37.rész - Loyalty

/SeoNa pov/

A laptopomon bütyköltem össze zenéket előre, még abban az egy órában, ami megmaradt nekem felkészülésnek az adás előtt. Félfülemről lecsúsztattam fejhallgatóm, ha Matthew szólni akarna hozzám valamit, halljam is. Aztán egyszer felnéztem gépemről, mivel éreztem lakótársam tekintetét magamon.

 - Mi az? - pillantásom találkozott az övével.

 - Nagyon koncentrálsz - nevette el magát.

 - Szeretném, ha jó lenne a zeném. Mi a baj azzal?

 - Semmi - felállt székéből. - Sok sikert, ha nem érnék vissza a kezdés előtt. Tudsz mindent, szóval menni fog - becsukta maga mögött az ajtót. Utána fordultam, de már el is tűnt alakja.

 - Miért bámul ennyit? - motyogtam magamban. Aztán reflexből felvittem szemeimet a lámpára, ami akkor villant fel vörösen. Átváltottam angolra, majd bemutatkoztam illően a mikrofonba. - Szép napot mindenkinek! Nana vagyok, az új rádiós dj, itt a BBS Americánál. Szöulból érkeztem ide, és eddig nagyon tetszik a város, és az ország is. Az adást pedig úgy fogom vezetni, mint otthon. Félidő saját zenék, félidő kért dalok. Csak hívjátok a szokásos számot. És akkor kezdjük is azzal a zenével, amit a repülőutam alatt raktam össze. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. A levegőben - megnyomtam a lejátszás gombot, aztán kihangosítottam, hogy ne csak fejhallgatómon legyen hallható a melódia. Felálltam székemből, az ablak mellé sétáltam, miközben hagytam, hogy a dallam beleszálljon fülembe. - Vajon merre lehettek most? - suttogtam kitekintve az ablakon. - És vajon meddig leszünk távol egymástól? - ekkor az ajtó nyitódása zavarta meg gondolkodásomat. Matthew tért vissza helyiségbe, a zenét meghallva pedig táncolni kezdett azonnal. Megmosolyogtam cselekedetét, majd visszahuppantam székembe. Matthew hasonlított YoonGira. Ő is szinte mindig elkísért a rádióhoz, ő is mindig táncikált, ha tetszett neki a zeném. Vele is sokat nevettem, jól éreztem magam. Viszont egy dologban különböztek. Matthew nem YoonGi, és nem is lesz az. Mark és Jackson is néhány mozzanatban hasonlítanak a szöuli brancsomhoz, de soha nem lesznek egyek velük. A honvágyam sem fog elmúlni egy ideig.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
 - Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
 - A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.

/TaeHyung pov/

Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
 - Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
 - Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
 - Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
 - SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
 - Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
 - Igen, YoonGi, ezt.
 - Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
 - Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
 - Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
 - Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
 - Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?

/SeoNa pov/

Azt hittem, hogy a nyár lassan és vontatottan fog telni, de egy hónap szinte egybefolyt, egy napnak tűnt az egész. Alig aludtam, mert későn feküdtem, korán keltem. Az időm kisebb részét a Markson párossal, a nagyobbik részét pedig Matthewval töltöttem, aki olyanná vált számomra, mint egy báty. Mindig kisegített, ha valami kellett, elkísért mindig munkába, csinált nekem reggelit elvitelre.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.

 - Mit művelsz?! - toltam el magamtól ingerülten.

 - Azt hittem, hogy alakul valami - magyarázkodott értetlenül nézve.

 - Maximum egy húg-báty kapcsolat alakulhat ki köztünk. Sajnálom, de... - sóhajtva neki támaszkodtam a korlátnak. - ...nekem van egy vőlegényem, otthon, Szöulban.

 - Oh, értem - ő is rátámaszkodott a korlátra, és szinte megtörhetetlen csend keletkezett körülöttünk. - Azért jó tudni, hogy még vannak hűséges lányok odakint, a nagyvilágban. Igazán szerencsés az a fiú, hogy téged megkapott.
 - Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
 - Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
 - Hogy is hívnak?
 - Anne.
 - Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
 - Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
 - Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
 - Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
 - Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.
Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
 - Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
 - Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
 - Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
 - Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
 - Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...

Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.

/TaeHyung pov/

Az első nap az új tanévben, másodikosként, és lassan három hónapja már, hogy nem láttam SeoNát élőben, két hónapja pedig nem is beszéltem vele. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor összeütköztünk az egyetem előtt. Ugyanabba a terembe kezdtük a második évünket is, mint tavaly, csak éppen ezúttal nem volt padtársam. Az óra végén kisétáltam a teremből a diákfolyammal együtt.

 - Hé, szépfiú! Biztos jó irányba mész? - egyszer csak meghallottam SeoNa hangját, mire megfordultam. Az osztályom elhaladt a lány előtt, és akkor észrevettem a szőke fürtöket. Odafutottam hozzá és felkaptam derekánál fogva, majd magamhoz öleltem.

 - Mit keresel itt? - csókoltam meg, mielőtt még válaszolni tudott volna kérdésemre.

 - Visszahozott az áramlatom - húzta mosolyra száját.

 - Hála istennek! - csókoltam meg újra.

 - Hol lehetnek vajon a többiek?

 - Valószínűleg az ebédlőbe mentek - összefontam ujjainkat, és elindultam az említett helyszín felé. Amikor pedig a törzshelyünkhöz értem, és megláttam őket, elrejtettem a hátam mögött a lányt. - Találjátok ki, mit találtam a folyosón - ekkor pedig kipörgettem menyasszonyom hátam mögül. Mindenkinek felfelé görbült szája, a pupillák pedig kitágultak a meglepettségtől. - Egy SeoNát - a lányok azonnal felpattantak, hogy megöleljék. - Jól van, elég lesz. Had üljön le - mind helyet foglaltunk az asztalunknál az ebédlőben.
 - Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
 - SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
 - Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
 - Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
 - Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
 - Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.

Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
 - Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
 - Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
 - Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
 - Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
 - Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
 - Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.

Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.

31.rész - Symbiosis (+12)

/SeoNa pov/

Szombaton, a felgyülemlett dühöt, kétségbeesést kiadtam magamból a lőtéren HongBin támogatásával. Az erőmet is használtam, és egyre jobban.

Ezúttal pedig nem estem össze, nem szédültem, nem fáradtam el tőle. Sokkal inkább feltöltődtem általa. Az agyam egyik részében éreztem, élesebben hallottam, ahogyan a golyók váltják egymást a fegyverben egy-egy lövés után. Mégis egy részről egy másik receptor az agyamban úgy gondolta, hogy ez nem helyes. Ez kezdet elhatalmasodni rajtam. Letettem a fegyvert az előttem lévő pultra, majd köszönés nélkül elhagytam az épületet. Nagybátyám ugyanazon testőre vitt el az egyetemig, mint aki idehozott. Késő délután még vissza is értem az intézményhez. Besiettem a szobámba, ahol JiYeon tanult éppen asztalánál.

 - Van valami baj? - fordult meg azonnal, ahogy becsuktam az ajtót.

 - Valami nem jó. Nem tudom, mi van, JiYeon - lehuppantam az ágyamra, egyet sóhajtottam, mikor kopogtak ajtónkon. Kitártam a fa felületet, és TaeHyung állt előttem. Rá akartam csukni azonnal, ahogy megláttam, de JiYeon megállította kezem lendületét. Behúzta szobánkba osztálytársunk, a szoba közepére állított minket, egy vékony, de nagy törölközőt dobott a fejeinkre.

 - Ha ki mertek jönni ez alól, nem állok jót magamért - figyelmeztetett minket. - Tessék megbeszélni a dolgokat - Csendben maradtam, a fülem igen kiélesedett az utóbbi időkben, szóval hallottam szobatársam lépteit, a halk ajtócsukódást, TaeHyung hangos szívverését.

 - Szia - köszöntem normálisan, közben szemeimet lesütöttem. - Miért jöttél?

 - Nem beszéltünk a temetés óta - fogalmazta meg röviden.

 - Vajon miért? - felnéztem szemébe, majd levettem a fehér anyagot fejemről. - Mivel ez JiYeon és az én szobám, kérlek, menj el. JiYeon soha nem érti meg, hogy nem akarok beszélni veled - álltam az ajtó mellé. Levette ő is fejéről a törölközőt, lassan leengedte tekintetét, aztán amikor nyúltam a kilincs felé, mellém lépett hirtelen és az ajtóhoz tapasztotta mindkét tenyerét, engem bekerítve.

 - Nem én akartam ennek a részese lenni, te is tudod. Azért akarsz ellökni, amit nem én tettem. Úgy kezelsz, mintha a saját kezemmel öltem volna meg anyukádat. Én nem tágítok innen, míg nem beszélsz velem normálisan - mellkasát néztem egész idő alatt. - Nézd, értem, hogy nehéz, ha a szüleid egyike hal meg, de ne lökj el, kérlek - szó nélkül átöleltem karjai alatt, fejem mellkasán pihent, így még jobban hallhattam szívdobogását. - Anyukád azt akarná, hogy boldog legyél - felnéztem szemeibe, de karjaim nem engedtem le. - Nem gyászolhatod őt örökké, Nana - igaza volt.

