12.rész - You, me and our secret

/SeoNa pov/

Kiszálltunk a taxiból, a vállamra vettem a sporttáska pántját, majd követtem TaeHyungot, ahogyan a megfelelő kaput kereste a repülőtéren. Amikor pedig megtaláltuk, amit kerestünk, felszálltunk a kilenckor induló gépünkre. Azt még mindig nem tudtam ekkor, hogy mi is a célállomás. Nem akarta, hogy megtudjam. Elfoglaltuk kényelmesen a helyünk az első osztályon, majd rám terelődött osztálytársam tekintete.

 - Egész úton csendben leszel?

 - Nincs mondanivalóm éppenséggel. Feleslegesen meg minek beszéljek? - vontam meg a vállam. - De, mégis van valami. Hova megyünk és minek költöttél az első osztályra szóló jegyre, amikor akárhol jó lett volna a turista osztályon is?

 - Nem mindegy, hogy mennyi pénzt akarok költeni rád? Az úti célunkra meg tényleg kíváncsi vagy? - felhúztam a szemöldököm. - A Jeju-szigetre viszlek - elkerekedtek szemeim, amikor e szavakat kimondta. - Ez a heti egy alkalom az érzéseknek, emlékszel? Szóval azt válaszold vagy tedd, ami először jön - mosolyodott el.

Másfél óra telt el, míg Szöulból a Jeju-szigeti hotelig értünk, addig mindent megkaptam a repülőn, amit kértem, italt, ételt egyaránt. Bár mégis érdekesebb volt számomra a felhők összessége az ablakon kitekintve. A hotel, ahol megszálltunk fényűzőnek tűnt már kívülről is. A márvány bútorzat, a magas beltér, a boltívek az előtérben csupán megerősítették ezt a hitet bennem, amit a bejáratnál már véltem. TaeHyung elintézte a bejelentkezést is, ezért ugyanúgy csak követtem a szobáig, amit kaptunk. A második emelet hatos szobáját adták nekünk, melynek ajtaja előtt álldogáltunk, míg ki nem nyitotta azt osztálytársam. A hotelszoba maga is követte a hotel fényűző jellegét. Minden rendezett, minden a helyén, sehol egy por vagy piszok. A franciaágyon elterülő bordó takarón egyetlen hullám, egyenetlenség sem volt fellelhető, a mintás párnák is frissen kigőzölve tornyosultak rajta.

 - Miért érzem azt, hogy ez egy nászutas hotelszoba ezzel az egy ággyal? - mutattam párnatoronyra, melyek között egy szív alakú is helyet foglalt.

 - Mert ez az. Nagyon sok plusz jár ehhez a szobához, amit ki tudunk élvezni - tette le táskáját a sarokban őrt álló bordó fotelbe.

 - Nem vagyunk nászutasok. Te pedig a földön vagy a fotelben alszol - felhúzott szemöldökkel, összefont karokkal léptem a padlóig érő, fehér függöny által eltakart erkélyajtóhoz.

Kinyitottam a kétszárnyas üvegajtót, kilátásom nyílt a Jeju-sziget egy részére, amely még mindig, így októberben is színesen pompázott a távolban. Elámultam a látványtól, ami elém tárult. Rákönyököltem a krómozott korlátra, TaeHyung pedig ugyanezt tette mellettem.

 - Átmehetünk másik szobába, ha szeretnéd - motyogta maga elé. - Sajnálom, ha kényelmetlen helyzetbe hoztalak.

 - Végül is szeptember óta ismerlek csak, de már elhoztál a Jeju-szigetre, egy nászutas hotelszobába, ahol egy ágyban kellene aludnom veled. Viszont most már mindegy, nem kell átmennünk, jó lesz ez így - akaratlanul is elmosolyodtam, mikor rám nézett, de gyorsan elkaptam fejem, egy másik pontot kezdtem el nézni a távolban, elfordulva tőle. - De akkor sem alszol az ágyban - jelentettem ki, majd visszamentem a szobába. Ekkor kopogtattak az ajtón. Kinyitva egy hotelbeli alkalmazottat pillantottam meg, legalábbis az egyenruhája alapján arra gyanítottam. Egy kis szervizkocsit tolt be a fal mellé, ami a nászutasoknak járt, elmondása szerint. A kocsi tetején egy csokoládé szökőkút foglalt helyet, mellette gyümölcsök sorakoztak fehér porcelán tálakban. Az alkalmazott kiment a szobából, TaeHyung ezzel párhuzamosan lépett be az erkélyről becsukva maga mögött az ajtaját. - Ez a te műved?

 - A szobához jár - ezek után beüzemeltette a szerkezetet, amiből lassan folyni kezdett a tejcsokoládé lefelé. - Kérsz? - szúrt fel a pálcák egyikére egy szelet epret. - Figyelj, ne nézz rám így. Mit szólnál hozzá, ha ami itt történik, itt is maradna miután hazamegyünk? Semmit nem fog befolyásolni, mert itt marad. Senki más nem tudja meg, még YoonGinak sem kell elmondanod - forgatta meg a csokoládé alatt a gyümölcsöt.

 - Ugye nem akarsz az este folyamán olyat művelni velem? - léptem hátra egyet.

 - Ha arra célzol, nem akarlak véletlenül sem megerőszakolni - nyújtotta felém a pálcát, amit elfogadtam és megettem. Leültem az ágyra törökülésbe, amíg ő gyártotta a csokoládés gyümölcsöket. Odaadott két pálcát nekem, ahogyan ő is kettővel büszkélkedett. - Megetetnél?

 - Szóval azt tervezed, míg itt vagyunk, hogy úgy viselkedünk, mint egy pár? - néztem a pálcákról a szemébe, válaszként csak bólintott egyet. - Titok, ami itt történik?

 - Titok - sóhajtottam, majd szájához emeltem az egyik pálcán található édességet.

 - Viszont vannak kikötéseim - tettem szájába a másik gyümölcsöt is, hogy addig is csendben maradjon. - Egy, minden itt marad, ahogy ígérted. Kettő nincs csók, se arra való próbálkozás. Három, nem alszunk egy ágyban.

 - Plusz, nem parancsolgatunk egymásnak - egészített ki egy szabállyal, amit felvettem a lista élére nulladik helyre, állandónak. Kezet ráztunk, majd elvigyorodott.

 - Szinte hallom a gondolataidat - vettem ki a kezében lévő pálcákat, majd témát váltottam. - Egyébként szerinted milyenek a szüleim?

 - Aranyosak, olyan szokásos szülőknek tűntek, akik nagyszerűen felneveltek egy szép lányt, aki most itt ül előttem és édességgel etet. Várj, bókolnom szabad, vagy ezt is beiktatod az egyik szabályba? - húzta le szájával a pálcán lévő epret.

 - Ezt szabad, mert jól esik néha.

 - Higgy nekem, egy csók is jól esne - jegyezte meg, aztán feltápászkodott, hogy gyártsa tovább az édességet. Alakját néztem, míg az agyamban az előző mondata forgott.
Addig beszélgettünk, míg el nem fogyott a csokoládéval borított vagy simán hagyott gyümölcsök összessége. A nagyobb részt ő falta fel, ezért eldőlt az ágyon a hasát fogva. Lehunyta szemeit, felhúzta lábait, felém fordulva. Lehasaltam az ágyra, őt néztem. Sóhajtottam egyet, majd elhúztam számat.

 - Ha most felkelsz és elmész a fürdőig, eltörlöm a harmadik szabályt - suttogtam felé nagyon halkan, erre felpattant és a fürdőszoba ajtaja felé lépkedett. - Tettetted? - felültem és a fürdő felé tekintettem. - Tettetted vagy csupán erőt vettél magadon, hogy ne fess úgy, mint valami kislány, akinek éppen a havi menstruációja készül megjönni?

 - El fogom érni, hogy a második szabályod is eltöröld - kacsintott, aztán eltűnt az ajtó mögött. Az ágyon hasalva, a fehér ajtó felé fordulva vártam, hogy visszatérjen, majd húsz perc múlva végre valahára kilépett a helyiségből, fején egy törölközővel. Szemeimet lesütöttem, mikor megéreztem, hogy az ágyra telepedett. - Ezt fogjuk játszani? Nem szólalsz meg vagy húzod a szád?

