EPILÓGUS - 38.rész - Liar Kingdom

/SeoNa pov/

A tizenharmadik Trouble-re készültünk elő SunYounggal, NamJoonnal, és pár lelkes jelentkezővel. Miután a fiúknak asszisztáltam a fények beállításában, helyet foglaltam a bárpultnál.

 - Ugye tudod, hogy miattad vannak itt annyian? - jegyezte meg SunYoung, mikor éppen a saját készítésű '13th' feliratot ragasztotta fel a bárpult felé, jómagam pedig a zenéket szerkesztgettem az egyik bárszéken ülve.

 - Mi? - billentett ki a kis világomból.

 - Híres rádiós dj lettél. Szerinted a fiúk nem akarnak egy szép lányt, aki még ért a zenéhez is?

 - Erről lekéstek - nevettem el magam, aztán egy bejövő videóhívás jelent meg laptopom képernyőjén.

 - Ki az? - pattant le a létráról. - Ki az a Matthew?

 - Egy amerikai haver - elhúzta száját, pedig az igazat mondtam ezúttal. - Szia...sztok... - pontosítottam köszönési formám, mikor megláttam amerikai lakótársam mögött a Markson párost.

 - Ők akartak nagyon beszélni veled - ekkor Jackson ellökve Matthewt került legelőrébb a kameránál.

 - Mikor jössz vissza, SeoNa? Már mennénk vásárolni veled. Hiányzol! - elmosolyodtam utolsó mondatán.

 - Tudjátok ti is, hogy vasárnap utazok vissza, mert mondtam nektek is.

 - Olyan messze van még az, nem tudsz hazajönni előbb? - szólalt meg ezúttal Mark is.
 - Nem tudok két helyen lenni egyszerre, srácok - halkult el mondanivalóm végére hangom.
 - Na, most már el a kamera elől - lökte félre a párost Matthew. - Elmagyarázom nekik a dolgot, ne aggódj - nyugtatott meg. - Érezd jól magad, amíg ott vagy. Plusz egy jó hír, Anneel együtt vagyunk hivatalosan is, szóval köszönöm neked, hogy lerángattál akkor az utcára. Most megyünk egy dupla randevúra ezekkel a jólsikerültekkel, úgyhogy el is búcsúzunk - integettek mindhárman a képernyőmön.
 - Sziasztok - utánoztam őket mosolyogva, aztán el is tűnt a videóhívás. - SunYoung, miért ilyen nehéz dönteni Szöul és New York között?
 - Mert New York nem a szomszédban van, drága - pakolgatta a poharakat a helyeikre. - Nem kell stresszelni azon, hogy hol élj. Az élet majd hozza a dolgokat. Persze, mindkét helyen vannak barátaid, így nehéz dönteni, de csak hallgatnod kell a szíved szavára - abbahagyva akkori cselekvéseit, biztatásul megszorította kézfejem egy mosollyal fűszerezve.
 - És te mit fogsz csinálni, ha lediplomáztál? Nem lesz a diákönkormányzat, nem lesz tanulnivaló. Mihez kezdesz majd?
 - Ez is egy jó kérdés, de majd hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valamit. Addig próbálok valamiből megélni. Viszont hova sietnék? Még csak a húszas éveimben járok, ilyenkor kell kiélni magad, nem igaz? Te se aggód túl magad, árt a szépségnek. Inkább lazíts egy kicsit és segíts dönteni. Kék vagy rózsaszín pohár? - nevette el magát, ahogy felmutatta a két választási lehetőséget.
 - Kék a fiúknak, rózsaszín a lányoknak - vontam meg a vállam egyszerű választ adva.
 - Na, látod. Nem kellett egyet kiválasztani. Lehet mind a kettőt is egyszerre használni - egy rejtélyes vigyorral elfordult, és pakolt ki mindkét színből az alkoholok mellé.

Szünetekben meglátogatott a szöuli brancsom, néha csak Tae jött, de volt, amikor mind ott álltak a nagycsarnok bejáratánál. Nagyon jól esett, mikor ott sziszegtek nekem, hogy fedezem őket fel, miközben amúgy teljesen bele voltam mélyedve a zenéimbe. Aztán megláttam a vigyorukat, a szívem egy hatalmasat dobbant mellkasomban.

A Trouble pedig pár órával később el is kezdődött. SunYoung bemutatott engem egy kicsit túlfényezve, mint az est dj-jét, és illendően meg is hajoltam a jelenlévőknek, a év gólyáinak. Elfoglaltam a helyem az emelvényen, a laptopom mögött, majd tettem, amihez értettem. Előtörtek az emlékeim, mint a láva, az összes Trouble-ről, amin eddig részt vettem.
A tizedik, ahol még alig ismertem valakit új diákként, de már leöntöttem direkt egy gazdag fiúcskát a koktélommal, ahol JiYeon össze akart hozni JiMinnel sikertelenül, ami után segítettem a nagyon részeg TaeHyungnak, és talán, ami után kezdődött el valami köztünk.
A tizenegyedik, ahol felfedtem magam, mint a rádiós Nana, ami után megcsókoltam TaeHyungot, és életemben először voltak ilyesfajta érzéseim egy fiú iránt.
A tizenkettedik, ahol az a fiú, akit szeretek megkérte a kezem, és én pedig igent mondtam.
Aztán végül a tizenharmadik, ahol ők nem vehettek részt, mert már nem voltak elsőévesek, de még akkor is rájuk gondoltam, miközben ott álltam és szolgáltattam a zenét. Ugyanúgy élveztem, mint bármelyik Troublet, ezért meg is ígértem a DÖK elnököknek a buli végén, hogy a többit is elvállalom, amíg még világ a világ.

TaeHyung az egyetem előtt várt rám az autójának dőlve, hogy hazavihessen lakásunkba. Mikor felismertem alakját az esti órákban, azonnal felé rohantam, és átöleltem őt derekánál bármilyen mondanivaló nélkül.
 - De jó meleg vagy - karolt át szorosan.
 - Miért nem vártál a kocsiban, ahol van fűtés is? - engedtem el, és tettem cuccomat a hátsó ülésre.
 - Valakiért megéri megfagyni - adott egy csókot ajkaimra, majd beültünk a járműbe, és elgurultunk az épület elől. Az utakat róva még mindig kattogott agyam, hogyan is kellene döntenem. - Miért nem hagyod kicsit levegőhöz jutni az agyad? - törte meg az autó csendjét. - Ne törd a fejed ennyit, bele fogsz bolondulni, SeoNa. Senki nem kérte, hogy holnapra dönts el mindent az életedben. Csak élvezd most ki, hogy itt vagy, rendben? - máris leparkolt a ház előtt. - Addig nem megyünk fel, amíg azt nem mondod, hogy rendben.
 - Rendben, csak menjünk már, bolond - pattantam ki két táskámmal együtt.
 - Azokat add ide. Inkább nyisd az ajtót - vette át tőlem őket. Amint felcaflattunk a lakásunkig, benyitottam, viszont a villanyok égtek, és rajtunk kívül még nyolcan voltak a lakásban, csak nem éppen valamilyesféle betörők.
 - Végre hazaértetek - ordította el magát HoSeok. Az egyetemi csipet-csapathoz még csatlakozott ezúttal HyeRan és HaNeul is, és ők mind a nappaliba ülve minket vártak.
 - Miért vagytok mind itt?
 - Szerinted hogyan máshogy bírnánk ki, hogy nem vagy itt?
 - Kell egy jó nagy dózis belőled, hogy kibírjuk a következő Troubleig - válaszolt JungKook párja kérdésére.
 - De aranyosak vagytok - ültem le közéjük a szőnyegre. - Mit akartok csinálni, amitől nem hívják ki ránk a rendőrséget a szomszédok csendháborítás vádjával?
 - Nézzünk valami filmet először, mit szóltok? - HaNeul felvetette az ötletet, mire mindőjüknek felcsillant a szeme, veszekedni kezdtek a megnézendő filmen. Inkább úgy döntöttem, hogy kimaradnék a vitából, úgyhogy a konyhába vonultam TaeHyung után, hogy segítsek az italok gyártásában, illetve a nasik tálalásában.
 - Te szervezted ezt be?
 - Láttam a szünetekben, hogy mennyire el vagy merülve a teendőidben és a gondolataidban, úgyhogy meghívtam őket estére, hogy együtt lazítsunk kicsit. Rossz ötlet volt?
 - Dehogyis - öleltem át. - Köszönöm.
Visszabattyogtunk a tálakkal és az italokkal a nappaliba, mire végre eldöntötték, hogy az X-Men filmekkel kezdünk. Sorba végig játszottuk a filmeket, ha valaki nem értett valamit, azt megvitattuk, aztán csak néztük tovább, amit éppen valaki elindított. Nem voltunk sehol, nem mozdultunk ki, nem ittunk semmi alkoholt, mégis élveztem a hajnalba nyúló időtöltést velük, a nevetéseket, a popcorn recsegését a fogak közt. Semmire nem cserélném le azt az érzést, amikor az idiótáimmal vagyok. SunYoungnak és TaeHyungnak is igaza volt, lazítanom kellett egy kicsit, és meg is hoztam a döntésemet, a tervem a jövőmmel kapcsolatban.

Valahogy hajnal öt óra környékén dönthetünk úgy, hogy mindenki megy aludni. Mivel hoztak magukkal plédeket, és még mi is tudtunk szolgáltatni, ezért a fiúk a padlón aludtak. A négy lány a mi franciaágyunkon hajtotta álomra fejét. Jómagam pedig a kanapén hevertem el. TaeHyung a nappali padlóját választotta, hogy minél közelebb legyen hozzám.
 - Alszol? - kérdezte suttogva, amikor már mindenki hortyogott.
 - Nem - válaszoltam a lehető leghalkabban.
 - Holnap akkor visszautazol? - hümmögtem egyet válaszul. - Bármilyen messze leszel tőlem, én akkor is szeretni foglak, ugye tudod?
 - Persze, hogy tudom. Én is téged.
 - Aludj jól, Nana - elhalkult hangja.
 - Te is, TaeTae - a plafont bámultam még egy ideig, majd én is elaludtam.
Álmaimban járva pedig minden könnyebb volt. A szomszédba kellett csak átmenni, hogy New Yorkba juss, és teljesen boldogan, vigyorogva jártam az utcákat. Viszont bárhonnan is nézzük, ha minimum egy óceánnal arrébb van a város, az sehogy sem szomszédság.

A szombat, miután felkeltünk olyan gyorsan telt el, mintha csupán csak egy félóra lett volna az egész. Aztán el is érkezett a vasárnap, mikor minden csomagomat megfogva vissza kellett utaznom a nagy almába.

A srácok persze jöttek velem a repülőtérre. Érzékeny búcsút véve tőlük szálltam fel a gépemre, ami után több órás repülőút vette kezdetét. Végig zenét hallgatva vizslattam az ablakon át az elhaladó felhőket, az alattunk elterülő tájat. Azon gondolkodtam, vajon tényleg igazat mondtak-e, hogy meglesznek nélkülem és nem fognak hiányolni. New Yorkban landolva három derült és hibbant arcot láttam meg azonnal, mikor kiértem a parkolóba. A Markson párossal és Matthewval a hotel felé vettük az irányt. Közben szokásukhoz híven mesélték a új fejleményeket, míg nem voltam a városban. Onnantól kezdve folyt minden tovább úgy, mint azelőtt. Hétköznap BBS, hétvégén pihenés vagy valami egyéb tevékenység valamelyik fiúval. Közben, ha sikerült a szöuliak közül beszélni valakivel, akkor az adta a napom változatosságát. Év közben, ahogy hidegedett az idő, úgy ismertem meg New York más-más arculatát. Ahogy a barnás őszi színekből átváltott fehérbe, elhalt szürkésbe, majd végül újra kizöldült minden a tavasz eljövetelével.
A decemberi, illetve a júniusi Troubleön kívűl nem jártam Szöulban, nem is láttam a családom, és az ottani barátaimat. E két alkalommal is nehéz volt az elszakadás, mikor vissza kellett jönnöm. Lemaradtam rengeteg történésről, amikről csak nagy vonalakban meséltek. A huszonharmadik születésnapomat, mint az előzőt is, Amerikában töltöttem. Csupán üzenetben kaptam jelzéseket, felköszöntéseket az otthoniaktól. Alvásaimat pedig lassan kezdte felváltani a plafon szüntelen bámulása.

Viszont eljött egy bizonyos péntek, pontosabban július tizenötödike, amikor megelégeltem. Azt, hogy szinte semmit nem tudok a barátaimról, a szerelmemről, a családomról, hogy mi történik velük. Az adás után Hoon irodájának ajtaja előtt megálltam, bekopogtam, mikor pedig jött válasz, beléptem, megtorpantam asztala előtt, megdöbbenve nézett fel rám székéből.
 - Felmondok - nevettem el magam, mire csak még kerekebbek lettek szemei. - Látni akarom a családom. Folytatni akarom az egyetemet. Diplomát akarok. A barátaimmal akarok lenni. Éppen elég pénzt gyűjtöttem össze, szóval én most hazamegyek Szöulba. Köszönöm, a lehetőséget, de keressen más rádióst helyettem - enyhén meghajoltam, majd távoztam a helyiségből. Egy taxival a hotelbe siettem, közben pedig telefonon repülőjegyet foglaltam a legközelebb induló gépre, amin még volt hely. Viszont olyan már csak két óra múlva indult. Legalább el tudtam köszönni a Markson párostól és Matthewtól is. Teljesen megértették döntésemet - persze mellette megígértették velem, hogy még meglátogatom őket is valamikor. Szívesen kikísértek a délután hatórási járathoz, aztán bőszen integetve engedtek utamra. Egész utam alatt mosolyogtam, mint egy bolond. Nem bírtam volna elaludni az adrenalintól, ami valószínűleg csakúgy pezsgett a véremben.

