26.rész - Farther away

/TaeHyung pov/

Pár óra alvás után felkeltem hajnalban és úgy döntöttem, hogy elmegyek egy éjjel-nappali boltba, mely nyitva volt, és veszek valami reggelinek valót. Figyelmesen jártam a polcokat, hogy valami igazán finomat készíthessek. Hazaérve el is készítettem hétre az ételt, aztán felnéztem az emelet felé. Egy moccanás sem hallatszódott le. Felcsoszogtam halkan YoonGi szobájáig, ahol SeoNa nagy levegőket véve szunnyadt még mindig. Közelebb léptem az ágyhoz. Halántékán megjelent néhány izzadságcsepp, haja kócosan takarta arca felét, szuszogása hangos volt és talán kicsit idegesítő is egy idő után, de valahogy még ezek láttán is tetszett nekem. Leguggoltam mellé, alig voltam fél méterre tőle, mégis türtőztetnem kellett magam, nehogy megcsókoljam, vagy megsimogassam arcát. Mivel ha megtettem volna, akkor nem sikerült volna a terv.

 - SeoNa? - fogtam meg vállát és ráztam meg kicsit, hogy felébredjen. - Csináltam reggelit, gyere le enni, aztán indulunk, ha úgy akarod - kinyitotta lassan szemeit, majd nyújtózott egyet, és amikor eljutott álmoskás fejéig az információ, bólintott egyet, és felült az ágyban.

 - Mennyit aludtál? - fogta meg államat, annál fogva forgatta fejem, és nézte meg arcom. - Karikás a szemed. Csak mondd azt, hogy nem direkt keltél fel hamarabb.

 - Fent voltam már, nyugodj meg, ezért úgy gondoltam, elmegyek vásárolni. Egyébként odakint már nem is látszik, hogy esett volna tegnap. Hét ágra süt a nap - megvonta vállát, majd a mosdóba eltűnt, hogy megmossa arcát gyorsan, ezután pedig sebesebben ért le az étkezőbe, mint én. - Éhes vagy talán? - bólintott hevesen, majd leült az asztalhoz, ami tele volt számunkra étellel. - Jó étvágyat! - egy laza konytba kötötte haját, hogy ne lógjon bele az arcába, míg eszik.

 - Ezt mind te csináltad vagy ügyesen kezeled a telefont? - nézett rám, amint leültem. Összeráncoltam szemöldököm válaszul, aztán inkább rám sem pillantott evés közben. Pálcikájával csak úgy lapátolta az előtte sorakozó tányérok tartalmát. Mosolyogva néztem a falánk lányt. Majd amint befejezte, felálltam és a hűtőből elővettem, amit neki szántam még. A szívószálat beleszúrva a kis műanyag flakonba adtam át neki.

 - Ez még belefér?

 - Banános tej? Köszönöm - azonnal elkezdte inni, akárcsak egy kislány. Aztán otthagyta az üres palackot, és az összes tányért is.

 - SeoNa! - megtorpant a lépcső alján. - Gyere csak vissza - megfordult, és fülét-farkát behúzva visszalépkedett az asztalhoz. - Ugye nem gondolod, hogy ezt egyedül fogom eltakarítani? Szépen segítesz. Van még időnk úgyis - felálltam az asztaltól, és a kezébe nyomtam a tányérok felét, a maradékot én vittem el a mosogatóig. Mosógatógép hiányában kézzel kellett elmosogatni mindent, így engedtem meleg vizet, melybe tettem egy kis mosogatószert. Én sikáltam el az edényeket, míg SeoNa elöblítette, illetve eltörölte azokat. - Lelkesebben nem megy, SeoNa? - vigyorodtam el, mire a hideg, öblítő vizet rám fröccskölte. Viszont visszafogtam magam, hogy ne adjam vissza, mert tudtam volna, mi lesz a vége. Én is lefröccsköltem volna, majd addig folytatódott volna, amíg meg nem állunk mindketten, és nem érzek késztetést arra, hogy megcsókoljam. Ezért inkább csak folytattam a dolgomat. - Menj fel. Ezt már befejezem én. Öltözz át és mosakodj meg - küldtem el magam mellől. Talán tekintetemmel győztem meg, vagy nem akart tovább segíteni, de elindult felfelé, majd eltűnt a szoba ajtaja mögött. Leeresztettem kezemet a vízbe, azzal sóhajtottam egyet. Soha sem volt semmi még ennyire nehéz, mint ez.

Amikor befejeztem az edények eltakarítását, helyrerakását a lány éppen akkor ért le az emeletről indulatban, szóval bezártuk a házat, beültünk az autóba, majd az általa megadott címre vittem. Az út alatt kifelé tekintet végig, így meg sem akartam szólítani. Jobb lesz ez így.

Egy magas épület jelölte a címet, amit osztálytársam megadott.

 - Feljössz te is? - fordult felém, mielőtt még kiszállt volna. Nem akartam nemet mondani, mivel egyúttal látni is akartam őt dolgozni, ezért én is kiszálltam a járműből, majd beriasztottam autómat, aztán együtt felmentünk a studiószobába, ahonnan közvetítette adását. Odáig pedig minden egyes ember köszönt neki egy hatalmas mosollyal az arcukon. Szeretik őt rengetegen. Rám persze furcsállva néztek ezzel szemben.

Leült helyére, addig én is elfoglaltam egy szimpatikus széket a helyiségben. Fejére helyezte fejhallgatóját, aztán megnyomott egy gombot, amitől felgyulladt az 'Adásban' neon. A mikrofonhoz hajolt, majd elmosolyodott.

 - Hello, hello, itt van Nana ideje a BBS-en. Eltelt már egy kis idő mióta először dj-skedtem élőben, de gondolom, akik ott voltak, azok még mindig emlékeznek rám. Köszönöm azt az estét, nagyon jól esett, ahogy láttam, hogyan szórakoztok az én zenémre, szóval szerintem számíthattok további élő megjelenésekre. Nem akarom tovább elrejteni, hogy ki vagyok valójában. Mert a sors úgyis azt fogja tenni, amit akar - felém fordította tekintetét. - Akárhogyan ellenkezel is. Szóval következzen az első kért dal. Hallgatlak - ezután egy óráig a hívásokat fogadta, melyek különböző zenei stílusú emberektől érkeztek. Viszont volt egy telefonáló, aki aggasztott. - Szia, adásban vagy.

 - Nem szégyenled magad, SeoNa? - ismeretlen hang. - Láttad magad a hírekben? Szétszakítasz egy párt, akik éppen házasodnának? Büszke vagy magadra? - lassan ismét rám nézett.

 - Mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok - szabadkozott a hívónak.

 - Ezt magyarázd majd el a riportereknek, akik miatt tele van az egyetem - letette a lány a telefont, SeoNa pedig alig bírt megszólalni.

 - Kedves hallgatók! Sajnálom, de meg kell szakítani az adást mára. Szerdán jelentkezem - kikapcsolta az adást, majd levette fejhallgatóját. - Ez mind a te hibád, tudod?

 - Visszaviszlek az egyetemre, gyere - indultam el az ajtó felé.

 - Nem - jelentette ki. - Te most egyedül mész vissza oda, én pedig sétálok. Nem kell egy ilyen után, még egy ok a riportereknek, hogy elhiggyék a dolgot köztünk - hátradőlt székében.

 - Én nem akarlak elhagyni, de ha elküldesz nincs más választásom - felpillantott rám, majd az ablak felé fordította fejét. Ez egy egyértelmű válasz volt számomra. Kiléptem a helyiségből bármilyen elköszönés nélkül, aztán kocsiba ülve valóban otthagytam SeoNát. Az egyetemig meg sem álltam, ahol tényleg riporterek állomásoztak. El is foglalták az intézmény első bejáratánál lévő parkolókat, így megkerülve az épületet, hátul parkoltam le autómmal. Szobámba betérve ott találtam YoonGit, aki éppen telefonját bújta.

 - Mi történt, hogy hirtelen ennyi helyen ott vagytok a hírekben? - megvontam vállam, mivel még jómagam sem tudtam a választ.

 - Egy életre elveszítettem SeoNát - dőltem ágyamra háttal.

 - Sorsnak hívják azt, amikor bármilyen erősen is igyekszik az ember, hogy távol maradjon valakitől, mégis újra közel kerülnek egymáshoz. A sors fog nektek segíteni, ha valóban úgy kell lennie - tette le telfonját maga mellé. - Egyszer azt is mondta anyukám, hogy mindig fájnia kell előbb, hogy boldog lehess, mert különben fordítva fog történni. Először leszel boldog, és aztán az véget ér a fájdalommal. Most csak próbáld meg elrendezni az ügyeket, és elintézni, hogy Nana ne legyen a hírekbe. Hitesd el mindenkivel, hogy ő csupán a barátod. Ha szeretnéd, hogy segítsek, szólj - elhatároztam. Jobb lesz ez így. Főleg neki.

Sikerült elhitetni a riporterekkel, hogy mi csupán osztálytársak vagyunk és barátok. Ezek után a képeket, melyen mi ketten szerepeltünk felcserélték a HaNeullel közös képek, a SeoNát szidalmazó szövegeket pedig felváltotta a mi közelgő esküvőnkről szóló cikkek. Ez azzal is járt, hogy még az egyetemen is el kellett kerülnöm őt, nehogy megint egy diák képet csináljon, ami miatt elölről kezdődne az egész. Így be is teljesült a terv, egy kis rásegítéssel, ami okozatként szolgált így. Viszont a riporterek egy része még mindig kételkedett, hogy mi az igazság.

/SeoNa pov/

A következő hét elejétől kezdve viszont TaeHyung úgy tűnt, mint aki nagyon siet mindenhova. Mikor kicsengettek, azonnal szedte a holmiját. Gondoltam, hogy el akarja kerülni, hogy ez az eset újra megtörténjen, de olyan érzésem volt, mintha más ok is lenne a háttérben.

Körülbelül négy hét telhetett el, amikor zongoraóráról jöttem ki éppen, és valakinek nagy erővel nekiütköztem a figyelmetlenségem miatt. El is estem, a gyakorlókottáim pedig szanaszét hevertek a kövön. Ekkor pedig egy kéz került a látószögembe, mely felém nyúlt, talán segítséget akart adni. Felnéztem a kéz tulajdonosára, mosolyogva nézett vissza rám TaeHyung.

 - Most elő tudsz kerülni a semmiből? - felhúzva szemöldökömet lehajtottam a fejem és elkezdtem összeszedni a széthullott dolgaimat, majd felálltam a fiú segítsége nélkül a lapokkal a kezemben. - Amikor nem kérem, hogy kerülj elő, akkor előjössz? Fordítva vagy bekötve? - egy szemforgatás keretében ki akartam őt kerülni, de megfogta felkaromat. Sóhajtottam egyet, hogy visszafogjam az első gondolatomat, ami az elgyengülésemet jelezte volna. - Szeretnéd esetleg még egyszer kiverni a kezemből a papírokat? - szúró tekintetet vetettem rá. A szemeiből szinte kiolvastam egy kérdést. - A szerelem csupán egy érzés - megfogtam a karomon nyugvó kézfejét. - Mint minden érzés, ez is majd elmúlik egyszer - hámoztam le ujjait karomról, aztán összeszorítva ajkaimat indultam el eredeti irányomba. - Miért ilyenkor tud csak előpattanni valahonnan? - mérgelődtem magamban.

 - Megvan rá az okom, SeoNa - lépett mellém TaeHyung, amitől összerezzentem.

 - Emlékszel, mikor a rádiónál azt mondtad, hogy nem akarsz elhagyni? Most akkor miért teszed éppen azt? Miért kerülsz?

 - Nem mindegy az? - válaszára csak elnevettem magam kicsit fájdalmasan.

 - Akkor nem értem, hogy mit csinálunk mi még itt együtt. Egyébként mondd, emlékszel még a Jeju szabályokra? A harmadik életbe lépett számomra mostantól. És hogyha még egyszer követsz, vagy utánam jössz, akkor lehet, hogy meg is ütlek - nyeltem egy nagyot, majd kikerülve elsétáltam mellette. Kicsit dühöngve, kicsit fájó szívvel léptem egyre messzebb tőle. Vissza sem néztem, hogy ott van-e még, hogy ott ácsorog-e magában, hogy elment-e már onnan, hogy követ-e egyáltalán tisztes távolból, hogy lehajtott fejjel tűri, ahogy távolodok, hogy felemelt tekintettel néz-e engem és a köztünk növekvő távolságot.

A szobámba is úgy tértem vissza, mintha mindenem fájna, pedig meg sem ütöttek, mintha belülről emésztene valami. Leültem az ágyamra, a helyiségben magam voltam, mivel JiYeon megint JungKooknál táborozott. Hátradőltem, TaeHyung rajzára pillantottam. Nénikém, tudom most már, hogy ki az, aki megdobogtatja a szívem úgy, ahogy kell. Csupán ő lök el magától. El kellene utasítanom, hogy HaNeul tanúja legyek. Nem tudnám végig nézni, amíg egybekelnek.

 - Tudod, TaeHyung, igazán megmondhatnád, mikor akarsz nekem fájdalmat okozni - lehunytam szememet, még sírni sem tudtam volna abban az állapotban a fáradságtól.

Másnap az egyik órán teljesen elbambultam, észre sem vettem, hogy kicsöngettek, csak mikor YoonGi lökdösött meg. Elmosolyodott, amikor hirtelen pislogtam sokat, majd megfogta kezemet és táskámat, aztán kihúzott az egyetem udvarára. Egy padra leültetett, és hátradőlt.

 - Nem azért mondtam le rólad, hogy ezek után te hagyd elfutni - felemelte mutatóujját, amikor látta, hogy szólásra nyitom számat. - Azt akartam mondani, hogy TaeHyung azt üzeni, hogy HaNeul el akar veletek, lányokkal, menni vásárolni az esküvőre. Szóval ma délután jön értetek autóval, hogy elmenjetek egy bizonyos boltba.

 - És mi va-

 - Nincs mellébeszélés, nincs kifogás. Menned kell, főleg, mert te vagy a tanú - érvelt tovább, mire bólintottam. Viszont, amikor vissza akart menni órára, én nem mozdultam. - Tudom, hogy nehéz látni őket együtt, de hidd el, hogy téged szere-

 - Menjünk inkább órára - pattantam fel és úgy tettünk, ahogy mondtam.

Ki tudja, hogy miért, de a maradék tanórák összessége olyan sebességgel szállt el, mintha egy perc lett volna csupán. Pedig több óráról beszélünk.

Mintahogy YoonGi is mondta, délután négy környékén megérkezett ötszemélyes luxusautójával az egyetem elé HaNeul. JiYeon, EunJung és én pedig beszálltunk a járműbe. Szinte kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy egy ilyen drága kocsiban ültem.

El is hajtottunk az intézménytől és közelítettünk Gangnam negyede felé. A házak típusa is megváltozott, majdnem mindből felhőkarcoló vált. Az irritálóan gazdag negyed.

 - Szeretném, ha nagyon csinosak lennétek, szóval ezért muszáj lesz itt vásárolnunk - pár méterrel később pedig le is parkolt egy igen drága helyen, már a kirakatából ítélve. Mosolyogva kiszállt a kocsiból, míg én félve, hogy mégis mennyit akar ránk költeni.

Beléptünk az üzletbe, kellemes, de számomra egy idő után mégis idegesítő zene szólt, mellettünk szépen sorakoztak a ruhák. Színekre és méretre szétválogatva. HaNeul ismerte már a helyet és az üzletvezetőt is, így egyből megértették egymást. Az esküvőjük megbeszélt előírása kimondta, hogy minden vendégnek fel kell vennie valami pirosat, ezért ez alapját keresett nekünk különböző ruhákat.

 - Először a két koszorúslányom jöjjön ide - jelzett HaNeul JiYeonnak és EunJungnak, akik oda is mentek hozzá. Eközben a mellettem lévő ruhadarabok árait néztem. Egy fekete estéji három havi fizetésembe került, amit az itt vásárlók kilencven százaléka csak egyszer vett volna fel, aztán állt volna a szekrényében. A lányok eléggé élvezték a helyzetet, én már kevésbé.


/SeoHyun pov/

Köhögésroham jött rám hajnalban, amitől csak pár órát tudtam aludni. Másnap nővérem átjött, hogy valami italt készítsen rá, viszont mindeközben furán pillantgatott rám.
 - HongJoo, mondd, mit titkolsz - leült velem szembe az asztalhoz, miközben odaadta a csodaszerének titulált undorító italt.
 - A lányodról van szó, SeoHyun - szorította össze ajkait. - Szilveszter éjszakáján, amíg ti a tűzijátékot állítottátok be, addig beszélgettem SeoNával. Tudja, hogy mit örökölt, valahonnan tud mindent. Viszont, ami most fontosabb, hogy beleszeretett egy fiúba és szerintem TaeHyung az, az utána következő események alapján. Ezért félek, hogy azért kezdesz rosszul lenni, amit te örököltél anyánktól - lehajtottam a fejem és megittam az utolsó kortyig a löttyöt. - Emlékszel még, ugye?
 - Hogy ne emlékeznék?! - mordultam fel. - Nem nézhetem, ahogy a lányom boldogan él.
 - SeoHyun...
 - HongJoo, amint találkoztak, tudtam, hogy én korán meg fogok halni. Az átkom erről szól, nem? Ha a lányom találkozik azzal a bizonyos fiúval, és szerelmesek lesznek, akkor én ideje korán meghalok - szipogtam egyet. - Ha pedig megakadályozom, hogy összejöjjenek, akkor ő egyedül halna meg. Melyik anya tenné inkább ezt? Szerinted miért kértelek meg arra a varázslatra? Mert szerintem ideje volt már, hogy találkozzanak ők ketten.
 - Addig még van időd, amíg nem mondják egymásnak, hogy szeretlek, teljes szívükből - megsimogatta kézfejemet. - El kellene mondanod SeoNának, hogy mi fog történni.
 - Akkor döntésre kényszeríteném az anyja és a szerelme között. Ezt nem fogom tenni. Az én gyászomon egy idő után majd túllép, de azt a fiút még látni fogja több évig minimum az egyetemen. Én döntök helyette is - nővérem szemeibe néztem, amik megteltek könnyel. - HongJoo, ne merj nekem itt sírni. Megkérhetlek valamire? - bólintott letörölve könnyeit arcáról. - Lennél SeoNa második, úgymond pótanyja, helyettem? Az apjával nem fog mindent megbeszélni, ezért legyél ott neki te, kérlek - elmosolyodva bólintott egyet beleegyezésül. - Most pedig ki kellene deríteni, honnan tudta meg SeoNa az örökségét.
 - Úgy hallottam, hogy HongBin mostanában visszaté-
 - Csak HongBint ne. Nem kell, hogy egy gyilkos társaságában legyen a lányom.
 - Annak már vagy öt éve, ő mégis csak-
 - Tudod te, hogy kit ölt meg? - összeszorította ajkát és elhallgatott.

25.rész - Memories

/SeoNa pov/

Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, lehajtott fejjel neki dőltem a felületnek belülről. Egyre jobban éreztem, hogy TaeHyung és én messzebb kerülünk egymástól.

Mintha csak egy csónakban ülnék, a víz hullámai pedig egyre csak távolítanának el a nagy hajótól, melyen TaeHyung tartózkodik. Közben a hajó felé tekintek és látom, hogy annak fedélzetén a fiú HaNeult öleli. Inkább elfordítom fejemet a végtelen tenger felé, reménykedve abban, hogy jön egy másik hajó.

A napok felgyorsultak, talán minél előbb túl akartak esni az esküvőn, vagy csupán nekem akartak még előbb fájdalmat okozni.

HaNeul pénteken egész végig TaeHyung mellett volt az iskolában, mikor nem zajlott éppen óra. Felkavart az is, hogy láttam őket egyszer csókolózni, visszahozta a Trouble utáni videók emlékét. Mikor véget ért a tanítás TaeHyung oldalán még mindig ott volt a lány, én pedig úgy döntöttem sétálok egy kicsit.

Elindultam össz-visz a telefonommal, viszont egy idő után azt sem tudtam, hol vagyok éppen. Viszont a lábaim csak vittek tovább, mintha ők tudnák, hova is akarok igazán menni. A városkámban kötöttem ki, azon belül a temető kapujában, ahol nagyszüleim voltak eltemetve. Beléptem a nyikorgó vaskapun, majd megkerestem a sírt, amin az ő neveik álltak. Az anyai nagymamám volt az a személy, akinek előbb elmondtam, hogyha az általános iskolában valaki tetszett, és csak aztán édesanyámnak, az anyai ági nagypapámmal pedig imádtam játszani, mikor szüleim nem voltak otthon. Mikor eltörtem valamit a házban, ő nem az volt, aki leszidott, sarokba állított, hanem vagy segített összerakni az adott dolgot, vagy alkalomadtán segített elrejteni az összetört darabokat.

Leguggoltam a fejfánál, majd ekkor érezni kezdtem, hogy mennyit is gyalogoltam. Lerogytam a földre, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon azonnal.

 - Nagyi...van ez a fiú...van mennyaszzonya, de légyszíves mondd meg, miért kell őt szeretnem? Látszik, hogy annyira elvan HaNeullel, mi a frászért nem tudok tovább lépni, amikor látom, hogy kettőnknek nincs jövője? Nem akarom őt többet látni az életembe... - feltekintettem az égre, mikor fejem búbján megéreztem egy hideg cseppet. Ekkor körülöttem mindenhol feltűntek a kis pöttyök, az eső ezzel a lendülttel rá is zendített, szakadni kezdett. Felkeltem lassan, ahogy tudtam, majd elindultam hazafelé, miután elköszöntem a nagyszüleim fejfájától. Hajam pár perc múlva csurom vizes volt, és a ruháimnak sem kellett sokkal több, hogy ne úgy tűnjek, mint aki akkor lépett ki a zuhany alól. A lábaim nem bírtak tovább vinni, ezért megkapaszkodtam a vasrudakból készített kerítésen. A zsebemből kivettem a telefonom, gondolkodás nélkül megnyomtam egy névjegyet, ekkor TaeHyung szólt bele a készülékbe. - El tudnál értem jönni? A házunk közeli temetőnél vagyok. Légyszíves... - síri csend honolt a vonal másik végén, csupán az eső zengését hallottam magam körül. Letettem a telefont, visszasüllyesztettem zsebembe. Fáztam, ezért karjaimat összekulcsoltam magam előtt, és lehajtottam fejem. Ott ácsorogtam körülbelül tíz percig, mikor elém gördült az ismerős autó. A reflektorja megvilágította az egész teret, melyet a borulat fedett körülöttem. Kiszállt belőle osztálytársam és őt is elkezdték áztatni az eső cseppjei. Levette kabátját és hátamra terítette azt, majd gyorsan beültetett a kocsiba. - Bocsánat, hogy elrángattalak, csak otthon hagytam a pénzem, nem tudtam volna taxit hívni - szavatkoztam, mikor beült a kormány mögé.

 - Nem kell bocsánatot kérned - kitekintettem az ablakon, ezek után nem is szóltam hozzá, csak figyeltem a víz lassú folyását az ablakon. Viszont meglepődtem, mikor YoonGiék háza előtt állt meg. Először ő pattant ki, majd kinyitotta nekem az ajtót, úgy kísért el az ajtóig, hogy kezét fejem felé tartotta, hogy minél kevesebb eső érjen. Bár nekem már mindegy volt, hogy még mennyi eső ér. Egy kulcsot húzott ki zsebéből, ami beleillett a zárba, így beljebb tudtunk lépni. Levette hátamról kabátját és felakasztotta a többihez. Cipőmet levettem magamtól is, majd a fürdőszoba felé indult meg, közben megfogta kezemet is, hogy vele menjek. Leültetett a kád szélére, míg ő előkeresett egy hajszárítót. Végig kommentálta, hogy mit akar, ezért tudtam előre. Mindezt csendesen figyeltem. Mikor megtalálta a keresett eszközt, neki esett hajamnak. Aztán, mikor elég száraznak vélte tincseimet, felállított maga elé és megfésült.

 - Miért csinálod ezt? - szólaltam meg halkan a szemébe nézve. - Menyasszonyod van...

 - Te hívtál előbb - letette a fésűt a mosdókagyló szélére.

 - Senki sem kért, hogy szárítsd meg a hajam és fésülj meg - ekkor egy hatalmasat csattant egy villám odakint, ami lecsaphatta a biztosítékot, azonnal elsötétült minden körülöttünk, persze nem volt teljes feketeség, így láttam saját magamat is, amint TaeHyunghoz bújok ijedtemben. Ekkor átkarolt és állát fejemre tette.

 - Miért engem hívtál YoonGi helyett? Mindig azzal jössz, hogy menyasszonyom van, mégis engem hívsz, ha baj van? Miért? - elváltam tőle és hátra léptem egyet, felnéztem rá. Egy messzi utcai lámpa éppen megvilágította arcát az ablakon keresztül, így szemét is láttam.

 - Te miért jöttél, ha meg tudtad volna kérni YoonGit is? Vagy hagyhattál volna, hogy felnőttként megoldjam magamtól is a hazautat. Maradhattál volna HaNeullel is, ahelyett hogy idejössz... - sóhajtott egyet.

 - Igen, maradhattam volna, de akkor nem bírtam a lelkiismeretemmel - közelebb lépett, megfogta arcomat gyengéden, majd adott egy puszit homlokomra. Ekkor hirtelen visszatért a fény a házba, és minden lámpa visszakapcsolódott. TaeHyung elmosolyodott, majd leengedte kezét. - Megyek csinálok valami ételt abból, amit találok. Addig menj YoonGi szobájába és vegyél kölcsön néhány ruhát. Nem akarom, hogy megfázz, mert ebbe maradsz. Szólj, ha kell segítség - egy félmosoly keretében elhagyta a szobát, egy ideig szoborként álltam ugyanott, majd észhez kaptam és elindultam a szőkeség szobájába.

 - Hülye szív, miért nem nyugszol meg egy kicsit? - paskoltam meg mellkasomat, szívem felett. Becsuktam magam mögött az ajtót, a szekrény felé akartam elindulni, de az egyik polcon megláttam egy fotót. YoonGit és engem ábrázolt, még kicsik voltunk rajta, körülbelül előtte lettünk barátok. Aztán mellette meg ott volt az a bizonyos kép, amit akkor készítettünk, mikor először befestettük hajainkat szőkére. Elmosolyodtam. - Mennyivel másabb volt akkor... - végigsimítottam a képkeretet, aztán a valódi célom felé, a szekrény elé álltam. Egy egyszerű fehér pólóra váltottam az enyémet, mely nagyobb volt, mint az alap méretem, és egy sötét kék melegítő nadrággal párosítottam, mely legalább gumis derekának köszönhetően nem csúszott le rólam. A saját öltözékemet a radiátorra tettem a fürdőszobában, majd lekocogtam a konyhába, ahol éppen TaeHyung főzöcskézett. - Mit csinálsz? - álltam mellé, miközben a lábasba néztem.

 - Mivel úgy néz ki, hogyha nincs itthon senki, akkor nem igen van szükség tartalékokra, ezért vizet melegítek a ramenhez. Ez az egyetlen, amit találtam - magyarázta, miközben beletette a tésztát a vízbe.

 - Ah, értem - leültem az ebédlőasztalhoz, aztán egy kicsivel később már hozta is az ételt. Leült velem szembe, és elkezdtünk szürcsölni. - Holnap korán kellene kelni, mert dolgom van a városban. El tudsz vinni vagy találjak ki mást?

 - Mi az a fontos dolog? - emelte fel fejét.

 - Miért érdekel?

 - Szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt nem aludhatnék addig, amíg akarok. Elnézést, talán baj? Vagy ennyire titkos, hogy rádiózni mész? - elkerekedtek szemeim. - Ne nézz így. Mióta a Trouble-ön, mint Nana mutatkoztál be, én összekötöttem a dolgokat. Szerdánként és szombatonként mindig ugyanabban az időpontban tűntél el. Amikor pedig a Jeju-n voltunk, akkor Nana pont nem volt adásban, nem furcsa? Igen, elviszlek, amúgy meg, nehogy a végén neki állj stoppolni, és elvisz valami elmebeteg - folytatta ételét.

 - Azt hiszed, hogy nem bírnám megvédeni magam, ha megtámadnak? Ja, és ne emlegesd fel a Jeju-t, úgy volt, hogy minden ott marad - felálltam hatásosan, majd tányéromat a mosogatóba tettem. Mikor pedig megfordultam, TaeHyung a lehető legközelebb állt hozzám. Nem mozdulva előlem feloldotta telefonját és felém mutatta hátterét, ami teljesen kivehető volt, hogy én szerepelek rajta.

 - Éppen a hotelszobánk erkélyén álltál itt, a Jeju-n. Hogy tudnám elfelejteni, hogyha mindennap látom? A másik dolog pedig. Tudom, hogy megtudnád magad védeni bárkitől, de én akarlak megvédeni mostantól. Én akarok érted aggódni, hogyha engeded - a szeme és telefonja képernyője között cikázott tekintetem. - Gondolom, most egy kifogáson jár az eszed. Vagy fel akarod hozni az ottani szabályokat, amiket megbeszéltünk, vagy azt mondanád, hogy menyasszonyom van és nem lehet. Vajon miért akarsz mindig kifogást keresni? Nem bírsz rájönni ennyi idő után, hogy akármit csinálsz, akár eltávolodnál, akár nem veszel rólam tudomást, azzal csak ártasz mindkettőnknek, főleg magadnak. YoonGi nekem mondogatja, hogy döntsek végre a dolgokban, de te mikor fogsz végre megállapodni az érzéseiddel? A Jeju-n azt mondtam, hogy menni fog neked, hogy nélkülem is boldog legyél, de kezded bebizonyítani, rosszul gondoltam. Ezért akarom, hogy végre döntsünk. Vagy mind a ketten lépjünk egyet közelebb egymáshoz, vagy akkor forduljunk meg és sétáljunk el egymástól úgy, hogy többet vissza sem térünk. Nem kell most azonnal döntened, de tartsd észben a kérdésemet, és amint megvan a válasz, szólj - zsebébe rejtette telefonját, majd hátrébb lépett. - Most, hogy visszajött az áram, akarsz nézni valami filmet? - egyik pillanatról a másikra váltott témát és hangnemet is. - És ha nem szeretnéd, hogy megtörténjen az, ami majdnem megtörtént a Jeju-n is, akkor váltsd le a pólód, mert...eléggé hivalkodó - elmosolyodott végig nézve rajtam, a fehér pólón áttetsző fekete melltartómra célozva ezzel.

 - Kék-zöld foltosan akarsz kimenni ebből a házból? - húztam fel fél szemöldököm. - Ha nem, akkor ülj le a kanapéra szerintem és indíts el egy filmet - kicsit ijedt tekintettel azt tette, amit az előbb mondtam. Ekkor kicsit visszatért belém az a SeoNa, aki azelőtt voltam, mielőtt még megismertem volna TaeHyungot. Ezzel párhuzamosan egy kis energia is visszajött testembe. Leültem jómagam is a kanapéra, törökülésben, míg TaeHyung keresett valami filmet, viszont mielőtt elindította volna egy tálnyi popcornnal tért vissza a konyhából. Odakintről eközben még mindig behallatszott, hogy az eső cseppek tömkelege, hogyan kopog az ablakon és a tetőn. TaeHyung helyet foglalt, közénk tette a tálat, majd elindította a 'Train to Busan'-t. - Nem fogok megijedni, ha az a célod.

 - Minden filmre mondtál volna valamit hasonlót, ez tűnt a legnormálisabbnak az összes közül. Inkább nézd - vett egy maréknyi popcornt magához. Aztán elkezdődött a film, amit figyelmesen néztem az első felugró zombiig, amikor is konkrétan nem attól ijedtem meg, hanem osztálytársamtól, ahogy ugrott egyet a kanapén. Felé fordítottam a fejem, ekkor próbálta kicsit összeszedni magát, úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, ezt viszont számomra túl aranyosan tette, ezért véletlenül elmosolyodtam. Épphogy egy pillanatra nem figyeltem magamra. - Láttam - jelentette ki, miközben a film eseményei tovább folytak. Az elkövetkezendő jumpscare-eknél már visszafogta magát, de mégis egy kis rándulást felfedeztem rajta a szemem sarkából.

A film felénél körülbelül, mikor pár darab popcornért nyúltam odapillantás nélkül, összeértek kezeink TaeHyunggal. Ránéztem a tálra, majd elhúztam a kezemet néhány popcornnal az ujjaim között. - Ne rontsd el a film alatti hangulatot - visszatértem a film nézéséhez. A végénél pedig még többet akartam. A régi SeoNa szellemisége tért vissza valóban. Nagyon szerettem mindig is a horrorfilmeket, és ugyanúgy mikor YoonGival néztem egyet, ő ijedt meg, nem pedig én. Viszont azt el kellett ismerni, hogy a régi SeoNa is megkedvelte TaeHyungot. Kikapcsolta a televíziót, majd elvitte az üres tálat a konyhába, aztán visszatelepedett mellém.

 - Nem is kérdeztem, hogy mégis hogyan kerültél ide esőben? Biztos valaki ide hozott, nem? Aztán nem vitt vissza a kollégiumhoz?

 - Sétáltam - jelentettem ki egyszerűen. - Fáradt vagyok és egy jó film jó befejezése ennek a napnak, szóval én megyek is aludni - felpattantam a kanapéról, viszont abban a pillanatban osztálytársam is felkelt a bútorról, és karjaiba vett. Egyik karja térdhajlatomnál, a másik hátamnál fogott. - Mégis mit csinálsz?

 - Ha egészen odáig egyedül sétáltál, biztosan elfáradtak a lábaid. Felviszlek a szobába. Karold át a nyakam, nehogy leejtselek - úgy tettem, ahogy mondta.

 - Azt merd meg - morogtam magamban, miközben elindult felfelé a lépcsőkön. Bevitt YoonGi szobájába, megállt az ágy mellett és ahelyett, hogy óvatosan tett volna le, inkább ledobott a fekvőhelyre hirtelen, ami azzal járt, hogy magammal húztam a nyakánál fogva. Viszont amint felfogtam, hogy mennyire közel van hozzám, elengedtem, de ő nem mozdult felőlem.

 - Mikor odakint vihar van, miért kerülünk mi közel egymáshoz? - nézett szemembe.

 - Mert a sors úgy rendezi az utunkat, hogy mindig visszatérjünk egymáshoz, csupán ezt nem akarjuk elfogadni. Legalább is az én sorsom úgy akarja, hogy csak téged lássalak, de ezt már tudod. Viszont valamiért mégis mindig fájdalmat okoz az, ha közelebb lépsz. Egyrészt azért is, mert tudom, hogy közben még mindig van valaki más a háttérben számodra, akivel muszáj összeházasodnod a szüleid miatt. Másrészt, szerinted ez nem fájna ugyanúgy HaNeulnek is, ha megtudná, hogy megcsalod? De egyszer, mikor négyen találkoztunk a kávézóban, azt mondta nekem a mosdóban, hogy vissza akar vágni YoonGinak, amiért otthagyta - TaeHyung elmosolyodott.

 - Tudok róla. Ez a YoonGi... - elnevette magát, miközben felegyenesedett.

 - Mi az, amit elhallgatsz, TaeHyung? - ültem fel.

 - Aludj, mert holnap nem bírsz majd felkelni időben - kisietett a szobából, nehogy válaszolnia kelljen.

 - TaeHyung!

 - Aludj jól, szépség! - csukta be az ajtót gyorsan. Sóhajtottam, majd az ajtóról az egyik képkeretre fordítottam a tekintetem.

 - Mit nézel, YoonGi? Mit terveztek, ti ketten? Tudnom kellene róla, vagy jobb lenne, ha nem? Mindenesetre, jó éjszakát. Remélem, nem bánok meg semmit - bebújtam a takaró alá és nem is kellett sok, hogy elaludjak.

/TaeHyung pov/

Lementem a nappaliba és elnyúltam a kanapén. Elővettem telefonomat, majd amint felvette a hívott fél beleszóltam a készülékbe.

 - Szia, HaNeul. Zavarlak?

 - Mit szeretnél, TaeHyung? Csak mondd - álmoskás hanggal szólalt meg.

 - Jól halad a terv, csak tájékoztatni akartalak - felnéztem az emelet felé. - Nem sejtenek semmit.

 - Meg akartam kérdezni, hogy a szüleid nem lesznek mérgesek? Vagy tudnak róla, hogy mit csinálsz a háttérben?

 - Szerintem a végén már nem azt fogják nézni, hogy mennyi pénz származik nekik abból, amit tesznek, végül is ez az egyik célom ezzel, hogy megmutassam a szüleimnek, hogy nem mindig a pénz számít. Ha valóban figyelembe veszik az én érzéseimet is, nem lesznek mérgesek. Inkább aggódj azért, hogy ne legyél elutasítva - kuncogtam el magam.

 - Úgy hallom, jó kedved van.

 - Egy házban tartózkodom vele, és pár perce körülbelül egy centire voltam tőle. Láttam ma mosolyogni, foghattam őt a karjaimban, foghattam ma a kezét, hallhattam ma a hangját...

 - De tudod, hogy melyik rész jön most, ugye? - elhallgattam, majd sóhajtva helyeseltem. - Akkor én most leteszem, jó éjszakát, TaeHyung - megszakadt a vonal, ezért elvettem fülemtől a telefont, mellkasomra tettem. Ezt meg kell tenni, hogy elérjük a célt.

23.rész - It begins

/SeoNa pov/

Hajnalban nyitogatni kezdtem szemeimet, a kislámpám fénye azonnal agyam legbelső részéhez hasított. A fejem le akart esni helyéről, mikor felültem az ágyamon. Körülnéztem, aztán emlékképek ugrottak be a tegnap estéről. Kezemet számhoz emeltem, majd összeszorítottam szemhéjaimat.

 - Hogy lehettél ilyen hülye, hogy lerészegedsz, SeoNa? - ütöttem meg fejem gyengéden, mire még egyet belehasított ráadásképpen. Felkeltem fekhelyemről, lecsoszogtam a konyhába, ahol éppen anyukám készítette a reggelit. - Jó reggelt...

 - Oh, neked is, kicsim. Ülj le, mindjárt kész a reggeli - helyet foglaltam, majd folytatta. - Egyébként nem rég ment el YoonGi. Elmondta, hogy tegnap ittatok egy kicsit és itt maradt, hogy ne csinálj hülyeséget az éjszaka. Ja, és azt mondta, holnap majd hív vagy ír, mert ma valami dolga van - bólintottam, jelezve, hogy befogattam az információt. Miközben készítette az ételt, megfigyeltem anyukámat. Mozgása furcsa volt, de mégis leplezte a szokásos energikus énjével. Látom, anya, hogy valamit rejtegetsz.

 - Úgy érzem, valamit akartam ma csinálni. Nem emlékszem - motyogtam magamban, elterelve a témát szülőmről, mert tudom, úgysem mondana semmit, ha rákérdeznék. Hazudna. Elém tette a reggelit, mely ezúttal rántotta volt. - Köszönöm! - kezdtem el elfogyasztani ételemet.

Valamit elfelejtettem. Valamit, amire emlékezni akartam. Valamit elrejt előlem. Valamit nem szabad tudnom?

/YoonGi pov/

Amint hazaértem, cipőmet és kabátomat levéve adtam enni háziállatomnak, aztán ledőltem a kanapémra, NaRi azonnal megrohamozott, ahogyan befejezte reggelijét.

 - Hiányoztam? - végig simítottam hátát, majd akárcsak az előbb a kis tappancsos, a tegnap estéről megmaradt emlékeim is letámadtak. - NaRi, megharagudnál, hogyha odaadnálak valakinek? - néztem a kerek szemekbe. Felkeltem a kanapéról, az állat végig lábam alatt volt. Újra felöltöztem melegen, NaRit kabátom alá tettem, majd fogtam egy taxit. A megfelelő ház címét megadtam a sofőrnek, miközben simogattam a kölyök macskát kabátom alatt. Elképzeltem, mit fogok mondani neki, mikor újra találkozunk.

Mikor lefékezett a jármű, kitekintettem az ablakon, kicsit habozva indultam meg, de kiszálltam a havazásba, miután kifizettem az utat az idegen férfinak. A kapuhoz léptem, mellette az emeletes házban lévők nevei voltak felsorolva, mellettük egy kis fém gomb, mely a kaputelefont indította be fent a lakásban. A név, amit kerestem még mindig ott volt. Lenéztem NaRira, aki elbóbiskolt a kabátom alatti melegtől. Megnyomtam a harmadik emeleti lakás gombját, majd egy női hang csendült fel.

 - Nem kerültél bajba eddig, hogy nem hívtál? - nem érkezett válasz fél percig.

 - YoonGi, mit akarsz? - hangnemet váltott.

 - Felengedsz? - ismét körülbelül fél percig semmi reakció, vagy válasz, aztán rezegni kezdett a kapu zárja, ki tudtam nyitni azt. Beléptem a kapun, majd felmentem az emeletre, megtorpantam az ajtó előtt, ahol több, mint egy éve nem is jártam. Kopogtam a felületen kettőt, aztán ki is nyílt előttem. HaNeul állt előttem ugyanolyan gyönyörűen, mint mikor utoljára láttam TaeHyung oldalán. Beinvitált, majd becsukta mögöttem az ajtót. - Csak azért jöttem, hogy őt odaadjam - kivettem NaRit a kabátom alól, a lány arca felderült.

 - NaRi! - kapta ki kezemből a macskát. - Hogyan? - nézett rám. - Pár napja kiszökött, kerestem mindenhol, de úgy látszik messzire ment - simogatta meg a puha szőrét.

 - Egy boltnál találtam, ahol éppen vásároltam. Hazavittem, mert láttam, hogy fázik meg éhes is talán. Nem láttam sehol plakátot róla, szóval gondoltam, nincs gazdája. NaRinak neveztem el - elkerekedett HaNeul szeme.

 - És miért döntöttél úgy, hogy elhozod hozzám? - letette a földre, az állat pedig ülve maradt közöttünk. Talán ő is kíváncsi volt a válaszomra.

 - Gondoltam, egyedül vagy a lakásban - lenéztem NaRira, és még az ő szemeiben is felfedeztem, nem hiszi el, hogy ez volt az egyetlen indokom. - Látni akartalak - újra az állatra néztem, aki elégedetten a nappaliba vonult. HaNeul lehajtotta fejét, majd újra felemelte bátrabb arckifejezéssel.

 - Ezt egy menyasszonynak kell mondanod? Esetleg most az jön, te jobban tudod, hogy mi vagy ki kell nekem? - összefonta karjait.

 - Szerinted egy egyszerű véletlen volt, hogy én találtam meg NaRit és, hogy ugyanazt a nevet adtam neki, amit te? Tudom, hogy TaeHyunghoz csak érdekből mennél hozzá, hogy a cégeitek társcégek legyenek, de valóban szükséges ez? Szeretitek egymást? - elvette tekintetét rólam, szóval úgy döntöttem, inkább megyek is, nem feszítem tovább a húrt. - Hívhatsz, hogyha valami baj van még mindig - majd becsuktam magam mögött az ajtót. A lift előtt álltam már, mikor megcsörrent telefonom. Felvettem, ekkor pedig HaNeul hangját hallottam meg.

 - Eldugult a mosogatóm, meg tudnád csinálni? - visszafordultam, újra a lakásban találtam magam, csak ezúttal levettem cipőm és kabátom, és tulajdonképpen tiszta kosz lett kezem, mert a csöveket akartam kitisztítani, ahol még a víz sem ment le. - Köszönöm - motyogta HaNeul mellém guggolva.

Sikerült kitekernem a megfelelő alkatrészt, így elhárítottam a dugulást. Visszatettem mindent a helyére, és kipróbáltam aztán, hogy a víz lemegy-e ezúttal.

 - Elmehetnék csőszerelőnek - folyattam tovább a vizet, ami szépen lecsurgott a lefolyón.

 - Köszönöm - mosolyodott el. Megmostam kezemet, majd a kezembe adott egy pohár vizet a lakás tulaja. Neki dőltem a pultnak.

 - Miért nem hívtál egy rendes szerelőt inkább? - megvonta vállát, majd kis csend után újabb kérdést tettem fel neki. - Szereteted TaeHyungot? Őszintén - lassan megrázta a fejét. - Elfelejtetted, ami köztünk történt egy éve? - ismét megrázta fejét, ezzel nemleges választ adva. - Akkor igazán eldönthetnéd, hogy TaeHyungot elengeded vagy sem. Neki egy másik helyen kellene lennie.

 - SeoNa mellett? Aki miatt itthagytál egy éve? - már éreztem hangján, hogy egyre hangosabb.

 - Neki kell rá vigyáznia, hogy én...rád vigyázhassak - találkozott tekintetünk, majd ő elkapta az övét. Viszont én elé léptem és megcsókoltam, épphogy egy rövid ideig, mégis utána rábírtam, hogy szótlanul engem nézzen. - SeoNának más sorsa van, máshogy van megírva a jövője. Neked is be kellene látni, hogy TaeHyungnak is mást szántak. Most pedig megyek, mert így is megcsaltad a legjobb barátomat velem - nem néztem már vissza csupán mikor kiléptem a kapun pillantottam fel az épületre. Ezúttal én fogok tenni azért, hogy minden végre a helyére kerüljön.

Leintettem a fő útnál egy taxit, aki hazavitt. Útközben a telefonom kijelzőjét nyomkodva elmentettem HaNeul telefonszámát névjegyzékeim közé. Már csupán a holnapi nap van hátra az évből. Mégis úgy érzem, hogy rengeteg dolgot meg kell még tennem idén. Segítenem kell valakiknek.

Megbeszéltem egy találkozót TaeHyunggal az egyetemhez közeli kávézóban, a Seoul Café-ban. A hely ezúttal csendes volt, alig tartózkodott vendég odabent. Ott üldögéltem, mikor kollégiumi szobatársam megérkezését jelezte a kis csengő a bejárati ajtó felett. Mikor megérkeztem, neki is rendeltem egy kávét, így egyből leült velem szembe.

 - Teszek neked egy szívességet, TaeHyung. Nem kell visszafizetned sem. Holnap menj el éjfél előtt SeoNáékhoz. Várd meg, míg SeoNa meglát. Viszont, ha fájdalmat okozol neki valahogyan, nem állok jót magamért - furcsállta a beszédstílusomat és azt, hogy így a témára tértem, láttam arckifejezésén. - Értetted, TaeHyung? - bólintott kicsit félve. - Csak, hogy tudd, most próbálok segíteni neked - nektek.

/SeoNa pov/

Alig aludtam az éjjel. Mindenen járt az eszem, csak azon nem, hogy enyhén fáradt leszek, ha nem alszom ki magam. A plafont elemeztem, ahogyan régebben is, még év elején. Rajta a kint elhaladó kocsik lámpájának fénye táncolt. Egyre több jármű járkált errefelé az esti órákban, meglepően több.

Elérkezett az utolsó nap az évben, amit egyfelől vártam. Azért, hogy végre talán egy új lapot kezdhetek és elengedhetem a gondolatokat, amik már lassan szétfeszítették fejemet belülről.

Este környékén apám úgy döntött, hogy udvarunkban mi is ellövünk néhány tűzijátékot az újjév kedvéért, mivel jó áron talált párat. Ki is vonultunk a felszereléssel, mikor már majdnem éjfélt ütött az óra. Csak mi öten, szüleim, nagynéném és én voltunk az udvaron és persze a szomszéd macskája, aki mindig megérzi, amikor kilép valaki a kertbe, és azonnal jön is egy simogatás erejéig.

 - Öt perc - nézett órájára édesapám. - Előkészítem ezeket - Miközben a tűzijátékkal bíbelődött, a gondolataim áradatával küzdöttem, nehogy megfulladjak, no meg a mínuszokkal, nehogy szoborrá fagyjak odakint ácsorogva. A végtagjaim már-már ledermedtek zsebeim mélyén, hát még arcom. TaeHyung és YoonGi járt eszemben, egyfolytában a történtek ismétlődtek előttem. TaeHyung csókja a Trouble estéjéről. YoonGi csókja, miután lerészegettem a szobatársa miatt. Közel voltam hozzá, hogy könnyek szökjenek szemembe, de hősiesen küzdöttem velük.

 - Nénikém - szólítottam meg, mialatt édesanyám apám segítségére sietett. - Tudom, mire vagyok képes - kezdtem bele, mikor mellém lépett. - Tudom, mit örököltem. Tudok mindent, amit eddig nem mondtatok el. És ezért szeretnék kérdezni valamit - nem néztem rá, hanem az égre emeltem a tekintetem. - Lehetséges az, hogy az én átkomat úgy lehet megtörni, hogyha azon az egyetlen emberen kívűl egy másik megcsókol?

 - Soha nem tudtuk kideríteni ezt, de abban az esetben is csak akkor lehetséges, ha valóban szeret az a másik ember. Miért? Mi történt?

 - Szerintem beleszerettem egy fiúba életemben először. Meg is csókoltam. Aztán másnap, mikor részeg voltam, egy másik osztálytársam csókolt meg. Azt hiszem, most mindkettőjük megdobogtatja a szívem - szünetet tartottam. - Mondd el, mit tegyek, nénikém - ekkor már valóban könnyek gördültek le szinte megfagyott arcomon.

 - Mégha sikerült is megtörnöd az átkod, akkor is ki fog derülni, hogy ki az, aki igazán megdobogtatja a szíved, úgy ahogy kell - megsimogatta hátamat, majd felnézett ő is az égre, mikor a tűzijátékok elindultak a magasba.

 - Boldog újévet! - mosolyodtak el szüleim. Rájuk nézve magam is kicsit elmosolyodtam. Pislogtam párat, hogy könnyeimet visszafogjam.

Ekkor jött két üzenet telefonomra szinte egyszerre. Mindkettő ugyanazt ismételte, amit előbb szüleim kiáltottak, feladójuk pedig a két szobatárs volt. Vettem egy mély levegőt, majd visszasüllyesztettem a készüléket a zsebembe a kezemmel együtt, bármilyen válasz küldés nélkül. Felpillantottam az égre, ahol a többféle színű fények járták táncukat, aztán eltűntek, hogy helyet adhassanak a következő tűzijátéknak. A tekintetem valamiért a kapu felé terelődött, úgy éreztem, oda kell néznem. Az üzenetfeladók egyike álldogált ott. Nem mozdultam, csupán elnyílt kicsit szám. Rezzent egyet a zsebem, így elővettem telefonomat.

Nekem bőven elég az, hogy a legjobb barátom vagy, hogy olyan vagy nekem akár a kishúgom, már több, mint tíz éve. Én lemondok rólad azon téren, szóval őt ne lökd el magadtól. Szeretném, ha két ember, aki fontos nekem, boldog lenne együtt - olvastam végig az üzenetet, melyet a szőkeség küldött.

Lassan odasétáltam a kapuhoz, miközben a készüléket zsebre tettem, majd megtorpantam két méternyire a kerítéstől.

 - Mit keresel itt? Nem HaNeullel kéne lenned? Miért nem segítesz neki, amiben tudsz? Az esküvővel kapcsolatban akár - fontam össze karjaimat magam előtt.