Hétfőn azzal az elhatározással keltem, hogy valóban boldog leszek, nem gyászolom tovább édesanyámat, mint egy depressziós, csak, mint egy gyermek, aki elvesztette egyik szülőjét, de próbál tovább lépni közben.

A hosszú szünetben, először az itt tanulásunk óta, lelátogattunk az egyetem étkezdéjébe JungKook ajánlásával. Egy egész, hosszú, téglalap alakú asztalt befoglalt a társaságunk. Mindenki hozta magának a saját ételét, majd leültünk, és fogyasztani kezdtük ételeinket.

 - Nyisd a szád - nyújtott felém egy falatnyi kaját TaeHyung kanalán, amit meg is ettem mosolyogva.

 - Akkor ti most jártok? - kérdezett rá JiYeon. - Minden rendben?

 - Számítógépzseniként nem jöttél rá? - mormogott magában barátom, mire adtam egy tockost tarkójára. - Megvonás lesz, ha még egyszer megütsz, Kim SeoNa.

 - Mi olyat vonsz meg, ami nekem előbb hiányozna, mint neked, Kim TaeHyung? - húztam fel szemöldököm. - Ne legyél ilyen bunkó másokkal, főleg ne a barátokkal.

 - De aranyosak ezek a grimaszok - fogta arcát EunJung ábrándozva.

 - Nem én vagyok csókmániás, ha erre gondolnál egyébként - jegyeztem meg még, majd JiMin felé fordultam. - JiMin, amúgy mi a helyzet HyeRannal? - hallottam, hogy padtársam még motyog valamit az orra alatt, ezért megfogtam kézfejét a szabad kezemmel.

 - Aranyos lány, holnap találkozok vele órák után, és elmegyünk valahova.

 - Óóh, akkor alakul valami - mosolyogtam rá, mire bólintott egyet félősen. Ezek után mindenki témába került. YoonGi és HaNeul kapcsolata, EunJung és HoSeok lehetőségekkel teli párosa, JiYeonék, akik akárcsak egy idős és bölcs házaspár néztek minket, ahogy veszekszünk az egyes dolgokon. Én pedig magamban mosolyogtam a hét jómadár röhögésein, történetein. Megmelengették szívemet, és már nem is éreztem annyira egyedül magam. Kezdték betölteni az űrt, amit édesanyám halála hagyott bennem. Ő valóban azért halt meg, hogy én boldog lehessek azzal a személlyel, aki éppen mellettem ült.

Akármennyire is szerettem TaeHyung mellett lenni, inkább azt mondtam neki, hogy tanulnom kell, akármennyire is tudtam, hogy nagyon veszélyes, akkor is elmentem egyedül HongBin lőterére gyakorolni. Nem is lett volna semmi baj, ha nincs az a fém darab a céltábla mellett, amiről gellert kapott a golyó, és egyenesen a jobb alkaromba találta meg a helyét. A sokktól hirtelen nem is éreztem semmit, ezért volt annyi erő bennem, hogy elmenjek az ajtóig, azt kinyissam, hogy nagybátyám egyik őre észrevegye kezemet, aztán a nagy mennyiségű adrenalintól, ami elérte az agyam összeestem.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egy kórházi ágyon keltem. Már nappal lehetett az biztos, az ablakon beszűrődő fények alapján. Körülnéztem a helyiségben, és az első dolog, amivel találkozott a tekintetem az HongBin mérges és szúró pillantása, amint az ágy melletti székben ült. Azonnal el is fordultam, kicsit összehúzva magam.

 - Kim SeoNa - hallottam meg nevem, ijesztően nyugodt kiejtésben. Lassan visszafordítottam fejem, és erőltettem egy mosolyt arcomra, mert tudtam, hogy mindjárt kapok a fejemre. - Mégis mi a frászért nem szóltál, hogy a lőtéren vagy? Igazából, miért voltál ott egyedül? Ugye tudod, hogy sokkal nagyobb bajod is eshetett volna? - egyre jobban emelte fel hangját. - Most megúsztad egy kötéssel a kezeden, de még egyszer meg ne lássalak egyedül a lőtéren! - a fájó kezemre pillantottam, és valóban egy egész alkaros kötést kaptam rá. - Hogy mondtam volna el apádnak, hogy mi történt, ha tényleg nagyobb bajod lett volna?

 - De nincs... - az ezutáni pillantása csak még jobban megijesztett, ezért összeszorítottam a számat, és imádkoztam, hogy bárcsak ne szólaltam volna meg.

 - Ezt csakis a szerencsédnek köszönheted, SeoNa! Most pedig kimegyek levegőzni, közben szólok a dokinak, hogy felkeltél. YoonGi gondolom levált engem addig. Szólj, ha kellene valami - mosolyogva ment ki, de láttam, hogy ezért még kapok. Ekkor pedig a szőkeség lépett az ajtóba, összefont karokkal, felhúzott szemöldökkel, ahogy én szoktam. Közelebb lépett az ágyhoz, majd sóhajtott.

 - Felelőtlen vagy, Nana - megkerülte az ágyat, majd leült a székre. - Nem foglak én is leszidni, majd HongBin folytatja. Az egyetemről lenne szó. Amíg te csodálatosan lelőtted magad, addig tűz ütött ki a kollégiumban. Senki sem sérült meg, az okot nem is tudják még, de két hétre lezárták a kollégiumot, szóval mindenkinek keresnie kell egy közeli helyet. A legtöbb diák a közeli motelbe mennek, de nagyon nincs hely ott se már. Én HaNeulhöz megyek, te pedig TaeHyunghoz. Állítólag van egy kis albérlete az egyetemhez közel, de ezt majd kérdezd meg tőle - túl sok információ volt egyszerre, viszont pár pillanat múlva sikerült feldolgoznom őket.

 - Mondtál valamit TaeHyungnak arról, hogy mi történt a kezemmel?

 - Nem beszéltem vele még erről, szóval előtted a lehetőség. Viszont nem lenne érdemes hazudni a pasidnak szerintem - felhúztam a szemöldököm, mire kiparodizált.

 - A fájós kezemmel foglak elverni, YoonGi - elnevette magát a fenyegetésemre.

 - Megyek megkérdezem, hogy mikor engednek haza - bólintottam, majd követtem szememmel, ahogy kisétál az ajtón. Aztán, mikor egyedül maradtam, feltornáztam magam ülésbe. Újra átfuttattam agyamon a hallottakat, aztán sóhajtottam.

 - Akkor most megtudom, milyen az együttélés TaeHyunggal?

Még aznap délután meglátogatott padtársam is YoonGi hívása után. És hirtelen nem is tudtam, mit mondjak neki, de végül elmagyaráztam neki a dolgot, azzal egybekötve, hogy elmondtam nagybátyám foglalkozását is. Az arckifejezéséből nem igazán tudtam levenni, hogy dühös rám, vagy eltiltana inkább a nagybátyámtól, vagy nem igazán érti a helyzetet, vagy mind ezek egyszerre.

 - Inkább felejtsük el, hogy mi történt, és örüljünk, hogy csak ennyi történt - meglepődtem, mikor végre adott egy választ. Beleegyezően bólintottam, majd egyedül maradtam, amikor a látogatási idő véget ért.

Egész este fenn voltam, mivel a kórházi szoba eléggé új hely volt ahhoz, hogy ne tudjak elaludni. Szóval másnap délután, mikor már nem mutattam semmi láz vagy komplikáció jelét, és hazaengedtek, nulla alvással hagytam el az épületet TaeHyunggal, aki hozott nekem tiszta ruhákat, és el is hozta a dolgaimat a kollégiumi szobámból. Délelőtt pedig még telefonáltam a főnökömnek a történtek miatt, amit megértően fogadott.

Beszálltunk padtársam kocsijába, és egy kékes színű, négyemeletes panelház előtt parkolt le körülbelül tíz perc múlva. Fellifteztünk a negyedikre, majd a három ajtó egyikéhez sétált, kinyitotta azt, és betértünk a takaros kis lakásba. A bútorzat illett a tulajdonosához, és minden rendezett volt.

 - A kedvemért pakoltál össze? - mosolyogtam rá, miközben bevitte a hálószobába a cuccaimat.

 - Éhes vagy? - váltott témát rám pillantva. Bólintottam neki, ezért a konyhába tért, hogy csináljon nekünk valami étket. Addig leültem az asztalhoz, majd elém tálalta az elkészült dolgokat. Aztán ő is helyet foglalt velem szemben. - Megy az evés? - a balkezes bénázásomat még én is megkérdőjeleztem volna. - Segítsek? - megráztam a fejem, mire a saját evőpálcikáival megfogta az ételt a tányéromból és felemelte. - Nyisd már ki a szád! - úgy tettem, ahogy felszólított.