Tizenhatodika kora délutánján tettem le lábam a szöuli talajra. Bőröndjeimmel magam mellett próbáltam taxit fogni, közben hagytam, hogy a napfény beivódjon bőrömbe, hogy a szél járja át a hajtincseimet. A taxisofőr, akit leintettem még segített is bepakolni csomagjaim a kocsiba. Aztán a címet bemondva indultunk neki az utaknak. Végre hazaérek, végre nem érzem majd azt, hogy valami nem jó a mindennapokban.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, segített kipakolni, majd kifizetése után nevetést hallottam az udvar irányából. Óvatosan az előző hang felé pillantottam. Az egész baráti köröm, illetve apám és HongJoo összegyűlve röhögcsélt, ekkor jutott eszembe, hogy párom szülinapját ünnepelhetik. Kinyitottam halkan a kaput, a cuccomat lepakoltam a ház fala mellé, majd sétálni kezdtem feléjük. TaeHyung mögé álltam, kezeimet vállára tettem, azután masszírozni kezdtem azt.

 - Nélkülem ünnepeltek? - kérdeztem elmosolyodva. Mind ledöbbentek megjelenésemen, főleg TaeHyung. Felpattant a műanyag székéből és átölelt szorosan. - Nem baj, hogy nem kapok levegőt?
 - Mit keresel itt, drágám? - szólalt meg apám, míg Tae kiszorította belőlem az életet. Végül elengedett, hogy tudjak válaszolni, és leültetett az ölébe.
 - Hát, tulajdonképpen felmondtam. Hiányzott a családom és nem bírtam elviselni, hogy egy évben csak háromszor láthatlak titeket, a Troubleök idején. Szóval hazajöttem, és itt is maradok. Jövőre pedig újra járok egyetemre veletek, persze egy évhalasztással. A pénz pedig nem számít. Inkább leszek csóró veletek, minthogy legyen elég pénzem nélkületek - megfogtam vőlegényem kezét. Aztán megláttam kezén, hogy hordja a gyűrűt, ezért kibányásztam sajátom zsebemből és felhúztam ujjamra.
A továbbiakban elmesélték az eddig nem elódázott történeteket, amikről lemaradtam. Nevettünk, miközben ettük az udvaron található grillezőnkből előkerült ételeket.
 - Nagyon örülök, hogy hazajöttél - súgta fülembe, mialatt ujján lévő gyűrűjét babráltam.
 - Én is, hogy megtettem ezt a lépést.
Pár órával később, mikor éppen mind csendben fogyasztottuk táplálékainkat, a szőkeség párja megtörte a nyammogó hangok adta háttérzajt.
 - Egyébként, köszönöm, hogy meghívtatok engem is. Nagyon jól esik így, veletek lenni - sóhajtott HaNeul, közben körbenézett rajtunk. - A szüleim is szerettek sütögetni, és még boldogabbak lennének, ha most itt lennének - mosolyodott el.
 - Miért? - érdeklődtem utolsó gondalata jelentésén.
 - Mert megtudnák, hogy nagyszülők lesznek - kortyolt bele italába, míg mosolya huncut vigyorrá alakult át.
 - Hogy? - kapta fel fejét YoonGi, miközben mindenki más nagyokat pislogott szó nélkül. - Úgy érted, hogy...? Mikor?
 - Múltkor, amikor részegek voltunk, emlékszel? - tette le poharát.
 - Ez azt jelenti, hogy apa leszek? - HaNeul bólintott hevesen. - Ugye nem szivatsz? - megrázta fejét a lány, mire a szőkeség megölelte szorosan. - El sem hiszem - tapsolni kezdtünk, ujjongani az újdonsült szülőknek.
 - Ők ketten eljegyzik egymást - mutatott ránk EunJung. - Nekik gyerekük lesz. Én pedig még egy normális randevút sem kapok. Hallgass - csitította le HoSeokot, mielőtt még megszólalt volna. A fiú arckifejezésétől viszont hangosan elnevettem magam. A többiek meg rajtam nevettek.
Ezt vártam, ezt az érzést. Amit ők adtak. A boldogság. Amikor nem is csinálunk semmit, de mégis jól szórakozunk egymás társaságában. Otthon érzem magam velük, a családommal.

Végül mégis jó vége lett a dolgoknak. JiYeon megtalálta JungKookot, a hercegét. HyeRan JiMint, a lovagját. HaNeul YoonGit, a várőrét, aki akár fegyverrel is, de megvédi leendő gyermekének anyját. EunJung HoSeokot, az udvari bolondját. Én pedig TaeHyungot, a hazudós királyomat. És örülök neki, hogy ilyen királyi udvarom van. Igaz, hogy édesanyám időközben elhunyt, de ő is azt akarná, hogy boldog legyek.

37.rész - Loyalty

/SeoNa pov/

A laptopomon bütyköltem össze zenéket előre, még abban az egy órában, ami megmaradt nekem felkészülésnek az adás előtt. Félfülemről lecsúsztattam fejhallgatóm, ha Matthew szólni akarna hozzám valamit, halljam is. Aztán egyszer felnéztem gépemről, mivel éreztem lakótársam tekintetét magamon.

 - Mi az? - pillantásom találkozott az övével.

 - Nagyon koncentrálsz - nevette el magát.

 - Szeretném, ha jó lenne a zeném. Mi a baj azzal?

 - Semmi - felállt székéből. - Sok sikert, ha nem érnék vissza a kezdés előtt. Tudsz mindent, szóval menni fog - becsukta maga mögött az ajtót. Utána fordultam, de már el is tűnt alakja.

 - Miért bámul ennyit? - motyogtam magamban. Aztán reflexből felvittem szemeimet a lámpára, ami akkor villant fel vörösen. Átváltottam angolra, majd bemutatkoztam illően a mikrofonba. - Szép napot mindenkinek! Nana vagyok, az új rádiós dj, itt a BBS Americánál. Szöulból érkeztem ide, és eddig nagyon tetszik a város, és az ország is. Az adást pedig úgy fogom vezetni, mint otthon. Félidő saját zenék, félidő kért dalok. Csak hívjátok a szokásos számot. És akkor kezdjük is azzal a zenével, amit a repülőutam alatt raktam össze. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. A levegőben - megnyomtam a lejátszás gombot, aztán kihangosítottam, hogy ne csak fejhallgatómon legyen hallható a melódia. Felálltam székemből, az ablak mellé sétáltam, miközben hagytam, hogy a dallam beleszálljon fülembe. - Vajon merre lehettek most? - suttogtam kitekintve az ablakon. - És vajon meddig leszünk távol egymástól? - ekkor az ajtó nyitódása zavarta meg gondolkodásomat. Matthew tért vissza helyiségbe, a zenét meghallva pedig táncolni kezdett azonnal. Megmosolyogtam cselekedetét, majd visszahuppantam székembe. Matthew hasonlított YoonGira. Ő is szinte mindig elkísért a rádióhoz, ő is mindig táncikált, ha tetszett neki a zeném. Vele is sokat nevettem, jól éreztem magam. Viszont egy dologban különböztek. Matthew nem YoonGi, és nem is lesz az. Mark és Jackson is néhány mozzanatban hasonlítanak a szöuli brancsomhoz, de soha nem lesznek egyek velük. A honvágyam sem fog elmúlni egy ideig.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
 - Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
 - A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.

/TaeHyung pov/

Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
 - Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
 - Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
 - Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
 - SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
 - Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
 - Igen, YoonGi, ezt.
 - Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
 - Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
 - Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
 - Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
 - Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?

/SeoNa pov/

Azt hittem, hogy a nyár lassan és vontatottan fog telni, de egy hónap szinte egybefolyt, egy napnak tűnt az egész. Alig aludtam, mert későn feküdtem, korán keltem. Az időm kisebb részét a Markson párossal, a nagyobbik részét pedig Matthewval töltöttem, aki olyanná vált számomra, mint egy báty. Mindig kisegített, ha valami kellett, elkísért mindig munkába, csinált nekem reggelit elvitelre.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.

 - Mit művelsz?! - toltam el magamtól ingerülten.

 - Azt hittem, hogy alakul valami - magyarázkodott értetlenül nézve.

 - Maximum egy húg-báty kapcsolat alakulhat ki köztünk. Sajnálom, de... - sóhajtva neki támaszkodtam a korlátnak. - ...nekem van egy vőlegényem, otthon, Szöulban.

 - Oh, értem - ő is rátámaszkodott a korlátra, és szinte megtörhetetlen csend keletkezett körülöttünk. - Azért jó tudni, hogy még vannak hűséges lányok odakint, a nagyvilágban. Igazán szerencsés az a fiú, hogy téged megkapott.
 - Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
 - Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
 - Hogy is hívnak?
 - Anne.
 - Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
 - Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
 - Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
 - Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
 - Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.
Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
 - Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
 - Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
 - Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
 - Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
 - Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...

Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.

/TaeHyung pov/

Az első nap az új tanévben, másodikosként, és lassan három hónapja már, hogy nem láttam SeoNát élőben, két hónapja pedig nem is beszéltem vele. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor összeütköztünk az egyetem előtt. Ugyanabba a terembe kezdtük a második évünket is, mint tavaly, csak éppen ezúttal nem volt padtársam. Az óra végén kisétáltam a teremből a diákfolyammal együtt.

 - Hé, szépfiú! Biztos jó irányba mész? - egyszer csak meghallottam SeoNa hangját, mire megfordultam. Az osztályom elhaladt a lány előtt, és akkor észrevettem a szőke fürtöket. Odafutottam hozzá és felkaptam derekánál fogva, majd magamhoz öleltem.

 - Mit keresel itt? - csókoltam meg, mielőtt még válaszolni tudott volna kérdésemre.

 - Visszahozott az áramlatom - húzta mosolyra száját.

 - Hála istennek! - csókoltam meg újra.

 - Hol lehetnek vajon a többiek?

 - Valószínűleg az ebédlőbe mentek - összefontam ujjainkat, és elindultam az említett helyszín felé. Amikor pedig a törzshelyünkhöz értem, és megláttam őket, elrejtettem a hátam mögött a lányt. - Találjátok ki, mit találtam a folyosón - ekkor pedig kipörgettem menyasszonyom hátam mögül. Mindenkinek felfelé görbült szája, a pupillák pedig kitágultak a meglepettségtől. - Egy SeoNát - a lányok azonnal felpattantak, hogy megöleljék. - Jól van, elég lesz. Had üljön le - mind helyet foglaltunk az asztalunknál az ebédlőben.
 - Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
 - SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
 - Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
 - Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
 - Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
 - Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.

Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
 - Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
 - Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
 - Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
 - Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
 - Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
 - Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.

Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.

33.rész - One last time (+16)

/SeoNa pov/

Ott álltam több száz szempár előtt. JungKook eközben kamerájával a reakciómat vette, és előttem féltérdre ereszkedve várta a válaszom a férfi, akit szeretek. Felhúztam egyik szemöldököm, hogy elrejtsem a belül már fangörcsölő lány énem - hiszen egy lány csak örül annak, ha megkérik a kezét -, hogy ne azt lássa, hogy ilyen könnyedén igent mondok.

 - Apámmal már beszéltél? - fontam össze karjaim magam előtt a hatás kedvéért, de a mosolyom már nem tudtam elrejteni.

 - Áldását adta ránk - halk kuncogást hallatott a lányok egy része.

 - És a bátyám helyett bátyám is? - pillantottam a laptop mögött álldogáló YoonGira, mire szinte minden jelenlévő ugyanúgy a fiúra sandított félszemmel.

 - Ha már eddig kibírtátok egymást, nem tehetek semmit - szólt bele a mikrofonba megvonva vállát.

 - Basszus! - elvigyorodtam. - Akkor csak igent kell mondanom? - sóhajtottam leengedve karjaim. - A válaszom igen, te bolond, kelj már fel végre! - húztam pólójánál fogva, és csókoltam meg, mire a tömeg tapsolásba és ujjongásba kezdett. Eltávolodva kicsit számtól felhúzta a gyűrűt ujjamra, majd két tenyerével közrefogta arcomat egy újabb csókot adva ajkaimra.
 - Akkor a Trouble utolsó dalaként és az újdonsült jegyespár tiszteletére szóljon a 'Listen'. Jó szünetet mindenkinek! - ekkor pedig felzendült az említett lassú dal a hozzáillő rock betétjével, mire mindenki megfeledkezett rólunk, legtöbben párjaikat vonták egy ölelésbe, a többiek pedig utoljára meglátogatták a bárpultot. TaeHyung szemébe néztem, és karjaimat vállára tettem, majd összekulcsoltam ujjaimat, ő pedig automatikusan átkarolt derekamnál.
 - Akkor most a királynőd vagyok? - kérdeztem pont olyan hangerőn, hogy csak ő hallja a dallam mellett, válaszul pedig bólintott elmosolyodva. - Akkor te vagy a királyom - ismét beleegyezően bólintott egyet. - És hogy fogod irányítani a királyságot nélkülem?
 - Meg fogom oldani, ne aggódj - Valójában nem is azért aggódtam, hogy mit fog csinálni egész nyáron, amikor még tanulnia sem igazán kell, nélkülem. Inkább azon kattogtam, hogy én mihez kezdek majd egymagam a nagy almában. Viszont ahogy felnéztem vőlegényem íriszeibe, mosolyra húztam számat, és el is felejtettem egy darabig mindent, ami miatt forogtak a fogaskerekeim odabent a koponyámban.


