23.rész - It begins

/SeoNa pov/

Hajnalban nyitogatni kezdtem szemeimet, a kislámpám fénye azonnal agyam legbelső részéhez hasított. A fejem le akart esni helyéről, mikor felültem az ágyamon. Körülnéztem, aztán emlékképek ugrottak be a tegnap estéről. Kezemet számhoz emeltem, majd összeszorítottam szemhéjaimat.

 - Hogy lehettél ilyen hülye, hogy lerészegedsz, SeoNa? - ütöttem meg fejem gyengéden, mire még egyet belehasított ráadásképpen. Felkeltem fekhelyemről, lecsoszogtam a konyhába, ahol éppen anyukám készítette a reggelit. - Jó reggelt...

 - Oh, neked is, kicsim. Ülj le, mindjárt kész a reggeli - helyet foglaltam, majd folytatta. - Egyébként nem rég ment el YoonGi. Elmondta, hogy tegnap ittatok egy kicsit és itt maradt, hogy ne csinálj hülyeséget az éjszaka. Ja, és azt mondta, holnap majd hív vagy ír, mert ma valami dolga van - bólintottam, jelezve, hogy befogattam az információt. Miközben készítette az ételt, megfigyeltem anyukámat. Mozgása furcsa volt, de mégis leplezte a szokásos energikus énjével. Látom, anya, hogy valamit rejtegetsz.

 - Úgy érzem, valamit akartam ma csinálni. Nem emlékszem - motyogtam magamban, elterelve a témát szülőmről, mert tudom, úgysem mondana semmit, ha rákérdeznék. Hazudna. Elém tette a reggelit, mely ezúttal rántotta volt. - Köszönöm! - kezdtem el elfogyasztani ételemet.

Valamit elfelejtettem. Valamit, amire emlékezni akartam. Valamit elrejt előlem. Valamit nem szabad tudnom?

/YoonGi pov/

Amint hazaértem, cipőmet és kabátomat levéve adtam enni háziállatomnak, aztán ledőltem a kanapémra, NaRi azonnal megrohamozott, ahogyan befejezte reggelijét.

 - Hiányoztam? - végig simítottam hátát, majd akárcsak az előbb a kis tappancsos, a tegnap estéről megmaradt emlékeim is letámadtak. - NaRi, megharagudnál, hogyha odaadnálak valakinek? - néztem a kerek szemekbe. Felkeltem a kanapéról, az állat végig lábam alatt volt. Újra felöltöztem melegen, NaRit kabátom alá tettem, majd fogtam egy taxit. A megfelelő ház címét megadtam a sofőrnek, miközben simogattam a kölyök macskát kabátom alatt. Elképzeltem, mit fogok mondani neki, mikor újra találkozunk.

Mikor lefékezett a jármű, kitekintettem az ablakon, kicsit habozva indultam meg, de kiszálltam a havazásba, miután kifizettem az utat az idegen férfinak. A kapuhoz léptem, mellette az emeletes házban lévők nevei voltak felsorolva, mellettük egy kis fém gomb, mely a kaputelefont indította be fent a lakásban. A név, amit kerestem még mindig ott volt. Lenéztem NaRira, aki elbóbiskolt a kabátom alatti melegtől. Megnyomtam a harmadik emeleti lakás gombját, majd egy női hang csendült fel.

 - Nem kerültél bajba eddig, hogy nem hívtál? - nem érkezett válasz fél percig.

 - YoonGi, mit akarsz? - hangnemet váltott.

 - Felengedsz? - ismét körülbelül fél percig semmi reakció, vagy válasz, aztán rezegni kezdett a kapu zárja, ki tudtam nyitni azt. Beléptem a kapun, majd felmentem az emeletre, megtorpantam az ajtó előtt, ahol több, mint egy éve nem is jártam. Kopogtam a felületen kettőt, aztán ki is nyílt előttem. HaNeul állt előttem ugyanolyan gyönyörűen, mint mikor utoljára láttam TaeHyung oldalán. Beinvitált, majd becsukta mögöttem az ajtót. - Csak azért jöttem, hogy őt odaadjam - kivettem NaRit a kabátom alól, a lány arca felderült.

 - NaRi! - kapta ki kezemből a macskát. - Hogyan? - nézett rám. - Pár napja kiszökött, kerestem mindenhol, de úgy látszik messzire ment - simogatta meg a puha szőrét.

 - Egy boltnál találtam, ahol éppen vásároltam. Hazavittem, mert láttam, hogy fázik meg éhes is talán. Nem láttam sehol plakátot róla, szóval gondoltam, nincs gazdája. NaRinak neveztem el - elkerekedett HaNeul szeme.

 - És miért döntöttél úgy, hogy elhozod hozzám? - letette a földre, az állat pedig ülve maradt közöttünk. Talán ő is kíváncsi volt a válaszomra.

 - Gondoltam, egyedül vagy a lakásban - lenéztem NaRira, és még az ő szemeiben is felfedeztem, nem hiszi el, hogy ez volt az egyetlen indokom. - Látni akartalak - újra az állatra néztem, aki elégedetten a nappaliba vonult. HaNeul lehajtotta fejét, majd újra felemelte bátrabb arckifejezéssel.

 - Ezt egy menyasszonynak kell mondanod? Esetleg most az jön, te jobban tudod, hogy mi vagy ki kell nekem? - összefonta karjait.

 - Szerinted egy egyszerű véletlen volt, hogy én találtam meg NaRit és, hogy ugyanazt a nevet adtam neki, amit te? Tudom, hogy TaeHyunghoz csak érdekből mennél hozzá, hogy a cégeitek társcégek legyenek, de valóban szükséges ez? Szeretitek egymást? - elvette tekintetét rólam, szóval úgy döntöttem, inkább megyek is, nem feszítem tovább a húrt. - Hívhatsz, hogyha valami baj van még mindig - majd becsuktam magam mögött az ajtót. A lift előtt álltam már, mikor megcsörrent telefonom. Felvettem, ekkor pedig HaNeul hangját hallottam meg.

 - Eldugult a mosogatóm, meg tudnád csinálni? - visszafordultam, újra a lakásban találtam magam, csak ezúttal levettem cipőm és kabátom, és tulajdonképpen tiszta kosz lett kezem, mert a csöveket akartam kitisztítani, ahol még a víz sem ment le. - Köszönöm - motyogta HaNeul mellém guggolva.

Sikerült kitekernem a megfelelő alkatrészt, így elhárítottam a dugulást. Visszatettem mindent a helyére, és kipróbáltam aztán, hogy a víz lemegy-e ezúttal.

 - Elmehetnék csőszerelőnek - folyattam tovább a vizet, ami szépen lecsurgott a lefolyón.

 - Köszönöm - mosolyodott el. Megmostam kezemet, majd a kezembe adott egy pohár vizet a lakás tulaja. Neki dőltem a pultnak.

 - Miért nem hívtál egy rendes szerelőt inkább? - megvonta vállát, majd kis csend után újabb kérdést tettem fel neki. - Szereteted TaeHyungot? Őszintén - lassan megrázta a fejét. - Elfelejtetted, ami köztünk történt egy éve? - ismét megrázta fejét, ezzel nemleges választ adva. - Akkor igazán eldönthetnéd, hogy TaeHyungot elengeded vagy sem. Neki egy másik helyen kellene lennie.

 - SeoNa mellett? Aki miatt itthagytál egy éve? - már éreztem hangján, hogy egyre hangosabb.

 - Neki kell rá vigyáznia, hogy én...rád vigyázhassak - találkozott tekintetünk, majd ő elkapta az övét. Viszont én elé léptem és megcsókoltam, épphogy egy rövid ideig, mégis utána rábírtam, hogy szótlanul engem nézzen. - SeoNának más sorsa van, máshogy van megírva a jövője. Neked is be kellene látni, hogy TaeHyungnak is mást szántak. Most pedig megyek, mert így is megcsaltad a legjobb barátomat velem - nem néztem már vissza csupán mikor kiléptem a kapun pillantottam fel az épületre. Ezúttal én fogok tenni azért, hogy minden végre a helyére kerüljön.

Leintettem a fő útnál egy taxit, aki hazavitt. Útközben a telefonom kijelzőjét nyomkodva elmentettem HaNeul telefonszámát névjegyzékeim közé. Már csupán a holnapi nap van hátra az évből. Mégis úgy érzem, hogy rengeteg dolgot meg kell még tennem idén. Segítenem kell valakiknek.

Megbeszéltem egy találkozót TaeHyunggal az egyetemhez közeli kávézóban, a Seoul Café-ban. A hely ezúttal csendes volt, alig tartózkodott vendég odabent. Ott üldögéltem, mikor kollégiumi szobatársam megérkezését jelezte a kis csengő a bejárati ajtó felett. Mikor megérkeztem, neki is rendeltem egy kávét, így egyből leült velem szembe.

 - Teszek neked egy szívességet, TaeHyung. Nem kell visszafizetned sem. Holnap menj el éjfél előtt SeoNáékhoz. Várd meg, míg SeoNa meglát. Viszont, ha fájdalmat okozol neki valahogyan, nem állok jót magamért - furcsállta a beszédstílusomat és azt, hogy így a témára tértem, láttam arckifejezésén. - Értetted, TaeHyung? - bólintott kicsit félve. - Csak, hogy tudd, most próbálok segíteni neked - nektek.

/SeoNa pov/

Alig aludtam az éjjel. Mindenen járt az eszem, csak azon nem, hogy enyhén fáradt leszek, ha nem alszom ki magam. A plafont elemeztem, ahogyan régebben is, még év elején. Rajta a kint elhaladó kocsik lámpájának fénye táncolt. Egyre több jármű járkált errefelé az esti órákban, meglepően több.

Elérkezett az utolsó nap az évben, amit egyfelől vártam. Azért, hogy végre talán egy új lapot kezdhetek és elengedhetem a gondolatokat, amik már lassan szétfeszítették fejemet belülről.

Este környékén apám úgy döntött, hogy udvarunkban mi is ellövünk néhány tűzijátékot az újjév kedvéért, mivel jó áron talált párat. Ki is vonultunk a felszereléssel, mikor már majdnem éjfélt ütött az óra. Csak mi öten, szüleim, nagynéném és én voltunk az udvaron és persze a szomszéd macskája, aki mindig megérzi, amikor kilép valaki a kertbe, és azonnal jön is egy simogatás erejéig.

 - Öt perc - nézett órájára édesapám. - Előkészítem ezeket - Miközben a tűzijátékkal bíbelődött, a gondolataim áradatával küzdöttem, nehogy megfulladjak, no meg a mínuszokkal, nehogy szoborrá fagyjak odakint ácsorogva. A végtagjaim már-már ledermedtek zsebeim mélyén, hát még arcom. TaeHyung és YoonGi járt eszemben, egyfolytában a történtek ismétlődtek előttem. TaeHyung csókja a Trouble estéjéről. YoonGi csókja, miután lerészegettem a szobatársa miatt. Közel voltam hozzá, hogy könnyek szökjenek szemembe, de hősiesen küzdöttem velük.

 - Nénikém - szólítottam meg, mialatt édesanyám apám segítségére sietett. - Tudom, mire vagyok képes - kezdtem bele, mikor mellém lépett. - Tudom, mit örököltem. Tudok mindent, amit eddig nem mondtatok el. És ezért szeretnék kérdezni valamit - nem néztem rá, hanem az égre emeltem a tekintetem. - Lehetséges az, hogy az én átkomat úgy lehet megtörni, hogyha azon az egyetlen emberen kívűl egy másik megcsókol?

 - Soha nem tudtuk kideríteni ezt, de abban az esetben is csak akkor lehetséges, ha valóban szeret az a másik ember. Miért? Mi történt?

 - Szerintem beleszerettem egy fiúba életemben először. Meg is csókoltam. Aztán másnap, mikor részeg voltam, egy másik osztálytársam csókolt meg. Azt hiszem, most mindkettőjük megdobogtatja a szívem - szünetet tartottam. - Mondd el, mit tegyek, nénikém - ekkor már valóban könnyek gördültek le szinte megfagyott arcomon.

 - Mégha sikerült is megtörnöd az átkod, akkor is ki fog derülni, hogy ki az, aki igazán megdobogtatja a szíved, úgy ahogy kell - megsimogatta hátamat, majd felnézett ő is az égre, mikor a tűzijátékok elindultak a magasba.

 - Boldog újévet! - mosolyodtak el szüleim. Rájuk nézve magam is kicsit elmosolyodtam. Pislogtam párat, hogy könnyeimet visszafogjam.

Ekkor jött két üzenet telefonomra szinte egyszerre. Mindkettő ugyanazt ismételte, amit előbb szüleim kiáltottak, feladójuk pedig a két szobatárs volt. Vettem egy mély levegőt, majd visszasüllyesztettem a készüléket a zsebembe a kezemmel együtt, bármilyen válasz küldés nélkül. Felpillantottam az égre, ahol a többféle színű fények járták táncukat, aztán eltűntek, hogy helyet adhassanak a következő tűzijátéknak. A tekintetem valamiért a kapu felé terelődött, úgy éreztem, oda kell néznem. Az üzenetfeladók egyike álldogált ott. Nem mozdultam, csupán elnyílt kicsit szám. Rezzent egyet a zsebem, így elővettem telefonomat.