 - Három hónap múlva megházasodom, és te csak ennyit kérdezel? - nyugodt volt hangja, mégis kicsit indulatosra sikerült kérdése.

 - Oh, TaeHyung! - lépett mellénk anyám. - Nem jössz be enni valamit? Ez egy szokás nálunk újévkor.

 - TaeHyung éppen a menyasszonyához indult, csak beköszönt - néztem a fiú szemébe. - Ugye?

 - Van egy kis időm, hogyha nagyon ragaszkodik hozzá, Mrs. Kim - mosolyodott el, aztán anyám beengedte őt a kapun.

 - Tegezz csak nyugodtan, hívj SeoHyunnak - Befáradtunk mind és leültünk az asztalhoz. Természetesen csak mellettem volt hely TaeHyungnak, így elfoglalta a széket. Édesanyám hozta a szokásos újévi ételét, amit elalvás előtt mindenkinek kötelező volt elfogyasztania a balszerencse ellen. - Balszerencséd lesz az évben, SeoNa drágám, ha nem eszed meg, tudod.

 - Azt hiszed, egy tál főzelék fogja eldönteni, hogy milyen lesz az évem? Egy évvel ezelőtt is megettem ezt, de mióta betettem a lábam az egyetemre, csak balszerencse ér - felálltam, hátrébb toltam a széket térdhajlatommal. - Még TaeHyung is csupán a hab a tetején - kicsit higgadtabban beszéltem, viszont még ezek után is kirohantam a házból úgy, ahogy voltam, egy szál pólóban. Kezeimet felkarjaimra tettem, fázni kezdtem azonnal, közben szemembe könnyek szöktek. - Azt akarom, hogy végre minden kerüljön a helyére. Nagy kérés ez? Vagy éppen így kerülnek a dolgok jó helyre? - reccsenést hallottam meg magam mögül. - Hagyj békén akárki is vagy.

 - Sajnálom, hogy idejöttem ma este - TaeHyung hangja elért fülemig. - Legközelebb nem teszek ilyet - hátamra terítette kabátomat. - Én viszont csak azért jöttem, hogy lássam, nem-e sírsz - elém lépett, felemelte fejem és saját kabátjának ujjával letörölte könnyeimet arcomról. - Jó éjszakát, és kérlek, ne sírj többet ebben az évben - elmosolyodott, majd elengedett. Éppen fordult volna meg, mikor átöleltem, fejem mellkasához szorítottam, ujjaimat összekulcsoltam háta mögött.

 - Kedvellek, és az hozott rám balszerencsét mindig, hogy ellöktelek magamtól, számtalanszor - dünnyögtem a levegőbe, elengedtem és néztem szemébe.

 - Mi csak barátok vagyunk, semmi több - megfordult és elhagyta a házunk területét. Hazug. Utána néztem, már az árnyéka is eltűnt. Szipogtam, a könnyeim még mindig nem fogytak el. Hazug.

Viszont egy kis hang adott egy löketet ahhoz, hogy utána fussak. A lábaim, mintha valami plusz erőt kaptak volna. A hideget sem éreztem már annyira. Aztán körülbelül száz méter után megláttam TaeHyung alakját, amint zsebre tett kézzel csoszog a járdán. Még pár múlva pedig be is értem. Elé léptem, aztán lihegve megtámaszkodtam térdeimen, hogy kifújjam magam. A hideg ellenére éreztem a verejtéket halántékomon. Aztán felegyenesedtem, ránéztem osztálytársamra.

 - Te hazudtál - még mindig nem kaptam rendesen levegőt. - Te...várj egy kicsit... - jeleztem neki kezemmel, majd próbáltam normálisba állítani lélegzetvételemet. TaeHyung türelmesen várta, hogy mit akarok kinyögni. - Szóval...hazudtál nekem ott nálunk. Tudom, hogy nem ez az, amit valójában gondolsz kettőnkről.

 - Ez az, amiért elfutottál idáig? - felhúzta egyik szemöldökét.

 - Mi lenne, ha végre megállapodnál végre, hogyan viselkedsz velem? - megforgatta szemeit, majd megcsókolt. Melegség töltött el arra a rövid időre is, míg ajkai az enyémekhez értek.

 - Viszlát a suliban - került ki és indult el eredeti irányába. Ott álltam, lábaim egyik irányba sem akartak megmozdulni. Sem utána nem akartak már menni, sem hazamenni. Jól döntöttem, hogy utána futottam?

Lassan haza ballagtam, miközben az elmém ismét teljesen máshol járt, talán nem is, inkább szállt. A házak mellett, ahol elhaladtam, megugattak a kutyák, talán azt kérdezve, hogy mit keresek itt, de mégis azok is halk ciripelésnek hallatszottak az ordítozó gondolataim mellett. Amint elértem a saját házunkig, nem mentem be. Leültem a kertünk egyik hátrébb lévő részében található hintaágyra. Lehetséges, azt vártam, hogy a lágy éji szellő kifújja a felesleges mondatokat agyamból, hogy jobban aludhassak utána, de nem tette meg a hatását. A hideget is elkezdtem érezni, ekkor jött ki édesanyám a kertbe, és vitt be engem a januári mínuszokból. Annyira máshol jártam, hogy anyám felvitt a szobába, betakart, amint lefeküdtem az ágyamra, majd magamra hagyott.

Szombaton, amikor már az ágyamban voltam az egész napos tanulás után, újabb transzba estem. Ahogyan telt az idő, észrevettem, hogy egyre több jármű közlekedik esténként. A táncoló fények megigéztek a plafonomon. Feléjük nyúltam. Az agyamban olyan folyamat játszódott le, mintha éppen valamit elvesztenék, mintha nem tudnék arról, hogy valami távoldik tőlem. Ezért szerettem mindig is nézni az eget, mert elmerülve a felhők formáiban, talán olyan lehetőségek, olyan személyek is eszembe jutnak, amikkel amúgy nem számolnék. Választ kapok a fényektől, az égtől. Ki az, akit el fogok veszíteni?

Vasárnap késő délután, édesapám elvitt az egyetemre, hogy a kollégiumban aludjak inkább, minthogy reggel sokkal korábban kelljen kelnem emiatt. A hideg ellenére mégis a platón való ülést választottam. A menetszél szétfújta hajamat, ezért kapucnimat felvettem, ekkor meg is érkeztünk az egyetem elé. Néhány diák ugyanúgy most tért vissza az intézményhez, akárcsak JiYeon.

 - SeoNa! - futott felém szobatársam. - Jó napot! - köszönt szülőmnek, majd mikor kivettem minden holmimat a járműből, én is elköszöntem tőle, aztán elhajtott a kocsival. Miközben haladtunk a nagy kapu felé, elmerengésem közben összeütköztem osztálytársammal, mint ahogyan az első napon is.

 - Oh, bocsánat! - néztem fel TaeHyungra. - Véletlen volt - megrázta fejét, talán ez a 'Semmi baj' lett volna, aztán tovább sétált börőndjével.

 - Mi történt köztetek? - legyezett kezével az arcom előtt JiYeon. - Föld SeoNának - a fiú alakja után néztem, majd sóhajtottam.

17.rész - Time.

/SeoNa pov/

Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre.

YoonGi melegsége elfeledtette velem egy kis időre a gondolataimat, visszatért belém a régi, energikus lényem. Leengedtem kezem, kicsit eltávolodtam tőle, a szemébe néztem.

 - YoonGi-ah, mi lenne, ha újra gyerekek lennénk gondok nélkül csupán kicsit nagyobb kiadásban? - mosolyodtam el, mire felhuppantunk a motorra, a legközelebbi motel őrzött parkolójában hagytuk a járművet, majd újra az utcára léptünk.

 - Óvoda? - biccentett egy nagy kupacnyi lehullott, barna levélre a motel előtti járdán. Bólintottam, aztán megfogta kezemet, azzal a lendülettel pedig együtt ugrottunk a gondosan összeszedett levelek közé. Nevetve kászálódtunk ki közülük, néhánnyal még megdobált ezek után, majd tovább álltunk, nehogy összeszedessék velünk a széttúrt levéldombocskát. Kézen fogva sétáltunk, kezeinket a levegőben lóbáltunk, mintha csupán az általános iskolai órák után együtt mennénk haza.

A séta közben egy régi játszótér mellett haladtunk el, magammal húzva osztálytársamat, majd elengedve kezét másztam fel a fémből készült mászóka egyikére. A legtetejére érve, leültem a hideg csőre, lóbáltam a lábam, akár egy kisiskolás. Mosolyogva, kezeit zsebeibe mélyesztve nézett fel rám YoonGi. Az a vigyorgás arra a napra emlékeztetett, mikor barátok lettünk, ugyanaz a széles mosoly ült ki az arcára aznap is. Délután, mikor hazakísért a suliból, az útba eső, szöuli játszótéren bújócskáztunk órákig, kergetőztünk, röhögcséltünk, barátok lettünk. Egészen mostanáig el nem váltak útjaink. - Boldog évfordulót! - ordítottam le neki, mire felhúzta egyik szemöldökét. - Ma pontosan tizenegy éve, hogy barátok lettünk, Gigi - szélesebb mosolyra húzódott szája. Elkezdtem lefelé mászni, de az utolsó pár méteren félre léptem, viszont YoonGi időben észlelte ezt és elkapott, karjai enyémek alatt fontak körbe, lesegített a mászókáról, majd magához húzott. Kicsit furán hatott a hirtelen ölelése, de viszonoztam azt.

 - Köszönöm, hogy tizenegy éve nem hagytál el - elmosolyodtam, mialatt egyenletes légzését és szívverését hallgattam mellkasának döntve fejem. Ekkor hirtelen nyakam köré került karja, másik kezével kócolni kezdte hajamat, aztán mikor elengedett arrébb is futott, hogy ne tudjam visszaadni a cselekedetét. Megvárta, míg mellé érek, közben vigyázott feje épségére, inkább tartotta a távolságot, ezalatt végig csak mosolyogtam.

Utunk Busan utcáin egy játékteremhez vezetett, ahova azonnal be is tértünk. A hely kintről sokkal kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Mindenféle játék leledzett odabent - darts, fegyveres, illetve autós játék, és persze táncolós is. A benti játékokhoz külön nem kellett fizetni, csupán azért, hogy bejuss. Amíg YoonGi kifizette a belépőnk, újra körülnéztem. A fények, melyek váltakoztak a falakon, ezúttal sötét kéken pompáztak, megigéztek, arra eszméltem fel, hogy osztálytársam legyezett az arcom előtt, hogy beljebb fáradhatunk. Elsőként egy fegyveres játékot választottunk, név szerint, 'Zombiland', egy két személyes játék, ahol a képernyőn megjelenő élőholtakat kellett lelőni. Az elején még a saját kijelzőmet néztem, aztán a szőkeségre terelődött tekintetem. Ahogyan beleélte magát a játékba egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor feltűnt egy piros 'GAME OVER' felirat az én felemen, osztálytársam pedig ujjongani kezdett mellettem. Elvigyorodtam, azt a kisfiús örömöt láttam arcán, ami ilyenkor mindig előjött. Régen, a középiskolában főleg, olyanná akartam tenni a barátságunkat, hogy elbizonytalanítsuk azzal a körülöttünk lévőket, hogy biztosan csak barátság van-e köztünk. Mára, így tizenegy év alatt, pedig már én is kezdek kételkedni, hogy milyen fajta kapcsolat van köztünk.

 - Táncoljunk! - váltottam arckifejezést, hogy ne vegye észre elgondolkodásomat, és egyúttal tudtam, hogy táncban soha nem tudna legyőzni. Igazam is lett. Ezek után, még két óra alatt nagyjából, kipróbáltunk minden létező játékot, amivel a játékterem rendelkezett. A nap kezdett az eddigi legjobbak közé bekerülni a listámon.

Elhagytuk a helyet, hogy valahol ehessünk egyet. Az én ötletemből fakadóan, hogy éljük meg újra a középiskola utolsó évét, elmentünk YoonGi egyik ismerőse által felállított kis kifőzdébe. Ahol rendeltünk pár tányérnyi, különböző étket és két üveg sojut hozzá. A hangulat egyre jobb lett az alkohol hatása végett. Pohárról pohárra tűnt el a hideg levegő érzése, vele együtt szívódott fel a gátlásom is, ahogyan a szőkeségé is. Minden poharat valamilyen okkal emeltünk fel, a legtöbbször pedig a fiatalság miatt koccant össze poharunk. Nevetgélve, szinte felborulva indultunk el Busan ekkor már csendesebb utcáin, mivel olyan este tíz, tizenegy felé járhatott az idő. Mondatok jöttek ki a számból, és YoonGiéból is, de hogy ezek értelmesek voltak-e azt kevés ember tudná elmondani. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy megöleltem egy villanyoszlopot, viszont felszabadultnak éreztem magam, fiatalnak, őrültnek, gátlástalannak, boldognak.

Egy parkon vágtunk át, mivel pontosan nem tudtuk abban az állapotban, hogyan jutunk el a motelig, ahol osztálytársam motorját hagytuk. Aztán lábaim úgy döntöttek hirtelenjében, hogy nem szándékoznak tovább tartani súlyomat, ezért a park egyik fából tákolt padjára huppantam. Pár pillanat múlva vette csak észre YoonGi a történést, de utána ő is helyet foglalt mellettem. Miközben ültünk, lóbáltam a lábaim, majd egyszer csak megfogta és ölébe rakta azokat.

 - Nem akarom, hogy eless menet közben - lábbelimre tekintettem, felfedeztem lógó cipőfűzőimet, amelyeket elkezdett bekötni. - Az lenne még a jó, hogyha a lelki gondokra még jönne pár fizikai fájdalom is - visszaeresztette a talajra lábaimat, miután bekötötte a fűzőt, aztán hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét, szép lassan beszívta majd kifújta a friss levegőt, mely körülöttünk lebegett.

Jómagam is hátradöntöttem fejem, de szemeim az égre tapasztottam. A tisztasága megnyugtatott, elterelte a figyelmem a tényről, hogy fázni kezdtem még a kabátom ölelésében is. A sötét ég a csillagokkal rajta egy csodás befejezésnek tűnt. Egy remek befejezése annak a napnak, melyen újraéltem a gyerekkoromat azzal az emberrel, aki talán a legfontosabb számomra. A legjobb barátom, nélküle tizenegy éven át fogalmam sem lett volna, hogy mit kezdtem volna. Sóhajtottam egyet, mire kinyitotta szemeit és rám nézett.

 - Min gondolkodsz?

 - Örülök, hogy vagy nekem. És... - nyeltem egy nagyot. - tudom, hogy hétfőn van egy vizsgánk, de nem akarok oda visszamenni. Talán ezerszer jobb anélkül a légkör nélkül.

 - Nana, ide figyelj - felemelte fejét, kiegyenesedett a padon. - Elhatároztunk, hogy az egyetemet is végig csináljunk, ha máshogy nem is, együtt. Nem fogod otthagyni, mert egy álmod volt, hogy bejuss a Dankookra, és sikerült is. A mai dolgokat meg csupán felejtsd el csak hétfőig. Jobb úgy megélni a pillanatot, hogyha nem gondolsz arra, hogy mi lesz holnap, holnapután - arca kicsit megváltozott, amit még a sötét éjjen is észrevettem.

 - És te min kezdtél el gondolkodni?

 - A múlton, amit ma újraéltünk - apró mosoly jelent meg szája szélén, ami túl sok mindent rejtett magában.

/TaeHyung pov/

Beszálltam apám kocsijának hátsó ülésére, ahol egyből a melegebb levegő csapott meg, és annak a tipikus autós légfrissítőnek az illata, amit apám mindig a visszapillantóra aggatott. Rühelltem azt az illatot. Viszont valamiért mégis elviseltem, apámnak úgy mutattam, mintha szeretném azt. Szüleim, miközben a célunk felé hajtottunk, egymás kezét fogták. Kicsit elmosolyodtam azon, hogy még ennyi éven át is ennyire szeretik egymást, de az a kis mosoly is eltűnt, mikor SeoNa jelent meg előttem. A pillanat, amikor rám nézni sem akart. Ezzel szemben pedig ott volt az a momentum, amikor a kezem az övén nyugodva játszott el egy dalrészletet a zongora órán, amely az utolsó volt számomra. Három, idegenek vagyunk egymás számára. Kitekintettem az ablakon, amely kicsit bepárásodott a benti meleg és a kinti hideg okán. Csupán álmodtam egész éjjel... Barátok vagyunk, veled is, vele is. Ne akard már, hogy ne nézhessek más fiúra... Szemeim fátyolossá váltak SeoNa mondataitól az emlékezetemben. Pár pislogással próbáltam elhessegetni őket. Miért akarsz továbbra is heti egy alkalmat az érzéseknek, ha a többi nap, többi órájában levegőnek nézzük egymást? A hanglejtése még mindig ott visszhangzott a fejemben. Szeretnéd, ha máshoz tartozna a szívem, ha más miatt kapnék majdnem szívrohamot, ha más valaki szemében vesznék el a tied helyett? Lefékezett apám hirtelen, kikászálódtunk mind a járműből, és egy hatalmas cég épülete előtt álldogáltunk. A bejárat felett díszelgett a kék felirat, miszerint a 'KHN Entertainment' cég birtokolja a több emeletnyi létesítményt. Fogalmam sem volt, hogy miért kellett nekem is jönnöm a szüleimmel pont ehhez a céghez, de követtem őket az épület belsejébe, ahol egy húszas éveiben járó lány köszöntött minket azonnal, amint beléptünk a fotocellás ajtón.

 - Üdvözlöm Önöket a KHN Entertainment-nél! - hajolt meg tiszteletteljesen. - Kim TaeIl és családja, jól sejtem? - nyújtotta a kezét apám felé, mire bólintott helyeslően. - Kim HaNeul, a cég igazgatója - mutatkozott be, mire elképedtem. Egy ilyen fiatal lány egy cég igazgatója? - Jöjjenek velem az irodámba, a tizedikre - mosolyogva indult el. A hallon átvágva szálltunk be a tizenhat személyes liftbe. Addig is mindenki meghajolt a lánynak, akivel találkoztunk. A felvonóban végig őt figyeltem, próbáltam megismerni, levonni a következtetéseimet a külsője alapján. Aztán kiléptünk a liftből, az irodája volt a következő helyiség, ahova beléptünk. Ő helyett foglalt a székében az asztal mögött, minket pedig a vele szembe lévő székekre ültetett le. - Szóval akkor szerintem kezdjük is el a beszélgetést, ami miatt eljöttek idáig. Szeretném támogatni az egyetemek egyikét, hogy valami újabb célt adjak a cégemnek. A Dankookot választottam, mert annak vannak a legjobb lehetőségei a fejlődésre. A pénzemmel támogatni fogom, hogy még többet tehessenek meg az ottani diákok taníttatásáért. Úgy tudom, TaeHyung is ott tanul? - nézett rám, mire bólintottam egyet. - Akkor megtennéd, hogy hétfőn körbevezetsz az egyetemen? - mosolyodott el.

 - Persze, de miért kellett nekem ma eljönnöm ide egyébként?

 - Édesapád szeretné az én cégemet társcéggé tenni az övével, ez téged is érint részben. Nem kényszerítettem rá, csupán felajánlott tulajdonképpen, téged - szüleimre néztem, főleg apámra, aki ekkor felkelt a székéből.

 - Mi megvárunk az autóban, fiam, beszélgessetek ti ketten egy kicsit. Örvendtem kisasszony, hogy elfogadta a felkérésemet. A továbbiakról még beszélünk - elköszöntek szüleim, majd elhagyni készültek az irodát, de HaNeul még utánuk szólt.

 - JongHyun odakint majd ad Önöknek egy kis kosarat, vigyék haza - meghajoltak kissé, aztán becsukták az ajtót. - Nos, TaeHyung. Gondolom, megfogalmazódott rengeteg kérdés benned. Párra tudok választ adni. Például, azért ülök ebben a székben, mert apám a halála előtt nekem adta a céget. Mindig is nekem akarta adni, ez a névből is kiderült, ami az én monogramom - figyelmesen hallgattam válaszát a kérdésre, amit ki nem mondtam, de megfogalmazódott bennem. - Egyetlen gyereke voltam, szóval próbált megadni mindent nekem. Anyukám a cég pénzügyeit intézi eközben. Apád ajánlata pedig - tartott egy kis hatásszünetet. -, hogy a cégeink még összetartóbbak legyenek, az, hogy mi ketten együtt lehetnénk, akár házasság is szóba jöhetne, apukád elmondása szerint. Én csupán akkor akarom az egészet, ha te is - újra egy aranyos mosoly jelent meg szája szélén.

 - Ez így sok volt mára, de átgondolom a dolgot. Hétfőn akkor találkozunk az egyetem előtt - álltam fel a helyemről, mire ő is feltápászkodott. Megkerülte az asztalt és átnyújtott egy névjegykártyát.

 - Mentsd el a számom - nyújtotta kezét felém, amit megráztam. - Akkor hétfőn - megnyomta az asztalon lévő vezetékes telefon egyik gombját, mire egy magas férfi állított be, de nem lehetett sokkal idősebb, mint én vagy HaNeul. - JungHyun, kérlek kísérd le TaeHyungot, nehogy eltévedjen, mert szeretném még látni őt itt - ahogy kérte a férfit, lekísért a bejáratig, majd onnan már egyedül is ment a séta az autóig. Behuppantam a hátsó ülésre, majd mormogtam szüleimnek, hogy az egyetemhez vigyenek, aztán el is indultunk. Mintha ki sem szálltam volna a járműből, ugyanonnan folytatódtak a gondolataim, ahol abba maradt, SeoNától. Az ablakon kifelé bámészkodtam, túl sok mindent ugyan nem láttam a elhomályosodott tájból, de nem is volt szükséges, ugyanis gondolataim létrehozták a körvonalakat és a részleteket is maguktól.

/SeoNa pov/

Közös megegyezésre a motelben töltöttük az estét, én persze szokásosan új helyen nem is bírtam volna aludni. YoonGi is a plafont nézegette egy darabig, majd felém fordult.

 - Hány órája nem aludtál? - ránéztem az órára, fejben kiszámoltam, alig mertem elmondani neki.

 - Negyvenhét órája ébren vagyok, lassan két napja - lenéztem a földre lehelyezett matracon fekvő osztálytársamra. Morcosan nézett rám, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem bírok elaludni. Ő végül elszunnyadt olyan hajnali egy környékén.

Délelőtt tízkor már az egyetem területét érintettük, együtt sétáltunk a kollégium folyosóján, majd az elágazásnál elváltunk. A szobám ajtaját kinyitottam, egyből JiYeon termett előttem.

 - Telefonod minek van, ha nem veszed fel? - elővettem zsebemből készüléket, a kijelzőn tizenegy nem fogadott hívás díszelgett. - Tízszer hívtalak, de gondolom, le voltál némítva. Akkor legalább most mondd el, hol a fészkes fenében voltál eddig - míg folytatta a mondanivalóját, helyet foglaltam ágyamon.

 - Elmentem a szombati rádiózásra, aztán megtudtam, mi közöm van TaeHyunghoz, utána pedig YoonGival újraéltem a gyerekkorom Busanban - eldőltem az ágyamon, miközben a nem fogadott hívásaimat nyitottam meg a telefonomon. - TaeHyung felhívott volna? - lepődtem meg azon az egy híváson, melyet nem szobatársam indított irányomba. JiYeon továbbra is beszélt felém, a hangot hallottam, de lényege nem jutott el fülemig, szavakat nem értettem ki belőle. Felnéztem a rajzra, mely szeptember óta ott lógott még mindig a parafatábla alsó sarkában. Felpattantam az ágyamról, szobatársam még mindig nekem beszélt, de én ott hagytam a szobában. YoonGiék rezidenciája felé lépkedtem, a kezem pedig ismét megállt pár centire a felülettől. Leengedtem a kezem, ekkor viszont az ajtó kinyílt előttem, TaeHyung lépett ki a szobából, hátrébb hőköltem, majd miután becsukta maga után az ajtót, észrevett engem. - Miért hívtál tegnap? - tértem a lényegre.

 - Miért nem vetted fel? - kérdezett vissza válaszadás helyett.

 - Le voltam némítva és nem láttam.

 - Nem is fontos már az ok - jelentette ki magabiztosan, ezután egyikünk sem mondott semmit, csupán álltunk egymással szemben, csendben.

 - Ötvennyolc óra - tekintetemet a lábamra tereltem. - Ennyi ideje nem tudok aludni a gondolataimtól. Viszont - felemeltem a pillantásom, egyenesen a szemébe néztem. - ma este végre tudok majd pihenni, mert itt és most rájöttem, hogy feleslegesen gondolkodtam, feleslegesen voltam éber - kezemben megszorítottam a telefonomat. - Remélem, jól telt a tegnapod. Viszlát akkor holnap a suliban, TaeHyung - azzal visszamentem a szobámba, és anélkül, hogy bármit mondtam volna szobatársamnak nekiálltam tanulni a vizsgára.

Két óra múlva viszont már éreztem, hogy JiYeon nagyon szeretne már megszólalni, csupán nem akart engem zaklatni, ezért kérdései nélkül elkezdtem mesélni a szombati rádiózástól történt események sorát, miközben a tananyagot is tanultam. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közben, talán ő sem bírt a sok információval egyszerre. Mikor a végére értem a történetemnek, csupán egy mondatot fűzött hozzá a hallottakhoz.
 - De azért jól vagy? - ez volt az a kérdés, melyre nem tudtam magam sem a választ. - Legközelebb, ha bármi történik, akár a családodban, akár TaeHyung téren, nyugodtan mondd el, mert szeretnék neked segíteni - felé fordultam, elmosolyodtam, pár könny is megjelent szememben. - Fontos vagy nekem, és a boldogságod is, szóval, ha legközelebb nem veszed fel a telefont, vedd úgy, hogy nincs fejed - vigyorogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja, ezért csak elnevettem magam rajta. - Na, tanuljunk a holnapi vizsgára - vette maga elé jegyzeteit.
Belemerültem a könyvek és füzetek világába, viszont a gondolataimat a történésekről nem tudtam elterelni, visszafojtani, elcsendesíteni. Hatvan óra...hatvankét óra...hatvanöt óra...Nem is fontos már az ok...

Az éjszaka végre tudtam egy négy órát aludni, így a végső órák száma, melyek alatt nem aludtam, hatvannyolc óra volt. Hajnali háromtól pedig kezdődött az újabb óraszámlálás.
Felértünk JiYeonnal az első óránk helyszínére tíz perc alatt végre, aztán helyet foglaltunk helyeinken, ekkor érkezett be a terembe a maradék diáksereg is, velük együtt YoonGi is, aki hozzám sietett egy pohár kávéval. Mosolyogva köszöntem meg, tudtam, szükségem lesz rá. Aztán HoSeok is egy kávé társaságában érkezett a padomhoz. Nem tudtam, miért kaptam tőle, de kedvesen megköszöntem neki.

Jobbomra néztem ezután, a hely pedig üres volt. Fura érzéssel töltött el, viszont amikor késve, de beérkezett a terembe mégis, rosszabb volt, mintha be sem jött volna. Mellkasomban olyat dobbant a szívem, mint még soha, a sírás kerülgetett, mikor ránéztem, viszont a pillantásom valamiért folyton ráterelődött. Olyan érzésem lett, mintha az a hatvannyolc óra nem állt volna le az alvásom megkezdésénél. Mintha még mindig pörögne a számláló, mert a gondolataim álmaimban sem nyugodtak. Hetvenhét.

16.rész - The past (+16)

/SeoNa pov/

Kiléptem az irodából, YoonGi azonnal elém pattant, várta, hogy mondok valamit. Kikerültem őt, és ugyanazon az útvonalon elhagytam az épületet. Félek tőle, hogy TaeHyung az a fiú, SeoNa. Újra megtorpanásra késztetett HongBin utolsó mondatának a felidéződése. Soha sincs olyan, hogy nem lehet megtörni valamit, HongBin. Lejátszódott ismét bennem a nem oly rég elhangzott dialógusunk.

 - SeoNa! - kocogott mellém a szőkeség. - Megtudtad, amit akartál?

 - Többet is, mit akartam volna, YoonGi-ah - elhallgattam, a új információk elkezdtek összekapcsolódni a régi, megválaszolatlan kérdésekkel, és emlékeimmel. - Emlékszel, mikor stoppal elmentünk Busanig iskola helyett? - meglepte őt kérdésem, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna folytattam. - Légyszíves, üljünk fel a motorra és menjünk el innen a legtávolabbi pontra az országon belül - nem is kellett többet mondanom, felszállt a járműre, én mögé ültem és kétszáz kilométer per órás sebességgel szeltük az utakat. Közben viszont nem tudtam élvezni az elhaladó tárgyak, épületek szépségét, elnyúlt formáit, mert azon kattogtam, amit nagybátyám mondott. Próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csupán hazugság, hogy ő nem is a rokonom, hogy semmi közöm sincs a Kim családok egyikéhez sem, csak örökbe fogadtak, de nem, nem sikerült, mivel a mondottakkal egészült ki végre minden befedetlen lyuk emlékeimbe, minden kérdésemre, amit az elmúlt időkben tettem fel, választ kaptam. Sóhajtottam.

 - Tönkre akarod tenni TaeIl családját? - a történet befejeztével ennyi kérdésem volt csupán. - Ennyi év után is?

 - Igen, mert csak jót kapott. Gazdag lett, megkapta a barátnőm, azelőtt még a húgom is, lett egy fia, a cége is jól megy. És mi? Neki meg kell fizetnie. Bűnhődnie kell, legalább azért, amit a húgommal tett - nem volt több mondanivalóm neki.

A víz az aszfaltról ekkor felfröccsent lábamra, ahogy áthajtottunk egy pocsolyán. Esett. Apró cseppekben hullott alább az eső. Mintha csak a kis méretű esőcseppek nyugtatni próbáltak volna, ellazítani. Éppen elhagytuk Szöul határát, mikor az embereket figyeltem, főleg egy lányt az út szélén. Anyja kérésére feje felett fehér esernyő leledzett, de amíg szülője nem figyelt, leengedte az ernyőt, hagyta, hogy a víz arcát érje, élvezte annak hűsítő hatását. A fiatalabb énemet láttam benne, aki még az egyetem előtt voltam, aki nem áztató és hideg esőként tekintett a csapadékra hanem, mint nyugtató folyadékra, amely az égből esett rá. Miért kellett megváltoznom? Mi oka volt annak, hogy anyám múltját még csak most tudtam meg?

Harminckilenc óra.

/YoonGi pov/

Ahogyan SeoNa szorított, miközben a motorral Busant vettem célba, eszembe jutott, hogy mi történt egy évvel ezelőtt, hogy hogyan ismertem meg őt, ki újra feltűnt Szöulban.

Kim HaNeul, aki SeoNa óta az első lány volt, aki hatott rám.

Szokásosan megmondta nekem HongBin, hol találhatom meg, de ezúttal nem férfi volt az illető, egy nő, egy csinos nő került a listámra áldozatként. Soha nem öltem embert, csupán megfenyegettem az egyént, mert a gyilkossághoz, ahogyan főnököm mondta sokszor, túl sok szívem van. Őt csupán félemlítsd meg, hogy visszavonuljon - idéződtek fel főnököm szavai.

Végig néztem személyén, míg ő a pultnál kérte italát a kávézó alkalmazottjától. Hosszú lábak, melyeket fekete nejlonharisnya takart, lábfején fekete magassarkú díszelgett. Körülbelül combja közepéig ért piros szövetkabátja, viszont azon keresztül is látszott nőies alakja. Többet nem láttam belőle, míg nem fordult meg. Mikor végre kifelé indult kávéjával, megnéztem elölről is. Kabátja egy fekete koktél ruhát rejtett, mely kebleit még jobban kihangsúlyozta, melyeket azért nagy részben takart kávé barna, hullámos haja. Arca kedves, szemeiben nem véltem felfedezni semmit, amiért meg kellett volna ölnöm amúgy sem. Odakint hűvös volt és már sötétedett is, utána siettem, hogy még ma elintézhessem a munkám. Egy sikátor fele indult el, így követtem. A késemmel közelítettem felé, viszont ő azonnal védekezett, az épület falának szorított, a kést az én torkomhoz nyomta. Bekortyolt egyet kávéjába, majd eldobta a szemetes irányába a félig még teli poharat.

 - Ön szerint először próbál meg megölni valaki? Észrevettem, hogy ön nem csak úgy megnézett, mint férfi a nőt - nézett egyenest a szemembe, szúró pillantásokat vetett rám. - Ön lenne a legjobb embere annak a szerencsétlennek? Mennyit fizetett önnek ezért? Egy millió won? Megadom én azt, dolgozzon nekem, biztos jobban keresne - visszaszereztem a fölényt, ő került az előbbi helyzetembe. - Már értem, miért önt küldte. Erősebb, mint azok a puhányok ön előtt és helyesebb is, az esetem is méghozzá. Azt hitte, megszelídítve könnyebb zsákmány leszek - vigyorodott el, a sötét íriszei felcsillantak az utcai lámpa fényében. - Megölne engem egy kis pénzért? Valóban? - cirógatta meg állam vonalát szabad ujjaival, mire leszedtem kezét magamról. A kést elvettem torkától, de másik kezemmel azonnal megfogtam állkapcsánál. - Jól csókol? - ajkainkat összeérintette, ő kezdeményezte a csók elmélyítését is. Ellökte magát az épület falától, majd engem is eltolt magától. - Jó volt, de sajnos haza kell mennem. Megy a sorozatom - sétált el, azonnal egy taxit fogva az út szélén, ami el is hajtott onnan. Motoromra pattantam és követni kezdtem őket, végezni akartam a kötelességem, egy emeletes házig, melybe HaNeul beszökkent kecsesen. Az ajtót elkaptam még időben, így én is bejutottam. A ház liftjében értem utol. - Arról nem volt szó, hogy a bérgyilkosok még a lakásig is követnek. Legalább, ha már itt van, árulja el a nevét, ön már biztosan tudja az enyémet, hagy tudjam meg az önét akkor én is.

 - Min YoonGi.

 - Önről már hallottam. Csupán egy gyengéje van, ami minden férfit megbolondít, mégpedig ha egy nő a célpont. Szerénységem bejön önnek esetleg, Mr. Min? - a rejtélyes mosolya a szája sarkában megbódított. Nőies alakja pedig a férfiagyamra is hatást gyakorolt. - Hányszor vetkőztetett le a szemével, mióta meglátott? - a személyisége és a szókimondósága is egyaránt megtetszett benne. Megtetszett a nő, akit csak meg kellett volna fenyegetnem még ott a sikátorban. Ahelyett közelebb léptem hozzá, magassarkújában sem nőtt túl rajtam, hajába markoltam tarkójánál, majd magamhoz húztam, hogy újra megcsókolhassam. Ekkor felértünk a megfelelő szintre, a lakásához sétáltunk, elfordította a zárban a kulcsot, aztán kitárta a fehér ajtót. - Arra van a fürdő, arra a konyha, arra a nappali, erre pedig a hálószobám - tette meg a gyors körbevezetést, aztán ingemnél fogva húzott be az utoljára említett helyiségbe akaratom ellenére. Kabátját és cipőjét közben elhagyta valahol a küszöbnél. Rálökött a puha franciaágyára, aztán lassan felém mászott. - Nem ezt akarja, Mr. Min? - derekára csúsztattam kezeim válaszul. - Ezt az inget meg fogom tartani magamnak. Az este után meg eldől, hogy a tulajdonosát is szándékszom-e majd - kigombolta ingem, majd végig húzta ujját testemen. - Én is izmosodni szeretnék, megyünk együtt edzeni? - célzott ezzel vékony, de nem izmos alakomra. Gyorsan megszabadított nadrágomtól, ekkor én tértem hátára, kicipzároztam ruháját, amit le is vetett magáról.

 - Miért kellett volna eltüntetnem? Mit követett el, kedves?

 - Hallott már arról a rovarról, mely a megtermékenyítés után, megöli a hímeket? Na, én nem vagyok olyan - egy pillanatra elakadt szavam, de megnyugtatott a folytatás. - Apám, miután meghalt, nekem adta a cégét, és annyian pályáznak a helyemre, miközben páran megsemmisítenék inkább a vállalatot - harisnyáját is levette, ekkor kerekedtem felé én. Ezek után, és még pár ruhadarab lekerülése után, apró és egyre nagyobbodó nyögések hagyták el a lány száját, míg én elmerültem benne egy biztonságos aktus keretében. Mindkettőnk a csúcsig jutott, szinte egyszerre értünk el odáig, majd ekkor pihegve egymás mellé dőltünk. Lihegve dadogott valami értelmetlent a levegőbe, mire felé fordultam. Újabb félszavak helyett ajkamra csókolt, falni kezdte azokat. Elmosolyodva tette mellkasomra kezét, megfordult és úgy szunnyadt el. Egész este nőies és szinte hibátlan alakját néztem, csupán hajnalban aludtam el.

Reggel, mikor nyitogatni kezdtem szemem, ő sehol sem volt. Kimentem alsómat és farmeromat felvéve, a lakás tulajdonosát a konyhában találtam, a nyitott hűtő előtt ácsorgott az én ingemben, ami feneke aljáig ért, melyen át is tetszett a fekete csipkézett alsóneműje.

 - Most akkor tényleg megtartod az ingem? - támaszkodtam háttal a pultnak.

 - Ki engedte meg önnek, hogy tegezzen? Amíg nem engedem meg, ne tegezzen - csukta be a hűtőszekrény ajtaját.

 - Az este után sem?

 - A tény, hogy lefeküdtünk egymással, nem jelenti azt, hogy ismerjük is egymást. Csináljon reggelit magának, ha akar valamit enni a hűtőből - lehuppant a kanapéjára a nappaliban, a televíziót kezdte nézni, mikor üres kézzel mellé állítottam. Lábait nem húzta arrébb, ezért felemeltem azokat, majd ölembe tettem. Cirógatni kezdtem lábait, mire pofont kaptam arcomra. - Akarja, hogy kihívjam önre a rendőrséget?

 - Meg akar halni? - összeráncolta homlokát, aztán felhúzott szemöldökkel visszafordult a tévé felé. Simogattam lábszárát és combját, amit ezúttal hagyott. - Tegnap megérte lemaradni a sorozatról?

 - Annak az ismétlését nézem, Mr. Min - jegyezte meg, mire csöndben maradtam inkább. Mikor vége lett a koreai doramának, közelebb húzódott hozzám, egy csókot adott. - Nem tudok dönteni sajnos - felállt a bútorról, elsétált előttem, követtem vékony lábait, amint eltűntek a hálószobába, aztán beburkolózva tért vissza. Magassarkúja ismét kopogásokat hagyott maga mögött. - Szeretnék elmenni itthonról, úgyhogy kérem távozzon ön is - öltözéke csupán színben tért el a tegnapitól, ugyanúgy mélyen dekoltált ruha volt rajta, csak fehérben. Felvette rá kabátját, megvárta, míg ingem, amit visszaadott, felveszem, aztán együtt indultunk le a lifttel. - Ne is álmodjon róla - jelentette ki, szemeim pedig csakis ő rá szegeződtek. - A főnöke mit fog szólni ehhez? A megölésem helyett, lefeküdt velem.

 - Mi lenne az a munka, amiről tegnap beszélt? - váltottam témát.

 - Nem akar a testőröm lenni, Mr. Min? Vagy esetleg egy másik lány is van a képben, aki miatt nem tenné?

 - Megmutassam önnek, hogy milyen a szerelem, Ms. Kim? - pillantása rám terelődött. - Rá ér ma? Rám tud szánni egy órát? - telefonját elővette, pötyögött rajta kicsit, majd felém mutatta a kijelzőt.

 - 60 perc múlva megszólal, addig van ideje - eltette oldaltáskájába.

 - Rendben - kinyílt a lift ajtaja. - Szálljon fel a hátamra - guggoltam kissé le, mire kérdés nélkül felugrott. Elsétáltam így a motorig, leeresztettem a földre, annak csomagtartójából átnyújtottam neki a másik bukósisakot, magassarkúját pedig behelyezte annak helyére. Felszálltam járművemre, ő rutinosan mögém ült, majd átkarolta derekam. - Mehetünk? - összekulcsoltam körülöttem nyugvó kézfeje ujjait. Jelzésül még jobban megszorított, ezért elindultam. A ködös időben a Nap ereje nem érvényesült eléggé, ezért sötétebb és hűvösebb is volt délelőtthöz képest. Megálltam az első hídnál, melyet lakatok fűszereztek néhol.

 - Ezek mind párok lakatjai? - kérdezte, miután felvette cipőjét, sétálás közben. - Szerintem, ha idekerül egy lakat, akkor olyan mintha meg lenne kötve a kezed. Örökké egy emlék lesz, hogy ja, igen addig is eljutottunk anno, de hol van az már - támaszkodott a korlátra.

 - Volt már szerelmes, hogy ez a véleménye? - megrázta fejét, mire mellé léptem. - Akkor miért áll így hozzá ehhez? De figyeljen, azt mondtam, megmutatom a szerelmet önnek. Vegye le a cipőjét kicsit - értetlenül nézett rám, de megtette, ezután újra rám pillantott. - A smink, a magassarkú és az összes dolog nélkül láttam már magát, és még úgy is gyönyörű volt. Határozott egyénisége van, ami bármilyen férfit megfog. Álljon rá a lábamra - fogtam meg kezeit, hogy tudjon egyensúlyozni, aztán tekintetünk ismét találkozott. - Miért nem volt még szerelmes?

 - Mert még nem jött olyan velem szembe, aki azt mondta, megmutatja, mi a szerelem egy óra alatt - karolt át vállam felett. - Mr. Min, köszönöm. Mostantól tegezzen nyugodtan.

 - HaNeul, mennyi időnk van még?

 - Harminckilenc másodperc - vette elő telefonját és nyitotta meg a visszaszámlálót.

 - Ha valaki igazán szerelmes, a legutolsó pillanatig az általa szeretett személlyel akar lenni, a közelségét akarja érezni - leléptettem őt lábaimról, majd elmosolyodva figyeltem szemeit. Haját enyhén kipirosodott füle mögé tettem. - Higgye el, ott a szerelem minden sarkon - ezúttal ajkainkat érzékibben, szerelmesebben érintettem össze, nem faltam párnáit egyből. Megcsörrent telefonja kezében, jelezve, hogy lejárt az idő. Eltávolodtam tőle, kinyitotta szemeit, aztán beletúrt hajamba, ezek után pedig karjaim alatt átölelt.

 - Nem lehetne, hogy te állsz a sarkon? Te, akibe azt hiszem egy óra alatt beleszerettem, pedig nem is tett olyan nagyot - eltoltam magamtól, leguggoltam és visszaadtam rá magassarkúját.

 - Lejárt az időnk. Amúgy is, meg kellett volna, hogy öljelek - egyenesedtem ki.

 - Most azt mutatod meg nekem, milyen a viszonzatlan szerelem, valóban? - lehajtotta fejét. - Senki nem akart a szexen kívűl tőlem semmi mást eddig - sóhajtott, majd mosolyogva fordult el. - Hazamegyek. Kérlek, ne akkor lássalak újra, ha megint megölnél - indult el a másik irányba. Lassan haladt előre, nem olyan lendületesen, mint találkozásunk előtt. Elszomorított és elgondolkodtatott, vajon tényleg szerelmes lett-e belém. Kifújtam tüdőm tartalmát, majd újra teleszívtam azt, neki iramodtam és utána futottam. Elé léptem, így megtorpant.

 - Nem vinnél el inni valahova? - eleget tettem a kérésének és egy kifőzdéhez vittem, ahol lehet kapni alkoholt is, de rossz arcokkal nem találkozhat. - Köszönöm - nyújtotta át a bukósisakot.

 - Esetleg ihatok veled egyet? - megvonta vállát, így mikor elindult követtem be. Leültünk egy asztalhoz és három üveg sojut rendelt azonnal. - Búból iszol? - szólaltam meg újra miután elfogyasztotta az egyik palackot. A zene, mely a háttérben szólt, dallamos volt, megnyugtató, alig beszélgettek páran a helyiségben emiatt.

 - Miért kellett neked megjelenni? Tökéletesen elvoltam a kis cégemmel, amit apámtól örököltem, az életszínvonallal, ahogyan éltem. Miért kellett neked egy óra alatt megmutatni a szerelmet? Mondd meg! - nyitotta ki a második üveget, mire mindenki felénk fordult. - Elég volt nekem az alkalmi kapcsolatok fogalma az életemben. Nem akartam új definíciót bevezetni - kortyolt bele a palackba. - Dolgozz nekem, legyél a testőröm - tette fejét az asztalra.

 - Hova tűnt az az erős, határozott léptű nő? Kelj fel most az asztalról! - parancsoltam rá. - Nem leszel depressziós itt nekem. Ne legyél már ilyen búskomor, könyörgöm. Ne igyál többet - felült és lehúzta a második üveget is egyszerre. - Megyünk haza most! - karjaimba vettem, kivittem az épületből, majd motoromra ültettem. Az út alatt szorosan ölelt karjaim alatt, kérés nélkül. Hátamon felvittem őt a lakásáig, és kinyitottam az ajtót kulcsával, majd letettem őt ágyára. Magassarkúját és kabátját lehámoztam róla, betakartam, majd távozni készültem, de mikor becsuktam szobája ajtaját, úgy éreztem vigyáznom kell rá legalább reggelig. Visszaléptem a helyiségbe, a mozdulatlan HaNeulhöz, leültem törökülésbe a földre az ágy jobb oldalára, hogy lássam arcát. Fürkésztem légvételét és arcának vonásait. - Az eredeti feladatom az volt, hogy öljelek meg. Meg kell öljelek, drága. Ez volt a fejemben végig. Még mindig megtehetném, akkor pedig nem rúgnának ki, de már nem tudnám megtenni. Amúgy sem a jó szívem miatt, de főleg azért nem tenném, mert a mosolyodat nem akarom kioltani - néztem, amíg aludt, egész este, majd amikor úgy tűnt már semmi sem történhet vele, elindultam a kijárat felé. Egy papíron üzenetet hagytam, miszerint hívjon, ha bármilyen baja van. Ezt a pultra tettem, aztán elhagytam az épületet. Hazáig meg sem álltam motorommal, lakásomban pedig egy frissítő zuhany után elnyúltam a tévém előtti kanapén. Ahogy körül néztem a helyiségben, valami hiányérzetet fedeztem fel magamban. Telefonomat kivettem zsebemből, mikor pont főnököm hívott.

 - Igen, főnök? - komoly hangon, összeszedetten szóltam bele a készülékbe.

 - A munkádat elvégezted-e már, fiam? - elakadt minden szavam, de aztán a bátorságomat összekaparva a földről nyögtem ki mondanivalóm.

 - Nem, főnök. Azt hiszem, az áldozat belém szeretett, mert megmutattam neki, milyen a szerelem és...talán viszonzott ez az érzés.

 - Tudtam, hogy nem bírod majd megtenni. Mi az első szabály? Ne kezdj el kötődni semmihez - válaszolt helyettem a saját kérdésére. - Fiam, és ott hagytad? Vagy adtál neki elérhetőséget?

 - Otthagytam, de odaadtam a telefonszámom, főnök - csend honolt a vonal másik felén, nem mertem kérdezni. - Felmondok, főnök - határoztam el. - Az esküt betartom. Leadom a fegyvereket holnap, de most dolgom van. Viszont látásra holnap - megszakítottam a vonalat, felöltöztem és amilyen gyorsan csak lehetett motoromra pattanva a kávézó felé siettem, mert tudtam, ebben az időpontban, ott találom meg. Leparkoltam az épület előtt, beléptem a helyre, körül néztem odabent, szinte tömve volt a kávézó, egy szabad asztal sem leledzett, a pult mellett kígyózó sor állt. Aztán megpillantottam az általam keresett lányt a tömegben. Gondolatban mellé léptem és kihúztam az épületből, elmondtam neki, hogy felmondtam, hogy elvállalom az állásajánlatát, de mégsem mozdultam az ajtóból a valóságban, inkább sarkon fordultam, újra a hűvös levegőn éreztem magam. Vissza sétáltam motoromhoz, neki dőltem annak, ekkor lépett ki a lány, akit kerestem. Leszegett fejjel battyogott, haja arcába lógott, és ezúttal magassarkúját egy fehér tornacipő váltotta le, és ruhája közel sem volt olyan kihívó, mint amiket láttam rajta. - Leeresztettél? - szóltam neki oda, mikor elég közel ért hozzám. Megtorpant, felemelte fejét, meglepett arckifejezés jelent meg rajta. - Tornacipő? - sétáltam mellé. - Erre jártam, gondoltam, jó kávét adnak, ha te is mindig itt iszol. Kiszámíthatóan.

 - Azt mondod, nem kellene?

 - Ki fog megvédeni, ha megint meg akarnak ölni? - kérdeztem vissza.

 - Megvédem én magamat - pillantott félre, mire karjánál fogva magamhoz húztam, átkaroltam, megöleltem. - Ne romantikázz itt nekem, csak mondd azt, hogy elvállalod-e a munkát vagy sem - apró mosoly jelent meg szája sarkában. Felemeltem jobb kezét, amiben a kávéját tartotta, loptam belőle egy kortyot. Ekkor eszembe jutott, mikor ugyanezt csináltam SeoNa kávéjával is.

 - Nem, HaNeul, nem tehetem. Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember nem fér már bele - megfordultam.

 - Azért köszönöm - állított meg megszólalása. - Hogy nem öltél meg vagy ilyesmi. Remélem, nem találkozunk többet, mert az csupán felidézné ezeket a napokat. Nem is kell aggódnod értem, megleszek, és nem lesz több futó kaland az életemben - hallottam léptei távolodását. Utána fordultam, már messze járt, alakja egyre kisebb lett a távolban, míg be nem fordult a sarkon.

Egy év után újra fogom látni, gondolom, ugyanazt fogom érezni, mint akkor utoljára a motorom mellett állva.

Egészen Busanig motoroztam, addig a bizonyos hídig, ahol akkor az iskola helyett sétáltunk. Leparkoltam, SeoNa lepattant mögülem, majd követtem őt a híd közepéig. Alattunk egy folyó lassan csordogált, osztálytársnőm sóhajtva a korlátra könyökölt, a távolba merengett, a mozdulatlan arcán láttam, rengeteg gondolat forgott fejében. Úgy tettem, mint ő, de tekintetem a természet helyett rajta tartottam.

 - Harminckilenc órája fenn vagyok - szólalt meg, erről a számról pedig az a harminckilenc másodperc jutott eszembe, amely az egy órámból maradt, melyet HaNeul adott a szerelem definíciójának gyakorlati bemutatására. - Viszont nem érzem magam fáradtnak. Csak elfelejtenék mindent, amit ma megtudtam, elfelejteném az egyetemet, meg mindazon emlékeket, ami azóta történt, hogy betettem a lábam az intézmény területére. Ezeket kisöpörném legszívesebben a fejemből, egyszerre - arcát tenyereibe temette. - Nem akarok sírni - motyogta magának. Megfogtam kezeit, magam köré tettem azokat, és átöleltem. Ő is átkarolt szorosan, mellkasomba fúrta fejét. Állam fejére hajtottam, éreztem hajának édes illatát és a különbséget közte és HaNeul között, máshogyan öleltek meg.