 - Köszönöm - nyeltem le a falatot. - Viszont kérdezni is akartam már. Mióta van meg ez a lakás? Eléggé berendezted már magadnak.

 - Az esküvő után úgy döntöttem, hogy kiköltözök a kollégiumból, hogy azzal se terheljem le a szüleimet, és keresni is kezdtem munkát is, amit az egyetem mellett is tudok csinálni - evett tovább.

 - Ah, értem, jó döntés, de amúgy szép kis lakás - néztem körbe, miközben segített egy újabb falattal.

 - Az én lakásomban vagy, nem igaz? - segített a saját ételem elfogyasztásával, majd fürdésnél is, hogy ne vizezzem össze a varrataimat, aztán a hálószobába vánszorogtam. A franciaágyán nyomkodta már a telefonját, mikor beértem. Ledőltem mellé, de meg sem rezzent, a vékony pléddel betakaróztam, majd felé fordultam. Bele volt merülve a készülékbe, ezért kivettem kezéből, és annak lezárolása után letettem az éjjeli szekrényre. Mielőtt megszólalhatott volna, ujjamat a szájához tettem.
 - Holnap korán kell kelnünk, mert iskola, és már késő van. Különben is, tanuld meg, hogy az együttélésnek vannak hátrányai és előnyei is - elvettem kezemet a szájától.
 - Mi lenne ennek az előnye? - megfogtam a papucsomat bal kezemmel, majd bemértem a villanykapcsolót, és leoltottam a villanyt könnyedén azzal, aztán egy puszit nyomtam arcára.
 - Majd rájössz. Most pedig aludj, szívem.

Természetesen én nem bírtam elaludni egy új helyen, ezért két nap alvás nélkül indultunk el reggel egy kávé kíséretében az egyetemre. Az órákon TaeHyung jegyzetelt helyettem is, mivel fájdalmat okozott, amikor írni próbáltam. Morgott is eleget érte a szünetekben. A zongoraórán viszont nem volt megerőltető, hogy lenyomjam a billentyűket, ezért meg is tudtam tanulni az óra anyagát.
Aztán miután hazavittük cuccainkat, elmentünk vásárolni a közeli szupermarketbe. Én toltam a bevásárlókocsit a sorok közt, keresve a szükséges dolgokat, amikor barátom mellém sietett.

 - Ilyet is vegyünk - TaeHyung hirtelen belevágott egy zacskó chipset a kocsiba, majd tovább is állt, és mindent összeszedett, amit csak akart. Eközben a valóban felesleges dolgokat visszatettem a helyükre, amíg nem figyelt. - Engem minek hívtál, ha minden csakúgy beledobálsz? - állítottam meg egyik alkalommal kezét.

 - Mert jó, hogy itt vagy velem - mosolyodott el. - De hova tűntek az édességek? - nézett elképedve a kocsiba.

 - Pontosan. Édességek voltak, ezért visszatettem őket a helyükre. Nem akarom, hogy tönkre menjen a fogad, hogy elhízzál azoktól a szaroktól, amiket magadba tömnél. Sőt, van rá felesleges pénzed? Viszont ha bármi ellenvetésed van a tettem ellen, akkor szólhatunk anyukádnak is akár - sétáltam tovább, amikor csendben maradt.

 - Az anyámmal fenyegetőzöl? - trappolt utánam.
 - HaNeulhöz is futhatsz, ha akarsz - sóhajtott, majd egy puszit nyomott számra. Innentől kezdve rákérdezett mindenre, amit megvett volna, hogy megveheti-e. Végül vettünk pár édességet is azért, hogy ne utáljon ki a lakásából teljesen. Amikor hazaértünk, kipakoltunk a szatyrokból, majd rásandítottam TaeHyungra.
 - Mit nézel? - megráztam a fejem, mire közelebb lépett, átölelt hátulról, állát vállamra tette. - Nem akarsz itt maradni azután is, miután vissza lehetne menni a kollégiumba? - egy pillanatra megakadt a levegőm is.
 - Tudod, hogy még egy hónapja sem járunk? - hámoztam le magamról karjait, hogy a szemébe nézhessek.
 - Nem mindegy az? Mióta megismertelek többet éltünk át, mint egy párként. De ha nem akarsz ide költözni, akkor nem kell - megfogtam két kezemmel arcát.
 - Meglátjuk majd a két hét végén, hogy egyáltalán a barátom akarsz-e maradni - mosolyodtam el.

Az idő olyan szépen telt, hogy észre sem vettük, hogy a két hétnek vége. TaeHyung pedig ragaszkodott hozzá, hogy maradjak a lakásában. Nem is kellett annyira erőlködnie, de azért mégis vártam, hogy mivel akar meggyőzni.
A hetek a jó idő által felgyorsulva vették át egymás helyét a naptárban. JiMin egyre inkább belezúgott a volt barátnőmbe. A kollégiumban JiYeon szobatársa időközben EunJung lett, mivel a lány összeveszett elég durván az övével, hát ki hitte volna HoSeok miatt. A szőkeségem egyre gyakrabban aludt HaNeulnél, ha tehette. Gondoltam, YoonGi nem sakkozni ment át.
A záró vizsgák is hamar eljöttek május utolsó heteiben. Ilyenkor kevésbé jutott ideje mindenkinek arra, hogy a párjával legyen. Padtársam viszont megnehezítette az én tanulásomat, mikor olyan kedve volt. Egyébként imádtam, amikor nem hagyott tanulni, ő tette érdekesebbé.

Május utolsó napján, a legutolsó vizsga napján úgy keltem fel ébresztőmre, mintha megkönnyebbültem volna, de még túl sem voltam a nehezén. Felültem az ágyban, ellenőriztem a két nap múlva kiszedésre kerülendő varrataimat, majd TaeHyungra pillantottam, aki még mindig nagyokat szuszogva aludt. Egyik kezemen támaszkodtam, közben ujjaimmal befogtam orrát, mire felriadt. Elkaptam kezemet, úgy ültem mellette, mint aki semmit sem csinált.
 - Jó reggelt! Felkeltél? - mosolyogtam rá.
 - Nem először csinálod, szerinted elhiszem, hogy nem te voltál?
 - Biztos felriadtál az álmod miatt - mutatóujját homlokomra tette, majd azzal meglökte fejem.
 - Minek álmodozzak, ha te itt vagy, amikor felébredek? - felkelt az ágyból, egyenest a fürdőszobába ment, hogy megmossa arcát, aztán reggelit csinált nekünk, míg én is megmosakodtam.
 - Mennyit tanultál a játékok mellett erre a vizsgára? Tudod, hogyha ezen megbuksz, akkor ismét első éves leszel? - falatoztam a barátom által készített ételből.
 - Ebben én csak a jót látom - összeráncoltam homlokomat. - Dicsekedhetek majd, hogy egy másodéves barátnőm van, aki még szép is.
 - Nem vicces, ha megbuksz - felálltam az asztaltól, amikor befejeztem ételemet, majd bementem a szobába felöltözni. Felvettem már fehérneműmet, amikor TaeHyung leült az ágyra és engem nézett. - Most végig fogod nézni, ahogy felöltözök?
 - Ez az a melltartó, amit a Jejun vettünk, nem? - bólintottam, miközben felvettem rövidnadrágom. - Jó emlékek.
 - A polcon lévő közös képeink is azok, a parafatábládon lengedező rajz, amit nekem adtál, az is egy jó emlék. Miért kell ahhoz, hogy emlékezz a Jejun töltött napokra, éppen a melleimet bámulnod? - fordultam felé.
 - Mert azok is jók - vontam meg vállát egyszerűen.
 - Kibírhatatlan vagy - vigyorodtam el megjegyzésétől. Felvettem közben a pólóm, majd egy csókot nyomtam szájára. - Haladjál te is. A konyhában várlak - megfogtam táskámat, és vállamra vettem.
 - Nem akarod végig nézni az öltözésem? - kiabált utánam.
 - Majd legközelebb, szépfiú! - kiabáltam neki vissza.
Pár perc múlva mellettem termett, megfogta a kocsikulcsokat, és a lent parkoló járműbe bepattanva elindultunk az egyetemre. Minden egyes alkalommal, amikor kiszállt a fekete BMW-ből, úgy tette fel napszemüvegét, mint valami híresség. Ugyanez történt most is. Becsukta a sofőr oldali ajtót, aztán elővette napszemüvegét, és lassan feltette fejére azt. Mégha nem lett volna elég, hogy alapból megnézik a lányok, ezzel még több figyelmét felkeltette. Amikor észrevettem, mit csinál, elé sétáltam, és csettintettem egyet kezemmel.
 - Nem valami filmsztár vagy, TaeHyung! Nem elég a figyelem?
 - Ad inkább ide a kezed és élvezd ki, hogy mi vagyunk a legnépszerűbb pár az egyetemen, pedig még csak egy hónapja vagyunk együtt - megfogta kezemet, majd besétáltunk az épületbe. A nagy előadóba mentünk, ahol egyesével kellett ülni a vizsga miatt. - Hölgyem - kísért el az egyik üresen álló asztalhoz, és húzta ki nekem a széket, amire leültem. - Nem ittál otthon kávét, hozzak?
 - Inkább tedd le a segged valahova, Kim TaeHyung, mindjárt kezdődik a vizsga - mosolyogva küldtem el, aztán elővettem telefonom, hogy lenémítsam, mikor kaptam egy 'Szeretlek' üzenetet a barátomtól. Megkerestem, hogy hova ült le, és egy sorral hátrébb találtam meg. - Én is téged, hülye - suttogtam felé fordulva. Lenémítottam telefonom, majd el is kezdődött a vizsgánk. Könnyedén vettem az akadályt, és ezért inkább csak TaeHyung miatt aggódtam.

