EPILÓGUS - 38.rész - Liar Kingdom

/SeoNa pov/

A tizenharmadik Trouble-re készültünk elő SunYounggal, NamJoonnal, és pár lelkes jelentkezővel. Miután a fiúknak asszisztáltam a fények beállításában, helyet foglaltam a bárpultnál.

 - Ugye tudod, hogy miattad vannak itt annyian? - jegyezte meg SunYoung, mikor éppen a saját készítésű '13th' feliratot ragasztotta fel a bárpult felé, jómagam pedig a zenéket szerkesztgettem az egyik bárszéken ülve.

 - Mi? - billentett ki a kis világomból.

 - Híres rádiós dj lettél. Szerinted a fiúk nem akarnak egy szép lányt, aki még ért a zenéhez is?

 - Erről lekéstek - nevettem el magam, aztán egy bejövő videóhívás jelent meg laptopom képernyőjén.

 - Ki az? - pattant le a létráról. - Ki az a Matthew?

 - Egy amerikai haver - elhúzta száját, pedig az igazat mondtam ezúttal. - Szia...sztok... - pontosítottam köszönési formám, mikor megláttam amerikai lakótársam mögött a Markson párost.

 - Ők akartak nagyon beszélni veled - ekkor Jackson ellökve Matthewt került legelőrébb a kameránál.

 - Mikor jössz vissza, SeoNa? Már mennénk vásárolni veled. Hiányzol! - elmosolyodtam utolsó mondatán.

 - Tudjátok ti is, hogy vasárnap utazok vissza, mert mondtam nektek is.

 - Olyan messze van még az, nem tudsz hazajönni előbb? - szólalt meg ezúttal Mark is.
 - Nem tudok két helyen lenni egyszerre, srácok - halkult el mondanivalóm végére hangom.
 - Na, most már el a kamera elől - lökte félre a párost Matthew. - Elmagyarázom nekik a dolgot, ne aggódj - nyugtatott meg. - Érezd jól magad, amíg ott vagy. Plusz egy jó hír, Anneel együtt vagyunk hivatalosan is, szóval köszönöm neked, hogy lerángattál akkor az utcára. Most megyünk egy dupla randevúra ezekkel a jólsikerültekkel, úgyhogy el is búcsúzunk - integettek mindhárman a képernyőmön.
 - Sziasztok - utánoztam őket mosolyogva, aztán el is tűnt a videóhívás. - SunYoung, miért ilyen nehéz dönteni Szöul és New York között?
 - Mert New York nem a szomszédban van, drága - pakolgatta a poharakat a helyeikre. - Nem kell stresszelni azon, hogy hol élj. Az élet majd hozza a dolgokat. Persze, mindkét helyen vannak barátaid, így nehéz dönteni, de csak hallgatnod kell a szíved szavára - abbahagyva akkori cselekvéseit, biztatásul megszorította kézfejem egy mosollyal fűszerezve.
 - És te mit fogsz csinálni, ha lediplomáztál? Nem lesz a diákönkormányzat, nem lesz tanulnivaló. Mihez kezdesz majd?
 - Ez is egy jó kérdés, de majd hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valamit. Addig próbálok valamiből megélni. Viszont hova sietnék? Még csak a húszas éveimben járok, ilyenkor kell kiélni magad, nem igaz? Te se aggód túl magad, árt a szépségnek. Inkább lazíts egy kicsit és segíts dönteni. Kék vagy rózsaszín pohár? - nevette el magát, ahogy felmutatta a két választási lehetőséget.
 - Kék a fiúknak, rózsaszín a lányoknak - vontam meg a vállam egyszerű választ adva.
 - Na, látod. Nem kellett egyet kiválasztani. Lehet mind a kettőt is egyszerre használni - egy rejtélyes vigyorral elfordult, és pakolt ki mindkét színből az alkoholok mellé.

Szünetekben meglátogatott a szöuli brancsom, néha csak Tae jött, de volt, amikor mind ott álltak a nagycsarnok bejáratánál. Nagyon jól esett, mikor ott sziszegtek nekem, hogy fedezem őket fel, miközben amúgy teljesen bele voltam mélyedve a zenéimbe. Aztán megláttam a vigyorukat, a szívem egy hatalmasat dobbant mellkasomban.

A Trouble pedig pár órával később el is kezdődött. SunYoung bemutatott engem egy kicsit túlfényezve, mint az est dj-jét, és illendően meg is hajoltam a jelenlévőknek, a év gólyáinak. Elfoglaltam a helyem az emelvényen, a laptopom mögött, majd tettem, amihez értettem. Előtörtek az emlékeim, mint a láva, az összes Trouble-ről, amin eddig részt vettem.
A tizedik, ahol még alig ismertem valakit új diákként, de már leöntöttem direkt egy gazdag fiúcskát a koktélommal, ahol JiYeon össze akart hozni JiMinnel sikertelenül, ami után segítettem a nagyon részeg TaeHyungnak, és talán, ami után kezdődött el valami köztünk.
A tizenegyedik, ahol felfedtem magam, mint a rádiós Nana, ami után megcsókoltam TaeHyungot, és életemben először voltak ilyesfajta érzéseim egy fiú iránt.
A tizenkettedik, ahol az a fiú, akit szeretek megkérte a kezem, és én pedig igent mondtam.
Aztán végül a tizenharmadik, ahol ők nem vehettek részt, mert már nem voltak elsőévesek, de még akkor is rájuk gondoltam, miközben ott álltam és szolgáltattam a zenét. Ugyanúgy élveztem, mint bármelyik Troublet, ezért meg is ígértem a DÖK elnököknek a buli végén, hogy a többit is elvállalom, amíg még világ a világ.