 - Ki húzta most a száját? Éppenséggel eltöröltem a harmadik szabályt. Ez sem elég? - felkaptam fejem, ő addigra mellém hasalt, és olyan tekintettel nézett rám, mint akkor, az esős napon. Megfogtam a köztünk heverő törölközőt, a fejére terítettem, hogy a tekintetét is eltakarjam. - Ne nézz így rám.

 - Te meg ne szegd meg az állandó szabályt - dobta le a földre a fehér anyagot. A tekintete elől ekkor már nem tudtam menekülni, nem tudtam elkerülni. Szótlanul néztem a sötét barna íriszeit, amibe belelógott helyenként pár vizes fürt, amit ujjammal tettem a helyére. - Annyira nehéz lenne egy napig, csupán amíg itt vagyunk, úgy tenni, mintha egy pár lennénk?

 - Nekem soha nem volt barátom, TaeHyung - szorítottam össze ajkaimat kissé, mikor maguktól kiszöktek e szavak számon.

 - Akkor hagy legyek én az első, ideiglenes barátod erre a napra és a holnapira, amíg haza nem érünk. - a szívem egy gyorsabb tempóra váltott, a pulzusom is növekedett, a légzésem sem maradt egyenletes ezek után. Akaratlanul is bólogatni kezdtem lassan ajánlatára, ekkor ujját hozzáérintette a mutatóujjamhoz, majd elvigyorodott. - Start - ezek után felvettem a törölközőt a földről és szárítani kezdtem vele haját.
 - Sétálni szeretnék, de vizes hajjal nem mész sehová - felült és szótlanul tűrte, hogy töröljem a haját. - Máskor, ha meg akarod szüntetni a második szabályt, inkább ne vizezd be a hajad, ha ilyen hűvös van, rendben? - bámult továbbra is, nem mondott semmit. - Tudod, meglepődtél volna, ha láttad volna a régi énemet. Soha nem csináltam volna ilyet, kérésre se. A huszonegy évem alatt csakis te tudtad kihozni belőlem ezt. Nem tudom, hogyan, de rá fogok jönni valamikor - merültem el emlékeimben. - Kész is a hajad, de a kapucnid még fel kell venned. De mondd, ha nem akarsz sétálni, körül nézni a környéken, nyugodtan - félre döntöttem fejem válaszára várva, de nem mondott egy szót sem, csupán felvette lábbeliét és elindultunk. Eléggé messze jártunk, párhuzamosan haladtunk egymás mellett, de egy dialógus sem hangzott el közöttünk. Körülbelül tíz perc múlva már muszáj volt megtörnöm a csendet. - Nehéz gazdag családba születni? - kérdésemre felemelte fejét és tekintetét, érdeklődve figyelt engem. - Mennyivel másabb, ha gazdagok a szüleid?

 - Eleinte annyit éreztem belőle, hogy mindent megkaptam, amit szerettem volna. Később, mikor beindult apám munkahelye, amikor egyre nagyobb lett a cége, már a gazdag családok átkát is megéreztem. Akárhányszor végre jutott volna idejük velem lazítani egy nyaraláson, egy ember felismerte őt a médiából és ez csupán hozta magával az újságírókat, és a többi velejárót. Talán az érettségim óta, vagy még annál is régebb óta inkább nem is mentünk sehova együtt. Nekem sem akadt olyan hely, ahol ne ismertek volna fel, mint Kim TaeIl egyetlen fiát. Kicsit hiányzik a szülői szeretet, de már hozzászoktam a dologhoz. Nehéz igen, az, amikor csupán annyit akarsz, hogy jelenjenek meg a szüleid a ballagásodon, amikor a kezedbe kapod az érettségid. Nehéz, mikor csak a dicséretükre vársz. Nehéz, mikor csak a munka érdekli őket. Na, de mindegy, nem tehetek már semmit ez ellen - lehajtotta a fejét, elszomorodni láttam arcát. Keze után nyúltam vigasztalásul, ujjainkat összefontam.
 - Nem akartam, hogy rossz legyen a kedved. Bocsánat, hogy kérdeztem, nem fogom többet.
 - Tudod, mennyire boldog lettem most legbelül, hogy magadtól fogtad meg a kezem? - szorított rá kézfejemre. - Aggódni kezdtél értem, magadtól teszel meg olyat, amit nekem sem engednél. Nincs rosszkedvem, ellenkezőleg. Köszönöm, SeoNa - arca felvirult, apró könnyek szöktek a szemébe.
 - Nem fog minden itt maradni, igaz? Igenis befolyásolni fog, ami itt történik.
 - Ahogy megígértem, minden itt marad. Ez az első szabály, betartom, ne aggódj - simogatta meg ujjával az általa fogott kézfejem.
 - Nézd! - mutattam egy madárraj felé, ami éppen átszelte az eget ekkor. Magammal húztam TaeHyungot a járda szélére, ahol egy korlát futott végig, hogy az az mögött elterülő lejtős részre senki emberfia se zuhanjon le. - Úgy repülnék, akár egy madár, bár ez elég klisés, nem? - merengtem el a látványba.
 - Ha lesz rá lehetőségem, teljesítem a kívánságod - fűzte hozzá válaszát. - Viszont, SeoNa, elengedhetted volna a kezem, mikor idefutottál, mégsem tetted. Ezért csak úgy megkérdezem, kedvelsz engem vagy csupán a helyzet hozta? - a tekintetem kezdte fürkészni, viszont a hirtelen kérdésére nem tudtam semmit sem válaszolni. - Nem vagy éhes? Menjünk enni valamit - elmosolyodott, mintha nem is kérdezte volna meg, amit megtett, aztán visszaindultunk a hotelbe, pontosabban annak étterem részébe egy ebéd keretében.
Ugyanaz a gazdag színvonal volt a jelképes a helyen is. Egy kétszemélyes asztalnál foglaltunk helyet, a pincér már pezsgővel kínált minket, mikor ruhánk csupán a székhez ért, amiben amúgy sem éreztem magam odaillőnek. Természetesen nem mondhattam nemet, nem ellenkezhettem az akaratos TaeHyunggal, aki minden luxust meg akart adni nekem. A továbbiakban a halk beszélgetéseken és az evőeszközök tányérokon való koppanásán kívül nem lehetett más semmit hallani. Az étlapról a legdrágább ételek kerültek elém és osztálytársam elé, amit kicsit fájdalommal telve, de elfogyasztottam. Mindig vissza akartam utasítani a további költekezését, viszont ekkor is a legpuccosabb dolgokat hozta ki nekünk a pincér.
Mikor pedig végeztünk az ebédünkkel, visszaballagtunk hotelszobánk rejtekébe. Addig nem is szóltam, míg az ajtó nem csukódott be. Leültem az ágyra, direkt húztam a számat mindenre, amit csinált ezek után, viszont egyszer sem kérdezte meg, mi bajom. Végül már nálam pattant el a húr.
 - Miért költesz ennyit? - dünnyögtem magam elé. - Nem tudom így élvezni az utazást, ha ennyit költesz. Tudom, te megteheted bármikor, de nekem nem természetes, amit csinálsz. Megtennéd, hogy kevesebb pénzt szánsz erre az utazásra mostantól?
 - Persze, bármit, amit csak kérsz - huppant le mellém az ágyra.
 - Ez pedig a másik - löktem el magam a fekvőhelytől. - Ne legyél már ennyire nyálas herceg, nem kell minden pillanatban az én kéréseimet, szavaimat lesned. Tedd azt, amit te szeretnél. Nem kell a kedvemben járni folyamatosan - mosolyra húzta szája szélét, aztán karomnál fogva rántott vissza az ágyra, míg én csupán az érkezésemet éreztem a matracra, ő már felém is kerekedett. Lábaival derekam tájékán térdelt, kezeivel pedig az enyéimet szorította a takaróba, tekintetemet kezdte vizslatni ezek után.
 - Ne mondj soha ilyet egy férfinak, hogy tegyen azt, amit szeretne, mert annak sosincs jó vége, főleg ha kettesben van egy nővel - közeledni kezdett arcomhoz.
 - Férfi volnál már? Nem vagy inkább egy nagyra nőtt kisfiú még? Mondd, mit tennél velem, ha engedném, uram?
 - Idősebb vagyok nálad is, szóval ne húzd ki nálam a gyufát - lassan elengedte egyik kezem, arcomra simított ujjával. - Megcsókolnálak végre - elhalkult, de mellkasomban felzengett egyre hangosabb szólamokkal szívem, ami nagy nyelésekre késztetett. - Nem számít nekem, hogy milyen kevés ideje ismerjük egymást, akkor is dobszólóra készteted a szívem. Eleget voltam egyedül ahhoz, hogy tudjam, nálad nem szabad meghátrálnom.
 - Minden itt marad, ugye? - szólaltam meg újra megszeppenve. - A második szabály - sóhajtottam egyet. -, törölve - hitetlenkedve pillantott rám, majd közeledni kezdett, aztán pár milliméternyire az ajkaimtól megállt.
 - Köszönöm, hogy eltörölted, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a csókunknak most kellene elcsattannia. Én várok, amíg nem érzem. Főleg, ha most megcsókolnálak, akkor megszegném az első szabályt - ekkor megcsörrent telefonom az éjjeli szekrényen. Mindketten a készülék irányába néztünk, TaeHyung érte nyúlt, átadta nekem, de el nem engedett. - Párok nem titkolóznak, mondd nyugodtan itt, amit szeretnél neki.
Felvettem a készüléket, a vonal másik végén pedig JiYeon kezdett bele a mondókájába, amit nehéz volt kibogoznom, így megkértem, hogy lassabban mondja el újra. Közben osztálytársam ugyanabba a pózban nézett engem vigyorogva, mint a hívás előtt.
 - Szóval, ha jól értem. JungKook elvitt a szüleihez, hogy bemutasson téged, aztán a nap végén végre megcsókolt - olyan örömmel mesélte a szombati történetét szóról szóra, újra és újra, hogy még engem is megmosolyogtatott hangvétele. TaeHyung ekkor leszállt rólam, bal oldalamra vándorolt, a fejtámlának dőlve várta, hogy befejezzem a dialógusomat kollégiumi szobatársammal.
 - Annyira sokat mesélek, hogy meg sem kérdeztem. Te hogy vagy? Jól telik a szüneted? Jártál valahol még így a melegebb napokban? - végre lejjebb csillapította hangját, rajtam volt a sor, hogy beszámolót tartsak.
 - Igen, éppen a Jeju-sziget egyik hotel szobájában fekszek - csend honolt a vonal másik végén, várta a további információkat. Hasamra fordultam, osztálytársam várakozó arcára tekintettem. - Hirtelen utazás most ez, de még soha sem jártam itt. TaeHyung hozott ide, a semmiből kérdezte meg tőlem, miután haza értünk az ivászatunkból - felfigyelt a nevének említésére. - Először ettem csokoládé szökőkútból folyó csokoládéval borított gyümölcsöt és szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem élvezi, ha egy gazdag férfitől bármit megkaphat, amit megkíván. Ja, amúgy JiYeon, kérlek, kérd már meg YoonGit, hogy ugorjon be helyettem holnap, mert szerintem nem érek haza addigra. És mielőtt még mondanád, tudom, hogy szeretnél további részleteket a kiruccanásról, amit természetesen majd megkapsz. Legyél jó, üdvözlöm a herceged - megszakítottam a hívást, majd felnéztem osztálytársamra. - Miért nézel így rám?
 - Őszintén elmondanám, de nem akarok nyálas lenni megint, ezért hagyjuk inkább. Szeretnéd megnézni a partot?