Nekem bőven elég az, hogy a legjobb barátom vagy, hogy olyan vagy nekem akár a kishúgom, már több, mint tíz éve. Én lemondok rólad azon téren, szóval őt ne lökd el magadtól. Szeretném, ha két ember, aki fontos nekem, boldog lenne együtt - olvastam végig az üzenetet, melyet a szőkeség küldött.

Lassan odasétáltam a kapuhoz, miközben a készüléket zsebre tettem, majd megtorpantam két méternyire a kerítéstől.

 - Mit keresel itt? Nem HaNeullel kéne lenned? Miért nem segítesz neki, amiben tudsz? Az esküvővel kapcsolatban akár - fontam össze karjaimat magam előtt.

 - Három hónap múlva megházasodom, és te csak ennyit kérdezel? - nyugodt volt hangja, mégis kicsit indulatosra sikerült kérdése.

 - Oh, TaeHyung! - lépett mellénk anyám. - Nem jössz be enni valamit? Ez egy szokás nálunk újévkor.

 - TaeHyung éppen a menyasszonyához indult, csak beköszönt - néztem a fiú szemébe. - Ugye?

 - Van egy kis időm, hogyha nagyon ragaszkodik hozzá, Mrs. Kim - mosolyodott el, aztán anyám beengedte őt a kapun.

 - Tegezz csak nyugodtan, hívj SeoHyunnak - Befáradtunk mind és leültünk az asztalhoz. Természetesen csak mellettem volt hely TaeHyungnak, így elfoglalta a széket. Édesanyám hozta a szokásos újévi ételét, amit elalvás előtt mindenkinek kötelező volt elfogyasztania a balszerencse ellen. - Balszerencséd lesz az évben, SeoNa drágám, ha nem eszed meg, tudod.

 - Azt hiszed, egy tál főzelék fogja eldönteni, hogy milyen lesz az évem? Egy évvel ezelőtt is megettem ezt, de mióta betettem a lábam az egyetemre, csak balszerencse ér - felálltam, hátrébb toltam a széket térdhajlatommal. - Még TaeHyung is csupán a hab a tetején - kicsit higgadtabban beszéltem, viszont még ezek után is kirohantam a házból úgy, ahogy voltam, egy szál pólóban. Kezeimet felkarjaimra tettem, fázni kezdtem azonnal, közben szemembe könnyek szöktek. - Azt akarom, hogy végre minden kerüljön a helyére. Nagy kérés ez? Vagy éppen így kerülnek a dolgok jó helyre? - reccsenést hallottam meg magam mögül. - Hagyj békén akárki is vagy.

 - Sajnálom, hogy idejöttem ma este - TaeHyung hangja elért fülemig. - Legközelebb nem teszek ilyet - hátamra terítette kabátomat. - Én viszont csak azért jöttem, hogy lássam, nem-e sírsz - elém lépett, felemelte fejem és saját kabátjának ujjával letörölte könnyeimet arcomról. - Jó éjszakát, és kérlek, ne sírj többet ebben az évben - elmosolyodott, majd elengedett. Éppen fordult volna meg, mikor átöleltem, fejem mellkasához szorítottam, ujjaimat összekulcsoltam háta mögött.

 - Kedvellek, és az hozott rám balszerencsét mindig, hogy ellöktelek magamtól, számtalanszor - dünnyögtem a levegőbe, elengedtem és néztem szemébe.

 - Mi csak barátok vagyunk, semmi több - megfordult és elhagyta a házunk területét. Hazug. Utána néztem, már az árnyéka is eltűnt. Szipogtam, a könnyeim még mindig nem fogytak el. Hazug.

Viszont egy kis hang adott egy löketet ahhoz, hogy utána fussak. A lábaim, mintha valami plusz erőt kaptak volna. A hideget sem éreztem már annyira. Aztán körülbelül száz méter után megláttam TaeHyung alakját, amint zsebre tett kézzel csoszog a járdán. Még pár múlva pedig be is értem. Elé léptem, aztán lihegve megtámaszkodtam térdeimen, hogy kifújjam magam. A hideg ellenére éreztem a verejtéket halántékomon. Aztán felegyenesedtem, ránéztem osztálytársamra.

 - Te hazudtál - még mindig nem kaptam rendesen levegőt. - Te...várj egy kicsit... - jeleztem neki kezemmel, majd próbáltam normálisba állítani lélegzetvételemet. TaeHyung türelmesen várta, hogy mit akarok kinyögni. - Szóval...hazudtál nekem ott nálunk. Tudom, hogy nem ez az, amit valójában gondolsz kettőnkről.

 - Ez az, amiért elfutottál idáig? - felhúzta egyik szemöldökét.

 - Mi lenne, ha végre megállapodnál végre, hogyan viselkedsz velem? - megforgatta szemeit, majd megcsókolt. Melegség töltött el arra a rövid időre is, míg ajkai az enyémekhez értek.

 - Viszlát a suliban - került ki és indult el eredeti irányába. Ott álltam, lábaim egyik irányba sem akartak megmozdulni. Sem utána nem akartak már menni, sem hazamenni. Jól döntöttem, hogy utána futottam?

Lassan haza ballagtam, miközben az elmém ismét teljesen máshol járt, talán nem is, inkább szállt. A házak mellett, ahol elhaladtam, megugattak a kutyák, talán azt kérdezve, hogy mit keresek itt, de mégis azok is halk ciripelésnek hallatszottak az ordítozó gondolataim mellett. Amint elértem a saját házunkig, nem mentem be. Leültem a kertünk egyik hátrébb lévő részében található hintaágyra. Lehetséges, azt vártam, hogy a lágy éji szellő kifújja a felesleges mondatokat agyamból, hogy jobban aludhassak utána, de nem tette meg a hatását. A hideget is elkezdtem érezni, ekkor jött ki édesanyám a kertbe, és vitt be engem a januári mínuszokból. Annyira máshol jártam, hogy anyám felvitt a szobába, betakart, amint lefeküdtem az ágyamra, majd magamra hagyott.

Szombaton, amikor már az ágyamban voltam az egész napos tanulás után, újabb transzba estem. Ahogyan telt az idő, észrevettem, hogy egyre több jármű közlekedik esténként. A táncoló fények megigéztek a plafonomon. Feléjük nyúltam. Az agyamban olyan folyamat játszódott le, mintha éppen valamit elvesztenék, mintha nem tudnék arról, hogy valami távoldik tőlem. Ezért szerettem mindig is nézni az eget, mert elmerülve a felhők formáiban, talán olyan lehetőségek, olyan személyek is eszembe jutnak, amikkel amúgy nem számolnék. Választ kapok a fényektől, az égtől. Ki az, akit el fogok veszíteni?

Vasárnap késő délután, édesapám elvitt az egyetemre, hogy a kollégiumban aludjak inkább, minthogy reggel sokkal korábban kelljen kelnem emiatt. A hideg ellenére mégis a platón való ülést választottam. A menetszél szétfújta hajamat, ezért kapucnimat felvettem, ekkor meg is érkeztünk az egyetem elé. Néhány diák ugyanúgy most tért vissza az intézményhez, akárcsak JiYeon.

 - SeoNa! - futott felém szobatársam. - Jó napot! - köszönt szülőmnek, majd mikor kivettem minden holmimat a járműből, én is elköszöntem tőle, aztán elhajtott a kocsival. Miközben haladtunk a nagy kapu felé, elmerengésem közben összeütköztem osztálytársammal, mint ahogyan az első napon is.

 - Oh, bocsánat! - néztem fel TaeHyungra. - Véletlen volt - megrázta fejét, talán ez a 'Semmi baj' lett volna, aztán tovább sétált börőndjével.

 - Mi történt köztetek? - legyezett kezével az arcom előtt JiYeon. - Föld SeoNának - a fiú alakja után néztem, majd sóhajtottam.

22.rész - Solve it with love

/SeoNa pov/

Lesütöttem tekintetem. Kezeimmel a mosdókagyló szélén támaszkodtam. Aztán felemeltem fejemet, JiYeonra néztem, és átöleltem.

 - Mit csináljak, JiYeon-ah? - szorítottam meg. Megsimogatta hátam, eltolt magától, és rám mosolygott.

 - Most menj haza, hogy ne is kelljen ezen gondolkodnod, hogy ne is találkozz vele. Rendben? Aztán majd gondolkodsz rajta, mikor elkezdődik a tanítás. Pihenned kell első körben. Na, menj, pakold össze a dolgaidat. Addig én hívok neked ide egy taxit - lökött meg a szoba irányába. Összeszedtem holmimat a táskámba, majd az ő általa hívott autóhoz kikísért. - Tölts egy kis időt a szüleiddel, úgy sem voltál velük egy jó ideje - egy mosollyal köszönt el tőlem, integetett is, mikor elhajtott a jármű az egyetem elől. Elmondtam a címemet a sofőrnek, majd lágyan szelte az utakat ezek után.

A decemberi hideg végre úgy igazán betette a lábát az országba, így az út első pár percében lábaim vették el a figyelmem, ahogyan olvadoztak a melegben. Aztán kitekintettem az ablakon, lassú hullásba kezdtek a hópelyhek, az utak felületén néhol jég is keletkezett, ebből adódóan pedig félúton elakadtunk egy dugóban. A darabos haladástól eltekintve figyeltem az éppen odakint történő eseményeket. A piros lámpa ekkor váltott sárgára, majd zöldre, mégis egy teknősversenyen éreztem magam a gyorsulás hiányától. Közelebb hajoltam az üveghez, hogy a világos eget nézhessem, amint hullik belőle alább a fehér pelyhek serege, mikor megindult az autók összessége. Egy pillanatra, mikor lejjebb hoztam tekintetem az égről, mintha TaeHyungot láttam volna, ezért feljebb ültem az ülésben, de azután már nem találtam őt se, az autót sem, amiben talán őt láttam. Előre fordítottam a fejem, a gondolataim mind egyként hangzottak fel ekkor. Ne legyél már ennyire hülye.

Tovább haladtunk a célunk felé, nem is kellett már olyan sok a házunkhoz. Aztán mikor leparkolt a sofőr az épület előtt, és készültem neki adni az út árát, átgondoltam. Vettem hozzá még egy kicsit a mondott összeghez.

 - Tartsa meg a maradékot, úgyis kárpótolni akartam, hogy miattam a dugóban ült. Kellemes újévet előre is - rámosolyogtam az amúgy ismeretlen férfire, de arcára hálás vigyor ült ki. Nem győzte megköszönni. Aztán kiszálltam a járműből, megindultam befelé. A hópelyhek így is utolértek, néhány megtelepedett hajamban, illetve kabátomon, amik azonnal el is olvadtak, mikor beléptem a házunk melegébe. A szokásos kellemes illat terjengett az előszobában, ami meg is mosolyogtatott. Itthon vagyok, hazaértem. Levettem kabátom, és cipőmet egy papucsra váltottam. A konyhában anyukám forgolódott, mint ahogyan szokása tartotta.

 - Szia, anya! - léptem mögé, mire meglepve ölelt át, ölelésétől kicsit lisztes lettem, de csupán elmosolyodtam ismét, mikor észrevettem. - Ne segítsek valamit? - rázta a fejét és ellenkezett, ahogy megszokott volt tőle, viszont engem nem lehet lerázni, így kézmosás után beálltam neki segíteni. Mikor pedig végeztünk, nem is tűnt olyan fáradtnak, mint mikor elutasítja a segítségemet. - Apa amúgy hol van?

 - Dolgozik, de nem sokára jön, azért főztem ennyit. Bocsánat! Főztünk - javította ki magát elmosolyodva. - De mesélj, milyen volt a Trouble? Tudom, elmúlt már a karácsony, de megvolt azért még a késői hangulat ott is?

 - Jó volt, jól éreztem magam - Csak a ma reggel ne történt volna meg. - A hangulat is remek volt.
 - De... - nézett a szemembe. - Látom, hogy valamit elmondanál még.
 - Fáradt vagyok kicsit. Alig bírtam aludni már hajnalban, szóval kicsit fáradt vagyok. Viszont most nem akarok pihenni, inkább mesélj el mindent, amiről lemaradtam az egyetem miatt - egy, az anyukám által készített forró csokoládéval leültünk a nappaliba a televízióval szemben, a kanapéra. Elmesélte mindazt, ami történt szeptember óta itthon. Hogy apukám egyik unokatestvére várandós lett, hogy a szembe szomszédunk betegeskedni kezdett. Aztán megemlítette HyeRant.
 - Az a lány mostanában nincs valami jól, SeoNa. Depressziós, úgy hallottam a szüleitől, és szerintük miattad van - eszembe jutott, hogy mi volt, mikor utoljára találkoztunk, így esélyesnek tartottam, hogy én voltam az állapotának okozója. Meg kell oldanom ezt is.
Mosolyogva hallgattam szülőmet, mikor betoppant apum is, így együtt ebédeltünk egyet, majd filmet néztünk hármasban. Láttam szüleim arckifejezésén, örültek, hogy végre mellettük vagyok. Én is úgy éreztem magam kivételesen, mintha semmi sem változott volna nyár óta. Aztán mégis rájöttem, hogy szinte egy másik ember ült a kanapén szülei mellett.