TaeHyung az egyetem előtt várt rám az autójának dőlve, hogy hazavihessen lakásunkba. Mikor felismertem alakját az esti órákban, azonnal felé rohantam, és átöleltem őt derekánál bármilyen mondanivaló nélkül.
 - De jó meleg vagy - karolt át szorosan.
 - Miért nem vártál a kocsiban, ahol van fűtés is? - engedtem el, és tettem cuccomat a hátsó ülésre.
 - Valakiért megéri megfagyni - adott egy csókot ajkaimra, majd beültünk a járműbe, és elgurultunk az épület elől. Az utakat róva még mindig kattogott agyam, hogyan is kellene döntenem. - Miért nem hagyod kicsit levegőhöz jutni az agyad? - törte meg az autó csendjét. - Ne törd a fejed ennyit, bele fogsz bolondulni, SeoNa. Senki nem kérte, hogy holnapra dönts el mindent az életedben. Csak élvezd most ki, hogy itt vagy, rendben? - máris leparkolt a ház előtt. - Addig nem megyünk fel, amíg azt nem mondod, hogy rendben.
 - Rendben, csak menjünk már, bolond - pattantam ki két táskámmal együtt.
 - Azokat add ide. Inkább nyisd az ajtót - vette át tőlem őket. Amint felcaflattunk a lakásunkig, benyitottam, viszont a villanyok égtek, és rajtunk kívül még nyolcan voltak a lakásban, csak nem éppen valamilyesféle betörők.
 - Végre hazaértetek - ordította el magát HoSeok. Az egyetemi csipet-csapathoz még csatlakozott ezúttal HyeRan és HaNeul is, és ők mind a nappaliba ülve minket vártak.
 - Miért vagytok mind itt?
 - Szerinted hogyan máshogy bírnánk ki, hogy nem vagy itt?
 - Kell egy jó nagy dózis belőled, hogy kibírjuk a következő Troubleig - válaszolt JungKook párja kérdésére.
 - De aranyosak vagytok - ültem le közéjük a szőnyegre. - Mit akartok csinálni, amitől nem hívják ki ránk a rendőrséget a szomszédok csendháborítás vádjával?
 - Nézzünk valami filmet először, mit szóltok? - HaNeul felvetette az ötletet, mire mindőjüknek felcsillant a szeme, veszekedni kezdtek a megnézendő filmen. Inkább úgy döntöttem, hogy kimaradnék a vitából, úgyhogy a konyhába vonultam TaeHyung után, hogy segítsek az italok gyártásában, illetve a nasik tálalásában.
 - Te szervezted ezt be?
 - Láttam a szünetekben, hogy mennyire el vagy merülve a teendőidben és a gondolataidban, úgyhogy meghívtam őket estére, hogy együtt lazítsunk kicsit. Rossz ötlet volt?
 - Dehogyis - öleltem át. - Köszönöm.
Visszabattyogtunk a tálakkal és az italokkal a nappaliba, mire végre eldöntötték, hogy az X-Men filmekkel kezdünk. Sorba végig játszottuk a filmeket, ha valaki nem értett valamit, azt megvitattuk, aztán csak néztük tovább, amit éppen valaki elindított. Nem voltunk sehol, nem mozdultunk ki, nem ittunk semmi alkoholt, mégis élveztem a hajnalba nyúló időtöltést velük, a nevetéseket, a popcorn recsegését a fogak közt. Semmire nem cserélném le azt az érzést, amikor az idiótáimmal vagyok. SunYoungnak és TaeHyungnak is igaza volt, lazítanom kellett egy kicsit, és meg is hoztam a döntésemet, a tervem a jövőmmel kapcsolatban.

Valahogy hajnal öt óra környékén dönthetünk úgy, hogy mindenki megy aludni. Mivel hoztak magukkal plédeket, és még mi is tudtunk szolgáltatni, ezért a fiúk a padlón aludtak. A négy lány a mi franciaágyunkon hajtotta álomra fejét. Jómagam pedig a kanapén hevertem el. TaeHyung a nappali padlóját választotta, hogy minél közelebb legyen hozzám.
 - Alszol? - kérdezte suttogva, amikor már mindenki hortyogott.
 - Nem - válaszoltam a lehető leghalkabban.
 - Holnap akkor visszautazol? - hümmögtem egyet válaszul. - Bármilyen messze leszel tőlem, én akkor is szeretni foglak, ugye tudod?
 - Persze, hogy tudom. Én is téged.
 - Aludj jól, Nana - elhalkult hangja.
 - Te is, TaeTae - a plafont bámultam még egy ideig, majd én is elaludtam.
Álmaimban járva pedig minden könnyebb volt. A szomszédba kellett csak átmenni, hogy New Yorkba juss, és teljesen boldogan, vigyorogva jártam az utcákat. Viszont bárhonnan is nézzük, ha minimum egy óceánnal arrébb van a város, az sehogy sem szomszédság.

A szombat, miután felkeltünk olyan gyorsan telt el, mintha csupán csak egy félóra lett volna az egész. Aztán el is érkezett a vasárnap, mikor minden csomagomat megfogva vissza kellett utaznom a nagy almába.

A srácok persze jöttek velem a repülőtérre. Érzékeny búcsút véve tőlük szálltam fel a gépemre, ami után több órás repülőút vette kezdetét. Végig zenét hallgatva vizslattam az ablakon át az elhaladó felhőket, az alattunk elterülő tájat. Azon gondolkodtam, vajon tényleg igazat mondtak-e, hogy meglesznek nélkülem és nem fognak hiányolni. New Yorkban landolva három derült és hibbant arcot láttam meg azonnal, mikor kiértem a parkolóba. A Markson párossal és Matthewval a hotel felé vettük az irányt. Közben szokásukhoz híven mesélték a új fejleményeket, míg nem voltam a városban. Onnantól kezdve folyt minden tovább úgy, mint azelőtt. Hétköznap BBS, hétvégén pihenés vagy valami egyéb tevékenység valamelyik fiúval. Közben, ha sikerült a szöuliak közül beszélni valakivel, akkor az adta a napom változatosságát. Év közben, ahogy hidegedett az idő, úgy ismertem meg New York más-más arculatát. Ahogy a barnás őszi színekből átváltott fehérbe, elhalt szürkésbe, majd végül újra kizöldült minden a tavasz eljövetelével.
A decemberi, illetve a júniusi Troubleön kívűl nem jártam Szöulban, nem is láttam a családom, és az ottani barátaimat. E két alkalommal is nehéz volt az elszakadás, mikor vissza kellett jönnöm. Lemaradtam rengeteg történésről, amikről csak nagy vonalakban meséltek. A huszonharmadik születésnapomat, mint az előzőt is, Amerikában töltöttem. Csupán üzenetben kaptam jelzéseket, felköszöntéseket az otthoniaktól. Alvásaimat pedig lassan kezdte felváltani a plafon szüntelen bámulása.

Viszont eljött egy bizonyos péntek, pontosabban július tizenötödike, amikor megelégeltem. Azt, hogy szinte semmit nem tudok a barátaimról, a szerelmemről, a családomról, hogy mi történik velük. Az adás után Hoon irodájának ajtaja előtt megálltam, bekopogtam, mikor pedig jött válasz, beléptem, megtorpantam asztala előtt, megdöbbenve nézett fel rám székéből.
 - Felmondok - nevettem el magam, mire csak még kerekebbek lettek szemei. - Látni akarom a családom. Folytatni akarom az egyetemet. Diplomát akarok. A barátaimmal akarok lenni. Éppen elég pénzt gyűjtöttem össze, szóval én most hazamegyek Szöulba. Köszönöm, a lehetőséget, de keressen más rádióst helyettem - enyhén meghajoltam, majd távoztam a helyiségből. Egy taxival a hotelbe siettem, közben pedig telefonon repülőjegyet foglaltam a legközelebb induló gépre, amin még volt hely. Viszont olyan már csak két óra múlva indult. Legalább el tudtam köszönni a Markson párostól és Matthewtól is. Teljesen megértették döntésemet - persze mellette megígértették velem, hogy még meglátogatom őket is valamikor. Szívesen kikísértek a délután hatórási járathoz, aztán bőszen integetve engedtek utamra. Egész utam alatt mosolyogtam, mint egy bolond. Nem bírtam volna elaludni az adrenalintól, ami valószínűleg csakúgy pezsgett a véremben.