/YoonGi pov/

A SeoNa szüleivel való étkezés szüleivel édesanyján azt fedeztem fel, hogy a Kim TaeIl név nagyon sokat hatott rá a múltban, aminek még mindig hatásai vannak a jelenjére. Édesapja pedig semmit sem tud erről az egészről.
Nem tudtam régebben, hogy jó döntést hozok-e azzal, hogy bekerültem ebbe a családba. Főnökömtől már mindent kiderítettem. Azt, miért nem találkozhattak eddig SeoNával, hogy mi köze van SeoHyunnak ahhoz a gazdag emberhez, hogy mi történt a múltban. Mindent tudok. Minden szálat. Minden hazugságot, amit osztálytársnőm és barátom nem tud. SeoNának és TaeHyungnak pedig fogalma sincs, hogy mi folyt, folyik a hátuk mögött. Néha viszont bánom, hogy én tisztában vagyok ezzel. Néha, ahogy mondják, a tudás átok. Nehéz, hogy szinte mindennap látom, de nem mondhatom el neki az igazságot.
SeoNa JiYeonnal üzent, hogy vállaljam el a szerdai rádiózást. Bár én magam is a produceri álom során jutottam el az egyetemig, de van valami, amihez jobban értek, mint a zene, viszont ezt jó halkan kell suttognom azok előtt, akik nem tudnak a negyvenes éveiben járó férfi megbízottjairól semmit az ég világon. E férfi hívta fel mindkét osztálytársam, mert eldöntötte nem bujkál tovább. Nem számít, hogy családja is kitagadta őt. Rajtam keresztül tudott meg információkat SeoNáról is, amiket fájdalommal, de elkötelezetten mondtam el neki. Néha, kezdem megbánni döntésem. Néha, kezdem gyűlölni azt az érzést, hogy nem tehetem azt, amit igazán akarok. Főnököm a számat tartatja vissza velem, TaeHyung miatt pedig a valódi érzéseimet nem engedhetem ki, egy lány irányába, akit már tizenegy éve kedvelek, aki eddig nem vett észre, akit minden áron meg kell védenem a fájdalmaktól, amit az élet, a világ próbál okozni neki.
A titkok, amiket rám hárítottak, amiket vissza kell tartanom, ily módon próbálták felfalni agyamat. Nem hagytak nyugodni, hogy soha nem mondhatom el. Az üres, fehér és csendes plafont bámultam saját szobámban, de még ha jártam is volna egyet szüleim házában, akkor sem találtam volna egy csepp hangot sem, mivel szüleim nem tartózkodtak az épületben, én pedig egyedül voltam.

Megálltam zsebre tett kezekkel a konyha, az előszoba, a nappali közös pontjánál, ami a legnagyobb üres felület volt a házban, körbenéztem, tényleg egy rezzenés sem volt, a nyitott ablakon bejövő levegő meg se mozgatta a függönyöket, csend és mozdulatlanság jellemezte a házat, mint valami temető, ahol már egy élő lélek sincs, csupán egy, aki még mindig kísért egyedül, én. Lenéztem a fehér kőpadlóra, megszívtam magam levegővel és elordítottam magam. Egy fél percig még visszhangozták kiabálásomat a falak, majd ismét síri csend borult a helyiségek mindegyikére. Senki nem szólt hozzám, senki nem mozdult meg mellettem. Ha elmentem volna egy körre motorommal, ott is csupán a motor hangos bőgését hallottam volna, de körülöttem minden olyan gyorsan suhant volna el, hogy fel sem fogtam volna, hogy nem vagyok egyedül én mindig, csupán alkalomadtán rossz helyen vagyok.

11.rész - The jealousy is ended

/YoonGi pov/

Egész nap SeoNáék házában tartózkodtam, és eléggé feltűnt osztálytársam változása. Viszont meg tudtam magyarázni. Tegnap este azt hitte aludtam, pedig hallottam mindent, amit mondott nekem.

 - Sajnálom, YoonGi - suttogta halkan. - Nem tudom elfelejteni őt. Mindig visszajön, ha ellököm magamtól. Nem ábrándul ki belőlem, és sajnos, talán kezdem megkedvelni. Tudom, azt mondtad, nem akarod, hogy fájdalmat okozzon nekem, de nem fog. Ha mégis megtörténik, örökre elfelejtem őt, rendben? Meg fogom mondani, hogy igazad volt. De mindenki megérdemel egy második esélyt is. Ha azt nézzük, az én szempontomból még az elsőt sem játszotta el, talán. Nagyon megköszönném, ha támogatnál mindig, ahogy eddig is, YoonGi, de egyet megígérek, nem fog megváltoztatni.

Fájt egy részről minden egyes szó, amit kimondott, viszont örültem, mert megvalósulhat, amit TaeHyung kért tőlem, mint barát a baráttól.

Az napközbeni nassolni valót fogyasztottuk, mikor kinéztem az ablakon. Odakint fújt a szél, de a Nap nagyon erősen próbálkozott, hogy tartsa a hőmérsékletet, amit még szánt az őszi napokba, bár ezt még néhány sötétebb felhő is akadályozni szándékozta.

 - Nana - löktem meg a tévéműsorban elmerült barátom. -, nem akarsz találkozni JiYeonékkal? JiYeon, JungKook, te meg én? Vagy esetleg még TaeHyung? Az időjárás jelentés szerint ennél már csak hidegebb lesz az idő, használjuk ki - győzködtem erősen, de nem is kellett volna, mert azonnal beleegyezett mosolyogva. Ő JiYeont hívta fel, aki elmondása szerint pont JungKookkal töltötte idejét, jómagam meg elvonultam, hogy TaeHyungot értesítsem a terveinkről. Az egyetem közelében elhelyezkedő kávézót adtam meg közös pontnak.

 - SeoNa is ott lesz, ugye? - helyeseltem kérdésére. - Mi lenne, ha vinnék valakit? Haragudni fogsz rám, mert kísérletezek?

 - Mondd, hogy nem EunJung az, akit hoznál - temettem tenyerembe arcom, válasza után sóhajtottam egyet. - Rendben, kísérletezz, ha ezt szeretnéd, de ha fájni fog neki, komolyan megverlek - nyomtam le a telefont, megszakítva a hívást. Visszamentem a ház tulajának lányához, bólintottam, hogy a meghívott el fog jönni, de a plusz főről nem szóltam. Megvárt, amíg hazaugrottam motoromért, majd azzal indultunk el a célunk felé. Az autókat kikerülve szánkáztunk végig az utakon, közben a menetszél hűtötte testemet, amit régi barátom szorítása ellensúlyozott, azt érezve derekam körül néha elterelődött gondolatom. Végig futtattam ezer meg egy kimenetelt a mai napról, egyikben sem mosolygott mindig. Félre álltam egy, az első lehetséges útnál, levettem bukósisakom, motoromról nem szálltam le, és SeoNa is ugyanígy tett. - Kedveled TaeHyungot? - előre néztem, de a mögöttem ülőnek szólt kérdésem. - Én támogatlak bármit is felelsz most, mivel barátok vagyunk bármilyen idők is járnak, de tudnod kell, ő már megváltoztatott, csupán próbálod mutatni, hogy mégsem. Visszatértél a régi énedhez, viszont ugyanúgy ott van belül az új SeoNa, akinek mély érzései vannak egy bizonyos személy iránt, aminek örülnöm kellene, csak érzem, fájdalmat fog okozni az, hogy közelebb kerültél hozzá. Csak tudd, én mindig támogatlak, ha szükséged van rám - tettem volna vissza sisakom, amikor átölelt karjaim alatt.

 - Köszönöm, hogy a barátom vagy már régóta és segítettél bármikor is volt rád szükségem - engedett szorításán, míg felvette saját sisakját, viszont aztán ugyanúgy, sőt szorosabban karolta át derekam. Tovább indultam motorommal a kávézó felé, amint feltettem én is a fejem védelmezőjét, ha netalántán karamboloznánk. Mikor pedig odaértünk egy mosoly kíséretében fáradtunk be. JiYeonék már odabent üldögéltek egy külön bokszban, egymással szemben, kéz a kézben, Nana a lány mellé, én vele szemben telepedtem le, mikor felbukkant a még várt személy a plusz fővel. Nana pupillái elkerekedtek a látványon, a két egyén közben lehuppant a két szabad helyre, természetesen TaeHyung mellém, EunJung a szőke lány mellé. A kávézóban az alig hallható zene adta meg a zajt, mivel nem nagyon voltak vendégek, JiYeon próbálta megtörni a csendet a csapatban, kevés sikerrel. - Minek jöttél, EunJung? - sóhajtott SeoNa, majd úgy mosolyodott el, hogy tudtam, mikre gondol. - Azért, hogy kínos csend legyen, vagy mi? Nem nagyon kedvellek, így örülnék, ha eltűnnél. Most pedig, ha megbocsátasz - állt fel, így a lánynak is fel kellett állnia. A szőke lány a pulthoz ment, ott kért magának egy forró italt, azt ott kortyolgatta.

 - Én megyek inkább, hogy beszélgethessetek - hagyta volna el az asztal területét, utána szóltam.

 - Ne, maradj csak. Mesélj magadról, mert nem nagyon ismerlek - furcsálló tekinteteket kaptam a körülöttem ülőktől, osztálytársunk csupán visszaereszkedett a bokszba, becsúszott szembe velem. Amíg beszélt, lelöktem TaeHyungot ülőhelyéről, amikor fel akartam segíteni, a pultnál álldogáló felé biccentettem egyfajta jelzésképpen, hogy EunJungot lefoglalom én, beszélgessen vele.

/SeoNa pov/

Eléggé utáltam úgy EunJungot magát, a személyiségét, a viselkedését, de az, hogy TaeHyung vele érkezett csupán rátett még egy lapáttal. Felálltam, mielőtt kijön a dühöm irányába, a pulthoz fáradtam, egy szokásos kávét kértem ott. Azt iszogattam, hogy ellazuljak, majd mikor megfordultam, hogy a fejleményeket figyeljem asztalunknál, barna hajú osztálytársam termett elém.

 - Féltékeny vagy rá? - lépett közelebb.

 - Azt hiszed, főnyereményként tartalak számon? - kérdeztem vissza, kicsit meglökve mellkasánál. - Nehogy azt hidd, az zavar, hogy vele jöttél, csupán maga a lány akaszt ki. Ha mással jössz, nem is érdekelne, hiszen szabad vagy, nem én mondom meg, mit csinálj, kivel mászkálj.

 - Mit csinálnál, ha randiznék vele?

 - Csak tessék, nem állítalak meg - elmosolyodott a földre nézve.

 - Elfogadom az ajánlatod - emelte fel tekintetét, a szívem egy hatalmasat dobbant tekintetére, amit pár tincse takart néhol. - Megváltozok érted - ismét jött, hogy nem bírtam megmukkanni, csak bámultam a szemébe, próbálkoztam szavakat formálni. - Ez lenne most éppen az a SeoNa, akiről beszéltél? - lehajtottam fejem, majd megráztam kérdésére. - Akkor az új, akinek vannak érzései? - lassan bólintottam, mikoris felemelte állam, ugyanazzal a kezével pedig egy tincset tett fülem mögé. - Mi lenne, ha heti egy alkalmat beiktatnánk az ajánlatba, amikor lehetnek érzéseink? - elmosolyodtam az ötletére. Visszamentünk az asztalunkhoz, aztán mikor leültem EunJung mellé, felfedeztem, hogy YoonGival elég jól elbeszélgetnek.

 - Menjünk inni! - csaptam az asztalra. - Fiatalok vagyunk és őszi szünet van. Utána majd jöhet az iskola újra - beleegyező tekinteteket láttam tervemre, ezért a kávézóhoz közeli bárban engedtük ki a fáradt gőzt. A bejáratnál kellett fizetni a belépőért, bent pedig azon felül nem volt fizetendő összeg az elfogyasztott italokért.