Kicsit később írtam egy üzenetet HyeRannak, hogy jöjjön ki házunk elé, mert beszélnem kell vele. A lány nem válaszolt. Aztán megláttam őt, amint kilép a ház ajtaján kabátját összehúzva, összegörnyedve. Amikor kilépett az utcai lámpa fénye alá, arcán is felfedeztem lelki állapotát. Bőre fehér volt, mint aki nem evett normálisan körülbelül egy hónapja. Megállt tőlem három méternyire, majd összefonta karjait maga előtt, látszólag fázni kezdett.
 - Mit szeretnél? - hajtincsein gyűlni kezdtek a hideg, könnyű hópelyhek.
 - Téged nem így látni. Mi történt veled? Anyumtól hallottam, hogy-
 - Nem kell, hogy foglalkozz velem - rázta meg fejét lassan.
 - HyeRan, ide figyelj. Nem azt mondtam, hogy sajnálni foglak, mert azzal tudom, hogy senkinek nem lesz jobb. Segíteni szeretnék úgy, hogy elfelejtesz engem. Helyettem szerzek neked valakit. Ezúttal egy fiút - már éppen szólásra nyitotta száját. - Én rontottalak el. A fiúkat szeretted. Én pedig szerezni fogok neked egyet - léptem közelebb hozzá. - Majd még kereslek, de addig légyszíves, szedd össze magad, mert így senkinek sem fog tetszeni az amúgy szép HyeRan - egy apró mosoly jelent meg szája szélén. - Láttam ám! - mutattam felé. - Most menj be, nehogy megfázz - indultam el saját házunk felé. Talán sikerül, talán nem, a terv, ami a fejemben forog, folyton alakot változtat, folyton újabb végkifejletek jelennek meg, de muszáj elindulnom, hogy ne legyen bűntudatom miatta, hogy ne érezzem azt, hogy valami rosszat tettem, hogy végre semlegessé váljon nekem.


/NamJoon pov/

A tegnapi Trouble elszámolását végeztem SunYounggal, amikor odakint havazni kezdett. A lány bőszen számolta a kiadásokat, mikor visszanéztem rá az ablakról. Elhúztam számat, a tollat hirtelen kihúztam ujjai közül, mire felkapta fejét. Haját füle mögé tette, majd felhúzta egyik szemöldökét.
 - Mi lenne, ha néha felnéznél a munkából? Tudom, hogy a DÖK elnökei vagyunk, de nem kellene ennyire halálosan komolyan venned, és néha túlzásba is esni - félredöntötte kicsit fejét és nyújtotta tenyerét. Felálltam, az ablak mellé léptem. - Nem kapod meg, amíg nem lazítasz kicsit.
 - Az az egyetlen tollam, visszaadnád? - állt fel és közelített felém. Felnyújtottam kezem a plafon felé, de ő csak próbálkozott, hogy elérje a tollat. Egyik mozdulatánál neki lökött az ablaknak, így bevertem fejemet a felületbe. - Nagyon fáj? - simogatta meg azt a területet, ahol megütöttem. - Bocsánat - szemei a mögülem jövő fénytől még jobban fénylettek. Tollát füle mögé tettem, majd ugyanazzal a kezemmel megfogtam az ő kézfejét, mely a fejem fájó területén nyugodott. Mikor szemembe nézett, elkapta kezét. Sóhajtottam egyet, mikor lesütötte tekintetét.
 - SunYoung, te mit akarsz csinálni? Ez az utolsó évünk itt az egyetemen, tudjuk, hogy sikerül is befejezni. Vannak terveid? Nekem mondjuk körvonalakban. Egyet viszont tudok biztosra, hogy nem akarom, hogy ez legyen az utolsó hóesés, amit veled látok - megfordultam, kipillantottam, az égre szegeztem tekintetem. Majd megfogtam a lányt, magam elé húztam, hátulról átöleltem. - Ígérd meg, hogy nem ez az utolsó hó, amit együtt látunk - a fehér pelyhek dőlt szögben hullottak alább a kinti széltől, egyre nagyobb alakot öltöttek.
Gólyaként, több éve, is már megtetszett SunYoung természete, megjelenése, tekintete, mellyel rámnézett, a haja esése, a nevetése, a mosolya. Most már pedig lépni szeretnék, hogy ne ez legyen az utolsó év, mikor látom őt.


/SeokJin pov/

Éppen a DÖK szobába tartottam, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül megláttam a két elnököt, amint ölelésbe burkolóztak. A fiatalságnak mindig meg kell hagyni a szerelmet, ezért gondoltam, hogy hagyom inkább a kérdésemet, és holnap visszatérek. Visszafordultam, a földszinten pedig találkoztam Miss Choival, a zongoratanárral.
 - Jó napot! Mi szél hozta? - megtorpant a hirtelen megszólítástól.
 - Oh, Mr. Kim! Csak bent hagytam a teremben a kottáimat, szóval ezért jöttem vissza, de éppen már indultam is haza - mosolyodott el, és füle mögé tette haját. Eszembe jutott a fenti jelenet, és a fiatalság, amit talán én anno nem élhettem teljesen ki.
 - Hazavihetem? Úgy sincs már dolgom itt - ajánlottam fel, amit el is fogadott. Beültünk autómba, természetesen kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, mielőtt én beszálltam volna. A motort beindítva pedig az általa megadott cím felé hajtottam. - Elég meleg van? - bólintott, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy megtörjem a csendet. - Amúgy szereti a havat?
 - Igen - mosolyodott el, miközben kifelé tekintett. - Apukám tudott zongorázni, de volt három feltétele, hogy ő a hangszer elé üljön. Hogy az anyukám vagy az én szülinapom legyen vagy, hogy essen a hó. Kicsiként őt figyeltem, mikor havazott ahelyett, hogy a kinti fehéredő tájat néztem volna. Az ujjai olyan könnyedén szelték a billentyűket, és olyan lágyan játszott, mintha angyalok szólaltak volna meg. Egyszer, tizenéves koromban pedig volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, miért csak a szülinapunkon játszik, vagy miért csak akkor, mikor havazik. A válasza egy kis történet volt - belemerült a történetébe. - Amikor már együtt voltak szüleim, és anyukám szülinapja volt, az első, amit már párként ünnepeltek, apukám ajándéka egy dal volt számára, amit zongorán adott neki elő. Úgy gondolta amúgy, hogy nagyon nyálas, de akkor ott pont megfelelő hangulatot teremtett, és odakint pedig éppen havazott, szóval ezért csak ilyenkor játszott rajta ezek után - lejjebb vitte tekintetét. - Szeretem a havat, de mióta apukám meghalt, már csak szomorú leszek tőle.
 - Megérkeztünk - állítottam meg az autót.
 - Ah, köszönöm a fuvart - tette kezét a kilincsre.
 - Várjon! - kipattantam a járműből, a hátsóülésről elvettem az esernyőt, majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót. - Csakhogy ne legyen vizes a haja a hópelyhektől - elmosolyodott, aztán kiszállt. Elkísértem az ajtóig, ott pedig őt már egy féltető védte.
 - Köszönöm, hogy ajtóig kísért, és hogy meghallgatta az unalmas kis történetemet.
 - Nem volt unalmas, érdekes volt mellesleg megtudni egy kis részletet a múltjából, de mi lenne, ha nem magáznánk egymást? Kollégák vagyunk, de nem évtizedek vannak közöttünk. Viszlát a téli szünet után, YuNa - rámosolyogtam, mire kicsit elpirult arca.
 - Viszlát akkor, SeokJin - megfordult sóhajtva, majd eltűnt az ajtó mögött. Odakint már a mínuszokat is elérhette a hőmérséklet, bennem mégis valami láng lobbant fel. Abban a kályhában gyúlt tűz, melyben talán már évek óta nem volt egy szikra sem.
Visszaballagtam az autóhoz, az esernyőt összecsukva bedobtam a hátsóülésre, beültem a volán mögé, majd megfogtam a kormányt, és akár, mint egy kisgyerek elvigyorodtam. Aztán észrevettem, mit csinálok, így lekapartam azt az arcomról, és mint egy felnőtt elindítottam a motort elhajtva a ház elől.


/YoonGi pov/

A Trouble utáni napon úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Igaz, hogy senki sem várt otthon, mégis meg akartam tartani a kollégistatársaimban a hitet, hogy engem is tárt karokkal fogadnak majd szüleim odahaza. Az erős havazás délután elkezdődött, és aztán el sem akart állni. A mínuszokat meg csak úgy hozta magával, mint egy rossz piócát.
Taxival mentem haza a kollégiumból, de előbb kitettettem magam, hogy vásárolhassak otthonra valami ételt. A bolt előtt, éppen kiléptem, mikor egy apró nyávogást hallottam meg a föld felől. Lenéztem, és egy kölyök macska dörgölödzött lábamhoz. Valami cirmosféle lehetett. Felvettem kezembe, amit hagyott is, majd körbenéztem, senki sem volt körülöttem, így visszanéztem az állatra.
 - Fázol? Hazavigyelek? - csillogó sötét szemeivel, mintha beleegyezett volna. Mikor hazaértem, levettettem a hótól vizes lábbelimet és kabátomat, addig letettettem a földre a cicát. Aztán a szatyrokkal és vele együtt a konyhába vándoroltam. Kerestem két megfelelő tálat, egyikbe vizet tettem, a másikba pedig a hütőben talált májkrémet. Letettem elé, és úgy látszott pont eltaláltam az ízlését. A többi ételt is elpakoltam, amíg ő megette késői ebédjét, aztán lefetyelt párat öblítés képpen. Aztán leültem mellé a földre. - Kislány vagy? - emeltem fel, mert másképpen nem tudtam volna meg. - Mi legyen akkor a neved? Vagy túl korai? Lehet, hogy már van neved meg gazdád is? - tanakodtam hangosan gondolkodva, miközben az állat szépen, szabályosan ülve engem figyelt. - NaRi? Legyen. Valahogy hívnom kell téged, míg itt vagy, nem igaz?
A nap hátralévő részében próbáltam körbejáratni a házon, hogy ne vesszen el, majd elfedtem a kis helyeket, ahova bemehetne és beragadna. A fürdőszobában csináltam neki egy illemhelyet is. Megfürdettem és megszárítottam szőrét Aztán, mikor már lezuhanyoztam és készülődtem aludni egy nyavogást hallottam. Lenéztem, NaRi kéreckedett fel az ágyra, ezért megengedtem neki, hogy felugorjon. Volt már elég nagy ahhoz, hogy ne féljek tőle, hogy leesik esetleg. Ő azonnal engem célzott be, hátamon feküdtem, ezért mellkasomra mászott. Behelyezkedett és nem is kellett sok neki, hogy elaludjon simogatásaim közben. - El leszel kényesztetve, NaRi.

Másnap, mikor dél környékén felkeltem, azonnal egy hívásom jött. Méghozzá SeoNától. Felvettem a készüléket, bele is szólt egyből.
 - Szia, YoonGi. Elmennénk inni egyet és beszélgetni? Kellene egy beszélgetés - hangjából ítélve igazat mondott, így beleegyeztem a találkába. NaRit addig bezártam a fürdőszobába, hogy ne tegyen kárt semmiben. Aztán jól felöltözve elindultam. Mivel SeoNáékhoz közel egy kifőzdesátor működött, így ezt a helyet céloztuk be. Egy közeli padon ücsörögve vártam, hogy megérkezzen a lány is.

 - Igyunk mielőtt beszélünk - köszönés helyett csupán ennyit mondott, de elfogadtam, mivel biztosan valami nyomós indoka volt tettére. Mikor pedig eléggé sokat ivott szerinte, elkezdte elereszteni bánatát, szavakba öntötte gondolatait. - TaeHyung...és én...csókoloztunk a Trouble után - lehúzott még egy felesnyi sojut. - Azt hittem, hogy lesz valami köztünk talán, viszont másnap reggel, JiYeon asztalán megláttam JungKook kameráját. Azt gondoltam, hogy felvett valami jót. A tömeget a Troubleön, ahogy az én zenémre mozognak esetleg, de mikor bekapcsoltam két videó volt rajta. És bárcsak ne néztem volna meg őket. A dátumok szerint a Trouble napján készültek. Az elsőn TaeHyung megcsókolja HaNeult, valahol az egyetemnél. A másodikon pedig EunJunggal teszi ugyanezt a Troubleön. Aznap... - könnyek gyűltek a szemébe, próbálta őket visszafogni. - ...én voltam a harmadik csókja. Mennyire átvert. Hazug - próbálta megutáltatni TaeHyung saját magával ezekkel. - De igazából csak én gondoltam mást, el tudta velem hitetni, amit el akartam hinni - lehúzott még egy felest. - Milyen hülye vagyok én, de nem is akarom többet látni. Rengeteget szenvedtem miatta. Sokszor fájt miatta. Számtalanszor az eszemet vesztettem miatta. Nem akarok visszamenni az egyetemre, nem akarom őt látni, nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Igazad volt, nem kellett volna megvárnom, hogy újra fájdalmat okozzon - akármennyire is kimondtam volna az első dolgot, mégis magamban tartottam, megforgattam a szavaimat, és inkább egy teljesen más mondat formálódott meg bennem.
 - Igyunk és utána majd eldöntöd, mit szeretnél, Nana - emeltem fel poharamat. Néhány pohárral később inkább megállítottam osztálytársamat, mert kezdte túlzásba vinni a búivászatát.