Tizenhatodika kora délutánján tettem le lábam a szöuli talajra. Bőröndjeimmel magam mellett próbáltam taxit fogni, közben hagytam, hogy a napfény beivódjon bőrömbe, hogy a szél járja át a hajtincseimet. A taxisofőr, akit leintettem még segített is bepakolni csomagjaim a kocsiba. Aztán a címet bemondva indultunk neki az utaknak. Végre hazaérek, végre nem érzem majd azt, hogy valami nem jó a mindennapokban.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, segített kipakolni, majd kifizetése után nevetést hallottam az udvar irányából. Óvatosan az előző hang felé pillantottam. Az egész baráti köröm, illetve apám és HongJoo összegyűlve röhögcsélt, ekkor jutott eszembe, hogy párom szülinapját ünnepelhetik. Kinyitottam halkan a kaput, a cuccomat lepakoltam a ház fala mellé, majd sétálni kezdtem feléjük. TaeHyung mögé álltam, kezeimet vállára tettem, azután masszírozni kezdtem azt.

 - Nélkülem ünnepeltek? - kérdeztem elmosolyodva. Mind ledöbbentek megjelenésemen, főleg TaeHyung. Felpattant a műanyag székéből és átölelt szorosan. - Nem baj, hogy nem kapok levegőt?
 - Mit keresel itt, drágám? - szólalt meg apám, míg Tae kiszorította belőlem az életet. Végül elengedett, hogy tudjak válaszolni, és leültetett az ölébe.
 - Hát, tulajdonképpen felmondtam. Hiányzott a családom és nem bírtam elviselni, hogy egy évben csak háromszor láthatlak titeket, a Troubleök idején. Szóval hazajöttem, és itt is maradok. Jövőre pedig újra járok egyetemre veletek, persze egy évhalasztással. A pénz pedig nem számít. Inkább leszek csóró veletek, minthogy legyen elég pénzem nélkületek - megfogtam vőlegényem kezét. Aztán megláttam kezén, hogy hordja a gyűrűt, ezért kibányásztam sajátom zsebemből és felhúztam ujjamra.
A továbbiakban elmesélték az eddig nem elódázott történeteket, amikről lemaradtam. Nevettünk, miközben ettük az udvaron található grillezőnkből előkerült ételeket.
 - Nagyon örülök, hogy hazajöttél - súgta fülembe, mialatt ujján lévő gyűrűjét babráltam.
 - Én is, hogy megtettem ezt a lépést.
Pár órával később, mikor éppen mind csendben fogyasztottuk táplálékainkat, a szőkeség párja megtörte a nyammogó hangok adta háttérzajt.
 - Egyébként, köszönöm, hogy meghívtatok engem is. Nagyon jól esik így, veletek lenni - sóhajtott HaNeul, közben körbenézett rajtunk. - A szüleim is szerettek sütögetni, és még boldogabbak lennének, ha most itt lennének - mosolyodott el.
 - Miért? - érdeklődtem utolsó gondalata jelentésén.
 - Mert megtudnák, hogy nagyszülők lesznek - kortyolt bele italába, míg mosolya huncut vigyorrá alakult át.
 - Hogy? - kapta fel fejét YoonGi, miközben mindenki más nagyokat pislogott szó nélkül. - Úgy érted, hogy...? Mikor?
 - Múltkor, amikor részegek voltunk, emlékszel? - tette le poharát.
 - Ez azt jelenti, hogy apa leszek? - HaNeul bólintott hevesen. - Ugye nem szivatsz? - megrázta fejét a lány, mire a szőkeség megölelte szorosan. - El sem hiszem - tapsolni kezdtünk, ujjongani az újdonsült szülőknek.
 - Ők ketten eljegyzik egymást - mutatott ránk EunJung. - Nekik gyerekük lesz. Én pedig még egy normális randevút sem kapok. Hallgass - csitította le HoSeokot, mielőtt még megszólalt volna. A fiú arckifejezésétől viszont hangosan elnevettem magam. A többiek meg rajtam nevettek.
Ezt vártam, ezt az érzést. Amit ők adtak. A boldogság. Amikor nem is csinálunk semmit, de mégis jól szórakozunk egymás társaságában. Otthon érzem magam velük, a családommal.

Végül mégis jó vége lett a dolgoknak. JiYeon megtalálta JungKookot, a hercegét. HyeRan JiMint, a lovagját. HaNeul YoonGit, a várőrét, aki akár fegyverrel is, de megvédi leendő gyermekének anyját. EunJung HoSeokot, az udvari bolondját. Én pedig TaeHyungot, a hazudós királyomat. És örülök neki, hogy ilyen királyi udvarom van. Igaz, hogy édesanyám időközben elhunyt, de ő is azt akarná, hogy boldog legyek.

37.rész - Loyalty

/SeoNa pov/

A laptopomon bütyköltem össze zenéket előre, még abban az egy órában, ami megmaradt nekem felkészülésnek az adás előtt. Félfülemről lecsúsztattam fejhallgatóm, ha Matthew szólni akarna hozzám valamit, halljam is. Aztán egyszer felnéztem gépemről, mivel éreztem lakótársam tekintetét magamon.

 - Mi az? - pillantásom találkozott az övével.

 - Nagyon koncentrálsz - nevette el magát.

 - Szeretném, ha jó lenne a zeném. Mi a baj azzal?

 - Semmi - felállt székéből. - Sok sikert, ha nem érnék vissza a kezdés előtt. Tudsz mindent, szóval menni fog - becsukta maga mögött az ajtót. Utána fordultam, de már el is tűnt alakja.

 - Miért bámul ennyit? - motyogtam magamban. Aztán reflexből felvittem szemeimet a lámpára, ami akkor villant fel vörösen. Átváltottam angolra, majd bemutatkoztam illően a mikrofonba. - Szép napot mindenkinek! Nana vagyok, az új rádiós dj, itt a BBS Americánál. Szöulból érkeztem ide, és eddig nagyon tetszik a város, és az ország is. Az adást pedig úgy fogom vezetni, mint otthon. Félidő saját zenék, félidő kért dalok. Csak hívjátok a szokásos számot. És akkor kezdjük is azzal a zenével, amit a repülőutam alatt raktam össze. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. A levegőben - megnyomtam a lejátszás gombot, aztán kihangosítottam, hogy ne csak fejhallgatómon legyen hallható a melódia. Felálltam székemből, az ablak mellé sétáltam, miközben hagytam, hogy a dallam beleszálljon fülembe. - Vajon merre lehettek most? - suttogtam kitekintve az ablakon. - És vajon meddig leszünk távol egymástól? - ekkor az ajtó nyitódása zavarta meg gondolkodásomat. Matthew tért vissza helyiségbe, a zenét meghallva pedig táncolni kezdett azonnal. Megmosolyogtam cselekedetét, majd visszahuppantam székembe. Matthew hasonlított YoonGira. Ő is szinte mindig elkísért a rádióhoz, ő is mindig táncikált, ha tetszett neki a zeném. Vele is sokat nevettem, jól éreztem magam. Viszont egy dologban különböztek. Matthew nem YoonGi, és nem is lesz az. Mark és Jackson is néhány mozzanatban hasonlítanak a szöuli brancsomhoz, de soha nem lesznek egyek velük. A honvágyam sem fog elmúlni egy ideig.
Az első adásom után úgy léptem ki az épületből, hogy pozitív megerősítést kaptam arról, hogy a munkámat jól végeztem. Egy győzelmi hamburgert is bevállaltam, amit lakótársam fizetett.
 - Mond, Matthew, hogyan tudsz formában maradni, ha ilyen kajákat eszel?
 - A hotel edzőtermébe járok, illetve futni is. Ha akarod egyszer jöhetsz velem - harapott még egyet az ételéből. Bólintottam beleegyezően, és jómagam is tovább fogyasztottam a győzelmi ebédem.

