33.rész - One last time (+16)

/SeoNa pov/

Ott álltam több száz szempár előtt. JungKook eközben kamerájával a reakciómat vette, és előttem féltérdre ereszkedve várta a válaszom a férfi, akit szeretek. Felhúztam egyik szemöldököm, hogy elrejtsem a belül már fangörcsölő lány énem - hiszen egy lány csak örül annak, ha megkérik a kezét -, hogy ne azt lássa, hogy ilyen könnyedén igent mondok.

 - Apámmal már beszéltél? - fontam össze karjaim magam előtt a hatás kedvéért, de a mosolyom már nem tudtam elrejteni.

 - Áldását adta ránk - halk kuncogást hallatott a lányok egy része.

 - És a bátyám helyett bátyám is? - pillantottam a laptop mögött álldogáló YoonGira, mire szinte minden jelenlévő ugyanúgy a fiúra sandított félszemmel.

 - Ha már eddig kibírtátok egymást, nem tehetek semmit - szólt bele a mikrofonba megvonva vállát.

 - Basszus! - elvigyorodtam. - Akkor csak igent kell mondanom? - sóhajtottam leengedve karjaim. - A válaszom igen, te bolond, kelj már fel végre! - húztam pólójánál fogva, és csókoltam meg, mire a tömeg tapsolásba és ujjongásba kezdett. Eltávolodva kicsit számtól felhúzta a gyűrűt ujjamra, majd két tenyerével közrefogta arcomat egy újabb csókot adva ajkaimra.
 - Akkor a Trouble utolsó dalaként és az újdonsült jegyespár tiszteletére szóljon a 'Listen'. Jó szünetet mindenkinek! - ekkor pedig felzendült az említett lassú dal a hozzáillő rock betétjével, mire mindenki megfeledkezett rólunk, legtöbben párjaikat vonták egy ölelésbe, a többiek pedig utoljára meglátogatták a bárpultot. TaeHyung szemébe néztem, és karjaimat vállára tettem, majd összekulcsoltam ujjaimat, ő pedig automatikusan átkarolt derekamnál.
 - Akkor most a királynőd vagyok? - kérdeztem pont olyan hangerőn, hogy csak ő hallja a dallam mellett, válaszul pedig bólintott elmosolyodva. - Akkor te vagy a királyom - ismét beleegyezően bólintott egyet. - És hogy fogod irányítani a királyságot nélkülem?
 - Meg fogom oldani, ne aggódj - Valójában nem is azért aggódtam, hogy mit fog csinálni egész nyáron, amikor még tanulnia sem igazán kell, nélkülem. Inkább azon kattogtam, hogy én mihez kezdek majd egymagam a nagy almában. Viszont ahogy felnéztem vőlegényem íriszeibe, mosolyra húztam számat, és el is felejtettem egy darabig mindent, ami miatt forogtak a fogaskerekeim odabent a koponyámban.


/NamJoon pov/

Nana barátjának leánykérése után mindenki elmerengett a távolba az utolsó dal alatt, mintha csak előre akarnák látni, mi történik velük, hogy vajon lesz-e nekik is ilyen élményük a jövőben. Még SunYoung is a bárpultra könyökölve nézelődött, elbambult a diáktengert nézve.
 - Khm, khm... - köszörültem meg torkom direkt, és elég hangosan, hogy meghallja, de még mindig elmerengve nézett ki fejéből. Ezért oldalba böktem könyökömmel közelebb lépve hozzá, amire végre felfigyelt, és rám pillantott, amitől hirtelen bent is maradt a mondanivalóm, mikor a fénycsóva megcsillant szemében. - Nézd! - biccentettem Miss Choi és Mr. Kim felé, akik az ajtónál csevegtek vigyorogva, mikor már összeszedtem a szavakat a földről, amiket a szépsége lökött ki számból. - Szerintem összejöttek. Nem úgy néznek ki?
 - De, valószínű, hogy megtalálták a közös hangot. Legalább nyáron sem fognak unatkozni - fordította feléjük fejét.
 - És én lehetnék a te nyári elfoglaltságod? - felém kapta tekintetét, amibe mélyen belenéztem. - Lennél a barátnőm, SunYoung?
 - Öhm... - forgatta szemeit, gondoltam, hogy egy normális választ keresett. Addig, amíg olyan hangokat adott ki, mint egy mindjárt bekrepáló számítógép, töltöttem kettőnknek egy-egy sojut felespoharakba.
 - Mi lenne, ha válaszadás helyett csupán innánk az első napunkra együtt? - az italra pillantott, amit felé nyújtottam. - Addig kell ezt itt tartanom, amíg nem a második napunkat kell ünnepelni? - halványan elmosolyodott, majd elvette tőlem a kis üveg felest. - Az első napra? - tartottam felé a saját italomat egy koccintás reményében, ami egyféle megerősítésként szolgált nekem. Az a halvány mosoly kiszélesedett egy vigyorrá és egy apró nevetést is hallatott, aztán összeérintette a poharainkat, amitől felvidultam, de próbáltam visszafogni örömöm, így elfordulva ittam meg a sojum. Köszönöm, TaeHyung, erőt adtál, hogy kimondjam ezeket a szavakat.


/SeoNa pov/

Amikor vége lett a Trouble-nek, a diákok megindultak a saját tempójukban kifelé, valaki baráti támogatással, valaki anélkül. Én meg elkezdtem összeszedni a felszerelésemet, hogy minél előbb hazamehessek jómagam is, bár boldog voltam ott és akkor. A srácok még maradtak segíteni nekem összepakolni, és valahogy arcukon és az összenézéseikből úgy tűnt, hogy nem csak a leánykérést rejtegették előlem, tervezgették a hátam mögött.
 - Nana, tudod, mire gondoltunk? - vette ki a kezemből a kötegnyi kábelt JiYeon.
 - Már alig vártam, hogy valaki végre megszólaljon - jegyeztem meg szarkasztikus hanglejtéssel.
 - Eljegyzési partinak, mi lenne, ha elmennék a hétvégén Las Vegasba mind? Mindenki hozza a párját, és elbúcsúztatunk téged hivatalosan - körülnéztem a többieken, és ahogy gondoltam, már nélkülem megbeszélték az egészet. - Holnap kora délután indul a repülőnk - fűzte még hozzá a lány.
 - Szóval nem is lett volna választásom igazából, hogy menni akarok-e vagy nem - csuktam le laptopom, és mélyesztettem bele a laptoptáskába.
 - De megkérdeztelek, nem igaz? - vigyorodott el. - HaNeul szervezte meg számunkra ilyen hamar. Annak a lánynak vannak ám kapcsolatai - csodálkozott el, miközben tovább pakolászott.

Amint befejeztük a rendrakást, mindenki ment a saját utjaira. Szétválásunk előtt pedig megbeszéltük, hogy délután egykor találkozunk a Gimpon reptéren a bejárat előtt.
TaeHyunggal hazamentünk, én bevonultam a hálószobába és magamra csuktam az ajtót, hogy felhívjam az amerikai férfit az állás miatt. Tárcsáztam a kis névjegykártyáról a telefonszámot, majd fülemhez emeltem a készüléket.
 - Jó estét, Lee Hoon! Kim SeoNa vagyok. Az állás miatt hívom.
 - Oh, SeoNa! Mondja a válaszát - kedves hangon szólt bele a telefonba.
 - Elfogadom a lehetőséged - sóhajtottam. - Holnap utazom Las Vegasba a hétvégére, és aztán már kezdhetek is, ha akarja.
 - Ne legyen túlbuzgó azért. Hétfőn csak utazzon New Yorkba, és keressen meg engem, aztán még elhelyezkedik, megismeri a környéket. Rendben? Addig is jó mulatást Vegasban - és ezután megszakította a vonalat. Elvettem fülemtől mobilomat, és az ölembe eresztettem kezemet a képernyőt nézve. Ekkor TaeHyung benyitott és lehuppant mellém az ágyra. Vállára hajtottam fejem, és beszívtam finom illatát.
 - Holnap délelőtt elvinnél apuhoz, hogy elköszönjek? - hümmögött egyet válaszul. - Köszönöm - fújtam ki levegőmet egy sóhaj formájában.

Az nap maradék részében bepakoltunk az útra, én pedig a plusz dolgokat, amikre szükségem lehet New Yorkban. Én végül két bőröndbe és egy hátizsákba fértem el, vőlegényem egy darab nagyobb sporttáskájával szemben.
Lerogytam az ágyra a csomagjainkat nézve. Egy kicsit el is szomorodtam.
 - Akkor ez most az utolsó éjszakám itt? - szinte úgy éreztem magam, mint aki szakítani akar. - El kell búcsúznom egy időre ettől a helytől, ahol mindent ismerek? - barátom leült mellém.
 - Gyorsan eltelik az az idő, Nana - Én is remélem.

Másnap, ahogy kértem, Tae elvitt szülőmhöz délelőtt, hogy tőle is elbúcsúzhassak. Az ott létünk alatt végig mosolygott, amit jó volt látni, azok után, hogy anya elhunyt. Megígérte nekem, hogy ilyen is marad, HongJoo pedig vele fog maradni egy ideig, nehogy depresszióba essen a gyász miatt, amitől persze megkönnyebbültem. Be is jelentettük édesapámnak, hogy megkérte a kezem az oldalamon lévő személy. Az arca pedig még jobban felderült, amitől szám széle inkább lefelé konyult, mert itt kell hagynom annyi mindent. Még el sem mentem, máris honvágyam volt.
Nagynéném felhívott az emeletre, hogy négyszemközt beszéljen velem. Bementünk a szobámba, és levett valamit a polcomról, amíg én behajtottam az ajtót.
 - Ez anyukádé volt - adta át a nyakláncot. - Én tettem ide a temetés után, anyukád azt akarta, hogy a tied legyen - megnéztem a kezemben tartott ezüst nyakláncot, melyen egy ezüst földgömb lógott. - Mindig is azt akarta, hogyha majd egyszer nagy leszel beutazod a világot, csak soha nem bírt elengedni úgy igazán.
 - Köszönöm, HongJoo, hog ezt odaadtad - segített feltenni nyakamba, majd megöleltem. - Vigyázz, kérlek, apura.
 - Úgy lesz.
Visszamentünk a ház férfiaihoz a nappaliba, még kicsit beszélgettünk a munkámról, az eljegyzésről, és arról, hogy édesapám mennyire is büszke rám. Aztán elindultunk vissza a lakásunkra, hogy letegyük a kocsit, hogy ne kelljen senkinek sem visszavinnie hozzánk, és ezért taxiba tettük csomagjainkat, és el is indultunk a Gimpon repülőtérre, ahonnan kettőkor indult is a gépünk egyenesen Las Vegasba.
A többiek ott vártak már a bejárat előtt, ahova megbeszéltük a találkát, és velünk együtt teljes lett a tizes létszám. HaNeul elintézte mindenkinek az útlevelet és a repjegyeket is, így semmiért se kellett aggódnunk. Tényleg hihetetlenek ennek a lánynak a kapcsolatai. Kint szórakoztunk, nevetgéltünk a friss levegőn, míg nem volt annyi az idő, hogy felszállhassunk járatunkra.
Már a kapunál álldogáltunk, és vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk, amikor jött egy sms-em. HongBintől jött.
 - Kitettelek a csapatból, mert anyád nem ezt akarta volna. Sok szerencsét Amerikában, SeoNa! - elmosolyodtam, aztán válaszoltam neki egy 'Köszönöm'-mel, végül visszatettem zsebembe a készüléket.
A repülőre csupán telefonom, laptopom, a fejhallgatóm, és a nyakpárnámat vittem fel. És mint, ahogy hivatásom is kimondja, zenét csináltam a tizenegyórás repülőút alatt. Míg a többiek vagy filmeztek, vagy aludtak, vagy simán játszottak telefonjukon, vagy ahogy én is néha szünetképpen, bámultam a felhőket, amik mellett elhaladtunk. Az első repülőutam volt, mégsem féltem, sőt, még élveztem is. Bár azokat a pillanatokat nem, amikor a mellett ülő TaeHyung dobálta magát, a helyét keresve, hogy hogyan tudna elaludni. Egyszer meguntam, és inkább odaadtam neki nyakpárnám, azután úgy aludt, mint a tej.
Az utazás alatt összehoztam két számot is, melyet talán az elsők között fogok leadni a BBS Americában, mivel amint beléptünk Amerika légterébe, megcsapott valahogy az amerikai slágerek szele, és ez ihlette a két zenét.

A landolásunk Nevada államban is simán ment, a táskáinkat, bőröndjeinket begyűjtve pedig elindultunk kifelé. Közben pedig bárhova is nézett az ember, az alkalmazottak köszöntöttek minket Las Vegasban. Feliratok mindenhol, habár még csak a reptéren jártunk. Kint a hatalmas bejárat előtt egy fekete limuzin várakozott, ami csak szintén tükrözte a város fényét.
 - Valaki tudja mennyi itt az idő? - szólalt fel hangosan HoSeok.
 - Tíz harminckilenc - válaszolt JungKook, aki csak felnézett reptér bejárata mellett lévő nagy órára.
 - És pont időben vagyunk - jelentette ki HaNeul megigazítva színes nyári ruháját. - Beszállás! - kiáltotta el magát, mire elindult a hosszú jármű felé. - Mire vártok még? - nézett körbe rajtunk. A fiúk szinte rohantak a limuzinhoz, és bedobták annak csomagtartójába a táskáikat, majd el is tűntek az autóban.
 - Köszönöm, hogy én is jöhettem, SeoNa - lépett mellém HyeRan. - Mégsem olyan rossz, hogy megismertelek - mosolyodott el.
Mindenki bepattant a fekete járműbe, majd szép angol kiejtéssel jelezte HaNeul a sofőrnek, hogy indulhatunk. A tizenhat személyes limuzinban bőven elfértünk, és jól is szórakoztunk.
 - Tudjátok, hogy mi a legjobb abban, ha egy nagy céget örökölsz a szüleidtől, és majdnem hozzámész egy másik gazdag sarjhoz? - szakította félbe beszélgetéseinket YoonGi oldalbordája. - Hogy felejthetetlenné lehet tenni egy kis pénzzel a dolgokat. Szóval költsünk, amennyit akarunk, mivel én és TaeHyung apja is támogatjuk ezt az utat - ujjongásba törtek ki a srácok, amitől meg is ijedtem hirtelen. Aztán megszólalt a férfi a kormány mögött, majd leparkolt. Ahogy bepattogtunk a kocsiba, úgy pattogtunk ki is, akár a rossz bolhák. - Kedves barátaim! Ez itt a Caesars Palace. Itt fogunk megszállni utazásunk alatt. Fogjuk a cuccainkat, és rohamozzuk meg a szobánkat - ezt kimondta, és úgy is tettünk, ahogy mondta. A hatalmas fehér épületmonstrumba belépve ismét elragadott minket az a fényűzés, ami a várost jellemezte. Mindenhol fények, márványszobrok, virágdíszek, aranyozott szegélyek. Elképesztő egy látvány volt.
HaNeul elintézte a bejelentkezést, majd elindultunk a lifttel a negyedikre - még a lift éleiben is aranyozott csíkok húzódtak végig.
 - Ki hiszi el, hogy kézenállásban sétálok majd be az ajtón? - jelentkezett HoSeok, akit már így is eléggé megváltoztatott az amerikai levegő.
 - Százat rá, hogy nem megy - kontrázott rá JiMin.
 - Tartom - szólalt meg EunJung a fiúra nézve.
Ahogy felértünk a szobánk elé, HoSeok elkezdett bemelegíteni, előre engedett mindenkit a belépéssel, aztán amikor már JungKook is készen állt a kamerájával, eljött az igazság pillanata. Kézre állt, rendesen tartotta azt, majd elindult előre, és sikerült neki. Belépkedett kezein, akárcsak a lábain szokta. Leengedte lábait, és újra talpain állt. Kicsit vöröslött arca a fejébe tódult vértől, de megérte neki bizonyítani.
 - Akkor kérem a pénzeket azoktól, akik nem hittek bennem - sétált hozzánk, mire EunJung megcsókolta őt a semmiből. Nagyokat pislogtam, akárcsak az aranyhal a zacskóban, és a többiek is követték példámat. Aztán, mikor végre elszakadt a lány a fiú szájától HoSeok próbálta elemezni a helyzetet. - JiMin? Hol a pénzem?
 - És ő?
 - A pénzemet, JiMin - rendezték a tartózást, aztán elindultunk felfedezni a hatalmas hotelszobát. Ledőltem a nappaliban fekvő kanapéra, ami egyből a kedvenc tárgyammá vált a helyiségben.
 - Gyerekek! Ez a fürdőszoba hatalmas! - JiYeon jelentkezett a fürdőből, közben lehunytam szememet.
 - Enyém ez az ágy! - a hallott hangokból leszűrtem, hogy JiMinékkel és YoonGiékkal kell osztoznunk Taevel a hálószobán.
 - Puha az ágyunk - emelte fel lábaimat, majd ült le, és végül tette ölébe lábaim vőlegényem.
 - Kérdezhetek valamit? - nyitottam ki szemeim ránézve, mire bólintott. - Előttem már voltál együtt lánnyal?
 - Dehogyis! - láttam szemeiben, hogy hazudik, szája szélén pedig a vigyort, ami csak megerősítette ezt. Felhúztam szemöldököm. - Na, jó! Eggyel - még magasabbra tettem félszemöldököm. - Volt néhány, na.
 - Nekem nem tudsz hazudni. Látom, ha nem az igazat mondod - sóhajtva lehunytam ismét szemeimet. - Egyébként meg azért kérdeztem, mert neked, ha van fekvőfelület, már az jár az eszedben.
 - Nem igaz! - mentegetőzött, mire egyik szememet kinyitottam, és a combomon pihenő kezére pillantottam. - Ez nem azt jelenti, hogy arra is gondolok. Na, de, jó, most már igen, mert te mondtad. Különben én ártatlan vagyok. Te rontottál el.
 - És ez nem jó? - dünnyögtem pilláim pihentetve, mire a válasz csak csend volt. - Na ugye.
Miután mind körbe jártuk a kapott hotelszobánkat, és kellőképpen kifosztottuk a minibárt, leültünk pár órára a nappaliba, hogy jobban megismerjük egymást. Keresztbe mentek a kérdések egyesek múltjairól, hogy mit tervezünk a jövőben, mit fogunk csinálni az egyetem után, és ekkor elmerengtem az új állásomon. Viszont JiYeon oldalba bökött, így visszatértem közéjük lelkileg is.
 - SeoNa! Már akartam kérdezni - irányította azonnal felém a témát JiMin. - Honnan ismered HyeRant? - összenéztem az említett lánnyal.
 - Hát az úgy volt, hogy ő a szomszédom. Mármint volt, amíg el nem költöztem TaeHyunghoz. És... - körbenéztem a srácokon, majd visszatért a pillantásom a lányra. - egy darabig a barátnőm is volt - meghökkent arcokat kaptam válaszul.
 - Szóval ő az exed?
 - Valahogy úgy, de mi lenne, ha most mindenki felöltözne szépen, és elmennénk egyet inni, ha már Vegasban vagyunk - sikeresen el tudtam terelni a figyelmet a témáról, és kinyíltak a bőröndök, repültek kifelé a ruhaötletek.
Én lettem kész legelőbb, egy fekete, térd alá érő egyberuhában ücsörögtem a kanapén, mely szatén anyagból készült, derekánál pedig egy csipkés öv karcsúsított, és mivel ehhez a szereléshez nem igazán illett a tornacipő, elhoztam magammal az egyetlen fekete magassarkúmat hozzá. A lányok lassúságára viszont számíthattam volna. Ott üldögéltem a fiúkkal, akik kicsípték magukat, mind ingben, míg kint már lassan lement a nap is. Viszont, amikor kijöttek végre a hölgyek a szobáikból, illetve a fürdőszobából, úgy tűnt, hogy valóban össze vannak rakva. Talán túlságosan is. A párok egymást karöltve haladtak ki a hotelszobánkból - HoSeok és EunJung nem igazán közeledtek egymáshoz még, főleg a csók után elég kínos volt köztünk a levegő.

Amint lement a Nap, csak akkor kelt igazán életre Las Vegas. Fiatalok szabadultak ki az éjszakába, akárcsak mi. Vadulni akartak egyet a nyár kezdetére. Mi igazából engem búcsúztattunk, de jól esett volna az a bizonyos megőrülés egy este erejéig.
Nem messze a Caeserstől, annak szomszédságában találtunk is egy jó hangulatú szórakozó helyet. A 'The Maffia' felirat világított a bejárata felett vörösen, egészen a bárpultig pedig egy vörösszőnyeg vezetett. A hely félhomályban burkolózott, de a szintén vérvörös fénycsóvák kiegészítették ezt, hogy a hangulat tökéletes legyen.
 - Nem fáj a lábad? - hajolt fülemhez vőlegényem, mire megráztam fejem.
 - Fizetem az első kört! - battyogott HaNeul a bárpulthoz, és kikért mind a tizünknek valami erőset, és még annyi kört rendelt ebből, hogy a következő és egyben utolsó emlékem, hogy egy fekete parókás fazon beszélt hozzám.

30.rész - 30 hours

/SeoNa pov/

Késő délután indult a gépünk vissza Szöulba, és legszívesebben maradtam volna inkább még egy hétig, de ezt nem engedte a tény, hogy egyetemisták vagyunk. A repülőtéren vártuk, hogy felszállhassunk a gépünkre, addig ott ücsörögtünk, és nézelődtünk. Voltak éppen ideérkező nászutas párok, voltak, akik házassági évfordulót ünnepelni jöttek, és volt pár buzgó fényképész, akik a Jeju csodálatos oldalát akarták megörökíteni.

Lenéztem összefont kezeinkre, hüvelykujjammal megsimogattam kezét.

 - Minden rendben lesz a szüleid és közted? - továbbra is kézfejeinket vizsgáltam.

 - Úgy tűnik mostantól figyelembe fogja venni az érzéseimet, szóval remélem, hogy igen - rám mosolygott, amit viszonoztam, aztán bemondták, hogy lehet felszállni a szöuli gépre, szóval felpattantunk és elindultunk a megfelelő kapu felé sétáltunk.

A több, mint egy órás út alatt TaeHyung pihent, közben kezemet fogta, míg én a kis ablakon keresztül figyeltem a felhők lassú mozgását, álmatlanul. Viszont nem tudtam, hogy valójában miért is vagyok az. A boldogságtól, vagy éppen attól, hogy volt egy fajta érzés a mellkasomban, hogy valami rossz fog még történni a közeljövőben. Nem hagyott nyugodni e gondolat, és ahogy közeledtünk célunkhoz, még erősebb lett a nyomás a mellkasomban. Tudtam, hogy beszélnem kell HongBinnal, amint hazaértünk.

Fogtunk egy taxit, amint landoltunk, és a késői órákban az egyetem felé kocsikáztunk. TaeHyung mintha hozzá lett volna ragasztva a kezemhez eközben. Amikor az épület elé gördültünk, kivettük csomagjainkat a járműből, kifizettük a mosolygós férfit a kormány mögött, majd elindultunk befelé. A nap lassan véget akart érni, már az utolsó napsugarak is tűntek el a horizonton. Beléptünk az egyetem bejáratán, majd megtorpantam.

 - Mi van, ha azt mondom, vissza akarok menni a szobába, de nem kísérhetsz el? - felpillantottam szemeibe.

 - Menj akkor egyedül, ahogy óhajtod. SeoNa, már megtanultam, hogy magadat meg tudod védeni és nem is kétség, hogy rád nem igazán lehet bármit is erőltetni, ha nem akarod. Gondolok itt arra, hogy több hónapig kellett várnom egy csókra - mosolyra görbült szája sarka.

 - Amiből kettő lett akkor, ha visszaemlékszel - vágtam rá felhúzott szemöldökkel.

 - Igaz, bocsánat. Szóval, tedd, amit szeretnél, ahogyan szeretnéd.

 - TaeHyung, csókolj meg - szavaimra végre ő is a szemeimbe nézett. - És mielőtt bármit kérdezel vagy magyarázol csak tedd meg, amit kértem - közelebb hajolt, majd egy rövid csók erejéig összeérintette ajkaink. - Most, hogy én kérlek, ennyit kapok?

 - Miért vagy ilyen bonyolult és egyedi? - adott még egy rövid puszit számra, majd eltávolodott.

 - Nőből vagyok, szokd meg. Te képes lennél bármit inkább az én kedvem szerint csinálni? - hümmögött helyeslően. Elvigyorodtam akaratlanul is, de próbáltam visszafogni magam. Aztán a szobámhoz értünk. - Egyébként, mi van, ha csak fellángolás, ami köztünk történik?

 - Azok után, ami történt, ez neked csak fellángolás lesz? Azokból a hangokból ítélve, nem igazán ezzel a szóval illetném - szájára tettem kezét.