 - Nagyon sokat ittam volna? - dőlt karjaimba SeoNa, miközben felsegítettem őt a székéből. - Ne is válaszolj, de miért is ittam ennyit? - gondolkodott el. - Megvan, ne válaszolj. Az a kis sunyi TaeHyung miatt.

 - Félreértés volt az egész - mentegetőztem szobatársam nevében.

 - Ahonnan én láttam nem lehetett félreérteni, igenis megcsókolta HaNeult, aztán meg EunJungot is, aztán meg engem...

 - Nana...

 - Nem, YoonGi, ne is próbáld meg kibékíteni a lelkem vele. Nem fog menni. Azt teszem, amit ígértem - sóhajtott. - Igazad volt, örökre el fogom felejteni őt. Nem érdekel már semmi! - kezdett el ordítozni.

 - Halkabban már - csitítottam le, mikor kiléptünk a sátor alól.

 - Miért? Hagy hallja meg mindenki, hogy TaeHyung milyen... - fejét kezemmel magam felé fordítottam, majd hogy elcsitítsam, megcsókoltam ajkait. Nem lökött el, meglepődve halkult el. Fél percig ilyen helyzetben maradtam, hogy biztosan elhallgasson. Aztán eltávolodtam. - Más módja is lett volna, hogy lecsöndesíts - szólalt meg pár pillanat múlva. - Most már egyikőtök sem lehet a barátom csupán - lehelt rám alkoholos bukéval. - Egyszer valaki azt mondta, a barátság és a szerelem között a csók áll csupán, akik között elcsattant egy, nem lehetnek csak barátok, nem lesz ugyanaz. Ezt akartad?

 - Változást akartam - csillogó szemekkel nézett rám. - Ugorj a hátamra, aludnod kell - guggoltam le kissé, hogy hátamra szállhasson. Kisvártatva rám csimpaszkodott, majd egészen a házukig vittem őt. Szülei már aludhattak, ugyanis már minden lámpa le volt kapcsolva az épületben. Letettem a fekvőhelyére a lányt, azonnal visszafogott a haladásomból. Lehúzott maga mellé az ágyra, szembefordult velem, a hátam a fal felé nézett, egyik kezem megfogta mellkas magasságban.

 - Maradj, légyszíves. Hülyeséget csinálnék, ha egyedül hagynál - álmosodott el hangja.

 - Rosszul tettem, hogy megcsókoltalak?

 - Nem - motyogta. - Holnap szeretnék elmenni a lőtérre, emlékeztess - ezek után nem szólt többet, elaludt. Lágyan vette a levegőt, mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt vissza. Szabad kezemmel tincseit füle mögé tettem, hogy arcát jobban láthassam.

 - Alszol? - nem jött válasz. - Tudod, tizenegy éve már megtetszettél és annak még jobban örülök, hogy azóta barátok vagyunk. TaeHyung viszont még régebben megkért, hogy segítsek nektek, hát úgymond összejönni. Én szívesen elvállaltam ezt a feladatot, de talán nem kellett volna, hogyha tudom, mennyi fájdalmat fog okozni neked az a gyerek, de mégis megígértem. Meg hát ő volt az első, akibe beleszerettél, ő a végzeted. Nekem bőven elég, hogy tizenegy éve lett egy kishúgom. Azt akarom, hogy boldog legyél, Nana - suttogtam a végét, majd egy keserű mosolyra húztam számat.

21.rész - Feather

/SeoNa pov/

A reggeli után lassan el kellett kezdenünk készülődni a Trouble-re. Beszéltem telefonon SunYounggal is, hogy biztosították a felszerelést is, szóval minden készen állt. A tükör előtt álltam ismét, karikás szemekkel, amit próbáltam egy csöppnyi alapozóval eltüntetni, és nagyjából sikerült is elhalványítanom azokat, ezek után a hajamat fésültem, mikor belépett a fürdőszobába anyukám.
 - Hagyjad, majd én megcsinálom - vette ki kezemből a fésűt, majd leültetett a földre, ő pedig a kád szélén ücsörögve húztam végig tincseimen az eszközt. - Amúgy mi a baj, SeoNa? Nagyon úgy tűnsz nekem, mint aki elgondolkozik folyamatosan valamin, mélyen. Egy személy van a dologban? - fonni kezdte hajtincseim egy részét.
 - Egy fiú, akinek van barátnője. Mégis azt hiszem, hogy ő az első fiú, aki iránt másféle érzéseim vannak - hajtottam le fejem.
 - Csak nem az a TaeHyung fiú? Tudod, hogy nem szabad jegyes férfiakkal kezdeni, ugye? - megakadt fülem a 'jegyes' szaván.
 - Mi az, hogy jegyes? Azt hittem, csupán barátnője - emeltem feljebb a tekintetem.
 - A tévét néztem, mikor a hírekben leadták, hogy a KHN Entertainment igazgatója meg TaeIl fia eljegyezték egymást. Tőlem tudtad meg? - álltak meg kezei.
 - Nem, nem. Most jutott eszembe, hogy mondták. Igen, múltkor, ott a kávézóban - lesütöttem szemeimet. - Fejezd be légyszi a hajam. Lassan indulnunk kell az egyetemre YoonGival - egy laza körfonatot csinált két nagyobb tincsemből, ami hátul, tarkómnál találkozott. Megöleltem, majd felvettem a már kikészített ruháimat. Egy fekete, anyagában néhány csillogó szürkés szállal ellátott hosszú ujjú felsőt és egy kék farmert vettem fel. Annyira eltereltek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy a házból kabát nélkül léptem ki.
 - SeoNa! - futott utánam YoonGi, mire visszafordultam. - Nincs rajtad kabát. Nem fázol? - adta rám a ruhaneműt. - Valami baj van?
 - Ideges vagyok kicsit. A Trouble itt van pár órányira, és felfedem, hogy én vagyok Nana. Utána már nem lesz minden ugyanaz - húztam össze kabátom, megérezve a mínuszokat körülöttem.
 - Úgy látom, hogy nem csak ez forog a fejedben - beszálltunk egy taxiba, hogy ne apámnak kelljen elvinni minket, közben nem is válaszoltam osztálytársamnak. Az egyetemig vezető úton meg sem szólaltam. Csupán vártam, hogy odaérjünk. YoonGi kifizette az utat a sofőrnek, aki ezután el is hajtott az intézmény elől. Az épületbe belépve egyből kiolvadtak a kinti hideg levegőtől lefagyott ujjaim. A nagycsarnokhoz érve pedig NamJoon állta utunkat. A szőkeséget nem engedte be, de előlem elállt. A nagycsarnok ezúttal sokkal másképpen volt feldíszítve, mint a múltkor. Girlandok húzódtak a falakon, a színpad talapzatára, ahol a dj pult helyezkedett el, is került egy kevés belőle. A felirat a bárpult mögött még nagyobb lett, mint a tizedik Trouble alkalmával. Díszesebbé, karácsonyibbá vált hirtelen. SunYoung még mindig irányította azt a néhány fiút, akik vállalkoztak a segítségnyújtásra. Viszont amikor megnéztem az arcukat jobban, rá kellett jönnöm, hogy mindannyiukat láttam akkor a lőtéren, hogy mind a nagybátyám csapatából való.
 - SeoNa! - vette észre érkezésemet SunYoung. - Nyugodtan kipróbálhatod a felszerelést. Ismerkedj meg vele - bólintottam, miközben a fiúk engem néztek.
 - Még telefonálok előtte egyet - félrevonultam, majd felhívtam nagybátyámat, hogy kikérdezzem. - HongBin! Mégis miért vannak itt a nagycsarnokban a csapatod tagjai? - suttogva, de mégis veszekedve kérdeztem.
 - SeoNa, drága, tehetek én róla, hogy eddig nem tűnt fel, hogy ők is oda járnak? A lényeg, hogy érezd jól magad, és ne terheld túl a szervezeted, mert még egyszer nem titkoljuk el anyád elől, hogyha kórházba kerülsz - nyugodt volt hangja, nem is éreztem benne titkolózást.
 - Értettem, leteszem - kinyomtam telefonomat, majd visszafáradtam a dj pulthoz. Egy rövid rögtönzött mixet csináltam a hozzácsatlakoztatott gépen található zenék közül egyből. Ezek után már sokkal jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy kik vannak körülöttem. A saját kis rádiós szobámban éreztem magam. Majd mikor véget ért a zene, a végzős DÖK elnök lépett fel mellém a pódiumra.
 - Most már elhiszem, hogy te vagy Nana - nevette el magát. - És ez egy remek berendezéspróba is volt, köszönjük - elmosolyodva lement mellőlem.
Ezek után csupán sétálgatni tudtam a díszítések mellett, illetve a nézőtéren fel és le, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Percenként néztem telefonom kijelzőjére, egyre gyorsabban telt az idő, egyre közelebb került a Trouble kezdete. Idegesen markolásztam ujjaimat, mikor YoonGi jelent meg a nagycsarnokban.
 - Annyi időre beengedett NamJoon, hogy ezt odaadjam - nyújtott át egy fejhallgatót. - Ez a BBS-es fejhallgatót, amit mindig használsz. Gondoltam, hogy megnyugszol kicsit, hogyha rajtad lesz.
 - Köszönöm, remélem, én is - tettem nyakamba a hozott készüléket.
 - Most akkor megyek is, de majd nézz rám, hogyha elakadna a szavad - simogatta meg vállam, aztán elhagyta a csarnokot.
 - Kezdünk lassan! - visszhangzott SunYoung hangja a falak között.
Elrejtőztem egy függöny mögött a dj pulthoz közel, amikor is elkezdték befelé engedni a diáksereget. Az anyag mögül kukucskáltam, néztem, ahogyan beszivárognak mind a nagycsarnokban. Természetesen még többen jelentek meg ezúttal, mint az előző bulin. Felkapcsolták a mozgó színes fénycsóvákat, az alap reflektorokat pedig kicsit lejjebb vették. Közben SunYoung kedvesen üdvözölt mindenkit egy italos tálcával a kezében. Ekkor megláttam az én társaságomat, JiYeont és lovagját, a két szobatársat, mellettük még belépett JiMin, EunJung és HoSeok is. TaeHyung beállítatlan frizurájának és arcának látványa csak még jobban felgyorsította szívverésemet. Viszont ekkor eszembe jutottak anyám mondatai az eljegyzésükről, ezzel kicsit vissza is lassult pulzusom.
Ne törődj az érzéseiddel most, SeoNa! - nyugtattam magamat a gondolataim megváltoztatásával. Újra kinéztem a függöny mögül, a szemem máris őt kereste. SunYoung ekkor lépett fel a pódiumra, bevezetőbeszédét taglalta, amikor felém pillantott és intett, hogy fáradjak fel mellé. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam azt. Eltoltam a függönyt, kiléptem mögüle, majd felléptem a lány mellé. Ledöbbent arcokat figyelhettem meg. A végzős átadta nekem a mikrofont.
 - Sziasztok! Kim SeoNa vagyok, és én volnék Nana a BBS-től - meghajoltam enyhén, mire egy tapsvihar tört ki, talán azt is JiYeon kezdeményezte, ahogyan láttam. - Köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám, hogy én szolgáltassam nektek ma este a zenét. Nem fogok csalódást okozni, ígérem. Érezzétek jól magatokat - akaratlanul is TaeHyungra terelődött tekintetem. - Nem akartam felfedni, hogy ki vagyok valójában, de mégis így alakult. Talán itt volt az ideje. Ezt most mindenkinek mondom. Ha van valami, amit el szeretnél érni, fuss érte, rendben? - mosolyogtam körbe a tömegen. - Köszönöm - ismét meghajoltam kicsit, majd visszaadtam a mikrofont a mellettem állónak. Megvártam, míg végigmondja a maradék mondanivalóját, a szükséges tudnivalókat, majd ő lefáradt a kis emelvényről, én a dj pult mögé mentem egy mikrofonnal a kezembe, ha valamit be akarnék jelenteni, feltettem a fejhallgatót félfülemre, aztán el is kezdődött a tizenegyedik Trouble buli.