/TaeHyung pov/

Úgy éreztem, hogy kezd monotonná válni a nyaram. Általában valamikor hajnalban felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem, aztán elindultam a munkába. Ott többnyire nyolc-kilenc-tíz órát dolgoztam. Közben beiktatva néhány étkezést, vagy mosdóba menetelt. Hazaérve nem igazán tudtam bármi földrengetőt cselekedni a fáradságtól, csupán a tévé előtt vacsoráztam valamit - vagy nem -, aztán lezuhanyoztam, és végül bedőltem az ágyamba. Másnap pedig kezdődött elölről az egész. Kivéve hétvégén, amit megkaptam szabadságnak. Legtöbbször az egyetemi barátokkal találkoztam, vagy ha senki nem ért rá, akkor a lakásban maradtam, pakoltam vagy punnyadtam a kanapén, mint egy zsák krumpli a melegben.
 - Ez nem állapot, TaeHyung - nyitottam ajtót volt szobatársamnak, aki a csengőre feküdve várta, hogy összeszedjem végtagjaimat az ülőalkalmatosságról. - Nem csinálhatod ezt egész nyáron.
 - Dehogynem - dobtam le magam a tévé elé. - Nem akarok függni a szüleimtől többé, ezért dolgozom hétköznap. Hétvégén pedig kipihenem az olyan helyen lévő izomlázaimat, amiről nem is tudtam, hogy ott előfordulhat.
 - Szerinted SeoNa elviselné, ha így látna? Már az arcod sem a régi, tisztára be van esve.
 - SeoNa nincs itt, és már egy hónapja nem is beszéltem vele - váltottam csatornát anélkül, hogy osztálytársamra néztem volna. - Mindig vagy ő nem elérhető, vagy én dolgozom éppen. Ez az időeltolódás nem segít a kapcsolatunknak. De ő biztosan jól érzi magát New Yorkban.
 - Ezt akarod játszani egész nyáron akkor?
 - Igen, YoonGi, ezt.
 - Kérsz valamit enni? Összedobhatok valamit - indult el a konyhába, hogy kinyissa a hűtőt. - Akkor előtte lemegyek a boltba - nézett a szinte üres fridzsiderbe. - Tíz perc és itt vagyok - meg se várta, hogy válaszoljak, kiment az ajtón, és visszatérését ismét azzal jelezte, hogy tövig nyomta a csengőt.
 - Legközelebb be se engedlek - csuktam be utána a fa felületet.
 - Legalább tudod, hogy én vagyok - tette le a szatyrokat a pultra, majd nekiállt főzni.
 - Kössz, hogy SeoNa helyett is foglalkozol velem - segítettem be neki az ételkészítésben.
 - Tudod, hogy megölne engem, ha bajod esne. Nem tudom, melyikőnket verné meg előbb, de hát ismered őt, nem? - elnevettem magam, mert elképzeltem, ahogy majd' éhen halva fekszek a kanapén, csinálna nekem ételt, de még előtte megütne párszor. Hiányzol SeoNa, ugye tudod?

/SeoNa pov/

Azt hittem, hogy a nyár lassan és vontatottan fog telni, de egy hónap szinte egybefolyt, egy napnak tűnt az egész. Alig aludtam, mert későn feküdtem, korán keltem. Az időm kisebb részét a Markson párossal, a nagyobbik részét pedig Matthewval töltöttem, aki olyanná vált számomra, mint egy báty. Mindig kisegített, ha valami kellett, elkísért mindig munkába, csinált nekem reggelit elvitelre.
Viszont egyszer, július negyedikén, olyat akart csinálni, amit egy báty általában nem szokott. A BBS épületének tetőjéről néztünk, ahogy nem messze tőlünk tűzijátékokat lőnek fel, az amerikai függetlenség napja alkalmából. Aztán hirtelen Matthew felém fordulva megpróbált csókot adni ajkamra.

 - Mit művelsz?! - toltam el magamtól ingerülten.

 - Azt hittem, hogy alakul valami - magyarázkodott értetlenül nézve.

 - Maximum egy húg-báty kapcsolat alakulhat ki köztünk. Sajnálom, de... - sóhajtva neki támaszkodtam a korlátnak. - ...nekem van egy vőlegényem, otthon, Szöulban.