 - Jól van, jól van. Maradj már csendben! - vigyorodtam el, mikor JiYeon kinyitotta az ajtót.

 - Sziasztok! - már egy vigyorral az arcán nézett ránk, talán hallott is egy kis részletet a beszélgetésből. - SeoNa, bejössz vagy nem?

 - Megyek, mert csak még kínosabb lenne az egész. Jó éjszakát, TaeHyung - el akartam engedni kezét, de visszahúzott.

 - JiYeon miatt nem akarsz megcsókolni? - próbáltam csak a tekintetemmel elmagyarázni neki, de nem értette meg. - Na, mindegy, menjél. Jó éjszakát... - már éppen engedte el a kezem, ekkor egy rövid csókot nyomtam ajkaira, aztán bemenekültem a szobánkba, magammal húzva szobatársam is. Becsaptam az ajtót, és neki dőltem a felületnek belülről.

 - Tudod, hogy eléggé megváltoztál? Ilyet még nem láttam tőled, SeoNa - nevette el magát. - Olyan vagy most, mint egy rossz, félénk szerelmes tinédzser. Na, mesélj csak nekem - nem volt választásom, mert ha nem én mondtam volna el neki a történteket, akkor TaeHyungot kérdezte volna meg. Annyira részletesen meséltem el neki, amennyire tudtam, hogy akarja. Végig mosolyogta az egészet, talán az előadásmódom miatt, de nem bántam. Ő az ő ágya szélén ült, én az enyémnek a szélén, és megosztottuk, amiről a másik nem tudott. Végre éreztem, hogy milyen, ha van egy barátnőm, akinek bármit elmondhatok. JiYeon tudott a családi átkomról, és ezen kívül minden másról is. Megbíztam benne, ő is bennem. - SeoNa, emlékszel, mikor azt mondtam az első nap neked, hogy megváltozik majd, hogy csak fiúk alkották a baráti köröd? Így lett. EunJung, HaNeul és én is itt vagyunk már neked, és most már nem is a lányokat szereted. Láttam én már az első Trouble-ünkön is, hogy valami bizony lesz köztetek. A sors is ezt akarta, hogy átkod őt nézze ki magának.

 - Beszélnem kellene holnap a nagybátyámmal erről, de most aludjunk, mert holnap korán kell kelnünk.

 - Viszont korábban végzünk - egy gyors zuhanyzás után az ágyainkba vonultunk, JiYeon pillanatok alatt elaludt, de én még egy jó ideig figyeltem a plafonon táncoló fényeket. Nem bírtam elhinni, ami történt. Nem hittem el, hogy valóban igaz, hogy TaeHyung és én egy pár vagyunk. Egy pár óra múlva végre el tudtam aludni, de szinte csak négy órát tudtam végig pihenni.

Másnap reggel hétkor egy kopogást hallottam. Amúgy nem ébredtem volna fel a halk hangra, de fent voltam már rég. Az ajtóhoz léptem, és amikor kinyitottam, TaeHyung állt előttem. Behúztam magam mögött az ajtót, nehogy felébresszük JiYeont.

 - Jó reggelt, drágám - nyújtott át két, hordozhatós pohárban lévő kávét. - Mert tudtam, hogy nem bírsz majd rendesen aludni, meg hoztam egyet a szobatársadnak is rendességből.

 - Köszönöm, Tae - szemeimbe nézett, mintha várt volna valamire. - Csókmániás leszel?

 - Megtiltod? - megráztam fejem, majd adtam egy csókot szájára. - Akkor találkozunk az órán - megsimította arcom, egy puszit nyomott homlokomra, aztán el is sétált. Visszatértem a szobába, ahol JiYeon lassan nyitogatta már szemeit, kicsoszogott a fürdőszobába, és mikor kijött onnan, kezébe nyomtam a kávét, amit egy mosollyal köszönt meg. Megiszogatta az italt, majd felöltöztünk, és a kollégiumot az egyetemmel összekötő folyosó végén lévő ajtó felett megláttunk egy feliratot.

 - Ezért van ma is tanítás ahelyett, hogy megadták volna ezt a napot még szünetnek? - összenéztünk, majd átsétáltunk a 'Boldog bolondok napját, gólyák!' felirat alatt félve, hogy mi vár minket. Nem történt semmi, de rettegve sétáltunk végig a folyosón. Felmentünk a megfelelő terembe, leültünk helyeinkre, és addig sem történt semmi. Kezdtem megnyugodni, és ekkor be is lépett tanárunk a helyiségbe.

 - Tegyetek el mindent az asztalról, ma nem fogunk tanulni - mindenki megkérdőjelezés nélkül eltett mindent táskájába, aztán a férfi az ajtó felé intett, ekkor több végzős is hirtelen betört a terembe, és hatalmas vízipisztolyokkal mindenkit lelőttek. Nem volt sok választása az osztálynak, mivel menekülési útvonal nem volt. - Köszönjük a végzősöknek a kielégítő munkát - biccentett egyet a tanulóknak, akik erre el is hagyták a termet. - Nyugodjanak meg, elég meleg van, ahhoz hogy pár pillanat múlva megszáradjanak, és mégis tanítani fogok, mert olyan kedvem van, nem kell jegyzetelni, figyelni viszont igen, mert ez egy egyetem végtére is - elnevette magát, de a pillantása miatt inkább mindenki csendben maradt. TaeHyungra pillantottam, akinek hajtincseiről csöpögött a víz, akárcsak a Jejun aznap. Sóhajtottam egyet, mikor elém ugrottak azok a bizonyos emlékképek. Felém fordította fejét, elvigyorodott, majd lassan combomra csúsztatta kezét az asztal alatt. Lelöktem kézfejét egy ciccegéssel körítve, amit persze tanárunk meghallott a síricsendben.

 - Van valami probléma, Miss Kim? - fordult felénk.

 - Csak az, hogy Mr. Kim nem bír a férfias ösztöneivel - elmosolyodott válaszomon és hanglejtésemen, miközben az osztály is kuncogott egyet. - De nyugodjon meg, kordában tartom - bólintott egyet, a szája sarkában még mindig ott csücsült a mosoly, aztán visszatért a tanításhoz. Az óra végén pedig, amikor már kiment a teremből, adtam egy tockost páromnak, miközben felálltam helyemről. - A tanórán ne csinálj ilyeneket. Legyen meg az, hogy nem keveredik a magánélet és az iskola - simogattam meg az ütés helyét.

A nap hátralévő részében nem csináltak velünk semmit a végzősök, így megnyugodhattam teljesen. 

Elkezdtünk együtt ismét járni zongora órára is, innentől kezdve péntekenként, és Miss Choin is felfedeztem, hogy van valakije, de tagadta elpirulva mindvégig. Az órán végig egy zongoránál ültünk, TaeHyung kérésére. Minden egyes alkalommal, mikor kezeink összeértek, a szívem kihagyott egy ütemet, néha kettőt is. Viszont az élet bebizonyította nekem, hogy amikor a legboldogabbnak érzem magam, akkor döfi belém a legélesebb kését, és forgatja meg bennem.

Délután, a zongora óra után, megkértem YoonGit, hogy vigyen el a nagybátyámhoz motorján. Mikor odaértünk, egyedül felmentem az irodájába, míg a szőkeség a motornál várt. Nagybátyám egyik alkalmazottja bekopogott helyettem, és kinyitotta nekem az ajtót.

 - Nincs túl késő a látogatáshoz, SeoNa? - fordult meg székével.

 - Mit akartál mondani az esküvőn, HongBin? Mi fog történni az átkom miatt? - felállt székéből, és felém sétált, neki támaszkodott az asztal felém közelebbi oldalának.

 - Talán megértem, hogy anyád miért nem mondott semmit az átkodról, de mégis hülyeség volt részéről. Eltitkolni egy ilyen nagy dolgot. Azzal, hogy találkoztál TaeHyunggal, megkezdődött anyád számára az utolsó időszak. Minden egyes csók, ami elcsattant köztetek, egyre jobban fájt édesanyádnak. Talán, ha tudtad volna, hogy mivel jár ez az egész, inkább távol maradtál volna attól a fiútól. A testvéreim azért tartanak gyilkosnak igazából, azért lettem kiutálva a családból, mert a szerelmet választottam édesanyám helyett. Az átkunk azt mondja ki, hogyha megjelenik az az egyetlen személy, akit szerethetünk, és kimondjuk teljes szívünkből, hogy szeretjük, és az a személy is ugyanúgy tesz, akkor harminc órán belül édesanyánk meghal. Én tudtam róla, mégis megtettem. Te ugye még nem?

 - Harminc óra? - fejben azonnal elkezdtem számolni, és mikor beugrott, hogy mikor hívott JiYeon, kirohantam az irodából, le YoonGihoz, és sürgettem, hogy a maradék egy óra alatt tegye meg a több, mint egy órás utat a házunkig. A sisak alatt könnyeim már kiszöktek a szememből, végig folytak arcomon, egészen államig, mert elképzeltem, hogy mi történik, ha nem érünk oda időben.

Teljes sebességgel hajtottunk a késői órákban, talán háromszázzal is cikázhattunk az autókat kikerülve. Fejben számoltam visszafelé fájdalmasan, és a fülemben is egy falióra kattogása hallatszott a járművek zúgása helyett. Már kezdődött ismerőssé válni a környék az útszakasz mellett. Emlékeztem a fák alakjára, mert mindig ugyanúgy néztek ki, még akkor is, mikor nyaranta a városba mentem szüleimmel, én pedig a platón feküdve néztem az eget, a fák lombjain átszaladó szél épp ugyanúgy szaladgált az én hajtincseim közt is akkor. És akkor is ugyanolyan volt, mikor apám vitt az egyetemhez az első napomon, amikor minden megváltozott egyetlen személy miatt.

Már a házak is kezdtek megjelenni mellettünk, aztán pedig a miénket is megpillantottam. Amikor pedig YoonGi leparkolt, lepattantam a motorról, kezébe nyomtam a sisakot, és berohantam az épületbe. Egyből szüleim szobája felé futottam. És jól tudtam, hogy ott lesznek. Édesanyám az ágyban feküdt, sápadt arccal, alig pislogott már. Apám és nagynéném pedig mellette ültek. Sírva borultam térdre a bútor mellett.

 - SeoNa? - fordították felém fejüket mind.

 - Miért nem szóltatok, hogy ez lesz belőle, hogyha megszeretem TaeHyungot? - mordultam apámék felé.

 - Én nem akartam - erőtlenül szólalt meg anyám. - Nem akartam, hogy egyedül öregedj meg. Nem akartam, hogy ne legyél boldog. Ezért nem akartam elmondani semmit neked az átkodról, mert a végén még engem választottál volna. Igaz, hogy nem láthatlak boldogan élni, de úgy fogok meghalni, hogy tudom, hogy vannak akik vigyáznak majd rád. Tudom, hogy TaeHyung apja nem igen volt valami jó példa a fiának, de láttam, hogy teljesen más, mint az apja, jó értelemben, szóval legyél boldog vele - a faliórára néztem, ami már csak egy percre volt a harminc óra leteltétől. - Ne gyászolj engem sokáig, inkább had lássam, hogy boldogan játszol majd az unokáimmal - hideg kézfejét két tenyerem közé vettem.

 - Biztos van valami mágia vagy valami, amivel ez visszafordítható - HongJoo felé pillantottam, aki lassan megrázta fejét. - Ez nem lehet így, biztos van valami megoldás. A sors nem lehet ilyen kegyetlen! - emeltem fel hangom.

 - Köszönöm, hogy még ideértél - megszorította kezemet utolsó erejével. - Szeretlek, SeoNa - majd csak annyit éreztem, hogy keze ernyed el, kimegy belőle az erő. Arcára néztem, szemeit lassan hunyta le, aztán mikor pillái összecsukódtak, már mellkasán se láttam volna, hogy emelkedne a lélegzetvétel által. Nyeltem egyet, majd könnyeim eleredtek akár egy tavaszi zápor.

 - HongJoo, csinálj valamit! - alig bírtam beszélni könnyeimtől. Nagynéném letérdelt mellém, és átölelt, hogy megnyugtasson. - Kérlek... - sírtam mellkasába.

 - Nem tehetünk már semmit. Ez volt a végzet-

 - Biztos van valami megoldás, HongJoo!

 - YoonGi, vidd ki őt a friss levegőre lenyugodni - hallottam meg apám hangját.

 - Nem akarok kimenni - megéreztem karomon YoonGi szorítását, aki kivitt a házból. - Engedj vissza! - ki akartam kerülni, de nem engedte.

 - Ha lenyugodtál, visszamehetsz - ismét elindultak a könnycsatornáim, azonnal le is folytak államig a hideg könnyek. A szőkeség közelebb lépett hozzám, és átölelt. Nem löktem el magamtól, mert jól esett. Felé fordultam és átkaroltam derekánál, pólója felszívta könnyeimet, miközben termeltem újakat és újakat. Körülbelül tíz perc múlva pedig egy mentőautó gurult a házunk elé, és tudtam, hogy el fogják vinni édesanyámat. Lehunytam szememet, és YoonGi mellkasába fúrtam arcom, hogy ne is lássam, ahogy szülőm élettelen testét beteszik a járműbe. Próbáltam visszafojtani a könnyeim, aztán mikor a jármű elment elengedtem YoonGit, és bementem a házba.

 - Egyedül akarok lenni kicsit - szóltam neki a lépcső alján állva. Bólintott, majd ő a nappaliba ment, én pedig a szobámba.

Becsuktam az ajtómat, és körülnéztem. Apró és lassú lépésekkel a polcomhoz sétáltam, ahol az emlékeket gyűjtöttem. Mindent megtartottam, amit egy fontos, vagy akár egy boldog pillanathoz köthettem. Akár egy karszallag, mely az első városi vidámpark látogatásom óta megvan, amikor szüleim elvittek oda tíz évesen. Vagy az első ötös dolgozatom matekból az általános iskola felső tagozatában, amire anyukámmal tanultam. Vagy a karkötő, amit egy nyári táborban csináltam magamnak, a párjai pedig szüleim polcán pihen a szobájukban. Vagy a mozijegy, amikor szülinapomon YoonGival és szüleimmel mentünk be a városba egyet mozizni. Vagy éppen az alig beporosodott levél az egyetemtől, ami szerint felvettek, ami után megváltozott minden.

Ha valaki ránézne erre a polcra, talán a felét szemétnek hívná, és kidobná, viszont nekem mind egy nagyon jó emlék, amit sohasem akarok elfelejteni.

Viszont egy héttel később egy olyan esemény ideje jött el, amire akaratom ellenére is fogok emlékezni. A temetés. Ezalatt az egy hét alatt nem voltam az egyetemen, nem is beszéltem senkivel onnan, valószínűleg YoonGi elmondta nagy vonalakban, mi is történt, de nem vettem fel senkinek sem a telefont ezidő alatt. Csendben ültem a szobámban, alig ettem, így biztos is voltam benne, hogy fogyni fogok. A temetés délután ötkor kezdődött, így már négyre odavitt YoonGi motorjával, hogy fogadjuk a gyásznépet. Meglepetésemre megjelent nagybátyám is a fekete tengerben. Nem szólt semmit csak elhúzta száját kicsit szánakozóan és tovább haladt. Aztán TaeHyung is megjelent apjával.

 - Szia, SeoNa - elmosolyodtam, mikor átölelt barátom.

 - Részvétem édesanyád miatt, SeoNa - lépett apja is mellénk. - Nagyon jó szíve volt. Sajnálom, hogy már nincs köztünk.

 - Nem kell sajnálni. Mindenkinek egyszer el kell mennie, mert nem élünk örökre, igaz? - bólintott, aztán beljebb haladt a többiek után.

 - Beszélhetnénk kicsit SeoNa? - arrébb mentünk egy kicsit TaeHyunggal. - Igaz, amit YoonGi mondott nekem? - felpillantottam szemébe. - Tényleg a szerelmünk miatt halt meg anyukád? - bólintottam. - És ugye emiatt nem akarsz majd ellökni engem magadtól?

 - Nézd, kell egy kis idő még feldolgozom ezt az egészet, és szeretném, ha addig nem nagyon lennénk együtt. Hétfőn ugyanúgy megyek órákra, de inkább legyen az, hogy csendben ülünk egymás mellett.

 - Azt hiszed, hogy ezzel visszahozod anyukádat?

 - Nem, nem tudom soha többé visszahozni, de a tudat, hogy konkrétan te is része voltál annak, hogy elveszítsem, eléggé fájdalmas...

 - Szerinted én kértem, hogy pont én legyek az, akibe beleszeretsz? Most meg ellöknél emiatt magadtól? Lennél olyan, mint a nagybátyád?

 - Még a felét sem tudod az egésznek - lehajtottam a fejem.

 - Ha így akarod... - azzal elsietett mellőlem. Leguggoltam, és alig bírtam visszatartani könnyeimet. Már annyi erőm sem volt, hogy odamenjek a temetésre, de elég közel voltam, hogy halljam.

 - Miért nem mész oda? - lépett mellém valaki, hangjából pedig felismertem HongBint. - Édesanyád nem azt akarná, hogy boldog legyél?

 - Nem tudom, hol is van most, de remélem, hogy ő ott boldog, hogy többet nem okoz semmi fájdalmat neki, hogy nem érez többet fájdalmat, hogy elég boldog leszek számára, majd ha ez az egész véget ér. Viszont egyet tudok, HongBin - csendben maradt, várta a folytatást. -, hogy teljes jogú tagja akarok lenni a csapatodnak. Mikor a fegyver a kezemben volt, és lőttem vele, mintha az összes gondomat kilőttem volna azon a golyón. Most pedig nem lenne elég pár darab, ezért szeretném, ha terepre küldenél a csapattal.

 - Valóban ezt akarod? Tudod, hogy veszélyes - talán próbált rám hatni, de nem érte el célját.

 - Igen, ezt akarom - felnéztem rá, hogy még meggyőzöbb legyen válaszom.

27.rész - Strangers (+16)

/SeoNa pov/

A két lánynak egyforma térdig érő, ujjatlan, egyszerű szabású, nem testhez simuló, de még is mélyen dekoltált vörös ruhát adtak. Aztán engem hívott magához HaNeul, és már nyújtotta is felém a darabot. Beléptem a próbafülkébe egymagamban, majd felvettem a kiválasztott ruhát. Hasonló volt a szabása, mint a lányoké, de az enyém anyaga nejlonszerű volt, rajta pedig csipke mintákkal, derékrészénél pedig egy vékony selyemszallag ölelt körbe. A mellkas része meg egyáltalán nem volt dekoltált, melltartómat eltakarta a csipkés vörös anyag, a kulcscsontomig pedig még a nejlonos anyagban folytatódott. Belenéztem a tükörbe, elhúztam a szám a látványomra. Miért ad rám ilyen szép ruhát, amikor nincs ki miatt így öltöznöm?

 - SeoNa, gyere ki, hogy megnézhessünk - hallottam meg szobatársam hangját. Kiléptem a fekete selyemfüggönyök mögül, és felemeltem a fejemet. Elkerekedtek a szemek körülöttem.

 - Akkor is tornacipőt veszek fel hozzá. Nem állíthattok meg - mutattam körbe rajtuk.

 - Kedveském! Nem akar senkinek megtetszeni az esküvőn? - tért körünkbe a pénztáros férfi is, aki segített a kiválasztásokban. - Drága, nem is kell mondania, látom én a tekintetén, hogy van valaki az ön szívecskéjében - mind rám szegezték tekintetük.

 - HaNeul, volt már leánybúcsúd? - váltottam hirtelen témát, és megnyugodtam, amikor megrázta fejét. - Mi lenne akkor, ha ma tartanánk meg, ha nincs dolgod? Elmehetnénk inni utoljára, mielőtt még férjhez mész - mosolyodtam el.

 - Akkor öltözzetek vissza, addig elrendezem a dolgokat a pénzzel és vegyetek érzékeny búcsút a ruháktól, mert csak az esküvő napján láthatjátok - mind azt tettük, amit kellett, majd kilépve az üzletből megcsapott a friss levegő, ami bentről hiányzott.

A tavasz beköszöntésével még jobban kezdtem magam egyedül érezni. Ha még ott is volt nekem YoonGi, mégsem éreztem úgy, mint régen, mint az egyetem előtti években. Hiányzott az a régi érzés belőlem, mikor a jó idő függvényében apám autójának platóján utaztam, a napsugarak az arcom simogatták, a szél pedig vígan szaladgált a hajticseim közt. Eltűnt ez, az, mikor nem éreztem magam egyedül soha, mert nem gondoltam rá, hogy egymagam vagyok, nem fedeztem fel, mert szerettem a magányt. Viszont ezúttal akkor kerül elő e gondolat, mikor ő nincs velem.

Nem tartott sokáig az autóút, amikor leparkolt egy gangnami szórakozóhely előtt, a neonfelirat alapján, a 'Feather' előtt. Könnyedén be is jutottunk a helyre, majd nem kellett túl sok idő, hogy hangulatot feloldja a fájdalomcsillapító alkohol íze. Egymás után folytak le torkainkon az italok, és annak következtében, hogy kevertük őket, teljesen mást hozott ki belőlünk. JiYeon csak megnézett pár fiút körülöttünk, még visszafogta magát, mivel mindig eszébe jutott hercege. EunJung mindenen nevetett, még azon is, ha éppen kiborította italát az asztalon. HaNeul ugyanazt csinálta, mint szobatársam, viszont ő már utánuk is szólt, ezért is kapott néhány ingyen italt, ennek okán talán ő volt az egyik legrészegebb köztünk. Én csupán szókimondóbb lettem hatásukra. Viszont láttam a menyasszonyon, hogy élvezi lánybúcsúját, szóval megkönnyebbülhettem, hogy leszálltunk az üzletben felhozott témáról. A zene pluszban felpesdítette véremet, ezért szinte eufórikus állapotba kerültem. El is felejtettem, ami addig a fejemben volt.

Csupán három-négy óra kellett ahhoz, hogy teljesen lerészegedjünk, ezért kimentünk a szórakozóhelyről kicsit a friss levegőre. Odakint már sötétedett, tűntek el az utolsó napsugarak, az ég pedig feketébe burkolózott. A bejárat mellett pedig HaNeul rátapadt fülével a telefonjára, másik kezében magassarkúit fogta, mivel mezítláb is alig bírt megállni, nem hogy még abban a cipőben.

 - Gyere értünk, TaeHyung - hívta fel a megszólítottat. - Hozd YoonGit is, mert az én autómat is haza kéne vinni - kicsit hallgatott közben már le is hunyta szemeit egy csuklással körítve. - Köszönöm... - eltette telefonját zsebébe, amíg én leültem a hideg padkára. Az alkohol hatása miatt nem tudtam pontosan mennyi idő is telhetett el, míg elénk nem gördült egy autó. Ekkor esett le, amit hallottam, hogy kit is hívott ide a menyasszony. Egyszerre kiszállt a járműből YoonGi és TaeHyung, majd besegítették JiYeont és EunJungot padtársam kocsijának hátsóüléseire, HaNeult pedig a sajátjának anyósülésére ültették. Ekkor TaeHyung lépett elém, viszont elhúztam kezem, mikor felém nyúlt, hogy segítsen felkelni a járdaszegélyről.

 - Ha mindenféleképpen veled kell mennem vissza az egyetemig, akkor egyedül is be tudok ülni, köszönöm - kikerültem és beszálltam előre, aztán összefontam karjaimat magam előtt, mikor a kormány mögött elfoglalta helyét.

/YoonGi pov/

Miután elindítottam a motort és elhajtottam a szórakozóhelyről, HaNeul azonnal megfogta combomat.

 - Én még emlékszem az esténkre, és te? - levettem kezét lábamról, majd tovább néztem az utat. - Azóta vagy ennyire jó kisfiú?

 - Tizenegy nap múlva összeházasodsz az egyik barátommal, miért csinálod ezt?

 - Mindketten tudjuk, hogy nem fog senki sem összeházasodni. TaeHyung nem engem szeret, én pedig nem szeretem őt - hátradőlt ülésében. - Ma volt a leánybúcsúm, legalább megtehetnéd most utoljára.

 - Szépen hazaviszlek, és ennyi - csak hajtottam tovább anélkül, hogy ránéztem volna, de még így is láttam szemem sarkából, hogy néha nyújtózkodik egyet-kettőt direkt, haját igazgatja. - Semmi több, HaNeul.
 - Megértettem már az elsőnél is, YoonGi - forgatta szemeit. Ekkor pedig az épület elé értünk. Kiszálltam az autóból, majd az ő ajtajához mentem, hogy kinyissam neki. Mikor ki akart kecmeregni a járműből, majdnem elesett, így hát karjaimba vettem és úgy vittem fel őt a lakásáig. A bejárati ajtónál letettem, hogy ki tudjam nyitni kulcsával a bejáratot, mert várhattunk volna, amíg ő kinyitja két dölöngélés között. Aztán, mikor kitárult az ajtó, bebotorkáltunk az előszobába.

