/SeoNa pov/
A laptopomon bütyköltem össze zenéket előre, még abban az egy órában, ami megmaradt nekem felkészülésnek az adás előtt. Félfülemről lecsúsztattam fejhallgatóm, ha Matthew szólni akarna hozzám valamit, halljam is. Aztán egyszer felnéztem gépemről, mivel éreztem lakótársam tekintetét magamon.
- Mi az? - pillantásom találkozott az övével.
- Nagyon koncentrálsz - nevette el magát.
- Szeretném, ha jó lenne a zeném. Mi a baj azzal?
- Semmi - felállt székéből. - Sok sikert, ha nem érnék vissza a kezdés előtt. Tudsz mindent, szóval menni fog - becsukta maga mögött az ajtót. Utána fordultam, de már el is tűnt alakja.
- Miért bámul ennyit? - motyogtam magamban. Aztán reflexből felvittem szemeimet a lámpára, ami akkor villant fel vörösen. Átváltottam angolra, majd bemutatkoztam illően a mikrofonba. - Szép napot mindenkinek! Nana vagyok, az új rádiós dj, itt a BBS Americánál. Szöulból érkeztem ide, és eddig nagyon tetszik a város, és az ország is. Az adást pedig úgy fogom vezetni, mint otthon. Félidő saját zenék, félidő kért dalok. Csak hívjátok a szokásos számot. És akkor kezdjük is azzal a zenével, amit a repülőutam alatt raktam össze. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. A levegőben - megnyomtam a lejátszás gombot, aztán kihangosítottam, hogy ne csak fejhallgatómon legyen hallható a melódia. Felálltam székemből, az ablak mellé sétáltam, miközben hagytam, hogy a dallam beleszálljon fülembe. - Vajon merre lehettek most? - suttogtam kitekintve az ablakon. - És vajon meddig leszünk távol egymástól? - ekkor az ajtó nyitódása zavarta meg gondolkodásomat. Matthew tért vissza helyiségbe, a zenét meghallva pedig táncolni kezdett azonnal. Megmosolyogtam cselekedetét, majd visszahuppantam székembe. Matthew hasonlított YoonGira. Ő is szinte mindig elkísért a rádióhoz, ő is mindig táncikált, ha tetszett neki a zeném. Vele is sokat nevettem, jól éreztem magam. Viszont egy dologban különböztek. Matthew nem YoonGi, és nem is lesz az. Mark és Jackson is néhány mozzanatban hasonlítanak a szöuli brancsomhoz, de soha nem lesznek egyek velük. A honvágyam sem fog elmúlni egy ideig.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
- Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
- A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
- Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
- A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.
/TaeHyung pov/
Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
- Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
- Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
- Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
- SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
- Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
- Igen, YoonGi, ezt.
- Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
- Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
- Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
- Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
- Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?
Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
- Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
- Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
- Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
- SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
- Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
- Igen, YoonGi, ezt.
- Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
- Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
- Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
- Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
- Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?
/SeoNa pov/
Azt hittem, hogy a nyár lassan és vontatottan fog telni, de egy hónap szinte egybefolyt, egy napnak tűnt az egész. Alig aludtam, mert későn feküdtem, korán keltem. Az időm kisebb részét a Markson párossal, a nagyobbik részét pedig Matthewval töltöttem, aki olyanná vált számomra, mint egy báty. Mindig kisegített, ha valami kellett, elkísért mindig munkába, csinált nekem reggelit elvitelre.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.
- Mit művelsz?! - toltam el magamtól ingerülten.
- Azt hittem, hogy alakul valami - magyarázkodott értetlenül nézve.
- Maximum egy húg-báty kapcsolat alakulhat ki köztünk. Sajnálom, de... - sóhajtva neki támaszkodtam a korlátnak. - ...nekem van egy vőlegényem, otthon, Szöulban.
- Oh, értem - ő is rátámaszkodott a korlátra, és szinte megtörhetetlen csend keletkezett körülöttünk. - Azért jó tudni, hogy még vannak hűséges lányok odakint, a nagyvilágban. Igazán szerencsés az a fiú, hogy téged megkapott.
- Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
- Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
- Hogy is hívnak?
- Anne.
- Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
- Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
- Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
- Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
- Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.
Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
- Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
- Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
- Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
- Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
- Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...
Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.
- Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
- Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
- Hogy is hívnak?
- Anne.
- Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
- Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
- Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
- Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
- Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
- Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
- Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
- Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
- Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
- Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...
Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.
/TaeHyung pov/
Az első nap az új tanévben, másodikosként, és lassan három hónapja már, hogy nem láttam SeoNát élőben, két hónapja pedig nem is beszéltem vele. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor összeütköztünk az egyetem előtt. Ugyanabba a terembe kezdtük a második évünket is, mint tavaly, csak éppen ezúttal nem volt padtársam. Az óra végén kisétáltam a teremből a diákfolyammal együtt.
- Hé, szépfiú! Biztos jó irányba mész? - egyszer csak meghallottam SeoNa hangját, mire megfordultam. Az osztályom elhaladt a lány előtt, és akkor észrevettem a szőke fürtöket. Odafutottam hozzá és felkaptam derekánál fogva, majd magamhoz öleltem.
- Mit keresel itt? - csókoltam meg, mielőtt még válaszolni tudott volna kérdésemre.
- Visszahozott az áramlatom - húzta mosolyra száját.
- Hála istennek! - csókoltam meg újra.
- Hol lehetnek vajon a többiek?
- Valószínűleg az ebédlőbe mentek - összefontam ujjainkat, és elindultam az említett helyszín felé. Amikor pedig a törzshelyünkhöz értem, és megláttam őket, elrejtettem a hátam mögött a lányt. - Találjátok ki, mit találtam a folyosón - ekkor pedig kipörgettem menyasszonyom hátam mögül. Mindenkinek felfelé görbült szája, a pupillák pedig kitágultak a meglepettségtől. - Egy SeoNát - a lányok azonnal felpattantak, hogy megöleljék. - Jól van, elég lesz. Had üljön le - mind helyet foglaltunk az asztalunknál az ebédlőben.
- Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
- SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
- Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
- Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
- Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
- Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.
Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
- Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
- Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
- Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
- Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
- Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
- Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.
Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.
- Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
- SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
- Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
- Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
- Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
- Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.
Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
- Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
- Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
- Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
- Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
- Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
- Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.
Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése