21.rész - Feather

/SeoNa pov/

A reggeli után lassan el kellett kezdenünk készülődni a Trouble-re. Beszéltem telefonon SunYounggal is, hogy biztosították a felszerelést is, szóval minden készen állt. A tükör előtt álltam ismét, karikás szemekkel, amit próbáltam egy csöppnyi alapozóval eltüntetni, és nagyjából sikerült is elhalványítanom azokat, ezek után a hajamat fésültem, mikor belépett a fürdőszobába anyukám.
 - Hagyjad, majd én megcsinálom - vette ki kezemből a fésűt, majd leültetett a földre, ő pedig a kád szélén ücsörögve húztam végig tincseimen az eszközt. - Amúgy mi a baj, SeoNa? Nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki elgondolkozik folyamatosan valamin, mélyen. Egy személy van a dologban? - fonni kezdte hajtincseim egy részét.
 - Egy fiú, akinek van barátnője. Mégis azt hiszem, hogy ő az első fiú, aki iránt másféle érzéseim vannak - hajtottam le fejem.
 - Csak nem az a TaeHyung fiú? Tudod, hogy nem szabad jegyes férfiakkal kezdeni, ugye? - megakadt fülem a 'jegyes' szaván.
 - Mi az, hogy jegyes? Azt hittem, csupán barátnője - emeltem feljebb a tekintetem.
 - A tévét néztem, mikor a hírekben leadták, hogy a KHN Entertainment igazgatója meg TaeIl fia eljegyezték egymást. Tőlem tudtad meg? - álltak meg kezei.
 - Nem, nem. Most jutott eszembe, hogy mondták. Igen, múltkor, ott a kávézóban - lesütöttem szemeimet. - Fejezd be légyszi a hajam. Lassan indulnunk kell az egyetemre YoonGival - egy laza körfonatot csinált két nagyobb tincsemből, ami hátul, tarkómnál találkozott. Megöleltem, majd felvettem a már kikészített ruháimat. Egy fekete, anyagában néhány csillogó szürkés szállal ellátott hosszú ujjú felsőt és egy kék farmert vettem fel. Annyira eltereltek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy a házból kabát nélkül léptem ki.
 - SeoNa! - futott utánam YoonGi, mire visszafordultam. - Nincs rajtad kabát. Nem fázol? - adta rám a ruhaneműt. - Valami baj van?
 - Ideges vagyok kicsit. A Trouble itt van pár órányira, és felfedem, hogy én vagyok Nana. Utána már nem lesz minden ugyanaz - húztam össze kabátom, megérezve a mínuszokat körülöttem.
 - Úgy látom, hogy nem csak ez forog a fejedben - beszálltunk egy taxiba, hogy ne apámnak kelljen elvinni minket, közben nem is válaszoltam osztálytársamnak. Az egyetemig vezető úton meg sem szólaltam. Csupán vártam, hogy odaérjünk. YoonGi kifizette az utat a sofőrnek, aki ezután el is hajtott az intézmény elől. Az épületbe belépve egyből kiolvadtak a kinti hideg levegőtől lefagyott ujjaim. A nagycsarnokhoz érve pedig NamJoon állta utunkat. A szőkeséget nem engedte be, de előlem elállt. A nagycsarnok ezúttal sokkal másképpen volt feldíszítve, mint a múltkor. Girlandok húzódtak a falakon, a színpad talapzatára, ahol a dj pult helyezkedett el, is került egy kevés belőle. A felirat a bárpult mögött még nagyobb lett, mint a tizedik Trouble alkalmával. Díszesebbé, karácsonyibbá vált hirtelen. SunYoung még mindig irányította azt a néhány fiút, akik vállalkoztak a segítségnyújtásra. Viszont amikor megnéztem az arcukat jobban, rá kellett jönnöm, hogy mindannyiukat láttam akkor a lőtéren, hogy mind a nagybátyám csapatából való.
 - SeoNa! - vette észre érkezésemet SunYoung. - Nyugodtan kipróbálhatod a felszerelést. Ismerkedj meg vele - bólintottam, miközben a fiúk engem néztek.
 - Még telefonálok előtte egyet - félrevonultam, majd felhívtam nagybátyámat, hogy kikérdezzem. - HongBin! Mégis miért vannak itt a nagycsarnokban a csapatod tagjai? - suttogva, de mégis veszekedve kérdeztem.
 - SeoNa, drága, tehetek én róla, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ők is oda járnak? A lényeg, hogy érezd jól magad, és ne terheld túl a szervezeted, mert még egyszer nem titkoljuk el anyád elől, hogyha kórházba kerülsz - nyugodt volt hangja, nem is éreztem benne titkolózást.
 - Értettem, leteszem - kinyomtam telefonomat, majd visszafáradtam a dj pulthoz. Egy rövid rögtönzött mixet csináltam a hozzácsatlakoztatott gépen található zenék közül egyből. Ezek után már sokkal jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy kik vannak körülöttem. A saját kis rádiós szobámban éreztem magam. Majd mikor véget ért a zene, a végzős DÖK elnök lépett fel mellém a pódiumra.
 - Most már elhiszem, hogy te vagy Nana - nevette el magát. - És ez egy remek berendezéspróba is volt, köszönjük - elmosolyodva lement mellőlem.
Ezek után csupán sétálgatni tudtam a díszítések mellett, illetve a nézőtéren fel és le, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Percenként néztem telefonom kijelzőjére, egyre gyorsabban telt az idő, egyre közelebb került a Trouble kezdete. Idegesen markolásztam ujjaimat, mikor YoonGi jelent meg a nagycsarnokban.
 - Annyi időre beengedett NamJoon, hogy ezt odaadjam - nyújtott át egy fejhallgatót. - Ez a BBS-es fejhallgatót, amit mindig használsz. Gondoltam, hogy megnyugszol kicsit, hogyha rajtad lesz.
 - Köszönöm, remélem, én is - tettem nyakamba a hozott készüléket.
 - Most akkor megyek is, de majd nézz rám, hogyha elakadna a szavad - simogatta meg vállam, aztán elhagyta a csarnokot.
 - Kezdünk lassan! - visszhangzott SunYoung hangja a falak között.
Elrejtőztem egy függöny mögött a dj pulthoz közel, amikor is elkezdték befelé engedni a diáksereget. Az anyag mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan beszivárognak mind a nagycsarnokban. Természetesen még többen jelentek meg ezúttal, mint az előző bulin. Felkapcsolták a mozgó színes fénycsóvákat, az alap reflektorokat pedig kicsit lejjebb vették. Közben SunYoung kedvesen üdvözölt mindenkit egy italos tálcával a kezében. Ekkor megláttam az én társaságomat, JiYeont és lovagját, a két szobatársat, mellettük még belépett JiMin, EunJung és HoSeok is. TaeHyung beállítatlan frizurájának és arcának látványa csak még jobban felgyorsította szívverésemet. Viszont ekkor eszembe jutottak anyám mondatai az eljegyzésükről, ezzel kicsit vissza is lassult pulzusom.
Ne törődj az érzéseiddel most, SeoNa! - nyugtattam magamat a gondolataim megváltoztatásával. Újra kinéztem a függöny mögül, a szemem máris őt kereste. SunYoung ekkor lépett fel a pódiumra, bevezetőbeszédét taglalta, amikor felém pillantott és intett, hogy fáradjak fel mellé. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam azt. Eltoltam a függönyt, kiléptem mögüle, majd felléptem a lány mellé. Ledöbbent arcokat figyelhettem meg. A végzős átadta nekem a mikrofont.
 - Sziasztok! Kim SeoNa vagyok, és én volnék Nana a BBS-től - meghajoltam enyhén, mire egy tapsvihar tört ki, talán azt is JiYeon kezdeményezte, ahogyan láttam. - Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám, hogy én szolgáltassam nektek ma este a zenét. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Érezzétek jól magatokat - akaratlanul is TaeHyungra terelődött tekintetem. - Nem akartam felfedni, hogy ki vagyok valójában, de mégis így alakult. Talán itt volt az ideje. Ezt most mindenkinek mondom. Ha van valami, amit el szeretnél érni, fuss érte, rendben? - mosolyogtam körbe a tömegen. - Köszönöm - ismét meghajoltam kicsit, majd visszaadtam a mikrofont a mellettem állónak. Megvártam, míg végigmondja a maradék mondanivalóját, a szükséges tudnivalókat, majd ő lefáradt a kis emelvényről, én a dj pult mögé mentem egy mikrofonnal a kezembe, ha valamit be akarnék jelenteni, feltettem a fejhallgatót félfülemre, aztán el is kezdődött a tizenegyedik Trouble buli.