 - Igyál sokat, hogy kimenjen belőled az alkohol - felém fordult.

 - Miért nem maradsz itt velem? Lehet, hogy hülyeséget csinálok, ha elmész - elindultam az ajtó felé, nem is figyelve arra, mit mond, amikor is megcsörrent telefonom. Kivettem zsebemből menetközben, megláttam HaNeul számát a kijelzőn, ezért visszafordultam, miközben fülemhez tettem a készüléket. - Baj van - előttem állt egy méterrel, felnézett szemeimbe. - Azt mondtad, ha baj van, hívjalak - folytatta, majd megszakította a vonalat. A pultra tette telefonját, én pedig visszahelyeztem farmeromba, közben végig tartottam a szemkontaktust vele. - Nem kell lefeküdnöd velem, de kérlek, maradj itt ma este - a szívem megdobbant, mikor megfogta kezemet. - Félek itthon egyedül. Itt van NaRi, de vele nem tudok beszélgetni - hangja mézes volt, amivel az én szívemet is meglágyította. Megfogtam kezeimmel arcát, aztán hezitálás nélkül megcsókoltam. Ajkai íze hiányzott a legjobban az életemből. Nem tolt el, ezért elmélyítettem a csókot. E tettem pedig egy másik eseménybe csapott át, amibe több, mint egy éve nem is volt részem. Másrészről pedig örültem, hogy HaNeul volt a másik fél.

Az ágyában pihegtünk, a szobában még mindig viszhangoztak az elhangzottak, mintha a falak csak ismételgetnék egyfolytában szavainkat, ami az aktus alatt hagyta el szánkat. HaNeulből már talán rég kiment az alkohol hatása, elégedett fáradság került helyére. Meg sem szólalt csak mellkasomon fekve a plafon felé fordult. Ekkor megjelent NaRi az ágy mellett, és azonnal fel is ugrott hozzám. Bújt kezem alá, hogy simogassam.

 - Féltékeny leszek, ha tovább simogatod - felült hirtelen és villámokat szórt rám szemével, ezért letettem a macskát a földre.

 - Majd később folytatjuk, hívj fel - suttogtam vigyorogva NaRi felé. - A saját macskádra féltékeny vagy egyébként?

 - Látom, gyúrtál, mióta utoljára láttalak volna félmeztelenül. Bár az is bizonyította ezt, hogy szétszakadt a melltartóm miattad - második mondatát egy halkabb megjegyzésnek szánta csak, ezért még el is fordult.

 - Ne tereld a témát. Féltékeny vagy a saját macskádra, miközben te valaki más menyasszonya vagy még mindig - álltam fel, hogy felvegyem alsónadrágomat. Aztán visszaültem az ágyra.

 - Szerinted nekem jó ez így? Néha a házasság is olyan, mint a szellemméválás, nem te akarod, csak így hozza a sorsod, főleg ha üzleti házasságról beszélünk - lehajtotta fejét, miközben visszarogyott az ágy szélére.

/SeoNa pov/

Csendben nézelődtem kifelé az ablakon, lábaim a műszerfalon pihentek, miközben a hátsóülésről előre hallatszott két osztálytársnőm röhögése,  majd a pár perc múlva felcsendülő hangos horkolásuk, TaeHyung pedig feszülten vezetett egy szó nélkül. Belenyúltam zsebembe, mert azt hittem, abban van telefonom, de helyette egy puha dolgot húztam ki onnan. A kis fehér madártollat.
 - Ez az apró toll mindig ott volt, mikor elcsattant egy csók köztünk - nyújtottam előrébb a megnevezett tárgyat, hogy ő is láthassa a térlátásával. - Azt sem tudom, hogy először hogyan került hozzám, de valahogy mindig úgy időzítettük, hogy ez ott volt - forgattam kicsit kezemben, majd lehúztam ablakomat, és hagytam, hogy a menetszél kifújja kezemből, el is repítette messzire a madártollat. Visszahúztam az ablakot, majd ahogy abbahagytam, úgy kémleltem tovább az elhaladó dolgokat.

Amikor megérkeztünk az egyetemhez, és TaeHyung leállította a motort, egyből kipattant a járműből. A hátsó ajtóhoz ment, hogy kisegítse a lányokat, addig én magamtól kikászálódtam, és megindultam befelé.

 - SeoNa! - karolt belém JiYeon, ezért visszább kellett fognom a tempómat. - Ugyanígy kellene innunk az esküvőn is majd. És tudod, mire gondoltam? Be kellene neked szervezni egy fiút is - bólogatott magának.

 - Mit szólsz HoSeokhoz? - vetette fel az ötletet a JiYeon másik oldalán sétáló EunJung.

 - Oh, de jó ötlet - vigyorodott el szobatársam. - Na, SeoNa, mit szólsz?

 - Mennyit ittatok ti? - nevettem el magam, miközben TaeHyung mögöttünk jött, hogy ne legyen semmi baj eközben. EunJung úgy döntött, hogy nálunk alszik éjjel, szóval ők ketten előre mentek, és mikor én is betértem volna a helyiségbe, padtársam megfogta karomat. - Mit akarsz? - fordultam felé.

 - Hogy ne pasizz be az esküvőmön - elnevettem magam válaszára, és elhúztam kezemet tőle.

 - Pont ez az, a te esküvőd lesz... - közelebb hajoltam füléhez. - ...épp ezért garantálhatom neked, hogy összeszedek valakit, idegen - suttogtam hallószervébe, majd megpaskoltam kétszer egyik arcát és becsuktam az ajtót magam mögött. Sóhajtottam egyet az ajtónak dőlve, aztán felemeltem fejemet, osztálytársnőim már aludtak szobatársam ágyán. Nem is értettem, hogy bírnak ennyit aludni.
Leültem ágyamra, az ablakra pillantottam, amin apró kopogások hallatszódtak, kis vízcseppek jelentek meg a felületen, aztán egyre gyorsabban estek le az égből. Fél óráig talán csak azt néztem törökülésben, ahogy mintát formálnak az átlátszó üvegen.
Aztán körülbelül egy óra múlva egy üzenetem érkezett padtársamtól: ,,Gyere ki az udvarra, kérlek."
Kétszer is meggondoltam, végül pedig úgy tettem, ahogy kérte. Az eső még mindig úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, viszont TaeHyung alatta állt. Az udvar közepén, bármilyen esernyő nélkül.
 - Mit akarsz? - ordítottam neki, hogy meghallja az esőben.
 - Hogy gyere ide! - meg sem mozdult. El kellett döntenem, hogy kilépek-e az intézmény fedele alól, hogy odamehessek hozzá, vagy hogy inkább hagyom őt ott ázni, egyedül. Lenéztem lábamra, majd elindultam előre. A fejemet érték az esőcseppek, már egészen vizes volt hajam, mikor odaértem hozzá. - Megtaláltam - nyújtotta felém azonnal a vizes, koszos, de még így is felismerhető madártollat.
 - Miért akartad megtalálni? Tizenegy nap múlva feleségül veszed HaNeult, én leszek a tanúja, és meg is mondtam, hogy innentől kezdve idegenek vagyunk. Nem érdekel, hogy mennyire fog fájni ez az egész valamelyikőnknek, de nem kérek abból, hogy velem csald meg őt - kivettem kezéből a tollat és beledobtam egy pocsolyába. - Tudod, mennyire elegem van abból, hogy hullámvasút szerűen viselkedünk egymással. Mindig jönni fog valami, amitől megint másképpen beszélünk majd. Csak felejtsük el egymást végre. Élj boldogan HaNeullel, én is úgy fogok tenni valakivel - hirtelen átkarolt, magához ölelt.
 - Tudom, hogy az átok miatt nem teheted meg, hogy mást szeress - mormogta a fülembe. Az eső csak még jobban rákapott, már cipőm is beázott, ahogy ott álltunk ölelkezve. Boldog voltam a közelségétől, mégis hibásnak, bűnösnek éreztem magam.
 - Inkább egyedül maradok, minthogy veled. Az kevésbé fog fájni - tudtam, hogy ezt kell mondanom. Eltoltam magamtól, aztán visszamentem az intézménybe.
Kongó ürességben sétáltam végig a folyósokon. Senki sem volt már ébren, az egész épület csendességben ült. Felsétáltam a második emeleti teremhez, ahol a legelső nap mellette ültem, és azóta is. Leültem helyemre, lassan elnyúltam a padon, karomra tettem fejem az ő helye felé nézve.
 - Sokkal jobb lesz nekem egyedül - sóhajtottam, aztán felkeltem hátradőlve a székben. - Lehetett volna más is. Miért pont te?


/TaeHyung pov/

Ez a pár nap is eltelt. Gyorsabban, mint gondoltam, hogy el fog. És ez a tizenegy nap nem is úgy szállt tova, ahogy én akartam volna.
 - Kész vagy? - kopogott be YoonGi. - Idegesnek tűnsz - lépett mellém, megfogva vállam. Belenéztem a tükörbe megigazítva zakómat. - Be kell vallanom valamit, Tae...
 - Megcsalt engem HaNeul veled? - mosolyodtam el. - Ez is a terv része volt, ha már ennyire őszinték vagyunk, ezért most segítened kell nekem - rásandítottam osztálytársamra, aki elkerekedett tekintettel nézett vissza rám. - Te mondtad régebben, hogy segítesz.

22.rész - Solve it with love

/SeoNa pov/

Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.

 - Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.

 - Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.

A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.

Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.

 - Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.

 - Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?

 - Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?

 - Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
 - De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
 - Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
 - Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.

Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
 - Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
 - Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
 - Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
 - HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.


/NamJoon pov/

A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
 - Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
 - Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
 - SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.


/SeokJin pov/

Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
 - Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
 - Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
 - Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
 - Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
 - Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
 - Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
 - Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
 - Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
 - Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
 - Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.


/YoonGi pov/

A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
 - Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.

Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
 - Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.

 - Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
 - Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.

 - Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.

 - Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.

 - Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...

 - Nana...

 - Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.

 - Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.

 - Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?

 - Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.

 - Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.

 - Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?

 - Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.

 - Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.