Az öltözetünk pont megfelelt a bár stílusának, ami az egyszerű laza vonalat vitte. A hely már azonnal megtetszett, a fények, a dekoráció, a zene, minden egyben alkotott tökéletes képet. A 'Liar Angel' egyből a kedvenc bárommá nőtte ki magát. A hatosfogatunk bemelegítés gyanánt a pulthoz fáradt, ahol két üveg sojut rendeltünk. A hely egyik szegletében hasonló asztalok sorakoztak, mint a Seoul Café-ban, az egyiknél helyet foglaltunk, - úgy, ahogy a kávézóban, - kitöltöttünk a kapott feles poharakba egy-egy adagot mindenkinek, koccintás után lehúzta a csapat minden tagja, így kezdetét vette a késő délutáni szórakozás.

Egy órával később már dőltünk a nevetéstől, közben meg rájöttem, nem is olyan rossz arc EunJung, csupán az egyetemen játssza az eszét és a kis hercegnőt. Hirtelen YoonGi felállt helyéről, majd amikor visszatért köreinkbe egy ismerős zene hangzott fel a helyen. Nagyon régről ismertem a dalt, amire anno ki is találtam egy táncot, akkor sem voltam egy józan ember. A szőkeség rám vigyorgott, a táncparkett felé biccentett fejével. A tekintetéből kiolvastam mondanivalóját. Mutasd meg az igazi SeoNát. Az ütős ritmus indított meg a kisebb tömegbe, akik már táncoltak. Az elfeledett mozdulatokat felelevenítettem, amik a régi időkre emlékeztettek. A hülyéskedésből kialakult koreográfiámat előadtam, ami meglepetésemre elég sok embert körém vonzott. Az utolsó refrénre, amit az általános iskola óta ismert szőkeség is megtanult tőlem, beszállt ő is. Mikor pedig a szám véget ért, ujjongásba tört ki a már nem éppen józannak nevezhető tömeg.

Minden egyes kis elmélkedés kiment a fejemből, élveztem az estébe nyúló ivászatot, szórakozást. EunJunggal is mondhatni összebarátkoztam, a JungYeon páros csak még jobban összeforrtak eggyé. Viszont egész idő alatt nekem azt tűnt fel, bár az alkohol kicsit hatott gondolkodásomra, hogy YoonGi próbálja "lefoglalni" osztálytársnőnket, hogy TaeHyung és köztem ne állja az utat. Ezzel kapcsolatban mondjuk nem is volt ellenvetésem.

Később, olyan fél kilenc fele kecmeregtünk ki a Liar Angel-ből. Kookék együtt taxiztak haza, mi meg sétálva kísértük el a kávézó közelében lakó EunJungot. Majd mi hárman is fogtunk egy taxit, hogy a házunkhoz érve megpihenhessünk a jó délután után.

 - Menj előre YoonGi, beszélni szeretnék SeoNával - nézett a megnevezettre, miközben megfogta karomat, hogy megállítson előre menetelésembe. Amint a szőkeség eltűnt a ház rejtekébe, felém fordult. A sötét ég alatt álltunk, mely tisztán tündökölt a csillagok miatt. - Mi lenne, SeoNa, ha nekünk egy kicsivel később kezdődne a tanulás?

 - Mire célzol? - hökkentem meg.

 - Arra gondoltam, elvinnélek valahova egy napra, ott aludnánk, majd másnap mikor hazajöttünk, kezdhetnénk a dolgozatokra való felkészülést.

 - Az alkohol miatt beszélsz ilyeneket?

 - Komolyan gondolom. Holnap délelőtt indulnánk, másnap meg jövünk is. Ott beszélhetnénk nyugodtan az ajánlatod feltételeiről. Benne vagy? Vagy elutasítasz, mint mindig? - a házunk mellett álló utcai lámpa világította meg arcát, szemeit haja árnyékolta le, így nem tudtam benne olvasni. Félre simítottam tincseit, rálátást nyertem csillogó szemeire, ami lehetett az alkohol hatása is, de nem akartam kockáztatni. Elmosolyodtam, mire átvette ő is, mosolyra húzta szája szélét.

 - Legyen. Becsomagolok, amint felébredtem, oké? - elvigyorodott, majd elindult saját otthona felé. - TaeHyung! - szóltam utána, zsebre tett kezekkel visszafordult. - Haza tudsz menni?

 - Eléggé kijózanított a friss levegő, szóval igen. Miért? Szeretnéd, ha maradnék esetleg?

 - Azért, mert beleegyeztem az utazásba, nem azt jelenti, hogy már meg is kedveltelek, sőt! - legyintettem.

 - Mégis miért kérdezted akkor, hogy haza tudok-e menni? Aggódsz értem? Féltesz? - vigyorodott el.

 - Ne legyél nevetséges! Inkább elköszönök, mielőtt még több hülyeséget mondasz. Jó éjszakát! - sarkon fordultam, szobámig meg sem álltam. Ott pedig csendben lépkedtem át a hortyogó YoonGit, aki a matracán elnyúlva aludt már, akit kiütött az alkohol utóhatása.

Talán TaeHyung kérdésétől, de teljesen kijózanodottnak éreztem magam az este hátralévő részében. Talán meg is őrültem, mert csak mosolyogtam a plafonomra, mint valami elme roggyant. Mivel megint kezdődött elölről az álmatlan éjszakáim sora, inkább lementem a nappaliba, az esti adásokat elemeztem a kanapén egy pléd és a telefonom társaságában.

A rezgőre állított telefonom valamikor hajnali egy környékén iszonyatos rezgésbe kezdett mellettem, amikor egy ismeretlen szám hívott. Felvettem, a fülemhez tapasztottam a készüléket.

 - Eléggé boldog lettél az utóbbi időkben, SeoNa? - egy teljesen, számomra ismeretlen hang szólalt meg a vonal másik felén. - Kár, hogy el kell talán ezt rontanom, de ideje lenne megtudnod végre az igazat. Neked is és a kis lovagodnak is. Nem is tudtad, de a végzeted már megvan írva. Az ő családját nem véletlenül ismerted meg. Te is szeretnéd megtudni a kis családi titkokat, amiket édesanyád sohasem mondott el neked, igaz-e? Tudom, hogy igen. Eljövök, ha leesik az első hó Szöul városában. Készülj fel az igazságra, SeoNa - megszakadt a vonal, én meg sem mertem mukkanni. Ezernyi gondolat tódult a már meglévők mellé. Ki volt ez? Ismer engem? Ismeri a családomat? Ismeri TaeHyung családját? Milyen titkokról beszélt? Biztosan tudtam, hogy anyám valamit elhallgatott előlem, viszont a hívó honnan tudja ezeket?

A nagy agyalásokban elszundikáltam a kanapén körülbelül három óra hosszára, viszont aztán egy jó kis fejfájással kezdtem, ami jelezte nekem, másnapos vagy. Bevettem egy fájdalomcsillapítót a konyhában, majd még eggyel visszatértem YoonGihoz, plusz egy pohár víz kíséretében. Éppen időben érkeztem a szobámba, hogy odaadjam a nagyon hunyorgó osztálytársamnak a pirulát. Mormogott egy köszönöm-öt, aztán ahogy ígértem elkezdtem bepakolni egy sporttáskába az utazáshoz szükséges kellékeket. YoonGi felült a matracon, felém fordult, értetlenül nézte a sürgölődésemet.

 - Hova mész? Minek csomagolsz? - rekedt hangon szólalt meg.

 - Ah, igen, szóval az úgy volt, hogy tegnap este, mikor te már feljöttél, TaeHyung megkérdezte, hogy elutazok-e vele valahova egy napra, az úti célt nem tudom még, én ezek után meg igent mondtam neki - hadartam el neki, amiről lemaradt.

 - Értem, rendben van - vont vállat, majd megitta maradék vizét. - Segítsek valamit?

 - Ennyi? Ennyit mondasz az egészre? - álltam meg a pakolásban.

 - Miért? Meg kellene tiltanom, hogy menj? Elég idős vagy már, Nana, hogy eldöntsd, mit akarsz. A szüleid is el fognak engedni szerintem. Már huszonegy vagy, felnőtt - mosolyodott el, majd elvonult a fürdőbe. Addig, amíg nem jött ki, felhívtam TaeHyungot.

 - Öhm, szia. Az utazás-

 - Remélem, hogy bepakoltál már, mert úton vagyok hozzátok egy taxival - szakított félbe.

 - Bepakoltam, de-

 - Pár perc és ott vagyok - letette, majd sóhajtva kullogtam le a földszintre, ahová odateremtek a szüleim. Édesanyám a reggelit készítette, édesapám meg egy elekronikai cikkekkel foglalkozó újságot böngészett. Eléjük álltam, mire felvidult arcuk, ekkor pedig elmeséltem az egész történetet az utazással kapcsolatban. Anyum beleegyezett mosolyogva, apám kicsit morgott, hogy egyedül leszek egy fiúval, de végül ő is beadta derekát. Ekkor a csengő meg is szólalt. Az előszobában YoonGi elégedetten vigyorgott, mikor elhaladtam mellette, kinyitottam az ajtót, a küszöbön túl TaeHyung mosolygó alakja álldogált. Az arcán felfedeztem a másnaposság jeleit, de mindezt a mosolya leplezte a többi ember felé. Betessékeltem, és YoonGival egyetemben beléptünk a konyhába. Szüleimnek azonnal TaeHyungra terelődött tekintete. Illendően bemutatkozott, a szőkeség közben helyet foglalt az ebédlő asztal egyik székén vigyorogva és hátra dőlve. Élvezte, hogy egy szembesítésen éreztem magam ekkor.

 - Vigyázz a lányunkra - anyám mondatára eszméltem fel.

 - Úgy lesz - bólintott a mellettem álló fiú. - Indulhatunk?

 - Persze, csak még fent van a táskám - felfutottam érte, megigazítottam a hajam, majd ismét leszánkáztam a lépcsőfokokon. Elköszöntem szüleimtől és YoonGitól, aztán már el is hagytuk a házunk terültét a taxiban ülve. Egészen a szöuli repülőtérig csendben ültem, a tájat néztem. A már lehullott, barna leveleket, amiket a szél pörgetett meg újra és újra az út szélén. A kicsit beborult eget, amint a felhők tömkelege jelent meg sorra. Ami számomra egyet jelentett, hamarosan eljön a tél és megtudom az igazságot.

/SeoHyun pov/

Amint belépett a barna frizurájú fiú a konyhába, az agyam gondolkodóba esett, vajon honnan volt olyan ismerős ő nekem. Még távozásuk után is ezen rágódtam.

 - Olyan ismerős volt nekem ez a gyerek - sóhajtottam fel, amikor letettem férjem és YoonGi elé a reggelit.

 - Lehet, hogy a tévéből - mondta teli szájjal lányom osztálytársa. - TaeHyung a mi osztálytársunk, de elég sokan ismerhetik őt a tévéből, újságokból, ugyanis ő a híres üzletember, Kim TaeIl, egyetlen fia. Sokszor megjelent a médiában, így nem is tudta új lappal kezdeni az egyetemet, mert felismerték.

 - Kim TaeIl? Akkor egy gazdag fiút fogott ki a lányom - húzta ki magát férjem.

 - Ha valami jót csinál, akkor egyből csak a te lányod? - húztam fel szemöldököm, mire visszagörnyedt és étkezni kezdett. TaeIl? Az a TaeIl vajon, akit régen ismertem? Eléggé hasonlított rá kétségtelenül. Ez lenne a lányom végzete? Miért pont az a család? Miért kellett megismernie azt a fiút? Biztos vagyok benne, hogy akkor ő is tudomást szerzett róla, hogy SeoNa abba a családba keveredett. Csak ne találkozzanak. Nem lenne jó az senkinek.

Enni kezdtem én is, közben tovább elemeztem a helyzetet. Visszaemlékeztem TaeIlre, akit én ismertem még középiskolában, akiről még férjem sem tudott, akiről nem is kell bármit is megtudnia. Ezért is kell megakadályoznom részben, hogy előkerüljön a sötétből az az ember, akit el kellett volna tűnnie örökre. Mivel, ha előjön rejtekéből az sokaknak fájni fog, mert az igazság nem lesz mindenkinek kellemes élmény.

10.rész - You will change for me

/SeoNa pov/

 - Úgy értem, valami természetfeletti erők feltűntek már valamikor a családban? - mint egy hülyére, úgy nézett rám édesanyám a kérdéseim után.

 - Miért kérdezel ilyeneket, drágám? Láttál valamit? Történt valami?

 - Ah, semmi, csak érdeklődtem - mosolyogtam rá megnyugtatólag, majd táskámmal felvonultam a szobámba. A nap további részében azon agyaltam, vajon el kellett volna mondanom-e, hogy mi történt velem aznap a nagycsarnokban vagy sem, de végül még a vacsoránál sem szóltam egy szót az egészről. Aztán már mindenki aludt, mikor én még épphogy a gondolataim fogaskerekét próbáltam leállítani egy pár órás alvás reményében. A plafon szépséghibáit elemeztem, ekkor rezegni kezdett lenémított telefonom. TaeHyung neve lebegett a kijelzőn, kisurrantam a szobámból, ahol YoonGi békésen szuszogott már a padlón elhelyezett matracon.

 - Szia - határozott hangnemmel szólt a kagylóba.

 - Szia - a hangjától akaratom ellenére is mosolyra görbült a számszéle.

 - Hiányzol és egyedül érzem magam - elkerekedtek szemeim. - Tizenöt perc és ott vagyok a házatok előtt. Képes leszel úgy beszélgetni velem, mint hat héttel ezelőtt? - minden szó, amit ki szándékoztam mondani, megakadt torkomon, nem jutott ki ajkaimon. - SeoNa? - megköszörültem torkom és végre szavakat tudtam formálni.

 - Meglátjuk, TaeHyung - a vonal megszakadt, ezért kimentem a házunk elé a legkevesebb zajt csapva közben, hogy a ház népe fel ne ébredjen. Aztán körülbelül annyi idő múlva, amennyit ígért, egy fekete autó állt meg nyikorogva az út szélén, a sofőr lehúzta az anyósülés felőli ablakot, így felfedeztem osztálytársam arcát a járműben. Odasétáltam és rákönyököltem az ajtóra. - Tudod te, mennyi az idő, TaeHyung? - bólintott kissé elmosolyodva. - Esetleg arra nem gondoltál, hogy már alszom?

 - Esetleg arra nem gondoltál, hogy nem azt mondod, meglátjuk? Akkor nem jöttem volna és akkor aludhattál volna, de hazamegyek, ha akarod. Viszont az nekem nem számít, hogy játszod-e a nehezen kaphatót vagy sem. Nem számít, hogy azt mondod, felejtsünk el minden érzelmet, vagy sem. Ugyanazt fogom érezni - a szemeit kezdtem figyelni, próbálkoztam ésszerű választ adni többször is, ismételten csupán akartam a szavakat kiejteni számon, sikertelenül. Elvettem karjaimat az ajtóról, az autónak döntöttem hátam, legalább ötször kellett kifújnom a levegőt mielőtt egy szót is tudtam volna mondani. Az idő közben lehűlt levegő szele megcsapott, libabőr jelent meg karjaimon, remegni kezdtem kissé a fuvallatoktól. Szótlanságom alatt TaeHyung kiszállt a járműből és mellém lépett.

 - TaeHyung, nekem jobb volt, mikor nem beszéltünk - nyögtem végre ki, amit eredetileg szerettem volna. - Néha tudtam nyugodtan aludni legalább. EunJung mellett lenne inkább a helyed, látom rajta, kedvel és ugyanez van irányodból is.

 - Őt csupán a pénzem érdekli, mint eddig mindenkit - legyintett egyet kezével. - Kivéve téged.

 - Honnan veszed, hogy nem megjátszom magam egy kis pénzért? - érveltem saját magam ellen.

 - Nem játszod meg magad, nem szeretnél tőlem pénzt se, még a saját érzéseidtől is félsz. Eddig gondolom, nem nagyon voltak, ezért löksz el magadtól, amolyan védekező mechanizmusként.

 - Komolyan gondoltam a mondottakat - tértem vissza a saját témámra. - Ne beszélgessünk egymással, jobb volt az az állapot, mint ez.

 - Tényleg ezt csinálod? - félre nézett egy kicsit, majd ismét felém pillantott. - Hát legyen - sóhajtott. - Egy dologra megkérhetlek azért? Minden reggel hívj fel, hogy a te hangodra kelhessek - egy kis csillogást fedeztem fel szemeiben, amit a utcalámpa fénye még jobban megvilágított.

 - Nem érted? - összeszedtem minden bátorságom, próbáltam nem ellágyulni tekintetére. - Hogyan tudnálak így elfelejteni? Nem akarok beszélni veled. Nem teszem meg.

 - Imádom, mikor megkedvelek valakit, de ellök magától - nevette el magát kicsit keserűen, ekkor a csillogás a szemében már a formálódó könnyeket jelezte. - Akkor én megyek is, a kocsim itt hagyom, nem szeretnék a fáradtságom miatt karambolozni valahol, holnap reggel eljövök érte. Ez még belefér neked?

 - Igen, jó éjt - sarkon fordulva bementem a házba, egyenesen a szobámba, ott pedig ledőltem az ágyamra. Oldalamra fordultam, régi barátom alvó arcát figyeltem. - Sajnálom, YoonGi - suttogtam halkan. - Nem tudom elfelejteni őt. Mindig visszajön, ha ellököm magamtól. Nem ábrándul ki belőlem, és sajnos, talán kezdem megkedvelni. Tudom, azt mondtad, nem akarod, hogy fájdalmat okozzon nekem, de nem fog. Ha mégis megtörténik, örökre elfelejtem őt, rendben? Meg fogom mondani, hogy igazad volt. De mindenki megérdemel egy második esélyt is. Ha azt nézzük, az én szempontomból még az elsőt sem játszotta el, talán. Nagyon megköszönném, ha támogatnál mindig, ahogy eddig is, YoonGi, de egyet megígérek, nem fog megváltoztatni - rámosolyogtam, ő nem mozdult, ugyanúgy szuszogott, mint azelőtt, ezért hátamra feküdtem és egész álló éjszaka, még kora hajnalban is azt a sarkot figyeltem, ahova az utcai lámpák egyike sem világított, egy sem érte el azt a kis szegletet. Nem ő fog megváltoztatni.
Faliórámra tekintve pont száznyolcvan fokos szöget zárt be az óra és a percmutató, a nap sugarai pedig kezdtek betörni szobám ablakán át, ezért felkeltem, egy pulcsit kaptam magamra a szekrényem rejtekéből, aztán lecsoszogtam a földszintre telefonom társaságában.

 - Vidd el kocsid - tárcsázásom után én szóltam bele elsőként a készülékbe.

 - Máris megyek - álmoskás hangjából tudtam, akkor keltettem. Tovább vonszoltam magam a házunk előtt álló járműig, amíg vártam annak tulajára, felültem a motorháztetőre, kinyújtott lábaimat bámultam percekig, mikor meghallottam a távolból közeledő lépteket. A hang irányába fordítottam a fejemet és osztálytársam alakja sétált felém. - Akkor el is viszem a kocsim - állt meg előttem egy pillanatra, majd tovább haladt a vezetői oldalra. Eszembe jutott minden, amin elgondolkodtam az este folyamán.
 - TaeHyung - hajtottam le a fejem határozott sóhajt hallatva, ekkor ismét megláttam lábait.
 - Leszállsz végre a kocsimról? - a hangvétele meghallása után elgondolkoztam. Én nem ilyen vagyok. Én mindig elfedem az érzéseim, nem vagyok puhány, akit bárki összetörhet. Azt csinálok, amihez kedvem tartja. Felnéztem, elnevettem magam.
 - Neked nincs eleged az érzésekből? Miért kell mindent, amit érzünk, kimondani. Ki kell mutatni vagy sem. Jobban szeretem azt az életem, amiben a dolgokat egyszerűen leszarom. Nem akarsz te is olyan lenni ahelyett, hogy játszod a romantikus lovagot? Abból is néha eleged lehet, nincs igazam? - félre döntöttem fejem, ő pedig erre összefonta karjait. - Mi lenne, ha ahelyett, hogy elpuhulok miattad, inkább te lennél kicsit keményebb értem?
 - Jól értem, hogy azt szeretnéd, ha megváltoznék? És jól érzem, hogy továbbra is beszélni szeretnél velem, ellentétben azzal, amit mondtál tegnap? - megvontam a vállam mosolyogva. - Ha beleegyezek a változásba, leszállsz a kocsimról?
 - Épp ez az egyik dolog - mutattam rá ujjammal. - Ne te mondd meg, hogy mit csináljak.
 - Akkor elhajtok veled együtt - vigyorodott el.
 - Csak tessék - tenyereltem hátra.
 - Kezdem ezt az oldalad is megkedvelni - kuncogott magában, mikor beült a kormány mögé. - Ilyen leszel mostantól? - szólt ki a járműből. Lepattantam a motorháztetőről és a vezető oldalhoz sétáltam. - Ez a SeoNa fogja folytatni az egyetemet?
 - Ez az igazi SeoNa, aki eddig elrejtőzött. Szóval jobb, ha felkészülsz, de van egy ajánlatom számodra. Megteszem azt, amit kértél, én ébresztelek minden reggel, ha meglepjük az osztályt a szünet utáni első nap a csodás, új TaeHyunggal.
 - Átgondolom az ajánlatod, de tudnod kell, hogy saját magadnak köszönheted, ha ezáltal közelebb kerülünk - bólintottam, majd elhajtott az egyik irányba. Sóhajtottam egyet, majd egyszerűen azt éreztem, elememben vagyok. Visszatért testembe az egyetem előtti énem, és ez sokkal több energiát adott nekem.

Egész nap mosolyogtam, nem merültem a depresszióba, nem bámultam egész álló nap a szobámban található sötét sarkot. A BBS tulajdonában lévő mikrofon mögött is remekeltem. Volt életkedvem ahhoz, hogy a YoonGi által hozzánk áthozott videojátékokkal játsszak. Nem sóhajtoztam reménytelenül, amikor éppen eszembe jutott TaeHyung, csupán elvigyorodtam a gondolaton, hogy én fogom átváltoztatni, nem ő engem. Szüleimnek nem is tűnt fel a hirtelen visszaváltozásom eredetibe, csak a szőkeségnek, aki minden nap látott, velem volt. Az okát nem kérdezte, betudta annak, hogy elfelejtettem osztálytársunk, ezért vedlettem vissza a nyári bőrömbe.


