/SeoNa pov/
Hajnalban nyitogatni kezdtem szemeimet, a kislámpám fénye azonnal agyam legbelső részéhez hasított. A fejem le akart esni helyéről, mikor felültem az ágyamon. Körülnéztem, aztán emlékképek ugrottak be a tegnap estéről. Kezemet számhoz emeltem, majd összeszorítottam szemhéjaimat.
- Hogy lehettél ilyen hülye, hogy lerészegedsz, SeoNa? - ütöttem meg fejem gyengéden, mire még egyet belehasított ráadásképpen. Felkeltem fekhelyemről, lecsoszogtam a konyhába, ahol éppen anyukám készítette a reggelit. - Jó reggelt...
- Oh, neked is, kicsim. Ülj le, mindjárt kész a reggeli - helyet foglaltam, majd folytatta. - Egyébként nem rég ment el YoonGi. Elmondta, hogy tegnap ittatok egy kicsit és itt maradt, hogy ne csinálj hülyeséget az éjszaka. Ja, és azt mondta, holnap majd hív vagy ír, mert ma valami dolga van - bólintottam, jelezve, hogy befogattam az információt. Miközben készítette az ételt, megfigyeltem anyukámat. Mozgása furcsa volt, de mégis leplezte a szokásos energikus énjével. Látom, anya, hogy valamit rejtegetsz.
- Úgy érzem, valamit akartam ma csinálni. Nem emlékszem - motyogtam magamban, elterelve a témát szülőmről, mert tudom, úgysem mondana semmit, ha rákérdeznék. Hazudna. Elém tette a reggelit, mely ezúttal rántotta volt. - Köszönöm! - kezdtem el elfogyasztani ételemet.
Valamit elfelejtettem. Valamit, amire emlékezni akartam. Valamit elrejt előlem. Valamit nem szabad tudnom?
/YoonGi pov/
Amint hazaértem, cipőmet és kabátomat levéve adtam enni háziállatomnak, aztán ledőltem a kanapémra, NaRi azonnal megrohamozott, ahogyan befejezte reggelijét.
- Hiányoztam? - végig simítottam hátát, majd akárcsak az előbb a kis tappancsos, a tegnap estéről megmaradt emlékeim is letámadtak. - NaRi, megharagudnál, hogyha odaadnálak valakinek? - néztem a kerek szemekbe. Felkeltem a kanapéról, az állat végig lábam alatt volt. Újra felöltöztem melegen, NaRit kabátom alá tettem, majd fogtam egy taxit. A megfelelő ház címét megadtam a sofőrnek, miközben simogattam a kölyök macskát kabátom alatt. Elképzeltem, mit fogok mondani neki, mikor újra találkozunk.
Mikor lefékezett a jármű, kitekintettem az ablakon, kicsit habozva indultam meg, de kiszálltam a havazásba, miután kifizettem az utat az idegen férfinak. A kapuhoz léptem, mellette az emeletes házban lévők nevei voltak felsorolva, mellettük egy kis fém gomb, mely a kaputelefont indította be fent a lakásban. A név, amit kerestem még mindig ott volt. Lenéztem NaRira, aki elbóbiskolt a kabátom alatti melegtől. Megnyomtam a harmadik emeleti lakás gombját, majd egy női hang csendült fel.
- Nem kerültél bajba eddig, hogy nem hívtál? - nem érkezett válasz fél percig.
- YoonGi, mit akarsz? - hangnemet váltott.
- Felengedsz? - ismét körülbelül fél percig semmi reakció, vagy válasz, aztán rezegni kezdett a kapu zárja, ki tudtam nyitni azt. Beléptem a kapun, majd felmentem az emeletre, megtorpantam az ajtó előtt, ahol több, mint egy éve nem is jártam. Kopogtam a felületen kettőt, aztán ki is nyílt előttem. HaNeul állt előttem ugyanolyan gyönyörűen, mint mikor utoljára láttam TaeHyung oldalán. Beinvitált, majd becsukta mögöttem az ajtót. - Csak azért jöttem, hogy őt odaadjam - kivettem NaRit a kabátom alól, a lány arca felderült.
- NaRi! - kapta ki kezemből a macskát. - Hogyan? - nézett rám. - Pár napja kiszökött, kerestem mindenhol, de úgy látszik messzire ment - simogatta meg a puha szőrét.