21.rész - Feather

/SeoNa pov/

A reggeli után lassan el kellett kezdenünk készülődni a Trouble-re. Beszéltem telefonon SunYounggal is, hogy biztosították a felszerelést is, szóval minden készen állt. A tükör előtt álltam ismét, karikás szemekkel, amit próbáltam egy csöppnyi alapozóval eltüntetni, és nagyjából sikerült is elhalványítanom azokat, ezek után a hajamat fésültem, mikor belépett a fürdőszobába anyukám.
 - Hagyjad, majd én megcsinálom - vette ki kezemből a fésűt, majd leültetett a földre, ő pedig a kád szélén ücsörögve húztam végig tincseimen az eszközt. - Amúgy mi a baj, SeoNa? Nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki elgondolkozik folyamatosan valamin, mélyen. Egy személy van a dologban? - fonni kezdte hajtincseim egy részét.
 - Egy fiú, akinek van barátnője. Mégis azt hiszem, hogy ő az első fiú, aki iránt másféle érzéseim vannak - hajtottam le fejem.
 - Csak nem az a TaeHyung fiú? Tudod, hogy nem szabad jegyes férfiakkal kezdeni, ugye? - megakadt fülem a 'jegyes' szaván.
 - Mi az, hogy jegyes? Azt hittem, csupán barátnője - emeltem feljebb a tekintetem.
 - A tévét néztem, mikor a hírekben leadták, hogy a KHN Entertainment igazgatója meg TaeIl fia eljegyezték egymást. Tőlem tudtad meg? - álltak meg kezei.
 - Nem, nem. Most jutott eszembe, hogy mondták. Igen, múltkor, ott a kávézóban - lesütöttem szemeimet. - Fejezd be légyszi a hajam. Lassan indulnunk kell az egyetemre YoonGival - egy laza körfonatot csinált két nagyobb tincsemből, ami hátul, tarkómnál találkozott. Megöleltem, majd felvettem a már kikészített ruháimat. Egy fekete, anyagában néhány csillogó szürkés szállal ellátott hosszú ujjú felsőt és egy kék farmert vettem fel. Annyira eltereltek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy a házból kabát nélkül léptem ki.
 - SeoNa! - futott utánam YoonGi, mire visszafordultam. - Nincs rajtad kabát. Nem fázol? - adta rám a ruhaneműt. - Valami baj van?
 - Ideges vagyok kicsit. A Trouble itt van pár órányira, és felfedem, hogy én vagyok Nana. Utána már nem lesz minden ugyanaz - húztam össze kabátom, megérezve a mínuszokat körülöttem.
 - Úgy látom, hogy nem csak ez forog a fejedben - beszálltunk egy taxiba, hogy ne apámnak kelljen elvinni minket, közben nem is válaszoltam osztálytársamnak. Az egyetemig vezető úton meg sem szólaltam. Csupán vártam, hogy odaérjünk. YoonGi kifizette az utat a sofőrnek, aki ezután el is hajtott az intézmény elől. Az épületbe belépve egyből kiolvadtak a kinti hideg levegőtől lefagyott ujjaim. A nagycsarnokhoz érve pedig NamJoon állta utunkat. A szőkeséget nem engedte be, de előlem elállt. A nagycsarnok ezúttal sokkal másképpen volt feldíszítve, mint a múltkor. Girlandok húzódtak a falakon, a színpad talapzatára, ahol a dj pult helyezkedett el, is került egy kevés belőle. A felirat a bárpult mögött még nagyobb lett, mint a tizedik Trouble alkalmával. Díszesebbé, karácsonyibbá vált hirtelen. SunYoung még mindig irányította azt a néhány fiút, akik vállalkoztak a segítségnyújtásra. Viszont amikor megnéztem az arcukat jobban, rá kellett jönnöm, hogy mindannyiukat láttam akkor a lőtéren, hogy mind a nagybátyám csapatából való.
 - SeoNa! - vette észre érkezésemet SunYoung. - Nyugodtan kipróbálhatod a felszerelést. Ismerkedj meg vele - bólintottam, miközben a fiúk engem néztek.
 - Még telefonálok előtte egyet - félrevonultam, majd felhívtam nagybátyámat, hogy kikérdezzem. - HongBin! Mégis miért vannak itt a nagycsarnokban a csapatod tagjai? - suttogva, de mégis veszekedve kérdeztem.
 - SeoNa, drága, tehetek én róla, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ők is oda járnak? A lényeg, hogy érezd jól magad, és ne terheld túl a szervezeted, mert még egyszer nem titkoljuk el anyád elől, hogyha kórházba kerülsz - nyugodt volt hangja, nem is éreztem benne titkolózást.
 - Értettem, leteszem - kinyomtam telefonomat, majd visszafáradtam a dj pulthoz. Egy rövid rögtönzött mixet csináltam a hozzácsatlakoztatott gépen található zenék közül egyből. Ezek után már sokkal jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy kik vannak körülöttem. A saját kis rádiós szobámban éreztem magam. Majd mikor véget ért a zene, a végzős DÖK elnök lépett fel mellém a pódiumra.
 - Most már elhiszem, hogy te vagy Nana - nevette el magát. - És ez egy remek berendezéspróba is volt, köszönjük - elmosolyodva lement mellőlem.
Ezek után csupán sétálgatni tudtam a díszítések mellett, illetve a nézőtéren fel és le, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Percenként néztem telefonom kijelzőjére, egyre gyorsabban telt az idő, egyre közelebb került a Trouble kezdete. Idegesen markolásztam ujjaimat, mikor YoonGi jelent meg a nagycsarnokban.
 - Annyi időre beengedett NamJoon, hogy ezt odaadjam - nyújtott át egy fejhallgatót. - Ez a BBS-es fejhallgatót, amit mindig használsz. Gondoltam, hogy megnyugszol kicsit, hogyha rajtad lesz.
 - Köszönöm, remélem, én is - tettem nyakamba a hozott készüléket.
 - Most akkor megyek is, de majd nézz rám, hogyha elakadna a szavad - simogatta meg vállam, aztán elhagyta a csarnokot.
 - Kezdünk lassan! - visszhangzott SunYoung hangja a falak között.
Elrejtőztem egy függöny mögött a dj pulthoz közel, amikor is elkezdték befelé engedni a diáksereget. Az anyag mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan beszivárognak mind a nagycsarnokban. Természetesen még többen jelentek meg ezúttal, mint az előző bulin. Felkapcsolták a mozgó színes fénycsóvákat, az alap reflektorokat pedig kicsit lejjebb vették. Közben SunYoung kedvesen üdvözölt mindenkit egy italos tálcával a kezében. Ekkor megláttam az én társaságomat, JiYeont és lovagját, a két szobatársat, mellettük még belépett JiMin, EunJung és HoSeok is. TaeHyung beállítatlan frizurájának és arcának látványa csak még jobban felgyorsította szívverésemet. Viszont ekkor eszembe jutottak anyám mondatai az eljegyzésükről, ezzel kicsit vissza is lassult pulzusom.
Ne törődj az érzéseiddel most, SeoNa! - nyugtattam magamat a gondolataim megváltoztatásával. Újra kinéztem a függöny mögül, a szemem máris őt kereste. SunYoung ekkor lépett fel a pódiumra, bevezetőbeszédét taglalta, amikor felém pillantott és intett, hogy fáradjak fel mellé. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam azt. Eltoltam a függönyt, kiléptem mögüle, majd felléptem a lány mellé. Ledöbbent arcokat figyelhettem meg. A végzős átadta nekem a mikrofont.
 - Sziasztok! Kim SeoNa vagyok, és én volnék Nana a BBS-től - meghajoltam enyhén, mire egy tapsvihar tört ki, talán azt is JiYeon kezdeményezte, ahogyan láttam. - Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám, hogy én szolgáltassam nektek ma este a zenét. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Érezzétek jól magatokat - akaratlanul is TaeHyungra terelődött tekintetem. - Nem akartam felfedni, hogy ki vagyok valójában, de mégis így alakult. Talán itt volt az ideje. Ezt most mindenkinek mondom. Ha van valami, amit el szeretnél érni, fuss érte, rendben? - mosolyogtam körbe a tömegen. - Köszönöm - ismét meghajoltam kicsit, majd visszaadtam a mikrofont a mellettem állónak. Megvártam, míg végigmondja a maradék mondanivalóját, a szükséges tudnivalókat, majd ő lefáradt a kis emelvényről, én a dj pult mögé mentem egy mikrofonnal a kezembe, ha valamit be akarnék jelenteni, feltettem a fejhallgatót félfülemre, aztán el is kezdődött a tizenegyedik Trouble buli.

Nem is kellett a diákságra szólni, hogy igyon eleget, kiszolgálták magukat. Egyként mozdultak a zenémre, és az idő telésével belőlem is elpárolgott a félelem és az idegesség. Kezdtem feloldódni, akár egy pezsgőtabletta a vízben. A tömegben elvesző mosolygó, vidám arcok is eltüntették belőlem az aggodalmat. Ha valami ismertebb dalt dolgoztam éppen fel, akkor kórusban énekelték a szövegét. Semennyit sem ittam, de mégis euforikus állapotba kerültem.
Ekkor a magasból egy fehér tollpihe szállt a dj pult közepére. Megfogtam mutató- és hüvelykujjammal, felemeltem kicsit, majd mikor félrepillantottam a kis pihéről, összefutott tekintetem TaeHyungéval. Ismét kihagyott egy ütemet szívem. A zene eközben véget ért.
 - Kedves megjelentek, sikeresen levizsgázottak! - emeltem fel hirtelen a mikrofont. - Úgy gondoltam, mivel szeptemberben nem volt lassú szám, most, így lassan félidőben, hogy én is járhassak egyet, Chanyeol és Punch közös számát teszem be nektek. Fogjátok meg az általatok szeretett, kedvelt személyt és táncoljatok egyet rá. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget - elindult a zene és párokba rendeződtek a diákok. Lefáradtam a pódiumról, egyenesen az italos pulthoz, mivel kiszáradt torkomat helyre akartam hozni.
 - Szóval te voltál Nana mindvégig? - lépett mellém TaeHyung szinte azonnal, miután kikértem italom. Bólintottam egyet válaszképpen. - Nem is sejtettem.
 - Nem is akartam, hogy megtudja az egész egyetem - kortyoltam bele az idő közben megkapott folyadékba.
 - És esetleg Nana eljönne velem egyet táncolni? - nyújtotta kezét. Lenéztem kezére, ezernyi lehetőség ugrott fel előttem, hogy mit mondhatnék.
 - Tudom, hogy HaNeul a menyasszonyod már - toltam el kézfejét. - Nem kellene közben más lányokkal lenned szerintem - nyeltem egy nagyot, majd visszasétáltam az emelvényhez. Körülnézve boldog párokat láttam, vagy éppen azzá alakuló személyeket. - Nem kell megköszönni, hogyha valaki ma este jön össze - jelentettem ki a mikrofonba beszélve, mikor véget ért a dal.

Több órán keresztül boldog voltam, főleg az ugráló tömeget figyelve, szinte beszippantottak maguk közé. A gátlások az italok számának növekedésével párhuzamosan tűntek el a fiatalságban. A kedvemet csupán a néha elém ugró gondolataim rontották el.
A zsebemben lapuló rajz felmelegített. Olyannyira, hogy az leereszkedtem térdre és minden erőmmel elkezdtem ásni. A nem is olyan régen betemetett emlékeim lassan kibukkantak a föld alól. Mindet a kezembe vettem egyesével, a zsebeimbe süllyesztettem, miután megszabadítottam a homoktól őket. Minden egyes emlékkép előkerült abból a gödörből. Utolsóként pedig TaeHyung sötét barna íriszei kerültek kezeim közé, mikor a Jeju-szigeten vizes hajtincsei eltakarták azt helyenként. Abban a pillanatban bekönnyezett szemem, lesütöttem azokat, majd minden képet a zsebembe tettem. Gyengének éreztem magam, mégis felálltam. Nyeltem egy nagyot, ekkor megjelent az a bizonyos gombóc a torkomban. A sírás kerülgetett, mikor egy könny végig futva arcomon lezuhant a földre.
Újabb zenébe kezdtem bele az előző végeztével, miközben JiYeon sms-én járt az eszem. Azon, amit még anyám fürdőszobába érkezte előtt kaptam tőle a délelőtt folyamán.
Tedd fel a piros rúzsod, mert akinek kell, tetszeni fog. Jobban felkelted majd az érdeklődését. Anyukám mindig azt mondogatta, hogyha már használok ilyen színű rúzst akkor tegyem, mikor a kiszemeltemet akarom becserkészni - megtettem, de hasznát nem láttam. Éreztem a rúzs rétegét ajkaimon, többször is gondoltam, hogy letörlöm, mégsem tettem. Miért?

Az elbúcsúzó zenék sora következett. Viszont még én sem akartam a végét, mivel akkor nem volna mivel elfoglalnom magam. Lassan bekúsznának a gondolataim, összezavarnának, cselekvésre késztetnének, amit amúgy nem akarnék. Az utolsó előtti szám...az utolsó szám.
 - Kedves diákok! Elérkezett az utolsó dal, ami egy Miss A remix lesz, mégpedig a Love Song című számuk remakeje - beindítottam az alapot, ráadtam még egy kis basszust, kicsit megcsavartam. És ekkor jöttem rá, hogy TaeHyung ezt a dalt kérte először tőlem a rádión keresztül. Megkerestem az adott személy tekintetét, a tömeg szélén, a bárpultnál találtam rá, ő is éppen akkor fordította meg fejét. Gyorsan elfordítottam fejem, és úgy tettem, mint aki csak élvezi a zenét, közben a szívem ki akart törni mellkasomból. A remixem befejeztével a tizenegyedik Trouble véget ért.
A tömeg elindult kifelé, miután a DÖK elnökök elköszöntek. Megvártam, amíg mindenki elhagyja a nagycsarnokot, csupán aztán sétáltam én is kollégiumi szobám felé. Úgy döntöttem, hogy ott alszom. YoonGiék mind eltűntek a folyosókról, nem is találtam meg őket. A buli heve még a folyosókon is tartott, néhány csókolózó pár elejtve bizonyította, hogy valóban sikerült összehoznom a remek hangulatot. Lassan bandukoltam tovább a szobánk felé, egymagamban. A pillantása. Az emlékek, amiket hátrahagyott, amiket kiástam.

 - SeoNa? - hallottam meg TaeHyung hangját mögülem hirtelen, mire megrezzenve megálltam. - Jobb egyedül? - éreztem, közelebb lépett.

 - Gondolkozni akartam - egyszer csak átkarolta derekamat hátulról. - Mennyit ittál? - lebontottam magamról kezeit és megfordulva szemébe néztem. Dobbant egyet szívem. - Nem ittál - jelentettem ki megrázva fejem. - A szemed részegen nem ilyen. Ha részeg vagy, nem őszinte a csillogás bennük - mutatóujjammal megigazítottam összekócolt haját homlokánál. Mire pedig realizáltam, hogy mit akarok csinálni, már megtettem.

 - Neked pedig bárhogy szépek a szemeid - átkarolt ismét, tartotta a szemkontaktust.

 - Nem kell hazudni, hogy megkapj egy nem is őszinte mosolyt - nem álltam ellen közeledésének.

 - Talán igazad van - alig tíz centi volt köztünk ekkor.

 - Biztos, hogy igazam van - már ajkaimat mérte be magának, de szájára tettem kezemet. - Mint mindig - vigyorogva sétáltam el, majd visszanéztem. - A buli után előbb a fiúk nem hazakísérik általában a lányt? - húztam fel szemöldököm. Tovább mentem, majd végre beért. A szobaajtóig meg sem szólaltunk, néha egymásra néztünk, de egyikünk sem ejtett ki egyetlen szót sem.

 - Megfelel, hölgyem, a hazakísérés? - torpantunk meg a felület előtt.

 - Igen, jó éjt - elképedve nézte, ahogy besétálok a szobába és becsukom az ajtót előtte. Hallottam, ahogy magát vonszolva elindult, sóhajtottam egy nagyot. - Te barom - suttogtam magamnak, majd egyre csak gyorsult szívverésem. - Most mit kellene tennem? - kirontottam a szobából és megfordítottam a már pár méterrel arrébb járó TaeHyungot karjánál fogva, majd ajkaihoz érintettem sajátjaimat. Lehunytam pilláimat és csupán ízleltem az ajkait. Párnái puháknak és édeseknek bizonyultak. Visszaereszkedtem a földre egyenletesen, szemébe néztem és mosolyra húztam számat.

 - Tudtam, hogy meg fogsz akadályozni mindig, amíg te nem akarod - magához rántott ekkor, jobb kezével megfogta arcomat és újabb csókba forrtunk össze. Elmélyítette azt, amíg én szabad kezének ujjait ujjaimmal összekulcsoltam. A szívem már nem torkomban, hanem valahol a fellegekben járt.

 - YoonGi meg fog verni - megszakítottam a csókot.

 - Verjen. Én erre vártam több hónapja - tette egy tincsemet fülem mögé.

 - Jó éjt, TaeHyung - köszöntem el tőle, majd visszasuhantam az ajtóig. Kétségbeesett fejet vágott, mikor visszapillantottam rá. - Kaptál kettőt is, ne vágj ilyen képet, légyszíves, TaeHyung. Mosolyogj nekem vagy nem állok jót magamért - emeltem fel hangom. - Most pedig jó éjszakát! - integettem, aztán becsuktam ajtóm. Egy hatalmasat dobbant szívem ezután. - Úristen! - ereszkedtem le a földig az ajtónak tolva hátam. Megcsókoltam. Én őt. Először csókoltam meg fiút életemben és még most sem hiszem el. Szája ízét még mindig éreztem sajátomon, így nagyokat sóhajtoztam, miközben visszaemlékeztem a pillanatra. JiYeon már ágyában horpasztott, míg én a földön ülve próbáltam összeszedni gondolataimat. Viszont ő most már vőlegény. Méghozzá HaNeul vőlegénye, akit én is ismerek. Nem akarok bekerülni a médiába úgy, hogy én vagyok az a ribanc, aki szétszedte őket. El kell felejtenem őt. Felemeltem kezemet a számig, újra megjelent előttem TaeHyung ajka. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez így nem fog menni - felkeltem a földről és az ágyba dőlve kényszerítettem magamat az elalvásra. Több órán keresztül nem hagytak békén a gondolataim, de mikor végre elszundítottam az álmaim tengere zavart meg.

Áldottam az eget, hogy a dj munkám miatt tegnap nem ittam annyit, ezért nem kezdtem fejfájással a napot. Viszont fáradtnak fáradt voltam. Felültem az ágyban, JiYeon toltál szétesve aludt saját fekhelyén még mindig. Megpillantottam a hajnalodó fényben az asztalára letett kamerát, mely hercege birtokát képezte. A tegnapról eszembe jutott, mintha láttam volna a fiú kezében a Trouble ideje alatt, ezért felkeltem és a készülékkel visszaültem ágyamra. Bekapcsoltam a szerkezetet, megnyitottam a galériát. Megdörzsöltem álmos szemeimet közben. Voltak képek a tömegről, kettőjükről, aztán két rövid videó között lapozgattam, hogy vajon mit rejthetnek magukban. Az egyiket végre elindítottam, és ott, akkor megbántam döntésem. A videó először rázkódott, de aztán kiélesedve a kép HaNeult és TaeHyungot mutatta, amint az egyetem előtt csókolóznak. Ez persze, azok után, hogy az éjjel mi történt, még jobban fájt. A második videót meg sem mertem nézni. Végül rávettem az akaraterőmet, és ismételten meg is bántam. A tömeggel tömött nagycsarnokban éppen az enyelgő EunJungot és TaeHyungot vette fel JungKook még tegnap este. Letettem az asztalomra a kamerát, amint véget ért a videó, majd magam elé bámultam. Nem tudtam, mi a helyes reakció, így inkább elmentem kicsit sétálni a kollégium folyosóján. Az új információkat emésztettem magamban, mikor TaeHyung jelent meg előttem.

 - Bocsánat - visszasiettem a szobámba, mielőtt még bármit is mondhatott volna nekem. JiYeon épp akkor kelt ki ágyából. Beléptem a fürdőszobába, letettem a telefonom a mosdókagyló szélére, majd belenéztem a tükörbe. Osztálytársnőm az ajtófélfának dőlt eközben.

 - Láttam a videókat JungKook kameráján - meredtem magamra a visszatükröződő felületben, aztán egy mozdulattal letöröltem a maradék sminket számról. - Hogy lehettem ilyen hülye? Menyasszonya van. Aztán még ott van EunJung, aki még mindig nyomul rá. És én voltam a harmadik idióta, akit megcsókolt tegnap - ránéztem bekönnyezve. - JiYeon-ah, miért van az, hogy mindig fájdalmat okoz, de még ezek után is kedvelem?

19.rész - Give a seat for Nana

/SeoNa pov/

Lassan ballagtam egymagamban a kollégiumot és az egyetemet összekötő folyosón. Az ajtó mellett, mely után az aula tárult az ember szeme elé, a faliújságon egy színes plakát keltette fel az ébredező kíváncsiságomat. Talán elhaladhattam már többször is előtte, de csupán ez alkalommal álltam meg és fordultam szembe az A3-as lappal. A cím fogta meg igazán a tekintetem. The dj of the 11th Trouble. Aztán elkezdtem olvasni a lentebbi részleteket. Dj-t kerestek a félév végén tartandó Troublere. Bárkit beajánlhatott az ember, aztán NamJoon és SunYoung, a DÖK elnökei, fogják meghozni a végső döntést. Elmosolyodtam, majd tovább vánszorogtam az első órám helyszínére. A lábaim alig akartak felébredni, míg sétáltam, így szinte gyök kettővel haladtam célom felé. Viszont mégis kicsit máshogy éreztem magam, nem afféle fáradság, ami az érzéseim súlyától szokott lenni, hanem valóban az alváshiányom miatt ezúttal. A helyemre ülve próbáltam felfrissülni a YoonGi által hozott kávétól, miközben tanárunk a tananyagot hadarta. Ekkor megszólalt a fali kutya, és egyből egy ismerős hang csendült fel belőle.

 - Kedves diákok! - SunYoung köszöntött mindenkit kezdésképpen. - Mint tudjátok, december végén, pontosabban huszonhetedikén, vasárnap lesz megtartva a tizenegyedik Trouble, de kihangsúlyozom, hogy csupán azok jöhetnek, akik átmentek a félévi vizsgákon. Most pedig minden évfolyam minden diákja részt vehet az eseményen, mivel ez nem csupán az elsőévesek bulija. A szót pedig átadom NamJoonnak - ekkor pedig a mélyebb hang szólalt meg. Hallgattam anélkül, hogy felnéztem volna füzetemről. A fiú témája a buli dj-jéről szólt. Két különböző nevet említett, melyek számomra nem sokat mondtak, viszont felemeltem fejem a következő mondatára.

 - A harmadik pedig Nana, a BBS csatornától, ez a név ma reggel került hozzánk. Egy hetetek van, hogy kiválasszátok a három közül, kit szeretnétek a Troubleon látni, kit szeretnétek, hogy felrázzon titeket azon az están. Nálunk tudjátok leadni a szavazatotokat. Addig is, jó tanulást, minél több diákot szeretnék látni huszonhetedikén szokásosan a nagycsarnokban! - majd elcsendesült a hangosbemondó. Az osztály körülöttem susogni kezdett Nanáról, hátranéztem JiYeonra, aki gyanúsan vigyorgott vissza rám, ebből tudtam, hogy ő ajánlott engem.

 - Halljátok! Mi lenne, ha mind egyre szavaznánk? Döntsük el mi a dj kérdést - szólalt meg szobatársam felállva. - Legyen Nana, biztos mind ismeritek őt - biztatta az osztályt, mire beleegyező arcok jelentek meg.

 - Mi van, ha ő nem tud eljönni? - érveltem az ötlet ellen.

 - Az egyetem nem sokára támogatást fog kapni a KHN Entertainmenttől, szóval akármennyit tudnak adni Nanának csakhogy eljöjjön - a füzetét bámulva jelentette ki mellettem TaeHyung. - Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember, mint ő nem hagyna ki egy ilyen bulit. Sőt, ezen az egyetemen sok rajongója is van, ahogy hallottam - egyre jobban fogtam a fejemet.

 - Akkor ez eldőlt? Tanár úr, Ön ismeri Nanát? - bólintott tanárunk, majd egyként hangzott fel a diákság a terembe, akik a harmadik lehetőséget akarták, Nanát, vagyis engem.

Nem sokára kicsengettek, JiYeon pedig olyan gyorsan próbált meg kihúzni a teremből, ahogyan csak tudott, de nem volt elég, mert még így is elkaptam haja végét a földszinti folyosón.

 - Nem szeretnél valamit mondani, drága szobatársam? - húztam vissza hajánál fogva magam mellé. - Esetleg valamit a Troubleről? - fülét farkát behúzta, mint mikor egy kutya valahol a házban végezte el a dolgát, viszont gazdája rájön. - JiYeon-ah?

 - Rendben, én voltam, aki beajánlott - elengedtem haját. - Miért? Egész életedben rejtegetni akartad, hogy ki vagy? - fordult felém, ezúttal kicsit megbátorodva.

 - Magánéletet akartam. Elkülöníteni a dolgokat, de most már mindegy. Úgyis mindenkit meggyőztél, hogy Nanát válassza. Nincs visszaút - elnéztem a lépcsők felé, ahonnan YoonGi közeledett, azonnal mellénk sietett.

 - Nana, beszélhetnénk? - fordult felém, mire bólintottam. - Az órán találkozunk, JiYeon - azzal a lendülettel pedig arrébb sétáltunk. - Nincs kedved elmenni valahova órák után? Kávézni egyet esetleg? - már éppen válaszoltam volna, mikor folytatta. - Viszont nem csak mi ketten lennénk - húzta kellemetlen vigyorra száját. - TaeHyunggal és a barátnőjével kávéznánk egyet - átfutott rengeteg lehetőség az agyamon, hogy vajon, honnan jött ez a hirtelen ötlet. Gondolatban megvontam a vállam, nem nagyon érdekelt az oka, majd egy bólintással elfogadtam a kávézás ötletét.

Rávigyorogtam a buckára, mely alatt emlékképek voltak, majd rálépve a frissen elásott földrészre tovább haladtam az ásóval a kezemben. Viszont még visszafordultam, a virágot, melyet TaeHyung rajzolt nekem lehelyeztem a földkupacra, hogyha majd egyszer emlékezni akarnék, tudjam, hová ástam el emlékeimet. Addig viszont nem akartam arra sem visszaemlékezni, hogyan néztek ki a körvonalak azokon a bizonyos kimerevített képeken. Sétáltam a földet nézve az elhagyatott síkságon, ahogyan süppedt be talpam az elszáradt növények közé, kicsit védtelennek éreztem magam. Bármikor eleshettem volna, akár egy őzgida, aki első lépéseit tette meg. Pislogtam egyet, mire már nem barna földet néztem, hanem szürkés betont. A levegő is hidegebb lett körülöttem, ezért felemeltem fejem. Mellettem battyogott a szőkeség, aki úgy nézett rám vissza, mint aki kérdezett valamit, szemöldökeit is kérdően húzta fel. Talán pont lemaradtam a kérdésfeltételről.

 - Kérdeztél valamit? - szólaltam meg végre. - Sípolni kezdett a fülem és nem értettem. Elismételnéd? - mosolyodtam el.