Nem is kellett a diákságra szólni, hogy igyon eleget, kiszolgálták magukat. Egyként mozdultak a zenémre, és az idő telésével belőlem is elpárolgott a félelem és az idegesség. Kezdtem feloldódni, akár egy pezsgőtabletta a vízben. A tömegben elvesző mosolygó, vidám arcok is eltüntették belőlem az aggodalmat. Ha valami ismertebb dalt dolgoztam éppen fel, akkor kórusban énekelték a szövegét. Semennyit sem ittam, de mégis euforikus állapotba kerültem.
Ekkor a magasból egy fehér tollpihe szállt a dj pult közepére. Megfogtam mutató- és hüvelykujjammal, felemeltem kicsit, majd mikor félrepillantottam a kis pihéről, összefutott tekintetem TaeHyungéval. Ismét kihagyott egy ütemet szívem. A zene eközben véget ért.
 - Kedves megjelentek, sikeresen levizsgázottak! - emeltem fel hirtelen a mikrofont. - Úgy gondoltam, mivel szeptemberben nem volt lassú szám, most, így lassan félidőben, hogy én is járhassak egyet, Chanyeol és Punch közös számát teszem be nektek. Fogjátok meg az általatok szeretett, kedvelt személyt és táncoljatok egyet rá. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget - elindult a zene és párokba rendeződtek a diákok. Lefáradtam a pódiumról, egyenesen az italos pulthoz, mivel kiszáradt torkomat helyre akartam hozni.
 - Szóval te voltál Nana mindvégig? - lépett mellém TaeHyung szinte azonnal, miután kikértem italom. Bólintottam egyet válaszképpen. - Nem is sejtettem.
 - Nem is akartam, hogy megtudja az egész egyetem - kortyoltam bele az idő közben megkapott folyadékba.
 - És esetleg Nana eljönne velem egyet táncolni? - nyújtotta kezét. Lenéztem kezére, ezernyi lehetőség ugrott fel előttem, hogy mit mondhatnék.
 - Tudom, hogy HaNeul a menyasszonyod már - toltam el kézfejét. - Nem kellene közben más lányokkal lenned szerintem - nyeltem egy nagyot, majd visszasétáltam az emelvényhez. Körülnézve boldog párokat láttam, vagy éppen azzá alakuló személyeket. - Nem kell megköszönni, hogyha valaki ma este jön össze - jelentettem ki a mikrofonba beszélve, mikor véget ért a dal.

Több órán keresztül boldog voltam, főleg az ugráló tömeget figyelve, szinte beszippantottak maguk közé. A gátlások az italok számának növekedésével párhuzamosan tűntek el a fiatalságban. A kedvemet csupán a néha elém ugró gondolataim rontották el.
A zsebemben lapuló rajz felmelegített. Olyannyira, hogy az leereszkedtem térdre és minden erőmmel elkezdtem ásni. A nem is olyan régen betemetett emlékeim lassan kibukkantak a föld alól. Mindet a kezembe vettem egyesével, a zsebeimbe süllyesztettem, miután megszabadítottam a homoktól őket. Minden egyes emlékkép előkerült abból a gödörből. Utolsóként pedig TaeHyung sötét barna íriszei kerültek kezeim közé, mikor a Jeju-szigeten vizes hajtincsei eltakarták azt helyenként. Abban a pillanatban bekönnyezett szemem, lesütöttem azokat, majd minden képet a zsebembe tettem. Gyengének éreztem magam, mégis felálltam. Nyeltem egy nagyot, ekkor megjelent az a bizonyos gombóc a torkomban. A sírás kerülgetett, mikor egy könny végig futva arcomon lezuhant a földre.
Újabb zenébe kezdtem bele az előző végeztével, miközben JiYeon sms-én járt az eszem. Azon, amit még anyám fürdőszobába érkezte előtt kaptam tőle a délelőtt folyamán.
Tedd fel a piros rúzsod, mert akinek kell, tetszeni fog. Jobban felkelted majd az érdeklődését. Anyukám mindig azt mondogatta, hogyha már használok ilyen színű rúzst akkor tegyem, mikor a kiszemeltemet akarom becserkészni - megtettem, de hasznát nem láttam. Éreztem a rúzs rétegét ajkaimon, többször is gondoltam, hogy letörlöm, mégsem tettem. Miért?

Az elbúcsúzó zenék sora következett. Viszont még én sem akartam a végét, mivel akkor nem volna mivel elfoglalnom magam. Lassan bekúsznának a gondolataim, összezavarnának, cselekvésre késztetnének, amit amúgy nem akarnék. Az utolsó előtti szám...az utolsó szám.
 - Kedves diákok! Elérkezett az utolsó dal, ami egy Miss A remix lesz, mégpedig a Love Song című számuk remakeje - beindítottam az alapot, ráadtam még egy kis basszust, kicsit megcsavartam. És ekkor jöttem rá, hogy TaeHyung ezt a dalt kérte először tőlem a rádión keresztül. Megkerestem az adott személy tekintetét, a tömeg szélén, a bárpultnál találtam rá, ő is éppen akkor fordította meg fejét. Gyorsan elfordítottam fejem, és úgy tettem, mint aki csak élvezi a zenét, közben a szívem ki akart törni mellkasomból. A remixem befejeztével a tizenegyedik Trouble véget ért.
A tömeg elindult kifelé, miután a DÖK elnökök elköszöntek. Megvártam, amíg mindenki elhagyja a nagycsarnokot, csupán aztán sétáltam én is kollégiumi szobám felé. Úgy döntöttem, hogy ott alszom. YoonGiék mind eltűntek a folyosókról, nem is találtam meg őket. A buli heve még a folyosókon is tartott, néhány csókolózó pár elejtve bizonyította, hogy valóban sikerült összehoznom a remek hangulatot. Lassan bandukoltam tovább a szobánk felé, egymagamban. A pillantása. Az emlékek, amiket hátrahagyott, amiket kiástam.

