26.rész - Farther away

/TaeHyung pov/

Pár óra alvás után felkeltem hajnalban és úgy döntöttem, hogy elmegyek egy éjjel-nappali boltba, mely nyitva volt, és veszek valami reggelinek valót. Figyelmesen jártam a polcokat, hogy valami igazán finomat készíthessek. Hazaérve el is készítettem hétre az ételt, aztán felnéztem az emelet felé. Egy moccanás sem hallatszódott le. Felcsoszogtam halkan YoonGi szobájáig, ahol SeoNa nagy levegőket véve szunnyadt még mindig. Közelebb léptem az ágyhoz. Halántékán megjelent néhány izzadságcsepp, haja kócosan takarta arca felét, szuszogása hangos volt és talán kicsit idegesítő is egy idő után, de valahogy még ezek láttán is tetszett nekem. Leguggoltam mellé, alig voltam fél méterre tőle, mégis türtőztetnem kellett magam, nehogy megcsókoljam, vagy megsimogassam arcát. Mivel ha megtettem volna, akkor nem sikerült volna a terv.

 - SeoNa? - fogtam meg vállát és ráztam meg kicsit, hogy felébredjen. - Csináltam reggelit, gyere le enni, aztán indulunk, ha úgy akarod - kinyitotta lassan szemeit, majd nyújtózott egyet, és amikor eljutott álmoskás fejéig az információ, bólintott egyet, és felült az ágyban.

 - Mennyit aludtál? - fogta meg államat, annál fogva forgatta fejem, és nézte meg arcom. - Karikás a szemed. Csak mondd azt, hogy nem direkt keltél fel hamarabb.

 - Fent voltam már, nyugodj meg, ezért úgy gondoltam, elmegyek vásárolni. Egyébként odakint már nem is látszik, hogy esett volna tegnap. Hét ágra süt a nap - megvonta vállát, majd a mosdóba eltűnt, hogy megmossa arcát gyorsan, ezután pedig sebesebben ért le az étkezőbe, mint én. - Éhes vagy talán? - bólintott hevesen, majd leült az asztalhoz, ami tele volt számunkra étellel. - Jó étvágyat! - egy laza konytba kötötte haját, hogy ne lógjon bele az arcába, míg eszik.

 - Ezt mind te csináltad vagy ügyesen kezeled a telefont? - nézett rám, amint leültem. Összeráncoltam szemöldököm válaszul, aztán inkább rám sem pillantott evés közben. Pálcikájával csak úgy lapátolta az előtte sorakozó tányérok tartalmát. Mosolyogva néztem a falánk lányt. Majd amint befejezte, felálltam és a hűtőből elővettem, amit neki szántam még. A szívószálat beleszúrva a kis műanyag flakonba adtam át neki.

 - Ez még belefér?

 - Banános tej? Köszönöm - azonnal elkezdte inni, akárcsak egy kislány. Aztán otthagyta az üres palackot, és az összes tányért is.

 - SeoNa! - megtorpant a lépcső alján. - Gyere csak vissza - megfordult, és fülét-farkát behúzva visszalépkedett az asztalhoz. - Ugye nem gondolod, hogy ezt egyedül fogom eltakarítani? Szépen segítesz. Van még időnk úgyis - felálltam az asztaltól, és a kezébe nyomtam a tányérok felét, a maradékot én vittem el a mosogatóig. Mosógatógép hiányában kézzel kellett elmosogatni mindent, így engedtem meleg vizet, melybe tettem egy kis mosogatószert. Én sikáltam el az edényeket, míg SeoNa elöblítette, illetve eltörölte azokat. - Lelkesebben nem megy, SeoNa? - vigyorodtam el, mire a hideg, öblítő vizet rám fröccskölte. Viszont visszafogtam magam, hogy ne adjam vissza, mert tudtam volna, mi lesz a vége. Én is lefröccsköltem volna, majd addig folytatódott volna, amíg meg nem állunk mindketten, és nem érzek késztetést arra, hogy megcsókoljam. Ezért inkább csak folytattam a dolgomat. - Menj fel. Ezt már befejezem én. Öltözz át és mosakodj meg - küldtem el magam mellől. Talán tekintetemmel győztem meg, vagy nem akart tovább segíteni, de elindult felfelé, majd eltűnt a szoba ajtaja mögött. Leeresztettem kezemet a vízbe, azzal sóhajtottam egyet. Soha sem volt semmi még ennyire nehéz, mint ez.

Amikor befejeztem az edények eltakarítását, helyrerakását a lány éppen akkor ért le az emeletről indulatban, szóval bezártuk a házat, beültünk az autóba, majd az általa megadott címre vittem. Az út alatt kifelé tekintet végig, így meg sem akartam szólítani. Jobb lesz ez így.

Egy magas épület jelölte a címet, amit osztálytársam megadott.

 - Feljössz te is? - fordult felém, mielőtt még kiszállt volna. Nem akartam nemet mondani, mivel egyúttal látni is akartam őt dolgozni, ezért én is kiszálltam a járműből, majd beriasztottam autómat, aztán együtt felmentünk a studiószobába, ahonnan közvetítette adását. Odáig pedig minden egyes ember köszönt neki egy hatalmas mosollyal az arcukon. Szeretik őt rengetegen. Rám persze furcsállva néztek ezzel szemben.

Leült helyére, addig én is elfoglaltam egy szimpatikus széket a helyiségben. Fejére helyezte fejhallgatóját, aztán megnyomott egy gombot, amitől felgyulladt az 'Adásban' neon. A mikrofonhoz hajolt, majd elmosolyodott.

 - Hello, hello, itt van Nana ideje a BBS-en. Eltelt már egy kis idő mióta először dj-skedtem élőben, de gondolom, akik ott voltak, azok még mindig emlékeznek rám. Köszönöm azt az estét, nagyon jól esett, ahogy láttam, hogyan szórakoztok az én zenémre, szóval szerintem számíthattok további élő megjelenésekre. Nem akarom tovább elrejteni, hogy ki vagyok valójában. Mert a sors úgyis azt fogja tenni, amit akar - felém fordította tekintetét. - Akárhogyan ellenkezel is. Szóval következzen az első kért dal. Hallgatlak - ezután egy óráig a hívásokat fogadta, melyek különböző zenei stílusú emberektől érkeztek. Viszont volt egy telefonáló, aki aggasztott. - Szia, adásban vagy.

 - Nem szégyenled magad, SeoNa? - ismeretlen hang. - Láttad magad a hírekben? Szétszakítasz egy párt, akik éppen házasodnának? Büszke vagy magadra? - lassan ismét rám nézett.

 - Mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok - szabadkozott a hívónak.

 - Ezt magyarázd majd el a riportereknek, akik miatt tele van az egyetem - letette a lány a telefont, SeoNa pedig alig bírt megszólalni.

 - Kedves hallgatók! Sajnálom, de meg kell szakítani az adást mára. Szerdán jelentkezem - kikapcsolta az adást, majd levette fejhallgatóját. - Ez mind a te hibád, tudod?

 - Visszaviszlek az egyetemre, gyere - indultam el az ajtó felé.