/JiYeon pov/

Az őszi szünet első napját a Jeon házban kezdtem, ugyanis jelenésem volt délelőtt tízkor egy bemutatásra. Az időpontra én ott is termettem a megadott címen, aztán kicsit remegő kézzel nyomtam meg az ajtó melletti csengőt, a felette lévő kis névtábla pedig jelezte, jó helyen járok.
 - Ma is szép vagy, mint mindig - a mosolygós osztálytársam és barátom nyitott ajtót.
 - Köszönöm - kis melegséget éreztem arcomra kiülni, elpirulhattam. Beljebb invitált a nappaliba, ahol szülei üldögéltek a televízió felé fordulva.
 - Szervusz! - vett észre JungKook édesanyja.
 - Anya, apa, ő itt JiYeon, akiről meséltem - karolt át vállamat megszorítva.
 - Elmész egyetemre, aztán máris becsajozol? - nézett rám édesapja. - Viccelek, üljetek le, fiatalok - mutatott a két szabad fotelre egymással szemben, amit egy dohányzó asztal választott el. Én az egyiken, párom pedig a másikon helyet foglalt magának. - Amúgy JungHan volnék, a feleségem pedig HyeJin - mosolyodtak el szülei. - Mesélj valamit magadról.
 - Mit tudnék? Hát Park JiYeon vagyok, JungKookkal járok egy osztályba az egyetemen. Anime és manga kedvelő vagyok. Értek a számítástechnikához és a zenei pályán szeretnék elhelyezkedni.
 - Okos és rendes lánynak tűnsz, remélem, hogy nem rontod le a fiúnk eredményeit - bólintottam helyeslően. Kérdezősködtek még rólam, a családomról, aztán mikor a mosdójukat kerestem, beleütköztem JungKooknál egy kicsivel magasabb fiúba, aki épp kijött a helyiségek egyikéből.
 - Bocsánat - jött az automatikus reakcióm.
 - Oh, semmi baj. Amúgy nem találkoztunk még. JungHyun vagyok, JungKook bátyja - nyújtott kezet felém. - Te pedig biztos a barátnője vagy, igaz?
 - Igen, JiYeon - a vérvonaluk mindkettőjükön kiütközött. Apjuktól örökölték azt az éles állvonalat, a hibátlan arcot, a magasságukat, alakjukat. Ugyan a két testvér nem hasonlított olyan nagyon egymásra, de ezeket felfedeztem rajtuk. Viszont mosolyukat édesanyjuktól kapták.
 - Akkor majd találkozunk még, JiYeon - kacsintott, ezután pedig elhagyta a folyosót, bezártam magamra a fürdőszoba ajtaját, majd belülről az ajtónak dőltem, kezeimmel megfogtam égő arcomat. Miért van egy házban ennyi helyes fiú? Mik ezek a gének?
A nap további részében a Jeon famíliával ebédeltem, majd barátom elvitt sétálni. Szótlanul lépkedtem mellette, nem jutott eszembe semmi beszédtéma. Talán egy kilométert is sétálhattunk, mikor megállt és maga elé fordított. Egy park közepén álltunk, körülöttünk néhány ember lézengett csak, a levegő kezdett lehűlni még jobban, ahogy a nap lefelé szánkázott az égről, így már nem melegítve a földet. A hajamat, és az aznap lehullott barnás leveleket cirógatta a lassú áramlású szellő, az a néhány napsugár, ami még a kékséget színezte, megcsillant JungKook íriszén, így még jobban beleszerettem mély barna szemeibe.
 - Már több hete együtt vagyunk, de tudom, hogy zavar, amiért még soha nem fejeztem ki az érzéseimet irántad. Nem volt igazán komoly kapcsolatom eddig, talán ezért. Viszont el akartam mondani, hogy szeretlek, JiYeon. Az első találkozásunk alkalmával már beleszerettem a mosolyodba, már mondanom kellett volna ezt. Nagyon örülök, hogy a családom is megkedvelt, elfogadott. Ezért azt is tudnod kell, nem eresztelek mostantól - elmosolyodott, aztán egyik kézfejét arcomra simította, közelebb hajolt, ekkor pedig elcsattant első csókunk. Lehunytam szemeim, elmélyítette a csókot. Ekkor megjelent fejemben még egy dolog a listán, amiért szerethetem JungKookot - a csókja.


/SeoHyun pov/

Aznap, mikor lányom megemlítette a természetfeletti szót, szinte minden egyes lépését figyeltem a háttérből, persze diszkréten. Megjelent volna az ereje? Hogyan? Miért pont most?
Másnap megkértem nővérem, hogy találkozzunk emiatt, beültünk egy kávéra a közeli ennek a tevékenységnek megfelelő kis helyre. Elmeséltem neki, hogy mit kérdezett a lányom, ekkor gondolkodóba esett arckifejezése.
 - Ki kell deríteni, hogy tényleg előjött-e neki az ereje vagy sem, mielőtt még tudod, ki megkeresi - bökte ki végül.
 - Nem is tud SeoNáról - vágtam rá.
 - Nem éppen ez a munkája egyik része? Anélkül, hogy észrevennéd, tud meg rólad dolgokat. Vagy lehet, hogy SeoNának tudnia kéne róla-
 - Eszedbe ne jusson! - szakítottam félbe nővéremet. - Nem véletlenül nem meséltem a lányomnak arról az emberről. Rossz embereket nem kell megismernie.
 - SeoHyun, tudod, egy nap, mindenre rá fog jönni SeoNa, aztán meg nézhetsz, hogy miért nem bízik benned a saját lányod. Nem szabad hazudnod neki többet, főleg hogyha kijött az ereje. Egyébként nem ismerős neked az ő szituációja? Nem hasonlít tudod kiére? Elvégre eddig-
 - HongJoo, de, rájöttem már, hogy ugyanaz, ezért sem akarom, hogy tudomást szerezzen a lányomról az az ember. Soha nem szabad, hogy megtörténjen, érted? - feldúlt maradtam a nap hátralévő részében is, így az alvásom sem bizonyult kiegyensúlyozottnak. Mostantól figyelnem kell a lányom minden egyes mozdulatát, hogy ne találkozzon azzal a személlyel, akit volt szerencsém megismerni, akinek nem kellett volna megszületnie.


/TaeHyung pov/

Azok után, hogy SeoNa egy éjszaka alatt meggondolta magát, és tetszett a változása, egyszerűen nem bírtam magammal. Ahogy a mondatai, a merész stílusa, amivel azokat előadta, felidéződtek a fejemben, elvigyorodtam. Szüleim többször is, mint valami megszállottra néztek rám egy 'Mi történt?' kérdéssel körítve. Csupán megvontam erre a vállam. Elszédített. Képes lennék érte változni. Elfogadom az ajánlatát.
Reggel egy vigyorral az arcomon keltem, ugyanis osztálytársam betartotta az ajánlat ráeső felét, a hívása ébresztett.
 - Átgondoltad az ajánlatot? - szólt bele a telefonba.
 - Át, és el is fogadom - töröltem ki a csipát szememből. - Viszont, ha csupán a saját ideálodra akarsz formálni, felejtsd el - ültem fel ágyamban.
 - Neked is jobb lenne, hidd el. Sokkal jobb úgy élni, hogy nem törődsz az érzésekkel, hogy nem érdekel mások véleménye, hogy nem érdekel a szüleid hozzáállása az életedhez. Szóval sokkal jobb, ha leszarsz mindent. Tudom, úgysem fogod elutasítani az ajánlatom, mivel kedvelsz, te magad mondtad, ezért csak bólints rá.
 - Megérné nekem?
 - Ezt döntsd el magad, de szerintem igen, mert én sem tettem azt, amire YoonGi kért hat hete. Holnapig szeretnék egy végleges választ kapni, rendben? - kis hallgatásom után megszakította a vonalat. Elvettem fülemtől a készüléket, a kijelzőt néztem. Ezek után, órákon át azon törtem a fejem, vajon mire kérhette akkor YoonGi SeoNát, vajon SeoNa tényleg átformálna-e. Viszont gondolatmenetemből telefonom iszonyat hangos csörgése billentett ki. Kedvesen, kevés lelkesedéssel vettem fel azt, aztán egy mély, rekedtes hang szólalt meg a túloldalon.
 - Még azt sem tudod, melyik családba csöppentél, igaz-e?
 - Ki beszél? - a személy ismeretlen, a hangja még inkább.
 - Figyelj jól, mert körülötted mindenki hazudik, csakis én tudom, mi is folyik a háttérben. Olyan dolgaidról is tudok, amikről más nem is. Most pedig ne ijedj meg, mint valami hőslovag, aki egyből a szeretett nőjére gondol, SeoNát nem bántom, fontos ő nekem, szükségem van rá. Erős lány amúgy is, bírná a gyűrődést. A hívásommal csupán szólni akartam, hogy eddig megbújtam a sötétben, nem mozdultam sehova, de ezek után mindenki megtudja a két család mocskos kis titkait, szóval készítsd fel a szíved a változásra, TaeHyung - ekkor elhallgatott a telefonban beszélő egyén, a vonal megszakadt, a szívverésem meg a torkomban is érezhetővé vált. Próbáltam összekapcsolni a hangot egy arccal, semmi és senki nem jutott eszembe. Szüleimnek nem szóltam a telefonhívásról, mert nem fenyegetésnek lett szánva, és végül is, én is kíváncsi voltam olyan dolgokra, amit a szüleim önszántukból nem mondtak, meséltek volna el nekem, csupán kifogást keresve terelték volna a témát más vizekre.