Másnap akkor derült ki az összeredmény, mikor a rádiónál voltam, ezért kértem meg padtársamat, hogy menjen el az enyémért is. Szokásosan élveztem a munkámat, viszont amikor végetért a két órám, és kiléptem az ajtón, főnököm ácsorgott a folyosón egy számomra ismeretlen férfival. Felderült főnököm arca, mikor meglátott, majd egyből a tárgyra tért.
 - Ő itt Lee Hoon - kezet ráztam a férfival. - A BBS America tulajdonosa, régi barátom és kollégám. Egy ajánlattal jött ide, de akkor át is adnám a szót.
 - Miss Kim-
 - SeoNa - javítottam ki kedvesen.
 - SeoNa, régóta figyelem a műsorodat, és feltűnt a tehetséged. Szerintem neked nálunk lenne a helyed. Az ajánlatom pedig az lenne, hogy a nyártól kezdve te vezesd a műsort a BBS Americánál. Több fizetést kapnál, és a lehetőséget, hogy az Államokban is hallják a zenéd, mit szólsz hozzá? - végig hallgattam figyelmesen.
 - Amerikába kellene költöznöm?
 - New Yorkba, igen. Nem kell most azonnal válaszolnod, elég a szemesztered végén - átnyújtott egy névjegykártyát. - Hívj, ha már megvan a válaszod.

30.rész - 30 hours

/SeoNa pov/

Késő délután indult a gépünk vissza Szöulba, és legszívesebben maradtam volna inkább még egy hétig, de ezt nem engedte a tény, hogy egyetemisták vagyunk. A repülőtéren vártuk, hogy felszállhassunk a gépünkre, addig ott ücsörögtünk, és nézelődtünk. Voltak éppen ideérkező nászutas párok, voltak, akik házassági évfordulót ünnepelni jöttek, és volt pár buzgó fényképész, akik a Jeju csodálatos oldalát akarták megörökíteni.

Lenéztem összefont kezeinkre, hüvelykujjammal megsimogattam kezét.

 - Minden rendben lesz a szüleid és közted? - továbbra is kézfejeinket vizsgáltam.

 - Úgy tűnik mostantól figyelembe fogja venni az érzéseimet, szóval remélem, hogy igen - rám mosolygott, amit viszonoztam, aztán bemondták, hogy lehet felszállni a szöuli gépre, szóval felpattantunk és elindultunk a megfelelő kapu felé sétáltunk.

A több, mint egy órás út alatt TaeHyung pihent, közben kezemet fogta, míg én a kis ablakon keresztül figyeltem a felhők lassú mozgását, álmatlanul. Viszont nem tudtam, hogy valójában miért is vagyok az. A boldogságtól, vagy éppen attól, hogy volt egy fajta érzés a mellkasomban, hogy valami rossz fog még történni a közeljövőben. Nem hagyott nyugodni e gondolat, és ahogy közeledtünk célunkhoz, még erősebb lett a nyomás a mellkasomban. Tudtam, hogy beszélnem kell HongBinnal, amint hazaértünk.

Fogtunk egy taxit, amint landoltunk, és a késői órákban az egyetem felé kocsikáztunk. TaeHyung mintha hozzá lett volna ragasztva a kezemhez eközben. Amikor az épület elé gördültünk, kivettük csomagjainkat a járműből, kifizettük a mosolygós férfit a kormány mögött, majd elindultunk befelé. A nap lassan véget akart érni, már az utolsó napsugarak is tűntek el a horizonton. Beléptünk az egyetem bejáratán, majd megtorpantam.

 - Mi van, ha azt mondom, vissza akarok menni a szobába, de nem kísérhetsz el? - felpillantottam szemeibe.

 - Menj akkor egyedül, ahogy óhajtod. SeoNa, már megtanultam, hogy magadat meg tudod védeni és nem is kétség, hogy rád nem igazán lehet bármit is erőltetni, ha nem akarod. Gondolok itt arra, hogy több hónapig kellett várnom egy csókra - mosolyra görbült szája sarka.

 - Amiből kettő lett akkor, ha visszaemlékszel - vágtam rá felhúzott szemöldökkel.

 - Igaz, bocsánat. Szóval, tedd, amit szeretnél, ahogyan szeretnéd.

 - TaeHyung, csókolj meg - szavaimra végre ő is a szemeimbe nézett. - És mielőtt bármit kérdezel vagy magyarázol csak tedd meg, amit kértem - közelebb hajolt, majd egy rövid csók erejéig összeérintette ajkaink. - Most, hogy én kérlek, ennyit kapok?

 - Miért vagy ilyen bonyolult és egyedi? - adott még egy rövid puszit számra, majd eltávolodott.

 - Nőből vagyok, szokd meg. Te képes lennél bármit inkább az én kedvem szerint csinálni? - hümmögött helyeslően. Elvigyorodtam akaratlanul is, de próbáltam visszafogni magam. Aztán a szobámhoz értünk. - Egyébként, mi van, ha csak fellángolás, ami köztünk történik?

 - Azok után, ami történt, ez neked csak fellángolás lesz? Azokból a hangokból ítélve, nem igazán ezzel a szóval illetném - szájára tettem kezét.

 - Jól van, jól van. Maradj már csendben! - vigyorodtam el, mikor JiYeon kinyitotta az ajtót.

 - Sziasztok! - már egy vigyorral az arcán nézett ránk, talán hallott is egy kis részletet a beszélgetésből. - SeoNa, bejössz vagy nem?

 - Megyek, mert csak még kínosabb lenne az egész. Jó éjszakát, TaeHyung - el akartam engedni kezét, de visszahúzott.

 - JiYeon miatt nem akarsz megcsókolni? - próbáltam csak a tekintetemmel elmagyarázni neki, de nem értette meg. - Na, mindegy, menjél. Jó éjszakát... - már éppen engedte el a kezem, ekkor egy rövid csókot nyomtam ajkaira, aztán bemenekültem a szobánkba, magammal húzva szobatársam is. Becsaptam az ajtót, és neki dőltem a felületnek belülről.

 - Tudod, hogy eléggé megváltoztál? Ilyet még nem láttam tőled, SeoNa - nevette el magát. - Olyan vagy most, mint egy rossz, félénk szerelmes tinédzser. Na, mesélj csak nekem - nem volt választásom, mert ha nem én mondtam volna el neki a történteket, akkor TaeHyungot kérdezte volna meg. Annyira részletesen meséltem el neki, amennyire tudtam, hogy akarja. Végig mosolyogta az egészet, talán az előadásmódom miatt, de nem bántam. Ő az ő ágya szélén ült, én az enyémnek a szélén, és megosztottuk, amiről a másik nem tudott. Végre éreztem, hogy milyen, ha van egy barátnőm, akinek bármit elmondhatok. JiYeon tudott a családi átkomról, és ezen kívül minden másról is. Megbíztam benne, ő is bennem. - SeoNa, emlékszel, mikor azt mondtam az első nap neked, hogy megváltozik majd, hogy csak fiúk alkották a baráti köröd? Így lett. EunJung, HaNeul és én is itt vagyunk már neked, és most már nem is a lányokat szereted. Láttam én már az első Trouble-ünkön is, hogy valami bizony lesz köztetek. A sors is ezt akarta, hogy átkod őt nézze ki magának.

 - Beszélnem kellene holnap a nagybátyámmal erről, de most aludjunk, mert holnap korán kell kelnünk.

 - Viszont korábban végzünk - egy gyors zuhanyzás után az ágyainkba vonultunk, JiYeon pillanatok alatt elaludt, de én még egy jó ideig figyeltem a plafonon táncoló fényeket. Nem bírtam elhinni, ami történt. Nem hittem el, hogy valóban igaz, hogy TaeHyung és én egy pár vagyunk. Egy pár óra múlva végre el tudtam aludni, de szinte csak négy órát tudtam végig pihenni.