- Egy boltnál találtam, ahol éppen vásároltam. Hazavittem, mert láttam, hogy fázik meg éhes is talán. Nem láttam sehol plakátot róla, szóval gondoltam, nincs gazdája. NaRinak neveztem el - elkerekedett HaNeul szeme.
- És miért döntöttél úgy, hogy elhozod hozzám? - letette a földre, az állat pedig ülve maradt közöttünk. Talán ő is kíváncsi volt a válaszomra.
- Gondoltam, egyedül vagy a lakásban - lenéztem NaRira, és még az ő szemeiben is felfedeztem, nem hiszi el, hogy ez volt az egyetlen indokom. - Látni akartalak - újra az állatra néztem, aki elégedetten a nappaliba vonult. HaNeul lehajtotta fejét, majd újra felemelte bátrabb arckifejezéssel.
- Ezt egy menyasszonynak kell mondanod? Esetleg most az jön, te jobban tudod, hogy mi vagy ki kell nekem? - összefonta karjait.
- Szerinted egy egyszerű véletlen volt, hogy én találtam meg NaRit és, hogy ugyanazt a nevet adtam neki, amit te? Tudom, hogy TaeHyunghoz csak érdekből mennél hozzá, hogy a cégeitek társcégek legyenek, de valóban szükséges ez? Szeretitek egymást? - elvette tekintetét rólam, szóval úgy döntöttem, inkább megyek is, nem feszítem tovább a húrt. - Hívhatsz, hogyha valami baj van még mindig - majd becsuktam magam mögött az ajtót. A lift előtt álltam már, mikor megcsörrent telefonom. Felvettem, ekkor pedig HaNeul hangját hallottam meg.
- Eldugult a mosogatóm, meg tudnád csinálni? - visszafordultam, újra a lakásban találtam magam, csak ezúttal levettem cipőm és kabátom, és tulajdonképpen tiszta kosz lett kezem, mert a csöveket akartam kitisztítani, ahol még a víz sem ment le. - Köszönöm - motyogta HaNeul mellém guggolva.
Sikerült kitekernem a megfelelő alkatrészt, így elhárítottam a dugulást. Visszatettem mindent a helyére, és kipróbáltam aztán, hogy a víz lemegy-e ezúttal.
- Elmehetnék csőszerelőnek - folyattam tovább a vizet, ami szépen lecsurgott a lefolyón.
- Köszönöm - mosolyodott el. Megmostam kezemet, majd a kezembe adott egy pohár vizet a lakás tulaja. Neki dőltem a pultnak.
- Miért nem hívtál egy rendes szerelőt inkább? - megvonta vállát, majd kis csend után újabb kérdést tettem fel neki. - Szereteted TaeHyungot? Őszintén - lassan megrázta a fejét. - Elfelejtetted, ami köztünk történt egy éve? - ismét megrázta fejét, ezzel nemleges választ adva. - Akkor igazán eldönthetnéd, hogy TaeHyungot elengeded vagy sem. Neki egy másik helyen kellene lennie.
- SeoNa mellett? Aki miatt itthagytál egy éve? - már éreztem hangján, hogy egyre hangosabb.
- Neki kell rá vigyáznia, hogy én...rád vigyázhassak - találkozott tekintetünk, majd ő elkapta az övét. Viszont én elé léptem és megcsókoltam, épphogy egy rövid ideig, mégis utána rábírtam, hogy szótlanul engem nézzen. - SeoNának más sorsa van, máshogy van megírva a jövője. Neked is be kellene látni, hogy TaeHyungnak is mást szántak. Most pedig megyek, mert így is megcsaltad a legjobb barátomat velem - nem néztem már vissza csupán mikor kiléptem a kapun pillantottam fel az épületre. Ezúttal én fogok tenni azért, hogy minden végre a helyére kerüljön.
Leintettem a fő útnál egy taxit, aki hazavitt. Útközben a telefonom kijelzőjét nyomkodva elmentettem HaNeul telefonszámát névjegyzékeim közé. Már csupán a holnapi nap van hátra az évből. Mégis úgy érzem, hogy rengeteg dolgot meg kell még tennem idén. Segítenem kell valakiknek.