/NamJoon pov/

Nana barátjának leánykérése után mindenki elmerengett a távolba az utolsó dal alatt, mintha csak előre akarnák látni, mi történik velük, hogy vajon lesz-e nekik is ilyen élményük a jövőben. Még SunYoung is a bárpultra könyökölve nézelődött, elbambult a diáktengert nézve.
 - Khm, khm... - köszörültem meg torkom direkt, és elég hangosan, hogy meghallja, de még mindig elmerengve nézett ki fejéből. Ezért oldalba böktem könyökömmel közelebb lépve hozzá, amire végre felfigyelt, és rám pillantott, amitől hirtelen bent is maradt a mondanivalóm, mikor a fénycsóva megcsillant szemében. - Nézd! - biccentettem Miss Choi és Mr. Kim felé, akik az ajtónál csevegtek vigyorogva, mikor már összeszedtem a szavakat a földről, amiket a szépsége lökött ki számból. - Szerintem összejöttek. Nem úgy néznek ki?
 - De, valószínű, hogy megtalálták a közös hangot. Legalább nyáron sem fognak unatkozni - fordította feléjük fejét.
 - És én lehetnék a te nyári elfoglaltságod? - felém kapta tekintetét, amibe mélyen belenéztem. - Lennél a barátnőm, SunYoung?
 - Öhm... - forgatta szemeit, gondoltam, hogy egy normális választ keresett. Addig, amíg olyan hangokat adott ki, mint egy mindjárt bekrepáló számítógép, töltöttem kettőnknek egy-egy sojut felespoharakba.
 - Mi lenne, ha válaszadás helyett csupán innánk az első napunkra együtt? - az italra pillantott, amit felé nyújtottam. - Addig kell ezt itt tartanom, amíg nem a második napunkat kell ünnepelni? - halványan elmosolyodott, majd elvette tőlem a kis üveg felest. - Az első napra? - tartottam felé a saját italomat egy koccintás reményében, ami egyféle megerősítésként szolgált nekem. Az a halvány mosoly kiszélesedett egy vigyorrá és egy apró nevetést is hallatott, aztán összeérintette a poharainkat, amitől felvidultam, de próbáltam visszafogni örömöm, így elfordulva ittam meg a sojum. Köszönöm, TaeHyung, erőt adtál, hogy kimondjam ezeket a szavakat.


/SeoNa pov/

Amikor vége lett a Trouble-nek, a diákok megindultak a saját tempójukban kifelé, valaki baráti támogatással, valaki anélkül. Én meg elkezdtem összeszedni a felszerelésemet, hogy minél előbb hazamehessek jómagam is, bár boldog voltam ott és akkor. A srácok még maradtak segíteni nekem összepakolni, és valahogy arcukon és az összenézéseikből úgy tűnt, hogy nem csak a leánykérést rejtegették előlem, tervezgették a hátam mögött.
 - Nana, tudod, mire gondoltunk? - vette ki a kezemből a kötegnyi kábelt JiYeon.
 - Már alig vártam, hogy valaki végre megszólaljon - jegyeztem meg szarkasztikus hanglejtéssel.
 - Eljegyzési partinak, mi lenne, ha elmennék a hétvégén Las Vegasba mind? Mindenki hozza a párját, és elbúcsúztatunk téged hivatalosan - körülnéztem a többieken, és ahogy gondoltam, már nélkülem megbeszélték az egészet. - Holnap kora délután indul a repülőnk - fűzte még hozzá a lány.
 - Szóval nem is lett volna választásom igazából, hogy menni akarok-e vagy nem - csuktam le laptopom, és mélyesztettem bele a laptoptáskába.
 - De megkérdeztelek, nem igaz? - vigyorodott el. - HaNeul szervezte meg számunkra ilyen hamar. Annak a lánynak vannak ám kapcsolatai - csodálkozott el, miközben tovább pakolászott.

Amint befejeztük a rendrakást, mindenki ment a saját utjaira. Szétválásunk előtt pedig megbeszéltük, hogy délután egykor találkozunk a Gimpon reptéren a bejárat előtt.
TaeHyunggal hazamentünk, én bevonultam a hálószobába és magamra csuktam az ajtót, hogy felhívjam az amerikai férfit az állás miatt. Tárcsáztam a kis névjegykártyáról a telefonszámot, majd fülemhez emeltem a készüléket.
 - Jó estét, Lee Hoon! Kim SeoNa vagyok. Az állás miatt hívom.
 - Oh, SeoNa! Mondja a válaszát - kedves hangon szólt bele a telefonba.
 - Elfogadom a lehetőséged - sóhajtottam. - Holnap utazom Las Vegasba a hétvégére, és aztán már kezdhetek is, ha akarja.
 - Ne legyen túlbuzgó azért. Hétfőn csak utazzon New Yorkba, és keressen meg engem, aztán még elhelyezkedik, megismeri a környéket. Rendben? Addig is jó mulatást Vegasban - és ezután megszakította a vonalat. Elvettem fülemtől mobilomat, és az ölembe eresztettem kezemet a képernyőt nézve. Ekkor TaeHyung benyitott és lehuppant mellém az ágyra. Vállára hajtottam fejem, és beszívtam finom illatát.
 - Holnap délelőtt elvinnél apuhoz, hogy elköszönjek? - hümmögött egyet válaszul. - Köszönöm - fújtam ki levegőmet egy sóhaj formájában.

Az nap maradék részében bepakoltunk az útra, én pedig a plusz dolgokat, amikre szükségem lehet New Yorkban. Én végül két bőröndbe és egy hátizsákba fértem el, vőlegényem egy darab nagyobb sporttáskájával szemben.
Lerogytam az ágyra a csomagjainkat nézve. Egy kicsit el is szomorodtam.
 - Akkor ez most az utolsó éjszakám itt? - szinte úgy éreztem magam, mint aki szakítani akar. - El kell búcsúznom egy időre ettől a helytől, ahol mindent ismerek? - barátom leült mellém.
 - Gyorsan eltelik az az idő, Nana - Én is remélem.

Másnap, ahogy kértem, Tae elvitt szülőmhöz délelőtt, hogy tőle is elbúcsúzhassak. Az ott létünk alatt végig mosolygott, amit jó volt látni, azok után, hogy anya elhunyt. Megígérte nekem, hogy ilyen is marad, HongJoo pedig vele fog maradni egy ideig, nehogy depresszióba essen a gyász miatt, amitől persze megkönnyebbültem. Be is jelentettük édesapámnak, hogy megkérte a kezem az oldalamon lévő személy. Az arca pedig még jobban felderült, amitől szám széle inkább lefelé konyult, mert itt kell hagynom annyi mindent. Még el sem mentem, máris honvágyam volt.
Nagynéném felhívott az emeletre, hogy négyszemközt beszéljen velem. Bementünk a szobámba, és levett valamit a polcomról, amíg én behajtottam az ajtót.
 - Ez anyukádé volt - adta át a nyakláncot. - Én tettem ide a temetés után, anyukád azt akarta, hogy a tied legyen - megnéztem a kezemben tartott ezüst nyakláncot, melyen egy ezüst földgömb lógott. - Mindig is azt akarta, hogyha majd egyszer nagy leszel beutazod a világot, csak soha nem bírt elengedni úgy igazán.
 - Köszönöm, HongJoo, hog ezt odaadtad - segített feltenni nyakamba, majd megöleltem. - Vigyázz, kérlek, apura.
 - Úgy lesz.
Visszamentünk a ház férfiaihoz a nappaliba, még kicsit beszélgettünk a munkámról, az eljegyzésről, és arról, hogy édesapám mennyire is büszke rám. Aztán elindultunk vissza a lakásunkra, hogy letegyük a kocsit, hogy ne kelljen senkinek sem visszavinnie hozzánk, és ezért taxiba tettük csomagjainkat, és el is indultunk a Gimpon repülőtérre, ahonnan kettőkor indult is a gépünk egyenesen Las Vegasba.
A többiek ott vártak már a bejárat előtt, ahova megbeszéltük a találkát, és velünk együtt teljes lett a tizes létszám. HaNeul elintézte mindenkinek az útlevelet és a repjegyeket is, így semmiért se kellett aggódnunk. Tényleg hihetetlenek ennek a lánynak a kapcsolatai. Kint szórakoztunk, nevetgéltünk a friss levegőn, míg nem volt annyi az idő, hogy felszállhassunk járatunkra.
Már a kapunál álldogáltunk, és vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk, amikor jött egy sms-em. HongBintől jött.
 - Kitettelek a csapatból, mert anyád nem ezt akarta volna. Sok szerencsét Amerikában, SeoNa! - elmosolyodtam, aztán válaszoltam neki egy 'Köszönöm'-mel, végül visszatettem zsebembe a készüléket.
A repülőre csupán telefonom, laptopom, a fejhallgatóm, és a nyakpárnámat vittem fel. És mint, ahogy hivatásom is kimondja, zenét csináltam a tizenegyórás repülőút alatt. Míg a többiek vagy filmeztek, vagy aludtak, vagy simán játszottak telefonjukon, vagy ahogy én is néha szünetképpen, bámultam a felhőket, amik mellett elhaladtunk. Az első repülőutam volt, mégsem féltem, sőt, még élveztem is. Bár azokat a pillanatokat nem, amikor a mellett ülő TaeHyung dobálta magát, a helyét keresve, hogy hogyan tudna elaludni. Egyszer meguntam, és inkább odaadtam neki nyakpárnám, azután úgy aludt, mint a tej.
Az utazás alatt összehoztam két számot is, melyet talán az elsők között fogok leadni a BBS Americában, mivel amint beléptünk Amerika légterébe, megcsapott valahogy az amerikai slágerek szele, és ez ihlette a két zenét.

A landolásunk Nevada államban is simán ment, a táskáinkat, bőröndjeinket begyűjtve pedig elindultunk kifelé. Közben pedig bárhova is nézett az ember, az alkalmazottak köszöntöttek minket Las Vegasban. Feliratok mindenhol, habár még csak a reptéren jártunk. Kint a hatalmas bejárat előtt egy fekete limuzin várakozott, ami csak szintén tükrözte a város fényét.
 - Valaki tudja mennyi itt az idő? - szólalt fel hangosan HoSeok.
 - Tíz harminckilenc - válaszolt JungKook, aki csak felnézett reptér bejárata mellett lévő nagy órára.
 - És pont időben vagyunk - jelentette ki HaNeul megigazítva színes nyári ruháját. - Beszállás! - kiáltotta el magát, mire elindult a hosszú jármű felé. - Mire vártok még? - nézett körbe rajtunk. A fiúk szinte rohantak a limuzinhoz, és bedobták annak csomagtartójába a táskáikat, majd el is tűntek az autóban.
 - Köszönöm, hogy én is jöhettem, SeoNa - lépett mellém HyeRan. - Mégsem olyan rossz, hogy megismertelek - mosolyodott el.
Mindenki bepattant a fekete járműbe, majd szép angol kiejtéssel jelezte HaNeul a sofőrnek, hogy indulhatunk. A tizenhat személyes limuzinban bőven elfértünk, és jól is szórakoztunk.
 - Tudjátok, hogy mi a legjobb abban, ha egy nagy céget örökölsz a szüleidtől, és majdnem hozzámész egy másik gazdag sarjhoz? - szakította félbe beszélgetéseinket YoonGi oldalbordája. - Hogy felejthetetlenné lehet tenni egy kis pénzzel a dolgokat. Szóval költsünk, amennyit akarunk, mivel én és TaeHyung apja is támogatjuk ezt az utat - ujjongásba törtek ki a srácok, amitől meg is ijedtem hirtelen. Aztán megszólalt a férfi a kormány mögött, majd leparkolt. Ahogy bepattogtunk a kocsiba, úgy pattogtunk ki is, akár a rossz bolhák. - Kedves barátaim! Ez itt a Caesars Palace. Itt fogunk megszállni utazásunk alatt. Fogjuk a cuccainkat, és rohamozzuk meg a szobánkat - ezt kimondta, és úgy is tettünk, ahogy mondta. A hatalmas fehér épületmonstrumba belépve ismét elragadott minket az a fényűzés, ami a várost jellemezte. Mindenhol fények, márványszobrok, virágdíszek, aranyozott szegélyek. Elképesztő egy látvány volt.
HaNeul elintézte a bejelentkezést, majd elindultunk a lifttel a negyedikre - még a lift éleiben is aranyozott csíkok húzódtak végig.
 - Ki hiszi el, hogy kézenállásban sétálok majd be az ajtón? - jelentkezett HoSeok, akit már így is eléggé megváltoztatott az amerikai levegő.
 - Százat rá, hogy nem megy - kontrázott rá JiMin.
 - Tartom - szólalt meg EunJung a fiúra nézve.
Ahogy felértünk a szobánk elé, HoSeok elkezdett bemelegíteni, előre engedett mindenkit a belépéssel, aztán amikor már JungKook is készen állt a kamerájával, eljött az igazság pillanata. Kézre állt, rendesen tartotta azt, majd elindult előre, és sikerült neki. Belépkedett kezein, akárcsak a lábain szokta. Leengedte lábait, és újra talpain állt. Kicsit vöröslött arca a fejébe tódult vértől, de megérte neki bizonyítani.
 - Akkor kérem a pénzeket azoktól, akik nem hittek bennem - sétált hozzánk, mire EunJung megcsókolta őt a semmiből. Nagyokat pislogtam, akárcsak az aranyhal a zacskóban, és a többiek is követték példámat. Aztán, mikor végre elszakadt a lány a fiú szájától HoSeok próbálta elemezni a helyzetet. - JiMin? Hol a pénzem?
 - És ő?
 - A pénzemet, JiMin - rendezték a tartózást, aztán elindultunk felfedezni a hatalmas hotelszobát. Ledőltem a nappaliban fekvő kanapéra, ami egyből a kedvenc tárgyammá vált a helyiségben.
 - Gyerekek! Ez a fürdőszoba hatalmas! - JiYeon jelentkezett a fürdőből, közben lehunytam szememet.
 - Enyém ez az ágy! - a hallott hangokból leszűrtem, hogy JiMinékkel és YoonGiékkal kell osztoznunk Taevel a hálószobán.
 - Puha az ágyunk - emelte fel lábaimat, majd ült le, és végül tette ölébe lábaim vőlegényem.
 - Kérdezhetek valamit? - nyitottam ki szemeim ránézve, mire bólintott. - Előttem már voltál együtt lánnyal?
 - Dehogyis! - láttam szemeiben, hogy hazudik, szája szélén pedig a vigyort, ami csak megerősítette ezt. Felhúztam szemöldököm. - Na, jó! Eggyel - még magasabbra tettem félszemöldököm. - Volt néhány, na.
 - Nekem nem tudsz hazudni. Látom, ha nem az igazat mondod - sóhajtva lehunytam ismét szemeimet. - Egyébként meg azért kérdeztem, mert neked, ha van fekvőfelület, már az jár az eszedben.
 - Nem igaz! - mentegetőzött, mire egyik szememet kinyitottam, és a combomon pihenő kezére pillantottam. - Ez nem azt jelenti, hogy arra is gondolok. Na, de, jó, most már igen, mert te mondtad. Különben én ártatlan vagyok. Te rontottál el.
 - És ez nem jó? - dünnyögtem pilláim pihentetve, mire a válasz csak csend volt. - Na ugye.
Miután mind körbe jártuk a kapott hotelszobánkat, és kellőképpen kifosztottuk a minibárt, leültünk pár órára a nappaliba, hogy jobban megismerjük egymást. Keresztbe mentek a kérdések egyesek múltjairól, hogy mit tervezünk a jövőben, mit fogunk csinálni az egyetem után, és ekkor elmerengtem az új állásomon. Viszont JiYeon oldalba bökött, így visszatértem közéjük lelkileg is.
 - SeoNa! Már akartam kérdezni - irányította azonnal felém a témát JiMin. - Honnan ismered HyeRant? - összenéztem az említett lánnyal.
 - Hát az úgy volt, hogy ő a szomszédom. Mármint volt, amíg el nem költöztem TaeHyunghoz. És... - körbenéztem a srácokon, majd visszatért a pillantásom a lányra. - egy darabig a barátnőm is volt - meghökkent arcokat kaptam válaszul.
 - Szóval ő az exed?
 - Valahogy úgy, de mi lenne, ha most mindenki felöltözne szépen, és elmennénk egyet inni, ha már Vegasban vagyunk - sikeresen el tudtam terelni a figyelmet a témáról, és kinyíltak a bőröndök, repültek kifelé a ruhaötletek.
Én lettem kész legelőbb, egy fekete, térd alá érő egyberuhában ücsörögtem a kanapén, mely szatén anyagból készült, derekánál pedig egy csipkés öv karcsúsított, és mivel ehhez a szereléshez nem igazán illett a tornacipő, elhoztam magammal az egyetlen fekete magassarkúmat hozzá. A lányok lassúságára viszont számíthattam volna. Ott üldögéltem a fiúkkal, akik kicsípték magukat, mind ingben, míg kint már lassan lement a nap is. Viszont, amikor kijöttek végre a hölgyek a szobáikból, illetve a fürdőszobából, úgy tűnt, hogy valóban össze vannak rakva. Talán túlságosan is. A párok egymást karöltve haladtak ki a hotelszobánkból - HoSeok és EunJung nem igazán közeledtek egymáshoz még, főleg a csók után elég kínos volt köztünk a levegő.