 - Oh, értem - ő is rátámaszkodott a korlátra, és szinte megtörhetetlen csend keletkezett körülöttünk. - Azért jó tudni, hogy még vannak hűséges lányok odakint, a nagyvilágban. Igazán szerencsés az a fiú, hogy téged megkapott.
 - Ez nem igazán arról szólt, hogy megkapott. Neki voltam elrendelve, és ha hiszel a sorsban, ha nem, akkor is megtalál majd téged is. Ott vár valahol rád, lehet, hogy épp ebben a városban - mosolyogtam rá biztatásul. - Ha egyedülálló vagy, akkor várd meg a BBS épülete előtt a szerelmet! - ordítottam ki hirtelen a világba. - Na, irány lefelé, Matthew - megfogtam karját, és húzni kezdtem egészen a bejáratig. Körül néztem, a gyalogosokat figyeltem, majd az egyik korunkbeli lányhoz siettem, akinek egy kis ázsiai beütés volt megfigyelhető arcán. - Szia! Nem ismerjük egymást, nem tudom, hogy ráérsz-e, de megismernéd az egyik haveromat? Ott ácsorog, és hát szingli - böktem a fiú felé, közben angol tudásomat csillogtatva.
 - Egész helyes - vezette végig tekintetét a számára ismeretlen fiún.
 - Hogy is hívnak?
 - Anne.
 - Én SeoNa - tettem kezem mellkasomra. - Gyere, Anne. Lehet, hogy ma megtalált a szerelem - odavontam Matthewhoz. - Anne, ő itt Matthew. Matthew, ő itt Anne - adtam át a terepet a fiúnak.
 - Szia, hogy vagy? - kezdtem elkeseredni, hogy ez a nyitó mondata.
 - Hát elég kínosan érzem magam jelenleg - húzta el száját.
 - Szeretnél egy kicsit megismerkedni a hotelszobámban? Hidd el, hogy az összes kínos érzés elmúlna - a lány rám pillantott, mire az én tekintetem kettőjük közt cikázott a meglepettségtől, azok után, amit lakótársam mondott.
 - Menjetek csak, én nem is zavarok - léptem egyet hátra. - Jó szórakozást! - szóltam még nekik, mielőtt beszálltak volna Matthew kocsijába. - Ilyen könnyűvérű lányok vannak errefelé? Milyen szülők lehetnek akkor? - nevettem magamban. Aztán visszabattyogtam a BBS tetejére, hogy ne nézzenek bolondnak, hogy magamban beszélek. Fent rákönyököltem a fém korlátra, és pásztáztam az épületeket a nyári melegben. Addig maradtam, amíg be nem sötétedett teljesen, amíg szinte meg nem változott New York látképe.
Figyeltem, ahogy a járművek, és a járókelők elhaladnak az utcákon. Ezrek fordulhattak meg az utakon azalatt, amíg én a tetőn olálkodtam. A honvágyam pedig kezdett felerősödni mindig, amikor volt időm gondolkodni. Eltépelődtem azon, hogy mi legyen most. Eljutottam Amerikába, munkát is kaptam. Hoon már oda is adta az első havi fizetésemet, ami szép összeg lett. Három hónap alatt kaptam ennyit Szöulban, mégsem voltam boldog. Éspedig a boldogság nem csupán abból áll, hogy mosolyogsz-e vagy sem, ez egy belső érzés is. Otthon igaz, hogy kevesebbet kerestem, de a barátaim, a családom ott volt, a boldogságom ott volt. Döntésképtelennek éreztem magam.
Pár órával később elindultam taxival a hotel felé, és miután kifizettem a sofőrt, felcaflattam a hotelszobába, és mivel odakint már hajnalodott, ezért úgy döntöttem a mai alvásomat inkább egy kávé helyettesíti majd. A hálószobámban töltöttem a hajnalt, ahelyett, hogy végighallgattam volna a Matthew szobájából kijövő hangokat, de végül a gyomrom győzött, és egy reggeli reményében a konyhába kezdtem tevékenykedni. Olyan reggel nyolc környékén, amikor a bárszéken ülve fogyasztottam a második kávém, az ajtó nyitódását hallottam meg magam mögül, így megfordultam a széken.
 - Jó reggelt, Anne - kortyoltam bele italomba, amíg végig néztem a lányon, aki egy szál pólóban csoszogott ki fáradt arccal a konyhába valami frissítő után nézve. - Ott van kávé, nyugodtan igyál te is, ha akarsz - el se elmélkedett ajánlatomon, töltött magának is a koffeines folyadékból. - Elszállt a kínos érzés az este folyamán?
 - Öhm... - nyelte félre kávéját. - Igen - ekkor tűnt fel Matthew is a konyhában, viszont ő egy szál alsónadrágban pompázott a reggeli órákban.
 - Drága Matthew, értem azt, hogy most keltél meg minden, de attól még a felöltözés nem nagy luxus, ugye? - megforgatta szemeit, és visszament hálószobájába felöltözni.
 - Mennyi időbe telt, hogy beidomítsd? - nevetve ült le mellém Anne.
 - Nem kell idomítás, csak a megfelelő hangsúly és tekintet - elbeszélgettem vele, amíg lakótársam nem tért vissza köreinkbe, és még azután is. Nevetve reggeliztek meg, én pedig féltékenykedve néztem eszmecseréjüket. Aranyosnak tűntek együtt. Hiányzol TaeHyung...

Olyan másfél hónap múlva viszont kaptam egy hívást kaptam SunYoungtól, hogy vállalom-e a szeptemberi Trouble-t, és a soron következőket is. Persze igent mondtam a szeptemberire, de nem tudtam, utána hogyan tovább. Ekkor eszembe jutott a történet, amit TaeHyung mesélt nekem a tengerről és a delfinről anno, mikor a Jejuról jöttünk haza. A delfin ezúttal én voltam, a tenger pedig Matthew és maga New York. Viszont az áramlatom és a családom már várt rám, hogy visszamenjek.

/TaeHyung pov/

Az első nap az új tanévben, másodikosként, és lassan három hónapja már, hogy nem láttam SeoNát élőben, két hónapja pedig nem is beszéltem vele. Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor összeütköztünk az egyetem előtt. Ugyanabba a terembe kezdtük a második évünket is, mint tavaly, csak éppen ezúttal nem volt padtársam. Az óra végén kisétáltam a teremből a diákfolyammal együtt.

 - Hé, szépfiú! Biztos jó irányba mész? - egyszer csak meghallottam SeoNa hangját, mire megfordultam. Az osztályom elhaladt a lány előtt, és akkor észrevettem a szőke fürtöket. Odafutottam hozzá és felkaptam derekánál fogva, majd magamhoz öleltem.

 - Mit keresel itt? - csókoltam meg, mielőtt még válaszolni tudott volna kérdésemre.

 - Visszahozott az áramlatom - húzta mosolyra száját.

 - Hála istennek! - csókoltam meg újra.

 - Hol lehetnek vajon a többiek?

 - Valószínűleg az ebédlőbe mentek - összefontam ujjainkat, és elindultam az említett helyszín felé. Amikor pedig a törzshelyünkhöz értem, és megláttam őket, elrejtettem a hátam mögött a lányt. - Találjátok ki, mit találtam a folyosón - ekkor pedig kipörgettem menyasszonyom hátam mögül. Mindenkinek felfelé görbült szája, a pupillák pedig kitágultak a meglepettségtől. - Egy SeoNát - a lányok azonnal felpattantak, hogy megöleljék. - Jól van, elég lesz. Had üljön le - mind helyet foglaltunk az asztalunknál az ebédlőben.
 - Szóval, SeoNa, hogy-hogy itthon vagy? - JiYeon kezdte a kérdezősködést.
 - SunYoung felhívott, hogy vállalom-e a Troubleön való dj-skedést, és igent mondtam - szorította meg jobban kézfejemet.
 - Akkor végleg itthon maradsz? - érdeklődött YoonGi, mire lepillantott kezeinkre.
 - Nem, srácok, nem maradok itthon. Vasárnap utazok is vissza New Yorkba - körülnézett az arcokon.
 - Akkor csak a Trouble idején láthatunk? - bólintott, ezért mindenki csendben maradt.
 - Mennetek kell órára, nem igaz? Nekem amúgy is meg kéne keresnem SunYoungot és NamJoont. A szünetben találkozunk, oké? - mosolygott egyet, én pedig azt hittem, hogy boldog, így hát mind a heten magára hagytuk, hogy órára menjünk, de én még megálltam a folyosóról nyíló ajtónál, ami bevezetett az ebédlőbe. Megvártam, amíg a diáksereg eltűnik az asztaloktól a csengetés meghallása után. Kiürült az étkezde, viszont SeoNa az asztalnál ült még mindig, fejét tenyereibe tette, és rákönyökölt a fafelületre. Sóhajtása betöltötte a teret. Tudtam, hogy elmélkedik valamin, ámde azt is tudtam, hogy nem fogja csakúgy elmondani, ami nyomasztja őt.