Nem is kellett a diákságra szólni, hogy igyon eleget, kiszolgálták magukat. Egyként mozdultak a zenémre, és az idő telésével belőlem is elpárolgott a félelem és az idegesség. Kezdtem feloldódni, akár egy pezsgőtabletta a vízben. A tömegben elvesző mosolygó, vidám arcok is eltüntették belőlem az aggodalmat. Ha valami ismertebb dalt dolgoztam éppen fel, akkor kórusban énekelték a szövegét. Semennyit sem ittam, de mégis euforikus állapotba kerültem.
Ekkor a magasból egy fehér tollpihe szállt a dj pult közepére. Megfogtam mutató- és hüvelykujjammal, felemeltem kicsit, majd mikor félrepillantottam a kis pihéről, összefutott tekintetem TaeHyungéval. Ismét kihagyott egy ütemet szívem. A zene eközben véget ért.
 - Kedves megjelentek, sikeresen levizsgázottak! - emeltem fel hirtelen a mikrofont. - Úgy gondoltam, mivel szeptemberben nem volt lassú szám, most, így lassan félidőben, hogy én is járhassak egyet, Chanyeol és Punch közös számát teszem be nektek. Fogjátok meg az általatok szeretett, kedvelt személyt és táncoljatok egyet rá. Ne hagyjátok ki ezt a lehetőséget - elindult a zene és párokba rendeződtek a diákok. Lefáradtam a pódiumról, egyenesen az italos pulthoz, mivel kiszáradt torkomat helyre akartam hozni.
 - Szóval te voltál Nana mindvégig? - lépett mellém TaeHyung szinte azonnal, miután kikértem italom. Bólintottam egyet válaszképpen. - Nem is sejtettem.
 - Nem is akartam, hogy megtudja az egész egyetem - kortyoltam bele az idő közben megkapott folyadékba.
 - És esetleg Nana eljönne velem egyet táncolni? - nyújtotta kezét. Lenéztem kezére, ezernyi lehetőség ugrott fel előttem, hogy mit mondhatnék.
 - Tudom, hogy HaNeul a menyasszonyod már - toltam el kézfejét. - Nem kellene közben más lányokkal lenned szerintem - nyeltem egy nagyot, majd visszasétáltam az emelvényhez. Körülnézve boldog párokat láttam, vagy éppen azzá alakuló személyeket. - Nem kell megköszönni, hogyha valaki ma este jön össze - jelentettem ki a mikrofonba beszélve, mikor véget ért a dal.

Több órán keresztül boldog voltam, főleg az ugráló tömeget figyelve, szinte beszippantottak maguk közé. A gátlások az italok számának növekedésével párhuzamosan tűntek el a fiatalságban. A kedvemet csupán a néha elém ugró gondolataim rontották el.
A zsebemben lapuló rajz felmelegített. Olyannyira, hogy az leereszkedtem térdre és minden erőmmel elkezdtem ásni. A nem is olyan régen betemetett emlékeim lassan kibukkantak a föld alól. Mindet a kezembe vettem egyesével, a zsebeimbe süllyesztettem, miután megszabadítottam a homoktól őket. Minden egyes emlékkép előkerült abból a gödörből. Utolsóként pedig TaeHyung sötét barna íriszei kerültek kezeim közé, mikor a Jeju-szigeten vizes hajtincsei eltakarták azt helyenként. Abban a pillanatban bekönnyezett szemem, lesütöttem azokat, majd minden képet a zsebembe tettem. Gyengének éreztem magam, mégis felálltam. Nyeltem egy nagyot, ekkor megjelent az a bizonyos gombóc a torkomban. A sírás kerülgetett, mikor egy könny végig futva arcomon lezuhant a földre.
Újabb zenébe kezdtem bele az előző végeztével, miközben JiYeon sms-én járt az eszem. Azon, amit még anyám fürdőszobába érkezte előtt kaptam tőle a délelőtt folyamán.
Tedd fel a piros rúzsod, mert akinek kell, tetszeni fog. Jobban felkelted majd az érdeklődését. Anyukám mindig azt mondogatta, hogyha már használok ilyen színű rúzst akkor tegyem, mikor a kiszemeltemet akarom becserkészni - megtettem, de hasznát nem láttam. Éreztem a rúzs rétegét ajkaimon, többször is gondoltam, hogy letörlöm, mégsem tettem. Miért?

Az elbúcsúzó zenék sora következett. Viszont még én sem akartam a végét, mivel akkor nem volna mivel elfoglalnom magam. Lassan bekúsznának a gondolataim, összezavarnának, cselekvésre késztetnének, amit amúgy nem akarnék. Az utolsó előtti szám...az utolsó szám.
 - Kedves diákok! Elérkezett az utolsó dal, ami egy Miss A remix lesz, mégpedig a Love Song című számuk remakeje - beindítottam az alapot, ráadtam még egy kis basszust, kicsit megcsavartam. És ekkor jöttem rá, hogy TaeHyung ezt a dalt kérte először tőlem a rádión keresztül. Megkerestem az adott személy tekintetét, a tömeg szélén, a bárpultnál találtam rá, ő is éppen akkor fordította meg fejét. Gyorsan elfordítottam fejem, és úgy tettem, mint aki csak élvezi a zenét, közben a szívem ki akart törni mellkasomból. A remixem befejeztével a tizenegyedik Trouble véget ért.
A tömeg elindult kifelé, miután a DÖK elnökök elköszöntek. Megvártam, amíg mindenki elhagyja a nagycsarnokot, csupán aztán sétáltam én is kollégiumi szobám felé. Úgy döntöttem, hogy ott alszom. YoonGiék mind eltűntek a folyosókról, nem is találtam meg őket. A buli heve még a folyosókon is tartott, néhány csókolózó pár elejtve bizonyította, hogy valóban sikerült összehoznom a remek hangulatot. Lassan bandukoltam tovább a szobánk felé, egymagamban. A pillantása. Az emlékek, amiket hátrahagyott, amiket kiástam.

 - SeoNa? - hallottam meg TaeHyung hangját mögülem hirtelen, mire megrezzenve megálltam. - Jobb egyedül? - éreztem, közelebb lépett.

 - Gondolkozni akartam - egyszer csak átkarolta derekamat hátulról. - Mennyit ittál? - lebontottam magamról kezeit és megfordulva szemébe néztem. Dobbant egyet szívem. - Nem ittál - jelentettem ki megrázva fejem. - A szemed részegen nem ilyen. Ha részeg vagy, nem őszinte a csillogás bennük - mutatóujjammal megigazítottam összekócolt haját homlokánál. Mire pedig realizáltam, hogy mit akarok csinálni, már megtettem.

 - Neked pedig bárhogy szépek a szemeid - átkarolt ismét, tartotta a szemkontaktust.

 - Nem kell hazudni, hogy megkapj egy nem is őszinte mosolyt - nem álltam ellen közeledésének.

 - Talán igazad van - alig tíz centi volt köztünk ekkor.

 - Biztos, hogy igazam van - már ajkaimat mérte be magának, de szájára tettem kezemet. - Mint mindig - vigyorogva sétáltam el, majd visszanéztem. - A buli után előbb a fiúk nem hazakísérik általában a lányt? - húztam fel szemöldököm. Tovább mentem, majd végre beért. A szobaajtóig meg sem szólaltunk, néha egymásra néztünk, de egyikünk sem ejtett ki egyetlen szót sem.

 - Megfelel, hölgyem, a hazakísérés? - torpantunk meg a felület előtt.

 - Igen, jó éjt - elképedve nézte, ahogy besétálok a szobába és becsukom az ajtót előtte. Hallottam, ahogy magát vonszolva elindult, sóhajtottam egy nagyot. - Te barom - suttogtam magamnak, majd egyre csak gyorsult szívverésem. - Most mit kellene tennem? - kirontottam a szobából és megfordítottam a már pár méterrel arrébb járó TaeHyungot karjánál fogva, majd ajkaihoz érintettem sajátjaimat. Lehunytam pilláimat és csupán ízleltem az ajkait. Párnái puháknak és édeseknek bizonyultak. Visszaereszkedtem a földre egyenletesen, szemébe néztem és mosolyra húztam számat.

 - Tudtam, hogy meg fogsz akadályozni mindig, amíg te nem akarod - magához rántott ekkor, jobb kezével megfogta arcomat és újabb csókba forrtunk össze. Elmélyítette azt, amíg én szabad kezének ujjait ujjaimmal összekulcsoltam. A szívem már nem torkomban, hanem valahol a fellegekben járt.

 - YoonGi meg fog verni - megszakítottam a csókot.

 - Verjen. Én erre vártam több hónapja - tette egy tincsemet fülem mögé.

 - Jó éjt, TaeHyung - köszöntem el tőle, majd visszasuhantam az ajtóig. Kétségbeesett fejet vágott, mikor visszapillantottam rá. - Kaptál kettőt is, ne vágj ilyen képet, légyszíves, TaeHyung. Mosolyogj nekem vagy nem állok jót magamért - emeltem fel hangom. - Most pedig jó éjszakát! - integettem, aztán becsuktam ajtóm. Egy hatalmasat dobbant szívem ezután. - Úristen! - ereszkedtem le a földig az ajtónak tolva hátam. Megcsókoltam. Én őt. Először csókoltam meg fiút életemben és még most sem hiszem el. Szája ízét még mindig éreztem sajátomon, így nagyokat sóhajtoztam, miközben visszaemlékeztem a pillanatra. JiYeon már ágyában horpasztott, míg én a földön ülve próbáltam összeszedni gondolataimat. Viszont ő most már vőlegény. Méghozzá HaNeul vőlegénye, akit én is ismerek. Nem akarok bekerülni a médiába úgy, hogy én vagyok az a ribanc, aki szétszedte őket. El kell felejtenem őt. Felemeltem kezemet a számig, újra megjelent előttem TaeHyung ajka. Akaratlanul is elmosolyodtam. - Ez így nem fog menni - felkeltem a földről és az ágyba dőlve kényszerítettem magamat az elalvásra. Több órán keresztül nem hagytak békén a gondolataim, de mikor végre elszundítottam az álmaim tengere zavart meg.

Áldottam az eget, hogy a dj munkám miatt tegnap nem ittam annyit, ezért nem kezdtem fejfájással a napot. Viszont fáradtnak fáradt voltam. Felültem az ágyban, JiYeon toltál szétesve aludt saját fekhelyén még mindig. Megpillantottam a hajnalodó fényben az asztalára letett kamerát, mely hercege birtokát képezte. A tegnapról eszembe jutott, mintha láttam volna a fiú kezében a Trouble ideje alatt, ezért felkeltem és a készülékkel visszaültem ágyamra. Bekapcsoltam a szerkezetet, megnyitottam a galériát. Megdörzsöltem álmos szemeimet közben. Voltak képek a tömegről, kettőjükről, aztán két rövid videó között lapozgattam, hogy vajon mit rejthetnek magukban. Az egyiket végre elindítottam, és ott, akkor megbántam döntésem. A videó először rázkódott, de aztán kiélesedve a kép HaNeult és TaeHyungot mutatta, amint az egyetem előtt csókolóznak. Ez persze, azok után, hogy az éjjel mi történt, még jobban fájt. A második videót meg sem mertem nézni. Végül rávettem az akaraterőmet, és ismételten meg is bántam. A tömeggel tömött nagycsarnokban éppen az enyelgő EunJungot és TaeHyungot vette fel JungKook még tegnap este. Letettem az asztalomra a kamerát, amint véget ért a videó, majd magam elé bámultam. Nem tudtam, mi a helyes reakció, így inkább elmentem kicsit sétálni a kollégium folyosóján. Az új információkat emésztettem magamban, mikor TaeHyung jelent meg előttem.

 - Bocsánat - visszasiettem a szobámba, mielőtt még bármit is mondhatott volna nekem. JiYeon épp akkor kelt ki ágyából. Beléptem a fürdőszobába, letettem a telefonom a mosdókagyló szélére, majd belenéztem a tükörbe. Osztálytársnőm az ajtófélfának dőlt eközben.

 - Láttam a videókat JungKook kameráján - meredtem magamra a visszatükröződő felületben, aztán egy mozdulattal letöröltem a maradék sminket számról. - Hogy lehettem ilyen hülye? Menyasszonya van. Aztán még ott van EunJung, aki még mindig nyomul rá. És én voltam a harmadik idióta, akit megcsókolt tegnap - ránéztem bekönnyezve. - JiYeon-ah, miért van az, hogy mindig fájdalmat okoz, de még ezek után is kedvelem?