Amint lement a Nap, csak akkor kelt igazán életre Las Vegas. Fiatalok szabadultak ki az éjszakába, akárcsak mi. Vadulni akartak egyet a nyár kezdetére. Mi igazából engem búcsúztattunk, de jól esett volna az a bizonyos megőrülés egy este erejéig.
Nem messze a Caeserstől, annak szomszédságában találtunk is egy jó hangulatú szórakozó helyet. A 'The Maffia' felirat világított a bejárata felett vörösen, egészen a bárpultig pedig egy vörösszőnyeg vezetett. A hely félhomályban burkolózott, de a szintén vérvörös fénycsóvák kiegészítették ezt, hogy a hangulat tökéletes legyen.
 - Nem fáj a lábad? - hajolt fülemhez vőlegényem, mire megráztam fejem.
 - Fizetem az első kört! - battyogott HaNeul a bárpulthoz, és kikért mind a tizünknek valami erőset, és még annyi kört rendelt ebből, hogy a következő és egyben utolsó emlékem, hogy egy fekete parókás fazon beszélt hozzám.

32.rész - Family or work?

/SeoNa pov/

Régebben, amikor gondolkodni akartam, akkor mindig a házunkhoz közeli bolt mögötti teherautóra ültem, ami már több éve ott rozsdásodott, senki sem mozdította onnan. YoonGival találtuk az egyik sétánk alkalmával még bőven az egyetem előtt. Mivel könnyedén fel lehetett mászni rá, ezért a tetején is simán ücsöröghetett az ember. Persze, a nagylegények már összegraffitizték az oldalát, de ennél jobban semmi sem rongálta, hogy esetleg beszakadjon a teteje. Úgy döntöttem, hogy most is oda kell mennem, ezért taxiba pattantam, és a régi időkhöz híven felhuppantam a járműre. Lógattam lefelé a szélénél a lábamat, és ölembe tett kezeimben szorongattam és forgattam az amerikai férfi névjegykártyáját. Aztán egy sóhajjal felnéztem az égre, és hagytam, hogy a szél kicsit átjárja a hajtincseimet és arcom felületét. Ekkor hallottam meg egy motor hangját közeledni. Lepillantottam, és megláttam az ismerős sofőrt, amint leparkol nem messze tőlem.
 - Miért ülsz megint odafent? - vette le sisakját a szőkeség, viszont kérdésére nem adtam választ, ezért felmászott mellém, de még ekkor sem szólaltam meg. - Mi történt, hogy megint itt kell gondolkodnod és nem veszed fel a telefont?

 - Számít az? - vontam vállat, de a fiú tekintete nem hagyta ezt annyiban. - YoonGi, nem tudom, mit csináljak - bukott ki belőlem végül a vallomás. - Kaptam egy ajánlatot, hogy a BBS Amerikának dolgozzak. Viszont New Yorkba kellene költöznöm, és minimum egy évig haza sem jöhetnék. Nem akarlak itt hagyni titeket, a barátaimat, a családomat. Most lett minden jobb. TaeHyunggal lakom, az iskola és a hajtás is most ért véget, a varrataimat is holnap kiszedik délután. Nem tudom, mit kellene tennem. Válasszam az amerikai állást vagy a családom?

 - Nana, ide figyelj. Akármilyen döntést is hozol, az lesz a helyes. Ha itthon maradsz, talán kihagysz egy remek lehetőséget. Ha mész, ugyanúgy hazajöhetsz, és otthagyhatod az állást.
 - Ha megyek, egy egész évig nem látlak titeket. Az időeltolódást pedig ne is említsük. Lehet, ha én ébren vagyok, ti éppen alszotok, vagy fordítv-
 - Szedd össze magad, Nana. Tudod, mi a helyes döntés. Ez volt az álmod, hogy ismert legyél. Most itt van előtted a lehetőség, szinte a kezedbe adják. Min kell még agyalni? - lenéztem a kis papírdarabra, majd eltettem azt a telefonom mellé zsebembe.

 - Elvihetlek egy körre? Hazaviszlek, oké? Gyere - mosolyodott el biccentve, majd lemásztunk a teherautóról. Lent odaadta a másik sisakot, amit fel is tettem fejemre. Beindította a motort, majd mikor átkaroltam derekát el is indultunk. Továbbra is forogtak a fogaskerekek a fejemben, hogyan is kellene döntenem, mi lenne a helyes. A városig szeltük az utakat teljes sebességgel, aztán lejjebb lassított, amikor megérkeztünk a ház elé. - Tudod, hogy bármikor megkérhetsz, hogy vigyelek el valahova kiszellőztetni a fejed, ha szükséges, ugye?

 - Köszönöm, tudom - nagyot sóhajtottam, majd elmosolyodtam. - Akkor én megyek is, holnap találkozunk az egyetemen.

 - Döntened kell, oké? - tette vissza fejére a sisakját, majd integetve elhajtott. Még egy darabig ott ácsorogtam, lassan kiszöktek a könnyek is a szememből ahogy ott álltam egyedül, ezért végül felbattyogtam. Benyitottam a lakásba, és egy TaeHyung borult rám hirtelen, engem egy ölelésbe burkolva.

 - Hol voltál, SeoNa? Miért nem vetted fel a telefonod? - dünnyögte vállamba, aztán két kezével megfogta vállaim, eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. - Ne csinálj többször ilyet velem!

 - Csak lemerült a telefonom - vettem ki zsebemből a készüléket, és mutattam fel. - Megyek, felteszem töltőre, rendben? - elállt utamból, így bementem a hálószobába, és azt tettem, amit mondtam, hogy fogok. Leültem az ágyra, és amikor egymagam voltam, mert párom elvonult a fürdőszobába egy zuhanyzás erejéig, zsebembe nyúltam a névjegykártyáért, de az nem volt kitapintható. Kisiettem az előszobába, hátha véletlenül leejtettem érkeztemnél, és ahogy sejtettem ott hevert a földön, de elgondolkodtam, hogy vajon meglátta-e a kis cetlit.

A hosszú szünetben az egyetem étkezdéjében ültem JiYeonnal, és részleteztem neki, amit tömören levázlatoltam neki barátom elalvása után üzenetben tegnap. Figyelmesen végig követte a történetemet, amíg az ebédjét fogyasztotta.

 - Mit fogsz csinálni most, Nana? - tett egy falatot szájába két mondat között. Ez egy nagyon jó kérdés. Turkáltam oda-vissza ételemet, mikor megérkeztek a többiek is asztalunkhoz a padtársam nélkül, aki elmondásuk szerint még meglátogatta a mellékhelységet.

 - Az ajánlaton jár ennyire az eszed, hogy nem eszel? - bökött oldalba könyökével EunJung.

 - Várjunk egy pillanatot - tettem le kanalamat összeráncolva szemöldököm. - Én csak JiYeonnak és YoonGinak mondtam el a dolgot...Szóval te is tudod, mert JiYeon szobatársa vagy - fordultam a lány felé, aki egyetértően bólogatott. - Te biztos tudod, mert a pasija vagy - haladtam tovább a kamerás hercegre. - Te Kook szobatársa vagy, szóval egyértelmű - állt meg ujjam HoSeokon. - Tiszta lepcsesszájúak - jegyeztem meg magamnak hangosan. - Te pedig JiYeon padtársa vagy, aki nem bírja ugye összehúzni a cipzárt a száján - fejeztem be JiMinnel, és egy szúró tekintettel volt szobatársam irányába. - Akkor mindenki tudja a sztorit, kivéve TaeHyungot - összegeztem magamnak a helyzetet.

 - El kellene mondanod neki is - erősködtek. - El akarod hallgatni előle?

 - Azt sem tudom még, mi a válaszom az ajánlatra. Tae pedig biztosan-

 - Mit csinálnék? Miről maradtam le? - huppant le mellém az előbb említett.

 - Biztosan nem szeretnéd, ha színes lenne a hajam - vágtam rá kérdésére az első gondolatfoszlányt, ami eszembe jutott. - Bár meg is gondoltam magam, szeretem szőkén a hajam, szóval hagyjuk is - mosolyodtam el, majd folytattam ebédemet.

 - Srácok! - terelte magára a figyelmet HoSeok a kedvemért. - Most pénteken van a tanév utolsó Trouble-je, és persze a tanév utolsó napja is. Összeöltözhetnék az alkalomra, nem? - körülbelül eddig figyeltem a beszélgetést, és inkább elvesztem gondolattengeremben. Remek lehetőséget kaptam, de nem akarom itt hagyni ezeket a lökötteket, akik most körül vesznek. Belecsobbannék inkább egy totál ismeretlen környezetbe a több fizetés miatt? Vagy csupán azért, hogy kipróbáljam magam a nagyvizen? Egy év nagyon hosszú számomra. Lehet, csak kitaszítana magából New York, mint egy seb az oda nem illő tárgyakat, mint a koszt. - Te is benne vagy, Nana? - hevesen bólogattam a kérdező felé, aztán a lányok felé pillantottam, hogy később avassanak be, mégis mibe egyeztem bele.

Mielőtt még mind hazamentünk volna, a lányok gyorsan levázlatolták nekem a dolgomat, majd mind mentünk saját utunkra. Én bepattantam TaeHyung mellé a kocsiba, és amíg fel nem értünk a lakásunkra meg sem szólaltam. Viszont amikor lepakoltam táskámat az ágy mellé, és lehuppantam a fekvőhelyre még mindig egy szó nélkül, párom aggódni kezdett.
 - Történt valami, hogy az egyetem óta meg sem szólaltál? Még ebéd közben is máshol jártál.

 - TaeHyung, el kell mondanom valamit - pillantottam fel rá, mire lerogyott mellém az ágyra aggódva. - Kaptam egy állásajánlatot egy nagyobb rádiótól - kezdtem bele.

 - Láttam a névjegykártyát - húzta el száját egy kicsit.

 - Nem Yorkba kellene költöznöm. Több pénzt kapnék, ismertebb is lennék valószínűleg, de nem jöhetnék haza, csak néha, amikor szabadságot kérek - sóhajtottam egy mélyet.

 - És hogy döntöttél?

 - A többiek már mind tudják, mert JiYeon nem bírta becsukni a száját, de addig nem akartam dönteni, amíg te nem tudod.

 - El kell fogadnod - ellenkezni akartam, de még mielőtt megszólalhattam volna, megfogta kezemet. - Ez egy nagyon jó lehetőség, egy elhalaszthatatlan. Nem hagyhatsz ki egy ilyen ajánlatot, Nana. Tudom, hogy messze leszel a barátaidtól, a családodtól, de menned kell - szorította meg kezem. - Ne az tartson vissza, hogy távol leszünk. Megoldjuk ezt is, meg mindent. Menj el zuhanyozz le, és addig gondold át még egyszer, rendben? - bólintottam mosolyogva, és bevonultam a fürdőszobába tiszta ruhákkal.
A frissítő és valóban a gondolkodást beindító zuhany után, amikor kiléptem a fürdőszobából, TaeHyung viszont sehol sem volt. Mindegyik helyiséget átnéztem, de sehol. Telefonját pedig nem vette fel, és ezt az egészet egy visszavágóként fogtam fel, amiért én is eltűntem.


/TaeHyung pov/

Amikor SeoNa eltűnt a fürdőszobába, megfogtam kulcsaimat, és a parkolóban a ház előtt bepattantam a kocsimba, és elindultam. Mintha barátnőm mosolya elindított volna egy gondolatszálat fejemben, aminek még én sem tudtam a végkimenetelét, annyit tudtam ott a kormány mögött, hogy az apjához kell mennem azonnal. Ahogy távolodtam a várostól az eső is cseppekben kezdett hullani, az ég pedig gyorsabban elsötétült, mint általában, a szürke záporfelhők miatt.