Óráink után, mind hazamentünk. Egyesek a kollégiumi szobáikba, mi, Nanával pedig a lakásunkba mentünk. Miután megérkeztünk, menyasszonyom úgy döntött, hogy összedob valamit vacsorára.
 - Mi jót főzöl? - néztem a rendetlenségre a munkapulton. - Másik kérdés. Lesz ebből valami ehető? - kezeire nézett szótlanul, mely tiszta ragadós liszt volt, majd felemelte őket, arcomra tette tenyereit és szétkente bőrömön a tojásos lisztet.
 - Ha ilyen vagy, csinálhatsz te is kaját nekünk, drága TaeHyung - megfogtam kézfejeit, könyökéig nyakam mögé tettem karjait, amit magától egyből össze is kulcsolt. Elvigyorodva néztem szemeibe. - Attól, hogy kupi van, nem biztos, hogy rossz lesz a végeredmény.
 - Fejezzük be együtt - mögé léptem és átölelve őt gyúrtam tovább a tésztát. - Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? - kérdeztem tőle egy őszinte választ várva.
 - Nem tudok dönteni, Tae - kezei megálltak. - Az amerikai állással vagy háromszor többet keresek egy hónapban, mint itthon, de... - kis szünetet tartott. - messze vagyok tőletek, a családomtól. Nyáron két hónapig nem is beszéltünk, hogy bírnám én ezt ki? Viszont közben a pénz is kell.
 - Figyelj - fordítottam magam felé. -, nem kell ennyit stresszelned magad ezen. Holnap megyünk a suliba, én órákra, te pedig a Trouble előkészületeire koncentrálsz majd. Vasárnap visszamész New Yorkba, és a szíved majd dönt helyetted. Rendben?
 - Oké - megpusziltam homlokát, majd végül együtt fejeztük be az ételt. Megvacsoráztunk, aztán lezuhanyozás után valahára karjaimban foghattam őt, míg el nem aludtunk.

Ahogy terveztem előző este, én a srácokkal jártam az órákra, SeoNa pedig a nagycsarnokban készült az este megtartandó tizenharmadik Troublre. Szünetekben lejártam hozzá, hogy nézzem, hogyan haladnak, és hogy őt is lássam. Persze, mindig mosolyogva köszöntött. Végül eljött az az idő, amikor már haza kellett mennem, mert az óráim véget értek, és már a nagycsarnokba se engedtek be. Utoljára, még írtam menyasszonyomnak egy 'Sok sikert' üzenetet, majd el is hagytam az intézményt.

36.rész - Decisions

/SeoNa pov/

 - Mondták már, hogy szép vagy? - nyeltem egyet, közben nem a szemébe nézve és megdermedve próbáltam kitalálni, hogy erre mégis mi lenne a jó válasz. Itt lenne az ideje, hogy elmondjam neki az igazat vagy továbbra is tettesem úgy, mintha nem lenne senkim?

 - Igen, mondták már - nevettem el magam kínosan, megvonva vállam. - Egyébként, mit dolgozol BBS-nél? - fura, hogy két nyelven is tudtam hozzá szólni, viszont megkönnyebbülés is.

 - Hoon asszisztense vagyok. Lassan három éve, és mióta utazgatnia kell ide-oda, egyre több a dolgom -  úgy tűnt sikerült elterelnem a témát. - Ezért kért pont engem, hogy lakjak veled. Gondolta, téged is, mint egy teendőt, rám bízhat - bólogattam egyetértően a történeteire, majd válaszoltam is kérdéseire.

Kicsivel később pedig arra eszméltem, hogy popcornok telepedtek meg hajamban. Csatába hívva őt dobáltam vissza a kukoricával. Majd nevetve inkább csak egymás szájába vagy sajátunkba próbáltunk beletalálni a nasival, mikor pedig már későre járt, és a körülöttünk lévő popcornt a helyi állatok elcsenték, elindultunk vissza az autó felé. Kacagva szálltunk be a járműbe, és ez egész útra kitartott, amíg Matthew mesélte a múlt kínos történeteit.

A hotelszobába érve átmeneti lakótársam elvonult lezuhanyozni, míg én nekiálltam vacsorát készíteni. Közben elgondolkodtam vajon mit csinálhat TaeHyung Szöulban.

/TaeHyung pov/

Elkezdődött a nyári munkám első napja. Főnököm délelőtt megmutatta, mit hol találok, mit hogyan kell használni, aztán mikor látta, hogy simán menni fog ez nekem, hazament, viszont mondta, hogy hívjam, ha valami baj van, mert nem messze lakik az üzlettől, és a holnapi nyitásnál is még segíteni fog. Elvoltam egyedül, és hát nem is unatkoztam. Voltak teendőim egész napra. Amikor éppen nem a pénztárnál álltam, kiszolgálva a vevőket, akkor a rádióban éppen játszódó dalt dúdolva pakolásztam a polcokon.

Egyrészt szerettem, hogy sokan nem ismernek fel munka közben, és nem hallom vagy ezerszer, hogy TaeIl, a gazdag üzletember, az apám. Másrészt átéltem milyen, amikor a gazdagabb egyének térnek be, majd lenéznek, mert én csak egy alkalmazott vagyok az útmenti kereskedésben, aztán az üzlet előtt beszállnak a luxusautójukba és elhajtanak. Visszaemlékezve, én is csináltam ilyet. Már bánom, hogy a keményen dolgozó egyének elé csakúgy odadobtam a pénzt, mint valami kutyának a csontot.

Hazaérve a napi nyolc óra rámolás után, ledobtam hátizsákomat magam mellé, miközben belesüllyedtem a kanapé párnáiba. Kifújva tüdőm tartalmát bekapcsoltam a tévét, amíg pihentettem a lábam a dohányzóasztalra feltéve. Igazából már nem is figyeltem a műsort, amit a kora esti órákban sugároztak, csupán elbambultam rajta.
Nem akarok többé függni szüleimtől. Már rég elmúltam húsz éves. A saját talpamra kéne állnom. Nem akarom, hogy valamit azért kapjak meg, mert tudják kik a szüleim. Nem akarok többé eltartott lenni, jövedelmet szeretnék én is.
Sajogtak izmaim, főleg a hátamban éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy miért csinálom. Legalább éreztem, hogy tettem valamit. SeoNa is feltűnt elmélkedéseimben, de tudtam, hogy ő akkortájt már aludhat, ezért csak feltápászkodtam az ülőalkalmatosságról, és egy gyors zuhany után bedőltem az ágyba, akár egy krumpliszsák. Páromra gondolva szenderedtem álomba. Valójában az ő mosolya tartotta bennem a kedvet, hogy másnap felkeljek és elmenjek dolgozni.

A szerdai napon kezdődött minden elölről. Kinyitottuk a boltot, felkapcsoltuk a lámpákat, a táblákat kihelyeztük az üzlet elé, jöttek is egyből a vásárlók, ahogy mindent a helyére tettünk főnökömmel. Megveregetve vállam távozott az ajtón. Megfogtam érintésének helyét kezemmel. Egy ilyen vállveregetést hiányolok apámtól már évek óta. Aztán leengedtem kezem, és mosolyogva szolgáltam ki vevőimet. Aztán rendezgettem a hűtők tartalmát, mikor senki sem volt bent.
 - Ki tagadtak a családból és kell a pénz, TaeHyung? - megfordultam, és egy nálam fiatalabb lány pillantott vissza rám.
 - Nem tagadtak ki, de pénz az kell. Nem élhetünk örökké a szüleink nyakán. Mit adhatok amúgy? - sétáltam közben a pénztár mögé.
 - Csak ezek lesznek - tett le két energiaitalt és egy ragtapaszos dobozt.
 - Honnan van ennyi sebed? Valami bokorban játszottál? - ütöttem be a termékek árait.
 - Álmodtam - nyújtotta felém a pénzt.
 - Ezért vannak az energiaitalok? - bólintott. - Hát, örültem-
 - AhReum.
 - AhReum. Tudod, ha vannak problémáid, a szüleiddel megbeszélheted őket. Biztos vagyok, hogy ők meghallgatnak - elhúzta száját egy halvány mosolyt mutatva, majd megfogva a vett dolgokat, távozott az üzletből. - Fura... - sóhajtottam, aztán folytattam napi rutinom az üzletben.