 - SeoNa? - hallottam meg TaeHyung hangját mögülem hirtelen, mire megrezzenve megálltam. - Jobb egyedül? - éreztem, közelebb lépett.

 - Gondolkozni akartam - egyszer csak átkarolta derekamat hátulról. - Mennyit ittál? - lebontottam magamról kezeit és megfordulva szemébe néztem. Dobbant egyet szívem. - Nem ittál - jelentettem ki megrázva fejem. - A szemed részegen nem ilyen. Ha részeg vagy, nem őszinte a csillogás bennük - mutatóujjammal megigazítottam összekócolt haját homlokánál. Mire pedig realizáltam, hogy mit akarok csinálni, már megtettem.

 - Neked pedig bárhogy szépek a szemeid - átkarolt ismét, tartotta a szemkontaktust.

 - Nem kell hazudni, hogy megkapj egy nem is őszinte mosolyt - nem álltam ellen közeledésének.

 - Talán igazad van - alig tíz centi volt köztünk ekkor.

 - Biztos, hogy igazam van - már ajkaimat mérte be magának, de szájára tettem kezemet. - Mint mindig - vigyorogva sétáltam el, majd visszanéztem. - A buli után előbb a fiúk nem hazakísérik általában a lányt? - húztam fel szemöldököm. Tovább mentem, majd végre beért. A szobaajtóig meg sem szólaltunk, néha egymásra néztünk, de egyikünk sem ejtett ki egyetlen szót sem.

 - Megfelel, hölgyem, a hazakísérés? - torpantunk meg a felület előtt.

 - Igen, jó éjt - elképedve nézte, ahogy besétálok a szobába és becsukom az ajtót előtte. Hallottam, ahogy magát vonszolva elindult, sóhajtottam egy nagyot. - Te barom - suttogtam magamnak, majd egyre csak gyorsult szívverésem. - Most mit kellene tennem? - kirontottam a szobából és megfordítottam a már pár méterrel arrébb járó TaeHyungot karjánál fogva, majd ajkaihoz érintettem sajátjaimat. Lehunytam pilláimat és csupán ízleltem az ajkait. Párnái puháknak és édeseknek bizonyultak. Visszaereszkedtem a földre egyenletesen, szemébe néztem és mosolyra húztam számat.

 - Tudtam, hogy meg fogsz akadályozni mindig, amíg te nem akarod - magához rántott ekkor, jobb kezével megfogta arcomat és újabb csókba forrtunk össze. Elmélyítette azt, amíg én szabad kezének ujjait ujjaimmal összekulcsoltam. A szívem már nem torkomban, hanem valahol a fellegekben járt.

 - YoonGi meg fog verni - megszakítottam a csókot.

 - Verjen. Én erre vártam több hónapja - tette egy tincsemet fülem mögé.

 - Jó éjt, TaeHyung - köszöntem el tőle, majd visszasuhantam az ajtóig. Kétségbeesett fejet vágott, mikor visszapillantottam rá. - Kaptál kettőt is, ne vágj ilyen képet, légyszíves, TaeHyung. Mosolyogj nekem vagy nem állok jót magamért - emeltem fel hangom. - Most pedig jó éjszakát! - integettem, aztán becsuktam ajtóm. Egy hatalmasat dobbant szívem ezután. - Úristen! - ereszkedtem le a földig az ajtónak tolva hátam. Megcsókoltam. Én őt. Először csókoltam meg fiút életemben és még most sem hiszem el. Szája ízét még mindig éreztem sajátomon, így nagyokat sóhajtoztam, miközben visszaemlékeztem a pillanatra. JiYeon már ágyában horpasztott, míg én a földön ülve próbáltam összeszedni gondolataimat. Viszont ő most már vőlegény. Méghozzá HaNeul vőlegénye, akit én is ismerek. Nem akarok bekerülni a médiába úgy, hogy én vagyok az a ribanc, aki szétszedte őket. El kell felejtenem őt. Felemeltem kezemet a számig, újra megjelent előttem TaeHyung ajka. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez így nem fog menni - felkeltem a földről és az ágyba dőlve kényszerítettem magamat az elalvásra. Több órán keresztül nem hagytak békén a gondolataim, de mikor végre elszundítottam az álmaim tengere zavart meg.

Áldottam az eget, hogy a dj munkám miatt tegnap nem ittam annyit, ezért nem kezdtem fejfájással a napot. Viszont fáradtnak fáradt voltam. Felültem az ágyban, JiYeon toltál szétesve aludt saját fekhelyén még mindig. Megpillantottam a hajnalodó fényben az asztalára letett kamerát, mely hercege birtokát képezte. A tegnapról eszembe jutott, mintha láttam volna a fiú kezében a Trouble ideje alatt, ezért felkeltem és a készülékkel visszaültem ágyamra. Bekapcsoltam a szerkezetet, megnyitottam a galériát. Megdörzsöltem álmos szemeimet közben. Voltak képek a tömegről, kettőjükről, aztán két rövid videó között lapozgattam, hogy vajon mit rejthetnek magukban. Az egyiket végre elindítottam, és ott, akkor megbántam döntésem. A videó először rázkódott, de aztán kiélesedve a kép HaNeult és TaeHyungot mutatta, amint az egyetem előtt csókolóznak. Ez persze, azok után, hogy az éjjel mi történt, még jobban fájt. A második videót meg sem mertem nézni. Végül rávettem az akaraterőmet, és ismételten meg is bántam. A tömeggel tömött nagycsarnokban éppen az enyelgő EunJungot és TaeHyungot vette fel JungKook még tegnap este. Letettem az asztalomra a kamerát, amint véget ért a videó, majd magam elé bámultam. Nem tudtam, mi a helyes reakció, így inkább elmentem kicsit sétálni a kollégium folyosóján. Az új információkat emésztettem magamban, mikor TaeHyung jelent meg előttem.

 - Bocsánat - visszasiettem a szobámba, mielőtt még bármit is mondhatott volna nekem. JiYeon épp akkor kelt ki ágyából. Beléptem a fürdőszobába, letettem a telefonom a mosdókagyló szélére, majd belenéztem a tükörbe. Osztálytársnőm az ajtófélfának dőlt eközben.

 - Láttam a videókat JungKook kameráján - meredtem magamra a visszatükröződő felületben, aztán egy mozdulattal letöröltem a maradék sminket számról. - Hogy lehettem ilyen hülye? Menyasszonya van. Aztán még ott van EunJung, aki még mindig nyomul rá. És én voltam a harmadik idióta, akit megcsókolt tegnap - ránéztem bekönnyezve. - JiYeon-ah, miért van az, hogy mindig fájdalmat okoz, de még ezek után is kedvelem?

20.rész - A little bit different

/SeoNa pov/

Valószínűleg mindenki készülődött, hogy a holnapi utolsó tanítási órák után elhagyhassa az egyetemet, hogy a téli szünet elkezdésével hazatérhessen, és hogy majd csak a Trouble idejére térjen vissza egy kicsit, aztán még egy jó ideig nem, viszont én ott álltam, támaszkodtam a fegyverekkel teli asztalon. TaeHyung tekintete a mai nap során csupán újra előhozott néhány érzelmet bennem, amit oly figyelmesen eltemettem magamban.

 - Nem, HongBin. Semmi bajom. Csupán szeretném, hogy elküldj egy akcióra - fordultam nagybátyám felé.

 - Meg akarnál ölni valakit? - összefonta maga előtt karjait, a nézésében valami terv formálódott éppen.

 - YoonGi sem ölt még senkit, mégis a csapatodban van - érveltem, mire a szája szélén megjelent egy másoknak talán vészjósló mosoly.

 - Menjetek ki mind - nem is kellett több szó, hogy elhagyja mindenki a lőteret. - Azért vettelek be, mert segíthetsz nekem. Nem foglak még azonnal terepre küldeni. Egyből a mély vízbe? Még nem. Emeld fel először ezt a fegyvert - a tárgy felé nyúltam. - Nem kézzel. Tudom, mire vagy képes. Én is anno, még mondjuk úgy, fénykoromban, képes voltam arra, ami neked véletlenül sikerült - ott volt akkor? - Megpróbálod újra? - megfordultam, a fegyvert kezdtem el figyelni, elemezni minden pontját, majd elképzeltem, ahogyan felemelem, de mégsem nyúltam hozzá. A tárgy megmozdult, amit nem is hittem el, képzelgésnek véltem. Tovább koncentráltam, és a pisztoly felemelkedett, de épphogy pár centire, azután pedig úgy éreztem, mintha egy hete nem aludtam volna. - Nagyon jó, egy kis gyakorlás és tökéletes lesz. Hihetetlen, hogy te is ezt örökölted - kalandozott el.

 - Megpróbálom még egyszer magasabbra - kiürítettem valamennyire az elmém és minden erőmet arra irányítottam, hogy sikerüljön a művelet.

Nem is olyan régen még semmit sem tudtam arról, hogy ilyet is tudok. Semmit sem tudtam a boszorkánysággal megáldott családomról. Azt hittem, hogy egy teljesen normális kertvárosi család vagyunk. Rájöttem, hogy mégsem. Még egy átkot is örököltem, miszerint csupán egy embert szerethetek egész életemben, hogy nem vagyok képes valaki másba szerelmes lenni. Aztán itt ez az áldás, ami azt nyújtja nekem, hogy tárgyakat tudok felemelni, a telekinézis. Mégis mindig felmerül bennem egy kérdés, mióta ezeket a tudtomra adták. Miért születtem ilyenek és mi a valódi célja ezeknek? És e kérdés mellé odacsúszik mindig még egy. Valóban TaeHyung az az egy ember?
Éreztem, agyam kimerül erejéből, végtagjaim is kezdtek gyengülni, mégis folytattam. Aztán már csak azt vettem észre, hogy összeesek hirtelen és a fejem is beverem valami kemény dologba, majd elsötétült minden előttem. Nem hallottam semmit, nem érzékeltem semmit, csupán lebegtem a sötét űrben.

/TaeHyung pov/

A téli szünet már nagyon be akarta tenni a lábát, mindjárt szenteste is, de én mégis a kollégiumi szobámban ültem és próbáltam eldönteni, hogy hazamenjek-e az ünnepekre vagy sem, akkor pedig egy hívásom érkezett.

 - Ha még szeretnéd, hogy teljesítsem a kérésedet SeoNával kapcsolatban, akkor gyere a KyungHee Kórházba. A kórterem számát elküldöm üzenetben - YoonGi hangja nyugodt volt, ahhoz képest, hogy mit közölt velem. Aggódni kezdtem, hogy mi történt vajon. Gyorsan egy taxiba pattantam és az adott címre irányítottam a sofőrt. Közben telefonomra megérkezett az sms szobatársamtól. A recepcióhoz lépve megkérdeztem merre kell mennem ahhoz a bizonyos kórteremhez, és futásnak is eredtem. Az ajtó előtt kicsit megpihentem, mikor épp YoonGi lépett ki a helyiségből. - Úgy látom, hogy döntöttél - csukta be maga mögött az ajtót. - SeoNa elájult a kimerültségtől. Az orvosok szerint holnap felébred majd, de nem szabad siettetni. Addig is jó, hogy pihen egy kicsit. Amúgy a másik dolgot illetve. Még mindig szeretnéd megszerezni a szívét? - ekkor kilépett egy idősebb férfi is a kórteremből, de biztos, hogy nem egy orvos ruházata alapján.

 - Biztosan te vagy TaeHyung, igaz-e? Én Kim HongBin vagyok, SeoNa nagybátyja - mutatkozott be.

 - Igen, Kim TaeHyung - hajoltam meg kicsit illedelmesen.

 - Akkor én megyek is, fiatalok. YoonGi, szólj, ha valami történik, rendben? - fordult még osztálytársam felé, majd eltűnt a folyosó végén.

 - Menj be hozzá. Ezzel egy szívességet teszek, szóval vigyázz rá - megveregette a vállam, majd ő is távozott mellőlem. Beléptem a helyiségbe. SeoNa alvó alakja feküdt a kórházi ágyon, mozdulatlan kezéből az infúzió csöve lógott.

 - Mit műveltél magaddal, te lány? - suttogtam és odahúztam egy ülőalkalmatosságot ágya mellé. - Ha felébredsz, nem tudom, hogy mit fogsz szólni látványomhoz, de én elterveztem, mit fogok csinálni. Megkérdezem majd, hogy jól vagy-e, talán megfogom a kezed. Azután meg itt kell, hogy hagyjalak - lehajtottam a fejem és sóhajtottam egy mélyet. - Apám kedvéért össze kell házasodnom HaNeullel és azért tudlak itt hagyni, mert tudom, hogy YoonGi úgyis vigyáz rád bármikor. Lehet, hogy meg kell bántanom téged azért, hogy eltávolodjunk végre, de mégis talán ez a legjobb megoldás. Szóval, nyisd ki a szemed, hogy megtehessem, amit elterveztem, SeoNa! - szipogni kezdtem, és ujjaimat az övéi közé futtattam. - Kérlek...

Az elkövetkezendő nap volt az utolsó a tanítási napok sorában. Folyamatosan magam mellé pillantgattam, az üres helyet bámultam, ahol előtte egy mosolygós lány ült, ő. Amint befejeződött Kim tanár úr tanórája is, siettem vissza a kórházba, ahol még mindig az alvó SeoNát találtam. Egészen a látogatási idő végéig maradtam. A következő nap is elmentem hozzá, ezúttal is csak a mozdulatlan osztálytársnőmhöz tudtam beszélni. Viszont mindenről beszámoltam neki. Hogy milyen idő volt odakint, hogy milyen a közlekedés, hogy mennyire szerettem volna, hogy felébredjen.

Másnap pedig el is érkezett a karácsony. Szüleim és HaNeul is számtalanszor keresett mobilomon, mégsem válaszoltam nekik. A látogatási idő elejétől fogva SeoNa mellett ültem és néztem, ahogyan veszi a mély levegőket álmában. Aztán egyszer csak nyitogatni kezdte szemeit, olyan lassan, ahogyan az infúziója csöpögött.

 - TaeHyung? - nézett rám nevemet suttogva, mire szívem hevesebben vert a megszokottnál. Feltornázta ülésbe magát, szinte meg sem bírtam volna állítani ebben, majd gyengén, de átkarolt nyakamnál. Ez a tette pedig egy új terv létrehozására, és az eredeti elpusztítására sarkalta gondolkodásomat. Átkaroltam én is és simogatni kezdtem hátát. A melegsége, amit átadott egyből szétáradt bennem. Ezután lassan visszadőlt a párnái közé.

 - Jól vagy? - pattant ki belőlem a kérdés.

 - Igen, de hogy-hogy itt ülsz? Milyen nap van és hogyan kerültem ide? - nézett körbe.

 - December huszonötödike van és azért vagy itt, mert a kimerültségtől elájultál. Legalábbis YoonGitól így tudom. Én meg azért vagyok itt, mert... - vigyázok rád és mostantól mindig is ez lesz az elsődleges feladatom. - YoonGi megkért, hogy amíg ő elugrik valahova figyeljek rád, hátha felkelsz - egy kis csend után újra megszólaltam. - Szólok az orvosnak, hogy felkeltél - és azzal a lendülettel már ki is mentem az ajtón. A legközelebbi orvost, akit találtam a folyosón leszólítottam és elvittem a szobájába. Megvizsgálta, hogy milyenek az életjelei, majd elmosolyodva taglalta az adatokat. Közben a hátam mögött a kezeimet összekulcsoltam, így leplezve azt, hogy mennyire remegnek kézfejeim.
 - Úgy látom, minden rendben - lapozgatta a kórlapot. - Ma még nem mehet haza, de holnap már igen, viszont holnap még pihennie kell és, ha jobban érzi magát, akkor óvatosan ugyan, de bármit csinálhat. Ha ismét felmerülne valami, akkor a felírt gyógyszert vegye be, rendben? - a lány szintén mosolyogva bólintott egyet. A köpenyes férfi elhagyta a helyiséget, így ismét kettesben maradtam SeoNával.
 - Nem kell vigyáznod rám. Hazamehetsz, ha szeretnél. Most már nem lesz semmi bajom. Eddig sem kellett volna senkinek sem itt maradnia mellettem - már éppen megindultam volna kifele, mikor újra megszólalt. - Ott a teremben. Pár nappal ezelőtt. Amikor ketten voltunk. Nem tudtam olvasni a szemedből. Mire gondoltál?
 - Semmire - Hogy milyen szépek a szemeid. - Csak nem értettem, hogy miért vagy még ott - Hogy mennyire nagyon meg szeretnélek ölelni.
 - Éppen fel akartalak ébreszteni, mert vége volt az órának - elnézett az ablak irányába. - Viszlát a Troubleon, akkor - bólintottam, majd a valódi mondanivalómat visszatartva távoztam a kórteremből. Megcsuktam magam mögött az ajtót, aztán el is hagytam a kórházat. Taxiba ülve indultam el hazafelé, miközben a kinti hideg tájat bámultam. A deres felületeket az utcákon, a növények megfagyott ágait. Miért nem mondtam el neki az igazi gondolataimat? Miért nem öleltem át szorosabban? Elővettem zsebemből telefonom, belementem névjegyzékembe, SeoNa névjegyére, aztán inkább lezárolva ölembe engedtem kezem. Engedd el őt.


/SeoNa pov/

Térlátásomnak köszönhetően láttam, amint bólint egyet utolsó mondatom után, aztán el is hagyta a kórtermet. Amint hallottam az ajtó kattanását, megfordítottam fejemet. Tényleg elment. Könnyek gyűltek szemembe, felfelé nézve pislogtam párat, nehogy legördüljön az első arcomon, különben nincs visszaút könnyeim folyójának.
Oldalra pillantottam, a kis éjjeli szekrényen telefonom feküdt. Kissé még erőtlenül elnyújtóztam a készülékig, majd a híváslistámon nem fogadott hívások sora lebegett. Túlnyomó többségben szüleim voltak. Ezért visszahívtam anyukámat, aki olyan sebesen vette fel a telefont és szólt bele, hogy szinte megijedtem.
 - Minden rendben? Történt valami? - jöttek is egyből a kérdések.
 - Semmi baj, anyu - a legfrissebb, legtisztább hangszínt erőltettem magamra. - Nyugodj meg, csak eltüntettem a telefonomat, még rezgőn is voltam és most találtam meg. Sajnálom, hogy nem vettem fel - éreztem, hogy a vonal másik végén kezd megnyugodni.
 - Akkor minden rendben? - lenéztem kezemre, melyből az infúzió lógott.
 - Persze - mosolyodtam el, hogy minél hihetőbb legyek. - Ah, igen. Ma nem megyek haza, mert JiYeon tervez valamit, de holnap igen. Viszont utána huszonhetedikén ismét visszajövök, mivel akkor van az egyetemi Trouble, de utána már a tietek vagyok. Otthon szeretném tölteni a szünetet ezek után - szülőm hangja már boldogabb volt, kevésbé aggódó. El kezdte mesélni a terveit az időre, míg otthon tartózkodom, viszont nekem gondolataim már máshol jártak.

Másnap, ahogyan az orvos is mondta, kiengedtek, így YoonGi és a nagybátyám el is jöttek értem, hogy hazavigyenek. Még mielőtt beszálltam volna a fekete járműbe, körbenéztem. Egy bizonyos személy pillantását kerestem, de nem jelent meg.
 - Gyere, SeoNa! Hideg van - szólt odabentről a szőkeség, így behuppantam mellé. Útközben kiváltottuk a gyógyszer receptjét, amit kaptam a kórházban, majd elfuvaroztak hazáig. - Bekísérlek - pattant ki osztálytársam is a kocsiból.

 - Boldog karácsonyt és ne erőltesd meg magad még egyszer, SeoNa - fűzte még hozzá HongBin, aztán elhajtott a másik irányba. Besétáltunk az épületbe, anyám azonnal egy öleléssel köszöntött minket. A konyhába sietett, ahonnan szokásosan isteni illatok szállingóztak. A nappaliba sétálva már állt az a fa, amiről már egyéves koromban is sunyiban lopkodtam a díszeket. A helyiség közepén a szőnyeg is arra a színesebbre volt kicserélve, melyen annyit kúsztam-másztam, míg meg nem tanultam járni normálisan. Az asztalon ugyanolyan mézeskalács emberkék sorakoztak egy kosárban, mint anno kisgyerek koromban, mikor olykor elcsentem egyet titokban, mikor szüleim nem figyeltek. Minden ugyanolyan volt, mégis egy valami nem. Én. A bennem kavargó érzések arra késztettek, hogy visszamenjek ahhoz a buckához és kiássak mindent. Az az melegség, amit ölelésével adott át még mindig körülölelt. Leültem a konyhába az ebédlőasztalhoz, nem sokára apám is megérkezett a helyiségbe és neki is álltunk enni. A finom illatok gyomromat csupán még éhesebbé tették, de a gondolataim nem akörül forogtak, hogy kezemet felemeljem, így csupán piszkáltam az ételt. Édesanyám eközben mesélt bőszül valamit, de egész máshol jártam. Amint befejeztük az étkezést és eléggé elégedett volt anyám az átadott ajándékok terén, felvonultunk YoonGival a szobába. Míg ő lezuhanyzott, én a telefonom kijelzőjét figyeltem. Rávettem magam, hogy megnyomjam azt a fránya gombot és felhívjam TaeHyungot.
 - Szia - szóltam bele, mikor felvette. - Elfelejtettem boldog karácsonyt kívánni. Szóval, boldog karácsonyt és köszönöm, hogy vigyáztál rám addig, míg YoonGi nem volt ott. Te jól vagy, ugye? - nem hallottam semmi választ. - TaeHyung?
 - Nektek is boldog karácsonyt és jó éjszakát - bontotta is a vonalat és furcsállva vettem el a készüléket fülemtől.
 - Olyan fura volt a hangja. Biztos jól van? - néztem a telefonomra.
 - Kiről beszélsz? - ült le mellém az ágyra YoonGi.
 - Felhívtam TaeHyungot, hogy boldog karácsonyt kívánjak és, hogy megköszönjem, hogy addig bent volt mellettem, amíg te elmentél valamiért, de olyan fura volt a hangja. Nem is tudom. Mondott neked valamit? - felhúzta fél szemöldökét és megtörölte még kicsit nedves haját.
 - Tudod, hogy végig ő volt melletted, míg nem voltál ébren, ugye? - kérdően néztem rá. - Ő volt bent azóta, mióta bekerültél. Amikor pedig a téli szünet elkezdődött, akkor már bement a látogatási idő kezdetétől. Muszáj volt elmondanom, mert a végén eltitkolta volna. Csakhogy tudd, hogy érez ő. Mindjárt jövök, hozok egy kis vizet - kiment a szobából és én egyből a hallottakat kezdtem el feldolgozni. Köszönöm, YoonGi. Így már minden más... 

A reggelt igazán korán köszöntöttem, mivel a kiásott gondolataim ismét tették dolgukat és nem hagytak aludni. Felültem az ágyban, YoonGi még jó mélyen aludt mellettem a földön. Átléptem felette és kicsoszogtam a fürdőszobába a telefonommal. Mikor arcmosás után megláttam a képernyőn a mai dátumot, frászt kaptam.
 - Huszonhetedike? Ma van a Trouble? - a visszatükröződő felületre néztem. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak. - Így kellene megmutatkoznom elsőként, mint Nana? - hajamat fülem mögé tettem, majd visszamentem a szobámba, kicsit meglökdöstem osztálytársamat, hogy menjünk le reggelizni és mikor végre leültünk az asztalhoz, szüleim is megérkeztek az ebédlőbe. Vígan mesélte el édesanyám, hogy milyen vicceset álmodott, közben én valahogy még mindig nem a földön jártam. - Vajon fent van már? - csúsztattam kezemet a telefonom mellé zsebembe.
 - Hm? - fordult felém YoonGi.
 - Hangosan gondolkodtam - tettem kezemet az asztalra.
 - Ha el akarod mondani, min gondolkodtál, csak nyugodtan - mosolyodott el, majd visszafordult étele felé. Tudni szeretnéd, hogyan érzek a szobatársad iránt?

19.rész - Give a seat for Nana

/SeoNa pov/

Lassan ballagtam egymagamban a kollégiumot és az egyetemet összekötő folyosón. Az ajtó mellett, mely után az aula tárult az ember szeme elé, a faliújságon egy színes plakát keltette fel az ébredező kíváncsiságomat. Talán elhaladhattam már többször is előtte, de csupán ez alkalommal álltam meg és fordultam szembe az A3-as lappal. A cím fogta meg igazán a tekintetem. The dj of the 11th Trouble. Aztán elkezdtem olvasni a lentebbi részleteket. Dj-t kerestek a félév végén tartandó Troublere. Bárkit beajánlhatott az ember, aztán NamJoon és SunYoung, a DÖK elnökei, fogják meghozni a végső döntést. Elmosolyodtam, majd tovább vánszorogtam az első órám helyszínére. A lábaim alig akartak felébredni, míg sétáltam, így szinte gyök kettővel haladtam célom felé. Viszont mégis kicsit máshogy éreztem magam, nem afféle fáradság, ami az érzéseim súlyától szokott lenni, hanem valóban az alváshiányom miatt ezúttal. A helyemre ülve próbáltam felfrissülni a YoonGi által hozott kávétól, miközben tanárunk a tananyagot hadarta. Ekkor megszólalt a fali kutya, és egyből egy ismerős hang csendült fel belőle.

 - Kedves diákok! - SunYoung köszöntött mindenkit kezdésképpen. - Mint tudjátok, december végén, pontosabban huszonhetedikén, vasárnap lesz megtartva a tizenegyedik Trouble, de kihangsúlyozom, hogy csupán azok jöhetnek, akik átmentek a félévi vizsgákon. Most pedig minden évfolyam minden diákja részt vehet az eseményen, mivel ez nem csupán az elsőévesek bulija. A szót pedig átadom NamJoonnak - ekkor pedig a mélyebb hang szólalt meg. Hallgattam anélkül, hogy felnéztem volna füzetemről. A fiú témája a buli dj-jéről szólt. Két különböző nevet említett, melyek számomra nem sokat mondtak, viszont felemeltem fejem a következő mondatára.

 - A harmadik pedig Nana, a BBS csatornától, ez a név ma reggel került hozzánk. Egy hetetek van, hogy kiválasszátok a három közül, kit szeretnétek a Troubleon látni, kit szeretnétek, hogy felrázzon titeket azon az están. Nálunk tudjátok leadni a szavazatotokat. Addig is, jó tanulást, minél több diákot szeretnék látni huszonhetedikén szokásosan a nagycsarnokban! - majd elcsendesült a hangosbemondó. Az osztály körülöttem susogni kezdett Nanáról, hátranéztem JiYeonra, aki gyanúsan vigyorgott vissza rám, ebből tudtam, hogy ő ajánlott engem.

 - Halljátok! Mi lenne, ha mind egyre szavaznánk? Döntsük el mi a dj kérdést - szólalt meg szobatársam felállva. - Legyen Nana, biztos mind ismeritek őt - biztatta az osztályt, mire beleegyező arcok jelentek meg.

 - Mi van, ha ő nem tud eljönni? - érveltem az ötlet ellen.

 - Az egyetem nem sokára támogatást fog kapni a KHN Entertainmenttől, szóval akármennyit tudnak adni Nanának csakhogy eljöjjön - a füzetét bámulva jelentette ki mellettem TaeHyung. - Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember, mint ő nem hagyna ki egy ilyen bulit. Sőt, ezen az egyetemen sok rajongója is van, ahogy hallottam - egyre jobban fogtam a fejemet.

 - Akkor ez eldőlt? Tanár úr, Ön ismeri Nanát? - bólintott tanárunk, majd egyként hangzott fel a diákság a terembe, akik a harmadik lehetőséget akarták, Nanát, vagyis engem.

Nem sokára kicsengettek, JiYeon pedig olyan gyorsan próbált meg kihúzni a teremből, ahogyan csak tudott, de nem volt elég, mert még így is elkaptam haja végét a földszinti folyosón.

 - Nem szeretnél valamit mondani, drága szobatársam? - húztam vissza hajánál fogva magam mellé. - Esetleg valamit a Troubleről? - fülét farkát behúzta, mint mikor egy kutya valahol a házban végezte el a dolgát, viszont gazdája rájön. - JiYeon-ah?

 - Rendben, én voltam, aki beajánlott - elengedtem haját. - Miért? Egész életedben rejtegetni akartad, hogy ki vagy? - fordult felém, ezúttal kicsit megbátorodva.

 - Magánéletet akartam. Elkülöníteni a dolgokat, de most már mindegy. Úgyis mindenkit meggyőztél, hogy Nanát válassza. Nincs visszaút - elnéztem a lépcsők felé, ahonnan YoonGi közeledett, azonnal mellénk sietett.