 - Nem - jelentette ki. - Te most egyedül mész vissza oda, én pedig sétálok. Nem kell egy ilyen után, még egy ok a riportereknek, hogy elhiggyék a dolgot köztünk - hátradőlt székében.

 - Én nem akarlak elhagyni, de ha elküldesz nincs más választásom - felpillantott rám, majd az ablak felé fordította fejét. Ez egy egyértelmű válasz volt számomra. Kiléptem a helyiségből bármilyen elköszönés nélkül, aztán kocsiba ülve valóban otthagytam SeoNát. Az egyetemig meg sem álltam, ahol tényleg riporterek állomásoztak. El is foglalták az intézmény első bejáratánál lévő parkolókat, így megkerülve az épületet, hátul parkoltam le autómmal. Szobámba betérve ott találtam YoonGit, aki éppen telefonját bújta.

 - Mi történt, hogy hirtelen ennyi helyen ott vagytok a hírekben? - megvontam vállam, mivel még jómagam sem tudtam a választ.

 - Egy életre elveszítettem SeoNát - dőltem ágyamra háttal.

 - Sorsnak hívják azt, amikor bármilyen erősen is igyekszik az ember, hogy távol maradjon valakitől, mégis újra közel kerülnek egymáshoz. A sors fog nektek segíteni, ha valóban úgy kell lennie - tette le telfonját maga mellé. - Egyszer azt is mondta anyukám, hogy mindig fájnia kell előbb, hogy boldog lehess, mert különben fordítva fog történni. Először leszel boldog, és aztán az véget ér a fájdalommal. Most csak próbáld meg elrendezni az ügyeket, és elintézni, hogy Nana ne legyen a hírekbe. Hitesd el mindenkivel, hogy ő csupán a barátod. Ha szeretnéd, hogy segítsek, szólj - elhatároztam. Jobb lesz ez így. Főleg neki.

Sikerült elhitetni a riporterekkel, hogy mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok. Ezek után a képeket, melyen mi ketten szerepeltünk felcserélték a HaNeullel közös képek, a SeoNát szidalmazó szövegeket pedig felváltotta a mi közelgő esküvőnkről szóló cikkek. Ez azzal is járt, hogy még az egyetemen is el kellett kerülnöm őt, nehogy megint egy diák képet csináljon, ami miatt elölről kezdődne az egész. Így be is teljesült a terv, egy kis rásegítéssel, ami okozatként szolgált így. Viszont a riporterek egy része még mindig kételkedett, hogy mi az igazság.

/SeoNa pov/

A következő hét elejétől kezdve viszont TaeHyung úgy tűnt, mint aki nagyon siet mindenhova. Mikor kicsengettek, azonnal szedte a holmiját. Gondoltam, hogy el akarja kerülni, hogy ez az eset újra megtörténjen, de olyan érzésem volt, mintha más ok is lenne a háttérben.

Körülbelül négy hét telhetett el, amikor zongoraóráról jöttem ki éppen, és valakinek nagy erővel nekiütköztem a figyelmetlenségem miatt. El is estem, a gyakorlókottáim pedig szanaszét hevertek a kövön. Ekkor pedig egy kéz került a látószögembe, mely felém nyúlt, talán segítséget akart adni. Felnéztem a kéz tulajdonosára, mosolyogva nézett vissza rám TaeHyung.

 - Most elő tudsz kerülni a semmiből? - felhúzva szemöldökömet lehajtottam a fejem és elkezdtem összeszedni a széthullott dolgaimat, majd felálltam a fiú segítsége nélkül a lapokkal a kezemben. - Amikor nem kérem, hogy kerülj elő, akkor előjössz? Fordítva vagy bekötve? - egy szemforgatás keretében ki akartam őt kerülni, de megfogta felkaromat. Sóhajtottam egyet, hogy visszafogjam az első gondolatomat, ami az elgyengülésemet jelezte volna. - Szeretnéd esetleg még egyszer kiverni a kezemből a papírokat? - szúró tekintetet vetettem rá. A szemeiből szinte kiolvastam egy kérdést. - A szerelem csupán egy érzés - megfogtam a karomon nyugvó kézfejét. - Mint minden érzés, ez is majd elmúlik egyszer - hámoztam le ujjait karomról, aztán összeszorítva ajkaimat indultam el eredeti irányomba. - Miért ilyenkor tud csak előpattanni valahonnan? - mérgelődtem magamban.

 - Megvan rá az okom, SeoNa - lépett mellém TaeHyung, amitől összerezzentem.

 - Emlékszel, mikor a rádiónál azt mondtad, hogy nem akarsz elhagyni? Most akkor miért teszed éppen azt? Miért kerülsz?

 - Nem mindegy az? - válaszára csak elnevettem magam kicsit fájdalmasan.

 - Akkor nem értem, hogy mit csinálunk mi még itt együtt. Egyébként mondd, emlékszel még a Jeju szabályokra? A harmadik életbe lépett számomra mostantól. És hogyha még egyszer követsz, vagy utánam jössz, akkor lehet, hogy meg is ütlek - nyeltem egy nagyot, majd kikerülve elsétáltam mellette. Kicsit dühöngve, kicsit fájó szívvel léptem egyre messzebb tőle. Vissza sem néztem, hogy ott van-e még, hogy ott ácsorog-e magában, hogy elment-e már onnan, hogy követ-e egyáltalán tisztes távolból, hogy lehajtott fejjel tűri, ahogy távolodok, hogy felemelt tekintettel néz-e engem és a köztünk növekvő távolságot.

A szobámba is úgy tértem vissza, mintha mindenem fájna, pedig meg sem ütöttek, mintha belülről emésztene valami. Leültem az ágyamra, a helyiségben magam voltam, mivel JiYeon megint JungKooknál táborozott. Hátradőltem, TaeHyung rajzára pillantottam. Nénikém, tudom most már, hogy ki az, aki megdobogtatja a szívem úgy, ahogy kell. Csupán ő lök el magától. El kellene utasítanom, hogy HaNeul tanúja legyek. Nem tudnám végig nézni, amíg egybekelnek.

 - Tudod, TaeHyung, igazán megmondhatnád, mikor akarsz nekem fájdalmat okozni - lehunytam szememet, még sírni sem tudtam volna abban az állapotban a fáradságtól.

Másnap az egyik órán teljesen elbambultam, észre sem vettem, hogy kicsöngettek, csak mikor YoonGi lökdösött meg. Elmosolyodott, amikor hirtelen pislogtam sokat, majd megfogta kezemet és táskámat, aztán kihúzott az egyetem udvarára. Egy padra leültetett, és hátradőlt.

 - Nem azért mondtam le rólad, hogy ezek után te hagyd elfutni - felemelte mutatóujját, amikor látta, hogy szólásra nyitom számat. - Azt akartam mondani, hogy TaeHyung azt üzeni, hogy HaNeul el akar veletek, lányokkal, menni vásárolni az esküvőre. Szóval ma délután jön értetek autóval, hogy elmenjetek egy bizonyos boltba.

 - És mi va-

 - Nincs mellébeszélés, nincs kifogás. Menned kell, főleg, mert te vagy a tanú - érvelt tovább, mire bólintottam. Viszont, amikor vissza akart menni órára, én nem mozdultam. - Tudom, hogy nehéz látni őket együtt, de hidd el, hogy téged szere-

 - Menjünk inkább órára - pattantam fel és úgy tettünk, ahogy mondtam.

Ki tudja, hogy miért, de a maradék tanórák összessége olyan sebességgel szállt el, mintha egy perc lett volna csupán. Pedig több óráról beszélünk.

Mintahogy YoonGi is mondta, délután négy környékén megérkezett ötszemélyes luxusautójával az egyetem elé HaNeul. JiYeon, EunJung és én pedig beszálltunk a járműbe. Szinte kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy egy ilyen drága kocsiban ültem.

El is hajtottunk az intézménytől és közelítettünk Gangnam negyede felé. A házak típusa is megváltozott, majdnem mindből felhőkarcoló vált. Az irritálóan gazdag negyed.

 - Szeretném, ha nagyon csinosak lennétek, szóval ezért muszáj lesz itt vásárolnunk - pár méterrel később pedig le is parkolt egy igen drága helyen, már a kirakatából ítélve. Mosolyogva kiszállt a kocsiból, míg én félve, hogy mégis mennyit akar ránk költeni.

Beléptünk az üzletbe, kellemes, de számomra egy idő után mégis idegesítő zene szólt, mellettünk szépen sorakoztak a ruhák. Színekre és méretre szétválogatva. HaNeul ismerte már a helyet és az üzletvezetőt is, így egyből megértették egymást. Az esküvőjük megbeszélt előírása kimondta, hogy minden vendégnek fel kell vennie valami pirosat, ezért ez alapját keresett nekünk különböző ruhákat.

 - Először a két koszorúslányom jöjjön ide - jelzett HaNeul JiYeonnak és EunJungnak, akik oda is mentek hozzá. Eközben a mellettem lévő ruhadarabok árait néztem. Egy fekete estéji három havi fizetésembe került, amit az itt vásárlók kilencven százaléka csak egyszer vett volna fel, aztán állt volna a szekrényében. A lányok eléggé élvezték a helyzetet, én már kevésbé.


/SeoHyun pov/

Köhögésroham jött rám hajnalban, amitől csak pár órát tudtam aludni. Másnap nővérem átjött, hogy valami italt készítsen rá, viszont mindeközben furán pillantgatott rám.
 - HongJoo, mondd, mit titkolsz - leült velem szembe az asztalhoz, miközben odaadta a csodaszerének titulált undorító italt.
 - A lányodról van szó, SeoHyun - szorította össze ajkait. - Szilveszter éjszakáján, amíg ti a tűzijátékot állítottátok be, addig beszélgettem SeoNával. Tudja, hogy mit örökölt, valahonnan tud mindent. Viszont, ami most fontosabb, hogy beleszeretett egy fiúba és szerintem TaeHyung az, az utána következő események alapján. Ezért félek, hogy azért kezdesz rosszul lenni, amit te örököltél anyánktól - lehajtottam a fejem és megittam az utolsó kortyig a löttyöt. - Emlékszel még, ugye?
 - Hogy ne emlékeznék?! - mordultam fel. - Nem nézhetem, ahogy a lányom boldogan él.
 - SeoHyun...
 - HongJoo, amint találkoztak, tudtam, hogy én korán meg fogok halni. Az átkom erről szól, nem? Ha a lányom találkozik azzal a bizonyos fiúval, és szerelmesek lesznek, akkor én ideje korán meghalok - szipogtam egyet. - Ha pedig megakadályozom, hogy összejöjjenek, akkor ő egyedül halna meg. Melyik anya tenné inkább ezt? Szerinted miért kértelek meg arra a varázslatra? Mert szerintem ideje volt már, hogy találkozzanak ők ketten.
 - Addig még van időd, amíg nem mondják egymásnak, hogy szeretlek, teljes szívükből - megsimogatta kézfejemet. - El kellene mondanod SeoNának, hogy mi fog történni.
 - Akkor döntésre kényszeríteném az anyja és a szerelme között. Ezt nem fogom tenni. Az én gyászomon egy idő után majd túllép, de azt a fiút még látni fogja több évig minimum az egyetemen. Én döntök helyette is - nővérem szemeibe néztem, amik megteltek könnyel. - HongJoo, ne merj nekem itt sírni. Megkérhetlek valamire? - bólintott letörölve könnyeit arcáról. - Lennél SeoNa második, úgymond pótanyja, helyettem? Az apjával nem fog mindent megbeszélni, ezért legyél ott neki te, kérlek - elmosolyodva bólintott egyet beleegyezésül. - Most pedig ki kellene deríteni, honnan tudta meg SeoNa az örökségét.
 - Úgy hallottam, hogy HongBin mostanában visszaté-
 - Csak HongBint ne. Nem kell, hogy egy gyilkos társaságában legyen a lányom.
 - Annak már vagy öt éve, ő mégis csak-
 - Tudod te, hogy kit ölt meg? - összeszorította ajkát és elhallgatott.

25.rész - Memories

/SeoNa pov/

Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, lehajtott fejjel neki dőltem a felületnek belülről. Egyre jobban éreztem, hogy TaeHyung és én messzebb kerülünk egymástól.

Mintha csak egy csónakban ülnék, a víz hullámai pedig egyre csak távolítanának el a nagy hajótól, melyen TaeHyung tartózkodik. Közben a hajó felé tekintek és látom, hogy annak fedélzetén a fiú HaNeult öleli. Inkább elfordítom fejemet a végtelen tenger felé, reménykedve abban, hogy jön egy másik hajó.

A napok felgyorsultak, talán minél előbb túl akartak esni az esküvőn, vagy csupán nekem akartak még előbb fájdalmat okozni.

HaNeul pénteken egész végig TaeHyung mellett volt az iskolában, mikor nem zajlott éppen óra. Felkavart az is, hogy láttam őket egyszer csókolózni, visszahozta a Trouble utáni videók emlékét. Mikor véget ért a tanítás TaeHyung oldalán még mindig ott volt a lány, én pedig úgy döntöttem sétálok egy kicsit.

Elindultam össz-visz a telefonommal, viszont egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok éppen. Viszont a lábaim csak vittek tovább, mintha ők tudnák, hova is akarok igazán menni. A városkámban kötöttem ki, azon belül a temető kapujában, ahol nagyszüleim voltak eltemetve. Beléptem a nyikorgó vaskapun, majd megkerestem a sírt, amin az ő neveik álltak. Az anyai nagymamám volt az a személy, akinek előbb elmondtam, hogyha az általános iskolában valaki tetszett, és csak aztán édesanyámnak, az anyai ági nagypapámmal pedig imádtam játszani, mikor szüleim nem voltak otthon. Mikor eltörtem valamit a házban, ő nem az volt, aki leszidott, sarokba állított, hanem vagy segített összerakni az adott dolgot, vagy alkalomadtán segített elrejteni az összetört darabokat.

Leguggoltam a fejfánál, majd ekkor érezni kezdtem, hogy mennyit is gyalogoltam. Lerogytam a földre, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon azonnal.

 - Nagyi...van ez a fiú...van mennyaszzonya, de légyszíves mondd meg, miért kell őt szeretnem? Látszik, hogy annyira elvan HaNeullel, mi a frászért nem tudok tovább lépni, amikor látom, hogy kettőnknek nincs jövője? Nem akarom őt többet látni az életembe... - feltekintettem az égre, mikor fejem búbján megéreztem egy hideg cseppet. Ekkor körülöttem mindenhol feltűntek a kis pöttyök, az eső ezzel a lendülttel rá is zendített, szakadni kezdett. Felkeltem lassan, ahogy tudtam, majd elindultam hazafelé, miután elköszöntem a nagyszüleim fejfájától. Hajam pár perc múlva csurom vizes volt, és a ruháimnak sem kellett sokkal több, hogy ne úgy tűnjek, mint aki akkor lépett ki a zuhany alól. A lábaim nem bírtak tovább vinni, ezért megkapaszkodtam a vasrudakból készített kerítésen. A zsebemből kivettem a telefonom, gondolkodás nélkül megnyomtam egy névjegyet, ekkor TaeHyung szólt bele a készülékbe. - El tudnál értem jönni? A házunk közeli temetőnél vagyok. Légyszíves... - síri csend honolt a vonal másik végén, csupán az eső zengését hallottam magam körül. Letettem a telefont, visszasüllyesztettem zsebembe. Fáztam, ezért karjaimat összekulcsoltam magam előtt, és lehajtottam fejem. Ott ácsorogtam körülbelül tíz percig, mikor elém gördült az ismerős autó. A reflektorja megvilágította az egész teret, melyet a borulat fedett körülöttem. Kiszállt belőle osztálytársam és őt is elkezdték áztatni az eső cseppjei. Levette kabátját és hátamra terítette azt, majd gyorsan beültetett a kocsiba. - Bocsánat, hogy elrángattalak, csak otthon hagytam a pénzem, nem tudtam volna taxit hívni - szavatkoztam, mikor beült a kormány mögé.

 - Nem kell bocsánatot kérned - kitekintettem az ablakon, ezek után nem is szóltam hozzá, csak figyeltem a víz lassú folyását az ablakon. Viszont meglepődtem, mikor YoonGiék háza előtt állt meg. Először ő pattant ki, majd kinyitotta nekem az ajtót, úgy kísért el az ajtóig, hogy kezét fejem felé tartotta, hogy minél kevesebb eső érjen. Bár nekem már mindegy volt, hogy még mennyi eső ér. Egy kulcsot húzott ki zsebéből, ami beleillett a zárba, így beljebb tudtunk lépni. Levette hátamról kabátját és felakasztotta a többihez. Cipőmet levettem magamtól is, majd a fürdőszoba felé indult meg, közben megfogta kezemet is, hogy vele menjek. Leültetett a kád szélére, míg ő előkeresett egy hajszárítót. Végig kommentálta, hogy mit akar, ezért tudtam előre. Mindezt csendesen figyeltem. Mikor megtalálta a keresett eszközt, neki esett hajamnak. Aztán, mikor elég száraznak vélte tincseimet, felállított maga elé és megfésült.

 - Miért csinálod ezt? - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. - Menyasszonyod van...

 - Te hívtál előbb - letette a fésűt a mosdókagyló szélére.

 - Senki sem kért, hogy szárítsd meg a hajam és fésülj meg - ekkor egy hatalmasat csattant egy villám odakint, ami lecsaphatta a biztosítékot, azonnal elsötétült minden körülöttünk, persze nem volt teljes feketeség, így láttam saját magamat is, amint TaeHyunghoz bújok ijedtemben. Ekkor átkarolt és állát fejemre tette.

 - Miért engem hívtál YoonGi helyett? Mindig azzal jössz, hogy menyasszonyom van, mégis engem hívsz, ha baj van? Miért? - elváltam tőle és hátra léptem egyet, felnéztem rá. Egy messzi utcai lámpa éppen megvilágította arcát az ablakon keresztül, így szemét is láttam.

 - Te miért jöttél, ha meg tudtad volna kérni YoonGit is? Vagy hagyhattál volna, hogy felnőttként megoldjam magamtól is a hazautat. Maradhattál volna HaNeullel is, ahelyett hogy idejössz... - sóhajtott egyet.

 - Igen, maradhattam volna, de akkor nem bírtam a lelkiismeretemmel - közelebb lépett, megfogta arcomat gyengéden, majd adott egy puszit homlokomra. Ekkor hirtelen visszatért a fény a házba, és minden lámpa visszakapcsolódott. TaeHyung elmosolyodott, majd leengedte kezét. - Megyek csinálok valami ételt abból, amit találok. Addig menj YoonGi szobájába és vegyél kölcsön néhány ruhát. Nem akarom, hogy megfázz, mert ebbe maradsz. Szólj, ha kell segítség - egy félmosoly keretében elhagyta a szobát, egy ideig szoborként álltam ugyanott, majd észhez kaptam és elindultam a szőkeség szobájába.

 - Hülye szív, miért nem nyugszol meg egy kicsit? - paskoltam meg mellkasomat, szívem felett. Becsuktam magam mögött az ajtót, a szekrény felé akartam elindulni, de az egyik polcon megláttam egy fotót. YoonGit és engem ábrázolt, még kicsik voltunk rajta, körülbelül előtte lettünk barátok. Aztán mellette meg ott volt az a bizonyos kép, amit akkor készítettünk, mikor először befestettük hajainkat szőkére. Elmosolyodtam. - Mennyivel másabb volt akkor... - végigsimítottam a képkeretet, aztán a valódi célom felé, a szekrény elé álltam. Egy egyszerű fehér pólóra váltottam az enyémet, mely nagyobb volt, mint az alap méretem, és egy sötét kék melegítő nadrággal párosítottam, mely legalább gumis derekának köszönhetően nem csúszott le rólam. A saját öltözékemet a radiátorra tettem a fürdőszobában, majd lekocogtam a konyhába, ahol éppen TaeHyung főzöcskézett. - Mit csinálsz? - álltam mellé, miközben a lábasba néztem.

 - Mivel úgy néz ki, hogyha nincs itthon senki, akkor nem igen van szükség tartalékokra, ezért vizet melegítek a ramenhez. Ez az egyetlen, amit találtam - magyarázta, miközben beletette a tésztát a vízbe.

 - Ah, értem - leültem az ebédlőasztalhoz, aztán egy kicsivel később már hozta is az ételt. Leült velem szembe, és elkezdtünk szürcsölni. - Holnap korán kellene kelni, mert dolgom van a városban. El tudsz vinni vagy találjak ki mást?

 - Mi az a fontos dolog? - emelte fel fejét.

 - Miért érdekel?

 - Szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem aludhatnék addig, amíg akarok. Elnézést, talán baj? Vagy ennyire titkos, hogy rádiózni mész? - elkerekedtek szemeim. - Ne nézz így. Mióta a Trouble-ön, mint Nana mutatkoztál be, én összekötöttem a dolgokat. Szerdánként és szombatonként mindig ugyanabban az időpontban tűntél el. Amikor pedig a Jeju-n voltunk, akkor Nana pont nem volt adásban, nem furcsa? Igen, elviszlek, amúgy meg, nehogy a végén neki állj stoppolni, és elvisz valami elmebeteg - folytatta ételét.

 - Azt hiszed, hogy nem bírnám megvédeni magam, ha megtámadnak? Ja, és ne emlegesd fel a Jeju-t, úgy volt, hogy minden ott marad - felálltam hatásosan, majd tányéromat a mosogatóba tettem. Mikor pedig megfordultam, TaeHyung a lehető legközelebb állt hozzám. Nem mozdulva előlem feloldotta telefonját és felém mutatta hátterét, ami teljesen kivehető volt, hogy én szerepelek rajta.

 - Éppen a hotelszobánk erkélyén álltál itt, a Jeju-n. Hogy tudnám elfelejteni, hogyha mindennap látom? A másik dolog pedig. Tudom, hogy megtudnád magad védeni bárkitől, de én akarlak megvédeni mostantól. Én akarok érted aggódni, hogyha engeded - a szeme és telefonja képernyője között cikázott tekintetem. - Gondolom, most egy kifogáson jár az eszed. Vagy fel akarod hozni az ottani szabályokat, amiket megbeszéltünk, vagy azt mondanád, hogy menyasszonyom van és nem lehet. Vajon miért akarsz mindig kifogást keresni? Nem bírsz rájönni ennyi idő után, hogy akármit csinálsz, akár eltávolodnál, akár nem veszel rólam tudomást, azzal csak ártasz mindkettőnknek, főleg magadnak. YoonGi nekem mondogatja, hogy döntsek végre a dolgokban, de te mikor fogsz végre megállapodni az érzéseiddel? A Jeju-n azt mondtam, hogy menni fog neked, hogy nélkülem is boldog legyél, de kezded bebizonyítani, rosszul gondoltam. Ezért akarom, hogy végre döntsünk. Vagy mind a ketten lépjünk egyet közelebb egymáshoz, vagy akkor forduljunk meg és sétáljunk el egymástól úgy, hogy többet vissza sem térünk. Nem kell most azonnal döntened, de tartsd észben a kérdésemet, és amint megvan a válasz, szólj - zsebébe rejtette telefonját, majd hátrébb lépett. - Most, hogy visszajött az áram, akarsz nézni valami filmet? - egyik pillanatról a másikra váltott témát és hangnemet is. - És ha nem szeretnéd, hogy megtörténjen az, ami majdnem megtörtént a Jeju-n is, akkor váltsd le a pólód, mert...eléggé hivalkodó - elmosolyodott végig nézve rajtam, a fehér pólón áttetsző fekete melltartómra célozva ezzel.

 - Kék-zöld foltosan akarsz kimenni ebből a házból? - húztam fel fél szemöldököm. - Ha nem, akkor ülj le a kanapéra szerintem és indíts el egy filmet - kicsit ijedt tekintettel azt tette, amit az előbb mondtam. Ekkor kicsit visszatért belém az a SeoNa, aki azelőtt voltam, mielőtt még megismertem volna TaeHyungot. Ezzel párhuzamosan egy kis energia is visszajött testembe. Leültem jómagam is a kanapéra, törökülésben, míg TaeHyung keresett valami filmet, viszont mielőtt elindította volna egy tálnyi popcornnal tért vissza a konyhából. Odakintről eközben még mindig behallatszott, hogy az eső cseppek tömkelege, hogyan kopog az ablakon és a tetőn. TaeHyung helyet foglalt, közénk tette a tálat, majd elindította a 'Train to Busan'-t. - Nem fogok megijedni, ha az a célod.

 - Minden filmre mondtál volna valamit hasonlót, ez tűnt a legnormálisabbnak az összes közül. Inkább nézd - vett egy maréknyi popcornt magához. Aztán elkezdődött a film, amit figyelmesen néztem az első felugró zombiig, amikor is konkrétan nem attól ijedtem meg, hanem osztálytársamtól, ahogy ugrott egyet a kanapén. Felé fordítottam a fejem, ekkor próbálta kicsit összeszedni magát, úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, ezt viszont számomra túl aranyosan tette, ezért véletlenül elmosolyodtam. Épphogy egy pillanatra nem figyeltem magamra. - Láttam - jelentette ki, miközben a film eseményei tovább folytak. Az elkövetkezendő jumpscare-eknél már visszafogta magát, de mégis egy kis rándulást felfedeztem rajta a szemem sarkából.

A film felénél körülbelül, mikor pár darab popcornért nyúltam odapillantás nélkül, összeértek kezeink TaeHyunggal. Ránéztem a tálra, majd elhúztam a kezemet néhány popcornnal az ujjaim között. - Ne rontsd el a film alatti hangulatot - visszatértem a film nézéséhez. A végénél pedig még többet akartam. A régi SeoNa szellemisége tért vissza valóban. Nagyon szerettem mindig is a horrorfilmeket, és ugyanúgy mikor YoonGival néztem egyet, ő ijedt meg, nem pedig én. Viszont azt el kellett ismerni, hogy a régi SeoNa is megkedvelte TaeHyungot. Kikapcsolta a televíziót, majd elvitte az üres tálat a konyhába, aztán visszatelepedett mellém.

 - Nem is kérdeztem, hogy mégis hogyan kerültél ide esőben? Biztos valaki ide hozott, nem? Aztán nem vitt vissza a kollégiumhoz?

 - Sétáltam - jelentettem ki egyszerűen. - Fáradt vagyok és egy jó film jó befejezése ennek a napnak, szóval én megyek is aludni - felpattantam a kanapéról, viszont abban a pillanatban osztálytársam is felkelt a bútorról, és karjaiba vett. Egyik karja térdhajlatomnál, a másik hátamnál fogott. - Mégis mit csinálsz?

 - Ha egészen odáig egyedül sétáltál, biztosan elfáradtak a lábaid. Felviszlek a szobába. Karold át a nyakam, nehogy leejtselek - úgy tettem, ahogy mondta.

 - Azt merd meg - morogtam magamban, miközben elindult felfelé a lépcsőkön. Bevitt YoonGi szobájába, megállt az ágy mellett és ahelyett, hogy óvatosan tett volna le, inkább ledobott a fekvőhelyre hirtelen, ami azzal járt, hogy magammal húztam a nyakánál fogva. Viszont amint felfogtam, hogy mennyire közel van hozzám, elengedtem, de ő nem mozdult felőlem.

 - Mikor odakint vihar van, miért kerülünk mi közel egymáshoz? - nézett szemembe.

 - Mert a sors úgy rendezi az utunkat, hogy mindig visszatérjünk egymáshoz, csupán ezt nem akarjuk elfogadni. Legalább is az én sorsom úgy akarja, hogy csak téged lássalak, de ezt már tudod. Viszont valamiért mégis mindig fájdalmat okoz az, ha közelebb lépsz. Egyrészt azért is, mert tudom, hogy közben még mindig van valaki más a háttérben számodra, akivel muszáj összeházasodnod a szüleid miatt. Másrészt, szerinted ez nem fájna ugyanúgy HaNeulnek is, ha megtudná, hogy megcsalod? De egyszer, mikor négyen találkoztunk a kávézóban, azt mondta nekem a mosdóban, hogy vissza akar vágni YoonGinak, amiért otthagyta - TaeHyung elmosolyodott.

 - Tudok róla. Ez a YoonGi... - elnevette magát, miközben felegyenesedett.

 - Mi az, amit elhallgatsz, TaeHyung? - ültem fel.

 - Aludj, mert holnap nem bírsz majd felkelni időben - kisietett a szobából, nehogy válaszolnia kelljen.

 - TaeHyung!

 - Aludj jól, szépség! - csukta be az ajtót gyorsan. Sóhajtottam, majd az ajtóról az egyik képkeretre fordítottam a tekintetem.

 - Mit nézel, YoonGi? Mit terveztek, ti ketten? Tudnom kellene róla, vagy jobb lenne, ha nem? Mindenesetre, jó éjszakát. Remélem, nem bánok meg semmit - bebújtam a takaró alá és nem is kellett sok, hogy elaludjak.

/TaeHyung pov/

Lementem a nappaliba és elnyúltam a kanapén. Elővettem telefonomat, majd amint felvette a hívott fél beleszóltam a készülékbe.

 - Szia, HaNeul. Zavarlak?

 - Mit szeretnél, TaeHyung? Csak mondd - álmoskás hanggal szólalt meg.

 - Jól halad a terv, csak tájékoztatni akartalak - felnéztem az emelet felé. - Nem sejtenek semmit.

 - Meg akartam kérdezni, hogy a szüleid nem lesznek mérgesek? Vagy tudnak róla, hogy mit csinálsz a háttérben?

 - Szerintem a végén már nem azt fogják nézni, hogy mennyi pénz származik nekik abból, amit tesznek, végül is ez az egyik célom ezzel, hogy megmutassam a szüleimnek, hogy nem mindig a pénz számít. Ha valóban figyelembe veszik az én érzéseimet is, nem lesznek mérgesek. Inkább aggódj azért, hogy ne legyél elutasítva - kuncogtam el magam.

 - Úgy hallom, jó kedved van.

 - Egy házban tartózkodom vele, és pár perce körülbelül egy centire voltam tőle. Láttam ma mosolyogni, foghattam őt a karjaimban, foghattam ma a kezét, hallhattam ma a hangját...

 - De tudod, hogy melyik rész jön most, ugye? - elhallgattam, majd sóhajtva helyeseltem. - Akkor én most leteszem, jó éjszakát, TaeHyung - megszakadt a vonal, ezért elvettem fülemtől a telefont, mellkasomra tettem. Ezt meg kell tenni, hogy elérjük a célt.

24.rész - Secret

/SeoNa pov/

 - Vicces, hogy az emberek mennyire megváltoznak egy másik miatt - elindultam az épület felé, aztán szobánkig meg sem álltam. Közben JiYeon faggatott a szünetemről, a szilveszteremről. Minden kérdésre csupán annyit válaszoltam: - Semmi különös nem történt - majd megvontam vállam. Viszont ő nagyban mesélte, hogy JungKookkal töltötte napjainak felét. Elmosolyodtam mindig, mikor rám pillantott, figyelek-e még, de mégis teljesen máshol jártam. Talán TaeHyung tekintetében vesztem el valahol.

A délutánt és az estét az ágyamon, a teret figyelve töltöttem. Aztán asztalomon rezzent egyet telefonom. Lustán a készülékért nyúltam, aztán felpattantam ülésbe a meglepettségtől, mikor elolvastam a padtársamtól érkezett üzenetet. A hirtelen mozdulatomtól szobatársam megijedt saját ágyán. Azt tettem, amit az üzenetben írt, felöltöztem, majd kimentem az egyetem elé. Ott ácsorgott az egyik udvaron belül lévő utcai lámpa alatt. Amint kiléptem a fedél alól, felnéztem, havazott. Elmosolyodtam, majd odasétáltam TaeHyunghoz.

 - Mit szeretnél? - léptem mellé, alakjára nézve pedig felfedeztem, remeg a hidegtől. Ezért kivettem zsebéből kezét, elkezdtem dörzsölni azokat két tenyerem közt. - Nem találkozhatunk volna bent, a melegben? Ide fagysz nekem. Menjünk be, jó? Odabent beszélünk - fogtam meg kezét és indultam volna meg, de legyökerezett lába. Visszarántott magához és átölelt. Meglepődtem, ugyanakkor melegség áradt szét bennem.

 - Direkt hívtalak ki, hogy megnézzem, mennyire fázok majd, ha már itt vagy - felnéztem rá, miközben kezeivel átkarolt, majd én is ugyanezt tettem és mellkasára tettem fejem. Ott tölthettem volna az egész estét, úgy ott állva, vele. Viszont a fogaskerekek elindultak bennem, eszembe jutott HaNeul, hogy éppen egy vőlegényt ölelek, hogy éppen egy vőlegényt nem bírok kiverni a fejemből. Elengedtem, zsebembe tettem kezeimet, majd szó nélkül elsétáltam tőle. A hópelyhek ellepték hajamat, mintha gondolatok sokaságát szimbolizálná. A kimeneteleket forgattam, játszottam le és újra fejemben, viszont egy dolgot tudtam. Nem szabad most visszafordulnom. És úgy gondoltam, hogyha szobámba megyek vissza, utánam jön, kérdőre von, hogy miért hagytam ott. Ezért a nagy csarnokba mentem, annak lelátójára leültem. Nem volt teljesen sötét, mivel a néhány ablakon beszűrődött egy kevés az utcai lámpák és a Hold fényéből. Ugyanazon a széken foglaltam helyet, ahol az eligazításon, még szeptemberben. Azt hittem, csupán várok egy kicsit, míg TaeHyung visszvándorol saját szobájába, mégis ekkor egy alakot láttam meg besétálni a csarnokba. Ő volt az. - Azt hiszed, hogy nem ismerlek még eléggé? - kiabált felém. Felkeltem helyemről, a lelátó első sora előtti korlátjához battyogtam, megfogtam derékig érő fémet. - Miért hagytál ott? - jött ő is közelebb hozzám.

 - Mert menyasszonyod van és ismerem is. Nem helyes ez így - eltűnt a szemem elől, majd ezek után mögöttem bukkant fel.

 - Teszek rá, hogy helyes-e vagy sem. Te is nagyon jól tudod, hogyan érzel, hogy én hogyan érzek. YoonGi is azt szeretné, hogy mi ketten boldogok legyünk - lépett közelebb hozzám. - Te nem szeretnél boldog lenni? - annyira közel volt hozzám, hogy derekam nekifeszült a korlátnak. Ekkor magassarkús lépteket hallottam messziről közeledni. Az első sor székei mögé húztam TaeHyungot. Egy zseblámpa csóvája jelent meg a plafonon, a székeken átszűrődve. Biztosan az igazgatónő volt. Aztán a cipő hangja már távolodni hallatszott. - Mit csináltál volna, hogyha lebukunk? - észre sem vettem, hogy így, a székek mögött még közelebb volt hozzám, mint a korlátnál. Szemeibe néztem, melyek még a szokásosnál is jobban csillogtak.
 - Akarsz látni valami érdekeset? Add ide a telefonod - felhúzta szemöldökét a tématerelésemre, de mikor kinyújtottam felé tenyerem, beletette a készüléket. - Egyúttal tesztelni is szeretnék valamit - a telefonra meredtem, koncentráltam, hogy felemeljem az örökölt képességemmel. Az megmozdult és elemelkedett a kezemtől, tenyerem felett lebegett. Viszont ez más volt ezúttal, nem fáradtam el, mint legutóbb a fegyverrel. Szóval, amit hittem, igaz. TaeHyung, aki az egyetlen, akit szerethetek, is kell ahhoz, hogy sikerüljön a telekinézisem bármilyen hatás nélkül. TaeHyung elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor visszaadtam neki telefonját úgy, hogy hozzá sem értem. - Ez hosszú történet - biztos voltam benne, hogy tudni akarja. - Én is nem rég jöttem rá, hogy a családom boszorkánysággal van tele. Minden családtagomnak van egy veleszületett átka. Az enyém egy része ez, a telekinézis. A másik pedig... - kis szünetet tartottam. -, hogy csupán egy emberbe lehetek szerelmes, és addig, míg meg nem találom ezt a személyt, csak a másik nem iránt vonzódhatok, de még az sem lehet szerelem. Ezt a nagybátyámtól tudom, aki nem rég keresett meg, addig azt sem tudtam, hogy az anyukámnak van fiú testvére is. A szüleim nem is mondtak semmit erről az egészről, szóval húsz évig semmiről fogalmam sem volt. És biztos vagyok benne, hogy még most sem tudok mindent - a részletekbe nem merültem bele, amiről nem is muszáj tudnia.

 - Miért mutattad meg ezt nekem? - meglepődtem, hogy hitt nekem.

 - Gondoltam, tudnod kell, mire vállalkozol - elnevette magát, majd felállt, felsegített engem is, aztán együtt visszamentünk szobáinkba. Az elágazáshoz érve pedig megfogta kezem. - TaeHyung, holnap tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna köztünk, te úgy, akinek nagyon fontos a menyasszonya iránti hűség, én meg csak egy padtárs és barát leszek - ekkor egy csókot nyomot ajkaimra, vigyorogva hátrálni kezdett szobájuk felé.

 - Csak holnaptól kezdődik - majd eltűnt az ajtó mögött. Ekkor pedig leesett, hogy mi történt az előbb. Rohanni kezdtem, meg sem álltam JiYeon ágyáig, felráztam őt álmából. Majd mikor végre kinyitotta szemét, kifújtam levegőm.

 - JiYeon! - ráztam fel még jobban szobatársam. - Az előbb csókolt meg TaeHyung és én pedig mosolygok.

 - Nem értem, hogy miért vagy kiakadva - húzta fejére a takarót nyűgősen. - Várj! Mi? - ült fel levéve magáról az anyagot. - Te és TaeHyung mit csináltatok? Mégis mi történt a szünetben, amit nem mondtál el? - a kérésére elmeséltem mindent, amiről nem tudott. A szilvesztert, az előbb történt eseményeket, amikről lemaradt. A szeme egyre csak kerekedett, szemöldöke egyre csak emelkedett. - Még mindig nem értem, mi a problémád - álmosan visszadőlt, aztán én is eltűnődtem. Én sem tudom igazából...

Másnap körülbelül pár órás alvással vánszorogtam szobatársammal fel a második emeletre, ahol első óránkat a furán boldog tanárunk, SeokJin tartotta. Biztosan volt valami a háttérben, viszont senki nem akart rákérdezni. A diákok körülöttem mind talán erre akarták a választ.

 - Tanár úr! - állítottam meg őt a beszédben. - Történt valami jó a szünetben? - megakadt a mondanivaló a torkán. - Ki lehet találni ennek a csillogó tekintetnek a jelentését, tanár úr - elnevette magát kicsit elkalandozva, majd inkább visszatért a tananyaghoz. Mikor kicsöngettek, és a tanár is kiballagott a teremből, az előttem ülő EunJung felpattant helyéről.

 - Szia, TaeHyung - kéjes hangon fordult padtársamhoz, lekönyökölt asztalára. - Ami a Trouble-t illeti... - cirógatta meg a fiú karját.

 - EunJung, nem zavar, hogy menyasszonya van TaeHyungnak? Szerintem miattad nem fogja eldobni őt - mosolyogtam a lányra szarkasztikusan. - Egyáltalán nem ezt mondtam, hogy miattam megtenné, ha esetleg ezzel vágnál vissza, de állíthatnál kicsit a felfogásodon, mert senki nem fog így kedvelni. Ha megvan, szólj és újrabeszéljük - grimaszok keretében kitrappolt a teremből. Rájöttem, hogyha nincs valami külső hatás, ez a lány ugyanolyan marad, mindig meg akarja szerezni, ami megtetszik neki, bármi áron.

 - Érted eldobnám - motyogta maga elé TaeHyung, majd rám sandított szeme sarkából.

 - Felesleges bókolgatnod - állítottam le.

Elkezdődött a második óra a legmogorvább egyetemi tanárral, aki csak létezik az intézményben. Az ő óráján mindig csend volt, már attól megijedtek az egyetemisták, hogyan nézett ki a tanárnő, nem hogy még a hangjától. Erre bökdösni kezdett padtársam. - Mi van? - mordultam rá halkan, persze ezt ordításnak is lehetett venni a síri csöndben.

 - Kim SeoNa, esetleg van valami kérdése? - ha egy tanár a teljes neved megjegyzi és archoz is köti, az sosem jelent jót.

 - Nem, nincs, elnézést - felhúzott szemöldökkel néztem TaeHyungra, miután a tanár visszafordult a tábla felé. Mikor kicsöngettek, és mindenki elindult a másik előadóba, megfogtam TaeHyungot kapucnijánál fogva. - Még egy ilyen és megütlek.

 - Unatkoztam, barátom - elmosolyodott, majd tovább sétált.

 - Mi ütött TaeHyungba? Furán mosolyog - lépett mellém YoonGi.
 - Rosszat tett neki a friss levegő. Különben is a te szobatársad, neked nem kellene jobban tudnod? - megforgatta szemeit, miközben elnevette magát, alig bírt levegőt venni, olyan szinten.
 - Drága Nana, nem belém szerelmes - a szőkeség is otthagyott a folyosó közepén. Nagyokat pislogtam, miközben követtem az útjukat. Mind a kettő megbuggyant.

A január, mint egy futózápor, olyan gyorsan repült el. Alig vettem észre, hogy január van, a füzetembe máris februárt kellett írnom a dátumnál. Aggódni is kezdtem egy részről, mivel a március már a nyakamban lihegett, egyúttal TaeHyung és HaNeul esküvője. Az év első hónapja teljesen átlagosan telt el akkor is. Szokásosan mentem rádiózni heti kétszer, tanultam, az órákon a padot koptattam, néha meglátogattam nagybátyámat és gyakoroltam a lővészetet. Csupán padtársam nem volt ugyanaz számomra. Amióta elcsattant az első csók, mintha egy bimbó lett volna ez közöttünk, ami a tavaszt várta, hogy végre kinyílhasson.
Többször is találkoztam HaNeullel ezidő alatt, mégsem mondtam neki semmit TaeHyungról. Bűnösnek éreztem emiatt magam.

Egyszer, mikor a szerdai rádiózás után ballagtam hazafelé, belenyúltam kabátom zsebébe, ekkor kitapintottam valami aprót, de puhát. Az a madártoll volt, ami a dj pultra esett még a Trouble éjszakáján. Azóta megőriztem. Ekkor átfuttattam az agyamon valamit. Ez az apró toll mindig nálam volt, mikor TaeHyung megcsókolt. Mi az összefüggés ezek között? Forgattam ujjaim közt a fehér, pihés tollat, miközben tovább ballagtam.

Február közepénél járt már a naptár, mikor a hideg, havazó időjárást, a korán sötétedést kezdte felcserélni a kicsit melegebb, hosszabb és napsütéses nappalok sora.
 - Március huszonkilencedikére mind meg vagytok hívva - adta át egyesével hetünknek a meghívókat HaNeul az esküvőről. A fehér alapon, fekete csipkézett mintás meghívó átadta a ráfordított pénz mennyiségét. TaeHyungra pillantottam, miután elolvastam annak tartalmát.
 - Nem biztos, hogy időben ott leszek, mivel pont aznap dolgozom a rádiónál, de megpróbálom megoldani - keserűen elhúztam számat. - Most pedig mennem kell, mert egy tanárral akartam beszélni még óra előtt.
 - Elkísérlek addig, mert szeretnék valamit kérdezni - indult meg velem HaNeul. - Szóval, SeoNa. Mivel a munka miatt nem igen volt időm hát úgymond eljárni, ezért nincs, aki megtehetné ezt a szívességet, és szerintem téged barátomnak mondhatlak. Lennél a tanúm? - tudtam, hogy erre akar kitérni, csak nem azt nem tudtam, mit válaszoljak. - Semmi komolyabb munkát nem bízok rád, tényleg.
 - Leszek a tanúd - elmosolyodtam, de belül elmondtam, hogy mi történt a vőlegénye és köztem.
 - Ennek nagyon örülök - ölelt át hirtelen. - Oh, bocsi - engedett el. - Csak nem akartam, hogy TaeHyung mellett álljon valaki, mellettem meg senki más.
 - Ki lesz TaeHyungé?
 - YoonGi - vágta rá. - Akkor én megyek is, mert mindjárt becsöngetnek, nektek meg órátok van - mosolyogva visszament a többiekhez, majd láttam, hogy TaeHyung kikíséri őt a bejáraton. Lehajtott fejjel megigazítottam táskámat vállamon, miután belesüllyesztettem a meghívót, majd siettem az előadóteremhez, mivel a csengő már elhangzott. Egyszerre értem az ajtóhoz padtársammal, egyszerre akartuk megfogni a kilincset, a folyosóról eközben már eltűnt mindenki. Elvettem kezemet, és jeleztem neki, hogy menjen csak. Ekkor kinyitotta az ajtót és maga elé engedett. Elhúzva számat beléptem a terembe, elnézést kértem a tanártól a késésért, majd lehuppantam helyemre. Jegyzeteltem békésen, de ismét nem a tananyagnál jártam.

Az órák után, a kollégiumi szobában ültem, saját asztalomnál, kezemben forgattam a meghívót. Sóhajtva nyúltam el az asztalon, a tankönyveimen, miközben a parafatáblámon kitűzött rajzot néztem. A gondolataimat legszívesebben elhagytam volna valahol útközben, hogy tudjak koncentrálni arra, amit éppen csinálok, de ez nem ilyen egyszerű. Úgy látszik...

Másnap délután YoonGival elmentünk nagybátyámhoz, mivel állítólag beszélni akart velünk. Miután pedig egy kis mesedélutánt tartott a lőtéren, végre a lényegre tért.
 - Fiatalok! Nem sokára terepre fogtok menni. Te is SeoNa, szerintem felkészültél eléggé ehhez. Március nyolcadikára van tervezve az akció, csak már most szólni akartam, mivel talán kicsit nehéz lesz. Van egy ember, Jung YoungSeok, aki már régóta tönkre akarja tenni a céget, hogy ne kelljen visszaadnia a kölcsönét, ami elég nagy összeg. Főleg azért lesz nehéz, mert vannak testőrei is, akik bármire képesek. SeoNa, az a kérdésem, hogy készen állsz ölni, ha úgy adódik? Mivel csak négyen mentek, lehetséges, hogy kelleni fog.
 - Nem fog embert ölni - jelentette ki YoonGi. A szőkeség megfeszült, az agyában biztosan lejátszódott valami, mert még tekintete is megváltozott.
Amikor kiléptünk az épületből, még mindig ugyanúgy viselkedett, ezért nem szálltam fel mögé a motorra, hogy értse, beszélni szeretnék.
 - Miért vagy ilyen? - rám pillantott. - Miért változtál meg, mikor azt mondta, lehet embert kell ölnöm? Mi a bajod ezzel?
 - Nana, nem érted, hogy a kishúgomként látlak téged. Szerinted minden oké lesz? Szerinted senkinek sem lesz baja?
 - YoonGi, nem fogok meghalni, még egyetlen golyó sem fog eltalálni. Rendben? Eleget gyakoroltam, eléggé bátor vagyok már. Már nem az általánosban vagyunk - felszálltam mögé a motorra, átöleltem derekánál. - Felnőttem már...


/YoonGi pov/

Emlékszem, mikor Nana még általánosban félénkebb volt. Amikor először eldöntöttem, hogy megvédem az osztálytársainktól, akkor láttam a szemében, hogy átalakult személyisége. Azután már saját magát is megvédte, mégis mellette maradtam, barátok lettünk, a legjobb barátok. Egészen addig, míg meg nem ismerte TaeHyungot, nem is láttam viszont azt a félénk SeoNát, még akkor sem, mikor meghalt a kisállata. Viszont mióta TaeHyung a képben van, csakis azt az általános iskolást lányt látom, akit meg kell védeni. Tudom, hogy a fiút a sors szánta SeoNának, de addig nem felejthetem el, míg nem biztosít arról, hogy nem látom viszont a bátortalan énjét. Addig nem vagyok képes tenni azért, hogy TaeHyung és HaNeul ne házasodjon össze.
Mióta belebotlott abba a fiúba, már az ölelése sem ugyanolyan. Motorral visszamentünk az egyetemhez. Leszállt mögülem, majd miután levette sisakját, átölelt nyakamnál.
 - Köszönöm, hogy bátyám helyett bátyám vagy - motyogta, majd mosolyogva elindult a bejárat felé, én is követtem. Viszont a kétszárnyas ajtóban szobatársam állt, akinek látványára SeoNa is megtorpant. - Miért nézel így, TaeHyung? - meglepődtem én is SeoNa hangnemén a fiú felé. Félreállt, hogy bemehessünk az épületbe, viszont nem mentem Nana után.
 - TaeHyung, nem akarnád végleg eldönteni, hogy most kit is akarsz? - néztem szemébe. - Tanúdként, barátodként és főleg SeoNa barátjaként mondom ezt. Mindenkinek jobb lenne, ha döntenél - kikerültem őt és szobánkig meg sem álltam.