19.rész - Give a seat for Nana

/SeoNa pov/

Lassan ballagtam egymagamban a kollégiumot és az egyetemet összekötő folyosón. Az ajtó mellett, mely után az aula tárult az ember szeme elé, a faliújságon egy színes plakát keltette fel az ébredező kíváncsiságomat. Talán elhaladhattam már többször is előtte, de csupán ez alkalommal álltam meg és fordultam szembe az A3-as lappal. A cím fogta meg igazán a tekintetem. The dj of the 11th Trouble. Aztán elkezdtem olvasni a lentebbi részleteket. Dj-t kerestek a félév végén tartandó Troublere. Bárkit beajánlhatott az ember, aztán NamJoon és SunYoung, a DÖK elnökei, fogják meghozni a végső döntést. Elmosolyodtam, majd tovább vánszorogtam az első órám helyszínére. A lábaim alig akartak felébredni, míg sétáltam, így szinte gyök kettővel haladtam célom felé. Viszont mégis kicsit máshogy éreztem magam, nem afféle fáradság, ami az érzéseim súlyától szokott lenni, hanem valóban az alváshiányom miatt ezúttal. A helyemre ülve próbáltam felfrissülni a YoonGi által hozott kávétól, miközben tanárunk a tananyagot hadarta. Ekkor megszólalt a fali kutya, és egyből egy ismerős hang csendült fel belőle.

 - Kedves diákok! - SunYoung köszöntött mindenkit kezdésképpen. - Mint tudjátok, december végén, pontosabban huszonhetedikén, vasárnap lesz megtartva a tizenegyedik Trouble, de kihangsúlyozom, hogy csupán azok jöhetnek, akik átmentek a félévi vizsgákon. Most pedig minden évfolyam minden diákja részt vehet az eseményen, mivel ez nem csupán az elsőévesek bulija. A szót pedig átadom NamJoonnak - ekkor pedig a mélyebb hang szólalt meg. Hallgattam anélkül, hogy felnéztem volna füzetemről. A fiú témája a buli dj-jéről szólt. Két különböző nevet említett, melyek számomra nem sokat mondtak, viszont felemeltem fejem a következő mondatára.

 - A harmadik pedig Nana, a BBS csatornától, ez a név ma reggel került hozzánk. Egy hetetek van, hogy kiválasszátok a három közül, kit szeretnétek a Troubleon látni, kit szeretnétek, hogy felrázzon titeket azon az están. Nálunk tudjátok leadni a szavazatotokat. Addig is, jó tanulást, minél több diákot szeretnék látni huszonhetedikén szokásosan a nagycsarnokban! - majd elcsendesült a hangosbemondó. Az osztály körülöttem susogni kezdett Nanáról, hátranéztem JiYeonra, aki gyanúsan vigyorgott vissza rám, ebből tudtam, hogy ő ajánlott engem.

 - Halljátok! Mi lenne, ha mind egyre szavaznánk? Döntsük el mi a dj kérdést - szólalt meg szobatársam felállva. - Legyen Nana, biztos mind ismeritek őt - biztatta az osztályt, mire beleegyező arcok jelentek meg.

 - Mi van, ha ő nem tud eljönni? - érveltem az ötlet ellen.

 - Az egyetem nem sokára támogatást fog kapni a KHN Entertainmenttől, szóval akármennyit tudnak adni Nanának csakhogy eljöjjön - a füzetét bámulva jelentette ki mellettem TaeHyung. - Biztos vagyok benne, hogy egy olyan ember, mint ő nem hagyna ki egy ilyen bulit. Sőt, ezen az egyetemen sok rajongója is van, ahogy hallottam - egyre jobban fogtam a fejemet.

 - Akkor ez eldőlt? Tanár úr, Ön ismeri Nanát? - bólintott tanárunk, majd egyként hangzott fel a diákság a terembe, akik a harmadik lehetőséget akarták, Nanát, vagyis engem.

Nem sokára kicsengettek, JiYeon pedig olyan gyorsan próbált meg kihúzni a teremből, ahogyan csak tudott, de nem volt elég, mert még így is elkaptam haja végét a földszinti folyosón.

 - Nem szeretnél valamit mondani, drága szobatársam? - húztam vissza hajánál fogva magam mellé. - Esetleg valamit a Troubleről? - fülét farkát behúzta, mint mikor egy kutya valahol a házban végezte el a dolgát, viszont gazdája rájön. - JiYeon-ah?

 - Rendben, én voltam, aki beajánlott - elengedtem haját. - Miért? Egész életedben rejtegetni akartad, hogy ki vagy? - fordult felém, ezúttal kicsit megbátorodva.

 - Magánéletet akartam. Elkülöníteni a dolgokat, de most már mindegy. Úgyis mindenkit meggyőztél, hogy Nanát válassza. Nincs visszaút - elnéztem a lépcsők felé, ahonnan YoonGi közeledett, azonnal mellénk sietett.

 - Nana, beszélhetnénk? - fordult felém, mire bólintottam. - Az órán találkozunk, JiYeon - azzal a lendülettel pedig arrébb sétáltunk. - Nincs kedved elmenni valahova órák után? Kávézni egyet esetleg? - már éppen válaszoltam volna, mikor folytatta. - Viszont nem csak mi ketten lennénk - húzta kellemetlen vigyorra száját. - TaeHyunggal és a barátnőjével kávéznánk egyet - átfutott rengeteg lehetőség az agyamon, hogy vajon, honnan jött ez a hirtelen ötlet. Gondolatban megvontam a vállam, nem nagyon érdekelt az oka, majd egy bólintással elfogadtam a kávézás ötletét.

Rávigyorogtam a buckára, mely alatt emlékképek voltak, majd rálépve a frissen elásott földrészre tovább haladtam az ásóval a kezemben. Viszont még visszafordultam, a virágot, melyet TaeHyung rajzolt nekem lehelyeztem a földkupacra, hogyha majd egyszer emlékezni akarnék, tudjam, hová ástam el emlékeimet. Addig viszont nem akartam arra sem visszaemlékezni, hogyan néztek ki a körvonalak azokon a bizonyos kimerevített képeken. Sétáltam a földet nézve az elhagyatott síkságon, ahogyan süppedt be talpam az elszáradt növények közé, kicsit védtelennek éreztem magam. Bármikor eleshettem volna, akár egy őzgida, aki első lépéseit tette meg. Pislogtam egyet, mire már nem barna földet néztem, hanem szürkés betont. A levegő is hidegebb lett körülöttem, ezért felemeltem fejem. Mellettem battyogott a szőkeség, aki úgy nézett rám vissza, mint aki kérdezett valamit, szemöldökeit is kérdően húzta fel. Talán pont lemaradtam a kérdésfeltételről.

 - Kérdeztél valamit? - szólaltam meg végre. - Sípolni kezdett a fülem és nem értettem. Elismételnéd? - mosolyodtam el.

 - Van bármi baj azzal, hogy TaeHyungékkal fogunk egy kis időt eltölteni?

 - Nem - megráztam a fejem őszintén. - Meg szeretném ismerni a barátnőjét - betértünk a szokásos kávézóba, nem messze az egyetemtől. Elfoglaltunk egy négyes asztalt, majd vártunk a páros érkezésére, akik nem is olyan sokára megérkeztek köreinkbe, kézen fogva. Az a SeoNa, akit lelőttem a lőtéren nem is olyan rég talán sóhajtott volna egyet kissé elfordulva, aztán egész kávézgatás alatt fájdalmasan nézte volna a párost, valószínűleg belül ismét összetört volna. Viszont az a SeoNa, aki éppen ott ült csupán elmosolyodott a két fiatal láttán. - Üljetek le, nyugodtan - mutattam a két szabad helyre előttünk. - Milyen csinosak vagytok így együtt. Amúgy én Kim SeoNa vagyok, mi még azt hiszem, nem találkoztunk - mutatkoztam be.

 - Kim HaNeul - mosolyra húzta száját, majd a két fiúra néztem, akik ugyanolyan arckifejezéssel és felhúzott szemöldökkel néztek rám.

 - Most mi van? Ismerkedek - nevettem el magam. - Amúgy szép neved van, TaeHyung jól választottál - tekintetem a megszólítottra fordítottam. - Mesélj magadról - újra HaNeulre figyeltem. Amíg TaeHyung elfáradt a pulthoz hozni négyünknek egy-egy italt, addig mesélt magáról és a családjáról. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy ő fogja támogatni az egyetemet, és hogy ezáltal ismerte meg osztálytársunkat is. Fél órával később elmentem vele a mosdóba, és amíg a sminkjét igazította, én kezet mostam, közben szólásra nyitottam számat. - Nem akartam TaeHyung előtt megkérdezni, de amúgy volt már barátod? Biztos volt, mert valószínűleg bomlanak érted a férfiak - megállt keze, leeresztette, majd fejét leszegve nézte azokat, arcán úgy tűnt, egy seb közepébe találtam.

 - Volt egy fiú, kicsivel több, mint egy éve - lassan kezdett bele a történetbe. - Több napig nagyon jól esett a közelsége, a melegsége, amit árasztott magából. Még mindig emlékszem az utolsó mondataira, mielőtt még elváltunk volna - belenézett a tükörbe. - Mást kell megvédenem. Azt, akit már tíz éve védelmezek, kettő ember már nem fér bele - vett egy nagy levegőt. - Ezt mondta nekem utoljára. Azóta is fáj, viszont el kell felejtenem őt, mert itt van most nekem TaeHyung - elmosolyodott, de láttam azt a szomorúságot a boldogsága mögött.

 - Tudom, kicsit elege lehet az embernek, ha túl sok van az érzésekből, de akkor miért nem vágsz neki vissza? - a visszatükröződő felületre terelte tekintetét ismét, eldöntötte fejét, a pillantását pedig felém fordította ezek után.

 - Éppen azt teszem. Na, menjünk inkább, mert a végén azt hiszik, hogy belefulladtunk a vécébe - elindult kifelé, aztán én is követtem őt. A kávézgatás alatt próbáltam nem a HaNeul által mondottakra koncentrálni, de nem nagyon sikerült. Újra és újra lejátszottam a mondatait a fejemben. Aztán felfedeztem valamit. Azt, akit már tíz éve védelmezek...

Körülbelül két óra, néhány történet, perceken át folyó nevetgélés után szétszéledtünk. Együtt léptünk ki ugyan a kávézóból viszont TaeHyung és HaNeul beszállt a lány autójába, majd el is hajtottak mellőlünk. Mosolyogva integettem az elhaladó járműnek.
 - Ismered őt, ugye? - tettem le kezem, de fejem nem fordítottam meg. Egy helyeslő válasz hangzott el tőle. Egy apró sóhajtást véltem felfedezni a válasza után, és szinte láttam magam előtt, ahogy a zsebébe mélyesztette a kézfejeit, közben várta, hogy neki álljak őt faggatni. - Egy évvel ezelőttről? - hümmögött egyet. - Miért hagytad el?
 - Nem éreztem ugyanúgy, mint ő - rövid, de mégis jelentőséggel bíró mondattal válaszolt.
 - Értem - elindultam vissza az egyetemre, meg sem fordultam, mégis éreztem jelenlétét mögöttem. - Nem foglak faggatni a múltatokról. Nem is nagyon érdekel. A lényeg, hogy az életedben már volt nálam sokkal jobb nő is, még ha nem is maradtál mellette - mondtam magam elé, amit gondoltam. - Pedig mennyivel jobb lehetett volna neked - beléptem az egyetem területére. - Egy gazdag nő oldalán lenni, igazi mennyország, és még hozzá szép is - a kollégium folyosóit szeltem, majd mielőtt még a szobámhoz értem volna, két kar körém fonódott, átöleltek, megtorpantam azonnal.
 - Éppen ezért hagytam ott - szólalt meg fülem mellett egész halkan, aztán elengedett és visszapillantás nélkül a saját rezidenciájuk felé indult, végül el is tűnt a folyosóról.
Képek villantak be, olyan élesen nyilalltak bele fejembe, akár egy frissen élezett kés. Gyermekkori emlékek. Hirtelen ugrottak elém, meg is mosolyogtattak. YoonGi mindig így ölelt meg, mikor még általános iskolába jártunk. Talán azt bizonyították nekem, hogy a szőkeség sosem felejt el semmit, hogy ő nem gödröt ás, és abban eltemeti emlékeit, hanem inkább azokat használja fel, hogy minél cirádásabb tornyot építsen. Ő talán jól játszott a kártyáival, jóra használta fel őket. Én nem.
Betértem kollégiumi szobámba, JiYeon asztalánál ült, nagyban jegyzetelt. Beljebb sétáltam a helyiségben, ledobtam kabátomat székemre, majd bedőltem ágyamba. Egy halk sóhaj kíséretében fordultam hátamra, hogy a plafonnal nézzek farkasszemet. Szobatársam felkelt székéről és ágyam mellé kuporodott, szokásához híven várta a történtekről való beszámolómat.
 - HaNeul...Kim. Ha. Neul. Ez a neve annak a lánynak, aki megszerezte egyszer magának YoonGit, most pedig TaeHyungot. Viszont a sorstól talán mindent megkapott, amit lehetett. Szép és gazdag bármilyen erőfeszítés nélkül. Én meg csupán annyit tudtam tenni, hogy ott hagytam azt a rohadt kupacot a síkság közepén, alatta az érzéseimmel. De úgy érzem, jó lesz ez így - felültem ágyamban. -JiYeon-ah, vegyünk rá mindenkit, hogy Nanát válasszák - furcsálló tekintetet kaptam irányából, mivel eddig ellenkeztem, de utána vázlatolta, hogyan is válthatnánk valóra a tervet.