 - Nana, beszélhetnénk? - fordult felém, mire bólintottam. - Az órán találkozunk, JiYeon - azzal a lendülettel pedig arrébb sétáltunk. - Nincs kedved elmenni valahova órák után? Kávézni egyet esetleg? - már éppen válaszoltam volna, mikor folytatta. - Viszont nem csak mi ketten lennénk - húzta kellemetlen vigyorra száját. - TaeHyunggal és a barátnőjével kávéznánk egyet - átfutott rengeteg lehetőség az agyamon, hogy vajon, honnan jött ez a hirtelen ötlet. Gondolatban megvontam a vállam, nem nagyon érdekelt az oka, majd egy bólintással elfogadtam a kávézás ötletét.

Rávigyorogtam a buckára, mely alatt emlékképek voltak, majd rálépve a frissen elásott földrészre tovább haladtam az ásóval a kezemben. Viszont még visszafordultam, a virágot, melyet TaeHyung rajzolt nekem lehelyeztem a földkupacra, hogyha majd egyszer emlékezni akarnék, tudjam, hová ástam el emlékeimet. Addig viszont nem akartam arra sem visszaemlékezni, hogyan néztek ki a körvonalak azokon a bizonyos kimerevített képeken. Sétáltam a földet nézve az elhagyatott síkságon, ahogyan süppedt be talpam az elszáradt növények közé, kicsit védtelennek éreztem magam. Bármikor eleshettem volna, akár egy őzgida, aki első lépéseit tette meg. Pislogtam egyet, mire már nem barna földet néztem, hanem szürkés betont. A levegő is hidegebb lett körülöttem, ezért felemeltem fejem. Mellettem battyogott a szőkeség, aki úgy nézett rám vissza, mint aki kérdezett valamit, szemöldökeit is kérdően húzta fel. Talán pont lemaradtam a kérdésfeltételről.

 - Kérdeztél valamit? - szólaltam meg végre. - Sípolni kezdett a fülem és nem értettem. Elismételnéd? - mosolyodtam el.

 - Van bármi baj azzal, hogy TaeHyungékkal fogunk egy kis időt eltölteni?

 - Nem - megráztam a fejem őszintén. - Meg szeretném ismerni a barátnőjét - betértünk a szokásos kávézóba, nem messze az egyetemtől. Elfoglaltunk egy négyes asztalt, majd vártunk a páros érkezésére, akik nem is olyan sokára megérkeztek köreinkbe, kézen fogva. Az a SeoNa, akit lelőttem a lőtéren nem is olyan rég talán sóhajtott volna egyet kissé elfordulva, aztán egész kávézgatás alatt fájdalmasan nézte volna a párost, valószínűleg belül ismét összetört volna. Viszont az a SeoNa, aki éppen ott ült csupán elmosolyodott a két fiatal láttán. - Üljetek le, nyugodtan - mutattam a két szabad helyre előttünk. - Milyen csinosak vagytok így együtt. Amúgy én Kim SeoNa vagyok, mi még azt hiszem, nem találkoztunk - mutatkoztam be.

 - Kim HaNeul - mosolyra húzta száját, majd a két fiúra néztem, akik ugyanolyan arckifejezéssel és felhúzott szemöldökkel néztek rám.

 - Most mi van? Ismerkedek - nevettem el magam. - Amúgy szép neved van, TaeHyung jól választottál - tekintetem a megszólítottra fordítottam. - Mesélj magadról - újra HaNeulre figyeltem. Amíg TaeHyung elfáradt a pulthoz hozni négyünknek egy-egy italt, addig mesélt magáról és a családjáról. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy ő fogja támogatni az egyetemet, és hogy ezáltal ismerte meg osztálytársunkat is. Fél órával később elmentem vele a mosdóba, és amíg a sminkjét igazította, én kezet mostam, közben szólásra nyitottam számat. - Nem akartam TaeHyung előtt megkérdezni, de amúgy volt már barátod? Biztos volt, mert valószínűleg bomlanak érted a férfiak - megállt keze, leeresztette, majd fejét leszegve nézte azokat, arcán úgy tűnt, egy seb közepébe találtam.

 - Volt egy fiú, kicsivel több, mint egy éve - lassan kezdett bele a történetbe. - Több napig nagyon jól esett a közelsége, a melegsége, amit árasztott magából. Még mindig emlékszem az utolsó mondataira, mielőtt még elváltunk volna - belenézett a tükörbe. - Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember már nem fér bele - vett egy nagy levegőt. - Ezt mondta nekem utoljára. Azóta is fáj, viszont el kell felejtenem őt, mert itt van most nekem TaeHyung - elmosolyodott, de láttam azt a szomorúságot a boldogsága mögött.

 - Tudom, kicsit elege lehet az embernek, ha túl sok van az érzésekből, de akkor miért nem vágsz neki vissza? - a visszatükröződő felületre terelte tekintetét ismét, eldöntötte fejét, a pillantását pedig felém fordította ezek után.

 - Éppen azt teszem. Na, menjünk inkább, mert a végén azt hiszik, hogy belefulladtunk a vécébe - elindult kifelé, aztán én is követtem őt. A kávézgatás alatt próbáltam nem a HaNeul által mondottakra koncentrálni, de nem nagyon sikerült. Újra és újra lejátszottam a mondatait a fejemben. Aztán felfedeztem valamit. Azt, akit már tíz éve védelmezek...

Körülbelül két óra, néhány történet, perceken át folyó nevetgélés után szétszéledtünk. Együtt léptünk ki ugyan a kávézóból viszont TaeHyung és HaNeul beszállt a lány autójába, majd el is hajtottak mellőlünk. Mosolyogva integettem az elhaladó járműnek.
 - Ismered őt, ugye? - tettem le kezem, de fejem nem fordítottam meg. Egy helyeslő válasz hangzott el tőle. Egy apró sóhajtást véltem felfedezni a válasza után, és szinte láttam magam előtt, ahogy a zsebébe mélyesztette a kézfejeit, közben várta, hogy neki álljak őt faggatni. - Egy évvel ezelőttről? - hümmögött egyet. - Miért hagytad el?
 - Nem éreztem ugyanúgy, mint ő - rövid, de mégis jelentőséggel bíró mondattal válaszolt.
 - Értem - elindultam vissza az egyetemre, meg sem fordultam, mégis éreztem jelenlétét mögöttem. - Nem foglak faggatni a múltatokról. Nem is nagyon érdekel. A lényeg, hogy az életedben már volt nálam sokkal jobb nő is, még ha nem is maradtál mellette - mondtam magam elé, amit gondoltam. - Pedig mennyivel jobb lehetett volna neked - beléptem az egyetem területére. - Egy gazdag nő oldalán lenni, igazi mennyország, és még hozzá szép is - a kollégium folyosóit szeltem, majd mielőtt még a szobámhoz értem volna, két kar körém fonódott, átöleltek, megtorpantam azonnal.
 - Éppen ezért hagytam ott - szólalt meg fülem mellett egész halkan, aztán elengedett és visszapillantás nélkül a saját rezidenciájuk felé indult, végül el is tűnt a folyosóról.
Képek villantak be, olyan élesen nyilalltak bele fejembe, akár egy frissen élezett kés. Gyermekkori emlékek. Hirtelen ugrottak elém, meg is mosolyogtattak. YoonGi mindig így ölelt meg, mikor még általános iskolába jártunk. Talán azt bizonyították nekem, hogy a szőkeség sosem felejt el semmit, hogy ő nem gödröt ás, és abban eltemeti emlékeit, hanem inkább azokat használja fel, hogy minél cirádásabb tornyot építsen. Ő talán jól játszott a kártyáival, jóra használta fel őket. Én nem.
Betértem kollégiumi szobámba, JiYeon asztalánál ült, nagyban jegyzetelt. Beljebb sétáltam a helyiségben, ledobtam kabátomat székemre, majd bedőltem ágyamba. Egy halk sóhaj kíséretében fordultam hátamra, hogy a plafonnal nézzek farkasszemet. Szobatársam felkelt székéről és ágyam mellé kuporodott, szokásához híven várta a történtekről való beszámolómat.
 - HaNeul...Kim. Ha. Neul. Ez a neve annak a lánynak, aki megszerezte egyszer magának YoonGit, most pedig TaeHyungot. Viszont a sorstól talán mindent megkapott, amit lehetett. Szép és gazdag bármilyen erőfeszítés nélkül. Én meg csupán annyit tudtam tenni, hogy ott hagytam azt a rohadt kupacot a síkság közepén, alatta az érzéseimmel. De úgy érzem, jó lesz ez így - felültem ágyamban. -JiYeon-ah, vegyünk rá mindenkit, hogy Nanát válasszák - furcsálló tekintetet kaptam irányából, mivel eddig ellenkeztem, de utána vázlatolta, hogyan is válthatnánk valóra a tervet.