 - Van bármi baj azzal, hogy TaeHyungékkal fogunk egy kis időt eltölteni?

 - Nem - megráztam a fejem őszintén. - Meg szeretném ismerni a barátnőjét - betértünk a szokásos kávézóba, nem messze az egyetemtől. Elfoglaltunk egy négyes asztalt, majd vártunk a páros érkezésére, akik nem is olyan sokára megérkeztek köreinkbe, kézen fogva. Az a SeoNa, akit lelőttem a lőtéren nem is olyan rég talán sóhajtott volna egyet kissé elfordulva, aztán egész kávézgatás alatt fájdalmasan nézte volna a párost, valószínűleg belül ismét összetört volna. Viszont az a SeoNa, aki éppen ott ült csupán elmosolyodott a két fiatal láttán. - Üljetek le, nyugodtan - mutattam a két szabad helyre előttünk. - Milyen csinosak vagytok így együtt. Amúgy én Kim SeoNa vagyok, mi még azt hiszem, nem találkoztunk - mutatkoztam be.

 - Kim HaNeul - mosolyra húzta száját, majd a két fiúra néztem, akik ugyanolyan arckifejezéssel és felhúzott szemöldökkel néztek rám.

 - Most mi van? Ismerkedek - nevettem el magam. - Amúgy szép neved van, TaeHyung jól választottál - tekintetem a megszólítottra fordítottam. - Mesélj magadról - újra HaNeulre figyeltem. Amíg TaeHyung elfáradt a pulthoz hozni négyünknek egy-egy italt, addig mesélt magáról és a családjáról. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy ő fogja támogatni az egyetemet, és hogy ezáltal ismerte meg osztálytársunkat is. Fél órával később elmentem vele a mosdóba, és amíg a sminkjét igazította, én kezet mostam, közben szólásra nyitottam számat. - Nem akartam TaeHyung előtt megkérdezni, de amúgy volt már barátod? Biztos volt, mert valószínűleg bomlanak érted a férfiak - megállt keze, leeresztette, majd fejét leszegve nézte azokat, arcán úgy tűnt, egy seb közepébe találtam.

 - Volt egy fiú, kicsivel több, mint egy éve - lassan kezdett bele a történetbe. - Több napig nagyon jól esett a közelsége, a melegsége, amit árasztott magából. Még mindig emlékszem az utolsó mondataira, mielőtt még elváltunk volna - belenézett a tükörbe. - Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember már nem fér bele - vett egy nagy levegőt. - Ezt mondta nekem utoljára. Azóta is fáj, viszont el kell felejtenem őt, mert itt van most nekem TaeHyung - elmosolyodott, de láttam azt a szomorúságot a boldogsága mögött.

 - Tudom, kicsit elege lehet az embernek, ha túl sok van az érzésekből, de akkor miért nem vágsz neki vissza? - a visszatükröződő felületre terelte tekintetét ismét, eldöntötte fejét, a pillantását pedig felém fordította ezek után.

 - Éppen azt teszem. Na, menjünk inkább, mert a végén azt hiszik, hogy belefulladtunk a vécébe - elindult kifelé, aztán én is követtem őt. A kávézgatás alatt próbáltam nem a HaNeul által mondottakra koncentrálni, de nem nagyon sikerült. Újra és újra lejátszottam a mondatait a fejemben. Aztán felfedeztem valamit. Azt, akit már tíz éve védelmezek...

Körülbelül két óra, néhány történet, perceken át folyó nevetgélés után szétszéledtünk. Együtt léptünk ki ugyan a kávézóból viszont TaeHyung és HaNeul beszállt a lány autójába, majd el is hajtottak mellőlünk. Mosolyogva integettem az elhaladó járműnek.
 - Ismered őt, ugye? - tettem le kezem, de fejem nem fordítottam meg. Egy helyeslő válasz hangzott el tőle. Egy apró sóhajtást véltem felfedezni a válasza után, és szinte láttam magam előtt, ahogy a zsebébe mélyesztette a kézfejeit, közben várta, hogy neki álljak őt faggatni. - Egy évvel ezelőttről? - hümmögött egyet. - Miért hagytad el?
 - Nem éreztem ugyanúgy, mint ő - rövid, de mégis jelentőséggel bíró mondattal válaszolt.
 - Értem - elindultam vissza az egyetemre, meg sem fordultam, mégis éreztem jelenlétét mögöttem. - Nem foglak faggatni a múltatokról. Nem is nagyon érdekel. A lényeg, hogy az életedben már volt nálam sokkal jobb nő is, még ha nem is maradtál mellette - mondtam magam elé, amit gondoltam. - Pedig mennyivel jobb lehetett volna neked - beléptem az egyetem területére. - Egy gazdag nő oldalán lenni, igazi mennyország, és még hozzá szép is - a kollégium folyosóit szeltem, majd mielőtt még a szobámhoz értem volna, két kar körém fonódott, átöleltek, megtorpantam azonnal.
 - Éppen ezért hagytam ott - szólalt meg fülem mellett egész halkan, aztán elengedett és visszapillantás nélkül a saját rezidenciájuk felé indult, végül el is tűnt a folyosóról.
Képek villantak be, olyan élesen nyilalltak bele fejembe, akár egy frissen élezett kés. Gyermekkori emlékek. Hirtelen ugrottak elém, meg is mosolyogtattak. YoonGi mindig így ölelt meg, mikor még általános iskolába jártunk. Talán azt bizonyították nekem, hogy a szőkeség sosem felejt el semmit, hogy ő nem gödröt ás, és abban eltemeti emlékeit, hanem inkább azokat használja fel, hogy minél cirádásabb tornyot építsen. Ő talán jól játszott a kártyáival, jóra használta fel őket. Én nem.
Betértem kollégiumi szobámba, JiYeon asztalánál ült, nagyban jegyzetelt. Beljebb sétáltam a helyiségben, ledobtam kabátomat székemre, majd bedőltem ágyamba. Egy halk sóhaj kíséretében fordultam hátamra, hogy a plafonnal nézzek farkasszemet. Szobatársam felkelt székéről és ágyam mellé kuporodott, szokásához híven várta a történtekről való beszámolómat.
 - HaNeul...Kim. Ha. Neul. Ez a neve annak a lánynak, aki megszerezte egyszer magának YoonGit, most pedig TaeHyungot. Viszont a sorstól talán mindent megkapott, amit lehetett. Szép és gazdag bármilyen erőfeszítés nélkül. Én meg csupán annyit tudtam tenni, hogy ott hagytam azt a rohadt kupacot a síkság közepén, alatta az érzéseimmel. De úgy érzem, jó lesz ez így - felültem ágyamban. -JiYeon-ah, vegyünk rá mindenkit, hogy Nanát válasszák - furcsálló tekintetet kaptam irányából, mivel eddig ellenkeztem, de utána vázlatolta, hogyan is válthatnánk valóra a tervet.

Végső visszaszámlálásnak tűnt ez az egy hét, mialatt a diákokat meggyőztük, hogy Nanát, azaz engem, válasszák.

A tanítási napok úgy kezdődtek mindig, hogy DÖK elnökeink bemondták, mennyi nap van még hátra a szavazás lezárásáig, illetve a Troubleig. A folyosókon SunYoung egy kosárból osztogatta a kicsinyke zászlós kitűzőket, melyeken a 'Trouble!' felirat díszelgett az egyetem színeiben, így készítve fel a diákokat a bulira. Mialatt elmentem mellette, nekem is adott egyet, zsebre tettem azt és mikor az órán ültem, elővettem. Simogattam a rajta található betűket. Ideges voltam, és egyre csak fokozódott bennem az érzés, mikor az utolsó nap következett a szavazás lezárása előtt.
Másnap, pedig az első óra vége felé elkezdett recsegni a fali kutya, mindenki felfigyelt rá. Megköszörülte torkát az elsőként felszólaló, aztán kedvesen köszöntött minket SunYoung.
 - Jó reggelt mindenkinek! Elérkezett ez a nap is. Most fogjuk bejelenteni a Trouble dj-jét, ami a ti szavazataitok alapján dőlt el. Eléggé egyöntetűen adtátok le szavazataitokat, szóval nem is volt kérdés, hogy a tizenegyedik Trouble dj-je ezúttal - hatásszünetet tartott, mialatt én a szívroham szélén álltam. A helyiségben síri csend honolt. - Nana lesz, a BBS-től - kiengedtem az eddig benntartott levegőmet, körbe néztem, örömteli arcokat figyeltem meg a teremben. - Nos, akkor találkozunk vasárnap, ha mindenki átment a pénteki, egyben utolsó vizsgán. Viszlát ott! - elhalkult a lány hangja, ezzel párhuzamosan az osztály hangereje növekedett. A zsivajból kihallott foszlányok nagy részben a bulira való előkészületekről szóltak, viszont mind közül meghallottam TaeHyung hangját.
 - Te is jössz, igaz, SeoNa? - padtársam felé fordítottam fejem. - Jössz a Troublere, nem?
 - Ah, persze - jutott el végre az agyamig, hogy engem kérdezett. - Elhozod HaNeult is? Biztos beengedik az egyetem támogatóját.
 - Nem hinném, hogy lenne rá ideje, de majd megkérdezem, ha találkozok vele - megszólalt a csengő, így elhagytuk a termet. Én azonnal felkerestem a két DÖK elnököt, mielőtt a következő órám helyszínére mentem volna. Megpillantottam a két keresett személyt, odasiettem hozzájuk, meglepve néztek rám. Elmagyaráztam a helyzetet nekik, majd nagy nehezen, de elhitték a végére, hogy valóban én vagyok Nana.

Az idő, miután kiderült a szavazás eredménye, talán direkt egyre lassabban akart telni. Ezalatt pedig úgy éreztem, lépésenként haladok visszafelé a gödörhöz, melybe emlékeimet temettem.
Az utolsó tanítási óránkon már szinte mindenki aludt, valami folytán, mintha csupán a mi osztályunkat érte volna el ez az álmosság. A tanár is tudta, hogy már nagyon sok órát végig ültünk, így nem fegyelmezett annyira. Egyszer, miközben magyarázta az aktuális tananyagot Mr. Kim, félre pillantottam. Padtársam a fejét a padra döntve aludt, vállai egyenletesen emelkedtek minden egyes lélegzetvételénél. Annyira elmerengtem arca elemzésében, hogy észre sem vettem, hogy körülöttünk már mindenki eltűnt. Kicsengettek és amilyen gyorsan csak tehették elhagyták a termet. Én viszont nem siettem sehova. Letettem kezemből tollamat, mutatóujjammal félre húztam egy tincset szeme elől. Még egy lépés. Félre döntöttem fejem, figyeltem, míg békésen aludt. Még egy lépés. Újra felemeltem kezem, arca felé nyúltam, mire megfogta kézfejem. Kinyitotta szemét, majd felkelt a padról, eközben sem engedett el. Egyenest a szemembe nézett. Még két lépés. Megszorította ujjaimat, majd összeszedve tanszereit, elhagyta a helyiséget. Sóhajtottam egyet, majd összepakoltam én is cuccaimat. Elhagytam az épületet, az egyetem elé siettem. Felhívtam nagybátyám, hogy megint küldene-e egy autót. Ezek után, rá körülbelül tíz percre meg is jelent a fekete jármű. Beülve a hátsó ülésére vártam, hogy a megfelelő épülethez érjünk. Alig parkolt le a sofőr, én máris kipattantam, a lifttel a harmadikra mentem, benyitottam a lőtérre, ahol voltak még páran, nem is törődtem velük. A múltkori helyre álltam. Egy fegyvert vettem magamhoz, majd célba vettem a táblát. Még egy lépés. Egymás után lőttem hatot, kifogyasztva a tárat. Mindenki körülöttem inkább letette saját fegyverét, miközben én rátámaszkodtam a fegyverekkel teli pultra előttem.
 - Nagyszerű lövések, SeoNa, de vajon miért akartál idejönni ilyen gyorsan? - hallottam meg nagybátyám hangját. - Ideges vagy esetleg?
Még közelebb léptem a frissen eltemetett képekhez. A felpúpozott földön még mindig ott volt a TaeHyung által készített rajz. Lehajoltam és felvettem. Én ki akarok békülni, SeoNa, olvastam ki a lap alján. Összehajtottam a lapot, eltettem a papírt zsebembe. Kezeimet leengedtem, tekintetem az égre szegeztem, ami az utóbbi percekben kicsit kékebb lett talán.
 - Én is sok mindent szeretnék, TaeHyung.