Megbeszéltem egy találkozót TaeHyunggal az egyetemhez közeli kávézóban, a Seoul Café-ban. A hely ezúttal csendes volt, alig tartózkodott vendég odabent. Ott üldögéltem, mikor kollégiumi szobatársam megérkezését jelezte a kis csengő a bejárati ajtó felett. Mikor megérkeztem, neki is rendeltem egy kávét, így egyből leült velem szembe.
- Teszek neked egy szívességet, TaeHyung. Nem kell visszafizetned sem. Holnap menj el éjfél előtt SeoNáékhoz. Várd meg, míg SeoNa meglát. Viszont, ha fájdalmat okozol neki valahogyan, nem állok jót magamért - furcsállta a beszédstílusomat és azt, hogy így a témára tértem, láttam arckifejezésén. - Értetted, TaeHyung? - bólintott kicsit félve. - Csak, hogy tudd, most próbálok segíteni neked - nektek.
/SeoNa pov/
Alig aludtam az éjjel. Mindenen járt az eszem, csak azon nem, hogy enyhén fáradt leszek, ha nem alszom ki magam. A plafont elemeztem, ahogyan régebben is, még év elején. Rajta a kint elhaladó kocsik lámpájának fénye táncolt. Egyre több jármű járkált errefelé az esti órákban, meglepően több.
Elérkezett az utolsó nap az évben, amit egyfelől vártam. Azért, hogy végre talán egy új lapot kezdhetek és elengedhetem a gondolatokat, amik már lassan szétfeszítették fejemet belülről.
Este környékén apám úgy döntött, hogy udvarunkban mi is ellövünk néhány tűzijátékot az újjév kedvéért, mivel jó áron talált párat. Ki is vonultunk a felszereléssel, mikor már majdnem éjfélt ütött az óra. Csak mi öten, szüleim, nagynéném és én voltunk az udvaron és persze a szomszéd macskája, aki mindig megérzi, amikor kilép valaki a kertbe, és azonnal jön is egy simogatás erejéig.
- Öt perc - nézett órájára édesapám. - Előkészítem ezeket - Miközben a tűzijátékkal bíbelődött, a gondolataim áradatával küzdöttem, nehogy megfulladjak, no meg a mínuszokkal, nehogy szoborrá fagyjak odakint ácsorogva. A végtagjaim már-már ledermedtek zsebeim mélyén, hát még arcom. TaeHyung és YoonGi járt eszemben, egyfolytában a történtek ismétlődtek előttem. TaeHyung csókja a Trouble estéjéről. YoonGi csókja, miután lerészegettem a szobatársa miatt. Közel voltam hozzá, hogy könnyek szökjenek szemembe, de hősiesen küzdöttem velük.
- Nénikém - szólítottam meg, mialatt édesanyám apám segítségére sietett. - Tudom, mire vagyok képes - kezdtem bele, mikor mellém lépett. - Tudom, mit örököltem. Tudok mindent, amit eddig nem mondtatok el. És ezért szeretnék kérdezni valamit - nem néztem rá, hanem az égre emeltem a tekintetem. - Lehetséges az, hogy az én átkomat úgy lehet megtörni, hogyha azon az egyetlen emberen kívűl egy másik megcsókol?
- Soha nem tudtuk kideríteni ezt, de abban az esetben is csak akkor lehetséges, ha valóban szeret az a másik ember. Miért? Mi történt?
- Szerintem beleszerettem egy fiúba életemben először. Meg is csókoltam. Aztán másnap, mikor részeg voltam, egy másik osztálytársam csókolt meg. Azt hiszem, most mindkettőjük megdobogtatja a szívem - szünetet tartottam. - Mondd el, mit tegyek, nénikém - ekkor már valóban könnyek gördültek le szinte megfagyott arcomon.
- Mégha sikerült is megtörnöd az átkod, akkor is ki fog derülni, hogy ki az, aki igazán megdobogtatja a szíved, úgy ahogy kell - megsimogatta hátamat, majd felnézett ő is az égre, mikor a tűzijátékok elindultak a magasba.
- Boldog újévet! - mosolyodtak el szüleim. Rájuk nézve magam is kicsit elmosolyodtam. Pislogtam párat, hogy könnyeimet visszafogjam.