Másnap reggel hétkor egy kopogást hallottam. Amúgy nem ébredtem volna fel a halk hangra, de fent voltam már rég. Az ajtóhoz léptem, és amikor kinyitottam, TaeHyung állt előttem. Behúztam magam mögött az ajtót, nehogy felébresszük JiYeont.

 - Jó reggelt, drágám - nyújtott át két, hordozhatós pohárban lévő kávét. - Mert tudtam, hogy nem bírsz majd rendesen aludni, meg hoztam egyet a szobatársadnak is rendességből.

 - Köszönöm, Tae - szemeimbe nézett, mintha várt volna valamire. - Csókmániás leszel?

 - Megtiltod? - megráztam fejem, majd adtam egy csókot szájára. - Akkor találkozunk az órán - megsimította arcom, egy puszit nyomott homlokomra, aztán el is sétált. Visszatértem a szobába, ahol JiYeon lassan nyitogatta már szemeit, kicsoszogott a fürdőszobába, és mikor kijött onnan, kezébe nyomtam a kávét, amit egy mosollyal köszönt meg. Megiszogatta az italt, majd felöltöztünk, és a kollégiumot az egyetemmel összekötő folyosó végén lévő ajtó felett megláttunk egy feliratot.

 - Ezért van ma is tanítás ahelyett, hogy megadták volna ezt a napot még szünetnek? - összenéztünk, majd átsétáltunk a 'Boldog bolondok napját, gólyák!' felirat alatt félve, hogy mi vár minket. Nem történt semmi, de rettegve sétáltunk végig a folyosón. Felmentünk a megfelelő terembe, leültünk helyeinkre, és addig sem történt semmi. Kezdtem megnyugodni, és ekkor be is lépett tanárunk a helyiségbe.

 - Tegyetek el mindent az asztalról, ma nem fogunk tanulni - mindenki megkérdőjelezés nélkül eltett mindent táskájába, aztán a férfi az ajtó felé intett, ekkor több végzős is hirtelen betört a terembe, és hatalmas vízipisztolyokkal mindenkit lelőttek. Nem volt sok választása az osztálynak, mivel menekülési útvonal nem volt. - Köszönjük a végzősöknek a kielégítő munkát - biccentett egyet a tanulóknak, akik erre el is hagyták a termet. - Nyugodjanak meg, elég meleg van, ahhoz hogy pár pillanat múlva megszáradjanak, és mégis tanítani fogok, mert olyan kedvem van, nem kell jegyzetelni, figyelni viszont igen, mert ez egy egyetem végtére is - elnevette magát, de a pillantása miatt inkább mindenki csendben maradt. TaeHyungra pillantottam, akinek hajtincseiről csöpögött a víz, akárcsak a Jejun aznap. Sóhajtottam egyet, mikor elém ugrottak azok a bizonyos emlékképek. Felém fordította fejét, elvigyorodott, majd lassan combomra csúsztatta kezét az asztal alatt. Lelöktem kézfejét egy ciccegéssel körítve, amit persze tanárunk meghallott a síricsendben.

 - Van valami probléma, Miss Kim? - fordult felénk.

 - Csak az, hogy Mr. Kim nem bír a férfias ösztöneivel - elmosolyodott válaszomon és hanglejtésemen, miközben az osztály is kuncogott egyet. - De nyugodjon meg, kordában tartom - bólintott egyet, a szája sarkában még mindig ott csücsült a mosoly, aztán visszatért a tanításhoz. Az óra végén pedig, amikor már kiment a teremből, adtam egy tockost páromnak, miközben felálltam helyemről. - A tanórán ne csinálj ilyeneket. Legyen meg az, hogy nem keveredik a magánélet és az iskola - simogattam meg az ütés helyét.

A nap hátralévő részében nem csináltak velünk semmit a végzősök, így megnyugodhattam teljesen. 

Elkezdtünk együtt ismét járni zongora órára is, innentől kezdve péntekenként, és Miss Choin is felfedeztem, hogy van valakije, de tagadta elpirulva mindvégig. Az órán végig egy zongoránál ültünk, TaeHyung kérésére. Minden egyes alkalommal, mikor kezeink összeértek, a szívem kihagyott egy ütemet, néha kettőt is. Viszont az élet bebizonyította nekem, hogy amikor a legboldogabbnak érzem magam, akkor döfi belém a legélesebb kését, és forgatja meg bennem.

Délután, a zongora óra után, megkértem YoonGit, hogy vigyen el a nagybátyámhoz motorján. Mikor odaértünk, egyedül felmentem az irodájába, míg a szőkeség a motornál várt. Nagybátyám egyik alkalmazottja bekopogott helyettem, és kinyitotta nekem az ajtót.

 - Nincs túl késő a látogatáshoz, SeoNa? - fordult meg székével.

 - Mit akartál mondani az esküvőn, HongBin? Mi fog történni az átkom miatt? - felállt székéből, és felém sétált, neki támaszkodott az asztal felém közelebbi oldalának.

 - Talán megértem, hogy anyád miért nem mondott semmit az átkodról, de mégis hülyeség volt részéről. Eltitkolni egy ilyen nagy dolgot. Azzal, hogy találkoztál TaeHyunggal, megkezdődött anyád számára az utolsó időszak. Minden egyes csók, ami elcsattant köztetek, egyre jobban fájt édesanyádnak. Talán, ha tudtad volna, hogy mivel jár ez az egész, inkább távol maradtál volna attól a fiútól. A testvéreim azért tartanak gyilkosnak igazából, azért lettem kiutálva a családból, mert a szerelmet választottam édesanyám helyett. Az átkunk azt mondja ki, hogyha megjelenik az az egyetlen személy, akit szerethetünk, és kimondjuk teljes szívünkből, hogy szeretjük, és az a személy is ugyanúgy tesz, akkor harminc órán belül édesanyánk meghal. Én tudtam róla, mégis megtettem. Te ugye még nem?

 - Harminc óra? - fejben azonnal elkezdtem számolni, és mikor beugrott, hogy mikor hívott JiYeon, kirohantam az irodából, le YoonGihoz, és sürgettem, hogy a maradék egy óra alatt tegye meg a több, mint egy órás utat a házunkig. A sisak alatt könnyeim már kiszöktek a szememből, végig folytak arcomon, egészen államig, mert elképzeltem, hogy mi történik, ha nem érünk oda időben.

Teljes sebességgel hajtottunk a késői órákban, talán háromszázzal is cikázhattunk az autókat kikerülve. Fejben számoltam visszafelé fájdalmasan, és a fülemben is egy falióra kattogása hallatszott a járművek zúgása helyett. Már kezdődött ismerőssé válni a környék az útszakasz mellett. Emlékeztem a fák alakjára, mert mindig ugyanúgy néztek ki, még akkor is, mikor nyaranta a városba mentem szüleimmel, én pedig a platón feküdve néztem az eget, a fák lombjain átszaladó szél épp ugyanúgy szaladgált az én hajtincseim közt is akkor. És akkor is ugyanolyan volt, mikor apám vitt az egyetemhez az első napomon, amikor minden megváltozott egyetlen személy miatt.

Már a házak is kezdtek megjelenni mellettünk, aztán pedig a miénket is megpillantottam. Amikor pedig YoonGi leparkolt, lepattantam a motorról, kezébe nyomtam a sisakot, és berohantam az épületbe. Egyből szüleim szobája felé futottam. És jól tudtam, hogy ott lesznek. Édesanyám az ágyban feküdt, sápadt arccal, alig pislogott már. Apám és nagynéném pedig mellette ültek. Sírva borultam térdre a bútor mellett.

 - SeoNa? - fordították felém fejüket mind.

 - Miért nem szóltatok, hogy ez lesz belőle, hogyha megszeretem TaeHyungot? - mordultam apámék felé.

 - Én nem akartam - erőtlenül szólalt meg anyám. - Nem akartam, hogy egyedül öregedj meg. Nem akartam, hogy ne legyél boldog. Ezért nem akartam elmondani semmit neked az átkodról, mert a végén még engem választottál volna. Igaz, hogy nem láthatlak boldogan élni, de úgy fogok meghalni, hogy tudom, hogy vannak akik vigyáznak majd rád. Tudom, hogy TaeHyung apja nem igen volt valami jó példa a fiának, de láttam, hogy teljesen más, mint az apja, jó értelemben, szóval legyél boldog vele - a faliórára néztem, ami már csak egy percre volt a harminc óra leteltétől. - Ne gyászolj engem sokáig, inkább had lássam, hogy boldogan játszol majd az unokáimmal - hideg kézfejét két tenyerem közé vettem.