Végső visszaszámlálásnak tűnt ez az egy hét, mialatt a diákokat meggyőztük, hogy Nanát, azaz engem, válasszák.

A tanítási napok úgy kezdődtek mindig, hogy DÖK elnökeink bemondták, mennyi nap van még hátra a szavazás lezárásáig, illetve a Troubleig. A folyosókon SunYoung egy kosárból osztogatta a kicsinyke zászlós kitűzőket, melyeken a 'Trouble!' felirat díszelgett az egyetem színeiben, így készítve fel a diákokat a bulira. Mialatt elmentem mellette, nekem is adott egyet, zsebre tettem azt és mikor az órán ültem, elővettem. Simogattam a rajta található betűket. Ideges voltam, és egyre csak fokozódott bennem az érzés, mikor az utolsó nap következett a szavazás lezárása előtt.
Másnap, pedig az első óra vége felé elkezdett recsegni a fali kutya, mindenki felfigyelt rá. Megköszörülte torkát az elsőként felszólaló, aztán kedvesen köszöntött minket SunYoung.
 - Jó reggelt mindenkinek! Elérkezett ez a nap is. Most fogjuk bejelenteni a Trouble dj-jét, ami a ti szavazataitok alapján dőlt el. Eléggé egyöntetűen adtátok le szavazataitokat, szóval nem is volt kérdés, hogy a tizenegyedik Trouble dj-je ezúttal - hatásszünetet tartott, mialatt én a szívroham szélén álltam. A helyiségben síri csend honolt. - Nana lesz, a BBS-től - kiengedtem az eddig benntartott levegőmet, körbe néztem, örömteli arcokat figyeltem meg a teremben. - Nos, akkor találkozunk vasárnap, ha mindenki átment a pénteki, egyben utolsó vizsgán. Viszlát ott! - elhalkult a lány hangja, ezzel párhuzamosan az osztály hangereje növekedett. A zsivajból kihallott foszlányok nagy részben a bulira való előkészületekről szóltak, viszont mind közül meghallottam TaeHyung hangját.
 - Te is jössz, igaz, SeoNa? - padtársam felé fordítottam fejem. - Jössz a Troublere, nem?
 - Ah, persze - jutott el végre az agyamig, hogy engem kérdezett. - Elhozod HaNeult is? Biztos beengedik az egyetem támogatóját.
 - Nem hinném, hogy lenne rá ideje, de majd megkérdezem, ha találkozok vele - megszólalt a csengő, így elhagytuk a termet. Én azonnal felkerestem a két DÖK elnököt, mielőtt a következő órám helyszínére mentem volna. Megpillantottam a két keresett személyt, odasiettem hozzájuk, meglepve néztek rám. Elmagyaráztam a helyzetet nekik, majd nagy nehezen, de elhitték a végére, hogy valóban én vagyok Nana.

Az idő, miután kiderült a szavazás eredménye, talán direkt egyre lassabban akart telni. Ezalatt pedig úgy éreztem, lépésenként haladok visszafelé a gödörhöz, melybe emlékeimet temettem.
Az utolsó tanítási óránkon már szinte mindenki aludt, valami folytán, mintha csupán a mi osztályunkat érte volna el ez az álmosság. A tanár is tudta, hogy már nagyon sok órát végig ültünk, így nem fegyelmezett annyira. Egyszer, miközben magyarázta az aktuális tananyagot Mr. Kim, félre pillantottam. Padtársam a fejét a padra döntve aludt, vállai egyenletesen emelkedtek minden egyes lélegzetvételénél. Annyira elmerengtem arca elemzésében, hogy észre sem vettem, hogy körülöttünk már mindenki eltűnt. Kicsengettek és amilyen gyorsan csak tehették elhagyták a termet. Én viszont nem siettem sehova. Letettem kezemből tollamat, mutatóujjammal félre húztam egy tincset szeme elől. Még egy lépés. Félre döntöttem fejem, figyeltem, míg békésen aludt. Még egy lépés. Újra felemeltem kezem, arca felé nyúltam, mire megfogta kézfejem. Kinyitotta szemét, majd felkelt a padról, eközben sem engedett el. Egyenest a szemembe nézett. Még két lépés. Megszorította ujjaimat, majd összeszedve tanszereit, elhagyta a helyiséget. Sóhajtottam egyet, majd összepakoltam én is cuccaimat. Elhagytam az épületet, az egyetem elé siettem. Felhívtam nagybátyám, hogy megint küldene-e egy autót. Ezek után, rá körülbelül tíz percre meg is jelent a fekete jármű. Beülve a hátsó ülésére vártam, hogy a megfelelő épülethez érjünk. Alig parkolt le a sofőr, én máris kipattantam, a lifttel a harmadikra mentem, benyitottam a lőtérre, ahol voltak még páran, nem is törődtem velük. A múltkori helyre álltam. Egy fegyvert vettem magamhoz, majd célba vettem a táblát. Még egy lépés. Egymás után lőttem hatot, kifogyasztva a tárat. Mindenki körülöttem inkább letette saját fegyverét, miközben én rátámaszkodtam a fegyverekkel teli pultra előttem.
 - Nagyszerű lövések, SeoNa, de vajon miért akartál idejönni ilyen gyorsan? - hallottam meg nagybátyám hangját. - Ideges vagy esetleg?
Még közelebb léptem a frissen eltemetett képekhez. A felpúpozott földön még mindig ott volt a TaeHyung által készített rajz. Lehajoltam és felvettem. Én ki akarok békülni, SeoNa, olvastam ki a lap alján. Összehajtottam a lapot, eltettem a papírt zsebembe. Kezeimet leengedtem, tekintetem az égre szegeztem, ami az utóbbi percekben kicsit kékebb lett talán.
 - Én is sok mindent szeretnék, TaeHyung.

18.rész - Indifferent and unchanged.

/TaeHyung pov/

Lassan és fáradtan kikászálódtam az ágyamból, ránéztem az órámra, majd eszembe jutott a HaNeulnek tett ígéretem. Körbe kell őt vezetnem. Felöltöztem, rendbe tettem a hajnak nevezett szénaboglyát a fejemen, aztán a táskámmal együtt elindultam az egyetem elé, hogy találkozzak a lánnyal, aki támogatni fogja az intézményt minden bizonnyal. YoonGi még aludt, mikor eljöttem a szobánkból. Legalább ő normálisan alszik.

Nem is kellett túl sokat várnom, negyed nyolc környékén megjelent HaNeul egy fehér kocsiban ülve. Mikor kiszállt, vörös kabátja tavasszá változtatta át a késői őszt körülöttünk, mosolyogva mellém lépett, miközben bezárta autóját.

 - Megyünk akkor? - a szavam elállt a gyönyörű, igéző szemeitől, de bólintottam egyet halványan elmosolyodva. Figyelmesen forgatta fejét, mikor mutogattam ajtóról ajtóra, elmondva, mit hol talál. Az emeleteket is végig járva, a nagycsarnok felé elmenve, a kollégium folyosóit érintve haladtunk, közben a különböző évfolyamok, szakok diákjai végig néztek minket, míg elsétáltak mellettünk. A fiúk inkább HaNeult bámulták meg jobban, a lányok inkább irigyelő tekintettel pillantottak felénk. - Köszönöm, hogy végig vezettél, elkísérnél az igazgatóhoz? Végül is, vele kellene megbeszélnem a támogatást, nem igaz? - újra elmosolyodott. A földszinti irodához vezettem, megálltunk, mielőtt még bement volna, megpördült tengelye körül és felém fordult. - Köszönöm még egyszer az idegenvezetést.

 - Szívesen máskor is - akaratlanul is elmosolyodtam. Elővettem zsebemből telefonom, aztán az ő elmentett számát tárcsáztam, mikor pedig megcsörrent az ő készüléke, megszakítottam a hívást. - Mentsd el a számom - időközben becsöngettek az első órámra, de nem szándékoztak egykönnyen megindulni lábaim az időre tekintve. - Akkor majd még találkozunk.

 - TaeHyung, egyet szeretnék tőled kérni. Ne hitesd el velem, hogy úgy kedvelsz, ahogy gondolnám a tetteidből. Volt már, hogy fájdalmat okozott valaki, ne állj be abba a sorba, kérlek - halvány, de talán nem is annyira őszinte, mint az előzők, mosollyal tűnt el az igazgatói iroda ajtaja mögött. Sóhajtottam, és futásnak eredtem felfelé a lépcsőkön. A megfelelő terem ajtaja előtt viszont megdermedtem. SeoNa tegnapi mondatai idéződtek bennem fel. Az arckifejezése, ami cseppet sem tűnt boldognak. Benyitottam végül a helyiségbe, elsőként elnézést kértem tanárunktól, hogy a késői érkezésemmel megzavartam az óráját, majd helyemre siettem, SeoNa mellé. Egyből a két elviteles kávés pohár ütötte meg szememet az asztala szélén. Ha én nem vagyok, akkor is gondoskodnak róla. Aztán feltűntek a halvány karikák a szeme alatt, majd a beharapott alsó ajka. Ahogyan figyelmesen jegyzetelt, legszívesebben megállítottam volna kezét, hogy megfoghassam egy pillanatra. Viszont nem tettem. Nem tettem, mert más is gondoskodik róla. Nem tettem, mert csak még jobban összekavartam volna. Nem tettem, mert utána fájt volna neki kezem érintésének kihűlt helye.

Mikor kicsöngettek, olyan sebesen pakolt össze és hagyta el a termet, hogy már csak az ajtón kilibbenő alakját láttam, aztán el is tűnt. Mialatt a földszinti terem felé battyogtam, YoonGi karolt át vállam felett.

 - Miért késtél, ha még előbb is hagytad el a szobát, mint én? - levette karját vállaimról, várta a válaszom.

 - Apám adott egy, úgymond feladatot, azt kellett teljesítenem reggel - nem hazudtam, HaNeul egy feladat számomra jelenleg. - De beértem, nem igaz? - viccelődtem el, nehogy el kezdjen kérdezősködni, ekkor megjelent mellettünk a lány, aki miatt késtem az óráról. - Oh, HaNeul, még itt vagy? - fordultam felé.

 - Igen, csak most végeztem az igazgatónál - rám mosolygott, majd észrevette YoonGit. Mindketten egy furcsa pillantást vetettek egymásra, valami volt abban a tekintetben. - Ah, hello, biztos TaeHyung egyik osztálytársa vagy, nem? - mosolyogva nyújtott kezet felé. Osztálytársam bólintott, megrázta a lány kezét.

 - Megyek is, hogy tudjatok beszélgetni - nem sokáig fogtak kezet, mert YoonGi elkapta sajátját. - A teremben leszek, de még szeretnék beszélni veled SeoNáról - amint kimondta a nevet, dobbant egyet szívem. Ott is hagyott bennünket.

 - Én sem maradok tovább. Megérted, ugye? Az Entertainmentben soha sem áll meg az élet, főleg nem most, hogy támogatást akarok nyújtani. Majd még biztosan találkozunk, akkor jobban megismerkedünk. A viszontlátásra, TaeHyung - ezúttal egy őszinte vigyor kíséretében hagyta el az épületet. Jómagam is leültem a helyemre, a következő órára készülve, a földszinti teremben, SeoNa mellé. Nem szóltunk egymáshoz, csupán ültünk csendben, miközben a többiek mögöttünk vígan zajongtak. Viszont ez nem kínos csendnek hatott, inkább egy kissé fájdalmasnak.

/SeoNa pov/

A december épphogy betette a lábát a napokban, én mégsem élveztem az időszakos hóesést. Még a heti két rádiózás alatt sem lettem boldogabb. Odakint egyre csak rövidültek a nappalok, és még az a rövid nappal sem volt túl fényes. Az ég állandóan felhőkkel burkolt, a fák ágai csupaszok, a levegő hőmérséklete folyamatosan a mínuszokat verdeste. Néha örült a diákság, ha a nap egy-két órára előbukkant a szürkés vatta mögül. Vizsga vizsga hátán. Viszont még így is sikerült ötös dolgozatokat írnom, valami csoda folytán talán. Az eszem mindig máshol járt, mint kellett volna.

A tankönyveim felett ültem, a hétfői dolgozatra kellett volna tanulnom, de mégis a kinti tájat bámultam. JiYeon egy hónapja nem tudta, mit kezdjen velem, a gondolataimmal. Több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, utoljára november hetedikén, a YoonGival töltött napon. Ezúttal is úgy döntöttem, hogy inkább felöltözök és az egyetem bejáratánál lévő lépcsőkre ülök, onnan néztem a már sötét eget, ami aznap egészen tiszta volt, a többi naphoz képest. Nagy sóhajokkal szívtam be a hideg levegőt a tüdőmbe.