Ekkor jött két üzenet telefonomra szinte egyszerre. Mindkettő ugyanazt ismételte, amit előbb szüleim kiáltottak, feladójuk pedig a két szobatárs volt. Vettem egy mély levegőt, majd visszasüllyesztettem a készüléket a zsebembe a kezemmel együtt, bármilyen válasz küldés nélkül. Felpillantottam az égre, ahol a többféle színű fények járták táncukat, aztán eltűntek, hogy helyet adhassanak a következő tűzijátéknak. A tekintetem valamiért a kapu felé terelődött, úgy éreztem, oda kell néznem. Az üzenetfeladók egyike álldogált ott. Nem mozdultam, csupán elnyílt kicsit szám. Rezzent egyet a zsebem, így elővettem telefonomat.
Nekem bőven elég az, hogy a legjobb barátom vagy, hogy olyan vagy nekem akár a kishúgom, már több, mint tíz éve. Én lemondok rólad azon téren, szóval őt ne lökd el magadtól. Szeretném, ha két ember, aki fontos nekem, boldog lenne együtt - olvastam végig az üzenetet, melyet a szőkeség küldött.
Lassan odasétáltam a kapuhoz, miközben a készüléket zsebre tettem, majd megtorpantam két méternyire a kerítéstől.
- Mit keresel itt? Nem HaNeullel kéne lenned? Miért nem segítesz neki, amiben tudsz? Az esküvővel kapcsolatban akár - fontam össze karjaimat magam előtt.
- Három hónap múlva megházasodom, és te csak ennyit kérdezel? - nyugodt volt hangja, mégis kicsit indulatosra sikerült kérdése.
- Oh, TaeHyung! - lépett mellénk anyám. - Nem jössz be enni valamit? Ez egy szokás nálunk újévkor.
- TaeHyung éppen a menyasszonyához indult, csak beköszönt - néztem a fiú szemébe. - Ugye?
- Van egy kis időm, hogyha nagyon ragaszkodik hozzá, Mrs. Kim - mosolyodott el, aztán anyám beengedte őt a kapun.
- Tegezz csak nyugodtan, hívj SeoHyunnak - Befáradtunk mind és leültünk az asztalhoz. Természetesen csak mellettem volt hely TaeHyungnak, így elfoglalta a széket. Édesanyám hozta a szokásos újévi ételét, amit elalvás előtt mindenkinek kötelező volt elfogyasztania a balszerencse ellen. - Balszerencséd lesz az évben, SeoNa drágám, ha nem eszed meg, tudod.
- Azt hiszed, egy tál főzelék fogja eldönteni, hogy milyen lesz az évem? Egy évvel ezelőtt is megettem ezt, de mióta betettem a lábam az egyetemre, csak balszerencse ér - felálltam, hátrébb toltam a széket térdhajlatommal. - Még TaeHyung is csupán a hab a tetején - kicsit higgadtabban beszéltem, viszont még ezek után is kirohantam a házból úgy, ahogy voltam, egy szál pólóban. Kezeimet felkarjaimra tettem, fázni kezdtem azonnal, közben szemembe könnyek szöktek. - Azt akarom, hogy végre minden kerüljön a helyére. Nagy kérés ez? Vagy éppen így kerülnek a dolgok jó helyre? - reccsenést hallottam meg magam mögül. - Hagyj békén akárki is vagy.
- Sajnálom, hogy idejöttem ma este - TaeHyung hangja elért fülemig. - Legközelebb nem teszek ilyet - hátamra terítette kabátomat. - Én viszont csak azért jöttem, hogy lássam, nem-e sírsz - elém lépett, felemelte fejem és saját kabátjának ujjával letörölte könnyeimet arcomról. - Jó éjszakát, és kérlek, ne sírj többet ebben az évben - elmosolyodott, majd elengedett. Éppen fordult volna meg, mikor átöleltem, fejem mellkasához szorítottam, ujjaimat összekulcsoltam háta mögött.
- Kedvellek, és az hozott rám balszerencsét mindig, hogy ellöktelek magamtól, számtalanszor - dünnyögtem a levegőbe, elengedtem és néztem szemébe.
- Mi csak barátok vagyunk, semmi több - megfordult és elhagyta a házunk területét. Hazug. Utána néztem, már az árnyéka is eltűnt. Szipogtam, a könnyeim még mindig nem fogytak el. Hazug.