 - Biztos van valami mágia vagy valami, amivel ez visszafordítható - HongJoo felé pillantottam, aki lassan megrázta fejét. - Ez nem lehet így, biztos van valami megoldás. A sors nem lehet ilyen kegyetlen! - emeltem fel hangom.

 - Köszönöm, hogy még ideértél - megszorította kezemet utolsó erejével. - Szeretlek, SeoNa - majd csak annyit éreztem, hogy keze ernyed el, kimegy belőle az erő. Arcára néztem, szemeit lassan hunyta le, aztán mikor pillái összecsukódtak, már mellkasán se láttam volna, hogy emelkedne a lélegzetvétel által. Nyeltem egyet, majd könnyeim eleredtek akár egy tavaszi zápor.

 - HongJoo, csinálj valamit! - alig bírtam beszélni könnyeimtől. Nagynéném letérdelt mellém, és átölelt, hogy megnyugtasson. - Kérlek... - sírtam mellkasába.

 - Nem tehetünk már semmit. Ez volt a végzet-

 - Biztos van valami megoldás, HongJoo!

 - YoonGi, vidd ki őt a friss levegőre lenyugodni - hallottam meg apám hangját.

 - Nem akarok kimenni - megéreztem karomon YoonGi szorítását, aki kivitt a házból. - Engedj vissza! - ki akartam kerülni, de nem engedte.

 - Ha lenyugodtál, visszamehetsz - ismét elindultak a könnycsatornáim, azonnal le is folytak államig a hideg könnyek. A szőkeség közelebb lépett hozzám, és átölelt. Nem löktem el magamtól, mert jól esett. Felé fordultam és átkaroltam derekánál, pólója felszívta könnyeimet, miközben termeltem újakat és újakat. Körülbelül tíz perc múlva pedig egy mentőautó gurult a házunk elé, és tudtam, hogy el fogják vinni édesanyámat. Lehunytam szememet, és YoonGi mellkasába fúrtam arcom, hogy ne is lássam, ahogy szülőm élettelen testét beteszik a járműbe. Próbáltam visszafojtani a könnyeim, aztán mikor a jármű elment elengedtem YoonGit, és bementem a házba.

 - Egyedül akarok lenni kicsit - szóltam neki a lépcső alján állva. Bólintott, majd ő a nappaliba ment, én pedig a szobámba.

Becsuktam az ajtómat, és körülnéztem. Apró és lassú lépésekkel a polcomhoz sétáltam, ahol az emlékeket gyűjtöttem. Mindent megtartottam, amit egy fontos, vagy akár egy boldog pillanathoz köthettem. Akár egy karszallag, mely az első városi vidámpark látogatásom óta megvan, amikor szüleim elvittek oda tíz évesen. Vagy az első ötös dolgozatom matekból az általános iskola felső tagozatában, amire anyukámmal tanultam. Vagy a karkötő, amit egy nyári táborban csináltam magamnak, a párjai pedig szüleim polcán pihen a szobájukban. Vagy a mozijegy, amikor szülinapomon YoonGival és szüleimmel mentünk be a városba egyet mozizni. Vagy éppen az alig beporosodott levél az egyetemtől, ami szerint felvettek, ami után megváltozott minden.

Ha valaki ránézne erre a polcra, talán a felét szemétnek hívná, és kidobná, viszont nekem mind egy nagyon jó emlék, amit sohasem akarok elfelejteni.

Viszont egy héttel később egy olyan esemény ideje jött el, amire akaratom ellenére is fogok emlékezni. A temetés. Ezalatt az egy hét alatt nem voltam az egyetemen, nem is beszéltem senkivel onnan, valószínűleg YoonGi elmondta nagy vonalakban, mi is történt, de nem vettem fel senkinek sem a telefont ezidő alatt. Csendben ültem a szobámban, alig ettem, így biztos is voltam benne, hogy fogyni fogok. A temetés délután ötkor kezdődött, így már négyre odavitt YoonGi motorjával, hogy fogadjuk a gyásznépet. Meglepetésemre megjelent nagybátyám is a fekete tengerben. Nem szólt semmit csak elhúzta száját kicsit szánakozóan és tovább haladt. Aztán TaeHyung is megjelent apjával.

 - Szia, SeoNa - elmosolyodtam, mikor átölelt barátom.

 - Részvétem édesanyád miatt, SeoNa - lépett apja is mellénk. - Nagyon jó szíve volt. Sajnálom, hogy már nincs köztünk.

 - Nem kell sajnálni. Mindenkinek egyszer el kell mennie, mert nem élünk örökre, igaz? - bólintott, aztán beljebb haladt a többiek után.

 - Beszélhetnénk kicsit SeoNa? - arrébb mentünk egy kicsit TaeHyunggal. - Igaz, amit YoonGi mondott nekem? - felpillantottam szemébe. - Tényleg a szerelmünk miatt halt meg anyukád? - bólintottam. - És ugye emiatt nem akarsz majd ellökni engem magadtól?

 - Nézd, kell egy kis idő még feldolgozom ezt az egészet, és szeretném, ha addig nem nagyon lennénk együtt. Hétfőn ugyanúgy megyek órákra, de inkább legyen az, hogy csendben ülünk egymás mellett.

 - Azt hiszed, hogy ezzel visszahozod anyukádat?

 - Nem, nem tudom soha többé visszahozni, de a tudat, hogy konkrétan te is része voltál annak, hogy elveszítsem, eléggé fájdalmas...

 - Szerinted én kértem, hogy pont én legyek az, akibe beleszeretsz? Most meg ellöknél emiatt magadtól? Lennél olyan, mint a nagybátyád?

 - Még a felét sem tudod az egésznek - lehajtottam a fejem.

 - Ha így akarod... - azzal elsietett mellőlem. Leguggoltam, és alig bírtam visszatartani könnyeimet. Már annyi erőm sem volt, hogy odamenjek a temetésre, de elég közel voltam, hogy halljam.

 - Miért nem mész oda? - lépett mellém valaki, hangjából pedig felismertem HongBint. - Édesanyád nem azt akarná, hogy boldog legyél?

 - Nem tudom, hol is van most, de remélem, hogy ő ott boldog, hogy többet nem okoz semmi fájdalmat neki, hogy nem érez többet fájdalmat, hogy elég boldog leszek számára, majd ha ez az egész véget ér. Viszont egyet tudok, HongBin - csendben maradt, várta a folytatást. -, hogy teljes jogú tagja akarok lenni a csapatodnak. Mikor a fegyver a kezemben volt, és lőttem vele, mintha az összes gondomat kilőttem volna azon a golyón. Most pedig nem lenne elég pár darab, ezért szeretném, ha terepre küldenél a csapattal.

 - Valóban ezt akarod? Tudod, hogy veszélyes - talán próbált rám hatni, de nem érte el célját.

 - Igen, ezt akarom - felnéztem rá, hogy még meggyőzöbb legyen válaszom.

25.rész - Memories

/SeoNa pov/

Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, lehajtott fejjel neki dőltem a felületnek belülről. Egyre jobban éreztem, hogy TaeHyung és én messzebb kerülünk egymástól.

Mintha csak egy csónakban ülnék, a víz hullámai pedig egyre csak távolítanának el a nagy hajótól, melyen TaeHyung tartózkodik. Közben a hajó felé tekintek és látom, hogy annak fedélzetén a fiú HaNeult öleli. Inkább elfordítom fejemet a végtelen tenger felé, reménykedve abban, hogy jön egy másik hajó.

A napok felgyorsultak, talán minél előbb túl akartak esni az esküvőn, vagy csupán nekem akartak még előbb fájdalmat okozni.

HaNeul pénteken egész végig TaeHyung mellett volt az iskolában, mikor nem zajlott éppen óra. Felkavart az is, hogy láttam őket egyszer csókolózni, visszahozta a Trouble utáni videók emlékét. Mikor véget ért a tanítás TaeHyung oldalán még mindig ott volt a lány, én pedig úgy döntöttem sétálok egy kicsit.

Elindultam össz-visz a telefonommal, viszont egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok éppen. Viszont a lábaim csak vittek tovább, mintha ők tudnák, hova is akarok igazán menni. A városkámban kötöttem ki, azon belül a temető kapujában, ahol nagyszüleim voltak eltemetve. Beléptem a nyikorgó vaskapun, majd megkerestem a sírt, amin az ő neveik álltak. Az anyai nagymamám volt az a személy, akinek előbb elmondtam, hogyha az általános iskolában valaki tetszett, és csak aztán édesanyámnak, az anyai ági nagypapámmal pedig imádtam játszani, mikor szüleim nem voltak otthon. Mikor eltörtem valamit a házban, ő nem az volt, aki leszidott, sarokba állított, hanem vagy segített összerakni az adott dolgot, vagy alkalomadtán segített elrejteni az összetört darabokat.