YoonGi, JiYeon, de még JungKook is próbált felvidítani minden nap, hiába. Bennem egy hang nyújtott volna melegséget, az övé. Az övé, amit nem hallottam, azóta a vasárnap óta még novemberben, ami annyira hiányzott, ami fájdalmat okozott volna, ha még egyszer meghallom.

Gyűlni kezdtek a könnyek lassan a szemembe, összébb húztam magam a csípős hidegben, de bemenni eszembe sem jutott. Lépéseket hallottam közeledni, felnéztem, előttem pedig TaeHyung képe jelent meg. Egy ideig a szemembe nézett, majd engem kikerülve tovább haladt. Elfelejtettél? - kérdeztem volna meg. A válasz talán az irányából nem is lett volna őszinte, nem is tudtam volna megmondani, hogy őszinte-e vagy sem. Ekkor egy hívás érkezett YoonGitól. Talán véletlenül hívott fel, mégis hallgattam a beszélgetést, amit TaeHyunggal folytatott.

 - És mi van azzal a lánnyal? Aki egy hónappal ezelőtt itt volt a suliban - felismertem a szőkeség hangját.

 - Azt hiszem, ő a barátnőm most - lesokkolt, amit TaeHyung mondott, egyből meg is szakítottam a vonalat. Ismét előre furakodott rengeteg gondolat, voltak, melyek védték TaeHyungot, hogy biztosan csak félreértés az egész, és persze voltak olyan foszlányok, melyek véget akartak vetni az érzéseimnek a fiú iránt. Ezek a gondolatok győztek. A telefont újra fülemhez emeltem, ezúttal én indítottam hívást, nagybátyám pedig a vonal másik végén bele is szólt.

 - Mit szeretnél, SeoNa?

 - Felejteni - ezek után megkértem, hogy küldjön értem egy autót. A jármű az egyetem elé gördült nem sokára. Beszálltam, egészen az általam már ismert irodájáig kísértek emberei, aztán kitessékelte őket főnökük. - Még mindig tönkre akarod tenni TaeIl családját, HongBin? - kezdtem azonnal mondanivalómat. Elkerekedtek szemei kérdésemre. - Én talán tudnék segíteni. Viszont előbb, el kell felejtenem a fiát, az iránta való érzéseimet.

 - Ebben pedig én tudok segíteni. Ugyan soha nem fogod tudni elfelejteni, de elnyomni sikerülhet - felállt székéből, elindult ki a helyiségből, két férfi követett minket, beszálltunk a liftbe, két szinttel lejjebb mentünk. Két ajtó helyezkedett el a harmadikon, egy két szárnyas vastag ajtó, és egy másik a balunkon, utóbbit kinyitotta nagybátyám, azonnal egy hatalmas hangszigetelt helyiség tárult elénk, ahol többen is a fegyverforgatásukat gyakorolták, vagy éppen a célzóképességüket. - Üdvözöllek a lőterünkön, SeoNa! - tárta ki kezét. - Ha szeretnél segíteni, meg kell tanulnod a fegyvert használni, és egyúttal egy kis feszültséget is levezethetsz vele - egy üres céltáblához vezetett, az a két férfi még mindig a nyomomban volt eközben. - Tedd ezt be a füledbe - adott két füldugót kezembe, melyeket kérésére a hallószervembe tettem. - Válassz egy fegyvert - ekkor elém tettek öt féle fegyvert is.

 - Egy kérdés előtte. Jelenleg az épületben én vagyok az egyetlen lány? - nagybátyám bólintott, majd körülnéztem. Jó néhány szempár figyelt engem. Felvettem kezembe a középső fegyvert.

 - Nagyszerű választás - lépett közelebb HongBin. - Fogd meg így - tette a megfelelő helyzetbe a kezemben a fémdarabot. - Így biztosítsd ki és gondolom, tudod, hogyan kell elsütni, de vigyázz, mert visszarúg - hátrébb lépett, elfordítottam fejem a céltábla felé, felemeltem a fegyvert, a ravaszra tettem ujjam, sóhajtottam egyet. Sokszor hallottam, hogy emberek az általuk gyűlölteket képzelik ilyenkor a céltábla helyére. Én saját magamat képzeltem a céltáblához. Azt a SeoNát, aki gyáva, aki túlságosan elmerül mindig is az érzelmeiben, aki azt hiszi, mesevilág az élet. Azt a SeoNát, akit egészen TaeHyung megismeréséig nem is tudtam, hogy létezik egyáltalán. El akartam temetni ezt az énem, vele az érzéseimet is. 

Meghúztam a ravaszt, eltaláltam a képzeletbeli SeoNa homlokát, ekkor összerogyott, láthatóvá vált számomra, hogy a körök összességének közepét találtam el. Leeresztettem a fegyvert, az eddig visszatartott levegőmet kifújtam, halványan elmosolyodtam. - Éreztem, hogy ez lesz - elkezdett tapsolni nagybátyám, mire a többi férfi, fiú is követte, a mosoly az arcomon pedig szélesebbre húzódott. - Jobb, SeoNa? - kérdezte HongBin.

 - Igen - fordultam felé. Ekkor pedig megszületett bennem egy érzelemmentes lény, Nana, és ezt csupán nem a rádiózásnál fogom viselni.

 - Szeretnél a csapatunk része lenni? - tette fel a kérdést nagybátyám, mire körbenéztem az érdeklődve néző tekintetek között, és ezek után bólintottam.

Kiléptem az épület ajtaján a két férfival mögöttem, a hideg azonnal lehűtötte bőröm, de a mosoly is odafagyott az arcomra vele együtt. Beszálltam a fekete autóba, mellyel ide jöttem. Az utcákat szeltük, miközben a kint elhaladó dolgokat néztem, az odafagyott halvány mosollyal az arcomon.

A fejemben egy jelenet játszódott le közben. Egy kietlen tájon álltam egyedül, egy gödörbe néztem, melyben fényképek hevertek elszórva. A gödör mély volt, több méteres is lehetett. Egy ásót tartottam kezemben, miközben a képeket elemeztem a mélyedésben. Az emlékeim, melyeket TaeHyunggal éltem át, megdermedve szerepeltek rajtuk. Az első találkozásunktól kezdve az utolsó lépcsős jelenetig minden odalent volt. Lassan elkezdtem lapátolni a földet az ásóval a fényképekre. Éreztem, ahogy lassan eltűnnek bennem az érzések, amelyeket azokban a pillanatokban átéltem. Maga az emlék nem tűnt el, csupán semlegessé változott át nekem. Amint mindent betemettem, sóhajtottam egyet.

Kiürült a fejem, mintha a gondolataim nagy része eltűnt volna. Ez kellett? Ennyi időn keresztül csendben tűrtem, hogy a felbukkanó, újabb gondolatok elemésszenek. Ezúttal pedig én emésztettem fel őket.

A két férfi kitett az egyetemnél, amikor pedig elköszöntek, úgy tűnt, másképpen néznek rám ezúttal. Tovább haladtam, be az épületbe, és mikor a kollégium folyosóján jártam már, felfedeztem YoonGi alakját, ahogyan a JiYeonnal közös szobánk ajtaja mellett támasztja a falat.

 - Nana! - vett észre és azonnal elém is lépett, nehogy be tudjak menni a szobába. - Komolyan csatlakoztál HongBin csapatához? - bólintottam, akárcsak ott, nagybátyám előtt. - Mi volt rá az okod?

 - Felejteni akartam. TaeHyungot és az érzéseimet el akartam feledni. Úgy nagyjából sikerült is az egyiket. És YoonGi-ah, több, mint egy hónapja nem mosolyogtam, de ma igen. Jobban érzem magam, mint eddig. Viszont most mennem kellene tanulni a holnapi dolgozatra, szóval viszlát holnap, Gigi - mosolyodtam el, majd kikerülve a szőkeséget betértem a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán bármilyen szó nélkül leültem tanulni asztalomhoz. Szobatársam furán figyelt engem közben, ezért felé fordítottam fejem. - Van valami az arcomon, JiYeon-ah?

 - Egy mosoly, ami eddig nem volt ott. Elmondanád, mi történt?

 - Meséltem már a nagybátyámról? - kicsit elgondolkodott, majd bólintott. - Bekerültem a csapatába. Ezzel párhuzamosan pedig eltemettem az érzéseimet. Mosolygok, mert végre csend van a fejemben, végre tudok koncentrálni - részleteztem.

 - Ugye nem fogsz embert ölni? - megráztam fejem mosolyogva. - Akkor örülök, hogy mosolyogsz - visszavonult tanulmányaihoz, én is így tettem.

Előbb tért nyugovóra szobatársam, mint én, ezért a kislámpa fényénél még két óráig tanultam, majd egy zuhanyzást követően én is lefeküdtem ágyamba. Nem aludtam azonnal el, ezért még egy darabig a plafont vizslattam, aztán átterelődött tekintetem a parafatáblámra. Az utcai lámpák fénye egy sávban rávilágított a táblára, pontosabban a TaeHyung által készített rajzra. Mosolyra húztam szám szélét, majd szép lassan lehunytam szemem.

/YoonGi pov/

A késői órákban ellátogattam a leharcolt ötemeletes telephelyre, ahol főnököm tartózkodott, amit csupán bennfentesen úgy hívtunk mindig, hogy a Magas Pokol. A motorommal leparkoltam az épület előtt, majd az üvegajtón belépve, azonnal megcsapott a szokásos benti meleg. Tisztelettudóan köszöntem a portásnak, aki akkor indult haza. A lifttel felmentem ezután felmentem a harmadikig, mivel tudtam, hogy ilyen későn mindig a harmadik emeleti lőtéren találom. A feltételezésem beigazolódott, mikor benyitottam a helyiségbe.

 - Mit keresel itt ilyenkor, YoonGi? - tette le fegyverét maga elé főnököm.

 - Mi a célod SeoNával? Miért vetted be a csapatba?

 - Tudod te is nagyon jól, YoonGi - sóhajtott egyet és leült a lőtér egyik sarkában kialakított szegletbe, ahol fotelek voltak körbe rendezve. - Ide figyelj. Először is ő akart ide jönni, ő akarta elfelejteni azt a gyereket. Én csupán segítettem az unokahúgomnak. Sokkal jobb azt látni, hogy mosolyog, igaz-e? - megköszörülte a torkát, amin az éveken tartó dohányzás és alkoholizmus még mindig visszhangzott. - Fiam, különben is, így még közelebb lesz hozzád. Áh, kérdezni is akartam. Mi van HaNeullel? - lehuppantam jómagam is a fotelek egyikébe és rákönyököltem a karfára.

 - Elméletileg TaeIl és HaNeul cége társcégek lettek, ezért TaeHyung és ő együtt vannak. Januártól pedig elkezdi támogatni a Dankook Egyetemet - válaszoltam eléggé részletesen.

 - Azóta találkoztál a lánnyal? - kortyolt bele félliteres vizes flakonjába.

 - Igen, főnök. Úgy tett TaeHyung előtt, mintha nem ismerne.

 - Mit éreztél ekkor? - tovább kérdezősködött. - YoonGi, ti mind, akik a húszas éveitekben jártok, olyanok vagytok számomra, mintha a fiaim lennétek, csupán azért kérdezem ezeket. Válaszolj nyugodt szívvel.

 - Őszintén, nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy valóban nem ismer meg - a szemébe néztem ezúttal, mikor válaszoltam. HongBin elmosolyodott erre, de ez soha nem jelentett túl jót, terve volt.

 - Megtennél nekem valamit? Tervezzetek egy négyes kávézást. HaNeul, TaeHyung, SeoNa és te, ismerjétek meg egymást. Aztán mondd el, hogyan viselkedett az unokahúgom. Tesztelnem kell őt, mielőtt végleges csapattaggá teszem. Eközben te is tesztelheted azt a gazdag  lányt, figyelheted a nézését, a végén csak kiderül, hogy direkt csinálta-e vagy sem. Most pedig menj vissza a kollégiumba, ki kell pihenned magad holnapra - döntötte hátra fejét. Felálltam a fotelből, már az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.

 - Főnök, mivel SeoNával ugyanazt kapták átokul, ezért megkérdezem. Önnek sikerült már túllépnie JiWonon, elfogadnia, hogy már családja van? - elnevette magát.

 - Szerinted, akkor tönkre akarnám tenni TaeIlt és a cégét, ha már túlléptem volna a múlton? SeoNa is a legrosszabbat örökölhette ettől a családtól. Ez egy életen át megmarad, ha nem jön rá valahogy, hogyan vethet véget neki, viszont most már tényleg menjél, YoonGi - elhagytam az épületet, ahogyan kérte. Felszálltam motoromra és csak úgy cikáztam az utakon, utcákon át. Gondolataimmal megtelt fejemet még a menetszél sem tisztította meg. Úgy akartam érezni, ahogyan Nana, hogy egyszerűen tudjak mosolyogni, bármi gond nélkül. Ezért elhatároztam, hogy az utakon hagyom a bármilyen kevert érzéseimet és megszervezem azt a találkozott a négyesnek. Ott pedig, elérem, hogy HaNeul ne tettesse azt, hogy nem ismer.