem őt, leülve az ágyamra elmeséltem mindent, szóról szóra, ahogyan történt, nem hallgattam el semmit. Figyelmesen hallgatta, míg végig mondom, majd csupán átkarolt, vállamnál fogva magához húzott.
 - Hiányoztál, ennyi a lényeg - kellemes érzéssel töltött el a közelsége, így kicsit el tudtam felejteni TaeHyungot.
 - Neked milyen volt amúgy, amíg távol voltam, Gigi? - a nap hátra lévő részében egyre boldogabb lettem, főleg amikor ezen beceneven hívhattam régóta ismert barátom.
Kezdtem elfelejteni osztálytársunkat, kezdtem tényleg úgy kezelni, ahogyan megbeszéltük, idegenként. Kezdett az érzés is felemésztődni bennem a napok alatt, hogy kedvelem őt. Viszont éreztem magamban, a lelkem mélyében azt a kis parazsat, ami még mindig nem akart kialudni, talán az emlékek táplálták az életben maradásért. Az őszi szünet maradék idejében YoonGi végig nálunk tartózkodott, ezt persze szüleim nem is bánták, mert kedvelték őt. Viszont, mint akármelyik kíváncsi szülőnél, előkerült a TaeHyung téma, amit egyszerű mondattal lerendeztem nekik.

Az utolsó, egyetem nélküli napokban a tanulás került előtérbe ismét, és visszaköltöztünk a kollégiumba is. Az egyre hidegebb délutánokon a szobában ültem, tanultam november első dolgozataira, miközben szobatársam faggatott az utazásról. Minden a füzetemből megtanult sor után, elejtettem neki két mondatot az útról, de aztán ezt a folyamatot egy kopogás zavarta meg ajtónkon. JiYeon lustasága és ábrándozása miatt én nyitottam ki a fafelületet, előttem pedig HoSeok álldogált ekkor.
 - Hogy jobban menjen ennyi gondolat mellett a tanulás - nyújtott át két kávét, amit kivettem kezéből. - A Seoul Café-ból hoztam, biztos finomak. Jó tanulást, találkozunk holnap órán - beintegetett szobatársamnak is, majd becsuktam ajtónkat, átadtam az egyik kávét JiYeonnak, majd folytattam a magolást.
 - Semmit nem mondasz? - szólalt meg, mikor belekortyoltam a kapott italba. - Semmi hozzáfűznivalód nincs? Semmi gondolat?
 - Miért? Kellene, hogy legyen? - pillantottam felé, amikor letelepedett asztalához. Vállat vont, majd elővette füzeteit ő is. Újra beleittam a kávéba, felfedeztem, ugyanazt kaptam, mint amit aznap ittam HoSeokkal, amikor kikérdeztem őt JungKook érzéseiről szobatársnőm iránt. Kellene, hogy legyen?