Az utak csúszósabbak lettek a víztől, így lassabban kellett hajtanom, ezért egy fél órával tovább tartott utam. Viszont mikor végül odaértem, becsöngettem, SeoNa apja mosolyogva nyitotta ki a kaput, és invitált beljebb. Leültem a konyhaasztalhoz, és egy pár percig csak csendben ücsörögtem, míg egy italt le nem tett elém.
 - Szóval, mit szeretnél? Mi szél hozott ide ilyen váratlanul? - foglalt helyet ő is.
 - Szeretném megkérni a lánya kezét - jelentettem ki, amitől még én is meglepődtem. - Szeretném, ha áldását adná - elmosolyodott, amit jó jelnek vettem.
 - Nagyon jó gyereknek látszol, aki tudja az illemeket, de igazából én nem ezt nézem. Engem addig nem érdekel, hogy ki van SeoNával, amíg ő is boldog és nem keveredik bajba. Megtudtam, hogy a lányom elmondta a családi átkot is neked, és mivel aszerint te vagy, akinek mellette kell lennie, hogy tudnám ezt megtiltani? - nevette el magát. - Szóval én áldásom adom rátok, de találj az egyetem után valami munkát, mert a szüleid nem lesznek mindig ott mögötted. A feleségem is korán elment, de te segítettél SeoNának túllépni, amit köszönök neked.
 - SeoNa valószínűleg nem mondta, de kapott egy álláslehetőséget Amerikában, mint rádiós.
 - És ezt azért mondod el, mert...?
 - Egy év múlva tudna legelőbb hazajönni, ha elutazik.
 - Fiam, nem érted, ugye? Engem csak az érdekel, hogy ő boldog legyen. Mindegy, hogy ritkán látom majd, de akkor boldog legyen, ez számít nekem, mint apának. Ő az egyetlen gyermekem, szerintem nem is lesz több, szóval az az egy legyen elégedett és boldog. Ezért is tudom, hogy te tökéletes leszel neki. Már az első alkalommal, amikor itt jártál, láttam, hogyan néz rád a lányom. Ne szúrd el - kacsintott, majd megveregette vállam. - Most meg menj haza, mert későre jár, és még sokat kell vezetned. Minden jót - kikísért a kapuig, majd integetett, amíg el nem tűntem a felhajtóról. A mosoly odaragadt az arcomra, levakarhatatlanul. Szeltem az utakat, ekkor már gyorsabban, mivel a hirtelen zápor már elvonult, és mikor leparkoltam, elővettem telefonom.
 - YoonGi - szóltam bele, mikor a hívott fél felvette. - Nagy baj lenne, ha még egy dologra megkérnélek? Holnapra tervezek valamit, de segítség nélkül nem megy - elvigyorodtam, majd leecseteltem neki a tervem. Majd amikor megszakítottam a vonalat, felsiettem a lakásba. Benyitottam, és az előszobában már SeoNa várt, összefont karokkal állt előttem. Még be sem csuktam magam mögött az ajtót, de már elkezdett szidni.
 - És neked minek van telefonod? Hol jártál ilyenkor? Miért nem szóltál, hogy elmentél valahova, ne aggódjak? - elmosolyodtam, és közelebb lépve megcsókoltam. - Nem akarsz filmet nézni?
 - Mit szeretnél nézni? - nézett szemeimbe.
 - Titanic?
 - Múltkor sem néztünk végig.
 - Te érdekesebb voltál, mint az a régi film - vettem fel egy félmosolyt.
 - Bolond! - paskolta meg arcom. - Csinálj popcornt, addig elindítom a filmet.
 - De ne kelljen holnap reggel azt takarítanom a szőnyegből megint - figyelmeztettem, mire egy aranyos grimasz volt a válasza. Elkészítettem a popcorn, majd leültem mellé a kanapéra, és ekkor rám mosolygott. Holnap remélem, még boldogabb leszel.

Másnap reggel kipihenten keltem fel az ébresztőmre. Kicammogtam a konyhába, mivel SeoNát nem találtam meg magam mellett. És ott találtam, ahol gondoltam, hogy lesz. Éppen reggelit készített nekünk. Miközben mellé sétáltam a nappaliban lévő kiborult popcornra pillantottam.
 - Igen, azt fel is takaríthatod, ha már így ránéztél - sandított rám, amíg szedte tányérokra az elkészült ételt.
 - Majd feltakarítom, ha hazajöttem - öleltem át hátulról. - Imádok úgy kijönni a hálóból, hogy éppen a kedvenc reggelim csinálod az én pólómban.
 - És biztos azt is imádni fogod, ha a nappali tele lesz hangyákkal. Takarítsd fel különben addig nem kapsz reggelit, TaeHyung - hámozta le kezeimet magáról. - Gyerünk - csapta meg fenekem.
 - Ez felidézett valamit - mosolyodtam el, miközben a seprűért indultam.
 - Inkább maradj csendben és csináld, amire kértelek - szólt még utánam.
Amíg takarítottam fel a kukorica szemeket a padlóról, a szőnyegből, néha-néha a szőkeségemre pillantottam, és ott falatozott az asztalnál, engem figyelve, mosolyogva. És pontosan ekkor jöttem rá, hogy miért is szeretem igazán, hogy miért is akarom magam mellett tudni, hogy miért vele akarok megöregedni.
 - Hátulról is jól nézek ki? - kérdeztem, mikor felálltam az összeszedett pattogatott kukoricával.
 - Nem jobban, mint én - nevette el magát, aztán végre leülhettem én is enni. Amikor pedig befejeztem, felöltöztünk, és bepattanva az autómba elindultunk az egyetemre.
Az első óránkon pedig elindult a tervem első része, amikor is felszólalt a sulirádióban SunYoung hangja.
 - Kedves diákok! Egy bejelenteni valónk van. Sajnálom, hogy ezt még csak most találtuk ki, de a tizenkettedik Trouble-nak lesz egy dress code-ja, ha fehérben jössz, beléphetsz. Aki pedig tollat visel, a bejáratnál kap egy Trouble-koktélt, amit bent már nem lehet kapni, szóval én előkeresném a régi angyalszárnyakat, lányok. Este találkozunk, és a dj-nk ezúttal is Nana lesz. Előre is jó szórakozást mindenkinek - ekkor elhallgatott a rádió.


/SeoNa pov/

Délután, mikor végeztünk az egyetemen, barátom elvitt az orvoshoz, hogy kiszedjék a varrataimat, aztán még hazaugorva a felszerelésemért a Troublehöz, visszavitt az egyetemhez. A már megszokott stégemet megkaptam, mialatt a DÖK elnökök pár vállalkozó szellemű diákkal díszítették a nagycsarnokot. Éppen állítottam be a laptopomon néhány dolgot, mikor JiYeon megjelent előttem.
 - Szőkeség! Nem kellene egy ruha? Te leszel a dj, de akkor is van dresscode - lehúzott a stégről, és a kollégiumi szobába húzott. - Nincs apelláta, oké? - meg sem mertem szólalni. Becsuktam magam mögött az ajtót, amíg ő eltűnt a fürdőszobában.
 - EunJung? - kérdeztem a kihűlt helyét látva.
 - Biztos szédíti valahol a lovagját - ekkor kilépett a helyiségből egy fehér egybe ruhával. Felső része csipkés volt és ujjatlan, a szoknya része pedig tollakkal volt fedve a térdig érő anyagon. - Ezt neked találtam a szekrényemben. Nekem van egy másik, de neked nem hiszem, hogy egyáltalán van - elmosolyodtam, majd átvettem a ruhát azonnal. - A tornacipő marad, gondolom - nézett lábamra, mikor visszavettem a lábbelim.
 - Valaki azt mondta nekem, hogy lehetek valaki hercegnője tornacipőben is, szóval azt fogom tenni - hajamat átdobtam vállam mögött, és elindultam az ajtó felé, de megtorpantam. Visszafordulva megöleltem volt szobatársamat. - Köszönök mindent, JiYeon-ah. Azt hogy, az életemben te lettél az első barátnőm, akiben megbízhattam, bár a szád még így is túl sokat jár. Köszönöm, hogy nem hagytad annyiban, hogy rosszban legyek Taevel - megsimogatta vállam. - Akkor most megyek, mielőtt még elkezdek sírni, úgyis még be kell állítanom a hangfalakat a csarnokban - kiléptem a szobából egy mosollyal az arcomon, és visszatértem a nagyterembe, hogy befejezzem, amit elkezdtem. És amikor beléptem a kétszárnyas ajtón, az egyik DÖK elnök meg is szólta ruhám.
 - Nagyon csinos vagy, Nana - jegyezte meg SunYoung. - Vendégem vagy egy Trouble-koktélra.
 - Tudom, és köszi - tértem vissza a laptopom mögé.

Órákon belül pedig el is kezdődött a tizenkettedik Trouble. A diákok özönlöttek be az ajtón, a színes fények cikáztak a csarnokban, néha pedig fénybe borították a '12th Trouble' feliratot a bárpult felett. Minden beérkező fehér ruhákban jelent meg, és lassan úgy nézett ki onnan a stégről a diákság, mint egy nagy fehér tenger. A bejáratnál Miss Choi és Mr. Kim ácsorogtak, hogy figyeljenek a rendre, bár eléggé elvoltak ketten is. SunYoungnak pedig NamJoon segédkezett a bárpultnál. Mindenki már elkezdte alapozni a hangulatot néhány itallal, mikor beleszóltam a mikrofonomba.
 - Szóval, kezdjük jól érezni magunkat, emberek? - ujjongtak egy sort. - Értem, értem. A mai buli is úgy fog telni, mint minden rádióműsorom. Az elején a saját zenémet adom, az időnk másik felében pedig a kéréseiteket adom le. És akkor kezdődjék is a tizenkettedik Trouble, a tanév utolsó napján! - fejhallgatómat fejemre tettem, fél fülemről lecsúsztattam, majd elindítottam hivatalosan is az első számot.

Megint eltelített az a melegség, mint minden alkalommal, mikor a saját zenémre látom megmozdulni az embereket. Órákon keresztül élveztem, ahogy együtt tombolják ki az egész éves fáradalmaikat a diákok, persze a gátlások legjobb oldószere az alkohol, ami bőven volt már a szervezetekben.

A Trouble végezte már majdnem eljött az utolsó előtti dallal, mikor JiYeon és EunJung lehúztak a stégről, a szőkeség lépett a laptop mögé, és lejjebb halkította a zene utolsó mondatait.
 - Szóval el is érkezett az utolsó szám ideje - szólt bele a mikrofonba. - Viszont én látok ott hátul egy úriembert, akinek mondanivalója van - arra fordítottam a fejem, amerre YoonGi nézett, és ekkor odasétáltam a tömeg elé. Előttem ketté vált a diákság, és a csarnok másik felében TaeHyung alakját fedeztem fel közeledni.
 - Mi folyik itt? - tátogtam a lányok felé fordítva fejem.
 - SeoNa - érkezett meg elém a padtársam. -, először is, így több hónap elteltével szeretnék bocsánatot kérni, amiért neked mentem az egyetem előtt az első napunkon itt. Téged hibáztattalak, de bevallom, én voltam, aki nem figyelt oda. Tudod, hogy szeretlek, és ezt már többször is hangoztattam neked. Szeretnék még több olyan reggelt, mikor korábban kelsz fel azért, hogy a kedvenc reggelim elkészíthesd. Szeretném még többször kiszedni a szőnyegből a popcornt, miután te borítottad ki. Tudom, hogy jól nézek ki hátulról is, ezért kérsz meg, hogy takarítsak, igaz? Ugye, lányok itt mögöttem? - pillantott hátra, mire a lányok heves bólogatásba kezdtek. - Szeretném még ezerszer látni ezt a mosolyod, mikor rám nézel, mielőtt még egy évre elmész. Szeretnék veled megöregedni a kattosságot ellenében is - a diákság elnevette magát, és én is elmosolyodtam. - Ez itt - mutatott végig magán. - mind a tied lehet, csak mondj igent - leereszkedett féltérdre. - Boldoggá tennél a jelenléteddel, és a feszes fenekeddel. Hozzám jönnél, Kim SeoNa...és lennél a királynőm?

31.rész - Symbiosis (+12)

/SeoNa pov/

Szombaton, a felgyülemlett dühöt, kétségbeesést kiadtam magamból a lőtéren HongBin támogatásával. Az erőmet is használtam, és egyre jobban.

Ezúttal pedig nem estem össze, nem szédültem, nem fáradtam el tőle. Sokkal inkább feltöltődtem általa. Az agyam egyik részében éreztem, élesebben hallottam, ahogyan a golyók váltják egymást a fegyverben egy-egy lövés után. Mégis egy részről egy másik receptor az agyamban úgy gondolta, hogy ez nem helyes. Ez kezdet elhatalmasodni rajtam. Letettem a fegyvert az előttem lévő pultra, majd köszönés nélkül elhagytam az épületet. Nagybátyám ugyanazon testőre vitt el az egyetemig, mint aki idehozott. Késő délután még vissza is értem az intézményhez. Besiettem a szobámba, ahol JiYeon tanult éppen asztalánál.

 - Van valami baj? - fordult meg azonnal, ahogy becsuktam az ajtót.

 - Valami nem jó. Nem tudom, mi van, JiYeon - lehuppantam az ágyamra, egyet sóhajtottam, mikor kopogtak ajtónkon. Kitártam a fa felületet, és TaeHyung állt előttem. Rá akartam csukni azonnal, ahogy megláttam, de JiYeon megállította kezem lendületét. Behúzta szobánkba osztálytársunk, a szoba közepére állított minket, egy vékony, de nagy törölközőt dobott a fejeinkre.

 - Ha ki mertek jönni ez alól, nem állok jót magamért - figyelmeztetett minket. - Tessék megbeszélni a dolgokat - Csendben maradtam, a fülem igen kiélesedett az utóbbi időkben, szóval hallottam szobatársam lépteit, a halk ajtócsukódást, TaeHyung hangos szívverését.

 - Szia - köszöntem normálisan, közben szemeimet lesütöttem. - Miért jöttél?

 - Nem beszéltünk a temetés óta - fogalmazta meg röviden.