Viszont egy kis hang adott egy löketet ahhoz, hogy utána fussak. A lábaim, mintha valami plusz erőt kaptak volna. A hideget sem éreztem már annyira. Aztán körülbelül száz méter után megláttam TaeHyung alakját, amint zsebre tett kézzel csoszog a járdán. Még pár múlva pedig be is értem. Elé léptem, aztán lihegve megtámaszkodtam térdeimen, hogy kifújjam magam. A hideg ellenére éreztem a verejtéket halántékomon. Aztán felegyenesedtem, ránéztem osztálytársamra.
- Te hazudtál - még mindig nem kaptam rendesen levegőt. - Te...várj egy kicsit... - jeleztem neki kezemmel, majd próbáltam normálisba állítani lélegzetvételemet. TaeHyung türelmesen várta, hogy mit akarok kinyögni. - Szóval...hazudtál nekem ott nálunk. Tudom, hogy nem ez az, amit valójában gondolsz kettőnkről.
- Ez az, amiért elfutottál idáig? - felhúzta egyik szemöldökét.
- Mi lenne, ha végre megállapodnál végre, hogyan viselkedsz velem? - megforgatta szemeit, majd megcsókolt. Melegség töltött el arra a rövid időre is, míg ajkai az enyémekhez értek.
- Viszlát a suliban - került ki és indult el eredeti irányába. Ott álltam, lábaim egyik irányba sem akartak megmozdulni. Sem utána nem akartak már menni, sem hazamenni. Jól döntöttem, hogy utána futottam?
Lassan haza ballagtam, miközben az elmém ismét teljesen máshol járt, talán nem is, inkább szállt. A házak mellett, ahol elhaladtam, megugattak a kutyák, talán azt kérdezve, hogy mit keresek itt, de mégis azok is halk ciripelésnek hallatszottak az ordítozó gondolataim mellett. Amint elértem a saját házunkig, nem mentem be. Leültem a kertünk egyik hátrébb lévő részében található hintaágyra. Lehetséges, azt vártam, hogy a lágy éji szellő kifújja a felesleges mondatokat agyamból, hogy jobban aludhassak utána, de nem tette meg a hatását. A hideget is elkezdtem érezni, ekkor jött ki édesanyám a kertbe, és vitt be engem a januári mínuszokból. Annyira máshol jártam, hogy anyám felvitt a szobába, betakart, amint lefeküdtem az ágyamra, majd magamra hagyott.
Szombaton, amikor már az ágyamban voltam az egész napos tanulás után, újabb transzba estem. Ahogyan telt az idő, észrevettem, hogy egyre több jármű közlekedik esténként. A táncoló fények megigéztek a plafonomon. Feléjük nyúltam. Az agyamban olyan folyamat játszódott le, mintha éppen valamit elvesztenék, mintha nem tudnék arról, hogy valami távoldik tőlem. Ezért szerettem mindig is nézni az eget, mert elmerülve a felhők formáiban, talán olyan lehetőségek, olyan személyek is eszembe jutnak, amikkel amúgy nem számolnék. Választ kapok a fényektől, az égtől. Ki az, akit el fogok veszíteni?
Vasárnap késő délután, édesapám elvitt az egyetemre, hogy a kollégiumban aludjak inkább, minthogy reggel sokkal korábban kelljen kelnem emiatt. A hideg ellenére mégis a platón való ülést választottam. A menetszél szétfújta hajamat, ezért kapucnimat felvettem, ekkor meg is érkeztünk az egyetem elé. Néhány diák ugyanúgy most tért vissza az intézményhez, akárcsak JiYeon.
- SeoNa! - futott felém szobatársam. - Jó napot! - köszönt szülőmnek, majd mikor kivettem minden holmimat a járműből, én is elköszöntem tőle, aztán elhajtott a kocsival. Miközben haladtunk a nagy kapu felé, elmerengésem közben összeütköztem osztálytársammal, mint ahogyan az első napon is.
- Oh, bocsánat! - néztem fel TaeHyungra. - Véletlen volt - megrázta fejét, talán ez a 'Semmi baj' lett volna, aztán tovább sétált börőndjével.
- Mi történt köztetek? - legyezett kezével az arcom előtt JiYeon. - Föld SeoNának - a fiú alakja után néztem, majd sóhajtottam.