Végső visszaszámlálásnak tűnt ez az egy hét, mialatt a diákokat meggyőztük, hogy Nanát, azaz engem, válasszák.

A tanítási napok úgy kezdődtek mindig, hogy DÖK elnökeink bemondták, mennyi nap van még hátra a szavazás lezárásáig, illetve a Troubleig. A folyosókon SunYoung egy kosárból osztogatta a kicsinyke zászlós kitűzőket, melyeken a 'Trouble!' felirat díszelgett az egyetem színeiben, így készítve fel a diákokat a bulira. Mialatt elmentem mellette, nekem is adott egyet, zsebre tettem azt és mikor az órán ültem, elővettem. Simogattam a rajta található betűket. Ideges voltam, és egyre csak fokozódott bennem az érzés, mikor az utolsó nap következett a szavazás lezárása előtt.
Másnap, pedig az első óra vége felé elkezdett recsegni a fali kutya, mindenki felfigyelt rá. Megköszörülte torkát az elsőként felszólaló, aztán kedvesen köszöntött minket SunYoung.
 - Jó reggelt mindenkinek! Elérkezett ez a nap is. Most fogjuk bejelenteni a Trouble dj-jét, ami a ti szavazataitok alapján dőlt el. Eléggé egyöntetűen adtátok le szavazataitokat, szóval nem is volt kérdés, hogy a tizenegyedik Trouble dj-je ezúttal - hatásszünetet tartott, mialatt én a szívroham szélén álltam. A helyiségben síri csend honolt. - Nana lesz, a BBS-től - kiengedtem az eddig benntartott levegőmet, körbe néztem, örömteli arcokat figyeltem meg a teremben. - Nos, akkor találkozunk vasárnap, ha mindenki átment a pénteki, egyben utolsó vizsgán. Viszlát ott! - elhalkult a lány hangja, ezzel párhuzamosan az osztály hangereje növekedett. A zsivajból kihallott foszlányok nagy részben a bulira való előkészületekről szóltak, viszont mind közül meghallottam TaeHyung hangját.
 - Te is jössz, igaz, SeoNa? - padtársam felé fordítottam fejem. - Jössz a Troublere, nem?
 - Ah, persze - jutott el végre az agyamig, hogy engem kérdezett. - Elhozod HaNeult is? Biztos beengedik az egyetem támogatóját.
 - Nem hinném, hogy lenne rá ideje, de majd megkérdezem, ha találkozok vele - megszólalt a csengő, így elhagytuk a termet. Én azonnal felkerestem a két DÖK elnököt, mielőtt a következő órám helyszínére mentem volna. Megpillantottam a két keresett személyt, odasiettem hozzájuk, meglepve néztek rám. Elmagyaráztam a helyzetet nekik, majd nagy nehezen, de elhitték a végére, hogy valóban én vagyok Nana.

Az idő, miután kiderült a szavazás eredménye, talán direkt egyre lassabban akart telni. Ezalatt pedig úgy éreztem, lépésenként haladok visszafelé a gödörhöz, melybe emlékeimet temettem.
Az utolsó tanítási óránkon már szinte mindenki aludt, valami folytán, mintha csupán a mi osztályunkat érte volna el ez az álmosság. A tanár is tudta, hogy már nagyon sok órát végig ültünk, így nem fegyelmezett annyira. Egyszer, miközben magyarázta az aktuális tananyagot Mr. Kim, félre pillantottam. Padtársam a fejét a padra döntve aludt, vállai egyenletesen emelkedtek minden egyes lélegzetvételénél. Annyira elmerengtem arca elemzésében, hogy észre sem vettem, hogy körülöttünk már mindenki eltűnt. Kicsengettek és amilyen gyorsan csak tehették elhagyták a termet. Én viszont nem siettem sehova. Letettem kezemből tollamat, mutatóujjammal félre húztam egy tincset szeme elől. Még egy lépés. Félre döntöttem fejem, figyeltem, míg békésen aludt. Még egy lépés. Újra felemeltem kezem, arca felé nyúltam, mire megfogta kézfejem. Kinyitotta szemét, majd felkelt a padról, eközben sem engedett el. Egyenest a szemembe nézett. Még két lépés. Megszorította ujjaimat, majd összeszedve tanszereit, elhagyta a helyiséget. Sóhajtottam egyet, majd összepakoltam én is cuccaimat. Elhagytam az épületet, az egyetem elé siettem. Felhívtam nagybátyám, hogy megint küldene-e egy autót. Ezek után, rá körülbelül tíz percre meg is jelent a fekete jármű. Beülve a hátsó ülésére vártam, hogy a megfelelő épülethez érjünk. Alig parkolt le a sofőr, én máris kipattantam, a lifttel a harmadikra mentem, benyitottam a lőtérre, ahol voltak még páran, nem is törődtem velük. A múltkori helyre álltam. Egy fegyvert vettem magamhoz, majd célba vettem a táblát. Még egy lépés. Egymás után lőttem hatot, kifogyasztva a tárat. Mindenki körülöttem inkább letette saját fegyverét, miközben én rátámaszkodtam a fegyverekkel teli pultra előttem.
 - Nagyszerű lövések, SeoNa, de vajon miért akartál idejönni ilyen gyorsan? - hallottam meg nagybátyám hangját. - Ideges vagy esetleg?
Még közelebb léptem a frissen eltemetett képekhez. A felpúpozott földön még mindig ott volt a TaeHyung által készített rajz. Lehajoltam és felvettem. Én ki akarok békülni, SeoNa, olvastam ki a lap alján. Összehajtottam a lapot, eltettem a papírt zsebembe. Kezeimet leengedtem, tekintetem az égre szegeztem, ami az utóbbi percekben kicsit kékebb lett talán.
 - Én is sok mindent szeretnék, TaeHyung.