 - Vajon miért? - felnéztem szemébe, majd levettem a fehér anyagot fejemről. - Mivel ez JiYeon és az én szobám, kérlek, menj el. JiYeon soha nem érti meg, hogy nem akarok beszélni veled - álltam az ajtó mellé. Levette ő is fejéről a törölközőt, lassan leengedte tekintetét, aztán amikor nyúltam a kilincs felé, mellém lépett hirtelen és az ajtóhoz tapasztotta mindkét tenyerét, engem bekerítve.

 - Nem én akartam ennek a részese lenni, te is tudod. Azért akarsz ellökni, amit nem én tettem. Úgy kezelsz, mintha a saját kezemmel öltem volna meg anyukádat. Én nem tágítok innen, míg nem beszélsz velem normálisan - mellkasát néztem egész idő alatt. - Nézd, értem, hogy nehéz, ha a szüleid egyike hal meg, de ne lökj el, kérlek - szó nélkül átöleltem karjai alatt, fejem mellkasán pihent, így még jobban hallhattam szívdobogását. - Anyukád azt akarná, hogy boldog legyél - felnéztem szemeibe, de karjaim nem engedtem le. - Nem gyászolhatod őt örökké, Nana - igaza volt.

Hétfőn azzal az elhatározással keltem, hogy valóban boldog leszek, nem gyászolom tovább édesanyámat, mint egy depressziós, csak, mint egy gyermek, aki elvesztette egyik szülőjét, de próbál tovább lépni közben.

A hosszú szünetben, először az itt tanulásunk óta, lelátogattunk az egyetem étkezdéjébe JungKook ajánlásával. Egy egész, hosszú, téglalap alakú asztalt befoglalt a társaságunk. Mindenki hozta magának a saját ételét, majd leültünk, és fogyasztani kezdtük ételeinket.

 - Nyisd a szád - nyújtott felém egy falatnyi kaját TaeHyung kanalán, amit meg is ettem mosolyogva.

 - Akkor ti most jártok? - kérdezett rá JiYeon. - Minden rendben?

 - Számítógépzseniként nem jöttél rá? - mormogott magában barátom, mire adtam egy tockost tarkójára. - Megvonás lesz, ha még egyszer megütsz, Kim SeoNa.

 - Mi olyat vonsz meg, ami nekem előbb hiányozna, mint neked, Kim TaeHyung? - húztam fel szemöldököm. - Ne legyél ilyen bunkó másokkal, főleg ne a barátokkal.

 - De aranyosak ezek a grimaszok - fogta arcát EunJung ábrándozva.

 - Nem én vagyok csókmániás, ha erre gondolnál egyébként - jegyeztem meg még, majd JiMin felé fordultam. - JiMin, amúgy mi a helyzet HyeRannal? - hallottam, hogy padtársam még motyog valamit az orra alatt, ezért megfogtam kézfejét a szabad kezemmel.

 - Aranyos lány, holnap találkozok vele órák után, és elmegyünk valahova.

 - Óóh, akkor alakul valami - mosolyogtam rá, mire bólintott egyet félősen. Ezek után mindenki témába került. YoonGi és HaNeul kapcsolata, EunJung és HoSeok lehetőségekkel teli párosa, JiYeonék, akik akárcsak egy idős és bölcs házaspár néztek minket, ahogy veszekszünk az egyes dolgokon. Én pedig magamban mosolyogtam a hét jómadár röhögésein, történetein. Megmelengették szívemet, és már nem is éreztem annyira egyedül magam. Kezdték betölteni az űrt, amit édesanyám halála hagyott bennem. Ő valóban azért halt meg, hogy én boldog lehessek azzal a személlyel, aki éppen mellettem ült.

Akármennyire is szerettem TaeHyung mellett lenni, inkább azt mondtam neki, hogy tanulnom kell, akármennyire is tudtam, hogy nagyon veszélyes, akkor is elmentem egyedül HongBin lőterére gyakorolni. Nem is lett volna semmi baj, ha nincs az a fém darab a céltábla mellett, amiről gellert kapott a golyó, és egyenesen a jobb alkaromba találta meg a helyét. A sokktól hirtelen nem is éreztem semmit, ezért volt annyi erő bennem, hogy elmenjek az ajtóig, azt kinyissam, hogy nagybátyám egyik őre észrevegye kezemet, aztán a nagy mennyiségű adrenalintól, ami elérte az agyam összeestem.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egy kórházi ágyon keltem. Már nappal lehetett az biztos, az ablakon beszűrődő fények alapján. Körülnéztem a helyiségben, és az első dolog, amivel találkozott a tekintetem az HongBin mérges és szúró pillantása, amint az ágy melletti székben ült. Azonnal el is fordultam, kicsit összehúzva magam.

 - Kim SeoNa - hallottam meg nevem, ijesztően nyugodt kiejtésben. Lassan visszafordítottam fejem, és erőltettem egy mosolyt arcomra, mert tudtam, hogy mindjárt kapok a fejemre. - Mégis mi a frászért nem szóltál, hogy a lőtéren vagy? Igazából, miért voltál ott egyedül? Ugye tudod, hogy sokkal nagyobb bajod is eshetett volna? - egyre jobban emelte fel hangját. - Most megúsztad egy kötéssel a kezeden, de még egyszer meg ne lássalak egyedül a lőtéren! - a fájó kezemre pillantottam, és valóban egy egész alkaros kötést kaptam rá. - Hogy mondtam volna el apádnak, hogy mi történt, ha tényleg nagyobb bajod lett volna?

 - De nincs... - az ezutáni pillantása csak még jobban megijesztett, ezért összeszorítottam a számat, és imádkoztam, hogy bárcsak ne szólaltam volna meg.

 - Ezt csakis a szerencsédnek köszönheted, SeoNa! Most pedig kimegyek levegőzni, közben szólok a dokinak, hogy felkeltél. YoonGi gondolom levált engem addig. Szólj, ha kellene valami - mosolyogva ment ki, de láttam, hogy ezért még kapok. Ekkor pedig a szőkeség lépett az ajtóba, összefont karokkal, felhúzott szemöldökkel, ahogy én szoktam. Közelebb lépett az ágyhoz, majd sóhajtott.

 - Felelőtlen vagy, Nana - megkerülte az ágyat, majd leült a székre. - Nem foglak én is leszidni, majd HongBin folytatja. Az egyetemről lenne szó. Amíg te csodálatosan lelőtted magad, addig tűz ütött ki a kollégiumban. Senki sem sérült meg, az okot nem is tudják még, de két hétre lezárták a kollégiumot, szóval mindenkinek keresnie kell egy közeli helyet. A legtöbb diák a közeli motelbe mennek, de nagyon nincs hely ott se már. Én HaNeulhöz megyek, te pedig TaeHyunghoz. Állítólag van egy kis albérlete az egyetemhez közel, de ezt majd kérdezd meg tőle - túl sok információ volt egyszerre, viszont pár pillanat múlva sikerült feldolgoznom őket.

 - Mondtál valamit TaeHyungnak arról, hogy mi történt a kezemmel?

 - Nem beszéltem vele még erről, szóval előtted a lehetőség. Viszont nem lenne érdemes hazudni a pasidnak szerintem - felhúztam a szemöldököm, mire kiparodizált.

 - A fájós kezemmel foglak elverni, YoonGi - elnevette magát a fenyegetésemre.

 - Megyek megkérdezem, hogy mikor engednek haza - bólintottam, majd követtem szememmel, ahogy kisétál az ajtón. Aztán, mikor egyedül maradtam, feltornáztam magam ülésbe. Újra átfuttattam agyamon a hallottakat, aztán sóhajtottam.

 - Akkor most megtudom, milyen az együttélés TaeHyunggal?

Még aznap délután meglátogatott padtársam is YoonGi hívása után. És hirtelen nem is tudtam, mit mondjak neki, de végül elmagyaráztam neki a dolgot, azzal egybekötve, hogy elmondtam nagybátyám foglalkozását is. Az arckifejezéséből nem igazán tudtam levenni, hogy dühös rám, vagy eltiltana inkább a nagybátyámtól, vagy nem igazán érti a helyzetet, vagy mind ezek egyszerre.

 - Inkább felejtsük el, hogy mi történt, és örüljünk, hogy csak ennyi történt - meglepődtem, mikor végre adott egy választ. Beleegyezően bólintottam, majd egyedül maradtam, amikor a látogatási idő véget ért.

Egész este fenn voltam, mivel a kórházi szoba eléggé új hely volt ahhoz, hogy ne tudjak elaludni. Szóval másnap délután, mikor már nem mutattam semmi láz vagy komplikáció jelét, és hazaengedtek, nulla alvással hagytam el az épületet TaeHyunggal, aki hozott nekem tiszta ruhákat, és el is hozta a dolgaimat a kollégiumi szobámból. Délelőtt pedig még telefonáltam a főnökömnek a történtek miatt, amit megértően fogadott.

Beszálltunk padtársam kocsijába, és egy kékes színű, négyemeletes panelház előtt parkolt le körülbelül tíz perc múlva. Fellifteztünk a negyedikre, majd a három ajtó egyikéhez sétált, kinyitotta azt, és betértünk a takaros kis lakásba. A bútorzat illett a tulajdonosához, és minden rendezett volt.

 - A kedvemért pakoltál össze? - mosolyogtam rá, miközben bevitte a hálószobába a cuccaimat.

 - Éhes vagy? - váltott témát rám pillantva. Bólintottam neki, ezért a konyhába tért, hogy csináljon nekünk valami étket. Addig leültem az asztalhoz, majd elém tálalta az elkészült dolgokat. Aztán ő is helyet foglalt velem szemben. - Megy az evés? - a balkezes bénázásomat még én is megkérdőjeleztem volna. - Segítsek? - megráztam a fejem, mire a saját evőpálcikáival megfogta az ételt a tányéromból és felemelte. - Nyisd már ki a szád! - úgy tettem, ahogy felszólított.

 - Köszönöm - nyeltem le a falatot. - Viszont kérdezni is akartam már. Mióta van meg ez a lakás? Eléggé berendezted már magadnak.

 - Az esküvő után úgy döntöttem, hogy kiköltözök a kollégiumból, hogy azzal se terheljem le a szüleimet, és keresni is kezdtem munkát is, amit az egyetem mellett is tudok csinálni - evett tovább.

 - Ah, értem, jó döntés, de amúgy szép kis lakás - néztem körbe, miközben segített egy újabb falattal.

 - Az én lakásomban vagy, nem igaz? - segített a saját ételem elfogyasztásával, majd fürdésnél is, hogy ne vizezzem össze a varrataimat, aztán a hálószobába vánszorogtam. A franciaágyán nyomkodta már a telefonját, mikor beértem. Ledőltem mellé, de meg sem rezzent, a vékony pléddel betakaróztam, majd felé fordultam. Bele volt merülve a készülékbe, ezért kivettem kezéből, és annak lezárolása után letettem az éjjeli szekrényre. Mielőtt megszólalhatott volna, ujjamat a szájához tettem.
 - Holnap korán kell kelnünk, mert iskola, és már késő van. Különben is, tanuld meg, hogy az együttélésnek vannak hátrányai és előnyei is - elvettem kezemet a szájától.
 - Mi lenne ennek az előnye? - megfogtam a papucsomat bal kezemmel, majd bemértem a villanykapcsolót, és leoltottam a villanyt könnyedén azzal, aztán egy puszit nyomtam arcára.
 - Majd rájössz. Most pedig aludj, szívem.

Természetesen én nem bírtam elaludni egy új helyen, ezért két nap alvás nélkül indultunk el reggel egy kávé kíséretében az egyetemre. Az órákon TaeHyung jegyzetelt helyettem is, mivel fájdalmat okozott, amikor írni próbáltam. Morgott is eleget érte a szünetekben. A zongoraórán viszont nem volt megerőltető, hogy lenyomjam a billentyűket, ezért meg is tudtam tanulni az óra anyagát.
Aztán miután hazavittük cuccainkat, elmentünk vásárolni a közeli szupermarketbe. Én toltam a bevásárlókocsit a sorok közt, keresve a szükséges dolgokat, amikor barátom mellém sietett.

 - Ilyet is vegyünk - TaeHyung hirtelen belevágott egy zacskó chipset a kocsiba, majd tovább is állt, és mindent összeszedett, amit csak akart. Eközben a valóban felesleges dolgokat visszatettem a helyükre, amíg nem figyelt. - Engem minek hívtál, ha minden csakúgy beledobálsz? - állítottam meg egyik alkalommal kezét.

 - Mert jó, hogy itt vagy velem - mosolyodott el. - De hova tűntek az édességek? - nézett elképedve a kocsiba.

 - Pontosan. Édességek voltak, ezért visszatettem őket a helyükre. Nem akarom, hogy tönkre menjen a fogad, hogy elhízzál azoktól a szaroktól, amiket magadba tömnél. Sőt, van rá felesleges pénzed? Viszont ha bármi ellenvetésed van a tettem ellen, akkor szólhatunk anyukádnak is akár - sétáltam tovább, amikor csendben maradt.

 - Az anyámmal fenyegetőzöl? - trappolt utánam.
 - HaNeulhöz is futhatsz, ha akarsz - sóhajtott, majd egy puszit nyomott számra. Innentől kezdve rákérdezett mindenre, amit megvett volna, hogy megveheti-e. Végül vettünk pár édességet is azért, hogy ne utáljon ki a lakásából teljesen. Amikor hazaértünk, kipakoltunk a szatyrokból, majd rásandítottam TaeHyungra.
 - Mit nézel? - megráztam a fejem, mire közelebb lépett, átölelt hátulról, állát vállamra tette. - Nem akarsz itt maradni azután is, miután vissza lehetne menni a kollégiumba? - egy pillanatra megakadt a levegőm is.
 - Tudod, hogy még egy hónapja sem járunk? - hámoztam le magamról karjait, hogy a szemébe nézhessek.
 - Nem mindegy az? Mióta megismertelek többet éltünk át, mint egy párként. De ha nem akarsz ide költözni, akkor nem kell - megfogtam két kezemmel arcát.
 - Meglátjuk majd a két hét végén, hogy egyáltalán a barátom akarsz-e maradni - mosolyodtam el.

Az idő olyan szépen telt, hogy észre sem vettük, hogy a két hétnek vége. TaeHyung pedig ragaszkodott hozzá, hogy maradjak a lakásában. Nem is kellett annyira erőlködnie, de azért mégis vártam, hogy mivel akar meggyőzni.
A hetek a jó idő által felgyorsulva vették át egymás helyét a naptárban. JiMin egyre inkább belezúgott a volt barátnőmbe. A kollégiumban JiYeon szobatársa időközben EunJung lett, mivel a lány összeveszett elég durván az övével, hát ki hitte volna HoSeok miatt. A szőkeségem egyre gyakrabban aludt HaNeulnél, ha tehette. Gondoltam, YoonGi nem sakkozni ment át.
A záró vizsgák is hamar eljöttek május utolsó heteiben. Ilyenkor kevésbé jutott ideje mindenkinek arra, hogy a párjával legyen. Padtársam viszont megnehezítette az én tanulásomat, mikor olyan kedve volt. Egyébként imádtam, amikor nem hagyott tanulni, ő tette érdekesebbé.

Május utolsó napján, a legutolsó vizsga napján úgy keltem fel ébresztőmre, mintha megkönnyebbültem volna, de még túl sem voltam a nehezén. Felültem az ágyban, ellenőriztem a két nap múlva kiszedésre kerülendő varrataimat, majd TaeHyungra pillantottam, aki még mindig nagyokat szuszogva aludt. Egyik kezemen támaszkodtam, közben ujjaimmal befogtam orrát, mire felriadt. Elkaptam kezemet, úgy ültem mellette, mint aki semmit sem csinált.
 - Jó reggelt! Felkeltél? - mosolyogtam rá.
 - Nem először csinálod, szerinted elhiszem, hogy nem te voltál?
 - Biztos felriadtál az álmod miatt - mutatóujját homlokomra tette, majd azzal meglökte fejem.
 - Minek álmodozzak, ha te itt vagy, amikor felébredek? - felkelt az ágyból, egyenest a fürdőszobába ment, hogy megmossa arcát, aztán reggelit csinált nekünk, míg én is megmosakodtam.
 - Mennyit tanultál a játékok mellett erre a vizsgára? Tudod, hogyha ezen megbuksz, akkor ismét első éves leszel? - falatoztam a barátom által készített ételből.
 - Ebben én csak a jót látom - összeráncoltam homlokomat. - Dicsekedhetek majd, hogy egy másodéves barátnőm van, aki még szép is.
 - Nem vicces, ha megbuksz - felálltam az asztaltól, amikor befejeztem ételemet, majd bementem a szobába felöltözni. Felvettem már fehérneműmet, amikor TaeHyung leült az ágyra és engem nézett. - Most végig fogod nézni, ahogy felöltözök?
 - Ez az a melltartó, amit a Jejun vettünk, nem? - bólintottam, miközben felvettem rövidnadrágom. - Jó emlékek.
 - A polcon lévő közös képeink is azok, a parafatábládon lengedező rajz, amit nekem adtál, az is egy jó emlék. Miért kell ahhoz, hogy emlékezz a Jejun töltött napokra, éppen a melleimet bámulnod? - fordultam felé.
 - Mert azok is jók - vontam meg vállát egyszerűen.
 - Kibírhatatlan vagy - vigyorodtam el megjegyzésétől. Felvettem közben a pólóm, majd egy csókot nyomtam szájára. - Haladjál te is. A konyhában várlak - megfogtam táskámat, és vállamra vettem.
 - Nem akarod végig nézni az öltözésem? - kiabált utánam.
 - Majd legközelebb, szépfiú! - kiabáltam neki vissza.
Pár perc múlva mellettem termett, megfogta a kocsikulcsokat, és a lent parkoló járműbe bepattanva elindultunk az egyetemre. Minden egyes alkalommal, amikor kiszállt a fekete BMW-ből, úgy tette fel napszemüvegét, mint valami híresség. Ugyanez történt most is. Becsukta a sofőr oldali ajtót, aztán elővette napszemüvegét, és lassan feltette fejére azt. Mégha nem lett volna elég, hogy alapból megnézik a lányok, ezzel még több figyelmét felkeltette. Amikor észrevettem, mit csinál, elé sétáltam, és csettintettem egyet kezemmel.
 - Nem valami filmsztár vagy, TaeHyung! Nem elég a figyelem?
 - Ad inkább ide a kezed és élvezd ki, hogy mi vagyunk a legnépszerűbb pár az egyetemen, pedig még csak egy hónapja vagyunk együtt - megfogta kezemet, majd besétáltunk az épületbe. A nagy előadóba mentünk, ahol egyesével kellett ülni a vizsga miatt. - Hölgyem - kísért el az egyik üresen álló asztalhoz, és húzta ki nekem a széket, amire leültem. - Nem ittál otthon kávét, hozzak?
 - Inkább tedd le a segged valahova, Kim TaeHyung, mindjárt kezdődik a vizsga - mosolyogva küldtem el, aztán elővettem telefonom, hogy lenémítsam, mikor kaptam egy 'Szeretlek' üzenetet a barátomtól. Megkerestem, hogy hova ült le, és egy sorral hátrébb találtam meg. - Én is téged, hülye - suttogtam felé fordulva. Lenémítottam telefonom, majd el is kezdődött a vizsgánk. Könnyedén vettem az akadályt, és ezért inkább csak TaeHyung miatt aggódtam.

Másnap akkor derült ki az összeredmény, mikor a rádiónál voltam, ezért kértem meg padtársamat, hogy menjen el az enyémért is. Szokásosan élveztem a munkámat, viszont amikor végetért a két órám, és kiléptem az ajtón, főnököm ácsorgott a folyosón egy számomra ismeretlen férfival. Felderült főnököm arca, mikor meglátott, majd egyből a tárgyra tért.
 - Ő itt Lee Hoon - kezet ráztam a férfival. - A BBS America tulajdonosa, régi barátom és kollégám. Egy ajánlattal jött ide, de akkor át is adnám a szót.
 - Miss Kim-
 - SeoNa - javítottam ki kedvesen.
 - SeoNa, régóta figyelem a műsorodat, és feltűnt a tehetséged. Szerintem neked nálunk lenne a helyed. Az ajánlatom pedig az lenne, hogy a nyártól kezdve te vezesd a műsort a BBS Americánál. Több fizetést kapnál, és a lehetőséget, hogy az Államokban is hallják a zenéd, mit szólsz hozzá? - végig hallgattam figyelmesen.
 - Amerikába kellene költöznöm?
 - New Yorkba, igen. Nem kell most azonnal válaszolnod, elég a szemesztered végén - átnyújtott egy névjegykártyát. - Hívj, ha már megvan a válaszod.

30.rész - 30 hours

/SeoNa pov/

Késő délután indult a gépünk vissza Szöulba, és legszívesebben maradtam volna inkább még egy hétig, de ezt nem engedte a tény, hogy egyetemisták vagyunk. A repülőtéren vártuk, hogy felszállhassunk a gépünkre, addig ott ücsörögtünk, és nézelődtünk. Voltak éppen ideérkező nászutas párok, voltak, akik házassági évfordulót ünnepelni jöttek, és volt pár buzgó fényképész, akik a Jeju csodálatos oldalát akarták megörökíteni.

Lenéztem összefont kezeinkre, hüvelykujjammal megsimogattam kezét.

 - Minden rendben lesz a szüleid és közted? - továbbra is kézfejeinket vizsgáltam.

 - Úgy tűnik mostantól figyelembe fogja venni az érzéseimet, szóval remélem, hogy igen - rám mosolygott, amit viszonoztam, aztán bemondták, hogy lehet felszállni a szöuli gépre, szóval felpattantunk és elindultunk a megfelelő kapu felé sétáltunk.

A több, mint egy órás út alatt TaeHyung pihent, közben kezemet fogta, míg én a kis ablakon keresztül figyeltem a felhők lassú mozgását, álmatlanul. Viszont nem tudtam, hogy valójában miért is vagyok az. A boldogságtól, vagy éppen attól, hogy volt egy fajta érzés a mellkasomban, hogy valami rossz fog még történni a közeljövőben. Nem hagyott nyugodni e gondolat, és ahogy közeledtünk célunkhoz, még erősebb lett a nyomás a mellkasomban. Tudtam, hogy beszélnem kell HongBinnal, amint hazaértünk.

Fogtunk egy taxit, amint landoltunk, és a késői órákban az egyetem felé kocsikáztunk. TaeHyung mintha hozzá lett volna ragasztva a kezemhez eközben. Amikor az épület elé gördültünk, kivettük csomagjainkat a járműből, kifizettük a mosolygós férfit a kormány mögött, majd elindultunk befelé. A nap lassan véget akart érni, már az utolsó napsugarak is tűntek el a horizonton. Beléptünk az egyetem bejáratán, majd megtorpantam.

 - Mi van, ha azt mondom, vissza akarok menni a szobába, de nem kísérhetsz el? - felpillantottam szemeibe.

 - Menj akkor egyedül, ahogy óhajtod. SeoNa, már megtanultam, hogy magadat meg tudod védeni és nem is kétség, hogy rád nem igazán lehet bármit is erőltetni, ha nem akarod. Gondolok itt arra, hogy több hónapig kellett várnom egy csókra - mosolyra görbült szája sarka.

 - Amiből kettő lett akkor, ha visszaemlékszel - vágtam rá felhúzott szemöldökkel.

 - Igaz, bocsánat. Szóval, tedd, amit szeretnél, ahogyan szeretnéd.

 - TaeHyung, csókolj meg - szavaimra végre ő is a szemeimbe nézett. - És mielőtt bármit kérdezel vagy magyarázol csak tedd meg, amit kértem - közelebb hajolt, majd egy rövid csók erejéig összeérintette ajkaink. - Most, hogy én kérlek, ennyit kapok?

 - Miért vagy ilyen bonyolult és egyedi? - adott még egy rövid puszit számra, majd eltávolodott.

 - Nőből vagyok, szokd meg. Te képes lennél bármit inkább az én kedvem szerint csinálni? - hümmögött helyeslően. Elvigyorodtam akaratlanul is, de próbáltam visszafogni magam. Aztán a szobámhoz értünk. - Egyébként, mi van, ha csak fellángolás, ami köztünk történik?

 - Azok után, ami történt, ez neked csak fellángolás lesz? Azokból a hangokból ítélve, nem igazán ezzel a szóval illetném - szájára tettem kezét.

 - Jól van, jól van. Maradj már csendben! - vigyorodtam el, mikor JiYeon kinyitotta az ajtót.

 - Sziasztok! - már egy vigyorral az arcán nézett ránk, talán hallott is egy kis részletet a beszélgetésből. - SeoNa, bejössz vagy nem?

 - Megyek, mert csak még kínosabb lenne az egész. Jó éjszakát, TaeHyung - el akartam engedni kezét, de visszahúzott.

 - JiYeon miatt nem akarsz megcsókolni? - próbáltam csak a tekintetemmel elmagyarázni neki, de nem értette meg. - Na, mindegy, menjél. Jó éjszakát... - már éppen engedte el a kezem, ekkor egy rövid csókot nyomtam ajkaira, aztán bemenekültem a szobánkba, magammal húzva szobatársam is. Becsaptam az ajtót, és neki dőltem a felületnek belülről.

 - Tudod, hogy eléggé megváltoztál? Ilyet még nem láttam tőled, SeoNa - nevette el magát. - Olyan vagy most, mint egy rossz, félénk szerelmes tinédzser. Na, mesélj csak nekem - nem volt választásom, mert ha nem én mondtam volna el neki a történteket, akkor TaeHyungot kérdezte volna meg. Annyira részletesen meséltem el neki, amennyire tudtam, hogy akarja. Végig mosolyogta az egészet, talán az előadásmódom miatt, de nem bántam. Ő az ő ágya szélén ült, én az enyémnek a szélén, és megosztottuk, amiről a másik nem tudott. Végre éreztem, hogy milyen, ha van egy barátnőm, akinek bármit elmondhatok. JiYeon tudott a családi átkomról, és ezen kívül minden másról is. Megbíztam benne, ő is bennem. - SeoNa, emlékszel, mikor azt mondtam az első nap neked, hogy megváltozik majd, hogy csak fiúk alkották a baráti köröd? Így lett. EunJung, HaNeul és én is itt vagyunk már neked, és most már nem is a lányokat szereted. Láttam én már az első Trouble-ünkön is, hogy valami bizony lesz köztetek. A sors is ezt akarta, hogy átkod őt nézze ki magának.

 - Beszélnem kellene holnap a nagybátyámmal erről, de most aludjunk, mert holnap korán kell kelnünk.

 - Viszont korábban végzünk - egy gyors zuhanyzás után az ágyainkba vonultunk, JiYeon pillanatok alatt elaludt, de én még egy jó ideig figyeltem a plafonon táncoló fényeket. Nem bírtam elhinni, ami történt. Nem hittem el, hogy valóban igaz, hogy TaeHyung és én egy pár vagyunk. Egy pár óra múlva végre el tudtam aludni, de szinte csak négy órát tudtam végig pihenni.

Másnap reggel hétkor egy kopogást hallottam. Amúgy nem ébredtem volna fel a halk hangra, de fent voltam már rég. Az ajtóhoz léptem, és amikor kinyitottam, TaeHyung állt előttem. Behúztam magam mögött az ajtót, nehogy felébresszük JiYeont.

 - Jó reggelt, drágám - nyújtott át két, hordozhatós pohárban lévő kávét. - Mert tudtam, hogy nem bírsz majd rendesen aludni, meg hoztam egyet a szobatársadnak is rendességből.

 - Köszönöm, Tae - szemeimbe nézett, mintha várt volna valamire. - Csókmániás leszel?

 - Megtiltod? - megráztam fejem, majd adtam egy csókot szájára. - Akkor találkozunk az órán - megsimította arcom, egy puszit nyomott homlokomra, aztán el is sétált. Visszatértem a szobába, ahol JiYeon lassan nyitogatta már szemeit, kicsoszogott a fürdőszobába, és mikor kijött onnan, kezébe nyomtam a kávét, amit egy mosollyal köszönt meg. Megiszogatta az italt, majd felöltöztünk, és a kollégiumot az egyetemmel összekötő folyosó végén lévő ajtó felett megláttunk egy feliratot.