/SeoNa pov/

A vacsora készítésben elmerülve észre se vettem, hogy Matthew már lezuhanyzott, és engem nézett. Felébredve ábrándozásomból tettem le mindent kezemből a pultra.
 - Akkor a kezedet fogjuk megenni? - sandított a bevajazott tenyeremre. - Hol jártál? Rólam fantáziáltál, hogyan is nézhetek ki a zuhany alatt?
 - Ezt a vajat az arcodba is kenhetem, ha nem veszel vissza nárcisztikus dumádból - egy szemforgatás után a csap felé indultam. - Amúgy sem muszáj mindent elmondanom neked - törölgettem kezem a konyharuhával, míg felé fordultam újra. - Elmentem fürdeni - tettem le a rongyot a konyhaszigetre, és tűntem el a fürdőszobába egy jó húsz perc zuhanyzás erejére. A langyos víz nem felfrissített, hanem inkább elálmosított. Felöltöztem pizsamámba, és még kicsoszogtam, hogy vacsorázhassak valamit. Amire elértem odáig, Matthew befejezte az általam elkezdett ételt, és tálalta is azt a konyhaszigetre. A magas bárszékre letelepedtem, elkezdtem falatozni a könnyed vacsorából, mikor pedig felpillantottam ételemről, a fiú ugyanúgy mosolygott rám, mint délután a parkban.
 - Te nem eszel?
 - De..de - a mosatlan edényeket betettem a csapba, hogy azért ne legyen kupleráj, és még leültem egy kicsit a tévé elé. Lakótársam lehuppant mellém, kivette kezemből a távirányítót, mire csunyán nézve rá vissza akartam szerezni azt. - Nyugi már! Nem is ismered az amerikai csatornákat. Én tudom, hol megy ilyenkor valami normális - sóhajtva adtam fel a harcot a távkapcsért, a televizíó felé fordítottam tekintetem. - Álmosnak tűnsz. Miért nem mész be a szobádba?
 - Még jól vagyok - ráztam meg fejem és elmerültem a sorozatba, amire kapcsolt. Aztán arra emlékszem, hogy pislogtam egy mélyet két ásítás keretében, de vissza már nem nyílt a szemem.

A következő nap reggelén a telefon ébresztőjére keltem, amit nem is én állítottam be. Lenyomtam azt, és felültem. A szobámban találtam magam, viszont nincs emlékem róla, hogyan kerültem oda. Megráztam álmos fejem, hajamat felfogtam egy laza kontyba, és kibattyogtam a fürdőszobába egy mosakodás erejéig. Aztán a konyhában találtam rá átmeneti lakótársamra.
 - Hogy aludtál? - energikusan pattogott a helyiségben, hogy reggelit készítsen.
 - Mit szedtél be, hogy ilyen friss vagy? - dobtam le magam a bárszékek egyikére.
 - Már megszoktam, hogy ilyenkor kelek, de úgy látom, neked kelleni fog egy kis koffein - bólogattam egyetértően. - Addig menj öltözz át, mert indulnunk kell a munkába - sóhajtva visszamentem szobámba, egy egyszerű és kényelmes szettet választottam, hajam pedig egy copfba lengedezett tovább a levegőben. Egy táskába beletettem fejhallgatóm, telefonom és laptopom, és így léptem ki hálószobám ajtaja mögül ismét. - Mehetünk? - nyújtott felém egy hordozhatós pohárnyi kávét és egy papírcsomagban pihenő reggelit. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, majd miután bezárta azt, beért a liftnél, és együtt léptünk be a felvonóba. Csendben vártam, hogy leérjünk a földszintre. Az autónál is kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, miután táskámat a hátsóülésre helyezte. Behuppantunk a járműbe, és elindultunk a BBS America épülete felé. - A barátaid vannak a háttereden? - törte meg a kocsiban honoló csendet egy kicsivel az indulás után.
 - Igen - fordítottam felé fejem. - Amúgy elmondanád, hogy mit kutakodsz a telefonomban?
 - Ébresztőt állítottam csak rajta, mert valaki elaludt tévénézés közben - félszemével rám sandított. - Amikor elmondtam ennek a valakinek, hogy menjen aludni, ha álmos. És ez a valaki igazán leadhatna pár kilót, mert nagyon nehéz volt egy másik valakinek becipelni az alvó fejét a szobájába.
 - Nem gondolod, hogy te vagy gyenge inkább? Többet kellene gyúrnod, nem? - felhúztam szemöldököm, tekintetem a kint elhaladó dolgokra szegeztem, közben kávémat kortyolgattam. Hirtelen már nem is éreztem honvágyat, mert gondoltam, ha megfordulok, TaeHyung arca fog visszaköszönni. Sajnos, ahogy a sofőrre tekintettem, nem Taet láttam.
 - Van valami baj? Furán nézel rám.
 - Semmi, semmi. Csak egy kis honvágy...
Nem sokára leparkolt egy felhőkarcoló előtt, melynek alig lehetett látni a tetejét az autó mellől. Viszont a felhők vígan kúsztak el felette, kinevetve engem és a magasságom. A járdán átsétálva, az oldalamon a táskámmal, léptünk be az épületbe. A folyosó padlózatát végig vörös szőnyeg, a falakat pedig fehér és vörös csíkok fedték. Az egyes ajtókon kis táblák mutatták, hogy mit vagy kit találsz mögötte. Amíg el nem értük a liftet, szinte minden embernek, aki szembejött velünk, mosolyogva köszönt Matthew. Én pedig kicsit úgy éreztem magam, mint mikor YoonGi vitt el először nagybátyámhoz. Szintúgy nem ismertem ott se senkit. A liftben megtudtam, hogy tízemeletes az épület, és mi a legtetejére mentünk. A felvonóból kiszállva folytatódott a vörös szőnyeg útja, viszont mi eltűntünk előle a harmadik ajtó mögött. A helyiségben egyből szembetűnt, hogy az egyik fal helyet csupán ablakok vannak, ezen pedig csak úgy áradt be a természetes fény. Ha viszont zavarta volna az embert a természetes fény, egy fehér róló segítségével simán eltakarhatta az ablakokat. Én viszont azonnal mellé álltam, és csodáltam a New Yorkra nyíló kilátást.
 - Én lassan már kezdem unni ezt a kilátást - lépett mellém Matthew.
 - Miért nem költözöl el akkor?
 - Ide jöttem, hogy önállósuljak. Hova máshova mehetnék, amit nem unnék meg pár éven belül? - lehuppant az egyik irodai székre, és ekkor vettem észre a felszerelést. Mind vadiújnak tűnt a helyiségben.