Leguggoltam a fejfánál, majd ekkor érezni kezdtem, hogy mennyit is gyalogoltam. Lerogytam a földre, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon azonnal.

 - Nagyi...van ez a fiú...van mennyaszzonya, de légyszíves mondd meg, miért kell őt szeretnem? Látszik, hogy annyira elvan HaNeullel, mi a frászért nem tudok tovább lépni, amikor látom, hogy kettőnknek nincs jövője? Nem akarom őt többet látni az életembe... - feltekintettem az égre, mikor fejem búbján megéreztem egy hideg cseppet. Ekkor körülöttem mindenhol feltűntek a kis pöttyök, az eső ezzel a lendülttel rá is zendített, szakadni kezdett. Felkeltem lassan, ahogy tudtam, majd elindultam hazafelé, miután elköszöntem a nagyszüleim fejfájától. Hajam pár perc múlva csurom vizes volt, és a ruháimnak sem kellett sokkal több, hogy ne úgy tűnjek, mint aki akkor lépett ki a zuhany alól. A lábaim nem bírtak tovább vinni, ezért megkapaszkodtam a vasrudakból készített kerítésen. A zsebemből kivettem a telefonom, gondolkodás nélkül megnyomtam egy névjegyet, ekkor TaeHyung szólt bele a készülékbe. - El tudnál értem jönni? A házunk közeli temetőnél vagyok. Légyszíves... - síri csend honolt a vonal másik végén, csupán az eső zengését hallottam magam körül. Letettem a telefont, visszasüllyesztettem zsebembe. Fáztam, ezért karjaimat összekulcsoltam magam előtt, és lehajtottam fejem. Ott ácsorogtam körülbelül tíz percig, mikor elém gördült az ismerős autó. A reflektorja megvilágította az egész teret, melyet a borulat fedett körülöttem. Kiszállt belőle osztálytársam és őt is elkezdték áztatni az eső cseppjei. Levette kabátját és hátamra terítette azt, majd gyorsan beültetett a kocsiba. - Bocsánat, hogy elrángattalak, csak otthon hagytam a pénzem, nem tudtam volna taxit hívni - szavatkoztam, mikor beült a kormány mögé.

 - Nem kell bocsánatot kérned - kitekintettem az ablakon, ezek után nem is szóltam hozzá, csak figyeltem a víz lassú folyását az ablakon. Viszont meglepődtem, mikor YoonGiék háza előtt állt meg. Először ő pattant ki, majd kinyitotta nekem az ajtót, úgy kísért el az ajtóig, hogy kezét fejem felé tartotta, hogy minél kevesebb eső érjen. Bár nekem már mindegy volt, hogy még mennyi eső ér. Egy kulcsot húzott ki zsebéből, ami beleillett a zárba, így beljebb tudtunk lépni. Levette hátamról kabátját és felakasztotta a többihez. Cipőmet levettem magamtól is, majd a fürdőszoba felé indult meg, közben megfogta kezemet is, hogy vele menjek. Leültetett a kád szélére, míg ő előkeresett egy hajszárítót. Végig kommentálta, hogy mit akar, ezért tudtam előre. Mindezt csendesen figyeltem. Mikor megtalálta a keresett eszközt, neki esett hajamnak. Aztán, mikor elég száraznak vélte tincseimet, felállított maga elé és megfésült.

 - Miért csinálod ezt? - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. - Menyasszonyod van...

 - Te hívtál előbb - letette a fésűt a mosdókagyló szélére.

 - Senki sem kért, hogy szárítsd meg a hajam és fésülj meg - ekkor egy hatalmasat csattant egy villám odakint, ami lecsaphatta a biztosítékot, azonnal elsötétült minden körülöttünk, persze nem volt teljes feketeség, így láttam saját magamat is, amint TaeHyunghoz bújok ijedtemben. Ekkor átkarolt és állát fejemre tette.

 - Miért engem hívtál YoonGi helyett? Mindig azzal jössz, hogy menyasszonyom van, mégis engem hívsz, ha baj van? Miért? - elváltam tőle és hátra léptem egyet, felnéztem rá. Egy messzi utcai lámpa éppen megvilágította arcát az ablakon keresztül, így szemét is láttam.

 - Te miért jöttél, ha meg tudtad volna kérni YoonGit is? Vagy hagyhattál volna, hogy felnőttként megoldjam magamtól is a hazautat. Maradhattál volna HaNeullel is, ahelyett hogy idejössz... - sóhajtott egyet.

 - Igen, maradhattam volna, de akkor nem bírtam a lelkiismeretemmel - közelebb lépett, megfogta arcomat gyengéden, majd adott egy puszit homlokomra. Ekkor hirtelen visszatért a fény a házba, és minden lámpa visszakapcsolódott. TaeHyung elmosolyodott, majd leengedte kezét. - Megyek csinálok valami ételt abból, amit találok. Addig menj YoonGi szobájába és vegyél kölcsön néhány ruhát. Nem akarom, hogy megfázz, mert ebbe maradsz. Szólj, ha kell segítség - egy félmosoly keretében elhagyta a szobát, egy ideig szoborként álltam ugyanott, majd észhez kaptam és elindultam a szőkeség szobájába.

 - Hülye szív, miért nem nyugszol meg egy kicsit? - paskoltam meg mellkasomat, szívem felett. Becsuktam magam mögött az ajtót, a szekrény felé akartam elindulni, de az egyik polcon megláttam egy fotót. YoonGit és engem ábrázolt, még kicsik voltunk rajta, körülbelül előtte lettünk barátok. Aztán mellette meg ott volt az a bizonyos kép, amit akkor készítettünk, mikor először befestettük hajainkat szőkére. Elmosolyodtam. - Mennyivel másabb volt akkor... - végigsimítottam a képkeretet, aztán a valódi célom felé, a szekrény elé álltam. Egy egyszerű fehér pólóra váltottam az enyémet, mely nagyobb volt, mint az alap méretem, és egy sötét kék melegítő nadrággal párosítottam, mely legalább gumis derekának köszönhetően nem csúszott le rólam. A saját öltözékemet a radiátorra tettem a fürdőszobában, majd lekocogtam a konyhába, ahol éppen TaeHyung főzöcskézett. - Mit csinálsz? - álltam mellé, miközben a lábasba néztem.

 - Mivel úgy néz ki, hogyha nincs itthon senki, akkor nem igen van szükség tartalékokra, ezért vizet melegítek a ramenhez. Ez az egyetlen, amit találtam - magyarázta, miközben beletette a tésztát a vízbe.

 - Ah, értem - leültem az ebédlőasztalhoz, aztán egy kicsivel később már hozta is az ételt. Leült velem szembe, és elkezdtünk szürcsölni. - Holnap korán kellene kelni, mert dolgom van a városban. El tudsz vinni vagy találjak ki mást?

 - Mi az a fontos dolog? - emelte fel fejét.

 - Miért érdekel?

 - Szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem aludhatnék addig, amíg akarok. Elnézést, talán baj? Vagy ennyire titkos, hogy rádiózni mész? - elkerekedtek szemeim. - Ne nézz így. Mióta a Trouble-ön, mint Nana mutatkoztál be, én összekötöttem a dolgokat. Szerdánként és szombatonként mindig ugyanabban az időpontban tűntél el. Amikor pedig a Jeju-n voltunk, akkor Nana pont nem volt adásban, nem furcsa? Igen, elviszlek, amúgy meg, nehogy a végén neki állj stoppolni, és elvisz valami elmebeteg - folytatta ételét.

 - Azt hiszed, hogy nem bírnám megvédeni magam, ha megtámadnak? Ja, és ne emlegesd fel a Jeju-t, úgy volt, hogy minden ott marad - felálltam hatásosan, majd tányéromat a mosogatóba tettem. Mikor pedig megfordultam, TaeHyung a lehető legközelebb állt hozzám. Nem mozdulva előlem feloldotta telefonját és felém mutatta hátterét, ami teljesen kivehető volt, hogy én szerepelek rajta.