 - Ezért van ma is tanítás ahelyett, hogy megadták volna ezt a napot még szünetnek? - összenéztünk, majd átsétáltunk a 'Boldog bolondok napját, gólyák!' felirat alatt félve, hogy mi vár minket. Nem történt semmi, de rettegve sétáltunk végig a folyosón. Felmentünk a megfelelő terembe, leültünk helyeinkre, és addig sem történt semmi. Kezdtem megnyugodni, és ekkor be is lépett tanárunk a helyiségbe.

 - Tegyetek el mindent az asztalról, ma nem fogunk tanulni - mindenki megkérdőjelezés nélkül eltett mindent táskájába, aztán a férfi az ajtó felé intett, ekkor több végzős is hirtelen betört a terembe, és hatalmas vízipisztolyokkal mindenkit lelőttek. Nem volt sok választása az osztálynak, mivel menekülési útvonal nem volt. - Köszönjük a végzősöknek a kielégítő munkát - biccentett egyet a tanulóknak, akik erre el is hagyták a termet. - Nyugodjanak meg, elég meleg van, ahhoz hogy pár pillanat múlva megszáradjanak, és mégis tanítani fogok, mert olyan kedvem van, nem kell jegyzetelni, figyelni viszont igen, mert ez egy egyetem végtére is - elnevette magát, de a pillantása miatt inkább mindenki csendben maradt. TaeHyungra pillantottam, akinek hajtincseiről csöpögött a víz, akárcsak a Jejun aznap. Sóhajtottam egyet, mikor elém ugrottak azok a bizonyos emlékképek. Felém fordította fejét, elvigyorodott, majd lassan combomra csúsztatta kezét az asztal alatt. Lelöktem kézfejét egy ciccegéssel körítve, amit persze tanárunk meghallott a síricsendben.

 - Van valami probléma, Miss Kim? - fordult felénk.

 - Csak az, hogy Mr. Kim nem bír a férfias ösztöneivel - elmosolyodott válaszomon és hanglejtésemen, miközben az osztály is kuncogott egyet. - De nyugodjon meg, kordában tartom - bólintott egyet, a szája sarkában még mindig ott csücsült a mosoly, aztán visszatért a tanításhoz. Az óra végén pedig, amikor már kiment a teremből, adtam egy tockost páromnak, miközben felálltam helyemről. - A tanórán ne csinálj ilyeneket. Legyen meg az, hogy nem keveredik a magánélet és az iskola - simogattam meg az ütés helyét.

A nap hátralévő részében nem csináltak velünk semmit a végzősök, így megnyugodhattam teljesen. 

Elkezdtünk együtt ismét járni zongora órára is, innentől kezdve péntekenként, és Miss Choin is felfedeztem, hogy van valakije, de tagadta elpirulva mindvégig. Az órán végig egy zongoránál ültünk, TaeHyung kérésére. Minden egyes alkalommal, mikor kezeink összeértek, a szívem kihagyott egy ütemet, néha kettőt is. Viszont az élet bebizonyította nekem, hogy amikor a legboldogabbnak érzem magam, akkor döfi belém a legélesebb kését, és forgatja meg bennem.

Délután, a zongora óra után, megkértem YoonGit, hogy vigyen el a nagybátyámhoz motorján. Mikor odaértünk, egyedül felmentem az irodájába, míg a szőkeség a motornál várt. Nagybátyám egyik alkalmazottja bekopogott helyettem, és kinyitotta nekem az ajtót.

 - Nincs túl késő a látogatáshoz, SeoNa? - fordult meg székével.

 - Mit akartál mondani az esküvőn, HongBin? Mi fog történni az átkom miatt? - felállt székéből, és felém sétált, neki támaszkodott az asztal felém közelebbi oldalának.

 - Talán megértem, hogy anyád miért nem mondott semmit az átkodról, de mégis hülyeség volt részéről. Eltitkolni egy ilyen nagy dolgot. Azzal, hogy találkoztál TaeHyunggal, megkezdődött anyád számára az utolsó időszak. Minden egyes csók, ami elcsattant köztetek, egyre jobban fájt édesanyádnak. Talán, ha tudtad volna, hogy mivel jár ez az egész, inkább távol maradtál volna attól a fiútól. A testvéreim azért tartanak gyilkosnak igazából, azért lettem kiutálva a családból, mert a szerelmet választottam édesanyám helyett. Az átkunk azt mondja ki, hogyha megjelenik az az egyetlen személy, akit szerethetünk, és kimondjuk teljes szívünkből, hogy szeretjük, és az a személy is ugyanúgy tesz, akkor harminc órán belül édesanyánk meghal. Én tudtam róla, mégis megtettem. Te ugye még nem?

 - Harminc óra? - fejben azonnal elkezdtem számolni, és mikor beugrott, hogy mikor hívott JiYeon, kirohantam az irodából, le YoonGihoz, és sürgettem, hogy a maradék egy óra alatt tegye meg a több, mint egy órás utat a házunkig. A sisak alatt könnyeim már kiszöktek a szememből, végig folytak arcomon, egészen államig, mert elképzeltem, hogy mi történik, ha nem érünk oda időben.

Teljes sebességgel hajtottunk a késői órákban, talán háromszázzal is cikázhattunk az autókat kikerülve. Fejben számoltam visszafelé fájdalmasan, és a fülemben is egy falióra kattogása hallatszott a járművek zúgása helyett. Már kezdődött ismerőssé válni a környék az útszakasz mellett. Emlékeztem a fák alakjára, mert mindig ugyanúgy néztek ki, még akkor is, mikor nyaranta a városba mentem szüleimmel, én pedig a platón feküdve néztem az eget, a fák lombjain átszaladó szél épp ugyanúgy szaladgált az én hajtincseim közt is akkor. És akkor is ugyanolyan volt, mikor apám vitt az egyetemhez az első napomon, amikor minden megváltozott egyetlen személy miatt.

Már a házak is kezdtek megjelenni mellettünk, aztán pedig a miénket is megpillantottam. Amikor pedig YoonGi leparkolt, lepattantam a motorról, kezébe nyomtam a sisakot, és berohantam az épületbe. Egyből szüleim szobája felé futottam. És jól tudtam, hogy ott lesznek. Édesanyám az ágyban feküdt, sápadt arccal, alig pislogott már. Apám és nagynéném pedig mellette ültek. Sírva borultam térdre a bútor mellett.

 - SeoNa? - fordították felém fejüket mind.

 - Miért nem szóltatok, hogy ez lesz belőle, hogyha megszeretem TaeHyungot? - mordultam apámék felé.

 - Én nem akartam - erőtlenül szólalt meg anyám. - Nem akartam, hogy egyedül öregedj meg. Nem akartam, hogy ne legyél boldog. Ezért nem akartam elmondani semmit neked az átkodról, mert a végén még engem választottál volna. Igaz, hogy nem láthatlak boldogan élni, de úgy fogok meghalni, hogy tudom, hogy vannak akik vigyáznak majd rád. Tudom, hogy TaeHyung apja nem igen volt valami jó példa a fiának, de láttam, hogy teljesen más, mint az apja, jó értelemben, szóval legyél boldog vele - a faliórára néztem, ami már csak egy percre volt a harminc óra leteltétől. - Ne gyászolj engem sokáig, inkább had lássam, hogy boldogan játszol majd az unokáimmal - hideg kézfejét két tenyerem közé vettem.

 - Biztos van valami mágia vagy valami, amivel ez visszafordítható - HongJoo felé pillantottam, aki lassan megrázta fejét. - Ez nem lehet így, biztos van valami megoldás. A sors nem lehet ilyen kegyetlen! - emeltem fel hangom.

 - Köszönöm, hogy még ideértél - megszorította kezemet utolsó erejével. - Szeretlek, SeoNa - majd csak annyit éreztem, hogy keze ernyed el, kimegy belőle az erő. Arcára néztem, szemeit lassan hunyta le, aztán mikor pillái összecsukódtak, már mellkasán se láttam volna, hogy emelkedne a lélegzetvétel által. Nyeltem egyet, majd könnyeim eleredtek akár egy tavaszi zápor.

 - HongJoo, csinálj valamit! - alig bírtam beszélni könnyeimtől. Nagynéném letérdelt mellém, és átölelt, hogy megnyugtasson. - Kérlek... - sírtam mellkasába.

 - Nem tehetünk már semmit. Ez volt a végzet-

 - Biztos van valami megoldás, HongJoo!

 - YoonGi, vidd ki őt a friss levegőre lenyugodni - hallottam meg apám hangját.

 - Nem akarok kimenni - megéreztem karomon YoonGi szorítását, aki kivitt a házból. - Engedj vissza! - ki akartam kerülni, de nem engedte.

 - Ha lenyugodtál, visszamehetsz - ismét elindultak a könnycsatornáim, azonnal le is folytak államig a hideg könnyek. A szőkeség közelebb lépett hozzám, és átölelt. Nem löktem el magamtól, mert jól esett. Felé fordultam és átkaroltam derekánál, pólója felszívta könnyeimet, miközben termeltem újakat és újakat. Körülbelül tíz perc múlva pedig egy mentőautó gurult a házunk elé, és tudtam, hogy el fogják vinni édesanyámat. Lehunytam szememet, és YoonGi mellkasába fúrtam arcom, hogy ne is lássam, ahogy szülőm élettelen testét beteszik a járműbe. Próbáltam visszafojtani a könnyeim, aztán mikor a jármű elment elengedtem YoonGit, és bementem a házba.

 - Egyedül akarok lenni kicsit - szóltam neki a lépcső alján állva. Bólintott, majd ő a nappaliba ment, én pedig a szobámba.

Becsuktam az ajtómat, és körülnéztem. Apró és lassú lépésekkel a polcomhoz sétáltam, ahol az emlékeket gyűjtöttem. Mindent megtartottam, amit egy fontos, vagy akár egy boldog pillanathoz köthettem. Akár egy karszallag, mely az első városi vidámpark látogatásom óta megvan, amikor szüleim elvittek oda tíz évesen. Vagy az első ötös dolgozatom matekból az általános iskola felső tagozatában, amire anyukámmal tanultam. Vagy a karkötő, amit egy nyári táborban csináltam magamnak, a párjai pedig szüleim polcán pihen a szobájukban. Vagy a mozijegy, amikor szülinapomon YoonGival és szüleimmel mentünk be a városba egyet mozizni. Vagy éppen az alig beporosodott levél az egyetemtől, ami szerint felvettek, ami után megváltozott minden.

Ha valaki ránézne erre a polcra, talán a felét szemétnek hívná, és kidobná, viszont nekem mind egy nagyon jó emlék, amit sohasem akarok elfelejteni.

Viszont egy héttel később egy olyan esemény ideje jött el, amire akaratom ellenére is fogok emlékezni. A temetés. Ezalatt az egy hét alatt nem voltam az egyetemen, nem is beszéltem senkivel onnan, valószínűleg YoonGi elmondta nagy vonalakban, mi is történt, de nem vettem fel senkinek sem a telefont ezidő alatt. Csendben ültem a szobámban, alig ettem, így biztos is voltam benne, hogy fogyni fogok. A temetés délután ötkor kezdődött, így már négyre odavitt YoonGi motorjával, hogy fogadjuk a gyásznépet. Meglepetésemre megjelent nagybátyám is a fekete tengerben. Nem szólt semmit csak elhúzta száját kicsit szánakozóan és tovább haladt. Aztán TaeHyung is megjelent apjával.

 - Szia, SeoNa - elmosolyodtam, mikor átölelt barátom.

 - Részvétem édesanyád miatt, SeoNa - lépett apja is mellénk. - Nagyon jó szíve volt. Sajnálom, hogy már nincs köztünk.

 - Nem kell sajnálni. Mindenkinek egyszer el kell mennie, mert nem élünk örökre, igaz? - bólintott, aztán beljebb haladt a többiek után.

 - Beszélhetnénk kicsit SeoNa? - arrébb mentünk egy kicsit TaeHyunggal. - Igaz, amit YoonGi mondott nekem? - felpillantottam szemébe. - Tényleg a szerelmünk miatt halt meg anyukád? - bólintottam. - És ugye emiatt nem akarsz majd ellökni engem magadtól?

 - Nézd, kell egy kis idő még feldolgozom ezt az egészet, és szeretném, ha addig nem nagyon lennénk együtt. Hétfőn ugyanúgy megyek órákra, de inkább legyen az, hogy csendben ülünk egymás mellett.

 - Azt hiszed, hogy ezzel visszahozod anyukádat?

 - Nem, nem tudom soha többé visszahozni, de a tudat, hogy konkrétan te is része voltál annak, hogy elveszítsem, eléggé fájdalmas...

 - Szerinted én kértem, hogy pont én legyek az, akibe beleszeretsz? Most meg ellöknél emiatt magadtól? Lennél olyan, mint a nagybátyád?

 - Még a felét sem tudod az egésznek - lehajtottam a fejem.

 - Ha így akarod... - azzal elsietett mellőlem. Leguggoltam, és alig bírtam visszatartani könnyeimet. Már annyi erőm sem volt, hogy odamenjek a temetésre, de elég közel voltam, hogy halljam.

 - Miért nem mész oda? - lépett mellém valaki, hangjából pedig felismertem HongBint. - Édesanyád nem azt akarná, hogy boldog legyél?

 - Nem tudom, hol is van most, de remélem, hogy ő ott boldog, hogy többet nem okoz semmi fájdalmat neki, hogy nem érez többet fájdalmat, hogy elég boldog leszek számára, majd ha ez az egész véget ér. Viszont egyet tudok, HongBin - csendben maradt, várta a folytatást. -, hogy teljes jogú tagja akarok lenni a csapatodnak. Mikor a fegyver a kezemben volt, és lőttem vele, mintha az összes gondomat kilőttem volna azon a golyón. Most pedig nem lenne elég pár darab, ezért szeretném, ha terepre küldenél a csapattal.

 - Valóban ezt akarod? Tudod, hogy veszélyes - talán próbált rám hatni, de nem érte el célját.

 - Igen, ezt akarom - felnéztem rá, hogy még meggyőzöbb legyen válaszom.