 - Szóval, akkor melyik gépet szeretnéd, és ott vannak fej-

 - Köszönöm, de inkább a régi, saját cuccaimat használnám - szakítottam félbe mondanivalóját.

 - Értem, akkor máris bekötjük a te géped. Utána pedig belépünk a neveddel a szerverbe - kipakoltam fejhallgatómmal együtt az asztalra, Matthew beállította rajta a szükséges dolgokat, aztán megkért, hogy indítsak valami zenét laptopomon, hogy a hangot is beállíthassa.
 - Ezt te csináltad? - kérdezte, mikor már úgy körülbelül húsz másodperc lement a zenéből.

 - Igen, akkor dobtam össze, mikor a repülőn ültem, ami Las Vegasba vitt.
 - Jó...jó... - mosolygott, miközben a hangokat állította be. - Na, kész is. Egy óra múlva lesz az adás, addig bőven lazíthatsz, megeheted a reggelid. Utána, amikor látod, hogy vörösen ég az a lámpa - mutatott a falon lévő 'in air' feliratra. - akkor adásban vagy, és beszélhetsz a mikrofonba, de angolul ha lehet.
 - Köszönöm, Matthew.


/HoSeok pov/

Egy randevú keretében elmentünk EunJunggal egy nem annyira drága vagy puccos étterembe. Beszélgetünk, mikor megjelent a pincér. EunJung szeme felcsillant.
 - Felvehetem a rendeléseiket? - mindketten elmondtuk kéréseinket, viszont osztálytársam kicsit több flörtöléssel. - Rendben, akkor mindjárt hozom is.
 - Menjünk innen - jelentettem ki, és meg sem vártam, hogy válaszoljon, már fel is áltam az asztalunktól. Kirohantam a helyről úgy, hogy EunJung alig bírt utólérni.
 - HoSeok! - kiabált utánam, amikor ő is kilépett a bejáraton. Megtorpantam, megfordultam, és pont szemtanúja voltam annak, ahogy elesik az utolsó lépcsőfokon, ami a bejárat előtt volt. Visszasiettem mellé.
 - Jól vagy? - gugoltam le mellé.
 - Neked mégis mi bajod van?! - mordult rám.
 - Gyere, segítek felállni - nyújtottam kezem.
 - Nem kell, fel bírok állni magamtól is. Hagyjál! - eltávolodtam tőle, hogy adjak neki teret. Viszont nem sikerült a felegyenesedési kísérlete. Szó nélkül felé nyújtottam újra kezem, amit ezúttal elfogadott. Aztán háttal fordulva neki, kicsit legugolva vártam, hogy felmásszon hátamra. Aztán megfogva combjait tartottam meg őt. Elkezdtem sétálni, vele a hátamon.
 - Meddig fogsz még mással flörtölni, amikor velem vagy? - motyogtam magam elé.
 - Miért nem mondtad, hogy féltékeny vagy? - karolt át szorosabban.
 - Meddig akartad nem észrevenni, hogy zavar?
 - Miért nem mondtad, hogy kedvelsz? - súgta fülembe.
 - Meddig akarsz az enyém lenni?
 - Miért nem ezzel kezdted? - adott egy puszit arcomra, amitől egy adagnyi melegség áradt szét bennem. Megálltam, és óvatosan leengedtem őt a földre. Megfordultam tengelyem körül, aztán arcát kezeim közé csókoltam meg mézédes ajkait.


/YoonGi pov/

HaNeul lakására érkezve egyből szúró pillantásokat kaptam ajándékba. Az előszobában állt összefont karokkal. Miközben macskája dörgölőzött lábamhoz.
 - Hol jártál már megint? Csak ne mondd, hogy HongBin kért meg megint valamire.
 - Nem terem a pénz csakúgy a fákon. Nekem is dolgoznom kell, hogy legyen valahonnan - léptem közelebb hozzá.
 - Nem tudnál nem egy bérgyilkosnál dolgozni? Nem akarok egyszer arra kelni, hogy a rendőrségről hívsz, hogy börtönbe fogsz kerülni. Nem tudok egy gyilkossal együtt élni. Ezért kérlek, dönts. Én vagy az a munka? - elhallgatott, várta válaszom.
 - Te is tudod, hogy szeretlek, de kell a pénz - az állat ekkor hagyta el lábam területét.
 - Meddig akarsz még ott dolgozni? Veszélyeztetni saját magadat? Miért nem elég a rádiós állás? Mit csinálnál, ha családod akarnánk alapítani? A gyereknek mit mondanék, hogyha az apja börtönben van? - emelte feljebb a hangját.
 - Ki mondta, hogy én gyereket akarok? - kicsúszott a számon, aminek nem kellett volna. HaNeulön azonnal láttam, hogy szemei bekönnyeznek.
 - Menj innen, kifelé - higgadtan beszélt. - Tedd le a kulcsod és menj ki a lakásomból - kinyitotta az ajtót és rám sem nézve várta, amíg kimegyek rajta, aztán becsapta utánam a fafelületet.
Sóhajtva, fejemet lehajtva sétáltam a ház előtt ácsorgó motoromhoz. Felültem a járműre, még utoljára felnéztem az épületre, aztán elhajtottam. Konkrétan nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Hagytam, hogy néhány szélfuvallat beszökjön sisakom alá. A szinte üres alagútban pedig könnyedén suhantam végig. Aztán valahogy TaeHyung munkahelyénél kötöttem ki. Leparkoltam motorommal, aztán beléptem az üzletbe.
 - Tanácsokat árultok? - nevettem el magam fájdalmasan.
 - Mi történt már megint, YoonGi?
 - A feleséged általában jobb tanácsokat ad, de mivel ő nincs itt, ezért téged kérdezlek. Mit csináljak? HaNeul döntés elé állított, hogy őt választom vagy a munkát HongBinnál. Aztán megkérdezte, hogy mit csinálnánk, ha családot alapítanánk és én bajba kerülnék. Erre azt válaszoltam, hogy ki mondta, hogy én akarok gyereket.
 - Haver!
 - Tudom, nem kellett volna ilyet mondanom. Most pedig elküldött a lakásából és nem tudom, mit csináljak.
 - Szereted őt?
 - Persze.
 - Akkor mi a kérdés? Nem akarja, hogy bajod essen. Pénzt meg más állással is tudsz szerezni, plusz még ő sem aggódna annyit. Nem kell ezen annyit gondolkodni - megfogta vállam. - Ne gondold túl, YoonGi. Menj vissza hozzá, kérj bocsánatot, aztán pedig mondj fel HongBinnál.
 - Mégsem vagy annyira rossz tanácsadó, mint hittem. Azért SeoNa kedvesebben mondta volna.
 - Inkább menjél, mielőtt adok egy tockost is - fenyegetett meg.
 - Na, ez SeoNás volt - nevettem el magam. - Köszönöm, TaeHyung.