 - Éppen a hotelszobánk erkélyén álltál itt, a Jeju-n. Hogy tudnám elfelejteni, hogyha mindennap látom? A másik dolog pedig. Tudom, hogy megtudnád magad védeni bárkitől, de én akarlak megvédeni mostantól. Én akarok érted aggódni, hogyha engeded - a szeme és telefonja képernyője között cikázott tekintetem. - Gondolom, most egy kifogáson jár az eszed. Vagy fel akarod hozni az ottani szabályokat, amiket megbeszéltünk, vagy azt mondanád, hogy menyasszonyom van és nem lehet. Vajon miért akarsz mindig kifogást keresni? Nem bírsz rájönni ennyi idő után, hogy akármit csinálsz, akár eltávolodnál, akár nem veszel rólam tudomást, azzal csak ártasz mindkettőnknek, főleg magadnak. YoonGi nekem mondogatja, hogy döntsek végre a dolgokban, de te mikor fogsz végre megállapodni az érzéseiddel? A Jeju-n azt mondtam, hogy menni fog neked, hogy nélkülem is boldog legyél, de kezded bebizonyítani, rosszul gondoltam. Ezért akarom, hogy végre döntsünk. Vagy mind a ketten lépjünk egyet közelebb egymáshoz, vagy akkor forduljunk meg és sétáljunk el egymástól úgy, hogy többet vissza sem térünk. Nem kell most azonnal döntened, de tartsd észben a kérdésemet, és amint megvan a válasz, szólj - zsebébe rejtette telefonját, majd hátrébb lépett. - Most, hogy visszajött az áram, akarsz nézni valami filmet? - egyik pillanatról a másikra váltott témát és hangnemet is. - És ha nem szeretnéd, hogy megtörténjen az, ami majdnem megtörtént a Jeju-n is, akkor váltsd le a pólód, mert...eléggé hivalkodó - elmosolyodott végig nézve rajtam, a fehér pólón áttetsző fekete melltartómra célozva ezzel.

 - Kék-zöld foltosan akarsz kimenni ebből a házból? - húztam fel fél szemöldököm. - Ha nem, akkor ülj le a kanapéra szerintem és indíts el egy filmet - kicsit ijedt tekintettel azt tette, amit az előbb mondtam. Ekkor kicsit visszatért belém az a SeoNa, aki azelőtt voltam, mielőtt még megismertem volna TaeHyungot. Ezzel párhuzamosan egy kis energia is visszajött testembe. Leültem jómagam is a kanapéra, törökülésben, míg TaeHyung keresett valami filmet, viszont mielőtt elindította volna egy tálnyi popcornnal tért vissza a konyhából. Odakintről eközben még mindig behallatszott, hogy az eső cseppek tömkelege, hogyan kopog az ablakon és a tetőn. TaeHyung helyet foglalt, közénk tette a tálat, majd elindította a 'Train to Busan'-t. - Nem fogok megijedni, ha az a célod.

 - Minden filmre mondtál volna valamit hasonlót, ez tűnt a legnormálisabbnak az összes közül. Inkább nézd - vett egy maréknyi popcornt magához. Aztán elkezdődött a film, amit figyelmesen néztem az első felugró zombiig, amikor is konkrétan nem attól ijedtem meg, hanem osztálytársamtól, ahogy ugrott egyet a kanapén. Felé fordítottam a fejem, ekkor próbálta kicsit összeszedni magát, úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, ezt viszont számomra túl aranyosan tette, ezért véletlenül elmosolyodtam. Épphogy egy pillanatra nem figyeltem magamra. - Láttam - jelentette ki, miközben a film eseményei tovább folytak. Az elkövetkezendő jumpscare-eknél már visszafogta magát, de mégis egy kis rándulást felfedeztem rajta a szemem sarkából.

A film felénél körülbelül, mikor pár darab popcornért nyúltam odapillantás nélkül, összeértek kezeink TaeHyunggal. Ránéztem a tálra, majd elhúztam a kezemet néhány popcornnal az ujjaim között. - Ne rontsd el a film alatti hangulatot - visszatértem a film nézéséhez. A végénél pedig még többet akartam. A régi SeoNa szellemisége tért vissza valóban. Nagyon szerettem mindig is a horrorfilmeket, és ugyanúgy mikor YoonGival néztem egyet, ő ijedt meg, nem pedig én. Viszont azt el kellett ismerni, hogy a régi SeoNa is megkedvelte TaeHyungot. Kikapcsolta a televíziót, majd elvitte az üres tálat a konyhába, aztán visszatelepedett mellém.

 - Nem is kérdeztem, hogy mégis hogyan kerültél ide esőben? Biztos valaki ide hozott, nem? Aztán nem vitt vissza a kollégiumhoz?

 - Sétáltam - jelentettem ki egyszerűen. - Fáradt vagyok és egy jó film jó befejezése ennek a napnak, szóval én megyek is aludni - felpattantam a kanapéról, viszont abban a pillanatban osztálytársam is felkelt a bútorról, és karjaiba vett. Egyik karja térdhajlatomnál, a másik hátamnál fogott. - Mégis mit csinálsz?

 - Ha egészen odáig egyedül sétáltál, biztosan elfáradtak a lábaid. Felviszlek a szobába. Karold át a nyakam, nehogy leejtselek - úgy tettem, ahogy mondta.

 - Azt merd meg - morogtam magamban, miközben elindult felfelé a lépcsőkön. Bevitt YoonGi szobájába, megállt az ágy mellett és ahelyett, hogy óvatosan tett volna le, inkább ledobott a fekvőhelyre hirtelen, ami azzal járt, hogy magammal húztam a nyakánál fogva. Viszont amint felfogtam, hogy mennyire közel van hozzám, elengedtem, de ő nem mozdult felőlem.

 - Mikor odakint vihar van, miért kerülünk mi közel egymáshoz? - nézett szemembe.

 - Mert a sors úgy rendezi az utunkat, hogy mindig visszatérjünk egymáshoz, csupán ezt nem akarjuk elfogadni. Legalább is az én sorsom úgy akarja, hogy csak téged lássalak, de ezt már tudod. Viszont valamiért mégis mindig fájdalmat okoz az, ha közelebb lépsz. Egyrészt azért is, mert tudom, hogy közben még mindig van valaki más a háttérben számodra, akivel muszáj összeházasodnod a szüleid miatt. Másrészt, szerinted ez nem fájna ugyanúgy HaNeulnek is, ha megtudná, hogy megcsalod? De egyszer, mikor négyen találkoztunk a kávézóban, azt mondta nekem a mosdóban, hogy vissza akar vágni YoonGinak, amiért otthagyta - TaeHyung elmosolyodott.

 - Tudok róla. Ez a YoonGi... - elnevette magát, miközben felegyenesedett.

 - Mi az, amit elhallgatsz, TaeHyung? - ültem fel.

 - Aludj, mert holnap nem bírsz majd felkelni időben - kisietett a szobából, nehogy válaszolnia kelljen.

 - TaeHyung!

 - Aludj jól, szépség! - csukta be az ajtót gyorsan. Sóhajtottam, majd az ajtóról az egyik képkeretre fordítottam a tekintetem.

 - Mit nézel, YoonGi? Mit terveztek, ti ketten? Tudnom kellene róla, vagy jobb lenne, ha nem? Mindenesetre, jó éjszakát. Remélem, nem bánok meg semmit - bebújtam a takaró alá és nem is kellett sok, hogy elaludjak.

/TaeHyung pov/

Lementem a nappaliba és elnyúltam a kanapén. Elővettem telefonomat, majd amint felvette a hívott fél beleszóltam a készülékbe.

 - Szia, HaNeul. Zavarlak?

 - Mit szeretnél, TaeHyung? Csak mondd - álmoskás hanggal szólalt meg.

 - Jól halad a terv, csak tájékoztatni akartalak - felnéztem az emelet felé. - Nem sejtenek semmit.

 - Meg akartam kérdezni, hogy a szüleid nem lesznek mérgesek? Vagy tudnak róla, hogy mit csinálsz a háttérben?

 - Szerintem a végén már nem azt fogják nézni, hogy mennyi pénz származik nekik abból, amit tesznek, végül is ez az egyik célom ezzel, hogy megmutassam a szüleimnek, hogy nem mindig a pénz számít. Ha valóban figyelembe veszik az én érzéseimet is, nem lesznek mérgesek. Inkább aggódj azért, hogy ne legyél elutasítva - kuncogtam el magam.

 - Úgy hallom, jó kedved van.

 - Egy házban tartózkodom vele, és pár perce körülbelül egy centire voltam tőle. Láttam ma mosolyogni, foghattam őt a karjaimban, foghattam ma a kezét, hallhattam ma a hangját...

 - De tudod, hogy melyik rész jön most, ugye? - elhallgattam, majd sóhajtva helyeseltem. - Akkor én most leteszem, jó éjszakát, TaeHyung - megszakadt a vonal, ezért elvettem fülemtől a telefont, mellkasomra tettem. Ezt meg kell tenni, hogy elérjük a célt.

22.rész - Solve it with love

/SeoNa pov/

Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.

 - Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.

 - Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.

A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.

Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.

 - Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.

 - Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?

 - Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?

 - Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
 - De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
 - Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
 - Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.

Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
 - Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
 - Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
 - Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
 - HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.


/NamJoon pov/

A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
 - Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
 - Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
 - SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.


/SeokJin pov/

Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
 - Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
 - Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
 - Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
 - Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
 - Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
 - Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
 - Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
 - Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
 - Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
 - Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.


/YoonGi pov/

A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
 - Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.

Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
 - Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.

 - Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
 - Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.

 - Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.

 - Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.

 - Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...

 - Nana...

 - Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.

 - Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.

 - Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?

 - Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.

 - Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.

 - Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?

 - Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.

 - Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.